Acta archív

Magyar néprajz – magyar nemzetrajz?

Nem egyszerű meghatározni vagy értékelni egyik fogalmat sem. Ezért is legelőbb néhány tájékoztató megjegyzést ajánlatos tenni. Ezekben az alapfogalmakat mutatjuk be, majd némi tudománytörténetet adunk.

(1) A magyar „néprajz” szó az utóbbi több mint másfél évszázadban közismert, ma is „archiszéma” – központi terminus. Tartalmilag legközelebb áll a német Volkskunde hagyományos fogalmához, német nyelvű magyar publikációkban régen is, ma is ilyen értelemben használják (lásd például von Farkas 1938; Ortutay 1963; Balassa–Ortutay 1982) A 19. században az „ethnographia”, majd „etnográfia” magyarul is körülhatárolt fogalom volt, és például intézmények nevében ma is él. Ez a megnevezés a „magyar nép” kutatására vonatkozik. Tulajdonképpen egészen más értelmű a magyar „etnológia” (a német „Völkerkunde” megfelelője), amely a nem európai népeket vizsgálja. Noha már ennél korábban is (pl. Fejér 1807) használták, az „anthropológia” szó ugyanezt jelenti. Manapság a nálunk is egyre terjedő „cultural anthropology” viszont egészen más fogalom és módszer, noha manapság több magyar kutató mindkét területen („néprajz” és „kulturális antropológia”) tevékenykedik. Ez a megnevezés ma kiszorítja a korábbi kutatói gyakorlatot. Az 1960-as évektől Magyarországon is megjelent az „európai etnológia” fogalma, pontosabban ennek az Ethnologia Europaea folyóiratban megszokott változata. A magyar szóhasználatban a „folklorisztika” a „néprajz” része, intézményeik közösek, egyes kutatók itt is mindkét témakörben dolgoznak.

(2) A számos magyar kutatástörténeti és/vagy tudománytörténeti áttekintés közül csak a három legfontosabbat említjük.

1947 és 1949 között a Néptudományi Intézet füzetsorozatában mintegy harminc pozitivista és tájékoztató összegezés készült, együttesen kb. 500 nyomtatott oldalon (ezeket felsorolja Voigt 1978, 8–9). Az egymástól független tanulmányok a kezdetektől áttekintik a magyar néprajzkutatás főbb területeit. Ezek között van Tálasi István általános áttekintése, amely a magyarországi „néprajzi élet” kibontakozását a 18. századtól kezdi (Tálasi 1948). Az egyes füzetek voltaképpen egyformán hagyományos, pozitivista és nem elméleti, ideológiailag „polgári” nézetet képviselnek – ám egymástól is különböznek. A „néprajz” fogalmát a köztudottal azonosítják – külön diszkusszió nélkül.

Kósa (1989b, némileg átdolgozva: 2001, 333, illetve 297) áttekintő magyar néprajzi tudománytörténetet készített, a kutatások tematikájának és bizonyos mértékig módszerének korszakai szerint csoportosítva. A 18–19. századtól egészen az 1980-as évek elejéig jut el, amikor már működik a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató (Csoportja, majd) Intézete. A gondos szerző többször kitér a néprajznak a társadalomtudományokban és a közéletben betöltött szerepére, ám az ideológiával óvatosan foglalkozik. A munka „jubileumi” áttekintés: a Magyar Néprajzi Társaság (stb.) centenáriumára készült. Kósa a romantika és a pozitivizmus korszaka után az 1930-as évektől a magyar néprajzot „nemzeti tudomány”-ként ábrázolja, ám az 1949 utáni „szocialista magyar néprajztudomány” sajátosságait nem kritizálja és nem is dicséri. Tanulságos megemlíteni, hogy szinte nem foglalkozik a nemzetközi paradigmákkal.

Már az 1950-es évektől kezdve a politikai élet vezetői a szovjet tudományszervezés gyakorlatát szorgalmazták Magyarországon is: kollektív kutatások és kézikönyvek elkészítése volt tipikus. Több ízben és többféle módon kísérelték meg „új témák” (osztályharc, a nép forradalmai, munkásélet, a falvak szocialista átalakulása) előtérbe helyezését, rendszerint a szomszédos „szocialista országok” szakintézményei közti kooperációval. Elkészült a Magyar Néprajzi Atlasz több száz térképe (Barabás 1987–1992), az ötkötetes Magyar Néprajzi Lexikon (megjelent 1977–1982), és a „nyolckötetes” (pontosabban tízkötetes) akadémiai kézikönyv (Magyar Néprajz, megjelent 1988– 2011), több mint 10 000 oldalnyi terjedelemben. Ennek kötet- és fejezet-beosztása hagyományos, ám a népi társadalom, a kismesterségek, a népi vallásosság terén messze meghaladta elődeit. Viszont a folklorizmus világa kimaradt… még a fejezetek íróinak tudatából is. A „sachlich” szemlélet jellemzi, tudományelmélet vagy polémia alig található. Az egyes kötetekben és fejezetekben van tudománytörténet, ám praktikus szempontból, és ahány a szerző – annyiféle elgondolással, sőt elnevezésekkel.

A harmadik fontos kutatástörténet/tudománytörténet a még el nem felejthető közelmúltat tükrözi. A nyolckötetes akadémiai kézikönyv utóbbi évtizedeinek vezető etnográfusa, Paládi-Kovács Attila szükségét érezte annak, hogy a két félkötetben megjelenő, bevezető jellegű 1. kötet adjon távlatot is az olvasónak (Paládi-Kovács 2011, 11–26). Ő maga mutatja be a „néprajztudomány tárgyát, tagozódását, időszemléletét és módszereit”. Ha nem is kell arra gondolnunk, hogy enélkül mindez nehezen keresgélhető ki másképp a többi kötetből – ám ez kitűnő alkalom, hogy egyetlen, döntő szerző hivatkozzék metodikára és tudománytörténetre.

A „néprajztudományt” a más elvevezésekkel veti egybe. Itt szerepel a „nép” szó hasonló diszkussziója is. Minthogy a szerző nem a maga szóhasználatát akarja kötelező elméletté emelni: az „anyagi kultúra” ellenpéldája nála a „folklór, folklorisztika” (Paládi-Kovács 2011, 11–26).

A magyar néprajzi kutatások történeti periodizálását Kósa említett műve alapján adja. Ő is foglalkozik a 18. századdal, „előfutárok” megjelöléssel. Azt veszem észre, hogy már a 19. századtól csak látszólag követi Kósa sémáját – más témákat és jelenségeket tart kiemelendőnek. Fontos nála az intézménytörténet bemutatása is. Több mint 100 nyomtatott oldalnyi áttekintése egy személyes felfogást képvisel – pontosan adatolva. Paládi-Kovács véleménye különösen az 1949–1990 közötti korszak tekintetében tanulságos, hiszen ezekben az évtizedekben a párttitkárok voltak a néprajzi intézmények ideológiai vezetői. Sőt még (1990–) korszakjelölést is ad. Ez utóbbi, az évszámokat dekódolva a magyarországi rendszerváltás utáni helyzetet jelenti (és a továbbélőket – szerencsére olykor tisztelettel – említve).

Ugyanebben a kötetben van egy további, mintegy százoldalnyi áttekintés: „a magyar folklorisztika tudománytörténete” címmel. Ezt öt (generációkkal fiatalabb) szerző készítette, a kézikönyvben már kialakított történeti korszakonként, ezen belül művészetenként és műfajonként tagolva. Már csak tekintélyes terjedelme miatt is a maga nemében igen hasznos, forrásként használható – ugyanakkor inkább csak a felületen homogén áttekintés, az elméleti problémákat csak említik, és a szerzők fogalomhasználata sem koordinált.

Tanulságos egymással összevetni a három tanulmányt. Kósáé a leginkább szintetizáló, de ez sem önállóan elméleti. A másik kettő taxatív. Ahogy közeledünk napjainkhoz, egyre óvatosabb a megfogalmazás: csak eredményekről olvashatunk. Különös, hogy már pár évvel 1945 után a Néptudományi Intézet munkatársai mennyire (akár „vakon”) távol tartják magukat a szemük előtt lezajló társadalmi változástól. Az 1950-es évekből a nacionalizmus, sőt „narodnyikság” elleni hivatalos küzdelem, az „egyházi népélet” figyelmen kívül hagyása, a „modern témák” (pl. termelőszövetkezeti néprajz) vizsgálatának hiányosságai nem szerepelnek a beszámolókban. Az „élenjáró szovjet néprajztudomány” egykorú dicsőítése (másutt meg igazán használható volta) elsikkad a szemléből. Az 1989 utáni évek bemutatása pedig szinte idillikus folytatódást sugall. A kulturális antropológia és a hagyományos néprajz közti jelenlegi konfliktusokat gyakorlatilag elhallgatják.

Mindhárom szemle helyesen mutat rá az eredményekre, de problémaérzékenységük csekély, és néhány hivatkozás ellenére is a nemzetközi távlatokat sem érzékeltették.

Tudunk arról, hogy az akadémiai Néprajzi Intézetben sok éve készül egy új, angol nyelvű „concise” áttekintés a magyar néprajzról. Hogy ez miként kezeli a valódi tudománytörténetet – nem tudni. Ugyanott készül egy magyar „folklór-lexikon” is, nyilván az előző kézikönyvek miatti elégedetlenség szülte. E munka részleteit sem ismervén, nem tudom, hogyan oldják meg a tudománytörténeti problémákat.

(3) Ahhoz, hogy a magyar néprajz nemzeti irányultságát érzékeltetni tudjuk, igazán dióhéjban át kell tekintenünk a magyar állam (és nemzet) történetét.

Kortársaik és szomszédaik mindig is tudták, hogy a magyarok egy keletről a Kárpát-medencébe a 9. század végén érkezett nép: egyedülálló nyelvvel és identitással. Hamar, a 10. század legvégére feudális királyságba szerveződnek és felveszik a kereszténységet. Ezt a magyar királyságot az oszmán-török hódítók döntik meg (az 1526-os mohácsi csata után). Az ország három részre szakad: az Alföldet elfoglalják a törökök, az erdélyi fejedelemség csak a 19. század második felében egyesül ismét Magyarországgal. Az ország nyugati peremén és a mai Szlovákia hegyes vidékein a királyi Magyarország uralkodói a Habsburgok. A 17. század végén aztán szinte hirtelen véget ér a török uralom: az elpusztított országrészekbe sok ezer betelepülő érkezik – főként németek és szlovákok, akik a második világháború végéig megőrzik nyelvüket és vallásukat, így bizonyos fokig hagyományos kultúrájukat is. A pragmatica sanctio (1723) örökletessé teszi a Habsburgok uralmát, és Mária Terézia, majd II. József korában az országot sokféle módon modernizálják. A 19. század nem csupán a kapitalizálódás és bizonyos parlamenti demokrácia, meg a teljes választójogért folytatott küzdelem, hanem a nemzeti mozgalmak kora: a hivatalos nyelvhasználat, a katonaállítás, az iskolaügy, a protestánsok és a keleti egyházak egyenjogúsága, a sajtószabadság, később a cigányok és zsidók emancipációja évszázados polémiákat vált ki. Az 1867-es „kiegyezés” voltaképpen egy duális birodalom keretén belül önálló egységnek tekinti a „történelmi” Magyarországot. Ennek a status quo-megoldásnak veti végét az első világháború: a Magyar Királyság elveszíti területének és lakosságának jó részét: a románok, szlovákok, szerbek, horvátok, szlovének és a németek több csoportja új államokba kerül, amelyekben viszont jelentős magyar kisebbség is marad. A második világháború és az ezt követő béke is hoz politikai és területi változásokat: szlovák–magyar lakosságcsere, németek és magyarok kiutasítása. Ezek után bizonyos hatalmi konszolidáció következik be: noha nem további forradalmak és háború nélkül. Ma Magyarország szövetségese a környező államoknak.

(4) Azért kellett mindezt itt is megemlíteni, mivel a „nép” és „nemzet” fogalmainak használata e történelmi változásoknak felel meg. Gyakorlatilag a középkori Magyarországon a dokumentumok a nyelvi és társadalmi hovatartozást feltüntették, de a „nép/nemzet” dichotómiát legfeljebb csak alkalmanként használták. A magyar honfoglalásról évszázadokkal később, úgy 1200 körül, az ún. névtelen szerző (Anonymus) által készített fantáziadús és hivatalos Gesta Hungaroruma a Hungarus és Hungaria szavakat általában használja. Amikor a szerző műve célját fogalmazza meg, a „nobilissima gens Hungariae primordia sue generationis” kifejezéssel él, és megkülönbözteti a maga „tényszerű” leírását a falusiak hamis meséitől és az énekesek fecsegésétől (facta sua ex falsis fabulis rusticorum vel a garrulo cantu ioculatorum [SRH p. 34 = Silagi 1991: 30]). A mai néprajzkutató sajnálja, hogy legalább elrettentő példaként valamit nem idézett a „nem tudós” hagyományokból.

A „Hungarus” általános fogalomként (ami szintén archiszémának is tekinthető) használata évszázadokkal később is folytatódik. A legjobb példa erre Oláh Miklós esztergomi érsek (aki maga is a havasalföldi vajdák családjából származik). 1536-ban megírja ma inkább esszének vélhető Hungaria című értekezését, nem sokkal később pedig Athila című hasonló munkáját, és ezek együtt 1537-ben nyomtatásban is megjelentek. A Hungaria voltaképpen Magyarország topográfiai leírása, a bevezetőben szól a magyarok eredetéről, akik a szkítáktól származnak, és nevüket a hunokról kapták. Az Athila a hun király csatáit és halálát színes történetekben írja meg, majd Erdély és a székelyek rövid bemutatását adja. (Együttes kritikai kiadás: Eperjessy–Juhász 1938) Voltaképpen Attiláról és a hunokról készített történeti áttekintést – ehhez (humanista szokás szerint bevezetésként) a „helyszín” bemutatása volt a Hungaria. Mind a történeti, mind a 16. századi részben a régi vagy kortársi népnevek maguktól értetődő módon szerepelnek. Azonban nincs különbségtevés a „nép” és a „nemzet”, az „előkelőek” és a „köznép” között.

(5) A 16–18. századok harcai, valóságos népvándorlásai eredményeként egy „új” Magyarország alakult ki, és e különbséget a kutatók is érzékelték. Legjellemzőbb példa, hogy Bél Mátyás[1] volt az első, aki Oláh Miklós művét újra kinyomtatta (Bél: 1735 – Adparatus ad historiam Hungariae). Már az államismereti „iskola” keretében készült a következő újrakiadás: Kollár Ádám: Hungaria et Attila, sive de Originibus, Gentis Regni Hungariae, situ, habitu, Opportunitatibus et Prebus, Belli Paceque … (Vindobonae 1763).

Mind a magyar, mind a szlovák tudománytörténet sokszor foglalkozott a köznépi származású, szlovák evangélikus polihisztor Bél Mátyás (1684–1740) „proto-néprajzinak” tekinthető (több tízezer oldalnyi) anyaggyűjtésével és (több ezer oldalnyi) nagyszabású kézikönyvével: Notitia Hungariae novae historico-geographica (még életében kiadott részei: 1735–1742). Noha már maga az országleírás terve is kivihetetlenül nagyszabású volt – még az olyan gőzmozdonyszorgalmú polihisztornak is, mint amilyen Bél volt –, a rengeteg kézirat gigantikus leírás a pragmatica sanctio Magyarországáról, jelesen főként az északnyugati vármegyékről.[2] Bél olykor talán feleslegesen fontoskodva írta körül elképzeléseit, értelmezte a maga módszerét, ám ez lehetővé teszi, hogy őtőle magától tudjuk meg szándékait. A modern államelmélet iránt is huzamosan érdeklődő Bél (lásd Vyvíjalová 2001) a „régi Magyarország”-ot a múlttal, az „új Magyarországot” a szükséges reformok eredményeivel azonosítja. Három módszertani világot tart egyformán fontosnak: egy-egy könyvet Magyarország történetéről, földrajzáról és fizikájáról. Sőt, szerinte három másik könyvre is szükség lenne: egy politikai, egy diplomatikai és egy genealógiai-címertani áttekintésre. (Lásd Hungariae antiquae et novae prodromus. Nürnberg, 1723. § 10.) Viszont hiányzik ebből a különböző „népek” bemutatása, egyáltalán a demográfia, amihez pedig Bél maga is hatalmas adattárat állított össze. Viszont, amint legkivált a Tractatus de re rustica Hungarorum című értekezése mutatja, szinte a szó szoros értelmében vett etnográfiai leírást is tudott szerkeszteni. A Historia vineorum et vini Hungariae inferioris című áttekintése (1720) hasonló forrásmű. Kéziratban maradt a De re vestiaria et moribus Hungarorum című dolgozata.

Bél számára a „Hungaria”, a „Hungarus”, a „patria” a legtöbbször használt minősítő szavak. De magát is nevezi Pannonicusnak is, azaz tudatosan kerülte meg a „nemzetiségi” hovatartozást. Voltaképpen hivatalos közvéleményt kíván kialakítani és képviselni. Műve első kötetének kéziratát át is adta a pozsonyi vármegyének – bírálat és kiegészítés céljából.

(6) Bél életműve tudatosan folytatódott. Németföldön a 18. században jelenik meg az „államismereti iskola”, amelynek módszerei között első a „leíró statisztika”. Az állami vezetés számára állítanak össze minél részletesebb aktuális statisztikai adatokat, utalva az emberek számára, életmódjára, vallására is. A jeles Bél-tanítvány, Tomka-Szászky János adta ki Bél földrajzi kézikönyvét (Compendium Hungariae Geographicum, 1753). A maga általános világföldrajzi könyvéhez viszont (1748) még Bél írt előszót. Ő „vezeti be” a történelmi atlaszok használatát Magyarországon. Ettől az időtől kezdve egy évszázadon át folyamatos a leíró-statisztikai áttekintések elkészítése, amelyekben jól észrevehetők az etnikai, vallási, életmódbeli, sőt egészségügyi sajátosságok, ezeket azonban a szerzők külön nem teszik szóvá. A „nemzeti magyar statisztika” kodifikálója, Fényes Elek (1807–1876) is kapcsoltban állt az egykorú hazai néprajzi törekvésekkel.

(7) Éppen a statisztikai adatok „etnográfiai” értelmezése az az újdonság, amely Csaplovics János (1780–1847) életművét jellemzi. A középkori eredetű, családilag Árva megyei származású, ám a honti Felsőpribélen született evangélikus köznemes nevét publikációi nyelvének megfelelően adta meg: Johann Čaplovič, Ján Čaplovič, Csaplovics János.[3] Vele és úttörő, gazdag és szerteágazó munkásságával mind a szlovák, mind a magyar tudományosság sokszor foglalkozott. Minthogy Csaplovics önző szerző és szerkesztő, vitriolos nyelvű polemikus, a „magyarizálás” esküdt ellensége, az uralkodók szolgalelkű dicsérője volt – az utókor általában elhallgatta e negatív vonásokat, sőt a magyar és szlovák felfogás közti különbségeket is (Urbancová 1970). A jogi végzettségű, több nyelvet bíró fiatalember már közreműködött a Topographisch-statistisches Archiv des Königreichs Ungarn (1821) kiadásában. Főleg ennek alapján jelenteti meg a Gemälde von Ungern című kétkötetes „népéleti” leírásgyűjteményét (Csaplovics 1829), amelyhez nemcsak az „Archiv” anyagából vett át, hanem a munkatársak kéziratait is felhasználta. A kötetekben előbb kuriózumok, bedekkerszerű részek olvashatók, a második kötet az egyes témákra vonatkozó leírások füzére. Itt hangsúlyozza, hogy célja az volt, hogy ne az állami intézményeket, hanem a népet („das Volk selbst”) mutassa be (Csaplovics 1829, 8) Csaplovics itt olvasmányos, ám adatolt áttekintést ad, amelynek alapja a leíró statisztika. Ezt a mintát az egész magyar reformkorban ugyanígy folytatják: nem mutatva be a különbséget a „nép” és az uralkodó osztályok között.

A magyar tudománytörténet az Ethnographiai értekezés Magyar Országról című áttekintését (Csaplovics 1822) sokszor idézte. Ebben „az Ethnographia, az az: az Ország lakosainak statistikai leírása” (Reprint 1990, 7) szerepel célkitűzésként. Ehhez tartozik a természeti állapot, a népesség története, vallása, a geográfia, anyagi jólét, hadakozás stb. Ahogy maga is bevallja: „Egy jól el rendelt, és szorgalmatosan készült Ethnographiához igen sok kell” (Reprint 1990, 12). Csaplovics a legtöbb témát statisztikai és topográfiai módon tárgyalja. A mintegy 100 nyomtatott oldalnyi szöveg szorgalmas adattárat ad. Több részében „Ethnographiai Apróságok” címmel viszont gúnyos nemzetkarakterológiát fest Magyarország népeiről. Ez ki is váltotta a kortársak ellenszenvét. Csaplovics külön kéziratokat készített a magyarok, zsidók, ruténok, románok etnográfiájáról. Magát a német „Ethnographie” szót is ő használta először Magyarországon. Leírásában mégsem a „nép”, hanem az általában az itt élő „emberek” életvitelére utal. Hangsúlyozza, hogy milyen sokrétű a népesség Magyarországon. Szállóigévé vált megállapítása: „Das Königreich Ungern ist Europa in Kleinem” (Hesperus 1821). Ez a bon mot is jelzi, számára a „nép” és a „nemzet” még nem korrelatív fogalmak.

Az utókor által kialakított eddigi véleményekhez képest jobban hangsúlyozhatjuk, hogy Csaplovics alakította ki a korábbi „statisztikai államismeret” helyett az „etnográfiai leírás” gyakorlatát Magyarországon.

(8) A 19. század első felében a magyarság számára riasztó volt az úgynevezett „herderi jóslat”. A világ népeit és kultúráikat egyébként igen nagyra értékelő német író az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit című könyvében (1791. IV. rész 9. oldal) ezt a megjegyzést tette a magyarokról: „Da sind sie jetzt unter Slawen, Deutschen, Wlachen, und andern Völkern der geringere Teil des Landeseinwohner, und nach Jahrhunderten wird man vielleicht ihre Sprache kaum finden.” A nem is rosszindulatú „jóslat” rögtön heves ellenkezést váltott ki. Egyébként Csaplovics (Reprint 1990, 29) gúnyosan jegyzi meg: a magyar nyelv azóta inkább erőre kapott, minthogy kihalna.

A magyar nyelvhasználat erősítése, a nyelv szabályainak kodifikálása, a szótár- és lexikonkészítés erőteljessé vált. A modern és nemzeti szellemű irodalom fejlesztése és a népköltési gyűjtés élénkebbé válása: mind-mind a jóslat elleni tiltakozásnak számított, és a nemzet egységét, nem pedig társadalmi tagolódását mutatta meg. Ide tartozott a népköltészet felkarolása is.

Magyarországon a „népdal”-gyűjtés mint kívánatos program ekkorra már ismert volt. Először A Magyar Hírmondó folyóirat 1792, január 16. számában tettek közzé egy felhívást (a más európai nemzetek példáját követve) olyan régi versek és énekek összegyűjtésére, „mellyeknek Volkslieder a nevezetek” (a felhívás újraközölve Kókai 1981, 363–364). A cikkben mindenütt a „Nemzet” szó szerepel, és a mai „népdal” megnevezés még nem volt általános. (Jó körülírása volt „a köz népnek szájában forgott régi versek”.) „Nép” és „nemzet” ugyan két kategória – de még nem fogalmi ellenpár. Többszöri újrakezdés után az 1820-as évektől csakugyan megkezdődik a folklór gyűjtése, és már ismert fogalom a „népdal”, „köznépi dal”, majd a „népmese”. Több ilyen gyűjtési felhívást bocsátottak ki, majd a magyar reformkor (1823–1848) megteremti a „nép–nemzet” fogalmak szembeállításának gazdag szemantikáját.

Azonban a herderi jóslat ellen továbbra is küzdenek. A költő Kölcsey Ferenc zord versében a gyáva faj bűneiért a magyarok pusztulását vizionálja:

És más hon áll a négy folyam partjára,

Más szózat és más keblü nép;

S szebb arcot ölt e föld kies határa,

Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

(1838)

A nemzethalál vízióját Vörösmarty Mihálytól a nemzeti himnusszá vált Szózat végén is megtaláljuk:

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körül,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny ül.

(1836)

(9) A reformkori magyar köztudat felfedezi a területi és etnikai különbségeket. Egy-egy leírásban foglalkoznak a sajátosnak tekintett magyar regionális csoportokkal, mint amilyen a palóc (Szeder 1819; tudományos újrakiadás: Szeder 2005), vagy az ország keleti határán túl élő „moldvai telepesek” (Gegő 1838, reprint: 1987). Hasonló leírások készültek a magyarok mellett élő nemzetiségekről (Paládi-Kovács 2006). Minthogy magyar nyelven és publikációkban jelennek meg, e körülmény is jelzi, hogy a „hungarus” felfogás szerint ezek ugyanannak az „ethnographiá”-nak a részei. Gyakran tudományos pályázatok eredményei.

(10) E korban megindul a német (főként erdélyi szász) és szlovák néprajzi érdeklődés is. Ennek tárgyalása külön tanulmány feladata lenne. Érdekes tény, hogy a külföld is érdeklődni kezd a magyar népköltészet iránt. Az így összegyűjtött népdalszövegek (áttekintés: Voigt 2012; Voigt 2013) voltaképpen közel állnak a később közölt „folklór” szövegekhez – noha annak tüzetesebb vizsgálata nélkül, hogy ezek milyen „nép”javai?

(11) Ami az elméleti tisztázást illeti, itt a leírások és szövegközlések adnak némi támpontot. Több tanulmány általában is megkísérli, hogy a „néprajz/folklorisztika” tárgykörét meghatározza. Ennél tágabb célkitűzéssel a „nemzeti” jelleg kimutatására is törekedtek. A legfontosabb ilyen értekezés Kölcsey Ferenc Nemzeti hagyományok című programadó tanulmánya (1826). Ebben elsősorban az akkori magyar szépirodalom továbbfejlődésének távlatait igyekszik bemutatni, ám a (magyar) „nemzeti hagyományok” teóriáját fejti ki. Ő is (mint már Csaplovics!) Herder rendszerezéséből indul ki: a népeknek is van gyermekkora, ifjúkora, férfikora és öregkora. Ezek közül az akkori magyar kultúra az ifjúkor kezdetén áll. Továbbfejlesztéséhez a saját múltat kell figyelembe venni. Ennek megnyilvánulásai a nyelv, a nemzeti hőskor, a nemzeti történelem és a nemzeti karakter. Minthogy a „hőskor” elmúlt, minden régi, erre utaló nyomot figyelembe kell venni. Ebben az összefüggésben szükséges a „nemzeti hagyományokat” feltárni. Ezek Attilát és a honfoglalást említik, ám a „pórdalokban” csak kevés és töredékes a régi motívum. A kortársi költészet fejlesztéséhez is szükség van minderre. Ezért vonja le azóta is programszerű tételét: „a valódi nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni.” A „népi” alkotások átemelése „nemzeti” szintre – generációkon keresztül ez volt a gyűjtők és publikálók célja. Nemcsak a legjelentősebb költők, mint Petőfi Sándor, Arany János és mások írtak „népdalokat”, hanem maguk a népköltészetet közzétevők, mint Erdélyi János (1814–1868) vagy Kriza János (1811–1875) saját, e célra alkotott verseiket is a népdalokkal együtt tették közre (Erdélyi 1846–1848; Kriza 1863). A végső soron a szépirodalmi jellegű Kisfaludy Társaság megbízásából Erdélyi által kiadott háromkötetes „Népdalok és mondák” antológia második kötetében Erdélyi egy százlapos nagy tanulmányban („Népdalköltészetünkről”) deklarálja a népköltészet történeti és esztétikai értékét – a nemzeti kultúra számára (Erdélyi 1847). Tanulmánya mottójaként az általunk már idézett Kölcsey-maximát választotta. Erdélyi szaktudományossá és a nagyközönség által befogadottá tette a Kölcsey által teoretikusan megfogalmazott emancipációs programot. Nem véletlen, hogy a népdalkiadvány záró kötete az 1848-as magyar szabadságharc kitörésére látott napvilágot. Folklorisztikánk pedig mindmáig is ezt a megoldást követi.

(12) A magyar folklorisztika tehát egy prosperáló és társadalmilag progresszív, egyszersmind romantikus időszakban (magyar „reformkor”) formálódott ki: társadalmilag jelentős szereppel: a „népi” és a „nemzeti” összekapcsolásával. Ehhez képest a szorosabb értelemben vett „ethnographia” lassabban és később fogalmazta meg a maga elveit: előbb az elvesztett szabadságharc (1848–1849) utóvédjeként, majd (az 1860-as évektől) a társadalomleíró lehetőségek óvatos ki-kibővítésével, annál inkább bonyolult helyzetben, mivel a szabadságharc során a továbbra is a magyar államban élő szlovák, román, szerb, horvát nemzetiségekkel véres harcokra került sor. Az ő „néprajzuk” 19. századi kutatásának összevető tudománytörténete továbbra is adósságunk, és egyáltalán nem könnyű feladat.

Az 1850-es évektől továbbra is közölt etnográfiai leírások a népélet látványosabb jelenségeire (népszokások, népviselet, népművészet) irányulnak, és megjelenik egy nagyszabású regionális kézikönyv is. Orbán Balázs hat fóliáns kötetben: A Székelyföld leírása (megjelent 1868–1873), amely pontosan olyan, mintha Bél Mátyás készítette volna – még a már fényképezett jelenségeket is a kötetek számára grafikává visszarajzolták. Az, hogy e topográfiai rendszerében „népisme” megnevezéssel a népi kultúra hol külön, hol az uralkodó kultúra keretében jelenik meg – csak fokozza a kiadvány fontosságát. Nem véletlen, hogy elég hosszú vita után a magyar pártfunkcionáriusok a magyar nacionalizmusnak tett engedménynek tekintették budapesti reprint kiadását (Orbán 1982).

Szinte észrevétlenül születik meg e korban a magyar „etnográfia” teljesen új értelmezése. A sokoldalú nyelvész és történettudós Hunfalvy Pál (1810–1891), aki az utókor számára azért is nevezetes, mivel az ún. ugor–török háborúban (lásd Pusztay 1977) a magyarok rokon népeit a szegény halász-vadász finnugorok, nem pedig a pompakedvelő, világhódító török népek között állapította meg. Ő a magyarországi tudományos finnugrisztika megteremtője, aki Reguly Antal hagyatékából kiadta A vogul föld és nép című áttekintést (Hunfalvy 1864). Már a kortársak is azzal vádolták, hogy azért hangsúlyozta – a bécsi udvar zsoldjában – a finnugor rokonságot, hogy megtörje a birodalomalkotó magyaroknak a hun király Attilával kezdődő dicső történeti tudatát.

Hunfalvy az 1850-es évek elején a kortársi társadalomelméletekkel foglalkozván kritikai módon fordul szembe az akkori társadalmi rendeket és rétegeket bemutató leírásokkal, mint amilyen L. Stein, Ad. Widmann és az őket is bíráló W. H. Riehl koncepciója volt (lásd Hunfalvy 1851–1852). Szerinte az „Ethnographia” feladata egy nép egész történetének bemutatása a fizikai anthropológiától és a régészettől kezdve a kortársi demográfiáig. A társadalomban a „jófajú” és „elfajult népek” között különbséget lehet tenni. Mások a „megtartó”, és mások a „mozgató” erők is: a konzervatív és forradalmi mozgalmak. A Magyarország ethnographiája kézikönyve (1876, németül 1877, egy rövidebb változat németül: 1881) pontosan nem felel meg ennek a programnak, hanem nemzettörténet = néptörténet felfogást képvisel, és szinte az amerikai cultural anthropology széles körű műveit előlegzi. A mű jellemzően magyardomináns ideológiát tükröz, ugyanakkor a „jövevény népekkel” már a honfoglalás korától kezdve foglalkozik, sőt a magyarországi németek, szlávok, románok, cigányok, örmények, zsidók népéletét is érinti. (Tanulságos ez a még Bél Mátyástól kezdeményezett sorrend is!) Több ízben is foglalkozott a románok etnogenezisével és történetével (1894–1895). Művének beosztásában mintája volt Karl von Czoernig „hivatalos” néprajzi áttekintése: Ethnographie der Österreichischen Monarchie I–III. 1 (1857–1855): egy nem magyarbarát és szinte még mindig államstatisztikai jellegű, adatgazdag és száraz, az egész birodalmat referáló kézikönyv, amelynek magyar közreműködőit máig sem ismerjük.

A maga idején vitathatatlan szaktekintély és politikus Hunfalvy életműve nem ellentmondások nélküli, ám tudatossága és következetessége imponáló. 1876-os Ethnographiájának rendszerét ugyan később senki sem követte, ám például a Magyar Néprajzi Társaság (1889) első elnökeként a társaság programjának tagolása ezt a rendszert alkalmazta. Váratlan volt, hogy az 1970-es évektől kezdve többen újraolvasták írásait – és meghökkentően modern „néprajzinak”-nak találták –, olykor lelkendező túlzással (lásd: Domokos–Paládi-Kovács 1986).

(13) A Habsburg uralkodóházzal való közjogi kiegyezés (1867) új kereteket és lehetőségeket biztosított. Addig még a Magyar Nemzeti Múzeum (1802-től) és a Magyar Tudományos Akadémia (1825-től) is voltaképpen privát intézmény volt. A politikai dualizmus keretében a „kapitalista” (haszonelvű) intézmények is megjelenhettek. Hosszú évek előmunkálatai után a mai Magyar Néprajzi Múzeumot 1872-ben állami költségvetéssel alakították meg (egyébként a mai Állatkerttel együtt, ahol évtizedeken át egy valódi „lapp család” is látható volt). A Néprajzi Múzeum folyóiratai és kiadványai mindmáig a magyar tárgyi néprajz legfontosabb publikációi.

A kapitalizmus jellemző fórumai az ipari kiállítások, majd a világkiállítások. Már 1842-ben volt magyar iparkiállítás, ám a néprajzi eszközök és munkafolyamatok hivatalos szervezésben bemutatása a kiegyezés után válik fontossá. Külön magyar pavilon volt az 1867-es párizsi világkiállításon. Az uralkodói reprezentációt is szolgáló 1873-as bécsi világkiállításon pedig 3500 magyar kiállító volt (Pemsel 1989, 47), akik főleg a mezőgazdaságot és kézműipart képviselték: köztük néprajzi jellegű tárgyakkal is. Országos érdeklődést váltott ki, és nemcsak a bécsi tőzsdekrach meg a kitörő kolera miatt. Egyes kiállított tárgyak múzeumokba kerültek. Az Iparegylet többéves szervezés után 1885-ben létrehozta az „Országos Általános Kiállítást”, Rudolf trónörökös védnökségével, és a politikus Matlekovits Sándor elnökletével. A kiállítás témái igazán sokrétűek voltak. 15 teljes parasztszobát is bemutattak. A fél évig látható kiállításnak több mint 1 millió 760 ezer látogatója volt. Ez adta az ötletet, egyszersmind a mintát majd az 1896-os millenniumi kiállításhoz. Székely Miklós (2012) találó metaforájával e kiállítások „az ország tükrei”.

(14) Ekkor indul meg a Völkerkunde önállósodása is Magyarországon. Hunfalvy Pál öccse, János (1820–1888) a pesti egyetem földrajzprofesszoraként először 1873-ban hirdette meg ethnographiai előadásait, amelyek közül az 1876/77-ból valókat hallgatói lejegyzésből ismerjük (kiadva Hunfalvy 1995). Ez az emberi kultúra kezdeteiről, eszközeiről, vallásairól ad képet, majd kontinensek szerint veszi sorra a világ népeit. Közvetlen mintája az osztrák Oskar Peschel Völkerkunde című, akkor rendkívül sikeres kézikönyve (1874). Innen kezdve folyamatos a magyar néprajzban az „etnológiai” és a „földrajzi” szemlélet jelenléte – egészen napjainkig – a térgeográfia és térdinamika módszereinek felhasználásáig. A magyar földrajztudomány keretében készültek azok a „néprajzi térképek”, amelyek a Kárpát-medence lakosságát pontosan, ám etnikailag magyarközpontúan tüntették fel (Kogutowicz 1923; Bátky–Kogutowitz–Teleki 1940). Ám most e téma tárgyalására nincs terem.

(15) Külön fejezetet érdemelne az európai néprajz történetében is páratlan többkötetes kézikönyv, a Die Österreichisch-Ungarische Monarchie in Wort und Bild / Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. A Rudolf trónörökös irányította munkában szakemberek tucatjai vettek részt. A „Kronprinzwerk” hangulatát tükrözi Robert Musil regénye: Der Mann ohne Eigenschaften. A német nyelvű változat 24 kötetben, 1886–1902 között, a magyar 21 kötetben 1887–1901 között jelent meg. Az „országonként” és „tájanként” tagolt műben a földrajz és történelem mellett a népekről és kisebb népcsoportokról jó képet kapunk, kitérve a folklórra is. A több tucatnyi magyar munkatárs között ott voltak az írók: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Benedek Elek; továbbá az etnográfusok közül mindkét Hunfalvy, Bellosics Bálint, Herrmann Antal, Istvánffy Gyula, Kandra Kabos; a festők közül Barabás Miklós, Benczur Gyula, Feszty Árpád, Mednyánszky László, Munkácsi Mihály, Székely Bertalan, Zichy Mihály – meg nem kevesebb, mint négy műkedvelő festő főhercegnő vagy hercegnő!

Az egész művet monarchikus és aulikus szellemben a nemzeti büszkeség hatja át, a múltat együttműködésként fogva fel, mindenütt utalva a kortársi fejlődésre. A nagyközönség számára készült díszkiadás nem közöl jegyzeteket, bizonyos fogalmakat (akár a „nép” vagy „nemzet”) szabadon használ. Mára egy letűnt békevilág hírnöke. 2000-ben a magyar sorozatot CD-ROM formában változatlanul újra kiadták.

(16) Egy másik, azóta szintén meg nem haladott alkotás volt 1896-ban, a magyar honfoglalás évfordulóján (május 2-től november 3-ig) megszervezett millenniumi kiállítás. Ennek irányítói sokféle állami és intézményes támogatást kaptak. Az egész budapesti Városligetet átépítették, új múzeumokat nyitottak meg. Igen korán javasolták, hogy egy „néprajzi faluban” 24 parasztudvart mutassanak be: 12 a magyar, 12 a többi nép életét reprezentálja, házbelsőkkel és népviseletbe öltöztetett babákkal. Ezeket kutatók, legkivált Jankó János (1868–1902) válogatták ki, a megyék segítségével (lásd: Balassa 1975). A valósághoz képest modernebb és dekoratívabb házakat vittek a kiállítás színhelyére. Látványos és gazdag anyagukat hamar külön könyvben is bemutatták (Jankó 1897. Vö. Jankó 1889). Elvi és személyi ellentétekkel is övezve, a magyar néprajz akkor legtekintélyesebb személyisége, Herman Ottó (1835–1914) nem itt, hanem a történeti és néprajzi kiállításon mutatta be a maga gyűjtötte „ősfoglalkozási” tárgyakat (Matlekovits 1898). Ezek valamilyen evolúciós szemléletet is tükröztek. A néprajzi anyag a millenniumi kiállításon egyértelműen a nemzeti kultúra megtestesüléseként szerepelt. Az ünnepségek után a kiállítást lebontották, de egyes tárgyak a múzeumokba kerültek. Az uralkodóház főbb tagjai szorgalmasan látogatták – a néprajzi kiállítást is. Ideológiailag a legismertebb eredménye volt a „monarchiabarát” magyar néprajzfelfogásnak.

(17) A kiadványok szerepe is megváltozott: újfajta közönségre számítottak. Először a kolozsvári Acta Comparationis Litterarum Universarum – Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok (1877–1888) volt poliglott és folklórral is foglalkozó évkönyv (Gaál 1972). Ennek folytatására is gondolt Herrmann Antal (1851–1926), amikor megindította az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn című magánfolyóiratát, amely a külföld számára közvetítette a magyarországi adatokat. 1887 és 1907 között elég rendszertelenül jelent meg. Külön figyelmet fordított a nemzetiségekre, főként a cigányokra. Szoros kapcsolatban állt az ekkor szerveződő európai folyóiratokkal, néprajzi társulatokkal. Módszerként a pozitivista mikrofilológia jellemezte (Pozsony 1999). Katona Lajos itt vázolta fel tanulmányában (1887–1888) a magyar folklór általános jellemzését. Az azóta eltelt ötnegyed évszázadban hasonló folyóiratok megszülettek – és általában el is múltak.

(18) A magyar néprajz tudománytörténetei a legfontosabb fordulópontnak az 1889-es esztendőt tekintik: a Magyar Néprajzi Társaság megalakulását. Több éves (1883 óta fel-felbukkanó) javaslat után először 1887-ben jött össze egy alakuló ülés (akkor még egy Magyar Népvizsgáló Társaság) ügyében. Végül az 1889 elején több száz taggal és sok szakosztállyal megalakult a „Magyarországi Néprajzi Társaság”. Olyasféle volt, mint a már korábban létező, régészeti, történelmi, földrajzi társaságok. Célja Magyarország minden népének kutatása volt. Megjelent a társaság folyóirata, az Ethnographia. Noha sokszor került (főleg anyagi) veszélybe – a Társaság mindmáig vezető orgánum maradt (áttekintés: Kósa 1989a).

Sajátos a sorsa Katona Lajos programadó tanulmányának, az Ethnographia. Ethnologia. Folklore címűnek (Katona 1890; azóta többször újra kiadva), amely a Magyar Néprajzi Társaság megalakulásához kapcsolódik és fogalmi tisztázás volt a feladata. Ebben az igazán komplikált értelmű tanulmányban a nép és nemzet különbségtevését az antropológia illetékességi körébe utalja. Az „etnoszt”-t valamilyen felsőbb jelenségnek tekinti, ami valamilyen tudásnak felel meg és leginkább a Steinthal és Lazarus képviselte („első”) Völkerpsychologie keretébe illik. Tanulságos, hogy igazában nem a néprajz, hanem a „folklore” fogalmait vezeti be. Szerinte a „néplélek” megnyilvánulása a nyelv, a mítosz és az „Ethos” (Sitte). (Ez nem azonos Wilhelm Heinrich Riehl 4 S-felfogásával: Stamm, Sprache, Sitte, Siedlung). Részletesen beosztja az „ethnologia” feladatait. Sőt, többször is megkísérelte egy „összehasonlító folklorisztika” tematikájának kidolgozását (újraközölve: Voigt 1978, 41–51). Katona igazán megbízható filológus és okos és nyitott kutató, fogalomrendszerese azonban nemcsak nem praktikus, hanem elég életidegen is. Amennyire gondolatébresztő az összehasonlító folklorisztika számára – annyira figyelmetlen a „nép” és „nemzet” aktuális értelmezését illetően. Ám ezerszer idézték és még fogják is.

Egy különös mozzanat is volt a Magyarországi Néprajzi Társaság történetében, amikor 1892-ben Herman Ottó erőteljes nyomására megváltoztatták az alapszabályt, a szakosztályok rendszerét és a nevet Magyar Néprajzi Társaságra cserélték. Noha ma sem tudunk sokat ennek a hátteréről, az utókorban felmerült az a gondolat (lásd Sozan 1979, 133–140), hogy az az új rendszer, miszerint az eredetileg mintegy 30 szakosztály (ebben 4 magyar, 3 német, 13 különböző etnikumot képviselő, 7 tematikus) helyett csak tudományágiak legyenek – az akkor éppen megerősödő magyar nacionalizmus műve volt. Azonban ha például megnézzük az Ethnographia megfelelő évfolyamait, a Társaság felolvasóüléseit 1893 előtt és után: semmi ilyen változást nem tapasztalunk. Éppen a Társaság működése következtében válik egyre önállóbbá a „néprajz” és „folklorisztika”, megkülönböztetve a történelemtől, ám továbbra is fontosnak tartva a nyelvet, a finnugor rokonságot. Az újabb tudományos áramlatok (a Wundt képviselte néplélektan, szociológia stb.) voltaképpen nem hatottak a Társaság egészére. Kivéve egyes kiválóan tájékozottakat, mint például a később freudista Róheim Géza (Verebélyi 1990).

(19) A 20. század első másfél évtizede – mint sok más tekintetben is – „aranykor”, illetve „új reformkor”. Megszilárdul a Néprajzi Múzeum és a Magyar Néprajzi Társaság helyzete, a kiadványok száma nő. Az iskolákban megjelenik a „föld- és néprajz” mint tantárgy. Ami az elméletet illeti, a „néprajz” még mindig a hagyományos parasztságot írja le. A népművészet a társadalom érdeklődésének előterébe kerül. A szecesszióban megnyilvánuló nemzeti iparművészet számára összegezik a népművészet motívumait és tárgyait (pl. Malonyay 1907–1922). Sebestyén Gyula (1864–1946) újraindítja a Magyar Népköltési Gyűjtemény szövegközlő köteteinek kiadását. 1911-ben megalakul a Folklore Fellows magyar tagozata, ezzel kapcsolatban megszervezi a folklór országos gyűjtőhálózatát, vidéki vándorgyűléseken népszerűsíti a folklorisztikát. A Széchényi Könyvtár keretében folklórarchívumot kezdeményez (Verebélyi 1998).

Ami az elméletet illeti, az általában vett pozitivizmus uralkodik, a népélet szociális vonatkozásait figyelmen kívül hagyva. Noha e korban a munkásmozgalom igen élénk Magyarországon is, az agrárproletárokat és a jogaikért tüntető nemzetiségeket sortűzzel oszlatják. Erről szó sem esik a magyar néprajzban. Az „új reformkor” keretében meglepően hamar jelenik meg a szociológia, a vallástudomány – de ez is a néprajz határain kívül.

Az első világháborúval ez az aranykor véget ér.

Szimbolikusnak tartom, hogy két fiatal, akkor avantgárd zeneszerző, Bartók Béla (1881–1945) és Kodály Zoltán (1882–1967) 1916-tól a Monarchia Hadügyminisztériumának Zenetörténeti Központja megbízásából katonadalokat gyűjtöttek és készítettek elő kiadásra, a hadsereg harci szellemének emelése végett. A besorozott Kodály korábban az Önkéntes Őrsereg tagjaként polgárőrségben szolgált, például a budai Alagút védelmében. A 100-100 katonadalt tartalmazó kötetekből a német még megjelent, ám a második, a magyar kötet a monarchia összeomlásakor már nem készült el a nyomdában. Ez a dalanyag csak most, egy évszázados „Kákánia”-mementóként látott napvilágot (Szalay 2010).

Irodalom

Balassa Iván (1975): Jankó János. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Balassa Iván–Ortutay Gyula (1982): Ungarische Volkskunde. Budapest: Corvina–München: Beck.

Barabás Jenő szerk. (1987–1992): Magyar Néprajzi Atlasz I–IX. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Bátky Zsigmond–Kogutowitz Károly–Teleki Pál (1940): Ethnographical Map of Hungary in the Year 1910. Budapest: Államtudományi Intézet.

Belius, Matthias Pannonius (1723): Hungariae Antiquae et Novae Prodromus. Norimbergae: Petri Conradi Monath.

Bel, Matthias (1735): Adparatus ad Historiam Hungariae. Posonii: Joannis Paulli Royer.

Bel, Matthias (1735–1742): Notitia Hungariae Novae Historico-Geographica. I–IV. Viennae: Johannes Van Ghelen.

Bel, Matthias (1753): Compendium Hungariae Geographicum. Posonii: Joannis Michaelis Landerer.

von Czoernig, Karl (1855): Ethnographische Karte der Österreichischen Monarchie. Wien: Direction der administrativen Statistik.

von Czoernig, Karl 1855–1857: Ethnographie der oesterreischischen Monarchie I–III. Wien: Hof- und Staatsdruckerei.

Csaplovics János (1822): Ethnographiai Értekezés Magyar Országról. Tudományos Gyűjtemény III: 37–65; IV: 3–50; VI: 79–87, 87–92; VII: 45–51. p.

von Csaplovics, Johann (1827–1829): Gemälde von Ungern I–II. + Ethnographische Karte des Königreichs Ungarn, samt Croatien, Slavonien, der ungarischen Militärgrenze und der Seeküste. Pesth: C. A. Hartleben.

Domokos Péter–Paládi-Kovács Attila (1986): Hunfalvy Pál. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Eperjessy, Colomannus–Juhász, Ladislaus (1938): Nicolaus Olahus: Hungaria – Athila. Budapest: K. M. Egyetemi Nyomda.

Erdélyi János (1846–1848): Népdalok és mondák I–III. Pest: Magyar Mihály.

Erdélyi János (1847): Népdalköltészetünkről. In uő: Népdalok és mondák II. Pest: Magyar Mihály, 371–478. p.

von Farkas, Julius szerk. (1938): Ungarische Volkskunde. Berlin: Walter de Gruyter. /Ungarische Jahrbücher XVIII./

Fejér György (1807): Anthropologia vagy is az ember’ esmértetése. Buda: Királyi Magyar Universitas.

Fényes Elek (1871): Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmi statisztika szempontjából. Buda-Pest: Ráth Mór.

Gaál György (1972): Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok. Bukarest: Kriterion.

1. Gegő Elek (1838): A’ moldvai magyar telepekről. Buda: Magyar Királyi Egyetem. [Reprint 1987: Budapest: Állami Könyvterjesztő Vállalat]

Hunfalvy János (1867): Az osztrák birodalom rövid statisztikája. Pest: Emich Gusztáv.

Hunfalvy János (1995): Egyetemes néprajz (Ethnographia). Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézet.

Hunfalvy Pál (1852): A társadalom vagy Stein, Widmann és Riehl. Új Magyar Múzeum 2, 636–663, 704–719, 741–758. p.

Hunfalvy Pál (1864): Reguly Antal hagyományai – A vogul föld és népe. Pest: Magyar Tudományos Akadémia.

Hunfalvy Pál (1876): Magyarország ethnographiája. Budapest: M. Tud. Akadémia.

Hunfalvy, Paul (1877): Ethnographie von Ungarn. Budapest: Franklin.

Hunfalvy, Pál (1881): Ethnographie von Ungarn. Budapest: M. Tudományos Akadémia kiadóhivatala.

Hunfalvy Pál (1894–1895): Az oláhok története I–II. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Hunfalvy Pál (1973): A magyar nyelv és nemzet származási időszaka. Budapest: Gondolat Kiadó.

Jankó János (1897): Az ezredéves országos kiállítás néprajzi faluja. Budapest: Pesti Könyvnyomda.

Jankó János (1989): A millenneumi falu. Budapest: Magyar Néprajzi Múzeum.

Katona, Lajos (1887–1889): Allgemeine Charakteristik des magyarischen Folklore. Ethnologische Mitteilungen aus Ungarn 1, 125–130; 259–264. p.

Kogutowitz Károly–Bátky Zsigmond (1927): Magyarország néprajzi térképe. Budapest: Magyar Földrajzi Társaság.

Kókay György (1981): Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság. Budapest: Gondolat Kiadó.

Kollar, Adamus Franciscus szerk. (1763): Hungariae et Attila… Vindobonae: Jooannis Thomae Trattner.

Kósa László (1989a): A Magyar Néprajzi Társaság százéves története (1889–1989). Budapest: Magyar Néprajzi Társaság.

Kósa László (1989b): A magyar néprajz tudománytörténete. Budapest: Gondolat [Második, javított, bővített kiadás: 2001: Budapest: Osiris Kiadó]

Kölcsey Ferenc (1826): Nemzeti hagyományok. Élet és Literatura I. 15–59. p. [különkiadás 1941: Békéscsaba: Kner]

Kriza, János (1863): Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Első kötet. Kolozsvártt: Stein János Erd. Muz. Egyleti Könyvárus Bizománya.

Malonyay Dezső (1907–1922): A magyar nép művészete I–V. Budapest: Franklin Társulat. [Reprint 1986: Budapest: Helikon Kiadó]

Matlekovits Sándor szerk. (1898): Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor és az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye 5. rész: Történelmi kiállítás, Néprajz. Budapest: Pesti Könyvnyomda.

Orbán Balázs (1868–1873): A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból I–VI. Pest–Budapest. [Reprint 1982: Budapest: Helikon Kiadó]

Ortutay Gyula (1963): Kleine ungarische Volkskunde. Budapest: Corvina.

ÖUMWB = Die österreichisch-ungarische Monarchie in Wort und Bild. Ungarn I. Wien: Kaiserlich-königliche Hof- und Staatsdruckerei. Ungarn. Band I. 1888. – Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország. I. kötete. 1888. Budapest: Magyar Királyi Államnyomda.

Paládi-Kovács Attila szerk. (1985): Magyar tájak néprajzi felfedezői. Budapest: Gondolat.

Paládi-Kovács, Attila szerk. (2006): A nemzetiségek néprajzi felfedezői. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Paládi-Kovács Attila (2011): A néprajztudomány tárgya, tagozódása, időszemlélete és módszerei. – A magyar etnográfia tudománytörténete. In Paládi-Kovács Attila szerk. Magyar néprajz I. 1. kötet: Táj, nép, történelem. Budapest: Akadémiai Kiadó, 11–37, 39–125. p.

Pemsel, Jutta (1989): Die Wiener Weltausstellung von 1873. Das gründerzeitliche Wien am Wendepunkt. Wien–Köln: Böhlau Verlag.

Peschel, Oskar (1874): Völkerkunde. Leipzig: Drucker & Humblot.

Pozsony Ferenc szerk. (1999): A Kriza János Társaság Értesítője. Kolozsvár: 1999/1–2.

Pusztay János (1977): Az „ugor–török háború” után. Budapest: Magvető Kiadó.

Silagi, Gabriel (1991): Die „Gesta Hungarorum” des anonymen Notars. Sigmaringen. Jan Thorbecke Verlag.

Sozan, Michael (1979): The History of Hungarian Ethnography. Washington D. C.: University Press of America.

Szalay Olga (2010): Száz magyar katonadal Bartók Béla és Kodály Zoltán kiadatlan gyűjteménye – Hundert ungarische Soldatenlieder. Budapest: Balassi Kiadó.

Szeder Fábián (1819): A‘ Palóczok. Tudományos Gyűjtemény 6, 26–46. p.

Szeder Fábián (2005): A’ palóczokról. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Székely Miklós (2012): Az ország tükrei. A magyar építészet és művészet szerepe a nemzeti reprezentációban az Osztrák-Magyar Monarchia korának világkiállításain. Budapest: Centrart.

Tálasi István (1948): Néprajzi életünk kibontakozása. Budapest: Kelet-Európai Tudományos Intézet.

Teleki Pál (1910): Magyarország néprajzi térképe a népsűrűség alapján. Budapest: Magyar Földrajzi Intézet.

Tomka Szászky, Joannis (1748): Introductio in orbis hodierni Geographiam… Posonii: Francisci Antonii Royer.

Tóth, Georgius (2011): Notitia Hungariae Novae Historico geographica… elaboravit Matthias Bel – Comitatuum ineditorum… Tomus Primus, Budapestini: Magyar Országos Levéltár – Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete.

Ujváry Zoltán (2007): A magyar folklórkutatás kezdetei. Gyűjtési felhívások. In uő: Magyar folklórtörténet I. Debrecen: Kapitális Kft. 7–20. p.

Urbancová, Viera (1970): Počiatky slovenskej etnografie. Bratislava: Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Verebélyi Kincső (1990): Róheim Géza. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Verebélyi Kincső szerk. (1998): Néphit szövegek – a Folklore Fellows magyar osztályának gyűjtéseiből. Budapest: ELTE BTK Folklore Tanszéke.

Voigt Vilmos (1978): Bevezetés. In Dömötör Tekla–Katona Imre–Voigt Vilmos: Folklorisztikai tudománytörténet. Szöveggyűjtemény I. Budapest: Tankönyvkiadó, 3–14. p.

Voigt Vilmos (1980): A kilencven esztendős Magyar Néprajzi Társaság. Ethnographia 91/4, 443–451. p.

Voigt Vilmos (2004): Allegorie und Ideologie in einem „Doppelköpfigen” klassischen Werk der Europäischen Ethnologie. „Die Österreichisch-Ungarische Monarchie in Wort und Bild. Hessische Blätter für Volks- und Kulturforschung 39, 33–50. p.

Voigt Vilmos (2012): Rumy Károly György magyar népdalai – John Bowring számára. Doromb 1, 217–243. p.

Voigt Vilmos (2013): Toldy Ferenc tizenöt magyar népdala. Doromb 2, 205–229. p.

Vyvíjalová, Mária (2001): Matej Bel a idea občianskej spoločnosti. Martin: Matica slovenská.

Das Gespräch in Handlungsrahmen

Eine der Grundformen für die Existenz der Folklore und Traditionsüberlieferung ist die Mündlichkeit. Die Forschung verfügt bei der Bestimmung der Eigenheiten und Gesetzmäßigkeiten im Zusammenhang mit den mündlichen Gattungen der Folklore über lange Erfahrung. Auf große Traditionen reicht auch der Brauch zurück, dass Reiseberichterstatter, Schriftsteller und Forscher, die sich für das Volksleben interessieren, Anlässe sowie die Art und Weise des Vortragens dieser mündlichen Gattungen beobachteten. Besondere Aufmerksamkeit galt immer dem Erzählen und Vortragen von Märchen, den Anlässen zum Vortragen von Heldensagen, der Klagelieder oder auch den Begrüßungen und Ansprachen der Brautführer bei Hochzeiten. Man könnte noch weitere Gattungen oder Textgruppen anführen, denn von der Begrüßung bis zum Fluchen, vom Gebet bis zur Anekdote können sehr viele der Form nach bestimmbare Textarten unterschieden werden, die in den verschiedensten Situationen, zu den unterschiedlichsten Anlässen vorgetragen werden. Über diese Situationen sind hier und dort Bemerkungen zu lesen, zum Beispiel darüber, wann einzelne Erzähler ihre Märchen zum Besten geben, wann der Beter sein Gebet verrichtet, während der Arbeit oder vor dem Schlafengehen oder bereits im Bett liegend (Bringéus 2000; Lengyel 1994).

Interessanterweise haben sich die Brauchforscher – obwohl dies eng mit dem Gegenstand der folkloristischen Forschung im Zusammenhang steht – weitaus weniger mit den Anlässen befasst, in deren Rahmen es notwendigerweise zum Vortragen von der Form nach bestimmbaren Gattungen gekommen ist.

Die ungarischen folkloristischen/ethnographischen Forschungen stützten sich sozusagen von Anfang an auf die Sprachwissenschaft, bzw. auf gewisse Methoden und Ergebnisse der sprachwissenschaftlichen Forschungen. Die Etymologie der Wörter und Ausdrücke, die Eigenheiten der Namensgebung, die Bedeutung von Benennungen, zum Beispiel bei geographischen Namen oder bei Stickmotiven, die Kategorisierung der Fachterminologie eines Berufes, für diese und ähnliche Probleme besteht auch heute Interesse. Gleichzeitig aber erweist sich die Folkloristik den Impulsen der moderneren linguistischen Tendenzen gegenüber – abgesehen von einigen Ausnahmen – als gleichgültig. So wurde die Möglichkeit noch nicht wahrgenommen zu untersuchen, welche Stellung das Gespräch im System der dörflichen Festbräuche, bzw. im traditionellen alltäglichen Leben der Dorfgesellschaften einnimmt (Austin 1962; Austin 1990; Szili 2013)[1].

Obwohl die Studie Die Ethnographie des Sprechens von Dell H. Hymes bereits 1975 auch ungarisch herausgegeben wurde, ist der ungarischen Folkloristik auf unerklärliche Weise die Aufmerksamkeit hinsichtlich dieser Problemstellung entgangen (Hymes 1974; Hymes 1975). Auch die Autorin der vor nicht langer Zeit über den Klatsch erschienenen Arbeit, die ein großer Erfolg war, konnte sich nicht auf folkloristische Vorarbeiten stützen (Szvetelszky 2002). Die Furcht vor dem Mund des Dorfes ist in verschiedenen Darstellungen und literarischen Beschreibungen des Dorflebens erwähnt – das Mundwerk steht nie still – unter anderen auch diese Form der öffentlichen Kommunikation wurde aber nicht untersucht.[2] Es hat sich gewissermaßen von selbst ergeben, dass man sich außer mit den Kalenderfesten und den Übergangsriten in erster Linie auch mit solchen Themen befassen muss, die in den erweiterten Bereich der Sitten, der sich ständig wiederholende Gewohnheiten, der Lebensführung gehören. Das bedeutet nicht nur eine thematische Erweiterung, sondern auch die Einführung der Alltäglichkeit in die Erforschung der Volksbräuche.[3] Im Rahmen der Sitten und Festbräuche gibt es zahlreiche zeremonielle Angelegenheit, bei denen laute Worte erwünscht sind. Die Brauchforschung sollte nicht nur die Ergebnisse der soziologischen Sprachforschungen benützen, sondern auch der Ethnographie des Sprechens annähern (Doppermann 2000; Kontra–Pléh 1995; Voigt 1972).

Eine systematische Übersicht der Gesprächssituationen im alltäglichen Leben und im Rahmen der Festbräuche kann auch die Interpretation der Bestandteile der bestimmten Handlungen/Bräuche verhelfen.[4] Die folkloristischen Forschungen haben sich wenig um solche Texte/ Gespräche bemüht, die die sprachliche Kommunikation nicht unmittelbar verwirklichen, sondern die gesellschaftliche Situation betonen oder umspielen.

Die Behauptungen von Dell H. Hymes sind für die folkloristischen Untersuchungen auch heute noch sehr lehrreich.

Innerhalb jeder Gruppen bilden sich Situationen heraus, die Sprechsituationen sein müssen, es gibt solche, die es sein können, aber auch solche, die es nicht sein können. Welche Situationen erfordern das Schreiben oder die sekundären Kodes des Singens, Pfeifens oder Trommelns, die nicht sprachlich angewendeten Kodes der Gesten oder des Tones verschiedener Mittel …

(Hymes 1974, 107)

Insofern man bei dem sprachwissenschaftlichen Fachausdruck bleiben will, so kann man sagen, dass sich bestimmte Ereignisse durch sprachliche Interaktionen verwirklichen. Über die Elemente des Sprechens haben mehrere Sprachwissenschaftler bereits ausführlich geschrieben. Jakobson unterscheidet mehrere Elemente der sprachlichen Mitteilung und mehrere Funktionen der sprachlichen Kommunikation, er entwickelte dadurch im Wesentlichen das Modell Bühlers weiter, das sprachliche, inhaltliche und emotive, bzw. auffordernde Funktionen beinhaltet (Jakobson 1972, 229–276). Im Wesentlichen hat Jakobson eine Einteilung geschaffen, indem er sich auf die Erkenntnisse der Kommunikationstheorie gestützt hat. Auch Hymes hat sich mehrmals mit diesem Problem befasst und letztendlich kann dieser Variante die meiste Aufmerksamkeit geschenkt werden, die folgende Elemente anführt: das Sprachereignis, die Gesprächssituation, die Sprachgemeinschaft, die Rollen der Sprecher in der Gesellschaft und der jeweiligen Situation, die sozialen Regeln und Normen der Gesellschaft, Rituale und Verhaltensroutinen (Hymes 1974, 110).[5] Was die Funktionen anbelangt, unterscheidet Hymes ungefähr den Elementen entsprechend folgende Funktionen: 1. expressiv (emotiv), 2. direktiv (konativ, pragmatisch, rhetorisch, überzeugend), 3. poetisch, 4. auf Kontakt ausgerichtet, 5. metasprachlich, 6. referentiell, kontextuell, situativ (Hymes 1974, 118). Die erwähnten Funktionen hängen häufig aneinander oder sind nicht stabil, sondern wechselhaft, abhängig von der Sprachsituation.

„Die Gattungen des Redens sind vielseitig und abwechslungsreich, da auch die Möglichkeiten der menschlichen Tätigkeiten nicht zu erschöpfen sind und weil sich an alle Bereiche der Tätigkeit eine Vielfalt von Redegattungen knüpfen kann, die parallel mit der Weiterentwicklung und dem Komplizierter-Werden des gegebenen Tätigkeitsbereiches zunehmen und reicher werden…..“ – stellt M. M. Bahtyin in einer Studie fest[6], in der er auf theoretischer Ebene die Beziehung der am Gespräch Teilnehmenden zu dem Schatz der sprachlichen Ausdrücke: die Form, den Stil, das Ziel, den Inhalt usw. der konkret stattfindenden Unterhaltung/Äußerungen charakterisiert. Diese Studie ist für die Brauchforschung deshalb von Wichtigkeit, weil sie die Aufmerksamkeit darauf lenkt, dass das Sprechen/die Äußerung in einem gesellschaftlichen, bzw. konkreten Lebenskontext vor sich geht. Die an der Gesprächssituation Teilnehmenden benutzen in einem gewissen Maße festgelegte Textsorten, zum Beispiel Redewendungen, Sprichwörter, wozu auch die Themen und der Inhalt beitragen.

Die Vertreter neuerer sprachwissenschaftlicher Forschungen wollen die Logik der Anwendung des Gesprächs verhüllen, indem sie verschiedene Kontexte mit einzubeziehen streben. Wir haben darauf  hingewiesen, man könnte die Perspektive umkehren, da uns vom Gesichtspunkt der Brauchforschung das Sprechen als eine Folge der Handelnslogik interessiert; dabei soll es nicht vergessen werden, dass Sprechen auch Handlung ist. Wir vermuten, dass es möglich ist, die konventionellen Situationen des Sprechens und Schweigens als Notwendigkeit sowohl im alltäglichen Leben als auch im Rahmen der Festbräuche zu bestimmen. Die von der Sprachwissenschaft vorgeschlagenen Modelle können als Hilfsmittel betrachtet werden, die man modifizieren kann oder deren einzelne Elemente nicht unbedingt in jedem Fall in gleichem Maße berücksichtigt werden müssen.[7] Es ist nicht unbedingt notwendig, sich hier mit dem Problem zu befassen, wie das sprachliche Niveau eines Dorfes sich zusammensetzt, da solche Problemstellung von unseren Gesichtspunkten aus zu weit führen würde.

Wenn sich die Folkloristik mit den Problemen der mündlichen Überlieferung befasst, so erörtert sie vor allem die Fragen der mündlichen künstlerischen Gattungen, Text- und Formprobleme, sie geht auf die Methode des Vortragens und die außersprachlichen Mittel ein (Voigt 1974, 45–56). Vilmos Voigt hat die mündlichen Überlieferungen in einer Studie auf drei größeren Gebieten – alltägliche, volksdichterische, amtliche – aufgeteilt, wobei die Kommunikationsfaktoren betont wurden. Übrigens hat er in einer anderen Studie die Überlegungen von Bronislaw Malinowski, Roman Jakobson, Dell Hymes, William R. Bascom, K. S. Goldstein, Alan Dundes, Lauri Honko und anderer über die Folkloretexte im Zusammenhang mit dem Kontext dargetan. Ihre Ansichten brachten die Autoren überwiegend durch die Folkloregattungen zum Ausdruck (Voigt 1972, 229–344). Auch bei der Untersuchung des Sprechens können zahlreiche aufgeworfene Gesichtspunkte genutzt werden, zum Beispiel unter Berücksichtigung psychologischer, gesellschaftlicher und kultureller Faktoren, die zusammengesetzte Untersuchung der Funktionen usw. Vom Gesichtspunkt unserer sich auf den Brauch konzentrierenden Fragestellung sollte man die Sprachsituation als Handlungsrahmen darstellen und nicht nur die Abfolge der Handlungen nachzeichnen.

Seitens der Brauchforschung wurden von Tekla Dömötör Versuche dahingehend unternommen, zu untersuchen, „…ob es allgemein gültige Modelle im Verhältnis der Form zwischen ritueller Handlung und Begleittext gibt, ob gewisse Handlungen immer dichterische Schöpfungen der gleichen Form nach sich ziehen“ (Dömötör 1964, 209–219). Ähnliche Fragen wirft die Autorin auch in ihrem anderen Buch über die Dichtung innerhalb der Volksbräuche auf, denen sie sich ebenfalls nähert (Dömötör 1974,  102–110). Da aber Tekla Dömötör weder das Handeln noch den Text aufgrund einheitlicher Kriterien klassifiziert, ist es in diesem Buch nicht zur Feststellung allgemeiner Gesetzmäßigkeiten gekommen. Interessanterweise machte der Sprachwissenschaftler János Péntek, als er sich mit der Frage des Sprachwechseln befasste, einen Unterschied zwischen den Ritual-, rituellen und ritualisierten Texten (Péntek1997, 329).[8] Übrigens wäre es nicht sinnlos, diese Unterscheidung auch bei der Klassifizierung der Bräuche zu berücksichtigen. Erfolgreich ist, die Handlungssituationen zu überprüfen, in denen das Gespräch eine wichtige – manchmal relevante – Funktion hat.

Gewöhnlich sind die magischen Handlungen nicht mit den Bräuchen zusammen betrachtet worden. Wir erwähnen sie, weil wir auf die Funktion des gesprochenen Wortes innerhalb einer bestimmten Handlung betonen wollen. Das magische Gespräch bzw. die Beschwörung ist formelmäßig gebunden und auch die Zeit und der Ort ihres Vortrages sowie die Handlungsabfolge muss sich in einer bestimmten Art und Weise verwirklichen.[9] Das Modell des Ritualtextes kann auch im Rahmen der Festbräuche und bei den Gesprächssituationen im täglichen Leben – mit Modifikationen – beobachtet werden.[10]

Als Ritualtexte kann man solche, ständig formelartigen Texte betrachten, ohne welche die Handlung keinen Sinn erhalten würde. Die bei der Brautwerbung zwischen dem Brautwerber und den Eltern des Mädchens stattfindenden Dialoge haben Formen, die jedem bekannt sind und seit langer Zeit in den entsprechenden Fällen wiederholt werden.

Einer der Brautführer sagt:

„Sind sie geneigt, ihre Tochter herzugeben?“ und da sagte meine Mutter: „Wenn das Mädel will, von uns aus ja“.

(Gazda 1980, 199)

 Oder (wie es allgemein bekannt ist) die von der Taufe kommende Taufpatin äußert bei ihrer Rückkehr: „Einen kleinen Heiden haben wir mitgenommen, ein Schäfchen bringen wir zurück.“

Dazu gehören bei der Trauung der Schwur oder die Fragen, die den Kindern am Tag der unschuldigen Kinder (28. Dezember) gestellt wurden und dergleichen mehr. Dieses Brauchtums-Element, das heißt, das Vortragen bestimmter Wörter des Ritualtextes, kann man vom Gesichtspunkt des Brauches aus als relevant betrachten.

Als rituelle Texte kann man diejenigen bezeichnen, die eingebettet in einen Brauch auch auf verschiedene Art und Weise vorgetragen werden können, sie sind Teil der Tradition. Die Klagelieder oder Begrüßungsworte und Wünsche zu Weihnachten, zum Neujahr, beim Sternsingen an Epiphanie sollen auch erwähnt werden, wobei oft eine Art von Wechselgespräch vor sich geht. In der Gemeinde Domokos am Lápos ziehen die Männer, Jungen und Kinder Silvesternachmittags durch das Dorf.

Der Spruch der älteren Männer lautet:

Jetzt bin ich zu euch gekommen,

Vielleicht habt ihr einen Schluck Schnaps,

Blut- und Leberwürste habt ihr gebraten,

Setzt mich zu diesen.

Der Spruch der Jungen :

An diesem Weihnachtsmorgen,

Bin ich gekommen, um der geehrten

Familie dieses Hauses alles Gute zu wünschen,

Ihnen Gottes Segen zu erbitten,

Weil Gott diesen so gibt,

Wie es unsere Herzen wünschen.

Die Kinder wiederum sagen:

Ich kleine Rose, schwacher Krümel,

Ich gehe noch nicht zur Schule,

Und doch kann ich den Vers,

Heute wurde das Christkind geboren.

(Szabó, T. A. 1980, 366–367)

In den erwähnten Fällen benötigt die Brauchhandlung an bestimmten Orten und in  den von der Tradition bestimmten Zeitpunkten einen „Sprachakt“, was nach Inhalt und Form mehr oder weniger festgelegt ist. Der aktualisierte Vortrag ist die relevante Sequenz der Abfolge des Brauches. Je länger die Handlung dauert, desto mehr können verschiedene Gesprächssorten vorgetragen werden. Es kann auch beobachtet werden, dass mit der Veränderung des gesellschaftlichen Kontextes die bestimmte Dramaturgie des Brauches gelockert wird, doch die Tradition erzwingt einen Ersatz der verschwundenen Gesprächssituation. Da heute die Leute in den Krankenhäusern sterben und es vor dem Begräbnis keine Möglichkeit gibt, von dem Toten in seinem Haus Abschied zu nehmen, ist das gemeinsame Vortragen der Klagelieder verschwunden. Die einzelnen Personen, bzw. die Bekannten und Freunde, fühlen sich verpflichtet, die Verwandten zu besuchen. Während des Besuches soll ein konventionelles Gespräch geführt werden, wobei sich der Besucher ausführlich nach den Umständen des Todesfalles erkundigt. Die Antwort soll dieser Erwartung entsprechen: wie und wann der Tod stattgefunden war, welches waren die letzten Worte und Wünsche des Verstorbenen und dergl.[11]

Als ritualisierte Texte betrachtet man diejenige, die eine Stelle innerhalb der Brauch-Handlung haben, deren Form kaum gebunden ist, und die weniger  zum Inhalt, sondern eher zur Ausführung des Brauches beitragen. Solche Texte sind etwa die Verse, mit denen das Servieren der einzelnen Gerichte von dem Brautbringer auf Hochzeiten begrüßt wird, zum Beispiel:

Sehr geehrte Gästeschar!

Endlich kommt die Vorspeise,

Ich denke, alle warten schon darauf.

Ihr Geschmack ist mir unbekannt, auch der Name klingt komisch,

Heißt sie doch auf Ungarisch: französischer Salat.

(Balázs, L. 1994, 134)

Wollen wir die Sprachsorten im alltäglichen Leben untersuchen, so sollten wir die Handlungsrahmen bzw. Sprechsituationen beachten.

Es ist wohl notwendig, dass nicht nur die Ergebnisse der sprachwissenschaftlichen Untersuchungen, sondern auch die texttheoretischen Studien von der Brauchforschung angewandt werden sollten. Im alltäglichen Leben kann die Skala der Sprechsituationen und der Gesprächssorten ziemlich ausgedehnt werden. Es kommt auch oft vor, dass die Handlungssituation so sehr in der Tradition verankert ist, dass die gebundene Rede in eine freie Rede wechseln kann. Die Sprachakt- und Sprachhandlungstheorien, die das Sprechen als Handlung interpretieren, könnten der Brachforschung wichtige Impulse geben. (Fónagy 1981; Searle 1969; Searle 2000; Wunderlich 1976)

Wollen wir die Funktion des Gesprächs im Alltagsleben des Dorfes zeigen, so  können wir keine systematischen Kategorien, nur charakteristische Sprechsituationen angeben. Dabei werden die Grenzlinien zwischen dem privaten und öffentlichen Lebensbereich nicht in Betracht gezogen werden. Das Gespräch im alltäglichen Leben der traditionellen Dorfbewohner ist trotz aller Vielseitigkeit der Anlässe und scheinbarer Spontaneität von Erwartungen, von der Sitte, von der Etikette verfestigt. Die wichtigsten alltäglichen Gesprächssituationen:

– soziale Kontakte,

– private Andacht,

– Arbeit,

– Zeitvertreiben.

Auch die Anlässe für das freundliche  Zusammensein im traditionellen dörflichen Leben sind mit dem Gespräch verbunden. Das Erkennen der sich zum Zweck des Gespräches herausgebildeten Anlässe und Situationen und ihr Absondern von den Handlungen, die den Charakter des dörflichen Lebensprozesses haben, ist darum schwer, weil sich diese Anlässe trotz aller Vielseitigkeit sozusagen spontan ergeben, ihre Form ist ungebunden, nicht festgelegt.

Die am meisten institutionelle, aber doch offene Form im Leben einer Dorfgemeinschaft ist das Wirtshaus bzw. das dortige Zusammensein. Das war in erster Linie der Treffpunkt der Männer, aber auch die Bälle boten den Müttern Gelegenheit zu stundenlangen Gesprächen.

Die Persönlichkeit des Einzelnen kommt im Gespräch zum Ausdruck, es kann zum Abreagieren innerer Spannungen dienen. Aber auch hier waren Streit und Zank, verbale Aggressionen, Spotten, Fluchen, Wortwechsel im Wirtshaus alltäglich; und auch an die Tiere wandte man sich nicht immer mit freundlichen Worten. Leider geben selbst die detailliertesten  Dorfbeschreibungen meistens nur Hinweise auf all das, vollständige „Textbeschreibungen“ sind sehr selten. Aber trotzdem kann man aus einzelnen literarischen Schöpfungen der Volksliteratur erahnen, was das für Texte waren.

Jede Art von Gespräch trägt zur Entfaltung der Persönlichkeit bei. In den Dorfgemeinschaften mussten die Bauern das Gespräch, Monolog und Dialog, dem Ort, dem Zeitpunkt, dem Anlass, dem Geschlecht der daran Teilnehmenden, dem Alter, dem Kontaktverhältnis, das sie zueinander hatten, usw.  anpassen. Außerdem aber wurden schweigsame, wortkarge, geschwätzige, redselige, schnippische usw. Personen ganz sicher von unterschiedlichen inneren Bedürfnissen zur mündlichen Äußerung geleitet. Aber auch das Ausleben der inneren Bewegungen war an Regeln gebunden: in gewissen Situationen musste auch die gesprächigste junge Frau schweigen, zum Beispiel am Totenbett, bzw. musste der schweigsamste Mensch das Wort ergreifen.

In allen Gemeinschaften gibt es Wortführer, Tonangeber, die darüber berichten, wie etwas früher gemacht wurde, wie man es jetzt machen müsste oder eben gerade verhindern sollte. Ihnen kommt nicht nur beim Aufrechterhalten der Traditionen eine wichtige Rolle zu, sondern oft auch beim Zustandekommen derselben. Zum Beispiel solche Spezialisten, wie der fähige Brautführer, der nicht nur den gelernten Text vortragen kann, sondern auch improvisieren, die Situation erkennen und auf unvorhergesehene Fragen eine Antwort geben kann usw.

Durch Gespräche kommt es im Leben des Einzelnen und in dem der Gemeinschaft zur Vorbereitung von zahlreichen Ereignissen und deren Durchführung: Errichtung einer Scheune, Kauf eines Fuhrwerks, Organisierung der Vorbereitungsarbeiten für eine Hochzeit oder für ein Begräbnis, die Art und Weise, wie sich das Dorf selbst verwaltet (Vertrag mit den Hirten, Wahl des Presbyteriums, Berufung des Geistlichen, Wahlreden) etc. Die Folkloristen zeichnen im allgemeinen auf, welche heiligen Gesänge bei einer Wallfahrt gesungen werden, was für Märchen während des Fischfanges erzählt werden – aber im Gegensatz zu den Handlungen sind besonders gute Beispiele zu finden, wie vielseitige Funktionen das Gespräch in der Gesellschaft erfüllt (Balázs1993;  Kiefer 1977; Terstyéni 1995; Szabó T. 1980). Das primär verbale Mittel der Kontaktaufnahme, zur Schaffung und Beendigung eines Anlasses zum Gespräch ist die Begrüßung (Hidasi 1975). Im Dorf grüßt im Prinzip – selbst heute noch – jeder jeden, dem er auf der Straße begegnet. Es ist aber interessant, diese Grundsituation auch differenzierter zu untersuchen. Die erste Frage ergibt sich selbstverständlich daraus, wer wen zuerst grüßt. Diese Reihenfolge ergibt sich durchaus aus den gesellschaftlichen Machtverhältnissen. Allerdings gibt es keine genauen Untersuchungen darüber, wie sich die Reihenfolge bei den Situationsvarianten Frauen–Männer, Alte–Junge, Kinder–Erwachsene, Kinder–Alte und andere gestaltet, bzw. welche Variationsmöglichkeiten sich auf welche Weise verwirklichen. Ein Gespräch anregen, sich in ein Gespräch einlassen, das kann auch die sich dahinter verbergenden Verhältnisse verraten. Die Teilnahme am Gespräch bietet die Möglichkeit, dass sich die daran Beteiligten selbst so zeigen, wie es ihnen ihre gesellschaftliche Rolle, ihre im Netz der gesellschaftlichen Verhältnisse eingenommene Stellung sowie die zwischen ihnen bestehenden persönlichen Verhältnisse es gestatten. Weitere besonders interessante Verhältnisse kann eine gegenwärtig durchgeführte Untersuchung aufdecken, nachdem neue Begrüßungsformeln aufgekommen sind (Grüß Gott – Hallo). In manchen Dörfern, beim Begegnen zweier Erwachsener nach den gegenseitigen Begrüßungen, soll ein kurzes Gespräch mit einer Frage anfangen. Sowohl die Frage als auch die Antwort sind oberflächlich, und nur die Tatsache des Wortwechsels ist von Bedeutung (Vargyas 2006). Ähnlich ist der Fall, bei dem ein Junge sich am Abend mit seiner Geliebten treffen wollte; er hat seinen Freund geschickt, mit poetisch formulierten Worten dazu die Erlaubnis der Eltern errbeten.[12]

Nicht nur das Anreden, das Rufen, sondern auch das Morgen-, das Tisch- und das Abendgebet wiederholen sich täglich (Erdélyi 2013). Einer der größten Erfolge der ungarischen folkloristischen Forschungen ist die Entdeckung der Gebete, die archaische poetische Formen bewahrt haben (Erdélyi 2013). Leider sind die Anlässe für Bittgebete noch nicht gründlich untersucht. Es ist bekannt, dass vor dem Abreisen, bei Beginn verschiedener Arbeiten ein Bittgebet gesprochen wurde. Ein Segensspruch beim Schneiden des frisch gebackenen Brotes ist auch allgemein bekannt.

Bestimmte Arbeiten sind auch Anlässe zu freundlichem Zusammensein, wobei das Gespräch nicht zu kurz kam: manche gemeinsamen Arbeiten enden mit einem festlichen Essen, wobei sich die Teilnehmenden unterhalten. Derartige Anlässe sind zum Beispiel die Arbeiten, wie Ernte, Schlachten, Weinlese. Auch beim Federschleißen, Maisschälen, Spinnen, bei Hochzeitsvorbereitungen, gemeinsamem Nudelherstellen und der gleichen waren Handlungsrahmen des Gesprächs, bzw. des Plauderns gegeben.

Obwohl die Bauern im traditionellen Leben über keine freie Zeit verfügten, gab es doch manche arbeitsfreie Momente, die ausgefüllt sein wollten. Es gibt Perioden im Jahr, wann die landwirtschaftliche Arbeit es möglich macht,  Zeit gemeinsam zu vertreiben. Im Winter waren der Aufenthalt der Männer im Stall oder in Weinanbaugebieten die Arbeiten im Weinkeller Anlässe p. e. zu Gesprächen. Ebenfalls mit Unterhaltungen verging die Zeit, wenn man warten musste, zum Beispiel bei der Mühle, in der Schmiede oder beim Barbier.

Die Zeit zwischen dem Beginn des Heiligen Abends und der Heiligen Messe ist in mehreren Beschreibungen als die Zeit für Spiele und Unterhaltung angegeben. In mancher Periode des Jahrs, z. B. während des Faschings, war es erwünscht, sich vom Dorf zu entfernen und einen Bekannten zu besuchen. Dieser Besuch wie jeder andere erfüllte mehrere Funktionen: die Kommunikation im ersten Sinne des Worte, aber auch die Befestigung der sozialen Beziehungen. Die Kirchweih, die Hochzeiten und Begräbnisse, ebenso wie das kurze Vorbeschauen beim Nachbarn eröffnen die Möglichkeit, Worte und Meinungen zu wechseln.

Die Glaubwürdigkeit des Wortes war besonders erwünscht in den sozialen Beziehungen Nicht nur bei dem direkten face-to-face Gespräch, sondern auch in jeder anderen Situation ist das Gespräch von Bedeutung. So berichtet eine der Gewährspersonen Folgendes über das Umwerbens eines Mädchens: „Es gibt so etwas, es geschah so, dass sie ein Jahr lag miteinander sprachen, das Mädel vertraute ewig darauf, dass er sie heiratet …“ (Gazda 1980, 18).

Auch die Anlässe für das freundliche Zusammensein im traditionellen dörflichen Leben sind mit dem Gespräch verbunden. Das Erkennen der sich zum Zweck des Gespräches herausgebildeten Anlässe und Situationen und ihr Absondern von den Handlungen, die den Charakter des dörflichen Lebensprozesses ausmachen, ist darum so schwer, weil sich diese Anlässe trotz aller Vielseitigkeit sozusagen spontan ergeben, ihre Form ist ungebunden, nicht festgelegt.

Die Unterhaltungen haben selbstverständlich in erster Linie Kommunikationswert (Bergmann 2001; Keszeg 2011). Auch in Ungarn sind hauptsächlich von Dialekte erforschenden Linguisten, Journalisten oder Soziologen gesammelte Texte unter dem Titel „Gespräche“ erschienen, aus denen man aber den thematischen Reichtum der dörflichen Kommunikation nur erahnen kann: die Menschen können über fast alles sprechen. Sie klatschen, sie tauschen ihre Erfahrungen aus, diskutieren über Aberglauben, Krankheiten, über die Nachrichten aus aller Welt. Sie sprechen über den Verlauf ihres Lebens, meistens über eine der gegenwärtigen Situation am nächsten stehende  Episode. Heute ist das Fernsehen die Quelle der Information, früher waren es das Radio und die Zeitung. Vielleicht kann man hierzu auch noch die unendlich langen Telefongespräche zählen. Die dörflichen Gespräche vertreten eine ältere und traditionelle Kommunikationspraxis. Die Geschichten der traditionellen bäuerlichen Gespräche sind allerdings auch verwickelt, die eine Geschichte hat auch hier weitere zur Folge. Aber trotzdem bleibt dies alles innerhalb gewisser Rahmen: Sowohl die Thematik als auch die Abläufe sind einfacher als die heutigen städtischen Gespräche.

Es ist eine bekannte Tatsache, dass zwei grundlegende Faktoren der dörflichen Kommunikation darin bestanden, dass sie auch zwischen zwei aufeinanderfolgenden Generationen stattfanden und dass sich auch die Lebensweise des Dorfbewohner langsamer veränderte: Die Ratschläge der Großeltern waren selbstverständlich (selbst wenn sie nicht befolgt werden konnten). Heute kommt dem dörflichen Sprechen/Gespräch eine andere Stellung zu. Auch diese neue Situation muss man genau beschreiben und, wo möglich, getrennt untersuchen, inwiefern sie sich der früheren gegenüber verändert hat.

Es ist klar, dass das Gespräch, wie es schon seit langem behauptet wurde, nicht nur von der Seite der Sprachphilosophie, der Sprachwissenschaften, der Psychologie, der Pädagogik untersucht sein soll, sondern auch die Brauchforschung hat einige Gesichtspunkte hinzuzufügen.

Literatur

Austin, John L. (1962): How to do things with words. The William James Lectures delivered at Harvard University in 1955. Cambridge, MA: Harvard University Press [Auf Ungarisch: Tetten ért szavak. Budapest: Akadémiai Kiadó 1990].

Bahtyin, Mihail Mihajlovics  (1986): A beszéd műfajai [Die Gattungen des Gesprächs]. In drs. A beszéd és a valóság. Filozófiai és beszédelméleti írások [Das Gespräch und die Wahrheit. Philosophische und texttheoretische Schriften]. Budapest: Gondolat, S. 357–418.

Balázs,Géza (1993): Kapcsolatra utaló (fatikus) elemek a magyar nyelvben [Auf die Beziehungen gewiesene (fatische) Elemente  in der ungarischen Sprache]. Budapest: Akadémiai Kiadó /Nyelvtudományi Értekezések/.

Balázs, Lajos (1994): Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomonkoson [Mein erster ehrenreicher Tag. Paarwahl und Hochzeit  in Csíkszentmomokos]. Bukarest: Kriterion.

Bergmann, Jörg (2001): Das Konzept der Konversationsanalyse. In Text- und Gesprächslinguistik. Ein internationales Handbuch. Zeitgenössischer Forschung. 2. Halbband: Gesprächslinguistik. Hg. von Klaus Brinker et al.  Berlin: Walter De Gruyter, S. 919–927. /Handbücher zur Sprach- und Kommunikationswissenschaft. 16/

Bringéus, Nils-Arvid (2000): Beten bei Tisch. In ders. Volksfrömmigkeit. Schwedische religionsethnologische Studien. Münster–New York–München–Berlin: Waxmann, S.114–139.

 Deppermann, Arnulf  (2000): Ethnographische Gesprächsanalyse: Zum Nutzen einer ethnographischen Erweiterung für die Konversationsanalyse. In Gesprächs-forschung. Online-Zeitschrift zur verbalen Interaktion, S. 96–124. [http://www.gespraechsforschung-ozs.de/]

Dömötör, Tekla (1964): Naptári ünnepek – népi színjátszás [Kalenderbräuche –  Volksschauspiel]. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Dömötör, Tekla (1974): A népszokások költészete [Dichtung der Volksbräuche]. Budapest:  Corvina.

Erdélyi, Zsuzsanna (2013): Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok [Berg hinauf, trete vorwärts. Archaische volkstümliche Gebete]. Budapest: Pesti Kalligram.

Fónagy, Iván (1981): A „beszédaktus” fejlődés-lélektani szemszögből nézve [Der „Sprechakt” von der Gesichtspunkt der  Entwicklungspsychologie]. Literatura 1–2, S. 37–43.

Gazda, József (1980): Így tudom, így mondom [Ich weiss es so, und sage es auch so]. Bukarest: Kriterion.

Goffman, Erving (1971): Verhalten in sozialen Situationen. Strukturen und Regeln der interaktion im öffentlichen Raum. Konstanz: Bertelsmann Fachverlag.

Goffman, Erving (2005): Rede-Weisen. Formen der Kommunikation in sozialen Situationen. Gütersloh: UVK-Verlagsgesellschaft.

Goffman, Erving (2009): Das Individuum im öffentlichen Austausch. Mikrostudien zur öffentlichen Ordnung. Frankfurt am Main: Suhrkamp Taschenbuchverlag.

Hymes, Dell (1974): The ethnography of speaking. In Anthropology and human Behavior. Hg. von Thomas Gladwin und William C. Sturtevant. Washington: Anthropological Society of Washington D.C., S. 13–53.

Hymes, Dell (1975): A beszélés néprajza [Ethnographie des Gesprächs]. In Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások [Gesellschaft und Sprache. Soziolinguistische Schriften]. Hg. von Pap,Mária–Szépe ,György. Budapest: Gondolat, S. 91–46.

Hidas R., Judit (1975): A köszönés szemiotikája. [Semiotik des Grüßens]. In Jel és közösség. Szemiotikai  tanulmánygyűjtemény  [Zeichen und Gemeinschaft. Sammlung semiotischer Studien]. Hg. von Voigt, Vilmos–Szépe, György –Szerdahelyi, István. Budapest: Akadémiai Kiadó, S. 181–186.

Hoppál Mihály (1970): Egy falu kommunikációs rendszere [System der Kommunikation eines Dorfes]. Budapest: MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpont /Tömegkommunikációs Kutatóközpont Szakkönyvtár/

Jakobson, Roman (1972): Hang–jel–vers [Stimme–Zeichen–Gedicht]. Budapest: Gondolat.

Keszeg, Vilmos (2011): A történetmondás antropológiája [Anthropologie des Erzählens der Geschichte]. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság /Néprajzi Egyetemi Jegyzetek 7/.

Kiefer, Ferenc (1977): How to greet and address people in Hungarian. In Dialectology and sociolinguistics. Essays in honor of Karl-Hampus Dahlstedt. Hg. von Claes-Christian Elert –Stig Eliasson–Sigurd Fries–Sture,Ureland. Umeå: Umeå Universitet, S. 63–70. /Umeå studies in the humanities/

Kontra, Miklós– Pléh, Csaba eds. (1995): Hungarian Sociolinguistics (=International Journal of the Sociology of Language 111.)

Manga, János (1979): Palócföld [Das Gebiet in Nord-Ungarn]. Budapest: Gondolat.

Oláh Csiki, Irén–Oláh, Sándor (1987): Kapcsolattartó formák változása Homoródalmáson [Wandlungen der fatischen Sprechformen in Homoródalmás]. In Néphagyományok új környezetben [Vokstradition im neuen Kontext]. Hg. von Péntek, János et all. Bukarest: Kriterion, S. 109–119.

Péntek, János (1997): A ritualizált szöveg [Ritualisierter Text] In drs: Szöveg és stílus [Text und Stil]. Kolozsvár: Babeş-Bolyai  Tudományegyetem, S. 329–334.

Pléh, Csaba–Síklaki, István–Terestyéni ,Tamás (1997): Nyelv, kommunikáció, cselekvés [Sprache, Kommunikation, Handlung]. Budapest: Osiris.

Pléh, Csaba (2012): A társalgás pszichológiája [Psychologie der Konversation]. Budapest: Libri Könyvkiadó.

Pócs, Éva (2014): Ráolvasások. Gyűjtemény a legújabb korból (1851–2012). A magyar folklór szövegvilága  [Zaubersprüche. Sammlung von der  neuen Epoche. Texte der ungarischichen Folklore]. 2/A. Bd. Budapest: Balassi Kiadó.

Searle, John R. (1969): Speech acts. An essay in the phylosophy of language. Cambridge: Cambridge University Press. [Auf Deutsch :Sprechakte. Ein sprachphilosophischer Essay. Frankfurt: Suhrkamp 1971].

Searle, John.R. (2000): Elme, nyelv és társadalom. A való világ filozófiája [Vernunft, Sprache und Gesellschaft. Philosophie der Wirklichkeit]. Budapest: Vince Kiadó.

Szabó T., Attila (1980): Karácsony táji népszokások a Lápos-menti Domokoson [Volksbräuche in der  Weihnachtszeit  im Dorf Domokos, an der Fluss Lápos]. In drs. Nép és nyelv. Válogatott tanulmányok, cikkek [Volk und Sprache. Ausgewählte Studien und Aufsätze]. Bukarest: Kriterion, S. 362–380.

Szili, Katalin (2013): Tetté vált szavak [Wörter, die Handlungen wurden Budapest: Tinta Kiadó.

Szvetelszky, Zsuzsa (2002): A pletyka [Der Kvatsch]. Budapest: Gondolat.

Tárkány-Szűcs, Ernő (2003): Magyar jogi népszokások [Ungarische rechtliche Volksbräuche]. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Terestyéni, Tamás (1995): Styles of knowledge and greeting habits in Hungarian. International Journal of the Sociology of Language 111, S. 47–55.

Vargyas, Gábor (2006): „Lefelé jártak?” Kapcsolattartó beszédaktusok Lészpeden. A moldvai csángók „beszédnéprajzához” [Sind sie heruntergegangen? Fatische Sprechakten in Lészped]. In Teremtés. Szövegfolklorisztikai tanulmányok Nagy Ilona tiszteletére [Schöpfung. Festschrift für  Ilona Nagy]. Hg. von Ekler, Andrea–Mikos, Éva–Vargyas, Gábor Budapest: L’Harmattan, S. 325–353.

Voigt, Vilmos (1972): Folklór és szociolingvisztika [Folklore und Soziolinguistik]. In Általános nyelvészeti tanulmányok 8. Nyelv és társadalom [Allgemeine Studien zur Linguistik. 8. Sprache und Gesellschaft]. Hg. von Zsigmond Telegdi–György Szépe. Budapest: Akadémiai Kiadó, S. 249–269.

Voigt, Vilmos (1974): A szóbeliség három rétege [Drei Schichten der Mündlichkeit]. In A szájhagyományozás törvényszerűségei. [Gesätze der mündlichen Überlieferung]. Hg. von Vilmos Voigt. Budapest: Akadémiai Kiadó, S. 45–56.

Wunderlich, Dieter (1976): Studien zur Sprechakttheorie. Frankfurt am Main: Suhrkamp.

„Egy magyarul megfogalmazott levél vétele töltött el csodálkozással…”

A Budai hegyvidékről kitelepítettek levelezésnyelvének választásához
(Egy dokumentáció előmunkálatai)

Bevezetésül

I.H.S.! Tiszafüred, 10.7.50.

Liebste Mutter, Brüder, Schwiegerin und Grossmutter!

Den Brief von 26.6. mit den Photographien habe ich mit grösster Freude erhalten. Es wunderte mich einen in ungarischer Sprache geschriebenen Brief bekommen zu haben, und zwar einen so gut geschrieben [sic.]

Brief, ich verstand auch warum, aber Sie brauchen keine Sorge haben. Siekönnen ruhig deutsch schreiben. Freilich, wenn Du, Michael, Dich im ungarischen üben willst, kannst auch ungarisch schreiben. Mir ist es ja ganz gleich![1]

A fenti levélrészlet egy budaörsi, magyarországi német teológushallgató 1950. július 10-én írt leveléből származik.[2] Martin Ritter, az egri líceum akkori diákja írta kitelepített családjának négy évvel azok elűzetése után: szüleinek és két testvérének, akik a badeni Gerlachsheimba kerültek. Ő maga csupán azért volt még Magyarországon, mert „lemaradt” a kitelepítésről: a család bevagonírozása idején éppen Egerben tartózkodott és „túl későn” érkezett Budaörsre, röviddel övéi távozása után.

A Ritter család levelezése már egynéhány rövid idézettel is kitűnően ráhangol a kétnyelvű családi levelezés témájára és annak funkcióira, mint például a két testvér nyelvhasználatának sajátos cseréje: Martin feltehetőleg azon csodálkozik, hogy testvére négy évvel a kitelepítés után még mindig jól ír magyarul. A sorokban rejlő másik célzás azonban („meg is értettem, miért”), talán nem ennyire ártalmatlan hátterű: jóllehet arra utal, hogy Martin feltételezi, talán rokonai tartanak attól, hogy Németországból német nyelvű levelet írjanak neki, s ezért használják a magyart. Martin pedig válaszul nemcsak levelével, hanem annak német nyelvével is jelzi, hogy ezt nem tartja szükségesnek. Így áll elő a nyelvek érdekes „kereszteződése”: a németországi levél magyarul, a magyarországi pedig németül…

Martin, a leendő pap az 1950. szeptember 27-én írt levelében, amelyet öccséhez intéz, kisebb fiútestvérét Németországban a magyar nyelv megtartására buzdítja – és ezt alá is húzza magyar nyelvű levelével –, és igen széles horizontra vall, ahogy a nyelvek tanulásának hasznáról ír:

Kitelepítettek privátlevél-állománya a freiburgi IVDE intézetben

 A Ritter család levélállománya talán nem egészen átlagos: Kevésbé volt jellemző, hogy a leveleket írógéppel, illetve hogy a fenti szintű nyelvi kompetenci(ák) birtokában ír(hat)ták. Az a levélállomány, amelyet a következőkben tárgyalunk, feltételezhetően inkább megfelelhet az általános levelezési gyakorlatnak: olyan kitelepített magyarországi németek írták, akik jórészt inkább földműveléshez és gazdálkodáshoz voltak szokva, s nem annyira az írásbeli kommunikációhoz.

A freiburgi IVDE intézetben található, az intézetre hagyományozott, Bonomi Jenőnek írott, Németországon belül keletkezett kitelepítettektől származó privátlevél-állomány, amelynek ez idő tájt dokumentációját készítjük elő, már több helyütt bemutatásra került (vö. Pably–Schell 2015; Schell 2016a). Jelen írásunkban csupán nyelvi szempontú megközelítésben a levélállományban előforduló nyelvváltás kvantitatív paramétereit tárgyaljuk.

A „kitelepítési nyelvállapot”. A beszélt nyelv(ek) és a megérkezés

Milliónyi menekült és kitelepített megérkezése után Németországban a kutatás elsőként a sürgetőbb szociális, illetve kulturális beilleszkedés problémáira és témáira koncentrált. Az új polgárok nyelvi beilleszkedése valójában alig volt kutatás tárgya. Talán vélhetően abból a feltételezésből kiindulva, hogy a kitelepítettek nyelvi integrációja, mivel eleve németek, egy bizonyos alkalmazkodási idő után hamarosan úgymond magától megoldódik. Peter Auer a telepítések idejével bizonyos szempontból összehasonlítható történelmi időszakra, az 1989/90-es keletnémet áttelepülési hullám során a betelepülő keletnémetek nyelvi beilleszkedésére irányuló vizsgálatában tézisszerűen és valójában általános érvénnyel állapította meg a migráció és nyelv vonatkozásában:

 A nyelvi különbözőség mint a szociális, ill. kulturális idegenség felszíni indikátora lehet jelentős problémák oka az új szociális környezetbe való felvétel során, sőt lehet okozója elutasításnak, ill. diszkriminációnak; ugyanakkor fordított esetben fontos forrás lehet a jövevények identitásának biztosítására.[3]

 Egyike a kevésszámú kutatásoknak a „tübingeni iskolából” közvetlen a referenciaidőben a későbbi nyelvészprofesszor Ulrich Engel a betelepítések után keletkezett doktori disszertációja (1955-ös keltezésű, de a felmérése az 1950-es évek elejére, s ezzel időben a legközelebb esik), amely mivel a württembergi nyelvváltozatok (nyelvjárások és beszélt nyelv stb.) viszonyát vizsgálta, a terepen élő kitelepítettekre bukkanva akarva-akaratlanul beleütközött további nyelvjárások problematikájába (Engel 1955). Engel egyike lehetett azon keveseknek, akik „az új polgárok”, tehát menekültek és kitelepítettek és a befogadók (svábok) nyelvjárásainak ütközőzónájában felmérte, hogy a hazájukból kiutasítottak (Heimatverwiesene) származásuknak megfelelően igen változatos nyelvi formákat mutatnak fel:

Az egykori Württemberg-Baden tartományban a szudétanémetek állnak az első helyen 50%-kal, utánuk következnek a magyarországi németek 15%-kal, továbbá nagyobb csoportot képeznek még a sziléziaiak (10%). Bonyolultabbnak tűnik a kiutasítottak helyzete azáltal, hogy a származási terület és a nyelvi terület nem fedik egymást. Így a magyarországi németeknél találunk bajor, frank és sváb nyelvjárásokat, s másfelől különböző területeken vannak jelen a nagy nyelvjárások, mint pl. a bajor.

(Engel 1956, 90)

 Engel a nyelvhasználókból kiindulva hipotézist állított fel (még ha ezt nem is írja explicite), mi történhet a nyelvváltozatok egymásra hatása során (Engel 1956, 91). Két „átmeneti utat” feltételezett: az egyik, hogy különböző összetételű keverék-variáns(ok) keletkeznek: a hozott nyelvbe beszivárognak az új nyelv szabályai, amely nyelvváltozat állandó változásnak lesz kitéve. Ez esetben a nyelvhasználók egy hibátlan (irodalmi német) célnyelvre törekednek. A másik út a hozott nyelvből az új nyelvbe (Altsprache zur Neusprache) úgy vezet át, hogy a régi nyelvhez hozzátanulják az újat, azaz a nyelvhasználók mindkét nyelvváltozatot bírják. Ekkor beszél Engel többnyelvűségről (Engel 1956, 92).

Tehát amennyiben a nyelv kutatás tárgyát is képezte, úgy az elsősorban az egymással érintkező dialektusok nyelvi kiegyenlítődése szempontjából s a „hozott” történelmi nyelvjárások szempontjából számított érdeklődésre. Hogy legalábbis a magyarországi németek esetében a magyar államnyelvet is automatikusan „magukkal hozták” a kitelepítettek, s főleg az a tény, hogy ez a nyelvváltozat bizonyos helyzetekben még szerepet játszhatott a nyelvhasználatban, ez csak a mai retrospektív szemléletünkből válik igazán világossá, illetve vizsgálat tárgyává.

Időben párhuzamosan Engel kutatásaival az éppen megújuló német néprajzi kutatás is jelezte a nyelvi problematika jelentőségét. Az új településekre (neue Siedlungen) fókuszáló néprajzi megfigyelésekben, közöttük a fiatal Hermann Bausinger meglátásaiban, ahogy ő nevezte – a „menekültek” (Flüchtlinge) esetében a „megmaradás és beilleszkedés” (Beharrung und Einfügung) témájában fontos tényező volt a nyelv is (Bausinger 1956, 13).

A legújabb néprajzi/antropológiai vizsgálatok is alátámasztják azonban a hozott nyelv jelentőségét a kitelepítés utáni első évtizedekben. A kitelepítettek búcsújárásai során ezt mutatják új források a referenciaidőből, a hozott államnyelvnek a búcsújárás gyakorlatában akár mint gyónási nyelv is szerepe volt; így egy Maria Bickesheim-i forrás tanúsága szerint sok kitelepített csak 1948-ban tudott először gyónni, mert ekkor állt először rendelkezésre magyar, illetve horvát nyelvű gyóntató (Prosser-Schell 2012, 197). Egy akkori Caritas-munkatárs, aki a szervezésben részt vett, úgy nyilatkozott, hogy a magyarországi németek fele szívesebben beszélt magyarul, mint németül (Prosser-Schell 2012, 198). Egy további forrás arról tudósít, hogy az észak-badeni Bruchsal búcsújáróhelyen 1946. szeptember 22-én a magyarországi németek a magyar Himnuszt, illetve Vörösmarty Szózatát énekelték – mint a hazavágyódás megnyilvánulását (Prosser-Schell 2012, 198).

Ha ezek az adalékok szórványos jellegűek is, mégis a nyelvváltási hajlandóság, a szituatív kétnyelvűség jeleiként foghatók fel, s fényt vetnek arra, hogy e tömeges szociális helyzet, a több tízezer kitelepített találkozása a búcsújáráson a magyar nyelv használatára legalábbis hívóerővel hatott. Ebben az összefüggésben konstatálta maga Bonomi is: „[die Ungarndeutschen] konnten sich [auf der Wallfahrt] so geben, wie sie waren, ohne gleich anzuecken“ (azaz: „a magyarországi németek a búcsújárásokon valós önmagukat adhatták, olyannak, amilyenek voltak, anélkül, hogy ezzel valakit zavartak volna”). (Bonomi 1970, 152)

Térjünk azonban vissza az Engel által tárgyalt nyelvváltozatokra azzal a megállapítással, hogy ebben a referenciabeli időhöz közeli, s egyébként igen iniciatív és alapos nyelvi felmérésben a hozott idegen nyelv tehát fel sem merült. Úgy tűnik, Engel nem bukkant rá az úgymond – hétköznapi szóhasználattal élve – valódi kétnyelvűségre, a nyelvváltozatok között „megbúvó” magyarra. Igaz azonban, hogy magyarországi német adatközlője csupán kettő volt, s azok közül csak az egyik összehasonlítható geográfiai illetőségű (perbáli).[4] Ha Engel adatközlői talán valóban nem beszéltek is magyarul, úgy éppen a következőkben tárgyalt levélállomány reményeink szerint egyértelműen alá fogja azt támasztani, hogy a Buda környéki magyarországi németek egy része magyarul legalább jó, ha nem anyanyelvi kompetenciával rendelkezhetett.

Nyelvváltozatok és az írás aktusa a kitelepítés után

 A magyarországi németek jó része a megérkezéskor – a Bonominak írott összességében tekintett nyelvi állomány tükrében – legalább három hozott nyelvváltozattal rendelkezhetett. Ezek a következők voltak:

1. A helyi dialektus
2. Az irodalmi német nyelv
3. A magyar nyelv

Ha a levelek nyelvi állományát úgymond nyelvi próbának tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a különböző nyelvírók a fenti nyelvváltozatokban igen különböző kompetenciákat mutatnak. Az íráskészséget természetesen alapvetően meghatározza a levélíró képzettsége, iskolázottsága, amely már a helyesírás felszíni (azonban néha legközvetlenebbül szembeötlő, mert a megértést befolyásoló) „mércéje” alapján manifesztálódik. Újabb vizsgálatok kimutatják, hogy a két világháború közötti időben a budai hegység falvainak tanügyi történetében (is) milyen meghatározók voltak a mindenkori helyi viszonyok (Marchut 2014), amelyek végső soron alapvetően befolyásolták az ekkor iskolaköteles, tehát a Németországba később fiatalon kikerülő generáció nyelvi kompetenciáját. A későbbi hiányos (azaz a Németországban a későbbiekben adott esetben olyannyira hiányolt) német irodalmi nyelvismeret tehát itt alapozódott meg – ha megalapozódhatott.

A nyelvállapoton felül egy további sor tényező is meghatározta a kitelepítettek nyelvi szintjét: mint ahogy már egy esetben részletesebben bemutattam (Schell 2016b), önmagában az írás is adott esetben szokatlan volt: ahogy a levelek többször maguk is explicit tárgyalják, a kitelepítettek nem voltak íráshoz szokva, azaz életvezetésük már az óhazában sem követelte meg sokszor az írás gyakorlatát. S ehhez csatlakozott az a gátlás, hogy egy rossz németséggel írott levelet nem mindenki adott ki szívesen a kezéből – némely levélíró esetében főleg érvényes volt ez a nemcsak képzett, hanem tudósként valóban tisztelettel is övezett címzett, Bonomi Jenővel szemben.

Mielőtt a levelek kétnyelvűségéhez érnénk, legyen röviden szó a címzett kétnyelvűségéről, hiszen a nyelvváltás alapvető feltétele ebben a kérdésben egyebek között az ő attitűdje: Kétnyelvű levelezés, illetve nyelvváltás, ez evidens, csak az arra fogékony levélpartnerek között lehetséges. A levelek alapján feltételezhető, hogy a levélírók tapasztalatból tudhatták, hogy Bonomi – aki a budai hegyvidéki németség falvaiban kiterjedt terepkutatást végzett, a családokat jól ismerte, beszédbeli kompetenciáikat jól felmérhette – nyitott ebben a kérdésben.

Bonomi nyitottságához önmagában visszaemlékezésének az az adaléka is elég talán, amelyben megemlíti, hogy terepkutatása és adatközlői érdekében sikerült megtanulnia a bajor dialektust. De hogy állt Bonomi maga a nyílt nyelvváltás kérdéséhez saját írásbeli kommunikáció során? Bonomi maga is váltott nyelvet írásban: Amikor egy 1972. okt. 24-én kelt, a H. családnak írt levelében érkezése körülményeit közli, mondandóját nyelvváltással nyomatékosítja:

Ich komme also am Sonntag […] und warte in der Bahnhofstür. Können Sie mich abholen, so würde ich mich freuen […]. Ich hoffe fest, daß Sie Zeit haben (mert már körmömre ég a dolog!) In einer guten Stunde sind wir fertig![5]

A nyelvváltás kvantitatív mérői a kitelepítettek leveleiben

Mit mondhatunk, milyen nyelven folyt tehát a levelezés? Ezt maga Bonomi így ítélte meg:

Magyarul csak egy család írt nekem, mindenki más mindig németül. A fiatalabbaknak bizonyára könnyebb lett volna a magyar nyelvet használni, mintsem a nyelvjárásban gondolkozva irodalmi nyelven próbálják magukat kifejezni; hiszen az iskolában alig volt lehetőségük valamelyest németül tanulni. Az első években beszóródnak magyar szavak, fordulatok, sőt egész mondatok. [6]

 Bonomi tömör mondatokba foglalt, azonban lényegre törő pontossággal megfogalmazott megfigyelése mögött kibontakozik az egész nyelvi problematika: tehát a kitelepítettek nyelvjárásban gondolkodtak, azt megpróbálták irodalmi nyelvi formába önteni, s végül magyar szavakat, fordulatokat, egész mondatokat „szórtak be” közléseikbe.

A kitelepítettek leveleinek nyelvi állományában a magyar nyelvbe való nyelvváltás[7] szempontjából a következő három csoport állítható szembe:

1. Alapvetően németül írt levelek (amelyek különböző német nyelvváltozatok befolyását mutathatják)
2. Egészében magyar nyelven írott levelek
3. Levelek, amelyek németül íródtak, de legalább egy helyen valamilyen hosszúságú nyelvváltást mutatnak fel

A három csoport arányát a következő grafikon szemlélteti.

Amíg az összlevélállomány összesen 11 faluból érkezett kitelepítettektől származtatható (Bia, Budakalász, Budakeszi, Budaörs, Békásmegyer, Nagykovácsi, Pilisvörösvár, Solymár, Torbágy, Törökbálint és Pilisborosjenő), addig a nyelvváltó levelek négy falura korlátozódnak. Ezek: Budaörs, Solymár, Békásmegyer és Torbágy. (Ezt azonban nem tekinthetjük reprezentatív adatnak.)

A legtöbb nyelvváltó levél budaörsiektől származik. A következő grafikon a nyelvet váltó és nem váltó leveleket állítja arányba.

Hogy a nyelvváltó levelek túlnyomó része budaörsi kitelepítettől való, nem értékelhető önmagában reprezentatív adatként, hiszen azzal a ténnyel (is) nyilvánvalóan összefügg, hogy Bonomi innen kapta a legtöbb levelet, mert itt végzett kutatásokat a két világháború között s innen ismerte a legtöbb családot, s következésképp velük levelezett a legintenzívebben. S nem minden budaörsi család váltott nyelvet. Ezt nemcsak egyes levelek,[8] hanem pl. a B. család levelei[9] is bizonyítják, akik összesen 10 levél esetében sosem váltanak nyelvet.

Végül álljon itt néhány összehasonlító adat a budaörsi levélállományon belül. Összesen 13 egyazon feladócímhez rendelhető személy, ill. családból hat olyan család, ill. személy emelhető ki, akiknek írásaiban – igen különböző terjedelmű – magyar nyelvű részek vannak. S nemcsak a produkált írásbeli mennyiség különböző, hanem azoknak a helyeknek a mennyisége is, amelyek nyelvváltást mutatnak. Lásd a következő grafikont:

A „gyakran írók” esetében már e szembeállítás is rávilágít néhány összefüggésre. A nyelvváltási hajlandóság egy képzelt széles skála két pólusán helyezhető el. A skála egyik végen talál ható A. B. úr, aki majd 50 (s nemcsak számszerűleg, de terjedelmében is számottevő) levelének majd mindegyikében nyelvet vált. Vele szemben áll a skála másik pólusán G. H. asszony, aki viszont csak egyetlen helyen, s összesen ugyancsak nem kis mennyiségű (37) levelének csupán egyikében vált nyelvet (ugyanakkor ez az egy idézet azonban meggyőz magyar nyelvi kompetenciájáról). Meghatározható, hogy milyen (kommunikatív) okokból fordulnak elő ezek a nyelvváltások s miért éppen az adott kontextusokban? Ezekre és számos más kérdésre majd csak a kvantitatív vizsgálat után következő kvalitatív elemzés adhat majd választ.

Kitekintés

 Természetesen még sok további paraméterrel egészítendő ki a fenti mennyiségi összehasonlítás. Pl. igen fontos, hogy milyen életkorúak (s amennyiben a levelekből kiderül), milyen iskolázottságúak a levélírók, pontosan mikor íródtak és milyen időbeli összintervallumban a levelek, milyen nagy mennyiségű az adott nyelvi próba stb. A fenti adatok e röviden bemutatott formában is azonban remélhetőleg meggyőzően „beszéltek” arról, hogy a kitelepítettek új hazájukban a magukkal vitt magyar nyelvet – bizonyos kommunikációs szándékkal – mindenesetre használták.

Irodalom

Auer, Peter–Barden, Birgit–Grosskopf, Beate (1993): Dialektwandel und sprachliche Anpassung bei „Übersiedlern“ und „Übersiedlerinnen aus Sachsen“. Deutsche Sprache 1‚ 80–88. p.

Bausinger, Hermann (1956):   Beharrung und Einfügung. Zur Typik des Einlebens der Flüchtlinge. Jahrbuch für Volkskunde der Heimatvertriebenen 2, 9–16. p.

Bonomi, Eugen (1961/1964): Mein Briefwechsel mit heimatvertriebenen Deutschen aus dem Ofner Bergland/Ungarn. Württembergisches Jahrbuch für Volkskunde, 157–187. p.

Bonomi, Eugen (1964): Mein Weg als Volkskundler. Nebst einem Verzeichnis der Veröffentlichungen. Jahrbuch für ostdeutsche Volkskunde 8, 273–290. p.

Bonomi, Eugen (1977): Mein letzter Wille. Kézirat 1977. 7.31. 4 oldal. Jelzet: 3/012.

Engel, Ulrich (1955): Mundart und Umgangssprache in Württemberg. Beitrage zur Sprachsoziologie der Gegenwart Tübingen [Disszertáció].

Engel, Ulrich (1956): Die Sprache der Heimatvertriebenen und das Schwäbische. Württembergisches Jahrbuch für Volkskunde, 90–111. p.

Marchut, Réka (2014): Töréspontok. A Budapest környéki németség második világháborút követő felelősségre vonása és annak előzményei (1920–1948). Budapest–Budaörs: MTA Társadalomkutató Központ.

Pably, Saskia–Schell, Csilla (2015): Budaörsi kitelepítettek levelei Bonomi Jenőnek. Egynéhány a levélváltás gyakoriságára vonatkozó adat elemzése. Acta Ethnologica Danubiana 17, 223–228. p.

Prosser-Schell, Michael (2012): Heimatvertriebenen-Wallfahrten. Aspekte volkskundlicher Erforschung unter besonderer Berücksichtigung der Erzdiözese Freiburg und der Donauschwaben. In Liturgie und Migration. Die Bedeutung von Liturgie und Frömmigkeit bei der Integration von Migranten im deutschsprachigen Raum. Benedikt Kranemann szerk. Stuttgart: Verlag W. Kohlhammer, 188–216. p.

Schell, Csilla (2016a): Eugen Bonomis Briefwechsel mit Heimatvertriebenen. Zur geographischen Zuordnung der Briefe und zur Bedeutung der Korrespondenz. In Wandel durch Migration. Radek Tünde–Szilágyi-Kósa Anikó szerk. Veszprém: Veszprém Megyei Levéltár, 75–86. p.

Schell, Csilla (2016b): „… aber wen[n] man sich Deutsch beken[n]t darf man nicht mehr nachhause wen[n] es einmal soweit kom[m]t / … de ha az ember németnek vallja magát, akkor nem mehet majd haza, ha arra kerül a sor“ – adatok egy Württembergbe kiűzött budaörsi család integrációjához magánleveleik tükrében In Pro Minoritate. Németek a második világháború után a keleti blokkban. Nyár, 19–46. p.

Schell, Csilla (2016c): „Ja das ist sehr ri[c]htig. Itt se kellünk[,] ott se kellünk“ – Sprachwechsel / Kode-Umschaltung in Briefen einer heimatvertriebenen Frau aus Ungarn in den Jahren 1947–1953. In Deutsch in Mittel-, Ost und Südosteuropa. Geschichtliche Grundlagen und aktuelle Einbettung. Hannes Niclas Philipp–Andrea Maria Ströbel szerk. Regensburg: Verlag Friedrich Pustet, 162–188. p.

Dionüszosz utazásai

Kereszténység előtti elemek a macedón és szlovák hagyomány téli alakoskodó ünnepeiben

„Annak ellenére, hogy e műfaj életének valójában már a legutolsó szakaszához érkezett, néhol az emlékezés nyomán, sok helyen pedig még a recens gyakorlatban rögzíteni lehetett az egyetemes népi színjátszás szempontjából is jelentős játékokat” – írja Ujváry Zoltán, a népi színjátszás, az alakoskodó játékok és az agrárkultusz folklórbeli megjelenésének kutatója 1983-ban az 1950-es évekbeli alakoskodó, dramatikus szokásgyűjtése kapcsán (Ujváry 1983, 6). A maszkos, dramatikus játékok, felvonulások annak ellenére, hogy nem feleltek meg a keresztény kultúrkör gondolatvilágának, Európa keresztény évszázadain át fennmaradtak, alakultak, sokat megőriztek kultikus múltjukból, rituális jellegükből. Európa kevésbé konzervatív terepein a mulattatás, szórakoztatás, humoros jelenetek irányába indult változás, míg a konzervatívabb terepeken – amilyen például az 1912-ig török uralom alatt álló macedón folklórterep – az eredeti kultikus, rituális jelleg erősebben fennmaradt.

A 21. században még a kontinuus hagyomány elemei is sok funkcióváltáson mentek át, a kortárs közösségek igényeinek megfelelő szerepkörökben vannak. Az Ujváry szerint viszont már a 20. században történetük vége felé járó alakoskodó dramatikus szokások még ma is érdekesek lehetnek számunkra. A hajdani kultuszok kutatása izgalmas és tanulságos feladata lehet a néprajzosnak, antropológusnak, mert régebbi közösségek elemi igényeit fejezik ki (Ujváry 1980, 12; Ujváry 1983, 42).

Az egyes európai népek keresztény hitre térése – Manselli gondolatait követve – lassú és sok szempontból sokáig részleges volt. A balkáni területeken élő szlávok keresztény hitre térése esetében ez a jelenség többszörösen jellemző. Ezért lelhető fel például a macedón folklórterepen a 21. századig az archaikus rituális éneklés és az ősszláv hit jelenléte a szokásokban. Mindez párhuzamban áll a mezőgazdaságban jelentkező fáziskéséssel is. Macedóniában a gépesített földművelésre csak az 1970-es években tértek át széleskörűen (Manselli 1984, 199–205; Ристески 2009, 126–127; Ристески 2005, 36–37; Величковкса 2002, 12).

Emellett a néphit mindig is a konzervatívabb, a tételes valláshoz képest archaikusabb képzetekhez kapcsolódott (Bartha 1998, 472). Ezért lehet izgalmas az egyik legkonzervatívabb, a hagyományokhoz jobban ragaszkodó, ortodox vallású, a legdélebbi szláv nyelvet használó európai folklórterep, és a nyugati szláv nyelvet használó, Nyugat Európa kultúrájához közelebb álló, főként katolikus vallású terep archaikus folklórelemeink összevetése. Érdekes lehet annak összehasonlítása, hogy a közös szláv gyökereket, Szent Cirill és Szent Metód szellemtörténeti hatását is hordozó etnikai kultúra két különböző kulturális és politikai környezetben hogyan jeleníti meg az egyik legtöbb kereszténység előtti elemet tartalmazó népszokáskört, mint a karácsonyi-vízkereszti, illetve farsangi időszakban jelentkező maszkos és alakoskodó játékokat.

Időpont

Az alakoskodó szokások feltűnésének időszaka alapvetően a legrövidebb nap közeledtétől a kora őszi ünnepekig lehet jellemző, ugyanakkor vannak csomópontok, melyek körül feltűnésük sűrűsödik. A szlovák hagyományban a két fő csomópont egyike az advent, amelyben egyes szentek ünnepnapjaihoz, elsősorban Luca (Lucia), emellett Katalin (Katarína), András (Ondrei), Barbara (Barbora), Miklós (Mikuláš) és Tamás (Tomáš)[1] napjához kapcsolódtak alakoskodások. Ezeket boszorkányos napoknak nevezték (srtrídžie dni). Ehhez még hozzájön a karácsonyi időszakban a magyar folklórterülethez hasonló betlehemesek (Betlemci) járása, amelybe a keresztény történet mellett archaikus alakok is integrálódtak. A másik csomópont a farsangi időszak utolsó három napja, amelyhez néha még hamvazószerda is hozzákapcsolódik. Ezzel szemben a macedón hagyományban a karácsonyt megelőző böjtben nincsenek alakoskodó játékok, a fő csomópont a karácsony és vízkereszt közötti megkereszteletlen napokra (некрстени денови) esik. A néphit veszélyes lényeivel fenyegetett időszakban különböző nevű, egymástól bizonyos fokig különböző alakoskodó csoportok járnak a veszély távoltartása céljából. A dzsamalárok, szurovárok, eskárok, mecskárok, vaszilicsárok, babarok, bamburcok a szokáskörök fő alakjai. Nevük eredete homályba vész, legtöbbször a szokásmagyarázat sem próbálkozik ezzel. Általában rongyokba, kifordított bundába öltöznek, arcuk elfedését korommal vagy maszkkal biztosítják, és kolompokat viselnek a derekukon. Járásuk időpontja is különbözik, akár egy falun belül is járhat kétfajta csoport egymás után. A legtöbb alakoskodó csoport mára nyugat-európai karneváli elemekkel bővült vagy a város identitásőrzését segíti elő. Viszonylag eredeti formában maradt meg viszont Kavadarci környéki Begniste és Reszava falvaiban az ott dzsolomának hívott szokás.

Genetikusan ebbe a csoportba tartozik a bővedeste (Бадник) napját megelőző éjjeli kolede (Коледе), amely a keresztény karácsony közelében némileg megszelídült. A macedón hagyományban kolede[2] idején nem járnak maszkosok, csupán házakhoz járó koledár csoportok, míg a szlovák hagyomány karácsony napjaira eső koledálásában viszont találkozni antropomorf és teriomorf figurákkal. (Feglová 2008, 8–9, 26–30; Китевски 1996, 225–228; Vargyas 1947, 181–182; Малиновски 2006, 110–112; Светиева 1996, 7–8).

Az ortodox vallású macedón hagyományban a vízkereszt rendkívüli jelentősége ennek az ünnepnek az időszakáról teljesen kiszorítja a maszkos csoportok járását, erre az időre be kell fejeződni a körjárásoknak. Az agrármágia és halottkultusz fontos jegyei alapvetően eltérnek a vízkereszt egyéb jelentéstartományától, amely a vízzel való szoros testi kontaktust és a keresztelkedés szimbolikáját hangsúlyozza és a nagycsaládi rendszer megerősítésére törekszik, ahogy ez a nyugat-macedón hagyomány Szent János komasági szokásaiból jól látható. Lavcsani faluban (Kicsevo környéke) az egyéves periódusú komaság átadása után egy oróval[3] társított rituális fürdés, szinte „keresztelkedés” következik. A Szent János komaság legfontosabb attribútuma a komák fakeresztje, még a vízkereszti archaikus ének is a pogány istenség megkereszteléséről szól. Ebbe a jelentéskörbe nem férnek bele a pogány szertartások emlékét idéző alakoskodások (Bólya 2016, 205–210; Bartha 2013, 1333–1336).

Kultikus múlt

Az alakoskodó játékokban különböző elemek rétegződnek egymásra. Gyökereik ősi kultikus szokáscselekményekben lelhetők fel, melyekhez a középkori liturgikus színjátszás egyes elemei, a rituális funkció elvesztésével a nevetést kiváltó jelenetek, a 20. század második felében és a 21. században a refolklorizálódási folyamatok egyes jelenségei, az identitás megőrzésének igénye, a turisztikai látványosságként való funkcionálás, anyagi bevételek gyarapítása és más igények kielégítése is társultak (Ujváry 1997, 13; Гусев1977, 30–31; Dömötör 1983, 46–52; Петреска 2008, 205–221; Liszka 2007, 263–271).

Az alakoskodó játékok egyes elemei európai történetük során a hivatalos színjátszás keretei közé integrálódtak (pl. az angol Tudor korabeli masque műfajába), míg mások a népi színjáték keretében maradtak. Az egyes elemek mindenképpen kisebb-nagyobb funkcióváltozáson estek át, a társadalmi változásoknak és az emberi közösség igényeinek megfelelően (Ujváry 1983, 42; Lozica 1981, 88–91; Bólya 2017a, 22; Liszka 2007, 263–271). Jelen írás a hangsúlyt a kultikus rituális eredetre helyezi, a változásvizsgálatra kevéssé fog kitérni.

Két egymástól viszonylag nagy földrajzi távolságra eső szláv nyelvű kultúra, a macedón és a szlovák alakoskodó figuráinak, szokáscselekményeinek példáján, Ujváry Zoltán kutatásainak nyomán, az alakoskodó dramatikus játékok mitikus képzetekkel való összefüggései kerülnek összevetésre a cikkben.

A nyugati szláv csoportba tartozó szlovák és a déli szláv csoportba tartozó macedón nyelv beszélői sokféle kulturális hatásnak voltak kitéve, mely folklórjuk jellegzetességeit befolyásolta. A közös nyelvi gyökerek mellett a szlovák folklórterület interetnikus kapcsolatainak egyik fő jellemzője több nem szláv nyelvű katolikus kultúrával való egymásrahatás, míg a macedón folklórterület fontos jellegzetessége, hogy – a Balkánon jellemző hasonló nyelv-egyező vallás jelenség jegyében – a bolgár és szerb kultúrától sok szempontból elválaszthatatlan.

A macedón folklórterület az Európán végighúzódó vallási Kelet–Nyugat választóvonal keleti, ortodox felén, míg a szlovák folklórterület a nyugati részen helyezkedik el. A két kultúra között a hasonló szláv elemek mellett az említett sajátosságokból eredeztethető különbözőségeket láthatunk, melyek az alakoskodók jellegzetes feltűnési időperiódusában és a megjelenő figurák, elemek hangsúlyosságában mutatkoznak meg (Bartha 2006, 170–175; Боља 2014, 90–96).

A mitikus képzeteket hordozó alakok, termékenységi rituálék nyomai a cselekményekben és a rekvizitumokban kevéssé mutatnak hajlandóságot a társult keresztény ünnep jelentéséhez való kapcsolódásra. Az egyes ünnepekhez való kapcsolódásuk rendszere, a naptárban való diffúziójuk, majd a modern és kortárs kultúra elemeinek beépítési módja az adott régió igényeinek, gondolkodásának, ünnepkorpuszának fontos jellemzője (Ujváry 1983, 43; Ujváry 1996, 43–44; Strausz 1897, 294).

Nem tud kitérni az írás a ma is rendkívül gazdag macedón vízkereszti hagyományra, amely kereszténység előtti archaikus elemek (pl. Szent János komaság) és a „megkereszteltség” jelentéstartományának különleges egységét mutatja, és amely a téli ünnepkörben egészen sajátos módon keveredik a macedón terep konzervativizmusa folytán máig fennmaradt mágikus-rituális cselekményekkel (Bólya 2016, 207–210).[4]

A Balkán-félsziget alakoskodóira általánosan jellemző a kultikus eredetű elemek – például a falloszkultusz – nyomainak hosszabban tartó fennmaradása. Szinte állatorvosi lónak tekinthető a 20. századi szerzők által sokat idézett Georgios Megas által leírt trákiai kalogherosz játék, melyben sok minden felvonul, aminek egy archaikus Dionüszosz-kultusz nyomokat hordozó ünnepben illik benne lennie: papó, mamó, gyorsan növekvő csecsemő, nemi aktus utánzása, halál-életrekelés jelenet, rituális szántás, sőt még gabonaszórás is. A szokással foglalkozó szerzők e játékot általánosan a hajdani Dionüszosz-ünnepekkel vonják párhuzamba (Ujváry 1981, 113–114; Арнаудов 1972, 96–97; Петровска–Кузманова 2012, 112; Vargyas 1947, 181–182; Ujváry 1969, 113–114; Ujváry 1997, 64–65; Ridgeway 1910, 22–23; Dawkins 1906, 191–206).

A néprajzi vizsgálódás e játékok kapcsán az agrárkultuszhoz és az ősök kultuszához vezet el. Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a történelem előtti idők kultikus cselekményeinek homeopatikus mágiája később antik istenségek, például Dionüszosz kultuszába integrálódott, s ennek nyomai fedezhetők fel a 20. századi alakoskodó játékok egyes elemeiben (Ujváry 1997, 64).

Tánc

A konzervatívabb folklórterepeken fennmaradt játékokban jobban megmutatkozik a szokások valódi gyökere, a termékenységi mágia. Mint a mágikus cselekmények nagy részének leglényegibb elemét, elsőként tárgyaljuk a táncot. A macedón Begniste falubeli (Kavadarci régió) dzsolomárok, akik az alakoskodók hamuval sötétített arcú, sötét ruhás, kapucnis, ismeretlen jelentésű nevet hordozó alfaját képviselik, 15 kilogrammnyi kolompot viselnek a derekukon, hogy a termékenységet veszélyeztető kártékony lényeket ugrálással keltett éktelen zajcsapással elűzzék. Kettő az egyben, hogy a magasra ugrás közben az analógiás mágiával a termény magasra növekedését is biztosítják. Ezt a szlovák folklórban hosszú tészta nyújtásával is elérhetik, mint a tótkomlósi szlovákok december 24-én hajnalban megkezdett böjtös mákos csík (pľižke) nyújtásával. Természetesen még ezernyi más módon feltűnik a hosszúság, a messzire menés, magasra ugrás mindkét folklórterepen hasonló céllal (Lommel 1972, 7; Pušnik 2010, 5–6; Светиева 1996, 7–10; Јаневски 2014; Krupa 1996, 209; Ujváry 1969, 52).

Az általános ugrálás, zajongás és a férfiakkal való agresszív incselkedés, nemi aktus utánzása, valamint az elmaradhatatlan felfokozott hangulat közepette a dzsolomárok egyszer csak megállnak, nyílt körbe[5] rendeződnek és a vezető dzsolomár[6] jelére ostinato ritmusú ugrásokba kezdenek, melyeket mély hangú kiáltásokkal társítanak, majd egy hirtelen váltás után a diminuált változattal folytatják, a hatás elérése érdekében. A dzsolomár oro a dzsolomárok legfőbb ható tevékenysége, melyet a falu főtere után a házaknál is megismételnek. (Светиева 1996, 7–10; Јаневски 2014)

A kép forrása, készítője?

A szlovák folklórban egyes téli alakoskodó szokások végén jellegzetes a háznál lévő leányok megtáncoltatása, illetve a nézők táncba kérése. A répáshutai legények a farsang előtti nap délutáni körjárásukban megtáncoltatták az eladósorú lányokat. A tardoskeddi (Tvrdošovce, Érsekújvár környéke) Lucák a lucázás végén levették maszkjaikat és a lányokat táncba kérték. A sziklaszorosi (Skalité, Zsolna környéke) turonok a mágikus köszöntő mellett táncba kéréssel is serkentik a szerencse eljövetelét (Feglová 2008, 28–29; Niedermüller 1984, 324; Ujváry 1983, 24).

A táncba kérés általában a szokás lezárója: a szokások szerves részét képezi, és nem tekinthetjük csupán egyfajta szokáslezáró szórakoztató elemnek. Úgy tűnik, a táncba kérés az elhalványuló rituális szerepkör ellenére, bizonyos rituális hatás megőrzésére törekszik (Felföldi 1987, 207-215).

Az archaikusabb macedón terepen, az archaikusabb körforma van jelen, míg a kevésbé konzervatív szlovák terepen a táncba kérés jellemző. A tánc formája a szokás és a terep állapotával van párhuzamban, a dzsolomárok órója Európa folklórjának régebbi rétegét, a kör- és lánctáncformát, míg a szlovák szokások Európa folklórjának újabb rétegét, a páros táncokat képviselik (Pesovár–Felföldi 1997, 20–38; Боља 2014, 98–100).

Érdekes párhuzam Európa kultúrájából, hogy a táncba kérés az angol népi játék, a mummers’ play elemeit integráló királyi masque műfajában szintén jelentős momentum marad (Chambers 1951, 38; Orgel 1981, 26).

A tánc és zene rítusban betöltött elsődleges szerepét jól láthatjuk egy macedón zsíros énekben.[7] A női nemi szerv antropomorfizált megszólításával induló, valószínűleg tropizált szöveg egy hangos és extatikus szertartást állít elénk, amelyben a tánc és zene egyértelműen az adoráció tárgyával való kapcsolatot teremti meg.

Пиц, пицано
Златно име ле, златно име!
За тебе се тупан кине ле,
Тупан кине,
За тебе ми зурли трештев ле,
Зурли трештев,
За тебе се оро игра ле,
Оро игра…!

[Pic, picuskám
Arany név – le, arany név!
Teéretted szakad a dob – le,
Szakad a dob,
Teéretted zurlák bőgtek – le,
Zurlák bőgtek,
Teéretted oro forog – le,
oro forog…!]

(Величковски 2012, 42)

A kardokkal járt tánc gyakori jelensége a téli alakoskodó szokásoknak, ugyanakkor azoktól kissé elkülönülten szerepel. A szepesi és liptói szlovákok általános hamvazószerdai tőkehúzása helyett Csicsmányban kardos táncot (pod šabľe) járnak, több Nyitra vidéki terepen is feltűnik a kardos tánc. Olyannyira gyakori, hogy ez a felvidéki magyar és szlovák folklór egyik jelentős interetnikus kapcsolata (Ujváry 1983, 114). A macedón hagyomány karddal járt rituális tánca (игра со сабји) a ruszália (Русалија). A ruszáliára a szigorú rituális szabályozottság jellemző. A résztvevők tevékenységük alatt, vagyis a 12 megkereszteletlen napon[8] (некрстени денови) nem üdvözölhették egymást, nem léphettek vízbe, nem hálhattak asszonnyal, több vidéken végig hallgatniuk kellett és nem mentek olyan házba, ahol megkereszteletlen gyermek (леунка) van. A 12 nap alatt fárasztó szolgálatban voltak, a környező falvak házait végigjárták, táncoltak. Ahol beteg gyermek volt, ott a gyermeket kezükbe véve táncoltak. Az 1970-es évekig teljes mértékben kereszténység előtti elemeket mutató szokásaikat templomi rítus keretezte. A körút megkezdése előtt megáldoztak a templomban, ahol a pap megáldotta őket és engedélyt adott tevékenységükre, és ez ma is így zajlik. Ezután először a templom előtt járták el táncukat. 12 napos tevékenységük végén szintén a templomba mentek, ahol a pap mindegyikük felett személyre szóló, szabályozott imádságot mondott el. A szájhagyomány arról ad hírt, hogy volt egyszer egy ruszália résztvevő, aki nem ment el erre a lezáró templomi szertartásra és ennek következtében megőrült. A negatív szokásmagyarázat a templomi lezárást ösztönző szokványos retorzió mellett talán még egy tényre utalhat. A szokás 20. századi archaikus állapotát tekintve nem tartom kizártnak, hogy a ruszália csoportok tagjai valamilyen módosult tudatállapotban végezték tevékenységüket, amelyből a visszatérést a templomi szertartás segíti elő (Czire 2013; 89–102; Szabó–Takács 2006, 132–140). A ruszáliában minden bizonnyal az Európa-szerte elterjedt kardtáncnak egy korai fokon álló változatát figyelhetjük meg.

Agrárkultusz

Erósz és Thanatosz

A földműveléssel kapcsolatos kultikus tevékenységek, vagyis az agrármágia cselekményeinek szimbolikájában termékenység és halál jelentésköre tűnik fel. A kultusz primer változatának tekinti Ujváry a kezdeteleges földművelő népek mitikus elképzeléseiben megjelenő feldarabolt, megölt és meghalt testükkel ehető terményeket adó dema istenek mitologémáját, amelyben a termékenység és a halál nem csupán összefonódik, hanem szinte egy.[9] Halál és termékenység összefüggésére a magyarnál és a szlováknál jóval konzervatívabb macedón terepen még Ujváry által bőven citált, a férfi nemi szervet gyakran emlegető, a történet középpontjába helyező temetési paródiát is felülmúlja a macedón néphitkutató, antropológus Ljupcso Riszteszki 2000-es Prilep város környéki gyűjtése, amely az informátorok szerint korábban széles körben elterjedt halotti vigalomról ad hírt. A halottvirrasztás során – ha természetes halállal meghalt, főként idős személyről van szó – a rokonok, gyászolók mulatoznak, isznak, obszcén történeteket mesélnek, sőt nagyobb mennyiségű alkoholtartalmú ital elfogyasztása után még a koporsót is megpróbálják felállítani benne a halottal. Ez utóbbi, Riszteszki szerint, az egész halotti vigalom cselekményeivel együtt a halál ellentételezését, az élet szimbolikájának hangsúlyozását célozza meg (Ujváry 1969, 60; Ujváry 1997, 104; Risteski 2007).

A közösség termékenységét, védelmét elősegítő, a bűnátvitellel kapcsolatos kivégző szokások a pharmakos szokástól a kakasütésig sokféle alakzatban megtalálhatók (Ujváry 1997, 118, 122–123). A dema mitologéma köszön vissza a macedón György-napi énekben, amelyben Szent György, György-napon (!) elindul fűzfaágat szedni, hogy termőföldbe szúrja. Közben a széles szántóföld közepén találkozik a sárkánnyal, akit szablyájával leöl, s amelynek testéből három nagy zuhatag jön, egyik mind fehér kukorica, másik vörösbor, harmadik mind göndör bárány (Китевски 1996, 237).

A halál és az agresszió, valamint a termékenység és a szexualitás tematikája az Európa-szerte feltűnő dramatikus játékokban megtalálható, ugyanakkor egészen különböző hangsúllyal. Aneta Szvetieva a maszkos szokások macedón kutatója és más kutatók nyomán Erósz és Thanatosz megjelenéseként tárgyaljuk e két jelentéskört.

Erósz

A dramatikus játékok, alakoskodások gyakori tartozéka az obszcenitás, felfokozott hangulat, szexuális témájú utalások, falloszra való utalás, fallikus figurák formázása, illetve az esküvőparódia és a fordított nemi szerepek.

A macedón kolede előestéjén Kavadarci város férfijai összegyűlnek és kolbászsütögetés mellett egymásra licitálva éneklik részben improvizatív, pornográf tartalmú zsíros énekeiket. Ezek rituális múltját az is mutatja, hogy éneklésük csak az ünnep idején megengedett. Macedónia dzsamalár figurái a nemi aktust utánozzák, és még a kísérő hangszereket (duda, furulya) is az emberei test részeivel való hasonlatosságuk alapján választják (Светиева 1996, 8012).

Az egész délszláv kultúra népi játékaira jellemző a nemi aktust utánzó jelenet feltűnése, sőt a katolikus horvátoknál igen hangsúlyosnak és gyakorinak tűnik, a szlovák folklórban azonban nem jellemző (Ujváry 1983, 117).

A kesztölci és piliscsévi asszonyok Borbála-napi pincébe való vonulása már-már a Dionüszosz-ünnepek hangulatát idézi. A pletykahírekben pajzánságról is szó esik, de az biztos, hogy a mulatozást megleső férfiakat levetkőztették, ha észrevették a leskelődést. Csanádalbertiben rendkívül obszcén Luca-vereseket is lehetett gyűjteni (Krupa 2007, 273; Krupa 1971, 59). Az év más periódusaiban tiltott szexuális jellegű tevékenységek az annak idején még nem turistalátványosságként gyakorolt mohácsi busójárásban is előfordultak (Minorics 2012, 38).

A macedón alakoskodásokban gyakori egy szereplő halála és újjáéledése. A nemi potencia ehhez az újjáéledéshez és életerőhöz kapcsolódik. Ez utóbbira utal, hogy a balkáni hagyományban előfordul olyan jelenet, ahol az öregapó életre kelésével párhuzamosan egy másik szereplő szexuális aktust utánzó mozdulatokat tesz. E tematikában a halál mint a szétvált állapot, a gyógyítás, mint a liminalitás, a határhelyzeti állapot mutatkozik, majd az aggregáció, vagyis az újjáéledés megjelenítője a nemi potencia (Светиева 1996, 8; Антониевић 1990, 252–253. Vö. van Gennep 2007).

A dramatikus játékoknak elmaradhatatlan tartozéka a bot, egész Európa folklórjában. A fallikus szimbólum a bottól, a macedón folklór tavaszi dramatikus játékainak pirosra festett végű botján át a férfi nemi szerv formáját formázó borcsapig és bolgár játékok falloszalakzatát utánzó felnagyított rekvizitumaiig sokféle formában feltűnnek. Ide sorolható a szlovák folklórban feltűnő nyárssal járás (chodili rožňam) vagy a Lucakor feltűnő acélt hozó versikék, melyekben az acél még egyes szokásmagyarázatok szerint is fallikus jelentést hordoz.

A fallizmust Ujváry a stilizálódott alaki feltűnések ellenére a hajdani falloszkultusz maradványainak tekinti: „…az antik színjátékokban, bohózatokban megjelenített falloszt napjaink népi színjáték-paródiáinak falloszától roppant nagy idő választja el, mégis úgy tűnik, a fallosz lényegét tekintve a paraszti játékokban évezredeket átfogó rituális emlék” (Ujváry 1997, 69).

A játékokban az obszcenitás és a fallizmus természetesen nem a csúnyaszájúsággal, neveletlenséggel áll kapcsolatban, hanem a termékenység ismeretlen, ezért félelmetes erőinek befolyásolásával (Величковкси 2012, 25–28).

Álesküvő, nemek szerepcseréje

Általános jelenség a menyasszony és vőlegény vagy papó és mamó alakjának megjelenése az alakoskodásokban.

A macedón dzsoloma résztvevői a vőlegény (зет) és menyasszony (невеста) vagy mamó és papó (баба и дедо), de találhatunk más „párokat” is: például szamár és szamárné vagy cigány és cigányné. A menyasszony vagy mamó lehet terhes is, máshol már gyermeke is van. A szepessümegi nyárssal járásban a menyasszony már terhes asszony. A dzsamala mamója is gyakran hord magával gyereket (бебе). A szlovák folklórban is lehet mamó és papó (baba i dedo), Csütörtökhelyen pedig papónak és mamónak már babája is volt (babeta) (Ujváry 1983, 112).

A nász témája mellett a dramatikus játékok sajátossága a travesztiszerepek jelenléte. Ez legtöbbször a férfi által játszott női szerepekben (menyasszony, mamó) mutatkozik meg. A szlovák hagyománnyal ellentétben a macedón folklórban a nők szereplése a télközépi alakoskodó játékokban a mai napig is ritkaságnak számít. A szlovák folklórban a farsang végi szokások gyakran párosulnak azzal, hogy a férfiak női, a nők férfiruhába öltöznek. A tótkomlósi szlovákok farsang végi alakoskodói (maškari) a környékbeli falvakhoz hasonlóan a másik nem öltözetében jelentek meg, a lányok bajuszt is rajzoltak maguknak. Csanádalbertin és Pitvaroson a szlovákoknál farsangkor (faršang, fašang) a leányok és legények felcserélték ruháikat, a lányok férfiasan viselkedtek, még arcukat is bekormozták (Krupa 1971, 128).

Az esküvőjelenet, a nász témája és a nemi szerepek felcserélése a szemiotikai elemzések szerint az androgün mítoszához köthetőek, vagyis olyan kultikus tartalomhoz, amely az eredeti – maszkulinra és femininre még nem szétvált – androgün-lét, az eredeti „egy” állapot visszaállítását célozza meg házasságkötéssel (Ivanov 1984, 11–17; Jung 2002, 163, 237–240; Петровска-Кузманова 2012, 112).

Thanatosz

A téli alakoskodások különböző rongyokba, kifordított bundába öltözött, esetleg kolompokkal felszerelt alakjainak, csakúgy, mint Luca asszonynak kedvenc tevékenysége az agresszió.

A macedón dzsamalárok vagy ruszália csoportok, de az egymástól különböző, egymással átfedésben levő periódusban járó szurovár és dzsamalár csoportok találkozása nagyon is kerülendő volt. A rossz erők elűzésére szakosodott csoportok oly mértékben agresszívak voltak, hogy esetleges találkozásukkor nagy verekedés tört ki. Ezeknek a verekedéseknek a halálos áldozatait nem temethette pap, így jöttek létre a dzsamalár és ruszália temetők. Turalevo faluban (Kratovo környéke) szorovár temető, Nivicsáni faluban (Kocsani környéke) pedig ruszália temető található. A halálos kimenetelű harcok valóságosságát a szokásmagyarázatok és többé-kevésbé a néprajzi szakirodalom is alátámasztják. A begnistei dzsolomárok mai napig incselkedő agresszióval viszonyulnak a nézelődőkhöz, néha-néha odaütnek egy férfinak vagy éppen egy jól irányzott fenékbe rúgást osztanak ki. Az általános kötekedés, erőszakos rendetlenkedés mindenütt jellemző. A szlovák farsang végi alakoskodók elől gyerekek és felnőttek is inkább elfutnak. A békéscsabai tanyavilágban az óév búcsúztatása kutyabőrdobbal (lup) zajlott. Ennek hangjára a kutyák ugyanúgy vonyítva futottak végig a falvakon, mint a macedón botos szurovárok kutyaütő tevékenysége nyomán. Az évkör más dramatikus szokásaiból itt megemlíthetőek a szlovák és magyar folklór kivégzőjátékai, a temetés paródiája, a kakasütés és gúnárnyakszakítás (Krupa 1971, 109–110; Малинов 2006, 105. Vö. Ujváry 1997).

Luca agressziója, más jellegzetességeihez hasonlóan, kissé elüt más alakokétól. Fő különbség a büntető jelleg, és talán a nagyobb fájdalom is, ha egy fakanalas kézcsapásra gondolunk. Utóbbi esetében külön kellemetlenség a mágikusan kiemelt jellegű testrész megütése.

E 20. században nagyon is elterjedt szokások Thanatosz gondolatának megjelenítői.

Rituális szántás

Az agrármágia e jelenete különbözőképpen tűnik fel a két folklórterületen. A szlovák folklórban a kontaminált változatnak tekinthető tuskóhúzás van jelen. A szepesi és liptói szlovákok például az 1970-es évekig gyakorolták a tőkehúzást, a farsangvég utáni hamvazószerdán, az alakoskodásoktól elkülönülten. A macedón téli alakoskodásokban gyakori rekvizitumok az eke egyes részei vagy a játékos után húzott járom. A szántás mint körjáték-motívum feltűnik a nyugat-macedón Porecse régió nők által játszott tavaszi játékaiban. A barázdát húzó és a barázdából feltörő vízben leánykát lelő fiúról szóló archaikus macedón ének egyes variánsait a vízkereszti, a Lázár-napi és a György-napi hagyományban is éneklik macedón terepen (Ujváry 1983, 114; Светиева 1996, 9–10; Кличкова 1957, 170; Боља 2013, 161–168).

A rituális szántás tevékenysége egyértelműen a mezőgazdasági termékenységhez kapcsolható, s mint kontaminált változatok tűnnek fel a tuskóhúzás és a mezőgazdasági munka eszközeinek megjelenése a szokásokban.

Az istenség megjelenése

A polazenik, vagyis a külső világból váratlanul érkező első látogató a macedón hagyományban karácsony első napján jön a házakhoz. A vendég érkezését ma is különös szerencsének tekintő városi és falusi macedón gondolkodás a vendégfogadás archaikus jegyeit hordozza, amely a vendég fogadását az istenség megjelenésével köti össze. Újév napján a tótkomlósi szlovákoknál kéményseprő jött váratlanul, mindjárt éjfél után, a háziak meglepett kiáltásai közepette (Ale jaj, Bozhe moj, ved je to kochár!). A macedón dzsamala gyakori alakja a cigány (Ѓуптин), amely amellett, hogy az európai folklór jellegzetes alakja, az idegen földről jövőt szimbolizálja. A messziről érkező alakok, a külvilágból váratlanul érkező, áldást hozó látogató alakja, az epifánia tulajdonságait hordozzák magukban (Pócs 1965, 113; Pócs 2002, 63; Krupa 1996, 200; Вражиновски 2005, 126).

A macedón és szlovák karácsony esti hitvilág része az ég éjféli megnyílása. Tótkomlóson ekkor a bor vízzé válik, Répáshután pedig ugyanebben az időpontban rózsavíz (rožova voda) folyik a patakban. Ezek a gondolatok nemcsak a karácsonyi, hanem a vízkereszti időszakban is fellelhetők a macedón hagyományban. A macedón Trabotiviste falu (Pijanec régió) lakosai számára bővedeste éjfélén nyílt meg az ég, hogy a kívánságokat teljesítse. A macedón hagyományban e motívum igen elterjedt karácsony és vízkereszt idején is. Az archaikus világképből eredő, úrjelenéshez, epifániához, az istenség megérkezéséhez köthető elemek gyakoriak a karácsony vízkereszti időszak ünnepi szokásaiban és alakoskodásaiban (Krupa 1996, 211; Niedermüller 1984, 321; Pócs 1965, 113; Pócs 2002, 63; Малинов 2006, 97).

Állatfigurák

A téli alakoskodások kellékei a különböző állatfigurák. Míg a macedón dzsolomárok feldíszített élő szamarat vonultatnak fel, addig a szepessümegi (Smižany, Igló környéke) nyársvivők menetében kecske (koza), azaz mozgatható állkapcsú kecskemaszkos férfi is van, de a kecskealak (коза) a macedón maszkosok között is fellelhető. A téli ünnepkörben az állatok túlvilági lényekként tűnnek fel. A tótkomlósi szlovákoknál bővedestén a tehenek és lovak emberi hangon szólaltak meg. A magyarországi, de a mai szlovákiai és morva területen élő szlovákoknál Lucakor a férjjóslás a kutya ugatásának irányához kapcsolódott. A csanádalberti, békéscsabai szlovákoknál Tamás napján jósoltak így. A macedón bővedeste (Бадник) előtti hajnalban járó koledárok is gyakran utánoznak állathangokat, például a kelet-macedón Stip város környéki falvakban. A szlovák folklórban az egész alakos kecskefigura is feltűnik, a macedón folklór dzsamalárjaihoz régebben a tevefigura is társult (Ujváry 1983, 112; Krupa 1996, 211; Niedermüller 1984, 321; Krupa 1971, 75; Малинов, 2006 83; Јаневски 2014).

Az állatfigurák egész Európa alakoskodóival feltűnnek. Az állatok formájával kapcsolatosan megfigyelhető bizonyos földrajzi, területi meghatározottság (Ujváry 1997, 241). Az állatok, állatfigurák, állathangok feltűnése a maszkos, alakoskodó játékokban az agrármágiához köthető. A néprajzi kutatások szerint az állatokkal kapcsolatos rítusoknak és állatmaszkoknak a földművelő-kultúra termékenységi szertartásaiban igen jelentős szerepük volt (Ujváry 1969, 119; Ujváry 1997, 62, 241; Mannhardt 1905, 155, 183).

Halottkultusz

Minden nép – különösen az alacsonyabb mezőgazdasági fokon álló kultúrák – rendelkezett olyan időszakokkal az évben, amelyek alatt halottai hazajártak. Úgy vélték, hogy a meghalt ősök biztosítják az egzisztenciájuk alapját képező szántóföldek termékenységét. A macedón folklórban a kétkarácsony köze mellett ilyen a húsvéttól pünkösdig tartó időszak, ami kicsit hosszabb időt enged a holtaknak a földön való kószálásra. Az alakoskodó játékok tematikája nem csupán az agrárkultuszhoz, hanem az ősök kultuszához vezet el. Ehhez kapcsolva kiemelendő a szlovák hagyomány egy jelentős szokásköre, ez pedig a fehér alakoskodó járása (Pócs 1965, 167–170; Ujváry 1997, 60–61).

Fehér alakoskodó

A szlovák nyelvterület jellegzetességének tűnik a főként Luca-napkor megjelenő, nő által játszott rendkívül ijesztő, néma, fehér alak, mely általában a Luca nevet kapja (Lucia, Lucka). A néprajzi kutatás ezt a többi maszkos, alakoskodó figurától különálló alakot általában az ősök kultuszához, a halottkultuszhoz köti. Szintén az ősök kultuszához kapcsolható az öregember, a papó vagy valamely autoriter személy (pl. a macedón zsíros énekekben feltűnő kalugyer) megjelenése is. Az öreg (Stary, Старец)[10] és a papó (Dedo, Дедо) a macedón és szlovák hagyományban egyaránt előfordulnak, addig a fehér alakoskodó kifejezetten nagy hangsúlyt kap a szlovák folklórban. Feltűnése nem mindig Luca napján történik (Márton, Borbála és Miklós napján is jártak fehér alakok), legsűrűbben azonban Lucakor találkozunk vele. A magyar folklórterep Luca-napi szokásai gazdagok, de a fehér alakoskodó kevésbé hangsúlyos, mint a szlovák Luca-napon. A szlovákoknál a fehér alakot nő jeleníti meg. Ott, ahol szlovák és magyar lakosság él egymás közelében, például a Csallóközben, a szlovákoknál nő, a magyaroknál férfi játssza a fehér figurát. A macedón folklórban természetesen csak férfi lehet a fehér alak is. Ezzel együtt különlegesen ijesztő vonásai is szelídülnek valamelyest, olyannyira, hogy a begnistei dzsolomárok meghágják őt. Itt egyébként is párban tűnik fel, mint az új, termékeny évet szimbolizáló fehér menyasszony (бела невеста), párja pedig a feketébe öltözött anyó (баба), aki az elküldendő évhez kapcsolódó figura (Малинов 2006, 111. Vö. Marczell 1997).

A kép forrása, készítője?

Úgy tűnik, a szlovák folklórterep felől délre haladva a magyar folklór irányában, a fehér alakoskodó megváltozik, a figurát eljátszó férfi lesz. Szerb irányban az ortodoxia határát átlépve a fehér alak teljesen elválik Lucától, mivel az ortodox terepnek ő nem tisztelt alakja. A macedónoknál a karácsony utáni megkereszteletlen napok alatt tűnik fel, míg a szlovákoknál a karácsony előtti időben. A szokásos Luca-eszközöket – fakanál, tollseprű – felváltja a maszkosok általános botja (Feglová 2008, 11–16; Малинов 2006, 107–111).

A szlovák fehér alakoskodó különbözik balkáni rokonaitól. Ijesztő voltában, eszközhasználatában, a figura megformálásában inkább az európai folklórterület katolikus délszláv, német ajkú és északi területeinek fehér alakjaihoz hasonlít (Ujváry 1983, 37–38).

Míg a macedón fehér figura lepedőszerű anyaggal oldja meg fehérségét, a szlovákoknál kedvelt anyagok az arc befedésére a liszt vagy a géz, a figura alakja pedig sokszor magasított. Különösen furcsa figurát ad a nem lefedett, tehát látható szitával való magasítás. Pilicscsév, Kesztölc fehér barborkái gézzel fedték arcukat, Mátraszentistvánon a Mikulások egy része is halálnak öltözött, fejükre szakajtót tettek. Esztétikusabb megoldást alkalmaznak a mohácsi sokác busók: itt a fehér menyasszony arca csipkével van lefedve, igaz, itt a balkáni esküvői szertartást idézheti meg a fej letakarása (Ujváry 1983, 106; Неделков 2014, 131).

A szlovák hagyomány fehér figurája más lélektani réteget céloz meg viselkedésével, mint a téli alakoskodók egyéb erőszakoskodó, pajzán szereplői. Luca az ijesztés netovábbja, negatív jelentőségét aláhúzza halálként (smrt) való feltűnése is. A forrói szlovákok Luca asszonyra ezt mondták: jak šmertka [mint a halál]. A begnistei dzsolomárok minden agresszív cselekedetükkel együtt is szelíd báránykának tűnhetnek a szlovák Luca alakjához képest. Némasága teljes, ezzel még jobban hangsúlyozza az eljátszó ember és az eljátszott alak közti különbségtételt. Rekvizitumai teljesen elütnek botos, ekés kollégáitól, sokszor meszelővel jár, tollal söpröget némán, esetleg a halál rekvizitumát, a kaszát viszi magával, mint például a györkeházi (Ďurčiná, Zsolna környéke) Miklós napján járó halál (smrt). Luca és a többi fehér alakoskodó tulajdonképpen a halál perszonifikált alakjának tűnik. Ehhez kapcsolható időtlenséget és örök elmúlást sugárzó állandó idegesítő szöszölése. Akik Luca napján fontak, azok kéményén szöszöket eresztett le, hogy ne tudjanak fonni. Gyakran söpröget, tollseprűvel porolgat (Mauss 2004, 409–417; Krupa 2001, 81–89; Krupa 2007, 273–281; Feglová 2008, 10–15).

Luca agressziója felől nem lehet kétségünk. A Luca-figura kedvenc retorziója a fakanállal való kézre csapkodás. Az elbeszélésekben szinte horrorfilmek szintjén mozog: a bakonyi szapári szlovákoknál (de az északibb szlovák folklórban is) a Luca-napkor fonó asszonyok durva büntetést kaptak tőle, levette az egyik fonóasszony fejét, a helyébe kendert tett. Egy másik fonóasszonynak orsóval verte szét a fejét és szenet tett a helyébe (Krupa 2001, 81–89; Krupa 2007, 275–281).

Luca a szokásmagyarázatokban is bevallottan ijesztő alak, fő tevékenysége az ijesztés, a gyermekek megimádkoztatása is ebbe a feladatköre tartozik, nem pedig a hittanórák ájtatos közegébe. Luca egyértelműen a halottkultusz negatív alakja.

Archaikus mágia

А szlovák lucázás archaikus mágiája a tojáshaszon elvételéhez köthető. Ehhez különböző archaikus formulák kapcsolódtak, például a tótkomlósi szlovákok tyúkszurkálás közben ezt mondták: „én tojásból, te tojásból!” „Ja z vajcí, ti z vajcí”, majd a tyúkhaszon elvételéért meztelenül mentek a szomszéd dombjáról szemetet hozni. A csanádalberti, nagylaki, nagybánhegyesi, répáshutai szlovákok az éjjel végzett tyúkdöfködéskor ezt mondták: „Pi z vajky! Pipi z vajku a ja z vajcí!” „Pipi tojásból, én tojásból”, „Ty z vajcon – ja z vajcon” vagyis „Te tojással én tojásásal.” „Tebe pipi a mne vajce”, „Neked pipi, nekem tojás”. A macedón hagyományban az ilyesfajta formulák – az elbeszélésekben feltűnő meztelen, terméshaszont elvevő hölgyekkel együtt – tavasszal, György-napkor tűnnek fel. Nem nehéz felismerni a műfaji hasonlóságot a kelet-macedón Szokolarci falu (Kocsani környéke) György-napi köpülés közbeni mondókájában: „Medre tej, partja vaj” „Вир млeко – брег масло“. Míg a Luca-napi szlovák formulák a tojáshaszon, addig a György-napi macedón formulák a tejhaszon el- és behozatalára irányulnak (Krupa 1996, 206; Niedermüller 1984, 316; Малинов 2006, 177).

Konklúzió

A macedón s szlovák hagyomány alakoskodóiban megfigyelhetők közös elemek, amelyek a nyelvi rokonság révén az egyes elnevezésekben a legszembetűnőbbek. Jellegzetes a szlovák hagyományban a magyar kultúra erős hatása, amely például a betlehemezés jelenlétében figyelhető meg. Mindkét hagyományban fontos az azonos vallású szomszédos kultúrák hatása, ami a vallás asszimiláló voltát mutatja (Bartha 1984, 99–101).

A maszkkal az ember más személyt, personát vesz birtokba, a maszk hatalmat ad, a maszkkal felsőbb nagyhatalmú lény erejét kapja meg a maszk viselője. Ezért van az, hogy a szlovák hagyományban gyakran találkozunk a ténnyel: nem szerették, ha a maszkosok felismerik igazi személyüket, vagyis a maszk által mutatott personát kívánták viselni az ünnep idejére. Ezzel a hatalommal a szokás eredeti funkciójában a termékenységet biztosították (Ujváry 1997, 61; Mauss 2004, 409–417).

A régebbi kultúrákhoz képest a mai közösségek nem kapcsolódnak olyan eltéphetetlenül szorosan a mezőgazdasághoz és a termékeny földhöz mint az egzisztencia alapjához, a kapcsolat és a függés sokkal közvetettebb. Így az agrármágia hajdani rítusai értelmüket vesztve különböző funkciókat vettek fel.

A régi rituálékban megjelenő lélektani állapotokra azonban úgy tűnik, ma is van igény. Ha például egy futballszurkolói gárda rituáléit figyeljük meg, találhatunk hasonló elemeket: a férfiak részvételét, a rítusszerű agresszió kiélést, a skandáló ritmusokat, jelmezeket (Sabo–Panepinto 1990, 115–122).

A cikkben néhány példa alapján két rokon kultúra kereszténység előtti időkben gyökerező rítusainak egyes jelenségeit említettük meg. Ezek a rítusok ma már csupán nyomai egy, a mai kultúránkat megelőző világnak. A két keresztény hagyomány, a macedón és a szlovák, többé-kevésbé a 20. századig, a kereszténységgel párhuzamosan megőrzött pogány múltra visszatekintő elemeket is. Ezek végül a modern kultúrával kezdtek teljesen eltűnni. Kérdés lehet, hogy a mai egzisztencia rítusai vajon milyen jövő elé néznek.

Irodalom

Антониевић, Драгослав (1990): Ритуални транс. Београд: Српска академија на наука и уметности.

Арнаудов Михаил (1972): Студии върху българските обреди и легенди. (Том 2 Кукери и русалии). София: Българска академия на науките.

Bartha Elek (1984): Etnikai különbségek és a vallások integráló ereje. In Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Kunt Ernő–Szabadfalvi József–Viga Gyula szerk. Miskolc: Miskolci Hermann Ottó Múzeum, 97–101. p.

Bartha Elek (1998): Néphit, népi vallásosság. In A magyar folklór. Voigt Vilmoss szerk. Budapest: Osiris Kiadó, 470–504. p.

Bartha Elek (2006): Vallási terek szellemi öröksége. Debrecen: Bölcsész konzorcium.

Bartha Elek (2013): Víz a szakrális folklórban. Magyar Tudomány, 1333–1340. p.

Bólya Anna Mária (2013): Macedón Folklór Adatbázis. Budapest: Ohrid Macedón Folkegyüttes. Digitális adatbázis.

Боља, Ана Марија (2013): Лудо младо бразда прави: различните појави на водичарската песна во македонското фолклорно творештво. In Water in Slavonic Phraseology and Paremiology – ВОДА в славянской фразеологии и паремиологии. Fedoszov, O.–Zoltán, A.–Janurik, Sz. szerk. Budapest: Tinta Kiadó, 161–168 p.

Боља, Ана Марија (2014): Патувањето на Дионис. Арс академика, 90–101. p.

Bólya Anna Mária (2014): A táncok és tánchagyomány [A macedónok etnológiája c. könyv fejezetének kommentált fordítása]. Tánctudományi Közlemények, 15–27 p.

Bólya Anna Mária (2015): Tánc a macedón szakrális hagyományban – doktori értekezés. Debrecen: Debreceni Egyetem (kézirat).

Bólya Anna Mária (2016): Vízünnep a macedón vízkereszti hagyományban. In Diptichon: Tanulmányok Bartha Elek tiszteletére Bihari Nagy Éva–Kavecsánszki Máté–Keményfi Róbert–Marinka Melinda szerk. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 200–210 p. /Studia Folkloristica et Ethnographica 65./

Bólya Anna Mária (2017a): Dionüszosz öröksége. A balkáni maszkos szokások és az angol masque elődeinek kapcsolatai, a szokásokhoz kapcsolódó táncok. Tánctudományi Közlemények, 18–28 p.

Bólya, Anna Maria (2017b): Two Ritual Dances in the Macedonian Folklore – Winter Masked Game Djoloma and Epiphany Oro. 5th Symposium of the ICTM Study Group on Music and Dance in Southeastern Europe, 68–77. p.

Bólya Anna Mária (2017c): Bone Velicskovszki: Macedón erotikus népdalok [Könyvismertetés]. Ethnica, 8–12. p.

Bólya, Anna Maria (2017d): Easter Folk Plays in Poreche. Connection with the Kosovo Folklore Heritage. First International Scientific Conference of the University of Prishtina – Traditional And Contemporary in Art and Education.

Chambers, Edmund Kerchever (1951): The Elisabethan Stage vol. 1. Oxford: Clarendon Press.

Czire Szabolcs (2013): Transzállapot a Bibliában. Vallási élmény az új tudományterületek mérlegén. In Studia Doctorum Theologiae Protestantis III, 89–107. p.

Чичеров, Владимир Иванович (1957): Зимний период русского земледельческого календаря XVI–XIX веков. Москва: Издательство Академии наук СССР.

Dawkins, Richard MacGillivray (1906): The Modern Carnival in Thrace and the Cult of Dionysus. The Journal of Hellenic Studies, 191–206. p.

Dömötör Tekla (1983): A népszokások költészete. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Feglová, Viera (2008): Šťastie, zdravie, pokoj svatý…, alebo Vianoce na Slovensku. Bratislava: Národné osvetové centrum.

Felföldi László (1987): Rituális táncok a magyar néphagyományban. Ethnographia 98, 207–226. p.

Gennep van, Arnold (2007): Átmeneti rítusok. Budapest: L’Harmattan.

Гусев, Виктор (1977): Истоки русского народного театра. Санкт-Петербург: Российский государственный институт сценических искусств.

Ivanov, Viacheslav Vsevolodovich (1984): The semiotic theory of carnival as the inversion of bipolar opposities. In Carnival! Eco, Umberto–Ivanov, V. V.–Rector, Monica–Sebeok, Thomas A. szerk. Berlin–New York–Amsterdam: De Gruyter, 11–36. p. /Approaches to Semiotics. Book 64./

Јаневски, Владимир (2014): Теренско истражување во селата Бегниште и Ресава. Штип: http://eprints.ugd.edu.mk/9505/.

Jung, Carl Gustav (2002): A pszichoterápia gyakorlata. Budapest: Scolar Kiadó.

Китевски, Марко (1996): Македонски празнични обичаи. In Етнологија на Македонците. Томовски К. szerk. Скопје: Македонска академија на науките и уметностите, 224–246. p.

Кличкова, Вера (1957): Велигденски обичаи во Порече. Гласник на Музејско-конзерваторско друштво на Македонија, 160–202. p.

Krupa András (2001): A lélek, a halál és a túlvilág hiedelmei a magyarországi szlovákok ünnepi rítusaiban. In Lélek, halál, túlvilág. Pócs Éva szerk. Budapest: Balassi Kiadó, 81–89. p.

Krupa András (2007): Alakoskodó barborkák és lucák a hazai szlovákoknál. In Maszk, átváltozás, beavatás. Pócs Éva szerk. Budapest: Balassi Kiadó, 272–284. p.

Krupa András (1971): Jeles napok a Békéscsabán és környékén élő szlovákoknál. Békéscsaba: Békés Megyei Tanács.

Krupa András (1996): Népszokások. In Tótkomlós néprajza. Szincsok G. szerk. Tótkomlós: Tótkomlós Város Önkormányzata, 173–222. p.

Liszka József (2007): Kimerevített hagyomány Gondolatok a kisalföldi farsang némely megnyilvánulásáról. In Maszk, átváltozás, beavatás. Pócs Éva szerk. Budapest: Balassi Kiadó, 263–271. p.

Lommel, Andreas (1972): Masks; their meaning and function. New York: McGraw-Hill.

Lozica, Ivan (1981): Theatrical Conventions and Oral Communications. In Folklore and Oral Communication. Bošković–Stulli Maja szerk. Zagreb: Zavod za istraz̆ivanje folklora Instituta za filologiju i folkloristiku, 83–92. p.

Малинов, Зоранчо (2006): Традицискиот народен календар на Шопско-брегалничката етнографска целина. Скопје: Институт за фолклор „Марко Цепенков“.

Mannhardt, Wilhelm (1905): Wald- und Feldkulte. Berlin: Verlag von Gebrüder Borntaeger.

Manselli, Raoul (1984): Népi vallás és népi vallásosság a középkorban. In Székely Gy. (Szerk.), Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorból, 199–213. p.

Marczell Béla (1997): Naptár és néphagyomány – Csallóközi népszokások. Dunaszerdahely: Gyurcsó István Alapítvány.

Mauss, Marcel (2004): Szociológia és antropológia. Budapest: Osiris Kiadó.

Megas, Georgios (1963): Greek Calendar Customs. Athens: Academy of Athens.

Minorics Tünde (2012): Ehhez mérem az egész évet – A mohácsi busók szokásvilága. Doktori értekezés. Pécs: Pécsi Tudományegyetem.

Неделков, Љупчо (2014): Обреди на премин од животниот циклус на македонците во тиквеш. Скопје: Универзитет „Св. Кирил и Методиј“.

Niedermüller Péter (1984): Kalendáris szokások. In Répáshuta – egy szlovák falu a Bükkben. Szabadfalvi József–Viga Gyula szerk. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 313–330. p.

Orgel, Stephen (1981): The Jonsonian Masque. New York: Columbia University Press.

Pesovár Ernő; Felföldi László (1997): A magyar nép és nemzetiségeinek tánchagyománya. Budapest: Planétás.

Петреска, Весна (2008): Реактуелизација на традиционални колективни прославувања. Македонски фолклор, 205–222. p.

Петровска-Кузманова, Катерина (2012): Велигденски игри – етнотеатролошки осврт. Спектар, 111–118. p.

Pócs Éva (1965): A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal hiedelemköre. Néprajzi Közlemények, 1–323. p.

Pócs Éva (2002): Más világok: másvilágok. Az idegenek az újkori hiedelemrendszerekben. In Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán, 50–63 p. Budapest: L’Harmattan Kiadó.

Pušnik, Maruša (2010): Introduction: Dance as Social Life and Cultural Practice. Anthropological Notebooks, 5–8.

Ridgeway, William (1910): The Origin of The Tragedy. Cambridge: Cambridge University Press.

Ристески, Љупчо С. (2005): Категории простор и време во народната култура на Македонците. Скопје: Матица македонска

Risteski, Ljupco (2007): Death and Laughter. Symposia – Journal for Studies in Ethnology and Anthropology, 198–207. p.

Ристески, Љупчо С. (2009): Христијанството и народната култура во Македонија – Културно-историски аспекти. Етнолог, 113–141 p.

Sabo, Donald; Panepinto, Joe (1990): Football ritual and the social reproduction of masculinity. In Sabo, D.; Messner, M. (Szerk.) Sport, men, and the gender order: Critical feminist perspectives, 115–126 p. Champaign: Human Kinetics.

Strausz Adolf (1897): Bolgár néphit. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság.

Szabó Csaba; Takács András (2006): Utazás az alsó világba. In Hoppál M.; Szathmári B. (Szerk.) Sámánok és kultúrák, 132–148 p. Budapest: Gondolat Kiadó.

Светиева, Анета (1996): Еротските елементи во обредите со маски кај Македонците. In Боцев В. (Szerk.) Обичаи со маски, 7–14 p. Скопје: Музеј на Македонија.

Ujváry Zoltán (1969): Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem.

Ujváry Zoltán (1980): A népszokáskutatás néhány kérdése. In Ujváry Z. (Szerk.) Népszokás és népköltészet, 11–32 p. Debrecen: Alföldi Nyomda.

Ujváry Zoltán (1997): Népi színjátékok és maszkos szokások. Debrecen: Multiplex Media – Debrecen University Press.

Vargyas Lajos (1947): Mimos-elemek a magyar betlehemes játékban. Antiquitas Hungarica, 177–184 p.

Величковска, Родна (2002): Жетварското пеење во Македонија. Скопје: Институт за фолклор „Марко Цепенков“.

Величковски, Боне (2012): Македонски еротски народни песни. Скопје: Маска.

Вражиновски, Танас (2005): Гостопримство – Традиционални форми на однесувње во минатото и сегашноста. In Фолклористичко етнолошки студии. Скопје: Матица македонска, 125–134. p.

Cigányzene városon és falun – Kapcsolatok a hagyomány különböző rétegei között

Bár a gyűjtők a modern magyar népzenegyűjtés kezdeti időszakában, részben a szűkös anyagi és technikai lehetőségek miatt elsősorban a hagyomány egyre inkább kivesző archaikus rétegei iránt érdeklődtek, a falusi társadalom zenéjében már ekkor is jelen voltak a kor városi dallamai. Népi és inkább populárisnak mondható népies zene között aligha lehet éles határvonalat húzni, a hangszeres népzenében, azon belül a cigánybandák zenéjében pedig különösen nehezen különíthető el az inkább parasztinak tekinthető réteg a szintén szájhagyományban élő, de városiasabb dallamkincstől, amely az éttermi zenészek repertoárján is élt. Utóbbira elsősorban Lajtha László érdeklődésének köszönhetően a 20. századi hangszeres népzenegyűjtések is egyre inkább kiterjedtek. A népi értelemben véve hivatásosnak mondható zenészek a szájhagyományos zenei tradíció e két rétegét egyaránt ismerhették és játszhatták elsősorban attól függően, hogy működési területükön mit igényelt a hallgatóság. Falusi működésük során gyakran különböző társadalmi rétegek, köztük helyi iparosok, értelmiségiek kéréseinek kellett megfelelniük, s az „úri” repertoárral a felfelé törekvő parasztság kívánságait is kiszolgálták. Így amellett, hogy a már kikopó régi hagyományt jobban megőrizték – hátha még kérik e dallamokat –, közönségük elvárásának megfelelően igyekeztek lépést tartani a mindenkori zenei divattal, s törekedtek tudásuk bővítésére, repertoárjuk szélesítésére. (Sárosi 2008, 6–15; Pávai 2012, 78–80) Bartók Béla funkciójuknak és repertoárjuknak éppen ezzel a kettősségével érvelt a máramarosi népzenéről írt 1923-as kötetében a falusi cigányzenészek által játszott zene népzenei hitelessége ellen, bár álláspontját később árnyalta. (Dille 1966, XXIV) A cigánymuzsikusok városi és falusi hagyomány közti közvetítőszerepe életpályájuk sajátosságaiból is adódott. A zenészcsaládok a fiatalokat nevesebb prímásokhoz küldték tanulni, a zenészek pedig életük során mind nagyobb, reprezentatívabb helységekben való munkalehetőségre törekedtek, amely egyúttal egy másik repertoár ismeretét is megkövetelte. Ebből következően nemcsak a falusi zenészek figyeltek az új divatra, hanem a korábban falun játszó városi, éttermi cigányzenészek is ismerhettek népi vagy a néphagyományhoz közelebb álló dallamokat. Gyakran vissza is jártak falura zenélni. (Tari 1995) A jelenség nem a 20. század újdonsága, falusi és városi hagyomány korábban sem különült el élesen. Tari Lujza a 18. század végéről és a 19. századból sorol adatokat városi zenészek – akkor még jellemzően nem cigányzenészek – alkalmi falusi muzsikálásaira. (Tari 1997, 108–109) A városi zenével való kapcsolat nem hagyható tehát figyelmen kívül, ha a hangszeresnépzene-gyűjtéseket vizsgáljuk. E kapcsolat számos formában megjelenik a magyar népzene mai szlovákiai magyarságot is magában foglaló északi dialektusterületének gyűjtéseiben.

I.

A magyar népzene Bartók által meghatározott felső-magyarországi dialektusterületén különösen szorosan összefonódott a városi és falusi cigányzenei hagyomány. Ennek okai közé tartozhat a kisvárosok nagy száma, ami a kisebb és nagyobb települések zenei életének szervesebb kapcsolatát teszi lehetővé. A nem túlságosan nagy városok és ezzel együtt zenészeik sem különültek el élesen a környező falvaktól, hiszen sokszor nem is tudtak volna megélni anélkül, hogy más településeken is muzsikáltak volna. Így például az 1928-ban született rozsnyói Zsíros László prímás elmondta, hogy apja az „egész rozsnyai környékben”, tehát falvakban is játszott, ugyanakkor műzenei darabokat, „operákat”, vagyis népszerű operarészleteket is tanult egy zenésztől. A rimaszombati prímás, Radics János Balogtamásiban született és sokáig szülőfalujában játszott. Éttermi repertoárja mellett tudott régi pásztordallamokat, illetve eljátszotta a „vasvári” néven ismert népi tánc legelterjedtebb dallamát. (Tari 2010, 157–162) A kazincbarcikai Nagy József cigányprímás pedig a sógorától tanult hegedülni, s 5-6 évig az ő bandájában muzsikált a környékbeli falvakban, később pedig Kazincbarcikán játszott vendéglőben. Fiatalkori éveinek falusi zenéléseiből emlékszik régi dallamokra, amiket például a juhászok botos táncához húzott, s a gyűjtés szempontjából repertoárjának éppen ez a része volt legfontosabb.^[1] A jelenség fordítottjára szintén találunk a területhez kötődő példát. Egy-egy korai, a 20. század legelején készült, kereskedelmi forgalomba került hanglemez arról tanúskodik, hogy városi zenészek a néphagyomány olyan dallamait is ismerték, amelyet csak speciális körülmények között, például paródiákban játszottak. Göndör Aurél színész és társulata által előadott humoros jelenetek számos gramofonlemezen fennmaradtak, s népzenei vonatkozásúak is előfordulnak köztük. Göndör A lepéndi bakter nótája című magánszámában olyan éjjeliőr-dallamot énekel, amely közel áll a későbbi népzenei gyűjtések hasonló szokásdallamaihoz, a zongorával és dudával kísért Dudás nótában pedig nemcsak a duda jellemző díszítéseit és hangszínét utánozza vokálisan, hanem maga a dallam és a szöveg is a népi dudadallamokra jellemző.^[2] Témánk szempontjából legérdekesebb a Polgármester temetése és választás Bivalyfüreden című humoros jelenetük.^[3] A lemezen közreműködő, név szerint nem ismert, de feltehetően Budapesten működő cigánybanda a fiktív kistelepülés polgármestere halálának cselekménymozzanatához kapcsolódóan azt a temetési zenét játssza, amelynek közeli változatát egy 1984-es népzenei gyűjtésen a Pozsony megyei Jókán is felvették helyi cigánymuzsikusoktól.^[4] A néphagyományban is temetési kísérőzeneként fennmaradt, kifejezetten hangszeres tétel egyszerű, bécsi klasszikus formáján a verbunkos stílusjegyeit viseli.

A verbunkos stílusú dallamokban, amelyek egyébként is a terület repertoárjának jellegzetes részei, különösen jellemző a hangszeres zenei hagyomány különböző rétegeinek összekapcsolódása. Az északi dialektusterületen a 20. században is élt a verbunknak nevezett szóló vagy csoportos férfitánc, s míg kísérődallamai Erdélyben többségében régebbi eredetűek, itt gyakran a 18. század végén megjelenő, verbunkos néven számontartott közzenei stílussal állnak rokonságban. A zenészek emellett a tánctól függetlenül is játszottak a verbunkos stílusba sorolható, de valószínűleg eredetileg sem tánchoz húzott dallamokat, amelyek közül több megtalálható a 19. század magyar közzenei gyűjteményeiben. E repertoár az egykorú városias zenei hagyományhoz is kötődik. A kifejezetten hangszeres jellegű, gyakran viszonylag virtuóz darabokat a 20. századi éttermi cigányzenekarok is szívesen tűzték műsorukra. A Magyar Rádió műsorújságai alapján az egyes dallamok bár nem azonosíthatók – legfeljebb egy-egy karakteres dallamnév tűnhet fel –, azt viszont láthatjuk, hogy a második világháború után rendszeres műsor a Verbunkosok, csárdások, s gyakran játszották le a legnépszerűbb éttermi cigányzenészek lemezeit. A 20. századi népzenegyűjtések során felvett verbunkdallamok esetében éppen ezért sokszor nehezen eldönthető, hogy mennyiben tartozhattak a népi és mennyiben ehhez az inkább városinak mondható hagyományhoz. A verbunkosnak nevezett 18–19. századi stílus eleve az élő nép-, illetve közzenei hagyományra támaszkodott, a dallamok városi népszerűsége ugyanakkor esetleges népi hagyományuk fennmaradását is segíthette, illetve azt könnyebben formálhatta. A 20. század második felében pedig az éttermi cigányzenekarok verbunkos repertoárja nemcsak a közeli városok zenészei, hanem a rádióból, később televízióból hallott cigányzenés műsorokon keresztül is egyre inkább hathatott a falusi és kisvárosi zenészekre. Erre vonatkozó kevés adatunk közlőinek egyike az 1929-ben született gömöri, várhosszúréti Krága Lajos cigányprímás, aki elmondta, hogy már 1953-tól, a villany falubeli bevezetésétől volt rádiójuk, s szívesen hallgatta neves prímások, például Lakatos Sándor játékát (Tari 2010, 168). A Budapest legelegánsabb éttermeiben működő, Zeneakadémián is tanult, világszerte koncertező Lakatos a Magyar Rádió Népi Zenekarának vezetőjeként a rádióban számtalanszor szerepelt, és ennek révén a nagyságrendekkel kisebb településeken működő zenészekre is közvetlen hatást gyakorolhatott.

A népi verbunkok eredeti funkciójára, helyi hagyományára vonatkozó kutatást megnehezíti, hogy a gyűjtésekben sokszor hiányoznak a zenészek életére, korábbi működésükre vonatkozó részletes adatok, amelyek támpontot adhatnának abban a kérdésben, hogy az általuk játszott dallamot honnan ismerhették. A tánc a 20. század második felére egyébként is már szinte teljesen kikopott a terület hagyományából. Gyakran nincs arról információnk, hogy a konkrét dallamokra táncoltak-e, illetve tánctól függetlenül kérték, játszották-e azokat a környéken, s ha igen, kik kérték. Elegendő adat híján a legtöbb gyűjtés esetében nem tudjuk biztosan meghatározni egy-egy verbunkdallam néphagyományban való helyét, csupán a gyűjtött dallamok és a rendelkezésre álló adatok, források, történeti párhuzamok bemutatására vállalkozhatunk. Ezek közé tartozik az is, hogy a dallam mennyire volt ismert a nagyvárosi cigányzenekarok között, és hogy a népi adatok mennyiben különböznek írott forrásoktól és kereskedelmi forgalomba került, populáris zenei felvételektől, bár az éttermi zenekarok repertoárján is szereplő verbunkosok is tekinthetők bizonyos fokig a néphagyomány részének, ha a dallamot játszották, sőt kérték falun is.

Közvetett módon népi, bár inkább befogadói használatra utalnak azok az adatok, amelyek szerint a verbunkosokat a gyűjtés idején már nem igényelték a zenészektől. Tari Lujza a Komárom megyei kürti cigányzenészektől klasszikus verbunkosokat is felvett, ezeket azonban régóta nem játszották, mert nem kérték, s a zsérei prímás is említi, hogy hosszú idő óta nem játszotta az ekkor rögzített, „koncert”-darabként előadott „Bihari verbunkost” (Tari 2010, 47. és 99). Pávai István erdélyi gyűjtéseiből arról is beszámol, hogy számos olyan verbunkdallamot – korábbi táncdallamot – tudtak és tovább is adtak a zenészek, amelyeket már soha nem kértek lakodalmakban. Ezeket a prímások nemcsak azért tanították meg a fiataloknak, mert hátha szükség lesz rá, hanem mert tánckísérő funkciótól függetlenül is fontosnak tartották virtuóz, olykor ritkább hangnemekben levő dallamok gyakorlását, amelyek a fiatal zenészek tudásának fejlesztésére és bemutatására is alkalmasak. (Pávai 2012, 34–35) Az északi dialektusterületen Szálka Gábor Bereg megyei, szernyei hegedűs is beszél 1988-ban a dallamok hasonló szerepéről. Egy verbunkos stílusú dallamról azt mondja, hogy azt falun nem kérték, hanem a zenészek játszották egymás között, ilyenkor ugyanis előjött, hogy „ki tud verbungos nótát muzsikálni?” A szakirodalomban Martinovics-nótaként ismert dallam (1. kotta) távolabbi változatát pedig „magyar verbunkos csárdásnak” nevezi.

A Martinovics-nóta az északi dialektusterület középső-keleti részén „vasvári” néven verbunk tánc kísérődallama, több 19. századi kottás forrása, köztük Ruzitska Ignác Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből című, nagyszabású kiadványa 1832-es XV. fogásának kottapéldán bemutatott 129. száma ugyanakkor a műveltebb rétegekben való egykori népszerűségét tükrözi. A 20. században is játszották éttermi cigányzenekarok. (Kiss 1960) Szálka szavai azt is tanúsítják, hogy a dallam életének e kettőssége a néphagyományon, akár egy kistájon belül is megnyilvánulhatott. Mikor Szálka a helyi változatot utoljára játszotta körülbelül 1947-ben, még táncoltak rá a Munkács melletti Nagydobronyban. Lakodalom előtt, pénteken kellett játszani a szakácsasszonyoknak, akik ezzel próbálták a zenészeket, „mert ritka zenész tudta ezt elmuzsikálni”, s ugyanekkor körben vagy párban táncoltak is rá férfiakkal. Szálka szerint egyébként juhászok tudtak rá legjobban táncolni.^[5] A verbunk bemutató jellegét tehát ezúttal nemcsak a zenészek, hanem közönségük is számon tartotta, ez azonban nem zárta ki a tánchasználatot sem.

Bár előfordul hasonló kettősség, az északi területen a zenészek gyakran maguk is megkülönböztetik a műveltebb rétegek repertoárjához inkább tartozó verbunkos fogalmát a verbunktól, vagy – különösen, ha náluk nem jártak verbunkot – attól a kifejezéstől, amit népi táncra használnak. A már említett Nagy József kazincbarcikai prímás 1979-ben a gyűjtő verbunkra vonatkozó kérdésére a „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs” szövegkezdetű, a városi nótarepertoárban is népszerű, de az újabb néphagyományban verbunkokat és csárdásokat is kísérő dallamot kezdte pengetve próbálni. Szerinte azonban az általa ismert környéken „olyan különleges nagyobb szám nem volt verbunkos”, azaz bár a gyűjtő verbunkok iránt érdeklődött, az adatközlő azonnal a verbunkos fogalmat használja, ami alatt sajátos, reprezentatívabb típust ért. Az már a gyűjtések és gyűjtők népi zenészekre gyakorolt hatását tanúsítja, hogy egy általa csárdásként ismert dallamot is verbunkosnak mond később. A verbunkokról való beszélgetés során, a gyűjtő egy konkrét dallamkérdésére eljátszik egy csárdást, amelyet szavai szerint Tardonán menyecsketánchoz húztak. A vele és fiával két héttel később készített felvételen a gyűjtők „azt a verbunkdallamot” kérik a prímástól, amit előzőleg játszott. Az előző gyűjtés emléke és ez a kérdés lehet annak hátterében, hogy Nagy József ezúttal így mondja be a dallamot: „verbunkos, régi verbunkos”, noha megint hozzáteszi, hogy erre régen menyecsketáncot, tehát páros táncot jártak.^[6] Nem a verbunkos, hanem a verbunk fogalmat használja az 1929-ben született Mag Albert Péter medveshidegkúti parasztprímás, de a 19. századi stílusnak a falusi hagyományból már inkább kifelé mutató darabjait érti alatta. Elmondása szerint működési területén verbunk nem volt, viszont tudja a tágabb területen elterjedt vasvári verbunkot, amelyet a számos folklórrendezvényen részt vevő zenész talán ezeken az alkalmakon tanult. Elképzelhető, hogy a verbunk fogalmat is elsősorban innen ismeri. Mikor a juhászcsaládból származó, sok juhásznótát és más régi népdalokat is játszó muzsikust Agócs Gergely 1988-ban a Rákóczi-indulóról kérdezi, Mag Albert azt válaszolja, hogy „ilyen verbungokat meg hogyhívjákokat én nem tudok, nálunk ez nem ment”. Azaz a Rákóczi-indulót a stílusa alapján verbunknak érezte annak ellenére, hogy arra sehol sem táncoltak verbunkot, hanem, mint a következő évben végzett gyűjtésen Mag Albert is elmondta, a cigányzenészek kísérték vele a menyasszonyt az esküvőre. Abban, hogy az indulót Mag Albert nem tudta, a terület hagyományából egyébként is már kikopó, így keveset játszott dallam műzenei jellege mellett virtuóz volta is szerepet játszhatott. Bár Mag Albert nem mondja ki, későbbi szavaiból mégis az sejthető, hogy a Rákóczi-induló nekik túl nehéz volt, s szerinte a cigányok se játszották pontosan, „csak itt-ott, ahol elkapták”.^[7]

A verbunkos fogalom használata szempontjából különösen tanulságos az a beszélgetés, amely a gyűjtők és a Gömör megyei osgyáni Illés László prímás, Szabó Lajos kontrás és Putnoki Dezső bőgős között folyt 1989-ben.[8] A nagy mennyiségű anyagot – számos csárdást, hallgatónak húzott nótákat és régi stílusú népdalokat, valcert, tangót, egy halotti indulót, továbbá néhány szlovák dallamot – játszó zenészeket a gyűjtő olyan verbunkról kérdezte, amire táncoltak is. Illés László prímás válasza meglehetősen homályos, de a kérdés megfogalmazása ellenére ő is rögtön bevezeti a „verbunkos” fogalmat: a „verbunk az csárdás kérem, tehát már mit tudom én, milyen verbunkosra tetszik gondolni”. Valamelyik zenész az 1. kottán már bemutatott Martinovics-nótát kezdi játszani, s másik társa is megerősíti, hogy ez megfelelő dallam. A 19. század több kottás forrásában fennmaradt Martinovics-dallamra, amelyet a 20. században is szívesen játszottak éttermi zenekarok, valóban érvényes a „verbunkos” kifejezés is. Ugyanakkor a területen szóló férfitánc és csárdás tánckísérő dallamaként is élt, és Illés is határozottan állítja, hogy „az vasvári”. Mikor a gyűjtő rákérdez, hogy volt-e ehhez valami friss, Illés és egyik zenésztársa egyszerre válaszolnak. Mint Illés mondja, „nem, ez csak verbunkos”, de rögtön javítja magát: „ajjaj, nem verbunkos, vasvári”. Fogalomhasználat szempontjából engedékenyebb zenésztársa ugyanezt így szövi tovább: „nem egészen, vasvári, már azt úgyis lehet nevezni.” A gyűjtő kérdésére egyetértenek abban, hogy vasvári és verbunkos sokban különbözik, de a különbséget nem tudják megfogalmazni. Az adatközlők eltérő habitusa akkor is megmutatkozik, mikor a gyűjtő azt próbálja megtudni, más-e a tánc a két műfajban. Míg zenésztársa így kezdi: „nem más, de…”, addig Illés határozottan állítja: „Persze, hogy más; a vasvári más tánc és a verbunkos is más.”

Némi gondolkodás után, hogy a különbséget zenével megvilágítsa, Illés példaként elkezd egy dallamot, amelyet a többiekkel együtt verbunkosnak nevez. A darab rokonát (2. kotta) szintén megtaláljuk Ruzitska Ignác kiadványában, az 1828-ban megjelent XII-ik fogás élén (94. sz.), ahol Rózsavölgyi Márk műveként szerepel.[9]

Illés csak az első formarészt játssza, azt sem zárja le, s a gyűjtők sem kérik a folytatást. Az általa mutatott részlet azonban néhány díszítés hiányától eltekintve lényegében megegyezik a Ruzitska által közölt változattal. A Martinovics-dallammal ellentétben e darab népi használatát nem ismerjük, 20. századi városi ismertségére viszont több adatunk is van. Ezek egy részét kereskedelmi forgalomba került lemezeken találjuk. Sarkantyús verbunkosként játszotta a Rajkó zenekar egy 1959 előtt megjelent lemezén, hasonló néven rögzítette Lakatos Sándor valamivel később, a Qualiton hanglemezkiadó 1953-as katalógusa pedig egy további Bihari Sarkantyús verbunkost említ, amelyet Lakatos Sándor vezetésével a Magyar Rádió Népi Zenekara játszott.[10] Témánk szempontjából különösen érdekes továbbá egy népzenei módszerű gyűjtés, amelyet Sárosi Bálint készített 1961-ben a városligeti Ezerjó étteremben egy általa reprezentatívnak tekintett városi cigányzenekarral, Bobe Gáspár Ernő prímás héttagú bandájával. Sárosi funkcióban, tehát az együttes esti fellépései során vett fel több órányi anyagot. (Sárosi, 1966; Riskó, 2015) A repertoárnak több verbunkos, köztük a most vizsgált darab is része volt. Bobe a lassút, valamint a Ruzitska gyűjteményében ezt követő Triót és az utána külön számon szereplő frisset lényegében az írott forrással azonos változatban játszotta, csupán a figurációban találunk kisebb eltéréseket. Stílusára jellemző, hogy a lassút a Rózsavölgyi-letét „Lassan, érzéssel” feliratával is összhangban nemcsak kifejezetten lassan, hanem különösen az elején kissé érzelgősen húzta. A frisset viszont gyorsan és a több ismétlés során egyre gyorsulva adta elő.[11] A most vizsgált területről is ismerjük a dallam éttermi zenekari adatát. A népzenei gyűjtések között ritkaságnak számít a kereskedelmi forgalomba került hanglemezeken is reprezentált nagyvárosi és a falusi hagyomány közötti átmenetnek tekinthető kisvárosi zenei tradíció rögzítése, ezek közé tartozik Tari Lujza 1988-as rozsnyói gyűjtése, amely a rozsnyói prímás lányának lakodalmához kapcsolódva készült.[12] A Csala Lalik László prímás által vezetett, meghívott kültagokkal bővített rozsnyói cigányzenekar a most tárgyalt verbunkost és a Ruzitskánál azt követő frisset is eljátszotta koncertszerűen előadott darabként, amit taps fogadott, majd hallgatók és csárdások következtek. Az elhangzott dallamváltozat – a már említett hangfelvételekhez hasonlóan – szinte teljesen azonos a Ruzitska gyűjteményében található darabbal. Ahogyan a területen több más verbunkost, úgy ezt is „Bihari” verbunkosnak tartották. A darab tehát inkább a cigányzenei hagyomány városias rétegéhez tartozik, de nemcsak a legnevesebb, hanem a kisvárosi zenészek is ismerték. A verbunkos példájaként e dallamot elkezdő, de a Martinovics-dallamot is idesoroló osgyáni zenészek pedig ráéreztek az általuk „vasvári”-ként ismert Martinovics-nóta stiláris hasonlóságára, vagy akár tudhattak is arról, hogy utóbbi ismert volt a városi cigányzenekarok körében is.

II.

Jóval nehezebb egy-egy dallam hovatartozását megállapítani, ha a zenészek nem nevezik meg azt, és a gyűjtésen nem is kerül szóba jellege. A Bihari Jánosnak tulajdonított, Mikor a pénze elfogyott című darabot az északi dialektusterület több prímásától is fölvették (3. kotta).

A darab kevés, késői, de viszonylag szélesebb körben ismert 19. századi forrásban maradt fenn. Megjelent Bartay András 1853–54 körül kiadott, 30 eredeti magyar zenedarab régi magyar zeneszerzőktől című, a verbunkos virágkorára már visszatekintő gyűjteményében Bihary verbungja mikor pénze elfogyott néven, valamint Káldy Gyula 1900 körüli, A régi magyar zene kincseiből /1672–1838-ig/ című gyűjteményében. A népzenei gyűjtés szempontjából a kiadványoknál még fontosabbak a hanglemezfelvételek, amelyek a dallam 20. századi városi ismertségét mutatják. A két háború közti időszak talán legnépszerűbb prímása, a rádióban is sokat szereplő, 1940-ben meghalt id. Magyari Imre archív lemezei között is hallhatjuk Mikor a pénz elfogyott címmel, Bihari János műveként.[13] Később Lakatos Sándor is játszotta, Burka Sándor tárogatón vette lemezre hasonló néven,[14] s elhangzott a már említett Bobe Gáspár Ernővel 1961-ben, a városligeti étteremben készült gyűjtésen is.[15] Népi tánckísérő funkciójáról, népi hagyományban betöltött szerepéről viszont nincsenek adataink. 1930-ban a Pest megyei, később Kiskunlacházához kerülő Pereg magyar bandájának akkor 36 éves prímása, Kátai Bertalan az elejét játszotta némi változtatással Lajtha Lászlónak „Bihari nótája Mikor elfogyott a pénze” címmel,[16] a felvétel és az előadó hátterét, a dallam népzenei kontextusát azonban nem ismerjük. A többi népzenei adat meglehetősen késői. 1985-ben játszották az abaújszinai Pota Géza prímás és kísérői, a kassai születésű Dzsuga Géza brácsás és Badó Elemér bőgős,[17] 1994-ben Zsérén a 71 éves Bihari József cigányprímás, 2004-ben Rozsnyón pedig a 76 éves Zsíros László prímás és őt kísérő két fia.[18] Az adatok késői voltának oka lehet az is, hogy a gyűjtők – részben a korlátozott technikai lehetőségek miatt – korábban ritkán vettek fel ilyen, a városi cigányzenében jól ismert dallamokat. Mint láttuk, végül az osgyániak által ismert és elkezdett Rózsavölgyi-verbunkost sem kérték. E késői felvételeknél ugyanakkor még inkább számolnunk kell a hagyományt alakító külső hatások, illetve a kikopó hagyomány már nem teljesen hiteles közvetítésének lehetőségével. Jó példa erre az abaújszinai Pota Géza, aki több verbunkot is játszott. Ezek között a vasvári verbunk legismertebb, a területen valóban a legszűkebb értelemben népiként élő, „Sárga szöget veretek a csizmámra…” szövegkezdettel ismert dallama ugyanúgy jelen van, mint a most tárgyalt „Mikor a pénze elfogyott”, vagy egy Rózsavölgyi Márk körmagyarjainak stílusára emlékeztető, de történeti forrásban általam egyelőre meg nem talált darab. A többi, nem feltétlenül a városi repertoárból átkerült verbunkja pedig arra világít rá, hogy Pota repertoárját általánosságban is fenntartásokkal kell kezelnünk. Elhangzik például az Alföldön nagy területen valóban táncdallamként élő, de ezen a vidéken nem használt „magyar verbunk”, s „tréfás verbung” néven a zenész tudja azt dallamot is, amelyet ezzel a névvel és ebben a formában a szilicei és borzovai tánccsoport 1970-es évekbeli fesztiválszerepléseiből ismerhet.[19] A zsérei Bihari József is sokfelé járt a gyűjtés előtt a népzenei mozgalmon keresztül, s egyébként is tudott olyan „fellépési” darabokat is, mint Dvořák Humoreszkje (Tari 2010, 96–99). A most vizsgált, Tari Lujza által hangfelvételen is publikált dallamot arra a kérdésre válaszolva játszotta, hogy tud-e „Bihari verbunkost”, de mielőtt belekezdett volna, figyelmeztetett, hogy ez „koncertdolog”, majd utána: ez „koncertos”. Később azt is elmondta, hogy már nagyon régen nem játszotta. A kérdésre, hogy akkoriban táncoltak-e rá, azt feleli, hogy persze, erre lehet táncolni is,[20] amely válasz különösen a gyűjtés egészének jellege, az adatközlő elbeszéléseinek megbízhatatlansága alapján inkább a gyűjtő vélt kívánalmának való megfelelni vágyást, mint valódi adatot sejtet. A rozsnyói Zsíros László esetében inkább csak repertoárjának több városi darabja vet fel kérdéseket. Zsíros e dallam mellett tudja a Ruzitska gyűjteményében Arnold György műveként kiadott Frisset, amelyet 1951-ben, illetve 1952-ben a balassagyarmati és a soproni bandától, tehát két, városiasabb repertoárt is ismerő együttestől is fölvettek. „Előadási darab”-ként pedig eljátssza Kossovits József 1803-ban Csokonai A Reményhez című versének szövegével megjelent, később Lavotta szerelme címmel ismertté vált és Zsíros által is így említett darabját is (Tari 2010, 161–165), amely kivételes a népzenei gyűjtésekben, gyakoribb éttermi zenekarok felvételein. A 20. század legelején készült hanglemezek között megtaláljuk Sovánka Nándor és cigányzenekara előadásában, de többször lemezre játszotta Oláh Lajos tárogatón, 1930-ban pedig id. Magyari Imre és cigányzenekara is.[21] Népszerűségét elősegíthette, hogy Káldy Gyula ezt is kiadta a már említett, 1900 körül megjelent gyűjteményében, s ugyanebben a korszakban bekerült Herczeg Ferenc Ocskay brigadéros című színművének Kun László által összeállított zenéjébe is.

Míg e dallam egyértelműen jobban kötődik a városi hagyományhoz, számos esetben, különösen a kevés jegyzettel fennmaradt, beszélgetéseket alig rögzítő régebbi gyűjtéseknél szinte lehetetlen eldönteni, hogy egy gyűjtési adat hogyan illeszkedik a népi hagyományba. E régebbi gyűjtéseknél ráadásul élőbb hagyománnyal, ugyanakkor például a rádió kevésbé valószínű hatásával kell számolnunk. Még inkább igaz ez a kisebb településeken végzett gyűjtésekre. A Pozsony megyei Somorján Szomjas-Schiffert György egy dudautánzó és három lakodalmi táncdallam mellett négy verbunkdallamot gyűjtött 1957-ben a 74 éves id. Sárközi Ferenc volt prímástól, a zenész saját bemondása szerint „Sárközi Öreg Feri bácsitól”.[22] Ezek közül kettő, a „Bertóké” és a máshol „Huszár-verbunknak”, itt „Közös huszár-verbunk”-nak nevezett dallam a területen több változattal és verbunk táncadattal ismert. (Richter 2012) A két másik dallam népi használatáról viszont nincs adatunk e területen. A „Kóbor-huszár verbunk” pontozott ritmussal indító nyolcadmenetei, nagy ugrásai és éles, rövid hangértékkel kezdő ütemei jellemzőek a térség verbunkjaira, s a stílusban nem szokatlan a bécsi klasszikus zenéhez közelálló harmóniaváza sem. A dallam közelebbi rokonát azonban nem találtam sem a terület népzenei gyűjtéseiben, sem más forrásokban. A zenész által „Bihari verbunk”-nak nevezett, tehát megint az ismert verbunkos zeneszerzőhöz kötött dallam (4. kotta) viszont valójában egy a kottás forrásokból Rózsavölgyi Márk műveként ismert darab.

Ellenbogen Adolf Rózsavölgyi emléke című, a felirat szerint Rózsavölgyi Márk hátrahagyott zeneműveiből szerkesztett körtáncának, vagyis a kor európai táncdivatjának mintájára megalkotott társastáncának első és utolsó, Andalgó és Kézfogó című tételeként jelent meg 1851-ben, a tétel kétperiódusnyi első részét pedig apró különbségekkel Bartay Ede is közölte Rózsavölgyi Lassú magyarjaként 1853–54 körüli, már említett kiadványában. A dallam stílusa a nagy ugrásokkal, kromatikus hangokkal, szélesebb dallamívekkel inkább a műverbunkosok közé tartozik, s a terület népi verbunkjaitól különösen távol állnak például a második és negyedik ütem élén álló, a Rózsavölgyi-korszak palotásaira jellemző késleltetések. A somorjai gyűjtésből nem tudunk meg részleteket a verbunkdallam helyi hagyományáról. Egyetlen másik népzenei adatát a balassagyarmati cigányzenekartól vette fel Lajtha László és Rajeczky Benjamin 1951-ben „Palotás” néven.[23] A Baranyi Dezső vezette gyarmati banda tagjairól sajnos nem tudjuk, honnan származtak, hol működtek korábban. Csak sejthetjük, hogy amint az általános volt, a gyűjtés idején vagy még korábban, fiatal zenészként a környék falvaiban is játszottak. A felvételeken főleg városi repertoár darabjai, köztük több verbunkos és műcsárdás hangzik el, de tudnak népi dallamokat is. „Verbunk”-ként eljátszották a Martinovics-dallamot, „Kisverbunk”-juk pedig az id. és ifj. Magyari Imre felvételeiről Debreceni verbunkos címen ismert darab, amely címmel és Magyari nevével a Kossuth Rádió műsorában is többször találkozhatunk a második világháború utáni években.[24] Ugyanakkor ismerték a térség népzenéjében elsősorban juhászok ugrós táncdallamaként játszott, a hangszeres népzene régebbi és szorosabban véve paraszti rétegéhez tartozó „Nógrádi verbunk”-ot. A „Palotás”-ként szereplő, most vizsgált dallamot a cím, s a tény, hogy a környék más népi gyűjtéseiből nem ismerjük, inkább a városi hagyományhoz köti.

A verbunkok hagyományban betöltött helyének kérdését bonyolítja, hogy a városi repertoár verbunkosai és a népi verbunkhagyomány mellett az utóbbiakat szívesen, de nem feltétlenül hitelesen felelevenítő folklórmozgalmak hatásával is számolnunk kell. A gyarmatiak által „Palotás”-ként, Somorján „Bihari verbunk”-ként játszott dallam egy változata például a Vas megyei gencsapáti verbunk kísérődallamaként is ismert, azonban a Magyar Néprajzi Lexikon szócikke szerint ezt a dallamot a Gyöngyösbokréta mozgalom honosította meg a tánc zenéjeként, míg korábban azt a „Ritka búzá”-ra járták. (Pesovár 1979, 277–278) A Gencsapátival szomszédos Perenye község csoportja 1935-ben lépett fel verbunkkal a Gyöngyösbokréta műsorán, de nem tudjuk, hogy ez ugyanez a verbunk, ugyanez a dallam volt-e. (Pálfi 1970, 150) Szász Béla e táncokat bemutató 1953-as kiadványa szerint a gencsi verbunk ekkor már nem élt, de később a tánccsoport megtanulta, s szerepelt vele az 1948-as és 1950-es kultúrversenyen, míg Perenyén a tanulmány írásának idejére fennmaradt a tánc – hozzátehetjük, nyilván a gyöngyösbokrétás műsor hatására is. Szász a gencsapáti verbunkhoz már az új dallamot közli. (Szász 1953, 5–16) Az időbeli és területi közelség ellenére mégsem valószínű, hogy a somorjai zenész a gencsi csoport révén ismerte meg a dallamot, a Szász által közölt változat ugyanis a nagyobb formát némi változtatással négysoros dallamra redukálja. Mindenesetre már a gencsi verbunk dallamának cseréje is a Rózsavölgyi-darab ismertségét sejteti. A dallamot kereskedelmi forgalomba került lemezeken is megtaláljuk. Kronológiai szempontból legfontosabb az 1940-ben elhunyt id. Magyari Imre felvétele, amelyen Csermák verbunkosaként szerepel,[25] s Lakatos Sándor lemezein is hallhatjuk A-dúr verbunkos néven.[26] Kettejük egymáshoz igen közelálló változata a 19. században kiadottak rokona, de nem pontosan egyezik azzal, s egy új, azok egyikében sem jelenlévő formarész csatlakozik hozzá. Egy inkább városi cigányzenei tradíció létét mutatja, hogy nemcsak e két előadó felvételei rokonok egymással, hanem a balassagyarmati zenészek és Sárközi variánsa is Magyari Imrééhez és Lakatos Sándoréhoz áll legközelebb. A verbunknak ezt a változatát játszotta Bobe Gáspár Ernő is 1961-ben, de ahogyan a másik Rózsavölgyi-verbunkost, a tempo giusto keretén belül ezt is szabadabban, érzelgősebben, számos glissandót alkalmazva húzta, s a kísérő klarinét gazdag figurációja is szétfeszíti a formát.[27] Nem tudjuk, hogy a dallam eddig talált legkorábbi városi felvételének előadója, id. Magyari Imre mennyiben támaszkodott valamilyen korábbi, inkább városi vagy esetleg népi hagyományra. A somorjai prímás által játszott verbunk esetében Magyari népszerűsége, a másik két fővárosi prímás hasonló dallamadata, valamint a dallamvariánsok közeli rokonsága inkább mutat arra, hogy az éttermi zenekarok repertoárjának egy jellegzetes dallamáról van szó, amelyet talán Magyari is e szájhagyományos gyakorlatból ismerhetett, de amelynek későbbi népszerűségéhez a prímás felvételei is nagyban hozzájárulhattak.

A városi cigányzenészekkel kapcsolatban egyébként is felmerül a kérdés, hogy mennyiben támaszkodhattak általában az orális hangszeres tradíción belül esetleg valamilyen általuk ismert népi hagyományra. A legismertebb, lemezeken és rádióban szereplő cigányprímásokra ez nem tűnik jellemzőnek. A verbunkosokat egyébként szívesen játszó Lakatos Sándor repertoárjának csak kivételes dallamainál merül fel népzenei kapcsolat lehetősége, s ez is inkább a már egyre inkább kibontakozó különböző népzenei és néptáncmozgalmak hatását sejteti. Ilyen például az 1960-as évekre, 1962 utánra tehető Huszár verbunkos című felvétele.[28] A somorjai zenész kapcsán említett dallamnak „Huszárverbunk” vagy „Huszárcsárdás” néven számos hangzó- és táncadata ismert korábbi népi gyűjtésekből is. Ugyanakkor a 20. század elején a népszerű budapesti prímás, Berkes Béla is lemezre játszotta a „Toborzó”-ként játszott Martinovics-dallamhoz kapcsolódóan,[29] bár nem tudjuk, ez az egy adat mennyiben tekinthető reprezentatívnak. Még fontosabb, hogy az Állami Népi Együttes 1962 előtt megjelent lemezén is szerepel Ipolymenti öreg verbunk néven,[30] azaz ekkor a dallam már népi verbunkként is ismert volt. Még egyértelműbben a már felgyűjtött és folklórműsorok révén ismertté vált népi táncdallam hatása sejthető Lakatos egy későbbi lemezének Madocsai verbunk-ja mögött.[31] Dallama a madocsai „szögény csárdás”, amelynek első adata egy 1957-es gyűjtésből került az MTA Zenetudományi Intézet Népzenei Archívumába,[32] de amely a már 1946-tól működő Madocsai Népi Együttes révén korábban ismertté válhatott, s amelyet később több alkalommal gyűjtöttek.

A balassagyarmati banda repertoárján túl, általánosságban a népzenei verbunkosfelvételekkel kapcsolatban is érdekes az az adalék, amelyet az egyik gyűjtő, Rajeczky Benjamin említett egy 1985-ben készített interjúban. Eszerint a gyarmati bandával végzett gyűjtésben egy kottából tanult verbunkos is szerepel. Lajtha ugyanis kérdezte a muzsikusokat, van-e valamilyen régi kottájuk, s a bőgős hozott is egyet. Rajeczky szavai szerint ez egy ismert földbirtokos kiadványa volt az előző század harmincas éveiből. Hogy megfigyelje, hogyan játszik egy szájhagyományosan működő zenekar egy verbunkos darabot, Lajtha mintegy kísérletképpen megtanultatta és felvette azt a zenekarral, s a felvétel a Pátria lemezsorozatba is bekerült. Mint Rajeczky hangsúlyozza, a kottát egyébként megvásárló Kodály sem ellenezte a felvétel kiadását. (Pávai, 2009) Sajnos Rajeczky nem emlékezett, melyik volt ez a dallam. Valószínűleg azonban nem a „Palotás”, amely egyrészt ismert 19. századi zeneszerzők műveként maradt fenn, másrészt, mint látni fogjuk, nem azzal, hanem a korabeli nagyvárosi éttermi cigányzenészek körében ismert változattal azonos. A kottából tanult mű feltehetően a gyűjtésben „Sárközi Kázmér magyar tánca”-ként szereplő, tehát a „verbunk” kifejezés helyett a 19. századi műfaji megnevezéssel és egy kevéssé ismert szerző nevével jelölt darab. Sárközy Kázmér (1799–1876) földbirtokos, politikus ugyanis valóban komponált, és a Veszprém vármegyei Zenetársaság tagja is volt. Papp Géza datálása szerint 1825-ben Tíz legújabb magyar tánczok címmel jelentek meg művei. (Papp 1984, 70. p.) A Baranyiék által játszott műfolyam e sorozat 5., 2. és 4. – Adagio e Maestoso / Lassan Felségesen, Un poco Andante / Lassatskán, valamint Vivace feliratú – darabja. Különösen a lassú tételek stílusa távol áll a népi verbunkoktól, bár előfordul, hogy kisvárosi zenészek hasonló lassú verbunkost is játszanak, ilyen a már említett „Lavotta szerelme”.

Azt viszont, hogy más, nem elsősorban a néphagyományhoz kötődő verbunkosok is lehetnek egy élő hagyomány részei, jól tükrözi a városligeti étteremben működő Bobe Gáspár Ernő repertoárja. A Sárosi Bálint által rögzített többórányi felvételen ugyanis éppen azok a verbunkosok szerepelnek, amelyekre népzenei gyűjtésből is van adatunk. Bobe Gáspár és zenekara a felsoroltak mellett egy olyan verbunkdallamot is játszott, amelyet Lajtha László és Rajeczky Benjamin is felvett a balassagyarmati zenekartól, [33] Tari Lujza pedig Galántán, Kürtön, Zsérén, Rimaszombatban, Szilicén, Rozsnyón, Abaújszinán és Kassán is gyűjtött (Tari 2010, 35). Ilyen módon tehát ha nem is kifejezetten népi dallamnak, de a terület hangszeres zenei hagyományában szervesen jelen lévő dallamnak tekinthető (5. kotta).

Átmeneti jellegét tükrözi, hogy az abaújszinaiak elmondása szerint gyerekkorukban a református lelkész felesége is szívesen zongorázta. Bár a hagyomány Biharinak tulajdonítja, történeti forrásai egyelőre nem ismertek. Bobe Gáspár és zenekara játszotta továbbá a városi és falusi cigányzenekarok kapcsolatának szempontjából különösen problematikus, részletes tanulmányozást érdemlő Martinovics-dallamot is. E verbunkosok mellett – név nélkül, kisebb különbségekkel – csupán Rózsavölgyi Első Magyar Társastánca szerepel a műsorukon, amelyet azonban népi gyűjtés során nem rögzítettek.^[34] A még csak szórványosan feltérképezett hanglemezkiadványok mellett tehát ez a módszeres gyűjtés is alátámasztja egy körülhatárolt verbunkos repertoár létét, amelyet ebben az időszakban szívesen játszottak a városi zenekarok, amelynek darabjai elhangozhattak rádióban, megjelentek hanglemezen, s amelyeket kisebb települések népi dallamokat is tudó zenészei is megtanultak.

A magyar népzene északi dialektusterületén végzett gyűjtések anyagában több verbunknak vagy verbunkosnak nevezett dallamot találunk tehát, amelyek legalább olyan szorosan kötődtek a korabeli városi, mint a paraszti hagyományhoz, ilyen módon a hangszeres zenei tradíció e két rétegének elválaszthatatlan kapcsolatát tükrözik. Ha a zenészekről és a dallamokról, azok helyi használatáról nem áll is rendelkezésünkre elég adat ahhoz, hogy a dallamok hagyományban betöltött korábbi szerepét pontosan megállapítsuk, a terület zenéjének e jellegzetes rétege éppúgy érdemes vizsgálatra, mint az archaikusabb típusok. Az inkább városi cigányzenekari hagyománnyal való összevetésben a ma már egyre inkább elérhető archív hanglemezek, rádióműsorok, népzenekutatók által végzett éttermi zenekari gyűjtések is segítségünkre lehetnek. A most bemutatott dallamokra a gyűjtésben szereplő, népi táncot sejtető verbunk elnevezés ellenére valószínűleg nem táncoltak, gyakran érezhető viszont velük kapcsolatban a legismertebb nagyvárosi prímások felvételeinek hatása. Ugyanakkor az, hogy egyes dallamok egyaránt kedveltek voltak különböző kisebb vagy nagyobb városok cigánybandáiban, egy szélesebb zenei hagyomány jelenlétére utal, amelyből a leghíresebb prímások is meríthettek, de amely a kisebb települések zenészeire is közvetlen befolyással volt. A több adattal fennmaradt dallamok tehát inkább városi jellegük ellenére sem elvetendők. Jellemzően ugyanis nem egyedi, alkalmilag tanult darabok, hanem egy a népinél tágabb értelemben vett hagyományhoz tartoznak. Ha pedig a zenészek falusi, kisvárosi közönsége vagy annak egy része nemcsak szívesen hallgatta, hanem akár kérte is e dallamokat, akkor ha nem táncoltak is rá, e verbunkdallamok mégis a hangszeres népzenei hagyomány részeinek tekinthetők.

Irodalom

Dille, Denis hrsg. (1966): Bartók Béla: Volksmusik der Rumänen von Maramureş. Ethnomusikologische Schriften Faksimile–Nachdrucke II. Budapest: Editio Musica.

Kiss Lajos (1960): Népi verbunk–dallamainkról. In Tánctudományi Tanulmányok 1959–1960. Dienes Gedeon–Morvay Péter szerk. Budapest: Magyar Táncművészek Szövetsége, 279–290. p.

Lajtha László (1931): Az 1930. évi népzenei gyűjtések. Ethnographia 42, 62–75. p.

Lajtha László (1992): Cigánybandák és a magyar népzene. In Lajtha László összegyűjtött írásai I. Berlász Melinda szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 150–154. p.

Pálfi Csaba (1970): A Gyöngyösbokréta története. In Tánctudományi Tanulmányok 1969–1970. Dienes Gedeon–Maácz László szerk. Budapest: Magyar Táncművészek Szövetsége Tudományos Tagozata, 115–161. p.

Papp Géza (1984): Die Quellen der „Verbunkos-Musik”. Ein bibliographischer Versuch. Studia Musicologica 26/1–4, 59–132. p.

Pávai István (1998): Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje. Budapest: Planétás.

Pávai István (2009): Lajtha László, a népzenekutató III. Folkmagazin 16/3, 16–17. p.

Pávai István (2012): Az erdélyi magyar népi tánczene. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság.

Pesovár Ernő (1979): Gencsi verbunk. In Magyar néprajzi lexikon 2. Ortutay Gyula szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 277–278. p.

Richter Pál szerk. (2012): Magyar Népzenei Antológia: Digitális összkiadás – Anthology of Hungarian Folk Music. Complete Digital Edition. Budapest: MTA BTK Zenetudományi Intézet.

Riskó Kata (2014): Városi cigányzenekarok hangfelvételei a 20. század elejéről. Magyar Zene, 52. évf. 1. sz. 28–42. p.

Riskó Kata (2015): A cigányzenei előadásmód változásai egy étterem-monográfia alapján. In Ignácz Ádám (szerk.): Műfajok, stílusok, szubkultúrák: tanulmányok a magyar populáris zenéről. Budapest, Rózsavölgyi és Társa, 57–73. p.

Sárosi Bálint (1966): Étterem-monográfia. Magyar Zene 7/6, 587–598. p.

Sárosi Bálint (1971): Cigányzene… Budapest: Gondolat.

Sárosi Bálint (1996): A hangszeres magyar népzene. Budapest: Püski.

Sárosi Bálint (2008): A hangszeres magyar népzenei hagyomány. Budapest: Balassi.

Szász Béla (1953): Gencsapáti verbunk, perenyei seprűs, gencsi páros. Budapest: Művelt Nép Könyvkiadó /Néptáncosok Kiskönyvtára 2./

Tari Lujza (1992): Lajtha László hangszeres népzenegyűjtései: 1911–1963. Magyar Zene 33/2, 141–190. p.

Tari Lujza (1993): Lajtha László, a palóc hangszeres zene kutatója. Magyar Zene 34/1, 60–84. p.

Tari Lujza (1995): A tágabb környezet – a cigányzenés Debrecen. Magyar Zene 36/2, 154–170. p.

Tari Lujza (1997): „Verbunk” – „Verbunkos”. Interaction between Towns and Villages in an Instrumental Music Genre. In Historical studies on folk and traditional music. Doris Stockmann–Jens Henrik Koudal szerk. Copenhagen: Danish Folklore Archives, 107–119. p.

Tari Lujza (2010): Szlovákiai magyar népzene. Válogatás Tari Lujza népzenegyűjtéséből (1983– 2006). Dunaszerdahely: Csemadok Dunaszerdahelyi Művelődési Intézete /Gyurcsó István Alapítvány könyvek 49./

Dokumentácia malých sakrálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne

Výskum a dokumentácia malých sakrálnych pamiatok z pohľadu etnológie nemá vo východnej a strednej Európe vo všeobecnosti príliš bohatú históriu. Povrchný pozorovateľ by si mohol myslieť, že rozvoju vedy o ľudovej religiozite bránila hlavne komunistická ideológia. Zdanie však klame. V záujme pochopenia tejto problematiky je nutné uviesť krátky pohľad do minulosti.

Maďarský a slovenský národopis (a dodajme, že v podstate i národopis všetkých východo- a stredoeurópskych národov) sa začal rozvíjať v prvej polovici 19. storočia, v zásade pod nemeckým vplyvom. Etnografi toho obdobia pátrali hlavne po predkresťanských, „pohanských“ prvkoch v ľudovej kultúre, aby sa s ich pomocou pokúsili zrekonštruovať svet niekdajšej „pohanskej“ germánskej, slovanskej, resp. maďarskej viery, v našom prípade iným slovom „maďarskú mytológiu“.  Podľa vzoru nemeckej mytológie Jacoba Grimma z roku 1835 (Grimm 1835) bola vydaná v roku 1854 publikácia o maďarskej mytológii, ktorej autorom bol zohorský kňaz, Arnold Ipolyi (Ipolyi 1854). Takéto poňatie ľudovej kultúry považovalo oveľa novšie a modernejšie prvky kresťanstva v maďarskej ľudovej kultúre z hľadiska etnografie nezaujímavé, cudzorodé. Tento názor bol dominantný ešte i v období medzi dvoma svetovými vojnami a Elemér Schwartz márne zverejnil s nadšením v celkom inom duchu napísané pôsobivé dielo bavorského farára Josefa Weigerta o výskume ľudovej religiozity (Schwartz 1928; Weigert 1925). V štvorzväzkovej syntéze maďarského národopisu toho obdobia, boli venované prejavom religiozity v maďarskej ľudovej kultúre len tri (!!!) strany (Schwartz 1943). Situácia po druhej svetovej vojne sa postupne zmenila. Je pravda, že komunistický režim vyslovene nepodporoval etnologické výskumy ľudovej nábožnosti, ale od konca šesťdesiatych a začiatkom sedemdesiatych rokov v Maďarsku ich ani nezakazoval (diametrálne odlišná bola situácia vo vtedajšom Československu). A tak mohli v Maďarsku niekoľkí  folkloristi (Sándor Bálint a Zsuzsanna Erdélyi) a neskôr ich mladší kolegovia (Gábor Barna, János Bárth a Gábor Tüskés) už pred pádom komunistického režimu vytvoriť solídne základy maďarského národopisu náboženstva. A tak už v druhej polovici 80. rokov (teda za Kádárovho režimu!) v jednom zo zväzkov novej osemzväzkovej syntézy maďarského národopisu, venovanom folklóru, môžeme nájsť viac než stopäťdesiatstranový súhrn s tematikou ľudovej religiozity (Bárth 1990; Bartha 1990; Kósa 1990; Szigeti 1990).

Ako som už vyššie uviedol, situácia v povojnovom Československu bola úplne odlišná. Hoci výskum ľudovej religiozity mal v českej etnografii istú tradíciu už pred druhou svetovou vojnou (viď napr. Procházka 1910), venovať sa etnológii náboženstva bolo po roku 1948 oficiálne prakticky nemožné (bádatelia mohli vynaložiť istú pozornosť len výskumu ľudového umenia so sakrálnym obsahom v rámci etnologických výskumov). Ešte horšia bola v tomto období situácia na  práve vznikajúcej vedeckej oblasti – maďarského národopisu na Slovensku. Nakoľko vo výskume ľudovej kultúry tejto národnej menšiny bolo nutné predovšetkým odstrániť existujúce veľké medzery, počas výskumnej práce už jednoducho nezostala kapacita aj na výskum národopisných súvislostí sakrálneho bohatstva. Od roku 1997, keď ako občianske združenie vzniklo pri Spoločenskovednom ústave Fórum[1] Výskumné centrum európskej etnológie, etnografia sakrálnych pamiatok sa stala jednou z priorít jeho výskumnej činnosti. Výskum malých sakrálnych pamiatok bol považovaný za jednu z najdôležitejších úloh výskumného centra. V nasledujúcej časti príspevku priblížim, aké výsledky sme dosiahli v rámci tohto výskumu.

V intraviláne obcí s katolíckym obyvateľstvom a na cestách v okolitých chotároch ešte i dnes pútajú pozornosť okoloidúcich menšie i väčšie objekty, ktoré tamojší obyvatelia postavili „na slávu Božiu“ ako prejav svojej náboženskej viery (por. Liszka 2008). A hoci počas bojov druhej svetovej vojny a neskôr v dôsledku zanedbania počas komunistického režimu došlo k výraznému poškodeniu, resp. zničeniu týchto sakrálnych pamiatok (prícestné kríže, Božie muky, sochy, kalvárie, malé kaplnky atď.), ešte aj dnes ich môžeme dokumentovať  vo fascinujúco veľkom počte. Tieto objekty sú organickou súčasťou obrazu krajiny, prispievajúc k  jej osobitému čaru, no nestačí ich len zdokumentovať, je potrebné ich aj udržiavať a podľa potreby tiež reštaurovať.

Ak sa pokúsime o typologické vymedzenie spomínaných objektov, môžeme  konštatovať, že do tejto kategórie patrí každý v teréne umiestnený objekt sakrálneho charakteru, počnúc olejotlačami, krížmi a malými obrazovými skrinkami pripevnenými na živých stromoch cez skutočne širokú škálu Božích múk a prícestných krížov až po kaplnky, kalvárie (Liszka 2011) a sochy jednotlivých svätých (Liszka 1998; Liszka 2003b; Liszka 2007a), ako i Ježiša Krista, Panny Márie (Liszka 2006) či Svätej Trojice (Liszka 2010). Autormi niektorých sôch, prícestných kamenných krížov boli zjavne zruční majstri svojho remesla, na iných objektoch je zjavná skôr láska, ktorou niekdajší výrobcovia dokázali nahradiť chýbajúcu zručnosť. Keďže Výskumné centrum európskej etnológie sa zaujíma oveľa viac o kultúrno-historickú hodnotu daných objektov, než o ich umeleckú alebo muzeálnu hodnotu, v záujme dosiahnutia úplnosti dokumentujeme všetky malé sakrálne pamiatky. Takto sa v našom archíve nachádzajú i údaje o niekoľkých takých sakrálnych objektoch, o ktorých vieme, kto a kedy ich dal postaviť, často o nich máme aj fotografickú alebo obrazovú dokumentáciu, ale samotný objekt už nestojí. Vedieme záznamy aj o takých prícestných krížoch či sochách svätých, ktoré boli postavené alebo zrenovované v posledných rokoch.

Považujeme teda za svoju povinnosť dokumentovať malé sakrálne pamiatky na území južného Slovenska s dôrazom na úplnosť. Doteraz sme na tomto relatívne malom území vytvorili archív údajov o viac než dvoch tisíckach objektov, čo však predstavuje len skromný zlomok materiálu, ktorý v skúmanej oblasti možno skutočne nájsť. Nasledujúce tabuľky poskytujú kvantitatívny prehľad o jednotlivých zdokumentovaných objektoch v Archíve malých sakrálnych pamiatok  (stav k 31. 10. 2016):

Naším cieľom teda je, aby sme vytvorili čo najúplnejšiu databázu malých sakrálnych pamiatok, vyskytujúcich sa v katastroch obcí južného Slovenska. Okrem zhotovovania fotografií a kresieb jednotlivých pamiatok priamo na mieste, podľa možnosti zhromažďujeme a dokumentujeme súvisiace archívne dokumenty, články z novín a časopisov, resp. prvky ústnej tradície, ľudovú slovesnosť týkajúcu sa danej pamiatky. To znamená, že konkrétny výskum v teréne dopĺňame výskumom v archívoch a knižniciach. Popri tom sústavne sledujeme aktuálnu tlač a zaznamenávame každú správu, ktorá sa vzťahuje k danej téme (por. Liszka 2003c; Juhász–Liszka 2007)

Človek by spočiatku ani neveril, aký bohatý materiál sa viaže k týmto niekedy jednoduchým, inokedy umelecky dokonale vypracovaným objektom. V Strekove (okr. Nové Zámky) sa podarilo zaznamenať pôsobivé príbehy a opisy zážitkov, vzťahujúcich sa k jednoduchej obrazovej skrinke, resp. v nej umiestenému obrázku Panny Márie. Obyvatelia Mokraniec (okr. Košice-vidiek) nám porozprávali v súvislosti s krížom nachádzajúcim sa na konci dediny príbeh o tom,  ako ho dal začiatkom 20. storočia postaviť istý železničiar po tom, čo sa mu podarilo šťastne ujsť, keď ho napadli vlci. Podobný príbeh sa viaže k „vlčiemu krížu“ (farkaskeresztfa) v chotári Strekova, no tento príbeh – ak sa vôbec skutočne stal – je oveľa starší, dokonca tak, že v polovici 19. storočia bol zvečnený i vo forme básne kňazom a básnikom Józsefom Szulikom (Liszka 1993). O jednom kríži v Baloni (okr. Dunajská Streda) sa hovorí, že ho miestni obyvatelia dali postaviť po poprave známeho zbojníka-beťára Jósku Sobriho. Súčasťou rozsiahlej európskej tradície sú červené a biele kríže, stojace v chotároch obcí. Ich pôvodný význam a funkcia sú však dodnes opradené tajomstvom, pričom sa k nim takmer všade viažu vzájomne si protirečiace povesti, vysvetľujúce ich pôvod. Tento jav sa vyskytuje aj vo viacerých obciach južného Slovenska. V chotári obce Ohrady (okr. Dunajská Streda) nájdeme červený obrázok a biely obrázok, v chotári Jelenca (okr. Nitra) tiež stojí jeden červený a jeden biely kríž, v katastri obce Štvrtok na Ostrove (okr. Dunajská Streda), ako i v Strekove taktiež existuje biely kríž, na okraji dedinky Bajtava (okr. Nové Zámky) červený kríž atď. Miestna tradícia má na ich pôvod zväčša všade iný názor, ale, ako som už uviedol, sú neoddeliteľnou súčasťou veľkej európskej tradície a sú známe prakticky na celom kontinente. Niektorí bádatelia ich považujú za označenia kultových miest predkresťanského obdobia, dokázať to je však dnes viac ako problematické (por. Szilágyi 1995).

Vo vymenúvaní by som mohol pokračovať takmer donekonečna.  Možno povedať, že ku každej malej sakrálnej pamiatke sa viaže/viazal nejaký príbeh a s ich dokumentovaním sme začali skutočne v hodine dvanástej.

Údaje a dokumenty Archívu malých sakrálnych pamiatok slúžia ako podklady pre ďalší vedecký výskum, ako aj pre praktickú rekonštrukciu jednotlivých objektov. Ako bolo vyššie uvedené, s dôrazom na úplnosť dokumentujeme nielen pamiatky s umeleckou hodnotou, ale všetky objekty, patriace do tejto kategórie. To, čo je dnes nové, bude možno o niekoľko desiatok rokov jestvovať len v našej dokumentácii. Príkladom môže byť nádherne vyrezávaný kríž na cintoríne v Klížskej Nemej (okr. Komárno), ktorý v roku 2000 vymenili za betónový kríž bez  umeleckej hodnoty. V Podhoranoch (časť Mechenice, okr. Nitra)  nedávno vymenili  dva veľmi pekne vyrezávané drevené kríže za nové bez umeleckej hodnoty. Z tej istej dediny však môžeme uviesť aj pozitívne príklady: kríž pri starej ceste, vedúcej do vinohradu, ktorý v minulosti dal postaviť jeho majiteľ, potomkovia dali v nedávnych rokoch zrekonštruovať a príkladne sa tiež oň  starajú. V Strekove  drevený kríž, pravdepodobne ešte z 19. Storočia, v roku 2000 umiestnili v kaplnke, postavenej na tento účel. V povestiach, pochádzajúcich  z okolia Krásnohorského Podhradia (okr. Rožňava) sa spomína prícestný kríž, po ktorom dnes už neostala ani stopa. Zmizol počas kolektivizácie spolu so scelenými roľami. Tento kríž sme objavili nedávno na rytine, pochádzajúcej z 19. storočia, a pravdepodobne ten istý objekt je aj na dobovej fotografii, ako aj na pohľadnici z medzivojnového obdobia.

Hoci cintoríny patria k malým sakrálnym pamiatkam len čiastočne, okrajovo sa ich dotýkajú (Liszka 2001). Výskumné centrum európskej etnológie sa ujalo aj ich dokumentácie na južnom území Slovenska. Je to obrovská práca bez definitívneho konca, hlavne ak by sme sa chceli aj pri dokumentácii jednotlivých cintorínov (viac-menej analogicky so spôsobom dokumentácie malých sakrálnych pamiatok) držať zásady úplnosti. Jedna takáto práca už vznikla. Ilona L. Juhász vykonala komplexnú dokumentáciu cintorína v gemerskej obci Rudná (okr. Rožňava). Opísala všetky náhrobné nápisy, tvar hrobov a náhrobníkov, druhy tam rastúcich rastlín, ako i pohrebný kult, pohrebné zvyklosti, ako aj povery viažuce sa k smrti (Juhász 2002). Medzičasom vznikla úplná dokumentácia hrobov cintorína v Andovciach, Barci, Brzotíne, Bôrke, Gbelciach, Horných a Dolných Salibách, Hurbanove (židovský cintorín), Iži, Kameničnej, Kružnej, Krásnohorskom Podhradí, Kunovej Teplici, Malých Trakanoch, Mecheniciach, Nadabule, Novej Vieske, Šiveticiach, Veľkých Trakanoch. Okrem toho sa v dokumentácii cintorínov Výskumného centra európskej etnológie nachádza neúplná fotodokumentácia ďalších približne päťdesiatich cintorínov južného Slovenska, ako i porovnávací materiál hlavne z Česka, Maďarska, Nemecka a Rakúska (Juhász 2006). Rôzne objekty označovania miesta smrteľnej dopravnej nehody okrajovo patria tiež k tejto tematike. Veľmi dôkladne sa problematikou zaoberala Ilona L. Juhász (Juhász 2013a), súhrn jej výsledkov bádania je v samostatnom príspevku  tohto zborníka.

Keďže sa malým sakrálnym pamiatkam v našom regióne pred rokom 1989 prakticky nevenovala patričná pozornosť, ich dnešný stav je značne deprimujúci. Sme však presvedčení, že uchovanie tejto skupiny pamiatok s veľkou historickou hodnotou by malo byť dôležité rovnako pre veriacich, ako i pre neveriacich, keďže sú súčasťou nášho spoločného kultúrneho dedičstva. Z tohto dôvodu sa snažíme rozličnými prostriedkami na nich upútať pozornosť. Okrem toho, že s väčšou či menšou pravidelnosťou predstavujeme danú problematiku v rámci prednášok, je snáď najúčinnejším spôsobom usporadúvanie rozličných výstav. Komárňanské Výskumné centrum európskej etnológie v spolupráci s Múzeom Jánosa Xantusa v Győri (Maďarsko) usporiadalo na jeseň roku 1998 výstavu fotografií s názvom Malé sakrálne pamiatky na Podunajskej nížine. Prostredníctvom temer sto  farebných fotografií sme predstavili verejnosti skoro všetky typy malých sakrálnych pamiatok, charakteristické pre oba brehy Dunaja (juhozápadná časť Slovenska a severozápadná časť Maďarska). Zbierku sme prvýkrát predstavili v Komárne, potom ju záujemcovia mohli vidieť v Bratislave, Trebišove, Košiciach, v Csorne a Budapešti. Výstava bola neskôr  prepracovaná a fotografie objektov pochádzali už len z južnej oblasti Slovenska (od Bratislavy až po Čiernu nad Tisou). Jednu časť materiálu tejto výstavy sme prezentovali v máji 2000 aj na medzinárodnej konferencii, venovanej výskumu malých sakrálnych pamiatok v rakúskom Bad Aussee.

Už prepracovanú novú výstavu Malé sakrálne pamiatky južného Slovenska v uplynulých rokoch mohli záujemcovia vidieť v Bratislave, vo Dvoroch nad Žitavou a v Komárne, ako i v  múzeách Maďarska (Aszód, Balassagyarmat, Budapest, Győr, Piliscsaba, Ráckeve, Székesfehérvár, Szolnok, Szombathely, Tata, Veszprém). Okrem toho, že na základe našej databázy už vieme poskytnúť odborné rady samosprávam a obciam (ktoré sa rozhodnú rekonštruovať alebo znovu postaviť tú-ktorú sakrálnu pamiatku), snažíme sa aj o to, aby  sa naše doterajšie výsledky  dostali aj do medzinárodného odborného povedomia. Naše výsledky preto približujeme prostredníctvom  rôznych odborných publikácií a na prednáškach na vedeckých konferenciách.

Od polovice 70. rokov sa dvojročne (striedavo v Rakúsku a Nemecku) koná Medzinárodná konferencia výskumníkov a ochrancov malých sakrálnych pamiatok. Na týchto stretnutiach sa odborníci zaoberajú hlavne aktuálnymi problémami výskumu a referujú o najnovších výsledkoch bádania. Od polovice deväťdesiatych rokov sa na týchto stretnutiach pravidelne zúčastňujeme aj my a na jednom z nich, v rakúskom Bad Aussee, v roku 2000 sme prezentovali aj spomenutú výstavu fotografií. V roku 1998 sa konferencia konala prvýkrát na území krajiny bývalého socialistického bloku, v českej Teplej, a v roku 2002 XV. medzinárodnú konferenciu výskumníkov a ochrancov malých pamiatok zorganizovalo naše Výskumné centrum európskej etnológie v Komárne. Rokovacím jazykom konferencie bola nemčina.  O výsledkoch výskumu malých sakrálnych pamiatok na Slovensku referovalo viac odborníkov. Klaudia Buganová predstavila prícestné kríže okolia Košíc (Buganová 2002), Izabela Danterová malé sakrálne pamiatky obce Veľké Úľany (Danterová 2002). Ilona L. Juhász prednášala o folklorizovanom drevenom náhrobníku (kopjafa), ktorý maďarské obyvateľstvo v súčasnosti používa ako pamätný stĺp a považuje ho za maďarský národný symbol (Juhász 2002b). Katarína Platznerová hovorila o postave sv. Jána Nepomuckého v ľudovej umeleckej tvorbe. Účastníci konferencie si  vypočuli aj prednášky ďalších maďarských, českých, rakúskych, nemeckých a belgických odborníkov. Časť príspevkov, ktoré na konferencii odzneli, bola uverejnená v ročenke Výskumného centra európskej etnológie Acta Ethnologica Danubiana). Účastníci konferencie absolvovali aj poldňovú odbornú exkurziu, v rámci ktorej sa zoznámili so sakrálnymi pamiatkami okolia Komárna a Nových Zámkov. Medzi inými mohli vidieť napríklad nádhernú barokovú sochu Sv. Jána Nepomuckého v Hurbanovej-Bohatej, obnovenú sochu Svätej Trojice a Kalváriu v Nových Zámkoch, i príkladne udržiavané sakrálne pamiatky vo Dvoroch nad Žitavou. Vo veľkej sále miestneho kultúrneho strediska uvedenej obce sme prezentovali aj našu výstavu fotografií s názvom Malé sakrálne pamiatky južného Slovenska (Juhász 2002c).

V roku 2006 v spolupráci s Pedagogickou fakultou Univerzity J. Selyeho v Komárne sme organizovali ďalšiu medzinárodnú konferenciu k problematike malých sakrálnych pamiatok, pod názvom Znaky v priestore. Prednášajúci z Maďarska, z Rumunska,  Srbska a samozrejme zo Slovenska sa zaoberali hlavne  metodologickými a terminologickými otázkami danej tematiky (por. Silling 2007; Verebélyi 2007). V roku 2006 vyšla reprezentatívna, trojjazyčná publikácia (Juhász–Liszka 2006), ktorá prezentuje výber  farebných fotografií Archívu malých sakrálnych pamiatok v Komárne. Bohato ilustrovaná kniha Józsefa Liszku o vyobrazeniach sv. Trojice na Podunajskej nížine s podrobnou dokumentáciou 93 objektov vyšla v r. 2015 (Liszka 2015). Okrem toho v ročenke Výskumného centra európskej etnológia (Acta Ethnologica Danubiana) sú pravidelne publikované príspevky, tykajúce sa problematiky malých sakrálnych pamiatok na južnom Slovensku (napr. Bendíkné 2012; Bendíkné 2015; Buday–Csuthy 2015; Tornóczi Nagy 2011 atď.), ako i na susediacich územiach (napr. Bődi 2007; Grinaeus 2007; Hartinger 2007; Klamár 2010; Klamár 2012; Klamár 2015; Liszka 2007b; Szilágyi Zs. J. 2012 atď.). V roku 2016 bola zriadená aj webová stránka Archívu malých sakrálnych pamiatok, kde bola sprístupnená časť databázy aj pre širokú verejnosť.

Literatúra

Bárth, János (1990): A katolikus magyarság vallásos életének néprajza [Národopis náboženského života r. katolických Maďarov]. In Magyar néprajz VII. Dömötör, Tekla zost. Budapest: Akadémiai Kiadó, s. 331–424.

Bartha, Elek (1990): A görög katolikus magyarság vallási néprajza [Národopis náboženského života grécko-katolických Maďarov]. In Magyar néprajz VII. Dömötör, Tekla zost. Budapest: Akadémiai Kiadó, s. 425–442.

Bendíkné Szabó, Márta (2012): Emlékjelek és szakrális kisemlékek Szetén [Pamätné znaky a malé sakrálne pamiatky v Kubáňove]. Acta Ethnologica Danubiana 14, s. 125–158.

Bendíkné Szabó, Márta (2014): A palásti Babba-kápolna [Babba kaplnka v Plástovciach]. Acta Ethnologica Danubiana 16, s. 29–48.

Bendíkné Szabó, Márta (2015): Százd szakrális kisemlékei [Malé sakrálne pamiatky v Sazdiciach]. Acta Ethnologica Danubiana 17, s. 143–167.

Bődi, Erzsébet (2007): A szabadban álló szakrális kisemlékek kutatása Lengyelországban. A 20. század első feléig [Výskum malých sakrálnych pamiatok v Poľsku]. Acta Ethnologica Danubiana 8, s. 49–57.

Buday Péter–Csuthy András (2015): Nagycétény és Nemespann szakrális kisemlékei és egyéb emlékjelei [Malé sakrálne a ďalšie pamiatky obcí Veľký Cetín a Paňa]. Acta Ethnologica Danubiana 17, s. 169–204.

Buganová, Klaudia (2002): Kleindenkmäler – Wegkreuze in Kaschau und ihrer Umgebung. Acta Ethnologica Danubiana 4, s. 43–48.

Danter, Izabella (2002): Die sakralen Kleindenkmäler der Gemeinde Nagyfödémes. Acta Ethnologica Danubiana 4, s. 49–59.

Grimm, Jacob (1835): Deutsche Mythologie. Göttingen: Dieterichsche Buchhandlung.

Grynaeus, Tamás (2007): Sacralis kisemlék-kutatás Magyarországon [Výskum malých sakrálnych pamiatok v Maďarsku]. Acta Ethnologica Danubiana 8, s. 37–48.

Hartinger, Walter (2007): Kisemlékek az idő sodrában [Procesy premien malých sakrálnych pamiatok]. Acta Ethnologica Danubiana 8, s. 11–16.

Ipolyi, Arnold (1854): Magyar Mythologia. Pest: Heckenast.

Juhász, Ilona, L. (2002a): Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században [Rudná I. Obyčaje späté s úmrtím a ich premeny v 20. storočí]. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó [slovenské zhrnutie: s. 329–335.].

Juhász, Ilona, L. (2002b): Vom  Grabmal zum Nationalsymbol. Gedenksäulen und Speerhölzer als Zeichen nationaler Identität. Acta Ethnologica Danubiana 4, s. 67–74.

Juhász, Ilona, L. (2002c): Kronika konferencie. Acta Ethnologica Danubiana 4, s. 39–42.

Juhász, Ilona, L. (2006): A szlovákiai magyar tájak temetőinek kutatása és dokumentálása [Výskum a dokumentácia cintorínov na území južného Slovenska]. Fórum Társadalomtudományi Szemle 7/4, s. 161–168.

Juhász, Ilona L. (2008): Kopijovité/pamätné stĺpy ako prostriedky národného označenia priestoru. Slovenský národopis 56/1, s. 43–54.

Juhász, Ilona L. (2010): Fotografia na pomníku ako médium uchovania lokálnej pamäti. Acta Ethnologica Danubiana 12, s. 111–124.

Juhász, Ilona L. (2011a): Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből [Ríty, znaky, symboly. Štúdia k otázkam porovnávajúcej folkloristiky]. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet /Notitia historico-ethnologica 5./

Juhász, Ilona L. (2011b): Devět křížů. Po stopách jedného komplexu drobnej sakrálnej pamiatky na internete. Nové perspektívy v národopisnom výskume. Acta Ethnologica Danubiana 13, s. 103–144.

Juhász, Ilona L. (2013a): A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyjelek az utak mentén [Pri kameni 34… Znaky smrti, znaky miest úmrtia pri cestách]. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ.

Juhász, Ilona L. (2013b): A komáromi zsidó temető és emlékezés az elhunytakról [Židovský cintorín v Komárne a pamiatka zosnulých]. In Mozaikok a komáromi zsidóság történetéből. Paszternákm András–Paszternák, Tamás zost. Komárom: Komáromi Zsidó Hitközség, s. 8–29.

Juhász, Ilona L. (2014a): Malé sakrálne objekty vo funkcii pamätníkov prvej a druhej svetovej vojny na južnom Slovensku. In Musaeum Hungaricum 5. Zborník príspevkov konferencie Musaeum Hungaricum. Hmotné pamiatky maďarského etnika na Slovensku a ich múzejná dokumentácia. Danterová, Izabela zost. Boldog: Muzeologická spoločnosť na Matúšovej zemi, s. 117–125.

Juhász, Ilona L. (2014b): Pomníky zosnulých mimo cintorína. Označenia miesta smrteľnej dopravnej nehody na južnom Slovensku. In Musaeum Hungaricum 5. Zborník príspevkov konferencie Musaeum Hungaricum. Hmotné pamiatky maďarského etnika na Slovensku a ich múzejná dokumentácia. Danterová, Izabela zost. Boldog: Muzeologická spoločnosť na Matúšovej zemi, s. 126–136.

Juhász, Ilona L. (2015): Mementá holokaustu. Pamätné objekty venované šoa na Slovensku s dôrazom na územia pripojené k Maďarsku v r. 1938. Acta Ethnologica Danubiana 17, s. 33–86.

Juhász, Ilona L.–Liszka, József (2006): Szakrális kisemlékeink. Malé sakrálne pamiatky. Sakrale Kleindenkmäler. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet /Jelek a térben–Znaky v priestore–Zeichen im Raum 1./

Juhász, Ilona L.–Liszka, József (2007): Kleindenkmäler in der Südslowakei. Ein Forschungsbericht. In Kleindenkmalforschung. Bewahren–Forschen–Dokumentieren– Vermitteln. Dokumentation einer Fachtagung. 16. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung 10.–13. Juni 2004. Haas, Heribert–Kerkoff-Hader, Bärbel zost. Bamberg: Schule der Dorf- und Flurentwicklung in Klosterlangheim /Langheimer Schriften 2./, s. 19–28.

Klamár, Zoltán (2010): A jó pásztor Domonyban. Két szakrális kisemlék az evangélikus templomkertben [„Dobrý pastier“ v Domonyi. Dve malé sakrálne pamiatky v evanjelickej kostolnej záhrade]. Acta Ethnologica Danubiana 12, s. 151–156.

Klamár, Zoltán (2012): Szakrális kisemlékek a Galga mentén. A katolikusok vallásos tájszervező és tájhasználó tevékenysége [Malé sakrálne pamiatky v povodí rieky Galga. Činnosť katolíkov v oblasti formovania a využívania priestoru]. Acta Ethnologica Danubiana 14, s. 159–180.

Klamár, Zoltán (2015): Nepomuki Szent János váci szobrainak története és ikonográfiája [História a ikonografia sôch svätého Jána Nepomuckého vo Vacove]. Acta Ethnologica Danubiana 17, s. 205–214.

Kósa, László (1990):   Protestáns egyházi szokások és magatartásformák [Protestantské cirkevné zvyky a obrady]. In Magyar néprajz VII. Dömötör, Tekla zost. Budapest: Akadémiai Kiadó, s. 443–481.

Kovačevičová, Soňa–Schreiber, Bedrich (1971): Ľudové plastiky. Bratislava: Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Liszka, József (1995): A farkaskereszt. Egy útmenti feszület és a hozzá kapcsolódó monda- és szokásanyag [Vlčí kríž. Jeden prícestný kríž a súvisiace povesti a zvyky]. Ethnographia 104, s. 599–607.

Liszka, József (1995): „Szent képek tisztelete“. Dolgozatok a népi vallásosság köréből [Úcta svätých obrazov. Štúdiá z okruhu ľudového náboženstva]. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Liszka, József (1998): Patrozinien und Kultstätten des hl. Wendelin in der Kleinen Ungarischen Tiefebene (Südwest-Slowakei). In Heimatbuch des Landkreises St. Wendel 27, s. 50–58.

Liszka, József (1999): Denkmäler der volkstümlichen Heiligenverehrung und die Gegenreformation in der heutigen Südwest-Slowakei. In Péter Pázmány – Fokus gemeinsamer Traditionen. Semiotische Berichte 22. Wien: Österreichische Gesellschaft für Semiotik, s. 119–146.

Liszka, József (2000): Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről [Postavené na chválu Božiu… Drobné sakrálne pamiatky na Podunajskej nížine]. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Liszka, József (2001): Cintoríny Maďarov v dedinách a vidieckych mestách Podunajskej nížiny. In Obyčajové tradície pri úmrtí a pochovávaní na Slovensku s osobitným zreteľom na etnickú a konfesionálnu mnohotvárnosť. Botík, Ján zost. Bratislava, s. 79–90.

Liszka, József (2003a): Národopis Maďarov na Slovensku. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín–Vydavateľstvo Lilium Aurum.

Liszka, József (2003b): Zur Ikonographie des heiligen Johannes von Nepomuk in der Kleinen Tiefebene (Südwest-Slowakei). Ostbairische Grenzmarken. Passauer Jahrbuch für Geschichte Kunst u. Volkskunde 45, s. 91–104.

Liszka, József (2003c): Archív drobných sakrálnych pamiatok – Dokumentácia drobných sakrálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne. Slovenský národopis 51, s. 515–523.

Liszka, József (2006): „…und dein Tröster will ich sein”. Die Ausbreitung der Mariahilf-Verehrung im westlichen Teil des Karpatenbeckens. Passauer Jahrbuch. Beiträge zur Geschichte und Kultur Ostbaierns 48, s. 105–117.

Liszka, József (2007a): „Áll, mint Szent Vendel a bélyi faluvégen”. Adalék a Vendel-kultusz kárpát-medencei elterjedéséhez [„Stojí ako svätý Vendelín na konci obce“. Príspevok k rozšíreniu kultu sv. Vendelína v Karpatskej kotline]. Tisicum 16, 165–168. p.

Liszka, József (2007b): A szakrális kisemlékek kutatása a közép-európai térségben [Výskum malých sakrálnych pamiatok v stredoeurópskom regióne]. Acta Ethnologica Danubiana 8, s. 17–36.

Liszka József (2008): Postavené z kresťanskej horlivosti? Dodatky k poznatkom o príčinách stavania malých sakrálnych pamiatok. In Maďarská literatúra a literárna veda na Slovensku v menšinovom a stredoeurópskom kontexte. Ondrej Mészáros zost. Nitra: Univerzita Konštantina Filozofa, s. 149–161.

Liszka József (2010): „Mert háromban csak egy vagy…” A Szentháromság ikonográfiája a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékein [Ikonografia Svätej Trojice na malých sakrálnych pamiatkach Podunajskej nížiny]. In Szenvedély és szolgálat. Tanulmányok a hatvanesztendős Silling István tiszteletére. Dévavári Beszédes, Valéria–Silling, Léda zost. Szabadka: Bácsország Vajdasági Honismereti Társaság, s. 235–247.

Liszka József (2011):  Kalvarienanlagen in der Slowakei. In Szenische Gestaltungen christliche Feste. Beiträge aus dem Karpatenbecken und aus Deutschland. Michael Prosser-Schell szerk. Münster–New York–München–Berlin: Waxmann, s. 113–124. /Studien des Johannes-Künzig-Instituts 13./

Procházka, Karel (1910): Lid český s hlediska prostonárodně-náboženského. Praha: Dědictví sv. Jana Nepomuckého.

Schwartz, Elemér (1928): Vallási néprajz [Sakrálny národopis]. Ethnographia 39, s. 165–168.

Schwartz, Elemér (1943): Vallási néprajz [Sakrálny národopis]. In A magyarság néprajza IV. 2. vyd. Budapest, s. 424–426.

Silling István (2007): A pravoszláv szentkutak – vodicák – kutatása a Vajdaságban [Výskum ortodoxných sakrálnych studničiek vo Vojvodine]. Eruditio–Educatio 2/1, s. 29–38.

Szigeti, Jenő (1990): A protestáns kisegyházak népi vallásossága [Ľudová religiozita malých protestatských cirkví]. In Magyar néprajz VII. Dömötör, Tekla zost. Budapest: Akadémiai Kiadó, s. 482–497.

Szilágyi István (1995): Vörös keresztek Vas megyében [Červené kríže v župe Vas]. In Nyugat-Dunántúl népi építészete [Ľudová architektúra západného Podunajska]. Szentendre–Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum–Savaria Múzeum, s. 415–422.

Szilágyi, Zsófia Júlia (2012): A boldogasszonyi kálváriahegy [Kalvária vo Frauenkirchen]. Acta Ethnologica Danubiana 14, s. 97–123.

Tornóczi Nagy, Andrea (2011): Gúta belterületének szakrális kisemlékei [Malé sakrálne pamiatky v intravilláne Kolárova]. Acta Ethnologica Danubiana 13, s. 229–272.

Verebélyi Kincső (2007): Terek–jelek–emberek [Znaky–priestory–ľudia]. Eruditio–Educatio 2/1, s. 39–43.

Weigert, Josef (1925): Religiöse Volkskunde. Freiburg im Breisgau: Herber & Co. G.m.b.H. Verlagsbuchhandlung.

A szakrális kisemlékek dokumentációja a komáromi Etnológiai Központban

(Összefoglalás)

A szakrális kisemlékek szisztematikus felkutatásával és dokumentálásával Dél-Szlovákiában egy 1997-ben, polgári kezdeményezésből létrehozott intézmény, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja foglalkozik. Az itt létrehozott Szakrális Kisemlékek Archívumában jelenleg több mint 2000, adatlappal rendelkező kisemléket tartunk nyilván. Az alábbi táblázat a 2016. október 31-i állapotot tükrözi:

E vállalkozás célja, hogy a dél-szlovákiai települések kataszterében található szakrális kisemlékek teljességre törekvő adatbázisát teremtse meg. Az egyes emlékekről a helyszínen készülő fényképeken és rajzokon túlmenően lehetőség szerint a vonatkozó levéltári dokumentumok, a sajtó híranyaga, illetve a kapcsolódó szájhagyomány is felgyűjtésre és dokumentálásra kerül. Ez azt jelenti, hogy a konkrét terepmunkát viszonylag hosszadalmas levél- és könyvtári kutatások egészítik ki. Emellett folyamatosan figyeljük az aktuális sajtót is, s minden, a témára vonatkozó hírt nyilvántartásba veszünk.

Amennyiben tipológiailag próbálnók röviden behatárolni a szóbanforgó objektumokat, akkor azt mondhatnánk, hogy az élőfára erősített képekkel, keresztekkel, kis képszekrényekkel, egyszóval: képes fákkal kezdve, a képoszlopok és az út menti keresztek igen széles skáláján át, egész a kápolnákig, kálváriákig, valamint az egyes szentek (főleg Nepomuki Szent János, Szent Flórián, Szent Vendel), valamint Jézus Krisztus, illetve Szűz Mária és a Szentháromság ábrázolásaival bezárólag minden szabadtéri, szakrális célú kis építmény ebbe a kategóriába tartozik.

Némely szobor, út menti kőkereszt alkotója szemmel láthatóan képzett kezű mestere volt szakmájának, másokén (a naiv parasztábrázolásokon) inkább az a szeretet érződik, amellyel a mesterségbeli hiányosságokat is pótolni tudták az egykori alkotók. Mivel az Etnológiai Központ elsősorban nem az adott objektumok esztétikai vagy műemlékvédelmi, hanem sokkal inkább kultúrhistóriai értékei iránt érdeklődik, a teljesség igényével minden, a kategóriába tartozó kisemléket számba veszünk és dokumentálunk. Ily módon nyilvántartásunkban szerepel néhány olyan kisemlék, amelyről tudjuk, hogy ki és mikor állíttatta, sokszor fénykép vagy rajz is van róla, csak éppen az objektum nem áll már, illetve olyan út menti kereszteket, képoszlopokat is nyilvántartunk, amelyeket az utóbbi években, teljesen újonnan emeltek.

Az ember elsőre nem is gondolná, milyen sokrétű és szerteágazó dokumentum- és tudásanyag kapcsolódik ezekhez az olykor jellegtelen, máskor mívesen megmunkált emlékekhez. Kürtön egy fára erősített, tucatterméknek számító képszekrény, illetve a benne elhelyezett Mária-képhez sikerült megkapó történeteket, élményelbeszéléseket gyűjteni. Makrancon egy falu végi feszület állíttatásával kapcsolatban mesélték, hogy a rátámadó farkasoktól való szerencsés megmenekülése emlékére állíttatta egy vasutas a 20. század elején. Hasonló történet szól a Kürt határában álló farkaskeresztfáról, csak az eset – ha megtörtént – jóval régebbi keletű. Olyannyira régi, hogy egy 19. század közepi verselő pap, Szulik József rigmusokban is megörökítette a farkaskeresztfa történetét. Egy balonyi feszületről azt beszélik, hogy a híres betyár, Sobri Jóska kivégzése után állíttatták a helybéliek. Széleskörű európai hagyományai vannak a települések határában felállított vörös és fehér kereszteknek. Eredeti jelentésüket és funkciójukat azonban a mai napig homály fedi, miközben szinte mindenütt szerteágazó eredmagyarázó mondák kapcsolódnak hozzájuk. A szlovákiai magyar nyelvterület több településén is megvan ez a jelenség. Csallóközkürt határában találunk vörös képet és fehér képet, Bajtán és Paláston vörös keresztet, Kürtön és Csallóközcsütörtökön fehér keresztet, Gímes határában is áll egy-egy vörös és fehér kereszt stb. Eredetükről a helyi hagyomány általában mindenütt mást és mást tart, de mint mondtam, ezek egy nagy európai hagyomány részei és gyakorlatilag az egész kontinensen ismertek. Egyes kutatók kereszténység előtti kultikus helyek jelzőinek tekintik őket, bár ezt bizonyítani ma már bajosan lehet.

A Szakrális Kisemlékek Archívumában található adatok és dokumentumok a további tudományos kutatásokat éppúgy szolgálják, mint az egyes kisemlékek gyakorlati helyreállítását. Amint már fentebb hangsúlyoztam, nemcsak a régi és szépen kidolgozott, művészi értékű objektumokat dokumentáljuk, hanem a teljesség igényével mindent, ami ebbe a kategóriába tartozik. Ami ma új, az néhány évtized múlva már lehet, hogy csak a mi dokumentációnkban lesz meg. Ilyen például a kolozsnémai temető gyönyörűen kifaragott temetői központi fafeszülete, amelyet néhány esztendeje egy jellegtelen betonkereszttel cseréltek ki. Krasznahorkaváralja környékén gyűjtött hiedelemmondákban emlegettek egy út menti feszületet, amelynek mára már nyoma sincs. A szövetkezetesítéskor egybeszántott földekkel együtt ez is eltűnt. A nemrégiben egy 19. századi metszeten, illetve további 20. századi képeken találtuk meg a feszület egykori létére vonatkozó bizonyítékokat…

Noha a temetők síremlékanyaga a szó szoros értelmében nem tartozik a szakrális kisemlékek közé, érintőlegesen mégis egy problémakört képeznek. Az Etnológiai Központban a dél-szlovákiai temetők dokumentálását, nagyjából a szakrális kisemlékek adatolásának megfelelően, de külön adatbázisban végezzük. Példértékű L. Juhász Ilona, 2002-ben nyomtatásban is megjelent feldolgozása Rudna temetőjéről és a település temetkezési kultúrájáról. Azóta további települések temetőinek teljes dokumentációja is elkészült (Alsó- és Felsőszeli, Andód, Baraca, Barka, Berzéte, Izsa, Keszegfalva, Kistárkány, Kisújfalu, Köbölkút, Kőrös, Krasznahorkaváralja, Kuntapolca, Menyhe, Nadabula, Nagytárkány, Ógyalla /zsidó temető/, Süvéte).

A dokumentációs tevékenységnek természetesen számos publikációban (lásd az irodalomjegyzéket), továbbá az Etnológiai Központ által szervezett (nemzetközi) konferenciák révén nyomon követhető lenyomata van.

Mivel a szakrális kisemlékek problematikájával térségünkben 1989 előtt lényegében senki nem foglalkozott, a tájékoztató ismeretterjesztés is fontos feladat. Részben ezt szolgálta az a fotókiállítás, amely a Szakrális Kisemlékek Archívuma anyagából válogatva Dél-Szlovákia jellegzetes szakrális kisemlékeit mutatja be, és 1998 és 2016 között csaknem két tucatnyi helyszínen (Szlovákiában, Magyarországon és Ausztriában) került a közönség elé.

2016 óta a Szakrális Kisemlékek Archívumában felhalmozott adatok egy része egy interenetes adatbázison keresztül a széles nagyjözönség számára is hozzáférhető.

[1] Od novembra 2002 Fórum Inštitút pre výskum menšín.

A három Túr szakrális kisemlékei

Ipolyságtól az 1556-os országúton haladva észak felé, alig 2 km távolságban Nagytúrra érkezik az utazó. A Kis- vagy Alsótúr és Középtúr egyesítésével 1967-ben kialakított község a Korpona jobb partján fekszik. Történelmének vizsgálatakor kitűnt, hogy szorosan kapcsolódik a szomszédos, tőle északra kb. 1,5–2 kilométernyire elterülő harmadik Túrhoz, vagyis Felsőtúrhoz, hiszen a közép- és alsótúri földbirtokok jelentős részével a felsőtúri nemesi családok rendelkeztek. A három Túr helytörténeti kutatását bonyolítja, hogy az évszázadok során a Nagytúr megnevezést Felsőtúrra alkalmazták, ugyanis területe és népessége meghaladta mind Kistúrét, mind Középtúrét. A gazdasági tényezőkön kívül a hitélet is összekapcsolta a három falu lakóit, mivel a nagytúri római katolikusok a felsőtúri plébániához tartoztak (tartoznak).

A három Túr kültéri szakrális kisemlékeit számba vevő dolgozatom a komáromi Etnológiai Központ Kisemlék Archívuma számára felgyűjtött adatok feldolgozásával készült. Településen belüli helyzetük meghatározásánál a templomot tekintem kiinduló pontnak. Nagytúr esetében a katonai felmérések térképeinek elemzésekor a régi templomot veszem figyelembe, a szakrális kisemlékek jelenlegi helyének meghatározásakor azonban a 2014-ben épült új templomot tekintem viszonyítási pontnak. Az objektumokat a szaknyelvben használatos terminológia alapján határozom meg (zárójelben, dőlt betűkkel hozom a helyi megnevezést), a leírások során is az építészeti szakterminológia használatára törekszem; talapzatnak a földdel eredetileg érintkező elemet tekintem, a stabilitást szolgáló vagy terepkiegyenlítő alábetonozásokat pótlólagos kiegészítésként feltüntetem.

Történelmi áttekintés

Az eddig ismert, 1156-os okirati említést Nagytúr is, Felsőtúr is előszeretettel vonatkoztatja magára, holott Bakács István összefoglaló munkájában (Bakács 1971, 210) valószínűsíti, hogy a Tur alakú településnév feltehetően a mai Felsőtúr községre vonatkozik. Családnévként 1276-ban tűnt fel a falu neve; amit Szuhányi Mihály jegyző 1865-ben Pesthy Frigyes helynévtára számára írt jelentésében három Túri nevezetű testvér birtokjogából eredeztet. A legenda szerint „a legöregebbnek székhelye lett volna Fölső-Thúr” (Pesthy 1984, 115). A gondolatmenet azt sugallja, hogy Közép- és Kistúr is a születések sorrendjében való osztozkodás eredményeképpen nyerte nevét. Középtúr esetében a földesúr hajdani lakhelyét a „templomtól nem messze még mai nap is romba dőlt maradvány kövekben” látja. Püspöki Nagy Péter dolgozatában megerősíti, hogy Ság földnek a Túr hegytől északra eső részein a Hontpázmány nemzetség tagjai közt a XI–XIII. században lefolyó birtokosztályok három Túr, Felső-, Közép- és Kistúr keletkezését vonták maguk után. Ezek az új alapítású faluk még hosszú időn át őrizték ősi nevüket, a Ságot (Püspöki Nagy 1976, 727). Ez a megállapítás a falvak megnevezését egyértelműen a Túr hegyhez köti.

A névalakok között először 1417-ben megjelenő Naghtwr (Nagytúr) (Bakács 1971, 211) ugyancsak Felsőtúrra vonatkozhat, csakúgy, mint az 1517-es Iwancz Theleke al. IwanczThurya. Az oklevelek szerint a területi pontosítást segítő Kistúr vagy Alsótúr megnevezés csupán a 15–16. században bukkant fel, de élt a Kisság (Saagh quae nunc immutato nomine Thur vocatur, vagyis: Ság, melynek neve Túrra változott) forma is (Bakács 1971, 211), amely Ipolysághoz tartozónak jelezte a településrészt. Kistúr az írott forrásokban először családnévként mutatkozott 1410-ben, amikor Kisthury László özvegyét említik. Középtúr ugyancsak családnévként olvasható 1421-ben, mikor Középthury László szomszéd birtokosként megjelent a közeli Baráti község határjárásán. A falura vonatkozó Kistúr (Kysthwr) nevet 1436-ban jegyezték fel, Középtúrt pedig 1449-es okirat említi Kezepthur formában.

Az évszázadok során Felsőtúrt és Nagytúrt a Hont-Pázmány nemzetségből származó Thury család, illetve a belőle eredő, már említett Középthury és Kisthury, valamint utódaik, a Jánoky, a Vajday, meg a Lévai Cseh család birtokolta.

Az oszmánok 1552. július 9-i (drégelyi) és az 1552. aug. 10-i (palásti) győzelme Hont vármegye déli területei számára a hódoltság kezdetét jelentette. A gyakran változó határvonalak miatti bizonytalan, végvári állapot ezen a vidéken is lehetővé tette az ún. kettős adóztatást. A keresztény hatóságok ugyanúgy igényt tartottak az itt élőktől behajtott jövedelmeikre, mint az oszmán hódítók. Az 1570-es dikális (hadiadó) összeírást Nagy Twron (Felsőtúr) Dresneky-Kasza László esküdt mellett Horváthy Tamás készítette. Felsőtúron 5,5 portát jegyzett fel, és a meg nem nevezett nemesek mellett a Balassákat említette. Kistúron 2 portát, Középtúron 2,5 portát, a nemeseken kívül Túry Mártont és Túry Györgyöt (Twry alakban) írták össze, miközben a településeket hódolt falvakként tüntették fel. A hódoltsági állapot az oka, hogy a későbbi összeírások meglehetősen bizonytalan adatokkal manipulálnak, a birtokosok megnevezése nélkül készülnek, s a portaszámok is csökkennek. Az újabb összeíráskor, 1635-ben az összeíró Hourathy (Horváthy) János Nagy Thuron 1,5 portát, Középtúron 0,5 portát, Kistúron meg egyetlen hadiadó fizetésére kötelezhető portát sem talált.[1]

Az oszmánok kiűzése utáni zilált közigazgatási állapotok rendezése, a birtokviszonyok tisztázása, pontosítása, illetve az állam jövedelmét biztosító adózási rendszer újraindítása céljából az 1712-es országgyűlés egyik reformintézkedése alapján szükségessé vált az újabb, minden települést, illetve az ott élők vagyoni helyzetét felmérő országos összeírás. Az 1715-ben készített jegyzék Felsőtúron 26, Alsótúron 18 adózó személyt, két kúriát és 18 házat rögzít.[2] Mivel azonban ez az összeírás meglehetősen pontatlannak bizonyult, a hiányosságokat 1720-ban egy újabb, az ország minden vármegyéjére kiterjedő listázással pótolták. A lajstrom Felsőtúron 26 adózó jobbágyot, illetve zsellért, Alsótúron 22 adózót és ugyanannyi portát jelez. Középtúrt az összeírások nem említik.[3] Vályi András 1799-ben a három falut egy címszó, a Túr alá helyezi, mintegy alátámasztva a köznyelvi Túrok megnevezést, holott egymástól – különösen Felsőtúr tekintetében – földrajzilag jól elválasztható községeket ír le: Túr. Kis Túr, Felső Túr, Közép Túr. Három Magyar falu Hont Várm. földes Uraik külömbfélék, lakosaik katolikusok, és másfélék is, földgyeik meglehetősek, legelőjök elég van, szőlőhegyeik középszerű borokat teremnek. (Vályi 1796, 536) Az 1828-as megyei összeírás Felsőtúron 41, Kistúron 18, Középtúron 28 adózó személyt listázott név szerint.[4] Fényes Elek 1851-ben megjelent geográfiai szótára a három Túrt külön-külön sorolja fel: Tur (Felső vagy Nagy), Tur (Közép), Tur (Kis) magyar falu Honth vmegyében. A települések valamilyen szintű összetartozását azonban ő is érzékelteti, hiszen a lakosságot érintő számszerű adatok után a falvak gazdasági jellemzését összevonva adja meg: Mind a három helység közel fekszik egymáshoz a Korpona mellett, Ipoly-Ságtól északra 1 órányira. Szántóföldjeik jók s benne buzát, rozsot, kukoriczát, dohányt, zabot termesztenek. Szőlőjök és erdejök is van. F. u. Beniczky, Gézcy, Mártonfy, Okolicsányi, Kasza, Pongrácz, Hán, Thury, s m. t.[5]A földesurak lakhelyét és birtokaik faluk szerinti megoszlását nem jelöli.

A 18. századtól Felsőtúron többek között a Benyiczky, a Horváth, Fogarassy, Pongrácz család a földbirtokos. A 20. század legelején a Nedeczky család, Laky Károly és báró Scherpon bírt a településen birtokkal és kúriával. Lényegében ugyanezek a családok Nagytúr birtokosa is, illetve a velük rokon Szentkereszty, valamint (a 19. században) a Géczy, a Márthonffy, Kasza, Ivánka, Szügyi, Okolicsányi, Kalocsa, Kappel, Ivánka, Plachy és Ruttkay családok rendelkeztek itt birtokrészekkel; legtöbbjük házasság útján nyerte tulajdonjogát.

A három Túrt illetően a katonai térképek szintén igen beszédesek. Az I. katonai felmérés, melyet a Magyar Királyság területén 1782–1785 között végeztek, Unter Thur, Alsó Turovcze alakban jelöli a mai kistúri falurészt, Középtúr Mitter Thur, Közep Turovcze néven szerepel, s a Korpona-patak partján álló templomtól délre fahidat, északra vízimalmot jelöl. Temetőt vagy szakrális kisépítményt ez a térkép nem rögzít. Érdekes, hogy a német szókapcsolat Thurt, a magyar előtagú viszont szlávos Turovczét alkalmaz, sőt, Felsőtúr esetében a háromnyelvű megnevezés Felsó vagy Horné Thurovcze v. Ober Thur alakban történik. Az L alakú falu délkeleti csücskén álló templomon kívül egyéb szakrális jellegű helyet itt sem mutat.

A mintegy hatvan évvel későbbi, Magyarország területét 1819–1869 között, ennek keretében Hont vármegyét 1846 táján megrajzoló II. katonai felmérésen a három Túron lényeges fejlődés érzékelhető, mindhárom a korábban felmértnél nagyobb településként mutatkozik. Alsó vagy Kis Thúr félkör alakú házsora ekkor még csak kertjeivel támaszkodik a palásti országútra, mely ma átszeli a falurészt. A községtől délkeletre, az út túloldalán látható a temető. Közép Thúr az említett országúttól nyugatra terül el, de már megjelennek a későbbi út menti házsor első épületei. A folyócskán a térkép nem jelez szilárd hidat, viszont a vízimalom minden valószínűség szerint még működött. Szakrális jellegű építmény a templomon kívül nincs, a temető a falutól északkeletre – a kistúrihoz hasonlóan –, az országút túloldalán terül el. Felső Thúrt ugyanakkor kettészeli a széles főutcára közel derékszögű kanyarral forduló palásti út, mely a település északi szélén egy vízimalom mellett halad el. A templomtól délre megjelenik egy szilárd építőanyagból emelt szakrális kisemlék, minden valószínűség szerint a ma is látható Fájdalmas Szűzanya-képoszlop, északnyugatra, a Korpona túlpartján pedig egy másik (a jelzet szerint) képoszlop. Temetőt, illetve temetői nagykeresztet sem az I., sem a II. felmérés nem mutat, ugyanakkor a templom körüli régi sírok, illetve a II. felmérés térképén a templom körülkerítése az ott történő temetkezésre utalnak.

Az 1869–1887 között készített III. katonai felmérés térképén értelemszerűen csak magyar feliratozást találunk; Alsó- (Kis) Túr, Közép-Tur és Felső Tur alakban tünteti fel a három falut. Az előző felméréshez viszonyítva Alsótúron nincs szembetűnő változás, mindössze a Korponán átvezető fahíddal gyarapodott, Középtúr esetében viszont már jelzett az országút menti képoszlop. Felsőtúron még létezik a vízimalom, és tőle keletre megjelenik egy eddig nem mutatott fakereszt. A templomtól északnyugati irányban már fakereszt utal a szabályos sávban húzódó, viszonylag keskeny temetőre. A Fájdalmas Szűzanya-képoszlop szintén látható, de eltűnt a patakon túli objektum.

Magyarország Borovszky Samu által szerkesztett és valószínűleg 1910 táján megjelent monográfiájában[6] Felsőtúr kapcsán olvashatjuk, hogy a 91 házzal bíró magyar kisközség vasúti és táviró-állomása Ipolyságon, postája helyben van. A posta minden valószínűség szerint mindhárom község ellátását szolgálta.

A 20. század markáns politikai változásai a három Túrt sem kerülték el. A trianoni békeszerződés (1920) alapján az alakuló Csehszlovák Köztársasághoz, majd az első bécsi döntés értelmében (1938) ismét Magyarországhoz csatolták. A bécsi döntéseket a II. világháború utáni békeszerződések (1946) semmissé nyilvánították, így a Túrokat újfent visszahelyezték a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá. Kis- és Középtúrt 1967-ben egyesítették Nagytúr név alatt. A történelmi megnevezés ismételt, de teljesen más lokalitásra történt alkalmazása a döntéshozók helytörténeti ismereteinek nagyfokú hiányára utal, és a helyi viszonyokban kevéssé járatost alaposan megzavarhatja.

1.1. Nemzetiségi összetétel

Az ország- és rendszerváltások hatása a nemzetiségi, illetve felekezeti összetétel alakulásában is megmutatkozik, bár egyetlen szubjektív adatszolgáltatású felmérés sem százszázalékos pontosságú. Ennek ellenére a népszámlálások adatsora nagy vonalakban tükrözi a lakosság összetételét, ám a társadalmi berendezés függvényeként akár az egyénre nehezedő, gerincroppantó politikai nyomást is érzékeltetheti.

Az alábbi táblázat Felső-, Közép- és Kistúr nemzetiségi adatait tartalmazza 1850-től 2011-ig bezárólag. Ifj. Palugyay Imre munkájában az 1850-es összeírás adataira támaszkodva a zsidókat nemzetiség és vallás alapján egyaránt besorolja (Palugyay 1855, 638–641). Az 1900-as és 1910-es adatgyűjtés a bevallott nemzetiség mellett a magyar nyelv ismeretét is vizsgálta, az 1941-es pedig külön-külön mérte fel az anyanyelvi és a nemzetiségi adatokat, a háttérben mintegy áttekintést nyújtva a valószínű vegyes házasságokról. A kimutatás szerint 1941-ben izraeliták egyik Túron sem éltek, ugyanakkor az 1938-as csehszlovák összeírás Felsőtúron 7 zsidó lakost tüntet fel.[7]

* Palugyay 1855, 639–640.

** A Felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai százszázalékos megoszlásban 1880–1941 (1996) https://library.hungaricana.hu/hu/…/ksh_neda_hosszu_idosoros_nemzetisegi_adatok [2017. 5. 15.]

*** A Magyar Korona országainak 1900. évi népszámlálása 1.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/NEDA_1900_01/?pg=74&layout=l [2017. 5. 15.]

**** A Felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai százszázalékos megoszlásban 1880–1941 (1996) https://library.hungaricana.hu/hu/…/ksh_neda_hosszu_idosoros_nemzetisegi_adatok [2017. 5. 15.]

Az 1989-es rendszerváltás utáni népszámlálások közül a 2011-es visszatért az anyanyelv és a nemzetiség külön felmérésének 1941-es gyakorlatához.

* http://sodb.infostat.sk/sodb/sk/1991/format.htm [2017. 5. 15.]

** http://www.sodbtn.sk/obce/obec_stat_narodnost.php?kod_obce=516643 [2017. 5. 15.]

*** http://sodb.infostat.sk/sodb/sk/2001/format.htm [2017. 5. 15.]

A statisztikai adatok alapján nyilvánvaló, hogy mindhárom falu 1941-ben volt a legnépesebb. A második világháború veszteségei és a természetes demográfiai változások, elsősorban a születések számának csökkenése következtében Kis- és Középtúr 1941-es lakosságához (880 fő) mérten a jelenlegi Nagytúron a 2011-es összeírás kb. 14,5%-os fogyást (128 fő) rögzít; Felsőtúron ugyanez az arány 11,2% (77 fő).

1.2. Felekezeti megoszlás

A felekezeti megoszlás tekintetében Vályi András 1796-ban mindössze megemlíti, hogy lakosaik katolikusok, és másfélék is (Vályi 1796). Több információt találunk Fényes Elek 1851-ben megjelent munkájában (Fényes 1851), ahol az adatok községek szerinti szétírásban jelennek meg, de csak katolikusokat és evangélikusokat említ. Lényegesen részletesebb adatközlő ifj. Palugyay Imre, aki az 1850-es összeírásra támaszkodik (Palugyay, 1855, 439–440).

A táblázatból kitűnik, hogy a vizsgált időszakban mindhárom falu római katolikus többségű és a felsőtúri plébániához tartozik. A létszám szerinti második helyen az evangélikus közösség áll, mely az ipolysági ágostai hitvallású evangélikus egyház része; a többi felekezet elenyésző százalékban képviselt.

Forrás: A Felvidék településeinek vallási adatai 1880–1941, I. kötet, 81–82. https://library.hungaricana.hu/hu/view/NEDA_vallasi_Felvidek_1880-1941_01/?pg=90&layout [2017.5.15.]

Az 1989-es rendszerváltás utáni népszámlálások adatbázisaiban a vallástalanok és felekezeti hovatartozásukat eltitkolók száma is feltűnik.

Forrás:

* http://sodb.infostat.sk/sodb/sk/1991/format.htm;

** http://sodb.infostat.sk/sodb/sk/2001/format.htm-[2017.5.15.];

*** http://www.sodbtn.sk/obce/obec_stat_vierovyznanie.php?kod_obce=516643 [2017.5.15.]

Nagytúron 2011-ben a lakosság 4,7%-a (36 személy) vallástalan, míg ez a szám Felsőtúron mindössze kb. 1,3%, ugyanakkor 3,46% felekezeti hovatartozását nem vallotta be, és ugyanennyi százalék azonosítatlan felekezethez tartozónak vallotta magát. A szakráliskisemlék-állítás szempontjából meghatározó római katolikus felekezetűek száma az 1941-es arányszámhoz (Nagytúr: 98,8%; Felsőtúr: 97,6%) viszonyítva Nagytúron 81,9%-ra, Felsőtúron pedig 92,5%-ra csökkent.

Szakrális építmények

A települések felmérésekor Felsőtúron a templomon kívül egy lourdes-i barlangot, három szobrot, két temetői és két út menti feszületet, valamint két képoszlopot (összesen tíz kisobjektumot) találtam. Nagytúron egy templommaradványt, egy új templomot, két haranglábat, öt temetői feszületet, két képoszlopot, egy képszekrényt, két szobrot és egy út menti feszületet (tizenhárom kisobjektumot) regisztráltam.

2.1. Felsőtúri templom

Felsőtúr katolikus temploma a község délkeleti részén, az 1556-os számú országút kanyarulatától keletre, egy enyhe magaslaton áll. A falu a mohácsi vész előtt már az egyházashelyek között szerepel (Bakács 1971, 213). István nevű plébánosát említi az 1332-es pápai tizedjegyzék, mivel 1 márka évi jövedelme után 6 garas tizedet fizetett (Györffy 1987, 171). Az anyakönyveket 1693-tól[8] vezetik, ugyanakkor Palugyay az anyakönyvek írásának kezdetét 1793-ra teszi, ami valószínűleg nyomtatási hiba. Az eklézsia ún. kéttemplomos; az id. Szent Jakab apostol tiszteletére szentelt plébániatemplomon kívül a középtúri Szent Márton-templom is hozzá tartozott.

A felsőtúri templom egy 1858-ban leégett régebbinek a helyén épült Mezey József plébános szolgálati ideje alatt (Némethy 1894, 91) Feigler Gusztáv esztergomi érseki és főkáptalani építész tervei alapján. Gály Lőrinc drégelypalánki plébános, esperes (Némethy 1894, 586) szentelte fel 1865-ben. A nyeregtetős épület sima homlokzati falát kétoldalt egy-egy szintén nyeregtetős áltoronyban végződő pilaszter díszíti. A homlokzatból emelkedik a hegyes sisakú torony, tetején gömbre állított, egyenes szárvégződésű latinkereszttel. A torony csipkézett díszpárkányzata alatt kapott helyet a félköríves végződésű, zsalugáteres hangvető, alatta pedig egy kerek vakablak. A templom kapuzata kiemelkedik a homlokzati falból, s ugyancsak két kis, nyeregtetős áltoronnyal díszített pilaszter fogja közre. A kapuzat timpanonjának vízszintes peremmel lezárt tetején és a pilaszterek csúcsán vaspálcából hajlított, ívelt szárvégződésű latinkereszt áll. A félköríves végződésű bejárat a kapuzat szintén félköríves végződésű, mélyített mezejéből nyílik, felette négy egyenlő ablakszemre osztott kerek ablakkal. Az oromzati falra két pár magas, keskeny, hat-hat szemre osztott ablak került; a felsők szegmensíves, az alsók félköríves végződésűek. Az ajtó három, a fal síkjához illeszkedő lépcsőfokon közelíthető meg. A bal oldali oldalfalon három félköríves végződésű ablakot helyeztek el, a sokszögzáródású szentélyt szintén három világítja meg. A jobb oldalon a harmadik ablak helyét a templomfalhoz illesztett, négyszög alaprajzú sekrestye bejárata foglalja el. A torony feljárója szintén erről az oldalról nyílik. A templom egyhajós, egyenes mennyezetének központi freskói Jézus születését, a Jordán vizében való megkeresztelkedését és az Utolsó vacsorát ábrázolják, a négy kisebb festmény a négy evangélistát jeleníti meg. Az oltárkép az idősebb Jakab apostolt (sírja közismert zarándokhely a spanyolországi Santiago de Compostelában) mutatja; a községben lakó Móser Ferenc nyugalmazott hadnagy festette (Csáky 2008, 35). Az épület teljes rekonstrukciója 2017 nyarán zajlott.

2.2. Középtúri templom

A középtúri egyhajós templomot a Korpona-patak partján emelték 1260-ban. A késő román stílusú építményt a törökdúlás után barokk stíluselemek felhasználásával javították. A négyszög alakú szentély déli falához illesztett sekrestye és a hajóba vezető előszoba is a 18. századi átalakításkor épült. A 19. században ipartelepítési tervek alapján a patak medrét közelebb hozták a faluhoz, így az árvizek a part alámosásával fokozottabban veszélyeztették a templomot. Végül az 1938-as rendkívüli nagy áradás következtében a leszakadó partszakasszal együtt a templom hajója is leomlott. A megmaradt részt a diadalív befalazásával és egy új bejárat megnyitásával kápolnává alakították, amelyet 1968-ig használtak istentiszteleti célokra, amikor a két falurész számára egy-egy családi házban alakítottak ki imaházat. A barokk elemekkel bíró, ám túlnyomórészt román stílusú építményt 1643/1 sz. alatt a Lévai Járási Bizottság 1963. október 23-án kelt határozata alapján védett építészeti műemlékké nyilvánították. A középtúri imaházat a régi templom védőszentje után Tours-i Szent Márton tiszteletére szentelte Malagyi József plébános, a kistúri – azóta már eldöntött – imaházat oltárképe alapján a Magyarok Nagyasszonya oltalmába helyezte.

2.3. Nagytúri templom

Az imaházakat 2014-ben felszámolták, mert elkészült a Magyarok Nagyasszonya és Tours-i Szent Márton tiszteletére szentelt, kettős patrocíniumú, új templom. A templomépítés ügyével már Mészáros Árpád Lőrinc plébános (1912–1983) is foglalkozott, aki 1957–1972 között szolgált Felsőtúron. Középtúron telket vásárolt és elkészíttette a tervrajzokat, ám az akkori politikai rendszer meggátolta az építkezést. Csupán a rendszerváltás után nyílt lehetőség a templomépítés gondolatának megvalósítására. Az építkezést Nagy János esperesplébános (2010-tól szolgál a felsőtúri plébánián) indította el és irányította, a kétkezi munkából is alaposan kivéve a részét. A széles környék egyik legmodernebb temploma Beata Sádecká komáromi építészmérnök tervei alapján épült, Nagytúr önkormányzata 33 ezer euróval járult a költségekhez. A teljes liturgikus berendezés és felszerelés elkészültéig különleges püspöki engedéllyel működik.

A szürke tetőburkolattal fedett épület kör alaprajzú, a kupolatető süllyesztett bejárat feletti részét ovális ívelésű, két, felfelé keskenyedő, négyszög alaprajzú oszloppal alátámasztott manzárd töri meg. A tetőcsúcs közvetlen közelében emelkedő, különleges, áttört harangtornyot két, egymásra merőleges, az épület mindkét oldalán a földre támaszkodó, a tetőzet magasságától homorúan ívelt, karcsú, lapos pillér alkotja, melynek tető feletti részét két kerek, vízszintes plató köti össze, köztük az egymás fölé függesztett harangokkal. A ferde síkokkal lezárt laptorony magasabb bal oldali és alacsonyabb jobb oldali eleme közé sima szárvégződésű, hosszú szárú latin keresztet erősítettek. A négyszögletes támpillér alsó, épület melletti részét ovális nyílású átjáró légiesíti.

Kültéri szakrális kisemlékek

3.1. Felsőtúr

3.1.1. Templom előtti feszület (templom előtti kereszt)

Az 1889-ből származó, vörös mészmárvány feszület a templom előtt, mintegy 20 m-re a nyugati tájolású bejárattól kapott helyet. Kétlépcsős talapzatra állított, háromszoros tagolású, négyszögletes oszlopfővel lezárt, négyszögletes pillér tartja. A latin típusú kereszt függőleges szára kissé kiszélesedik, a keresztszárak ívelt végződése a mankós kereszthez hasonló alapból emelkedik. Az ezüstszínűre festett, öntöttvas korpusz a töviskoszorús Jézust égre emelt arccal, nyitott tenyerén átszögezett kezekkel és egymás mellé helyezett lábakkal ábrázolja. A szépen redőzött ágyékkötő a bal oldalon kis csomóval kötött. A korpusz felett az INRI feliratot vízszintesen széthúzott tekercset imitáló fémtáblára írták. A dedikáció szövegét a pillér kissé bemélyített előlapjára vésték, azon belül pedig Jusztin Mihály nevét egy ismételten mélyített síkra helyezték. A szöveg érdekessége, hogy a kőfaragó a nagy I betűkre pontot rakott. A Historia Domus (8.) szerint 1899-ben Felsőtúron Jusztin Mihály gazda és neje, Csillag Juli vallási buzgalmuktól indíttatva, szép márvány keresztet állíttattak, mely a templom előterén pompáz, hirdetve Isten dicsőségét és emelve a lakosok hitéletét. A széles vidéken párját ritkító díszes kereszt a hozatalon kívül 190 forintba került. Július 7-én szenteltetett fel a kerületi esperes által fényes segédlettel. A sérült posztamens széthullásának megelőzésére két, egymástól bő arasznyira felerősített, a baloldalon levélmintás széldíszítéssel és csavarozással kapcsolódó vaspánt szolgál. Az alsó vaspánt részben eltakarja az ajánlás fölé vésett, nyílhegyvégződésű latin keresztet. Az oszlopfő kettéhasadását ujjnyi vastag acélhuzalból kialakított, szintén csavarozással szabályozható gyűrű akadályozza meg. A talapzat előtti, terepszinthez alkalmazkodó, keskeny beton támasztólépcső az építmény stabilitását segíti.

3.1.2. Út menti fafeszület (fakereszt)

A templomtól északnyugati irányban, a falu Palást felé eső végén található a csipkézett szélű horganyozott bádog esővetővel ellátott, a Veszely család által felújíttatott fafeszület. A háromkaréjos szárvégződésű, sötétbarnára festett út menti fakereszten az imént leírthoz hasonló a fémkorpusz: a töviskoronás Megváltót ég felé emelt arccal, kinyújtott ujjú kezét tenyerén, lábait egymás mellett átszögezve mutatja; az ágyékruha kis csomóval kötött a bal csípő felett. A test krémszínnel színezett, az ágyékkötő világoskék, a haj, szakáll, a szemek és a szegek sötétbarna, a sebekből csorduló vér sötétvörös színt kapott. Az INRI. feliratú, vízszintesen nyitott tekercset szimbolizáló, plasztikus, S alakban hajlított fémtábla fekete színű, a feliratot fehérrel festették. A kereszt függőleges szárát, Jézus lába alatt kb. 20 cm-re, oszlopfőt imitáló, plasztikus faragvány díszíti, alája aranyszínű kehely és ostya szimbólum került. A keresztszár legalsó szakaszán fehérre festett arma Christi jelképek (létra és két, keresztbe rakott, hosszú szög) hangsúlyozzák a Megváltó szenvedését. A betontalapzatba ültetett alsó részbe vésték az állíttatás évét: 1957. Az enyhe domboldalon álló feszületet áttört geometriai mintákkal öntött, fehérre festett betonkerítés veszi körül; a kerítésen belüli területet kibetonozták, eléje széles, a kerítés mindkét szélén túlnyúló betonlépcsőt készítettek, amire antik stílusú, kehely alakú beton virágtartó került. A keresztszárra művirágkoszorút kötöttek, a tartóba szintén művirágot helyeztek. Az objektum mellett mindkét oldalon egy-egy nyeséssel formázott, fiatal fenyőfa áll.

Felirat: 1957

3.1.3. A régebbi temetői központi feszület (régi temetőkereszt)

A templomtól északi irányban húzódó temető régebbi központi feszülete vöröses színű mészmárványból készült. A téglalap alaprajzú, kétlépcsős talapzatra állított masszív pillért nyeregtetőformára faragott oszlopfő zárja le, ennek közepéből emelkedik ki az egyenes szárvégződésű kereszt alacsony lábazata. Az ezüstre festett, öntöttvas korpusz a töviskoszorús Jézust felemelt arccal, behajtott ujjú, tenyéren átszögezett kezekkel és egymásra helyezett lábakkal ábrázolja; ágyékruhája a jobb csípő felett kötött. Az INRI betűsort tartalmazó, vízszintesen széthúzott tekercset imitáló fémtáblácskát szintén ezüstszínűre festették. A dedikáció szövegét a pillér előlapján kissé mélyített, kettős díszkerettel hangsúlyozott mezőbe vésték; a betűk egykori ezüstözése erősen megkopott.

Felirat: INRI // Krisztus lelke / szentelj meg engem / Krisztus oldalából / kifolyt vér és víz / tisztíts meg engem / 1916

3.1.4. Temetői feszület (új temetőkereszt)

Az újabb központi feszület szürke műkőből készült. Egy elkorhadt fakereszt helyett állították az 1990-es évek közepén, átmentve az öntöttvas korpuszt és INRI feliratú táblát. Az egyenes szárvégződésű, betonalapba erősített latin kereszten az ezüstre festett korpusz az arcát jobb vállára hajtó, töviskoszorús, halott Krisztust ábrázolja. Behajtott ujjú kezeit a tenyerén, lábait egymás mellé helyezve szögezték át, ágyékruhája jobb csípője felett csomózott. A feje feletti fémtábla vízszintesen kibontott, fecskefarok-végződésű zászlót mutat. A feszületen nincs dedikáció. A betonalap körül futókkal gazdagon beültetett sziklakertet alakítottak ki, amit egynyári virágokkal még körbeültettek. A feszület elé vasszerkezetű pihenőpadot állítottak.

3.1.5. Kápolna alakú képoszlop (Fájdalmas-kápolna)

A templomtól délre, az 1556-os út jobb oldalán, egy családi ház előkertjében áll a helyiek által Fájdalmas-kápolnaként ismert kápolna alakú, egyfülkés képoszlop. A 19. századi katonai felmérések szerint az objektum egy lakott területen kívüli útkereszteződés közelében épült; az új házsor előkertjeinek kialakításakor került belterületre. A téglalap alaprajzú kisépítményt kívül-belül fehérre meszelték, a bádoggal fedett sátortetőt vörösre festették; a tetőgerinc közepére sima, egyenes szárvégződésű, kovácsoltvas keresztet állítottak. A dongaboltozatú szoborfülkét ívelt tetejű, osztólécekkel különböző méretű szemekre tagolt ablak fedi. A Historia Domus (10. p.) szerint 1885. év szeptemberében Mezey Jánosné – földbirtokosnő – által a templom szomszédságában már régi időben épült fájdalmas Szűz Anya szobra és Kápolnája igen díszesen megjavíttatott, s mivel alapítványt nélkülözött, 20 forint alapítvánnyal ellátta. A középtúri templomból[9] idehelyezett, archaikus kivitelezésű, négyszögletes kőemelvényre helyezett, színezett pietà a Fájdalmas Szűzanyát vörössel bélelt ezüst színű koronával a fején, nyakán szürkével szegett barna ruhában és szürke bélletű, barna fátyolban, köntöse alól kilátszó, fekete lábbelivel ábrázolja. Ölében a halott Krisztus fejét aranyszínű korona övezi, haja, szakálla, ágyékruhája fekete. A szobor előtti öntöttüveg vázában művirág, kétoldalt egy-egy üveg gyertyatartó látható. A „Fájdalmas-kápolnához” nagycsütörtökön imádkozni mentek a hívek, énekeltek és litániát mondtak.

3.1.6. Mária-képoszlop (Mária-kápolna)

A templomtól nyugatra, kb. fél kilométernyi távolságban található a parókia kerítésébe épült, félköríves alaprajzú, egy szoborfülkés Mária-képoszlop. Külső falát fehér nemes vakolattal borították, belül fehérre meszelték. A dongaboltozatú fülkét félköríves végződésű, kétrészes, szürkére festett vaskeretes ablak zárja. A keret felső részének keskeny vaspálcákkal hat részre osztott félköríve szilárdan a falba épült, a két ablakszárnnyal nyitható alsó szegmens nyolc-nyolc négyszögletes ablakszemmel tagolt. Az ablaknyílást sima, mélyített falsáv keretezi, a közbeeső párkány szürkére színezett bádoggal borított. A háromszög oromzatban végződő homlokzatot a fülkenyílás mindkét oldalán egy-egy, kb. az ablak 3/4-éig magasodó, fejezet nélküli pilaszter díszíti. A vörösre festett bádogtető a kupola- és a nyeregtető elemeinek kombinálásával épült, az objektum hátoldalán követi az alap félkörívét. A fülkében a Segítő Szűzanya szobra látható, mely Máriát fehér fátyollal, fekete szegélyű, csokorra kötött rózsaszín szalaggal összefogott, fehér köntösben és kék palástban, karjait kissé széttárva, kegyelemközvetítő pózban ábrázolja. Kétoldalt a szobor elé állított üvegvázákba fehér műrózsákat, középre elektromos gyertyát tettek.

3.1.7. Lourdes-i barlang

A templom előtti feszületen kívül a lourdes-i barlang is a templom szakrális terében kapott helyet. A templomkert bejáratától jobbra faragott túri kőből (mészdolomit) épült (a kőbánya a község határában van). A barlang teljes szélességét kitöltő kőpadkán külön-külön alacsony kőemelvényre állították a lourdes-i jelenést idéző szobrokat. Szűz Máriát a hagyományos módon, imára összetett kézzel, karján barna, nagy szemű rózsafüzérrel, aranyszegélyű fehér ruhában és fátyolban, hosszú, világoskék övvel ábrázolja a plasztika. Mindkét meztelen lábfején egy-egy sárga rózsa látszik. A szürke sziklás talajt imitáló szobortalapzatot fekete indán sorakozó zöld rózsalevelek díszítik; a talapzat elején világoskék festéssel jelezték a forrást. A jobb oldalon felemelt arccal térdelő Bernadett fátyola krémszín, szoknyája világoskék, blúza fehér, vállkendője halványzöld, köténye halványkék és cipője barna. Bal kezét kissé előrenyújtja, behajtott jobb alsókarján két utólag felrakott rózsafüzért tart. A barlang hátsó falára hálatáblákat erősítettek, a dedikációt fekete márványtáblára vésve a padka előfalán helyezték el. Az oltárpadkára és eléje vázákba művirágot, valamint lámpásokat raktak díszítésként. A félköríves barlangnyílást kétszárnyú, díszesen kovácsolt, feketére festett rácsajtó zárja, a tartórudak tobozdísze, a függőleges pálcák liliomvégződése és a középen levő kereszt aranyozott. Az objektum tetején háromkaréjos szárvégződésű, áttört mintázatú feszület áll. A barlang mindkét oldalára alacsony kőtámfal épült két-két kiugró vázatartóval, a terep lejtésének kiegyenlítését világosszürke járólappal kirakott két széles – teraszként szolgáló – és egy keskeny lépcső biztosítja. A legalsó lépcsőfokon két kovácsoltvas padot helyeztek el az itt elmélkedni, imádkozni kívánók számára. A barlang köré borostyánt ültettek, a templomhoz és a barlanghoz kőszegélyes, díszburkolatú járda vezet.

Felirat: LOURDES-I / SZŰZ MÁRIA / TISZTELETÉRE / HÁLÁBÓL ÁLLÍTTATTÁK / A TÚR-I HÍVEK / A. D. 2009

Hálatáblák:

1. sötétszürke márvány, vésett, ezüstözött betűk: SZŰZANYÁM / KÖSZÖNÖM / HOGY MINDIG / MEGSEGÍTESZ / M. CS. CSALÁD
2. barnával szemcsézett szürke márvány, aranyozott betűk: SZŰZANYÁM / köszönet és hála / a 100. születésnapért
3. fehér márvány, aranyozott betűk, a tábla felső sarkain egy-egy bevésett, aranyozott kereszt: HÁLÁBÓL / NEKED / SZŰZANYÁM / V. CS.
4. sötétszürke márvány, ezüstözött betűk: SZŰZANYÁM / HÁLÁS LESZEK / TOVÁBBRA IS / A. CSALÁD

Valamennyi hálatábla felfüggesztéséhez ezüstszínű, sodort fémszálat használtak.

3.1.8. Szent Flórián-szobor (Flóriánka)

A templomtól nyugatra, közel a Korpona-patakhoz, egy családi ház kerítésének két tartóoszlopa közé ékelődve található Szent Flórián szobra. A színezett kőszobor meztelen felsőtesttel, világoskék bélletű, mellén kör alakú kapoccsal összefogott piros palástban, kékszürke tunikában, fején fekete sisakkal mutatja a tűzoltók védőszentjét. Haját, szemét, szemöldökét, keskeny bajuszát, kis szakállát és lábán a magas szárú csizmát szintén feketére festették, akárcsak a bal karjában tartott könyvet. Jobb kezével vörösbarna csöbörből vizet önt. A szobor négyszögletes, öt lépcsővel tagolt fejezetű, volutás barokk pilléren áll. Az abakusz alatti volutákat girland köti össze, alatta a vésett betűs dedikációval. A szöveg alá a szentmiklósi és óvári Pongrácz család egész előlapot betöltő, dombormű címerét vésték: kiterjesztett szárnyú kétfejű sas, melynek testét kettévágja a pajzs alján levő koronából felemelkedő kürtszarv és páncélos kar, fölöttük csillaggal. Az előredomborodó talapzat stabilitásának biztosítására egy kőlépcsőt helyeztek eléje; a talapzaton még olvasható az 1790-es évszám.

Ezen a helyen egyik katonai felmérés térképei sem tüntetnek fel épített szakrális kisemléket, ami a térképek nagymérvű pontatlanságát mutathatja. Ugyanakkor felmerülhet a gyanú, hogy az objektum az 1846 táján a Korpona túlpartján jelzettel lehet azonos, és később kerülhetett mostani helyére, az egykori Nedeczky- (később Pongrácz-) kúria elé. Sajnos, erre nézve nem találtam adatokat, és a helyi szájhagyomány sem őriz ismereteket folyón túli kisépítményről. A két háború közti időszakban Szent Flórián napján (május 4.) a katolikus hívek a templomból körmenettel vonultak a szoborhoz.[10]

Felirat: S. FLORIAN / ORA PRO NOB. / 1790

3.1.9. Nepomuki Szent János-szobor (Jánoska)

A Nepomuki Szent János-szobrot az egykori vízimalom közelében a 18. század végén emeltette Kellio Ádám földbirtokos. Ő és Zsuzsanna nevű nővére 1715-ben anyai nagyapja, leszenyei Nagy Ferenc után örökölték a felsőtúri birtokrészeket (Benková 2015, 19). A kőszobor a Korponába ömlő Patócsik patak partján áll, és a Historia Domusban (8. p.) feljegyezték róla, hogy 1777-ben (Fehérváry Antal plébános szolgálati ideje alatt) kijavíttatott; azaz elláttatott a sz. szobor feje föveggel és egészen újonnan befestetett Zólyomi János hídvégi aranyozó által, ki ezen időben a vidéken hasonló munkákat szokott teljesíteni. A színezett plasztika a molnárok, vízen járók védőszentjét, illetve a megszólások elleni védelmezőt fekete reverendában, alóla kilátszó saruban, rövid, fehér, csipkézett szegélyű albában, vállán elöl megkötött, sötétszürke, csuklyás pelerinnel, fején birétummal, kezében méretes, barna feszülettel ábrázolja. Az aranyozott, szegletes csigavonallal díszített barokk pillér talapzatát széles betonalappal erősítették meg. A négyszög alaprajzú, háromlépcsős abakusszal fedett pillérből pilaszterszerűen emelkedik ki a fejezet alatt aranyozott girlanddal ékesített, a dedikációt és a címert tartalmazó, keskeny rámával hangsúlyozott előlap. A latin nyelvű, vésett felirat erősen kopott, ráadásul a felújításkor vékony bevonattal lekenték; a címeralakokat szürke színnel kiemelték. A kisemlék széles, kétlépcsős, utólagos betonalapját feketére festett, nyílhegyvégződésű pálcákból hegesztett, kiskapuval ellátott, kovácsoltvas kerítés veszi körül. Nepomuki Szent János emléknapján (május 16.) a hívek a templomból a papjukkal együtt körmenettel mentek a szoborhoz.[11]

Felirat: …NE… / …PER / …IOS MISERIES (?) / ET / …ANAM(?) KELLIO / SACRATA (?)

3.1.10. Szentháromság-szobor (Háromság, Szentháromság)

A homokkő Szentháromság-szobor a hajdani Pongrácz-kastély, a későbbi Mintál-ház előkertjében látható. A vörös mészmárvány, négyszögletes alaprajzú pillér fejezete a szobrot tartó, szintén négyszögletes mészmárvány oszlop alapjaként szolgál. A dedikáció számára a recézéssel mintázott pillér elején vésett kerettel hangsúlyozott, sima felületet alakítottak ki; az ugyancsak recézett felületű, sima szegélysávval díszített alap a pillérnél kissé szélesebb. A kétlépcsős abakuszra állított, homokkőből faragott szobor horizontális elrendezésben, az apostoli hitvallás (Hiszekegy) 13. századra Európa-szerte véglegesen rögzült szövegformája szerinti megfogalmazásban mutatja a felhőn trónoló Szentháromságot. A Fiúisten bal kezét a mellére teszi, jobbjával magához öleli keresztjét és a jobb kezében jogart, bal kezében a Földet, illetve a világmindenséget jelképező országalmát tartó Atya jobb oldalán ül (…sedet ad dexteram Dei Patris omnipotentis – …ott ül a mindenható Atyaisten jobbján…). Az eredeti kőkereszt valószínűleg letört, helyére egy egyenes szárvégződésű, sima fakeresztet erősítettek. A Jézus és az Atya között lebegő galamb képében ábrázolt Szentlélek az őt körülvevő dicsfénnyel és kitárt szárnyával fogja egységbe a megjelenített három isteni személyt. A hívek Szentháromság vasárnapján mentek a szoborhoz körmenettel.[12]

Felirat: Isten dicsőségére / emelték / MINTÁL JÁNOS és / MINTÁL ZSÓFIA /1910

3.2. Nagytúr

3.2.1. Temetői központi feszület, Középtúr (evangélikus kereszt)

Nagytúr mindkét falurésze rendelkezik temetővel, melyek az új templomtól észak-, illetve délkeletre, az országút túloldalán terülnek el. A temetőkben két-két temetői nagykereszt áll, mivel a katolikusok és az evangélikusok külön parcellában temetkeznek.

Az északkeleti irányban levő középtúriban mindkét feszület teljesen egyforma, külalakjuk azonos készítőről árulkodik. Mindkettő szürke műkőből készült egyenes szárvégződésű, fémkorpuszos latinkereszt. A feszületek állíttatásának éve is azonos, 1962.

A ravatalozóhoz és a bejárathoz közelebbit az evangélikusok emeltették. Négyszögletes talapzaton áll, ezüstre festett fémkorpusza fejét a jobb vállára ejtő, halott Krisztust ábrázolja. Az INRI feliratot fekete festékkel a függőleges keresztszár felső részére festették. A talapzat elején sima dedikációs mezőt alakítottak ki. A keresztszár alsó részére műanyag koszorút kötöttek, a talapzat körül mintegy 50 cm széles területen kis virágágyást alakítottak ki, ahová nyaranta egynyári virágokat ültetnek. A virágvázákat, üvegeket is itt helyezik el; ezekbe élő és művirágokat tesznek, általában a temetőben éppen a hozzátartozó sírját ápoló személy, vagy aki éppen ráér. Mindenszentekkor a temetőbe látogatók cserepes és vágott krizantémmal díszítik, a feszület előtt gyertyát, lámpást gyújtanak.

Felirat: I N / R I // ISTEN DICSŐSÉGÉRE / ÁLÍTATTÁK / A KoTURI HÍVEK / 1962

3.2.2. Temetői központi feszület (katolikus kereszt)

A katolikus parcellában a fentebb leírttal azonos formájú feszületet találunk. Az egyenes szárvégződésű, fémkorpuszos latinkereszt négyszögletes talapzata itt egy kissé alacsonyabb. A fejét a jobb vállára ejtő, halott Krisztust ábrázoló korpusz megformálása, festése azonos a már leírttal. Az INRI feliratot ugyanúgy fekete festékkel írták a függőleges keresztszár felső részére, mint az evangélikus parcellában. A keresztszár alsó részét műanyag koszorúk borítják, a talapzat körül kis, kerek virágágyást alakítottak ki, ahová a feszületet gondozó Zahorecz Etel nyaranta egynyári virágokat ültet. A mindenszentek ünnepéhez az ún. „Jézus sírját” rendbe tette, eltávolította a nyári virágmaradványokat, aztán a területet művirágokból és puszpánggallyakból kialakított, koszorúszerű díszítéssel vette körül. Az itt elhelyezett fekete műanyag, földbe szúrható sírvázákba művirágot és krizantémot rakott, gondosan helyet hagyva a temetőbe később látogatók virágainak, gyertyáinak, lámpásainak.[13] Feltételezem, hogy az evangélikus parcella központi feszülete környékének gondozásához viszonyított gazdagabb díszítés egyrészt a „Jézus sírja” felfogásból, másrészt a katolikusok pompaszeretetéből, de az ápolást végző személy egyéni ízléséből is eredhet.

Betűhíven ugyanaz a felirat: IN / RI // ISTEN DICSŐSÉGÉRE / ÁLLÍTATTÁK / A KöTÚRI HIVEK / 1962

3.2.3. Temetői központi feszület, Kis- vagy Alsótúr (kereszt)

A kistúri falurész temetője az új templomhoz viszonyítva délkeleti irányban található. Fából készült, fémkorpuszos nagykeresztjét 1970. jún. 24-én állították. A vörösre festett keresztet eredetileg csipkézett, szintén vörös bádog esővető borította. Korpuszát is színezték, Krisztus testét, töviskoszorúját és ágyékruháját fehérre, haját, szakállát feketére, a felirati táblát vörösre festették. Az állíttatás napja a községbeliek számára emlékezetes maradt, mert villámcsapás következtében azon a napon halt meg a mezőn Stefanek László. Az adatközlő férje,[14] Sliacky Pál (1938–1995) ment érte és hozta be kocsin a faluba. A fakereszt 2013-ra erősen megkorhadt, ezért a község költségén újat készíttettek, amire áthelyezték az úgyszintén felújított korpuszt és felirati táblát. Az esővetőt azonban már nem szerelték vissza.

A feszület stabilitását négyszögletes, kétlépcsős betontalapzat biztosítja, az illeszkedés helyét állványszerű vastokkal megerősítették. A keresztet újfent vörösre festették, a polikrómozott fémkorpuszon Jézus haját, szakállát feketére, bal oldalán a sebet és kezeinek-lábainak vércseppjeit, illetve a jobb oldali medencecsont felett kis csomóba fogott, fekete kötéllel felkötött ágyékruhát vörösre, a test szabadon maradó részeit krémszínre, a töviskoronát szürkére, a szegeket feketére színezték. A fej fölé szegezett I.N.R.I. feliratot fekete festékkel írták a függőlegesen szétnyitott fecskefarkú textilzászlót imitáló, krémszín alapú, feketével keretezett fémtáblára. A korpusz a fejét jobb vállára ejtő, halott Megváltót jeleníti meg, akinek zárt ujjú kezeit a tenyerén, lábait egymás mellett szegezték fel. A jobb felsőkaron javítás nyoma látszik. A betontalapzat új, felső lépcsője egyúttal a mécsesek elhelyezésére, az alsó (a régi alap) a terep kiegyenlítésére szolgál. Ugyancsak az alsó lépcsőn kapott helyet az S alakra díszesen hajlított vaspálcákból hegesztett, négyrekeszes lámpástartó. A virágokat, koszorúkat is ezen a lépcsőn helyezik el. A feszület körüli területet beton járólapokkal rakták ki. Virágot, koszorút, mécsest a temetőbe látogatók tesznek elébe.

Felirat: I.N.R.I.

3.2.4. Régi temetői nagyfeszület (régi kereszt)

A vidéken 1956-ban végigsöprő szélvihar a felsőtúri templom tetejét és tornyát is megrongálta. A torony lesodort, kovácsoltvas keresztje helyébe Mészáros Árpád Lőrinc plébános újat készíttetett, a régit áthozták a kistúri temető régebbi részébe, ahol a ledőlt barokk feszület megüresedett, magas kőalapra állított pillérén helyezték el.[15] A háromkaréjos szárvégződésű fémkeresztre egy kisebb, öntöttvas korpuszos, egyenes szárvégződésű, latin fakeresztet csavaroztak. A korpusz a töviskoszorús Jézust kissé jobbra fordított, ég felé emelt arccal, egymás mellé szegezett lábakkal és behajtott ujjú, tenyéren átütött kezekkel ábrázolja. Elöl áthajtogatott ágyékruhája hátul kötött, redőzött széle a jobb oldalon kilátszik a test mögül. A négyszögletes barokk pillér alsó részét voluta erősíti, sima, kétszer tagolt fejlemeze megrepedt, ezért bádogborítással erősítették meg. Az előlapon, a csigavonalaktól határolt mezőben helyezték el a kidomborodó kagylószimbólumot, mely nem csak a feltámadást, de a barokk művészetben egyúttal az Istenszülő Szűz Máriát is jelképezte (mint kagyló az igazgyöngyöt, testében hordozta az Isten Fiát). A szimbólum alatti és az alapra vésett, valószínűleg latin szöveg a kopás miatt olvashatatlan, de még viszonylag jól kivehető az állíttatás éve.

Felirat: SUB UMBRA …. / QVEM DESIDERADAE / QVIESCO… / CANT2V3 / 1876

3.2.5. Feszület (torzó) (kőkereszt)

Az újabb, kombinált feszület minden bizonnyal a barokk talapzatról ledőlt régi, faragott kőfeszület pótlására készült, mely összetörve hever a földön, a talapzat közelében. A törött feszület korpusza erősen kopott, csupán a test körvonalait mutatja. Az adatközlő[16] szerint a kereszt korát nem ismeri senki, de a Ruttkayék direkt mögéje temetkeztek, lehet, hogy ők állíttatták… akkor viszont nagyon régi lehet. Az evangélikus Ruttkay család sírkertje valóban a barokk kereszt közelében található. Tagjai közül a kistúri Ruttkay Mórné, Ruttkay Malvin és Ruttkay Mária szerepel az 1885-ben Pongrácz Lajos szerkesztésében kiadott Szondi album előfizetőinek, valamint 1-1 forint adománnyal a Szondi emlékzászlóra adakozók listáján.[17] Az 1908-ban fiatalon elhunyt Ruttkay István temetéséről a Korponai Közlöny is tudósít: Halálozás. Ruttkay István kisturi földbirtokos, volt vármegyei szolgabíró és aljegyző, f. hó 9-én életének 33. évében elhalálozott. A boldogultat f. hó 11-én temették el nagy részvét mellett. A temetésen Lits Gyula főispán vezetésével a vármegyei tisztikar is teljes számban megjelent. A sírnál Holluby Vilmos felsőrakoncai ág. hitv. evangélikus lelkész könnyekig megható gyönyörű gyászbeszédet mondott. – Áldás poraira.[18]

3.2.6. Út menti feszület (kereszt)

A templomtól északi irányban, a középtúri Treiter család házának előkertjében álló feszületet a 19. századi katonai felmérések még nem mutatják, de a 20. század második felében már tájékozódási pontként tüntették fel, emiatt áthelyezésekor a családnak kellemetlenségei támadtak. Végül kompromisszumként a hatóság elrendelte, hogy csak alacsony növényzetet ültethetnek eléje, hogy az útról is jól látható legyen. Ez a rendelkezés szemlátomást érvényét vesztette, mivel az előkertbe ültetett bokrok nyaranta szinte teljesen eltakarják a feszületet. Régebben a hosszú parasztház sarkánál állt, az ott lakó Bazsó család gondozta, az előtte levő szabad területet a gyerekek játszótérnek használták. Az épület átépítésekor, 1966-ban állították jelenlegi helyére, hogy pontosan a modernebb formájú, sátortetős kockaépület közepére kerüljön. A közvetlenül a terasz elé helyezett, egyenes szárvégződésű latinkereszt négyszögletes talapzaton áll. A pillér fejezetének egyenetlensége meglehetősen gyakorlatlan kivitelezőre, esetleg sérülés durva javítására utal. A dedikációs tábla az áthelyezéskor megsérült, javításra félrerakták, de elkallódott. A szürke műkő keresztre erősített korpusz megfogalmazása azonos a többi nagytúri feszület korpuszával; az ujjait ernyedten behajtó, tenyéren és egymás mellé helyezett lábakkal felszegezett, fejét jobb vállára ejtő, halott Jézust ábrázolja. Az INRI feliratot fecskefarok-végződésű, vízszintesen széthúzott tekercset imitáló fémtáblán a kereszt felső szélének közelébe erősítették. A feszület felett 2007-ben még a terasztetőzethez illeszkedő, bádoggal fedett, cakkozással díszített, sátor alakú kis deszkatető volt, ám azt azóta eltávolították. A keresztszárat műanyag koszorúval díszítették, a talapzat tetején lámpást gyújtottak. Mivel karácsony közeledett, a földre helyezett virágtartóba fenyőgallyakból és műanyag mikulásvirágból készített karácsonyi csokor került.[19] Nagycsütörtökön, a szentmise után a falusiak a „kápolnák” körbejárásakor ennél a feszületnél is megálltak imádkozni.[20]

3.2.7. Kápolna alakú képoszlop (kápolna)

A bádoggal fedett, téglalap alaprajzú kistúri kápolna az új templomtól délre, az országút mellett, az állíttatása után kialakított utca sarkán, a mögötte levő családi ház előkertjétől téglafallal lekerített területen látható. Két helyen megcsavart, kovácsoltvas pálcákból hegesztett, sima tetejű, sötétbarnára festett kerítés veszi körül, elöl nyitható kapuval, melynek tetejére sima szárvégződésű latinkeresztet állítottak. A kerítésen belüli teret járólapokkal rakták ki, az oszlop alját egy sor csempe védi a felverődő esővíztől. Az egyenes képoszlop tető alatti része enyhén kiszélesedik, a kontyolt tető közepén laposvasból kovácsolt, háromkaréjos szárvégződésű kettős kereszt magasodik. A szoborfülkét ívelt, sötétbarna fakeretes ablak takarja, melynek alsó része nyitható, felső, kb. 1/3-nyi, sugarasan három szegmensre osztott, virágmintával öntött üveggel fedett része rögzített. A fehérre meszelt fülke boltozata enyhén ívelt. A fülkében a régebbi, porcelán lourdes-i Mária-szobrot egy újabbra cserélték, amely Máriát csomóra kötött kék övvel, aranyszegélyes fehér ruhában és hosszú, aranyszínű béléssel készült, aranyszegélyű fátyollal ábrázolja; imádságra összeillesztett kezét a szíve elé emeli, jobb karján nagy, aranyszínű szemekből plasztikusan megformált rózsafüzér függ; ruhája szegélyét mezítelen lába felett egy-egy aranyrózsa díszíti. A kisplasztika mellé kétoldalt egy-egy keskeny üvegvázában művirágcsokrot, eléje szív alakú, perlithabból és művirágokból készített virágdíszt helyeztek. Az egyik adatközlő[21] emlékezete szerint a kápolna talán az I. világháború után épült hálából, mert a frontokról sok férfinak sikerült hazakerülni. Akkoriban még nem volt ott utca, a képoszlop mögötti terület egy Somogyi nevű zsidó birtokosé volt – földek és udvar egy dohány raktározására szolgáló pajtával. Egy mezei út volt mellette, hogy be tudjanak menni, mert a zsidó háza beljebb volt. Az utca csak a második világháború után épült, amikor a szemközti oldalon is építkezni kezdtek. Azt a lehetőséget is felvetette, hogy esetleg a Somogyi család emeltette az 1930-as évek elején, mert Kistúr urasági birtok volt a Somogyiak és gr. Károlyi Klára tulajdonában. A másik adatközlő[22] szerint a kápolna már az ő iskoláskorában is ott állt. Szerinte valóban a Somogyi család emeltethette, mert a mögötte levő házban laktak a Stefanek Andrásék, akinek a felesége a Somogyi kisasszony dajkája volt.

A képoszlopból többször ellopták a Mária-szobrokat, köztük egy kb. 1 méter magasat is.[23] Az objektumot jelenleg Matyó Mária gondozza, a lánya, Matyó Zita újítatta fel 2016-ban; a most látható plasztikát is ő tette bele.[24] Abban valamennyien egyetértettek, hogy bár a terület zsidó tulajdonosát (bérlőjét?) szintén dr. Somogyinak hívták, nem valószínű, hogy a kápolnát ő építtette volna.

3.2.8. Kápolna alakú képoszlop (kinti kápolna)

A templomtól északkeletre, a község középtúri kataszterében, a Felsőtúrra vezető országút bal oldalán található a kinti kápolna. Az egyfülkés, kápolnaszerű képoszlop a magas útpart tetején, két nyírfa és két almafa között áll. Külső falát szürke nemes vakolat (brizolit) védi, az enyhén ívelt mennyezetű fülke belseje fehér. A minden valószínűség szerint felújított lourdes-i Mária-szobrot négyszögletes betonalapra állították. A plasztika a Szűzanyát kék övvel átkötött, nyaka körül hullámos aranyszegéllyel díszített, fehér ruhában és aranyszegélyes, fehér bélésű, hosszú, kék fátyolban ábrázolja; imára összeillesztett kezét a szíve előtt tartja, jobb karján ezüst szemekből álló rózsafüzért tart, mezítelen lába felett a ruha szegélyét fehér rózsa díszíti. A szobor sötétszürke talapzatát stilizált kövekkel és barna indákon zöld levelek közt nyíló fehér rózsákkal formálták, középen jelezve a lourdes-i gyógyforrás megjelenését. A fülkét két, üvegvázába tett művirágcsokorral és egy kereszt alakú, elektromos mécsessel díszítették; ívelt nyílását ugyancsak ívelt, sötétbarna fakeretes, sima üveggel üvegezett ablakkal zárták le. A szürkére festett bádog sátortetőt két első sarkán díszített esőcsatornával látták el, a tetőcsúcsra háromkaréjos szárvégződésű, a dicsfényt négy sugárral megjelenítő keresztet állítottak. A képoszlop előtt félköríves végződésű betonelemekből kis, félkör alakú teret alakítottak ki, melybe fenyőgallyakból és művirágból összeállított karácsonyi csokrot helyeztek, a félkörív elé lámpást tettek.

A kápolnát Pál István (született Középtúron 1904-ben) asztalos jó szándékból állíttatta. Sokáig Saliga Ilona gondozta, aki 2016. november 26-án elhunyt, de már közvetlenül halála előtt is Bodó Mária (Ágoston Erzsébet lánya) gondozta; jelenleg Pál Ildikó viseli gondját. Az 1990-es években egy fiatalember autóval nekiment, akkor a felsőtúri Bálint József javíttatta meg. A képoszlopból már kétszer ellopták a Mária-szobrot.[25]

3.2.9. Képszekrény (Szölci kápolnácska)

A templomtól keletre elterülő Szölc dűlőben látható képszekrényt eredetileg az út túloldalán, a Kerek-erdő alatt állíttatta Szarka sz. Somogyi Erzsébet (szül. 1893. augusztus 8.) hálából, mert János és Sándor nevű fiai 1945-ben szerencsésen hazatértek a háborúból.[26] A terület rekultivációja során a palásti szövetkezet elnöke, Hojčka, kivágatta az erdőt, ezért a képszekrényt átvitték mostani helyére. Mivel betörték az ablakát, az állíttató leszármazottai a régi mintájára az egészet felújíttatták. A betonba állított acélcsőre nyeregtetős, világosbarna pácolással színezett és tartósított fa képszekrényt tettek, melyben a Jézus szent szíve színes papírnyomatot aranyozott léckeret szorítja le. A szekrényke két oldalát ferde tetővel ellátott támasztékkal díszítette és erősítette meg a készítő, mintegy kicsiny templom jellegét adva a tárgynak. Üvegezett ajtaja két kis fémpánton fordul, aranyszínűre festett fa díszpánt keretezi, és kulccsal zárható. A sarkakat szintén aranyszínű, szív alakú farátétek rögzítik; az egyikről lehámlott az aranyozott felső réteg. Az ajtó felső részének közepére ugyancsak aranyozott, egyenes szárvégződésű latinkeresztet illesztettek. A képszekrény előtti területen évelő virágokból kis virágoskertet alakítottak ki, mögötte terebélyes diófa áll.

3.2.10. Szent Vendel-szobor (Vendelke)

A négyszögletes kőtalapzatra állított, négyszögletes, sima abakusszal lezárt, klasszicista pillérre helyezett középtúri Szent Vendel-szobor egy családi ház kerítésébe épült, vagy inkább a kerítést csatlakoztatták a szobortalapzathoz. A pillér mélyített előlapjába vésték a dedikáció szövegét, mely minden bizonnyal egy javított változat. A valószínűleg világoskék háttérfestés ugyanis lekopott, így előtűnt a szöveg eredeti elhelyezése; a javított dedikáció betűit feketére festették. Az abakusz elejének közepén díszesen kovácsolt vaslap, feltehetően a lámpástartó maradványa látszik. A színezett plasztika Szent Vendelt melléhez szorított kalappal, kezeit imához összeillesztve, bal lába mellett kossal ábrázolja. Kezébe hosszú, sima, hajlított vaspálcát helyeztek. A szent puha szárú csizmáját a színező harisnyának tekintette, ezért alsó részét feketére, szárát sárgára festette A tunika alsó része piros, felső része világoskék színt kapott, akárcsak a bőven redőzött, földig érő köpenye bélése. A ruhaujjakat és a szent haját barnára, a jobb oldalra helyezett tarisznyát sárgára, a test szabadon maradó részeit (térd, kéz, nyak, arc) krémszínre festették; szeme barna lehetett. Lábánál a kos egykor talán fehér színű volt, szája, orrlyukai barnák, csigába tekeredő szarva sárga. A festés már erősen kopott, a kövön megtelepedett a moha.

A Szent Vendel-szobrot hálából emeltette a falu népe az 1935-ös dögvész elmúltáért. Egyúttal fogadalmat tettek, hogy Szent Vendel napján nem mennek ki a határba dolgozni. Ezen a napon szentmisét szolgáltattak, s utána körmenettel vonultak imádkozni a szoborhoz. A szobor mögötti házat feltehetőleg először tűzoltószertárnak használták, később a községháza (Helyi Nemzeti Bizottság) működött benne. A szobrot jelenleg a házban lakók ápolják, talapzatához mécsest, lámpást, vázában vágott idényvirágot tesznek.[27]

Felirat: SZENT VENDEL / LÉGY PÁRT / FOGÓNK / DÖGVÉSZ / ELLEN / SZÓSZÓLÓNK / 1935

3.2.11. Világ győzelmes királynője szobor (Mária szobor)

Az új templom szakrális terében szentelték fel 2015. december 4-én a Világ győzelmes királynőjét ábrázoló, fehér, carrarai márvány Mária-szobrot, ami a templom mellett kialakított parkban kapott helyet. A szürke márványlapokkal borított, négyszögletes talapzaton sima, kétlépcsős abakusz tartja a szoborlábazatot, melynek elejét töviskorona motívum díszíti, felette a stilizált, fullánkját kinyújtó, kimúlt kígyó feje és farka látható. A szobor a komoly arcú, mintegy messzire tekintő Máriát hosszú, lábát is takaró, derékban átkötött köntösben és szintén hosszú, mellén összekapcsolt palástban jeleníti meg; fején a rövid fátyolt négyágú korona szorítja le. A bal kezében tartott, leeresztett jogart majdnem teljesen elfedik a ruha és a palást redői, jobb kezét kifordított tenyérrel, irgalomközvetítő pózban tartja, jobb térde kissé kiemelkedik, öltözetének jobb alsó részén három hatszirmú liliom díszlik. A lábazat hátsó részének bal oldalára Mária-monogramot véstek. A talapzat előlapján az ugyancsak vésett magyar, szlovák és latin nyelvű dedikációt fekete festéssel hangsúlyozták. A templomtól a szoborhoz járólapokkal kirakott járda vezet, mely a talapzatot is körbeveszi. A szakrális kisobjektum építését a községen is átvezető Mária út részeként kezdeményezték. Alkotója Mészáros Attila szobrászművész, aki a faragáskor Natália nővér[28] látomásának leírása alapján alkalmazta a szimbólumokat. A felállítási költségeket Nagy János helybéli esperesplébános szerint egy nevét elhallgatni kérő személy adományozta. A munkát Snell György esztergom-budapesti segédpüspök és Gyurcsó Zoltán érsekújvári püspöki helynök is támogatták. A vasárnap délutáni felszentelési szentmise főcelebránsa, a váci premontrei szerzetes József atya volt, aki szentbeszédében az engesztelés fontosságát hangsúlyozta és jelképéről, a Világ győzelmes királynőjéről is beszélt.[29]

Felirat: SZŰZ MÁRIA / VILÁG GYŐZELMES KIRÁLYNŐJE / PANNA MÁRIA / VÍŤAZNÁ KRÁĽOVNÁ SVETA / VIRGO MARIA / REGINA MUNDI VICTORIOSA / NUNC MONSTRA POTESTATEM TUAM / ÁLLÍTTATTÁK / A FELVIDÉKI ENGESZTELŐK 2015

3.2.12. Harangláb (Középtúr)

A szoknyás faharangláb magas betonalapzatra került közvetlenül az 1938-as nagy árvíz által erősen megrongált, régi Szent Márton-templom mellett. Az adatközlő úgy tudta, hogy a nagy árvízkor már ott állt. Két harang volt benne, melyeket 2014-ben az új templomra szereltek fel. Pitlík Mária volt a harangozó, Antal Mihály járt neki segíteni.[30]

A haranglábat kilenc fagerenda tartja, a középen kiemelkedő, ugyancsak bádogtetős harangtorony négy fagerendára épült; a tartószerkezet alsó része fedetlen. A torony felső része deszkaborítású, mind a négy oldalán egy-egy félköríves végződésű hangnyílással. A magas betonalapra hozzáerősített, korlát nélküli, kétfokú vaslépcső segíti a feljutást. A sátortető csúcsát rövid tartószárra erősített, horganyzott bádogból formált gömbön egyenes szárvégződésű latinkereszt díszíti.

3.2.13. Harangláb (Kistúr)

A derékszög alakú, ún. vinklivasból hegesztett kistúri haranglábat magas, négyszög alaprajzú, teraszszerű betonalapba rögzítették. A gúla alakú traverzet vörösre festett bádog sátortető fedi, közepén az egyenes szárvégződésű latinkeresztet két kis, alaplappal összeillesztett gúlára állították, a földgömböt jelképező gömbök mintájára. A harangláb felső harmadának alsó részét vaslapokkal takarták, a szerkezet többi része fedetlen, a toronyban egy harang lakik. A harangozó korláttal ellátott négy betonlépcsőn jut fel a betonteraszra, ahonnan a harangot a hosszú kötél segítségével szólaltatja meg. Az objektumot ugyancsak betonalapra helyezett, vaspálcákból és csővasból hegesztett, kapuval ellátott kerítés veszi körül.

3.2.14. Halálhelyjel[31]

Az 1556-os országút Nagytúr előtti szakaszán eredetileg fehérre festett, trapéz szárvégződésű fakereszt jelöli annak a tragikus közlekedési balesetnek a helyszínét, ahol a vétlen sofőr mellett utazó palásti Lukács Tibor életét vesztette.[32] A fakereszt feliratát fekete festékkel írták, a fehér alapfestés nagyrészt lekopott, csupán nyomokban mutatkozik. A keresztre keskeny, fehér szalagot és fehér művirágot kötöttek, eléje szürkével szemcsézett, műkő járólapot tettek, erre állítják a lámpásokat. A járólap mellé alacsony virágtartóban művirágokból összeállított díszt helyeztek.

Felirat: élt / 26 / évet / LUKÁČ TIBKO / 16. 3. / 2014

Az adatközlő elmondta, hogy régebben az út túloldalán is állt egy kereszt, mert ugyanazon a helyen másik halálos baleset is történt. Az Otrekalné két év körüli kislánya halt meg ott, aki kiröpült az autóból. A középtúri temető evangélikus parcellájába temették.[33]

Összegzés

A felsőtúri római katolikus plébániahivatalhoz tartozó Felsőtúr és Nagytúr községekben két templomot, egy műemlék templommaradványt és huszonnégy kültéri szakrális kisemléket regisztráltam: 10 feszületet, 1 képszekrényt, 1 mezei oltárt, 4 egyfülkés képoszlopot, 5 szobrot, 2 haranglábat és 1 halálhelyjelet. A legrégibb kisemlék 18. századi, a legújabb 2015-ben készült; a legtöbbet a 19. században és a 20. század első felében emeltették. Kataszteren belüli másodlagos áthelyezésre két esetben került sor (középtúri út menti feszület, szölci képszekrény), egy alkalommal a Felsőtúrról került kisemlékrészlet (a templomtorony régi keresztje) Alsótúrra, egyszer pedig Középtúrról kisplasztika (piétà) a felsőtúri képoszlopba. A felsőtúri lourdes-i barlang dedikációja szerint („állíttatták a túri hívek”) az építési költségekhez a nagytúri hívek is hozzájárultak, ami megerősít a feltevésben, hogy a plébánia falvainak hívei között jó az összhang. A kisemlékek kivitelezése közti hasonlatosságokat szintén a jó kommunikáció jelének tekintem.

Az adatgyűjtés során nyilvánvalóvá vált, hogy az adatközlők szubjektív emlékezete akkor rögzít objektív adatsort, ha az eseményeket valamilyen rendkívüli történéshez kapcsolhatja (lásd a nagytúri temetőkereszt esetét). Lényegében ez az elv működik a családtagok adatközlése során is, amikor a vizsgált objektum valami módon (állíttató, felújító, karbantartó személye stb.) kapcsolódik a családhoz, vagy a közeli rokonsághoz. Az objektumok karbantartását és felújítását magánszemélyek és községi hivatalok egyaránt felvállalják.

Adatközlők

Ágoston sz. Bencsok Erzsébet, Nagytúr, 1938.

Csajka Gyuláné sz. Mészáros Erzsébet, Ipolyság, 1958.

Csókási sz. Csémi Júlia, Nagytúr, 1934.

Gágyor Erzsébet, Nagytúr, 1927.

Jámbor sz. Sliacky Mónika, Nagytúr, 1968.

Matyó József, Nagytúr, 1928.

Matyó sz. Kempus Mária, Nagytúr, 1944.

Nagy János esperes, plébános, Felsőtúr, 1957.

Sliacky sz. Gyebnár Etel, Nagytúr, 1942.

Zahorecz sz. Repka Etel, Nagytúr, 1940.

Irodalom

Bakács István (1971): Hont vármegye Mohács előtt. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Benková Eva (2015): Rod Kelio v Častej. Bratislava: Filozofická fakulta Univerzity Komenského v Bratislave, Štúdie z histórie, Historia nova 9. red.: Peter Podolan, 19. p. https://fphil.uniba.sk/fileadmin/fif/katedry_pracoviska/ksd/h/Hino9.pdf

Borovszky Samu (1906): Magyarország vármegyéi és városai. Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir. város. Budapest: Országos Monografia Társaság.

Csáky Károly (2008): Szakrális emlékeink nyomában I. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Esztergom és Vidéke (1907): XXIX. évf. 25. sz. https://library.hungaricana.hu/en/view/Esztergom_es_Videke_1907/?query…pg=24- [2017. 4. 19.]

Fényes Elek (1851): Magyarország geográfiai szótára. Pest. http://www.fszek.hu/digitdoc/fenyes/ [2017. 3. 3.]

Györffy György (1987): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. II. kötet. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Juhász Ilona (2013): A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyjelek az utak mentén. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ.

Liszka József (2015): Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ /Jelek a térben 5./

Nagy Iván (1895): Magyarország családai czimerekkel és nemzedéki táblákkal. 5. kötet. Pest: Ráth Mór.

Némethy Ludovicus (1894): Series parochiarum et parochorum Archi-dioecesis Strigoniensis ab antiquissimis temporibus usque annum MDCCCXCIV.

Palugyay Imre (1855): Békés-Csanád, Csongrád és Honth vármegyék leírása. Pest: Heckenast Gusztáv.

Pesty Frigyes (1984): Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából. Hont vármegye és kiegészítések. Bognár András szerk. Szentendre: Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár /Pest Megyei Téka 7./

Püspöki Nagy Péter (1976): Ipolyság a tatárjárás évszázadában. Irodalmi Szemle 19/8, 727. p.

Pongrácz Lajos (1885): Szondi-album. Drégeli emlék-lapok. Esztergom: Pongrácz Lajos.

Schematismus venerabilis cleri Archidioecesis Strigoniensis pro anno reparatae salutis communi (1900). Esztergom: Buzárovits Gusztáv.

Vályi András (1796): Magyar országnak leírása. 3. kötet. Buda. http://mek.oszk.hu/14500/14515/ [2017. 3. 3.]

Párkány környéke szakrális kisemlékei

Bevezetés

Dolgozatomban a Kisalföldön (mai Délnyugat-Szlovákia), Párkány környékén található Sárkányfalva, Gyiva, Libád, Béla és Muzsla szakrális kisemlékeit mutatom be. Az egymás szomszédságában levő települések a történelmi Magyarországon belül Esztergom vármegyéhez, ma a Nyitrai kerület Érsekújvári járásába tartoznak.

Az említett településeken 2016 augusztusában végeztem kutatást. Célom az volt, hogy az 1998-ben, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központján belül létrejött Szakrális Kisemlékek Archívum[1] adatbázisa számára e dél-szlovákiai falvak kisemlékeivel kapcsolatos információkat összegyűjtsem és dokumentáljam.[2] A feltárt anyagot a komáromi Etnológiai Központ Szakrális Kisemlékek Archívumának adatlapja[3] felhasználásával rögzítettem, és az alábbiakban annak szempontjait, továbbá Liszka József terminológiáját követve mutatom be. A kisépítmények leírásainál pontozással jelölöm az emlékművek feliratainak azon részeit, amelyek kopás miatt már nem olvashatóak.

Terepmunkám során összesen 25 feszületet, 7 képoszlopot, 5 szobrot, 3 keresztet, 3 haranglábat, 1 kálváriát az egyetlen megmaradt stációjával és 1 kápolnát sikerült jegyzékbe venni. Jelen dolgozatban az objektumok között a csonka emlékműveket is közlöm.[4]

A kutatás alatt a falusiakkal interjúkat, az ott található objektumokról pedig fotókat készítettem, továbbá a települések kiadványaiból is informálódtam. Az építmények állíttatásának időpontját (az objektumon való feltüntetés vagy a helyi emlékezet hiányában) az első, második és harmadik katonai felmérések térképeire támaszkodva határoztam meg.[5]

A szakrális kisemlékekről általában

Szakrális kisemlékeknek azokat a szabadtéri objektumokat nevezzük (keresztek, feszületek, szobrok, képoszlopok stb.), amelyek vallási célzattal állíttattak és „térségünkben elsősorban a katolikus valláshoz köthetőek” (L. Juhász–Liszka 2006, 11). A „környezet szakralizációjának” köszönhetően jönnek létre, megkülönböztetett funkciót pedig felszentelésük által kapnak (Bartha 1992, 55–56). Fontos részét képezik a kultúrának, valamint sajátos arculatot kölcsönöznek a tájnak. Az egyéni áhítat megnyilvánulásaiban (kérő, hálaadó ima) és a közösségi vallásgyakorlásban (búcsújárások, keresztjáró napok stb.) egyaránt jelentős szerepet töltöttek be és töltenek be ma is (Tóth 2005, 198).

Az objektumokat általában a hívek vagy módosabb családok állíttatták, melyek közvetlen környezetében mindig helyeztek el valamilyen növényt díszítő, figyelemfelkeltő célzattal. A kisépítményt olykor kerítéssel vették körül, amelyet védelmi okokból, például állatok rongálása ellen állítottak (Tóth 2005, 196).

A kisépítmények állíttatásának különböző okai lehettek, például betegség, járvány, háborúból való hazatérés öröme, gonoszűző, védelmi célok, területmegjelölés, fontos tájékozódási pont megjelölése. A kisépítmények között leggyakoribbak a keresztek és feszületek. Állíttatásuknak a szokása a 18. században terjedt el. A 19. századból is sok kereszt maradt fenn, ugyanis a jobbágyfelszabadítás utáni anyagi gyarapodás a folyamatra kedvezően hatott (Bárth 1990, 353).

Elterjedt volt még feszületek állíttatása temetőkben (ez minden faluban általános volt), aminek „célja a vallásos embert a feltámadásra, az örök életre emlékeztetni” (Tóth 2005, 193). Ugyanakkor szokás volt a halott sírhelyét is ilyen módon jelölni. A templom körül emelt kálvária és kereszt szintén fontos kultusszal bírt (Tóth 2005, 193).

„Jelentősek voltak még a szabadtéri szobrok (Szent Orbán, Nepomuki Szent János, Szentháromság stb.), kápolnák, szentképek (legelterjedtebb Szűz Mária), melyek a keresztekhez hasonlóan valamilyen természeti csapástól, járványtól védtek” (Bartha 1992, 59–61). A szobrokat általában olyan helyen állították fel, amely utalt védőszentségük funkciójára.

Figyelemre méltó az objektumok vándorlásának jelensége, vagyis azoknak az eredeti helyéről való áthelyezése. Ennek legtöbbször csak praktikus okai voltak, azonban sokszor a 80-as, 90-es évek ideológiai felfogása sem szimpatizált a szakrális kisépítményekkel, így azokat akár meg is semmisíthették (Tóth 2005, 196–197).

A vizsgált térség: a Vág és Garam köze

A szóban forgó öt falut a Kisalföldön belül „délről a Duna, nyugat felől a Vág folyó, Csallóköz és a Mátyusföld határolja, keleti határát a Garam völgye alkotja, északról pedig a magyar–szlovák nyelvhatár sávja zárja” (Liszka 2014). Ennek a területnek – ahogy Liszka József a Vág és Garam köze címszó alatt egyik írásában említi – sem földrajzilag, sem néprajzi értelemben nincs külön neve „és kultúrája is átmeneti jellegű” (Liszka 2002, 232). A terület ugyanis „kulturális szempontból közelít a Csallóközhöz és a Mátyusföldhöz, valamint rengeteg palócos jegyet is felmutat” (Liszka 2002, 235). A most vizsgált területet illetik tehát a Vág és Garam köze névvel, vagy úgy is mint Komáromi-síkság. A térség vallási megoszlását tekintve zömében római katolikus vallású (Paládi-Kovács 2011, 502).

A vizsgált falvak

Sárkányfalva

A község Párkánytól északnyugatra található, Köbölkút és Gyiva falvak között. A források a helységet elsőként 1287-ben említik. Sárkányfalva a Hunt-Pázmán[6] nemzetség ősi birtokai közé tartozott. 1287 előtt a falu egyik fele a Pilis nemzetségé, másik fele pedig Zoárdé. A török pusztítás után a falu elnéptelenedett. 1552-ben azonban újratelepítették. 1609-ben Sárkányfalva egy része Csery Mihály birtoka, másik része pedig Keglevich Jánosé. 1647-ben a török kiűzésekor a falu ismét teljesen elnéptelenedett, s csak 1696 után kezd betelepülni (Haiczl 1944, 1–13). A szatmári béke után új telepítések jöttek létre, így kerültek szláv települők Sárkányba. 1707 körül építtette fel Paksy Istvánné Sárkány új templomát. Paksy István 1701-ben kerül a sárkányi birtokosok sorába. Az 1755-ös egyházlátogatási jegyzőkönyv Csery Sándort – nyitrai alispánt – említi Sárkány birtokosai között. Az alispán a Paksy Istvánné által építtetett templom helyébe – annak rossz állapota miatt – újat állíttatott kőből és téglából. A templom mellett levő harangláb nagyobbik harangját Csery Sándor Szent Anna tiszteletére öntette (Haiczl 1944, 1–13). 1851-ben Sárkány fele részben a Koller családé, fele részben a Bertóké. A Koller család után Boronkay Lajosra – Esztergom vármegye főjegyzőjére – szállott. 1916-ban Boronkay Jenő Léderer Ferencnek adta el a birtok nagy részét. Léderer azonban az 1918-ban zajló forradalom áldozata lett. 1928-ban Sárkányfalva Renner Józsefné és fia, János tulajdona. 1942-ben a birtok Renner Péterre szállott át (Haiczl 1944, 1–13). Lakossága 2011-ben 366, ebből 264 magyar, 58 szlovák nemzetiségű. Vallása 275 római katolikus, 10 református, 1 görögkatolikus (Popély 2014, 377).

Sárkányfalva szakrális kisemlékei

A faluban 4 feszület, 1 pietàt ábrázoló mellékalakkal rendelkező kereszt, 1 megrongálódott – feltehetően – feszület talapzata és egy harangláb található. Az objektumok állapota viszonylag jó, azokat a helyiek gondozzák. Mindenszentekkor és halottak napján gyertyát gyújtanak a kisemlékeknél.

1.1. Kereszt

Homokkő temetői nagykereszt, a kereszt tövénél pietà (1. kép). Az objektum felső részén az INRI jel helyén BJ jelzés található. Szintén a kereszt felső részén látható homokkőből egy lepelimitáció. A keresztet koszorúk, valamint annak környékét vázában levő művirágok díszítik. Az objektum értelemszerűen a temetőben található, a templom mellett.[7]

A falusiak elmondása szerint a keresztet Boronkay Jenő[8] nevezetű falusi birtokos állíttatta, így érthető a BJ jelzés a kereszt felső részén. A lakosok az állíttatás okát összefüggésbe hozták azzal, hogy az említett személy családtagjai és gyermekei tüdőbetegségben elhunytak.

Az objektum állíttatásának pontos dátumát nem sikerült megtudni, azonban a második katonai felmérés térképe (1806–1869) már számon tartja.

1.2. Harangláb

Négyzet alaprajzú harangláb (2. kép). Az objektum alsó része tégla, amely szürke színűre van meszelve. Felső harmada barna színű fagerendákból áll, melyet palából készített sátortető fed. A fával borított részen kis rácsos ablak található. Az objektum ajtóval ellátott. A templomot körülvevő temetőben helyezkedik el.

Szakirodalmi forrásokból tudjuk, hogy „a helység templomát 1756-ban építették fel s emellé épült ekkor a harangláb is, amihez a harangot Csery Sándor öntette Szent Anna tiszteletére” (Haiczl 1944, 1–13).

1.3. Feszület (Rana-kereszt)

Mészkő feszület, öntöttvas aranyszínű korpusszal (3. kép). A talapzaton fekete alapon arany felirat szerepel, mely a következő: ISTEN / Dicsősségére emeltette / Rana István / és neje szül. / Csonka Julianna / 1923 / ÉVBEN. A felirat felett egy aranyszínű szimbólum látható. Az objektum előtt mészkő váza található, köré fehér kövek vannak szórva. A feszületet fekete kovácsoltvas kerítés veszi körül. Elhelyezkedését tekintve a falu központjában áll, a család leszármazottainak lakhelyétől nem messze.

A feszületet 1923-ban Rana István állíttatta. A falusiak elmondása szerint Rana István helyi bíró volt, gyermekei torokgyíkban haltak meg. Valószínű, hogy a bíró az ő emlékükre állíttatta az objektumot. A helyi elnevezésben a kisépítményt Rana-keresztként emlegetik.

1.4. Feszület

Süttői mészkő feszület, ezüstszínű öntöttvas korpusszal (4. kép). A talapzatba felirat van vésve: JÉZUS URÁNAK / SZERETET ÉS HÁLÁBÓL / KOVÁCS GYÖRGY ÉS / NEJE SZLÁVIK BORBÁLA / 1872. A felirat nagyon kopott, alig kivehető. A feszületet koszorú díszíti és akácfák övezik. Elhelyezkedését tekintve a település szélén egy dombon áll. Az objektum rossz állapotban van, felújításra szorul, nem tudni, ki gondozza. A kereszt állíttatásáról nem lehet tudni semmit, kivéve amennyit a felirat elárul.

Fafeszület fehér színűre festett bádogkorpusszal és INRI jellel (5. kép). Az objektum szárfaragással díszített, rajta koszorúk találhatók, környékét bukszusbokrok övezik. Elhelyezkedését tekintve a település szélén áll.

Állíttatásáról nincsenek adataink, viszont a falusiak elmondása szerint a feszületnél valamikor temető helyezkedett el. A helyiek az objektumot Csortos-keresztként emlegetik, ennek oka ismeretlen.

1.6. Feszület

Fafeszület, ezüstszínű, öntöttvas korpusszal (6. kép). A korpusz felett szintén ezüstszínű, öntöttvas INRI jel látható. A feszületet koszorúk és művirágok díszítik. Elhelyezkedését tekintve a mezőgazdasági földek közelében található.

2009-ben az objektumot egy helyi lakos felújíttatta, s ekkor fel is lett szentelve. A renováltató elmondása szerint a feszülethez különösebb kötődése nincs, csupán annak rossz állapota miatt határozott így. Az állíttatásról nem lehet tudni semmit, viszont a második katonai felmérés térképén (1806–1869) az említett területen egy feszület már jelölve van.

1.7. Talapzat

Feltehetően márványfeszület talapzata (7. kép). A keresztrész már nem áll, csak a talapzat. Az objektum a falu szélén található egy nagyon elgazosodott helyen.

A feszület állíttatásáról nem tudni semmit, de a harmadik katonai felmérés térképén (1869–1887) az említett területen egy feszület már jelölve van.

Gyiva

A település Párkánytól Észak-nyugatra helyezkedik el, Sárkányfalva és Libád között. Közigazgatásilag 1976-ban Sárkányfalvához csatolták (Popély 2014, 148).

A falut a 13. század végén már jelölik a források. 1304-ben a terület Zovárd nembeli Zovárd birtoka. 1439-ben Zsigmond király a helységet Pogánytelki István leszármazottainak adományozza. 1531-ben a falu Gyivai János birtoka. A 16–17. századi adóösszeírásokban nem említik a települést. 1720-ban Libádhoz tartozó pusztaként van számon tartva. 1753-ban Tersztyánszky József birtokolja a területet. A 19. század első felében a falu egyik birtokosa a Majthényi család, a másik pedig a báró Baldacci család, illetve Palóczy Ádámnak volt itt birtoka. A 19. században ifj. Paskusz Benő a település földesura (Borovszky 1910, 22).

Lakossága az 1921-es adatok szerint 297, ebből 296 magyar és egy szlovák. Vallási megoszlását tekintve 288 római katolikus, 8 izraelita és egy református (Popély 2014, 148).

Gyiva szakrális kisemlékei

A faluban 3 szakrális kisemlék található. Két feszület, egy harangláb, valamint áll még egy régi korhadt fakereszt Libád és Gyiva falu között.

Az objektumok állapotukat tekintve jók, felújítottak, a helyiek gondozzák, mindenszentekkor és halottak napján környékükön gyertyát gyújtanak.

2.1. Feszület

Mészkő feszület öntöttvas korpusszal (8. kép). INRI jel nem található rajta. A feszület tövét kőhalom-imitáció fedi. Koszorúk és művirágok díszítik, körülötte mécsesek láthatóak. Az objektum körül hársfák állnak. Elhelyezkedését tekintve a temetőben található. Temetői nagykeresztként funkcionál.

A feszület állíttatásáról sajnos nem tudni semmit, viszont a második katonai felmérés térképén (1806–1896) az említett területen egy feszület már jelölve van egy templommal együtt. A templom ma már nem áll.

2.2. Feszület

Szárfaragással díszített fafeszület, aranyra festett öntöttvas korpusszal (9. kép). A korpusz felett a következő felirat látható: INRI / ANNO / DOMINI / MMII. VII. Koszorúk és művirágok találhatóak rajta, lábánál pedig mécsesek. Közvetlen környezetében egy tujabokor látható. Az objektum a volt község hivatal udvarában áll, melytől nem messze egy harangláb is található.

A feszületet 2000-ben felújíttatta egy helyi lakos, a korpusz azonban a régi maradt.

Az eredeti objektum állíttatójának személyéről, az állíttatás okáról és időpontjáról nem tudni semmit, viszont egyik adatközlőm szerint a faluban éltek Juhász és Zsalezsák családnevű módosabb parasztgazdák, lehetséges, hogy az objektum állíttatása hozzájuk kapcsolódik.

2.3. Kereszt

Fakereszt, kb. 1,50 m magas (10. kép). Felső vége szárfaragással díszített, vízszintes részét kicserélték. Az INRI jel öntöttvas. Az objektumon művirág található. Állapota rossz, felújításra szorul.

Elhelyezkedését tekintve a főút mentén, Gyiva és Libád falvak között található. A kereszt a lakosok szerint az említett két falu határát hivatott jelölni. Az állíttatás indokáról nem lehet tudni semmit, viszont a második katonai felmérés térképén (1806–1869) már jelölve van az említett területen egy feszület.

2.4. Harangláb

A harangláb, amelyet 2000-ben, templom hiányában állíttattak a faluban, a régi községháza udvarában helyezkedik el. Négy lábon álló favázas építmény (11. kép). Fedele zsindelyes borítású, csúcsíves tetején kereszt, benne egy harang. Az objektum mellett lucfenyő magasodik.

2.5. Kereszt

Mészkő kereszt, öntöttvas INRI jellel (12. kép). A korpusz hiányzik róla. Talapzatán a következő felirat látható: Az Úr Jézus Dicsőségére / Állítatták / Skoda Alajos / És Neje / Lehotka Julianna / 1913. A keresztet koszorú díszíti. Az objektumot tujabokrok övezik. Elhelyezkedését tekintve az út mentén, Sárkány és Gyiva között található. A keresztet 1913-ban Skoda Alajos és neje, Lehotka Julianna állíttatta.

Libád

A község Párkánytól északnyugatra található, Béla és Gyiva települések között. A források a 13. század végén említik a települést Lobád néven. A falut 1353-ban Libádi Bofayn nevű család, 1532-ben Bedegi Nyáry Ferencz, 1549-ben pedig az esztergomi káptalan birtokolja. A község 1848-ig az esztergomi káptalan földesúri tulajdonaként van számontartva (Borovszky 1910, 29). A község templomának építése a 18. század második felére tehető, a templom a barokk stílus jegyeit viseli magán (Popély 2014, 251). A helyiek az épület állítását a ferences szerzeteseknek tulajdonítják (Borovszky 1910, 29).

Lakossága a 2011-es adatok szerint 462, ebből 335 magyar, 88 szlovák nemzetiségű. Vallási megoszlását tekintve 347 római katolikus, 3 református, 2 evangélikus (Popély 2014, 251).

Libád szakrális kisemlékei

A faluban 4 feszület, 3 Mária-képoszlop és 1 kereszt található. A kisemlékek állapota viszonylag jó, a helyiek gondozzák őket. Mindenszentekkor és halottak napján az objektumoknál gyertyát gyújtanak.

3.1. Feszület (kolerakereszt)

Homokkő temetői feszület, a korpusz és az INRI jel szintén homokkő (13. kép). A korpusz alatt homokkő fájdalmas szűzanya mellékalak található. A talapzaton felirat látható: Curavit / Ioan Boda / Anno 1782. A feszület művirágokkal és koszorúkkal díszített. Elhelyezkedését tekintve a templomtól nem messze, a temetőben található. Az objektum a helyiek elmondása szerint egy sírhelyet jelöl. Ugyanis mint mondták, a feszületet Boda János állíttatta 1782-ben, mivel gyermekei betegek voltak, kolerában meghaltak. Ezért hívják a lakosok kolerakeresztnek.

3.2. Feszület

Mészkő feszület (14. kép). A korpusz és az INRI jel öntöttvas és ezüstös színű. Az objektumot művirágok és koszorú díszíti. Elhelyezkedését tekintve a főút mentén, az erdő szélében, Béla és Libád között található. Az objektum állíttatásáról nem lehet tudni semmit.

3.3. Képoszlop (Mária-kíp)

Fa póznaszerű képoszlop (15. kép), mely képszekrényt tart, benne Mária-szoborral. A Mária ruhája fehér és zöld színű, melyet arany szegélyek díszítenek, és kék lepel fedi. A képszekrény belseje ezüstszínű papírral bélelt, a szobor körül pedig művirágok találhatóak. A szekrény üvegajtajának kerete fa, mely fehérre festett. Az objektumot deszkatető fedi, amely csúcsívben végződik.

A képoszlop érdekessége, hogy hátuljához madzaggal hozzáerősítettek egy barnára festett, vékony deszkákból összeállított fakeresztet. Az objektum művirágokkal díszített, környékét bukszusbokrok övezik. Elhelyezkedését tekintve a faluban a mezőgazdasági földekhez vezető úton található. A kisépítmény állíttatásával kapcsolatosan információkat (állíttató, állíttatás oka, dátuma) nem sikerült megtudni.

3.4. Képoszlop (Mária-kíp)

Fehérre meszelt, négyzet alaprajzú vas képoszlop (16. kép), amely fehérre festett bádog képszekrényt tart. Belseje szintén fehér színű, melyben kb. fél méter magas Mária-szobor áll. Mária ruhája fehér és kék színű, arannyal szegélyezett. A szekrény eleje, két oldala üveg, hátulja bádog. Teteje sátortető formában végződik, elejére virágtartót készítettek szintén bádogból, melyben piros műrózsa látható. Talapzatába fehér téglalap alakú gránitkövet mélyesztettek, melybe a következő, fekete színűre festett feliratot vésték: Szeplőnélkül fogantatott / Szűz Mária / könyörögj érettünk / Mária segíts! / 1941. Az objektum mellett pünkösdirózsa és kardvirág található, körülötte zöld kovácsoltvas kerítés áll. Területére kavicsokat szórtak, környékét félkörívben nagyobb darab kövekkel rakták ki. Elhelyezkedését tekintve a falu végén (Béla felől), a fő út mentén áll, a temetőtől nem messze.

A képoszlopot 1941-ben állították. Egyes lakosok szerint azért, hogy a háborús hadifoglyok épségben hazatérjenek, mások szerint viszont az objektumot egy Kiss Márk nevezetű ember állíttatta beteg feleségének, Brecska Ilonának gyógyulása érdekében.

3.5. Képoszlop (Mária-kíp)

Betontalapzatú képoszlop (17. kép), amely zöld színű bádog képszekrényt tart. A szekrény előlapja és két oldala üveg. Tetejét bádog sátortető fedi. A képszekrényben Jézus szíve szobor található, körülötte művirágok. A Jézus ruhája kék és fehér színű, valamint arany szegélyekkel díszített. Az objektum talapzatába fehér téglalap alakú követ mélyesztettek, melybe a következő, fekete színűre festett feliratot vésték: Hálából / A Szűz Máriának / tiszteletére / 1983.

A képoszlopot zöld kovácsoltvas kerítés övezi, melyet koszorúk díszítenek. Elhelyezkedését tekintve a falu egyik utcájában található az út mentén, egy fenyőfákkal övezett füves részen.

Az itt élők a képoszlopot Mária-képként említik, utalva arra, hogy itt egykor egy kicsi Mária-szobor állhatott. Feltehetően ez a szobor eltűnt, és helyére Jézus szíve szobrát tették.

Az objektumot, mint ahogy a felirat is mutatja, 1983-ban állították, de egyéb információkat az állíttatással kapcsolatban nem sikerült megtudni.

3.6. Kereszt (Missziós kereszt)

Barnára festett, kb. 2,5 m hosszú deszkakereszt (18. kép), melynek tetején a következő szürke színű felirat domborodik ki: 19 / 28 / MISSIO / 1938. Az objektum a temetőben található, a templom oldalára szögelték (18. kép).

A helyiek elmondása szerint a keresztet a faluban tartott utolsó misszió[9] alkalmával a „fehér barátok”[10] készítették, hogy pontosan mikor, azt nem tudni.

3.7. Képoszlop

Póznaszerű Mária-képoszlop (19. kép). Anyaga fa, színe zöld. A képszekrényben egy bekeretezett, Mária a kis Jézussal kép látható. A kép előtt mécsesek találhatóak. A szekrényajtó kerete fa, amely fehérre festett, ablaka hiányzik. Az ajtó alsó harmadában farácsozat látható. Elhelyezkedését tekintve a szőlőkhöz vezető út mentén áll. Az állíttatással kapcsolatban semmit sem sikerült megtudni.

3.8. Feszület (irtványi kereszt)

Mészkő feszület (20. kép). A korpusz ezüstös színű, öntöttvas. Alatta művirág látható. Az objektum a szőlőhegyen található, egy nagyon eldugott, gazos helyen.

A helyiek elmondása szerint korábban a területen – ahol a kisemlék elhelyezkedik – egy erdő állt, amit körülbelül az 1800-as években kiirtottak, hogy oda szőlőket tudjanak telepíteni. A feszületet a már betelepített szőlőhegyre állították.[11] Ezért hívják az objektumot irtványi keresztnek.

3.9. Feszület

Mészkő feszület, ezüstös színű korpusszal és INRI jellel (21. kép). Az objektumot koszorú díszíti. Talapzatán abronccsal hozzáerősített mécsestartó található, benne mécsessel. A feszület bal oldalán szintén mécses, előtte pedig betonvázában élővirág található. Az objektum elhelyezkedését tekintve egy ház előtt áll. Az állíttatásról nem lehet tudni semmit, viszont a harmadik katonai felmérés térképe (1869–1887) az említett területen már jelöl egy feszületet.

3.10. Feszület (Jézuska-kereszt)

Barnára festett fafeszület (22. kép), rajta ezüstszínű öntöttvas korpusszal és INRI jellel. Teteje félkörívesen bádoglemezzel fedett. A korpusz alatt a keresztfából szintén ezüstszínű, dombon álló kereszt szimbólum domborodik ki. Az objektumot koszorúk díszítik. Elhelyezkedését tekintve a Gyiva és Kéménd között vezető főút mentén, a libádi bekötőúttal szemben áll, egy füves, gazos, fával benőtt területen. Nem messze a libádi kanálistól.

Sajnos az állíttatásról nem lehet tudni semmit, viszont az első katonai felmérés térképe (1763–1787) az említett területen már jelöl egy feszületet.

Béla

A község Párkánytól és Esztergomtól északnyugatra található.[12] Az első írásos emlék 1138-ban említi a falut, II. Béla uralkodása idején. A török időkben a település elpusztult, lakossága elmenekült. A törökök kivonulását követően azonban ismét új életre kelt. Béla falva 1732-ben Tersztyánszky József tulajdonába tartozott, aki Esztergom alispánja volt. 1755-ben a faluban 348 lakos volt számontartva, valamint ekkor már iskola is működött itt (Varga 2008, 46–59). A település 1770-ben Török András (Árva megye főispánja) tulajdona lett, aki a községben található templomot és a kastélyt építette (Varga 2008, 46–59). A Szent Kereszt felmagasztalása nevű római katolikus temploma a 18. század végén épült késő barokk stílusban, melyet a „19. század végén klasszicista stílusban átalakítottak” (Popély 2014, 36).

Az 1900-as években a faluban 481 római katolikus vallású, magyar ajkú lakost számláltak. Az itt élők nagyrészt földműveléssel foglalkoztak, vagy a nagybirtokokon dolgoztak (Varga 2008, 46–59). Manapság az építőiparban, vagy a faluhoz közel levő gyárakban próbálnak meg elhelyezkedni.

2011-ben 370 lakosa van, ebből 282 magyar és 65 szlovák nemzetiségű. Vallási megoszlását tekintve 311 római katolikus és 9 református (Popély 2014, 36).

Béla szakrális kisemlékei

A faluban 3 feszület, 1 Szent Kristóf-szobor, és 1 Nepomuki Szent János-szobor található. A kisemlékeket a helyiek gondozzák (gyomlálják, virágokkal, koszorúval díszítik stb.), így állapotuk viszonylag jó. Mindenszentekkor és halottak napján az építményeknél gyertyát gyújtanak.

4.1. Feszület

Szürke színűre festett homokkő feszület (23. kép). A Krisztus és az INRI jel is kőből faragott, színük fehér. Az objektum tövénél imitált kőhalom található. Ezt négy földbe szúrt pár cm-es vasdarab övezi, melyeket vékony vaslánc köt össze. A feszület köré begóniát, petúniát és őszirózsát ültettek.

A kereszt függőleges részén javítások láthatóak (vasabroncsok), mivel – a helyiek elmondása szerint – az objektum valamikor a falu végén állt (Párkány felől), ahol egy koleratemető helyezkedett el. Innen kb. az 1800-as évek végén a feszületet a falu temetőjébe helyezték át. Ma a falu temetői nagykeresztjeként funkcionál.

Az állíttató személyéről és az állíttatás pontos idejéről nem tudni semmit, azonban az első katonai felmérés térképe (1763–1787) már jelöli a falu temetőjében.

4.2. Feszület

Barna színűre festett fafeszület (24. kép). Az öntöttvas korpusz és az INRI jel ezüstös színű. Felső részét csúcsívesen deszka fedi. Az objektum művirágokkal díszített, körülötte pedig orgonabokor található. A feszület a falu végén, Libád felől az út mentén helyezkedik el. Az állíttató személyéről és az állíttatás pontos idejéről semmit sem sikerült megtudni, viszont a harmadik katonai felmérés térképe (1869–1887) az említett területen már jelöl egy feszületet.

4.3. Nepomuki Szent János-szobor

Barokk stílusú homokkő szobor (25. kép). Talapzatába 1758 van vésve, melyet egy díszített ellipszis vesz körül. A szent kezében feszületet tart. Az objektumot bukszusbokor és gesztenyefák övezik. Elhelyezkedését tekintve a faluban található barokk kastély egyik végének szomszédságában található, amely mentén egy útkereszteződés is vezet.

A szobor állíttatásának okáról, valamint az állíttató személyéről nem tudni semmit, viszont mivel a kastély mellett helyezkedik el, feltehető, hogy annak valamely tulajdonosa építtette.[13] Állíttatásának idejét (1758) a talapzaton feltüntették. Az objektumot 2012-ben műemlékké nyilvánították.

4.4. Feszület

Műkő feszület, talapzata márvány (26. kép). A kb. 40 cm hosszúságú korpusz anyaga öntöttvas. Az objektumot koszorúk díszítik, valamint hársfa, tuja, orgonabokor, íriszek és hibiszkuszbokor veszi körül. A feszületet 2000 májusában felújították és felszentelték. Akkor cserélték ki a talapzaton elhelyezkedő, rossz állapotban levő márványkeresztet új, műkő keresztre, melyet új korpusszal is elláttak.[14]

Az objektum a település szélén található, ahol egykor egy koleratemető helyezkedett el. A jelenlegi feszület előtt egy másik állt a szóban forgó helyen, melyet a falusiak elmondása szerint kb. az 1800-as években a temetőbe helyeztek át. A helyére kerülő kereszt állíttatójának személyéről, valamint keletkezése pontos évéről nem sikerült megtudni semmit, de a harmadik katonai felmérés térképe (1869–1887) az említett területen már jelöl egy feszületet.

4.5. Szent Kristóf-képoszlop

Szent Kristóf domborművét ábrázoló képoszlop (27. kép). A Kristóf-ábrázolás alatt a következő (szintén az oszlopból kidomborodó) felirat látható: SZENT KRISTÓF / 1939. JÚNIUS 27. Az objektumot bukszusbokor övezi. Elhelyezkedését tekintve a Bélára felvezető főút mentén (Muzsla felől, baloldalt) található.

A helyiek elmondása szerint a szobrot 1939-ben Ulmann György a faluban található kastély akkori tulajdonosa állíttatta hálából. A szóban forgó helyen autóbaleset érte, amely szerencsés kimenetelű volt. Az Esztergom és Vidéke című hetilap 1939. szeptember 28-án megjelent számában is említést tesznek az eseményről „Emlékszobor-leleplezés” címmel. Írják, hogy a szerencsés kimenetelű baleset emlékére a család „szép szobrot emelt”, amit 1939. június 24-én vasárnap délelőtt lepleztek le. Az emlékművet (a cikk nem említi, hogy mit ábrázol) „dr. Mertán János prelátus-kanonok szentelte meg. Ugyanezen alkalomból Kégly György muzslai esperes szentmisét mondott” (Esztergom és Vidéke 60, 1939/75, 2. p.).[15]

4.6. Kereszt (feszület?) talapzata (Hugyosároki kereszt)

Mészkő – feltehetően – feszület, melynek már csak a talapzata áll (28. kép). A talapzat tetején kőhalom-imitáció látható, amelyből a letört keresztrész pár centiméteres része áll ki. Elhelyezkedését tekintve a Köbölkút felé vezető főút mentén található.

A valamikori feszület helyét Hugyos ároknak hívják, mivel az istállókból innen folyt le a szennyvíz és az esővíz is. Ezért is szerepel a helyi elnevezésben hugyosároki keresztként. Egyébként az objektum egy utat is jelölt, ugyanis Muzsláról Bélára itt vezetett fel út.

Az állíttatásról nem tudtam meg semmit. Azonban az első katonai felmérés térképén (1763–1787) a kereszt már jelen van.

Muzsla

 A község a Párkánytól nyugatra található első falu. A források 1156-ban tesznek elsőként említést róla. A helység birtokosai a 13. század közepén Jakab és Zup nevezetűek voltak. 1257-ben Benedek esztergomi érseknek volt itt birtoka. A 15. században már az érsek birtokolja az egész helységet. A lakosság a hódoltság ideje alatt innen a hidegkúti völgybe menekült. 1755-ben a településen már iskola működött. A falu templomát 1817-ben gróf Esterházy Imre hercegprímás építtette. A községet 1848-ig az esztergomi érsek birtokolja (Borovszky 1910, 30–31).

1862-ben nagyobb tűzvész miatt a templom és a községháza épülete elpusztult. 1876-ban árvíz pusztította a falut. A községben működött járásbíróság, főszolgabírói hivatal, temetkezési és önkéntes tűzoltóegylet, valamint fogyasztási és hitelszövetkezet (Borovszky 1910, 30–31). Lakossága a 2011-es adatok szerint 1923, ebből 1427 magyar, 380 szlovák nemzetiségű. Vallási megoszlását tekintve 1536 római katolikus, 32 református, 3 evangélikus és 1 görögkatolikus (Popély 2014, 293).

Muzsla szakrális kisemlékei

A községben 7 feszület, 2 Mária-képoszlop, egy kálvária, valamint egy Szent Flórián-, Szent Orbán-, Nepomuki Szent János- és egy Szentháromság-szobor található. Az említett szakrális kisépítmények főként a római katolikus templom körül, valamint a temetőben helyezkednek el. Állapotuk általában jónak mondható, a helyiek gondoskodnak róluk. Mindenszentekkor és halottak napján az objektumoknál gyertyát gyújtanak.

A településen a kisemlékek nagy részét (a kálváriát, a Szentháromság-szobrot, a három feszületet és egy képoszlopot) a módos parasztgazda testvérpár, Zalaba Ferenc és Zalaba Ignác, valamint a szintén módos feleségük, Lenéka Julianna és Lenéka Petronella állíttatta. A helyiek szerint mindkét házasság terméketlen lett, így a családok a felhalmozódott vagyon egy részét ezen objektumok építésére fordították.

Nevük (Zalaba Ferenc, Zalaba Ignác, Lenéka Julianna, Lenéka Petronella) minden építmény talapzatán kiemelve nagybetűvel szerepel. A feltűnően kiemelt nevek mellett megjelenő fohász vagy az állíttató személyekkel kapcsolatos egyéb információ szinte elveszni látszik. Általában igaz ez a többi magánszemély által állíttatott kisemlékekre is. A kisépítmények állíttatása mögött nagyon gyakran a gyermektelenség indoka húzódik meg. Liszka József kutatásai is alátámasztják, hogy a módos, gyermektelen családok körében a szakrális kisemlékek emeltetése elterjedt volt. Nem kizárható, sőt valószínűnek tartja a kutató, hogy ily módon állíttattak maguknak emléket, s próbálták fenntartani (utód hiányában) nevük kontinuitását.[16]

Különösen figyelemreméltó egy Muzslán fennmaradt hagyomány. Körülbelül 20-30 évvel ezelőtt még élő szokás volt Úrnapján faágakból négy oltárt állítani. Az oltárok helyét nem pusztán a négy égtájhoz, hanem az ott található szakrális kisemlékekhez is igazították. Ezek között homokút vezetett, amit úrnapi színútnak neveztek, és virágokkal díszítettek. A templomból induló ünnepi körmenet elsőként a déli oltárnál állt meg, amit a faluban található Szent János-szobornál helyeztek el. A második megálló a nyugati résznél volt, a falu egykori végén (Béla falu felől) egy feszületnél.[17] Ezután következett a keleti rész, amit a falu másik végén (Párkány felől) szintén egy feszületnél állítottak fel.[18] Az említett helyeken a körmenet megállt, elhelyezték az oltáriszentséget, elolvastak egy evangéliumi részt, valamint volt egy rövid adoráció.

Az oltárokat az ünnepnapra külön-külön az a négy család építette fel, akik a feljebb leírt kisemlékekhez a legközelebb laktak. Ma már csak a templom körül állítják fel az eredeti családok leszármazottai a vasból készült vázakra épített, fehér lepellel borított sátrakat. Ezek belső részébe asztalt raknak, erre szentképek, gyertya és kereszt kerül.

 5.1. Feszület

Homokkő feszület homokkő korpusszal (29. kép). Talapzatán a következő felirat található: Istenben Boldogult / Kovács Istvány / Ines? Költségivel Álíta / tot Föl Ezen Kereszt / Anno 1757 Diezont †. Az objektumot művirágok és koszorúk díszítik, köré élővirágokat ültettek. Elhelyezkedését tekintve a temetőben, a bejárattól nem messze, egy kápolna mellett található. Az állíttatással kapcsolatos információkat nem sikerült feltárni, csak annyit, amennyit a felirat is elárul. Az objektum a falu szakrális kultuszaihoz erősen kapcsolódik, mivel keresztjáró napokon kizárólag csak a három feszülethez jártak ki a lakosok, amelyek közül ez volt az egyik.

5.2. Feszület

Mészkő feszület öntöttvas korpusszal és öntöttvas fájdalmas Szűzanya mellékalakkal (30. kép). A mellékalak a korpusz alatt kör alakú hátteréből domborodik ki. Felette repedés látható. A feszület végei díszítettek. A talapzaton a következő felirat áll: Itt nyugszik / Istenben boldogult / Tóth Imre / meghalt 1878 Október 15^én / Ide várja édesanyját / Mészáros Juliannát / aki ezen keresztet saját költségin állíttatta / Itt várják dicső feltámadásukat / Béke hamvaikra.

Az objektum környékét tiszafák és gesztenyefák övezik. Elhelyezkedését tekintve a temetőben, a kerítés mellett áll s az utcára néz. A helyiek elmondása szerint a feszület az egyszerű parasztcsaládból származó Tóth Imre sírhelyét jelöli, melyet édesanyja, Mészáros Julianna állítatott számára.

5.3. Harangláb[19]

A harangláb fa- és vasvázas konstrukció (31. kép). Alapja 1,5 m x 1,5 m, magassága 10 m. Elhelyezkedését tekintve a temetőben található, a hátsó bejárathoz közel.

Az objektumot pár éve állíttatta a falu, azt azonban senki nem tudta megmondani, hogy mikor. Írott forrásokból tudjuk, hogy az 1730-as években a temetőben már állt harangláb három haranggal (Kuzma–Molnár–Erdélyi 1997, 89).

5.4. Kápolna (Xavéri Szent Ferenc misszió kápolnája)

Téglából épült, szürkére meszelt kápolna, melynek már csak a harangláb része áll (32. kép). Ajtaja barnára festett vas. Teteje cserépszínű bádogtető, mely csúcsívben végződik. A csúcsív végén kereszt található. A tető alatt vízszintes rácsozással ellátott ablak látható. Elhelyezkedését tekintve a temetőben áll, nem messze a bejárattól. A kápolnát 1738-ban a község építette és Xavéri Szent Ferencnek[20] lett szentelve (Kuzma–Molnár–Erdélyi 1997, 91). A helyiek elmondása szerint az objektumot (pontosan nem tudni, mikor) halottasházzá bővítették ki, amit aztán a második világháború alatt bombatalálat ért, ezért azt lebontották.

5.5. Feszület

Mészkő feszület, öntöttvas korpusszal – mely kissé oldalra dől – és INRI jellel, végei díszítettek (33. kép). A feszület egy sírhelyet jelöl, melynek talapzatán a következő felirat látható: Itt pihennek az Úrban / ZALABA FERENC / templomatya / † 1923 szept. 29. ÉN 80 évet? / Felesége LENÉKA JULIANNA / †1922. Élt 76 évet / ZALABA IGNÁCZ / †1899 okt. …….? Élt 54 évet. / Felesége LENÉKA PETRONELLA / †1916 márc. 30 Élt 65 évet. / Add Urunk nekik örök / nyugalmat.

Az objektumot kovácsoltvas kerítés veszi körül. Elhelyezkedését tekintve a temetőben, a bejárattól nem messze áll. A feszület állíttatásáról nem rendelkezünk adatokkal, feltehetően valamely családtag volt a készíttető. A sírhelyet a leszármazottak gondozzák.

5.6. Feszület

Mészkő feszület öntöttvas korpusszal és INRI jellel, végei díszítettek (34. kép). A korpusz bal keze hiányzik.[21] A feszület egy sírhelyet jelöl, melynek talapzatán a következő felirat található: † / Istenben boldogultak / LENÉKA ALAJOS / meghalt 1863. október 11.^én / élt 43 évet / és neje MAKÓ ILONA / meghalt 1909 Január 11.^én / élt 91 évet / és édesanya SZŰCS KATALIN / meghalt 1863 február 19.^én / élt 61 évet / Állítatta ZALABA FERENCZ veje / volt templom atya / LENÉKA JULIANNA ÉS PETRONELLA leányai / Nyugodjanak békében / Jézus, Mária nevében.

Az objektumot koszorú díszíti, körülötte mécsesek és fehér porcelánangyalok találhatók. Elhelyezkedését tekintve a temetőben áll, a sírok között. A feszülettel kapcsolatosan információkat nem sikerült feltárni, csak amennyit a felirat is elárul.

5.7. Feszület (Missics-kereszt; láncos kereszt)

Mészkő feszület öntöttvas korpusszal és INRI jellel (35. kép). Talapzata márvány, melyen a következő felirat látható: MISSICS ISTVÁN / Muzslai plébános / Élt 75 évet. Megh. 1836 márc. 5 / Béke hamvaira / R. 1900. Az objektum mögött jobb- és baloldalt, három-három derékmagasságig érő oszlop áll, melyeket vastag vaslánc köt össze. A kisépítmény területe térkővel kirakott. Elhelyezkedését tekintve a temetőben található, a sírok között.

A felirat alapján a feszületet 1900-ban állították. A helyiek elmondása szerint a sírhely alatt Missics István falusi plébános[22] van eltemetve, s a feszületet ő emeltette magának, mikor még élt.

5.8. Képoszlop

Téglából épített, négyszög alaprajzú szoborfülkés képoszlop, melyben egy Szűz Mária-kép található (36. kép). A fülkebelső fehérre meszelt, melyben feszület, művirágok és tobozok láthatóak. Ajtaja üveg. Az objektum teteje háromszög alakú. Talapzatában egy négyzet alakú márvány rész található, melybe a következő feliratot vésték: A fájdalmas Szűz Mária ide várja az ő híveit / …. paradicsom kertbe Kérjed a …. szentség és / …. megnyug…… lelkéér hogy / ………………drágalátós szent  vé / rével s …….mindnyájan az / üdvözültek országát, hogy Jézus, Mária / mindnyájan…. szinre láthassák az / üdvözültek országában / minden szentekkel és a szent angyalokkal együtt / ZALABA FERENC templomatya / 191? május 3.-án. A képoszlop körül vázában rózsákat helyeztek el, mellette pedig egy fűzfa áll. Elhelyezkedését tekintve a temetőben, a bejárat mellett található. A kisépítményt a muzslai Zalaba Ferenc templomatya állíttatta. Az állíttatás éve ugyan szerepel az objektumon, azonban az utolsó szám már kopott, nem jól kivehető.

5.9. Szent Flórián-szobor

Mészkő szobor (37. kép). Az objektum talapzata kövekből kirakott, magassága megközelítőleg 180 cm. Flórián szobra alatt a talapzaton barna, műmárvány tábla található, melyre arany színnel a következő felirat került: ISTENEK DICSŐSSÉGÉRE / EMBERNEK SEGÍTSÉGÉRE” / MUZSLAI ÖNKÉNTES / TŰZOLTÓ TESTÜLET /1891-1991/ „BOHU NA SLÁVU, / ĽUĎOM NA POMOC” / MUŽIIANSKY DOBROVOLNY / POŽIARNY ZBOR. A felirat alatt koszorú látható. A szobrot kőből készült félkörív övezi, mely kb. 1 m magas. Az egész objektum területe térkővel kirakott, és fenyőfák övezik. Elhelyezkedését tekintve a templomdomb aljától nem messze található. Eredetileg a faluban egy büfé mellett állt, onnan helyezték át mostani helyére.

A Flórián-szobrot néhány éve állíttatták fel újra,[23] mivel az 1950-es években ledöntötték.

5.10. Kálváriakeresztek

Középen a Krisztus keresztje mészkő, a korpusz öntöttvas. Kétoldalt a latrok keresztje szintén mészkő, négyzet alakú talapzattal (38. kép). A feszület talapzatán a következő felirat látható: Isten dicsőségére / a muzslai hiveknek / örök emlékül csináltatták / ZALABA FERENC / templomatya és neje / LENÉKA JULIANNA / néhai ZALABA IGNÁC / neje LENÉKA PETRONELLA / néhai LENÉKA ALAJOS / és neje MAKÓ ILONA / 1905.

Az objektumok előtt virágágyás található, ahová rózsát ültettek. Az ágyást hatszög alakban körbebetonozták. A virágok előtt, szemben a feszülettel egy persely látható. A kálváriakeresztek elhelyezkedésüket tekintve a templomdombon, a templommal szemben állnak.

A kálváriát, mint ahogy a feliratból is látni, 1905-ben a testvérpár Zalaba Ferenc és Ignác és a szintén testvérpár Lenéka Julianna és Petronella állíttatta. A kálvária stációi közül már csak egy maradt fenn.

5.11. Kálvária-stáció[24]

Téglából épített stáció, melynek sátortetős csúcsát bádoggal fedték (39. kép). Belseje fehérre meszelt, a passió jelenetére vonatkozó kép nem található benne. Ajtaja hiányzik, csak a zsanérok maradtak meg. Az objektum elé virágokat ültettek. Elhelyezkedését tekintve a templomdombon áll, a templom mellett.

A helyiek elmondása szerint a kálvária 14 stációja közül ez az egy maradt fenn. A többi stációt a háború alatt bombatalálat érte, ettől erősen megrongálódtak, így a falu ezeket lebonttatta (kivéve ezt az egyet). A kálváriát 1905-ben a testvérpár Zalaba Ferenc és Ignác és a szintén testvérpár feleségeik, Lenéka Julianna és Petronella állították szüleikkel, Lenéka Alajossal és Makó Ilonával.

5.12. Szentháromság-szobor

Mészkő Szentháromság-szobor (40. kép). Az egész objektum egy darabból van kifaragva. Talapzatán a következő felirat áll: A teljes Szentháromság / tiszteletére állíttatta / ZALABA FERENCZ templomatya / és neje LENÉKA JULIANNA / Továbbá LENÉKA PETRONELLA / ZALABA IGNÁCZ özvegye / ZLATTNYANSZKY JÁNOS plébános / sz.sz. tanácsos idejében / az 1912.ik évben.

A szobor valamikor a templomdomb alatt helyezkedett el, az útkereszteződéstől nem messze, ahol ma a Flórián-szobor található. Később azonban áthelyezték a templomdombra a templom mellé, helyére pedig Szent Flórián szobra került.

A kisépítményt 1912-ben Zlattnyanszky János (akkori plébános), Zalaba Ignác, Zalaba Ferenc, Lenéka Julianna és Lenéka Petronella állíttatta. Az állíttatás oka ismeretlen (vö. Liszka 215, 151).

5.13. Feszület

Homokkő feszület, homokkő korpusszal és INRI jellel (41. kép). Talapzatának sarkai cizelláltak. A talapzatán a következő felirat látható: Teljes lelkedből / Féljed az Urat / és az ő szolgáit / Jézus Sirál?….fia… / ……………… / CZIBOR FERENC / 1906? / És neje………. / ………… / 1907. A felirat erősen kopott. Az objektum elhelyezkedését tekintve a templomdombon, a templom mögött áll.

Egy helyi lakos szerint az objektumot a nagygazda Czibor család állíttatta, akiknél a szolgát rejtélyes módon megölték. Tehát a feszület a rágalom elkerülése miatt emeltetett. Véleményem szerint azonban az objektum – a feliratból ítélve – egy sírhelyet jelöl.

5.14. Nepomuki Szent János-szobor

Nepomuki Szent János polikróm homokkő szobra, nagyjából 120 cm magas (42. kép). A szent kanonoki ruhában van. Piros palástot visel, ami alatt fehér és kék ruha látható, fején birétum, feje felett csillagokból álló glória, kezében feszület. Magasságát tekintve a teljes objektum 190 cm magas. A talapzat süttői vörös márvány, melyen a következő aranyszínű felirat szerepel: A Jó Hír Név / dicsőült Pártfogójának / szentelték / annak buzgó Tisztelői / Muslai / Krisztusnak Hivei / 1803. A szent szobra felett esővédő tető áll. Az objektum körül fekete kovácsoltvas kerítés található, mely régebben az állatok elleni védelemül szolgált. A kerítésen kereszt szimbólum látható. Elhelyezkedését tekintve nem messze áll a kanálistól.

A helyiek elmondása szerint az eredeti szobrot 1803-ban a muzslai hívek emeltették. Azt is említették, hogy valamikor az úrnapi körmenet déli oltárát ennél a kisemlékműnél állították fel. Az objektumot 2010-ben a faluból néhányan, valamint a szoborral szemközt lakókkal közösen felújíttatták. A felszentelés szeptember 8-án történt, Mária-búcsú napján.

5.15. Feszület

Mészkő feszület, mészkő korpusszal és INRI jellel (43. kép). Talapzata márvány, melyen a következő, ezüstszínnel kiemelt felirat látható: Szegény kiáltott / és az Úr meghallgatta őtet / és minden / háborúságiból / kiszabadította őtet / Zsolt. könyve  33R 12-v / Ujjítatott / Muzslai hívek / ájtatos kölcségére? / 1807 / Újítatott 1903 †. Az objektum körül diófák állnak. Elhelyezkedését tekintve a falu végén (Bátorkeszi felől), egy ház udvarában található.

A feszületet 1807-ben a muzslai hívek állíttatták. A helyiek elmondása szerint ez a feszület volt a három közül az egyik, ahová a hívek keresztjáró napokon kijártak.

5.16. Feszület (Csáky-kereszt)

Mészkő feszület, ezüstös színű, öntöttvas korpusszal és INRI jellel (44. kép). A feszületet koszorú díszíti. Talapzatán a következő felirat látható: † / Isten dicsősségére / és a hívek élesztésére / Állítatta e követ / ZALABA ISTVÁN / 1913.

Az objektum mellett mécsesek találhatóak. Körülötte szürkés színű kerítés áll, mely anyagát tekintve beton és vas. Az objektumot bukszusbokrok és gesztenyefák övezik. Elhelyezkedését tekintve a falu végétől nem messze, egy útkereszteződésben található.[25]

A feszületet 1913-ban Zalaba István állíttatta, aki – egy helyi lakos elmondása szerint – rokona volt a faluban több szakrális kisemlékművet állító módos parasztgazda Zalaba Ferencnek és Ignácnak. Az objektumot a helyiek „Csáky-keresztnek” nevezik, mivel Csáky nevezetűek laknak ott, és gondozzák a feszületet. A kisemlékmű egykor fontos szakrális funkcióval bírt, ugyanis a helyiek elmondása szerint valamikor az úrnapi körmenet nyugati oltárát itt állították fel.

5.17. Mária-képoszlop

Póznaszerű, barnára festett, felújított fa képoszlop (45. kép). Tetejét csúcsívben végződő deszkatető fedi. A szintén barnára festett belsejében Mária a kis Jézussal kép látható, amely bekeretezett, üveggel borított. A kép körül művirágok találhatóak. Az objektumot fűzfák övezik, elhelyezkedését tekintve a falu végén, a muzslai szőlők felől áll.

Egy helyi lakos elmondása szerint az oszlopban valamikor egy Sasvárról hozott Mária-szobor állt.[26] A szobrot azonban ellopták, ekkor került bele a most látható kép. Az állíttatásról és felújításról nem lehet tudni semmit.

5.18. Feszület

Mészkő feszület (46. kép). A színesre festett korpusz és az INRI jel szintén mészkő. A korpusz alatt koszorú található. A talapzaton a következő, fekete színnel kiemelt felirat áll: A / Megfeszet / tetettJésusnak / tiszteletére es / dicsőségére / MusláiHely / ség…………. / ….. 1779 / Mey 18. Az objektum tövét művirág díszíti, körülötte pedig íriszek és akácfa található. Elhelyezkedését tekintve a muzslai szőlőkhöz vezető betonút elején, és a Köbölkútról Párkány felé vezető főút mentén található.

Az objektumot 1779-ben a muzslai hívek emeltették. A kőfeszülettől nem messze áll egy fafeszület is. Egy arra lakó hölgy szerint mindkettő a szőlőkhöz vezető utat hivatott jelölni, ám a szóban forgó kisemlékmű azért készülhetett kőből, tehát anyagát tekintve egy tartósabb anyagból, mivel az ott vezető út forgalmasabb, fontosabb volt. A másik objektumnál vezető út nem volt annyira meghatározó, így oda egy kevésbé időtálló fafeszületet állítottak.

5.19. Feszület (Csípányi kereszt)

Barna színű fafeszület, színesre festett, öntöttvas korpusszal és INRI jellel (47. kép). A korpusz alatt művirág látható. Az objektum teteje csúcsívesen deszkával fedett. Környékét íriszek, rózsabokor, tuja és akácfák díszítik. Elhelyezkedését tekintve a Köbölkútról Párkány felé vezető főút mentén áll, nem messze a muzslai szőlőktől.

A feszület állíttatásával kapcsolatos pontos információkat nem sikerült feltárni. A helyiek szerint a kisemlékműnél valamikor egy út vezetett a szőlőhegyre, amit „Csípányi útnak” hívtak[27] azonban ez mára már megszűnt. A régi utat jelölő kisemlékművet ma is „Csípányi keresztnek” hívják a lakosok. A tőle nem messze található kőfeszület (amit feljebb jellemeztem) ma is a szőlőkbe vezető utat hivatott jelölni. Ezt 1779-ben állíttatták a muzslaiak. Valószínűnek tartom, hogy a fából készült is körülbelül akkor került helyére. Az első katonai felmérés térképe (1763–1787) az említett területen már jelöl egy feszületet.

Az feszülettől nem messze lakó hölgy elmondása szerint 2009-ben az objektumba villám csapott, így annak helyébe egy helyi lakossal újat állíttattak.[28] A korpusz az eredeti maradt, viszont újrafestették.

5.20. Feszület (Kotra-kereszt)

Betonfeszület, színesre festett, öntöttvas korpusszal (48. kép). A korpusz feletti részt koszorú díszíti. Az objektum felső részének anyaga fa, melynek széle apró, fehér gömbökkel díszített. Tetejét csúcsívesen, faragással díszített deszkák fedik. A feszület alsó részén a következő felirat látható: † / 1 / 9 / 8 / 5 / K / GY. A kisemlékmű környékét bokor övezi. Elhelyezkedését tekintve a muzslai szőlőhegyen található.

Az objektum állíttatásával kapcsolatos információkat nem sikerült feltárni, viszont kiderült, hogy 1985-ben egy helyi lakos, Kotra Gyula (ahogy erre a talapzaton látható KGY monogram és évszám is utal) felújította. A fafeszületet betonra cserélte. A korpusz, valamint az objektum felső harmada az eredeti maradt. A lakosok a keresztet renováltatója után Kotra-keresztnek nevezik.

5.21. Szent Orbán-szobor

Színesre festett betonszobor. A szent püspökként van ábrázolva, fején sárga színű püspöksüveg. Köpenye barna, ruhája fehér és kék. Egyik kezében főpásztori bot és szőlőfürt, másik kezében könyv. Felette esővédő tető található. Az objektum talapzata sárga, rajta fekete színű táblán a következő, aranyozott felirat olvasható: Isten dicsőségére és szt. Orbán pápa / tiszteletére állították a muzslai / és vágmagyarádi szőlészek / A szobor a vágmagyarádi / Kučma és Nešticky család adománya / Na slávu Božiu a k úcte / sv. Urbana-pápeža postavili / vinohradníci z Mužle a z Modranky / Sochu venovala rodina / Kučmová a Neštická z Modranky / AD 2012. A felirat alatti részt koszorú díszíti. A kisemlék jobb és bal oldalán betonvázák találhatók. A szobor elhelyezkedését tekintve a muzslai szőlőspincéknél áll.

Egy helyi lakos elmondása szerint az Orbán-szobor eredetileg Vágmagyarádon állt. Az ottani szőlők helyén azonban autógyárat létesítettek, így a szobor onnan elkerült. Viszont két vágmagyarádi család Muzslán vett szőlőt, és a szobrot is ide hozták.

Összegzés

Dolgozatomban néhány Párkány környéki település (Sárkányfalva, Gyiva, Libád, Béla és Muzsla) szakrális kisemlékeit mutattam be. A vizsgált területről összesen 49 objektumot sikerült dokumentálnom.[29] A kisemlékek datálása főként az 1800–1900-as évekre tehető, de maradtak fenn emlékművek a barokk korból is. A falvakban található szakrális kisépítmények kivétel nélkül a római katolikus valláshoz kapcsolódtak.

Elhelyezkedésüket tekintve általában a templom környékén, temetőben, utak mentén, házak udvarában vagy mezőgazdasági földeknél, szőlőkben stb. találhatóak.

Anyagukat tekintve a homokkő – amely a barokk korra jellemző –, később viszont a mészkő volt a meghatározó. Legújabban megjelent a beton is mint anyag, bár ez nem számottevő.

Állíttatásuk okai között főként a hálaadás, például betegségből való felgyógyulás, vagy területmegjelölés szerepelt, de nagy számban előfordultak sírhelyet jelölő feszületek is. Állítottak szakrális kisemléket az olyan családok is, akik gyermekei valamilyen járványban elhunytak.

A kisemlékművek állapotukat tekintve viszonylag jóknak mondhatók. A helyiek még mindig gondoskodnak róluk, a rossz állapotban levőket pedig általában felújítják. Bár a régi szokás, hogy egyházi ünnepeken a kisemlékeket meglátogatják, mára már megkopott, de mindenszentekkor, halottak napján még gyújtanak gyertyát ezeken a helyeken.

Az objektumokhoz kötődő információk feltárásakor próbáltam támaszkodni az írott forrásokra és a helyiek emlékezetére, azonban mindkettőnél nehézségekbe ütköztem. Ugyanis a korabeli sajtóban kutatva nem találtam a kisemlékekhez kapcsolódó információkat. Szerettem volna kutatni a plébániákon található historia domusokban is, amelyekben tudomásom szerint a kisemlékek állíttatását valamikor jegyezték. Mivel ezek a jegyzékek az általam kutatott falvak plébániáin már nem fellelhetőek, a későbbiekben még levéltári kutatásokkal kívánom kiegészíteni az itt összegyűjtött adataimat.

A helyi emlékezet sem igazán tartja számon a szakrális kisemlékek történetét.[30] Kivételt képeznek ez alól azok a kisépítmények, amelyek talapzatába az állíttató belevésette nevét és az állíttatás évszámát stb. Ahol viszont valamilyen formában írásos emlék nem maradt fenn, ott ezek az információk feledésbe merültek. Tapasztalatom az volt, hogy az objektumok felől nem feltétlenül az idősebb korosztály rendelkezett a legtöbb tudással. Inkább az 50-60 év körüliek, akik beállítottságukból fakadóan érdeklődőbbek voltak az efféle dolgok iránt.[31]

Maguk a helyiek is említették, hogy szüleik, nagyszüleik általában nem beszéltek otthon ezekről a dolgokról.[32] Tehát legtöbbször nem hagyományozódott át ez a fajta ismeret. Nem volt fontos, ugyanis a technika és az orvostudomány fejlődésével szükséghelyzet esetén már egyre kevésbé a transzcendenshez, Máriához, Jézushoz fohászkodtak a hívek. Így a kisemlékek szerepe is csökkent, vagy teljesen háttérbe szorult (Bartha 1992, 59–61).

Irodalom

Bálint Sándor–Barna Gábor (1994): Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Budapest: Szent István Társulat.

Bartha Elek (1992): Vallásökológia. Szakrális ökoszisztémák szerveződése és működése a népi vallásosságban. Debrecen: Ethnica.

Bárth János (1990): Népi Vallásosság. A katolikus magyarság vallásos életének néprajza. In Magyar néprajz VII. Dömötör Tekla–Hoppál Mihály–Barna Gábor szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 331–412. p.

Borovszky Samu (1910): Magyarország Vármegyéi és városai. Esztergom vármegye – Győr vármegye. Budapest: Dovin.

Dr. Haiczl Kálmán (1944): Sárkányfalva. Budapest: Stephaneum Nyomda.

MKL (2004): Népmisszió szócikk. Magyar Katolikus Lexikon IX. Budapest: Szent István Társulat, 757. p.

MKL (2005): Pálosok szócikk. Magyar katolikus lexikon X. Diós István főszerk. Viczián János szerk. Budapest: Szent István Társulat, 484–489. p.

Glazik, J. (1993): Xavéri Szent Ferenc. In A szentek élete. Diós István szerk. Budapest: Szent István Társulat, 861–864. p.

Kuzma, Ivan–Molnár Erzsébet–Erdélyi Szabolcs (1997): Muzsla – Mužla. A kezdetektől 1920-ig – Od počiatkov do r. 1920. Muzsla: Muzsla Község Önkormányzata.

Juhász Ilona (2013): A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyjelek az utak mentén. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ.

Juhász Ilona–Liszka József (2006): Szakrális kisemlékeink. Malé sakrálne pamiatky. Sakrale Kleidenkmäler. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet. /Jelek a térben 1./

Liszka József (2000): Állítatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Liszka József (2002): A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest: Osiris Kiadó; Dunaszerdahely: Lilium Aurum Kiadó.

Liszka József (2005): Állíttatott keresztínyi buzgóságbul? Adalékok a szakrális kisemlékek állíttatási okainak ismeretéhez. In Ünneplő. Írások Verebélyi Kincső születésnapjára. Bárth Dániel szerk. Budapest: ELTE BTK Folklore Tanszék, 269–276. p. /Folcloristica 9./

Liszka József (2014): Vág és Garam Köze. In A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona. Csehszlovákia megalakulásától napjainkig. Urbán Zsolt szerk. Bratislava: Slovenské pedagogické nakladateľstvo, 458. p.

Liszka József (2015): Szent Háromság egy Isten dicsőségére…A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ /Jelek a térben 5./

Márki Sándor (1895): Hunt-Pázmán. Pallas Nagy Lexikona IX. Budapest: Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, 476. p.

Paládi-Kovács Attila (2011): Kulturális régiók és etnikai, néprajzi csoportok. In Magyar Néprajz I. Paládi-Kovács Attila, Flórián Mária szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 427–595. p.

Popély Árpád (2014): Béla (Belá). In A (cseh)szlovákiai Magyarok Lexikona. Csehszlovákia megalakulásától napjainkig. Urbán Zsolt szerk. Bratislava: Slovenské pedagogické nakladateľstvo, 36. p.

Popély Árpád (2014): Muzsla (Mužla). In A (cseh)Szlovákiai Magyarok Lexikona. Csehszlovákia megalakulásától napjainkig. Urbán Zsolt szerk. Bratislava: Slovenské pedagogické nakladateľstvo, 293. p.

Popély Árpád (2014): Gyiva (Diva). In A (Cseh)Szlovákiai Magyarok Lexikona. Csehszlovákia megalakulásától napjainkig. Urbán Zsolt szerk. Bratislava: Slovenské pedagogické nakladateľstvo, 148. p.

Tóth Annamária (2005): Szakrális objektumok az abaúji Hegyköz településein. Acta Ethnologica Danubiana 2–3, 181–204. p.

Varga Mihály szerk. (2008): Belá 870 Béla. Bratislava.

Internetes források

Első Katonai Felmérés (1763–1785). Internetes forrás: http://mapire.eu/hu/map/firstsurvey/?layers=osm%2C1%2C73&bbox=-140033.33730506012%2C5422119.702108979%2C3201182.0430965642%2C6848128.901797228  [2017.05.11.]

Második Katonai Felmérés (1806–1869). Internetes forrás: http://mapire.eu/hu/map/secondsurvey/?layers=osm%2C5%2C42&bbox=353444.1173040932%2C5260186.53753975%2C3694659.4977057176%2C6686195.737227999 [2017.05.11.]

Harmadik Katonai Felmérés (1869–1887). Internetes forrás:

http://mapire.eu/hu/map/hkf_75e/?layers=osm%2C8&bbox=474520.3701078128%2C5198043.454119045%2C3815735.750509437%2C6624052.653807294 [2017.05.11.]

Bély község szakrális kisemlékei

1. Bevezetés

 Dolgozatomban a Délkelet-Szlovákiában fekvő felső-bodrogközi Bély községben található, általam dokumentált szakrális kisemlékeket kívánom bemutatni. A választás azért esett Bélyre, mivel tudomásom szerint még nem jelent meg néprajzi munka, mely a község összes szakrális kisemlékét feldolgozná.[1] Emellett, tudomásom szerint, a szlovákiai Felső-Bodrogköz településeinek szakrális kisemlékeiről sem jelent meg eddig néprajzi jellegű írás. Maguknak az objektumoknak a dokumentálása (fényképek készítése, adatlapon való rögzítése) 2016 szeptemberében és októberében ment végbe a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központjának felkérésére. Azonban nemcsak Bély, hanem a szomszédos Nagy-, és Kistárkány, Kisdobra község, valamint Tiszacsernyő városban található emlékek is dokumentálásra kerültek.[2] A kutatás második lépése során Bély község általam felkeresett lakosainál érdeklődtem a kisemlékekről, amire 2017 februárjában és márciusában került sor. Hogy az alábbi dolgozatban csak egy településsel foglalkozom, annak legfőképpen terjedelmi okai vannak. Munkám gerincét az általam felkeresett és kikérdezett adatközlők információi alkotják, mivel a kutatás során nem volt lehetőségem történeti források felhasználására.[3] Írásomban így nincs mód a kisemlékek pontos történetének a bemutatására. Ezért dolgozatomban arra fektettem a hangsúlyt, hogy megtudjam, a helyi lakosok körében, emlékezetében hogyan élnek ezek a szakrális kisemlékek. Azonban nemcsak az állítás becsült ideje,[4] az állítás oka, illetve a lehetséges állíttatók iránt érdeklődtem, hanem az objektumok körül zajló vallási megnyilvánulások is foglalkoztattak, melyek a szocialista éra előtt, alatt és a rendszerváltozás után voltak, illetve vannak jelen, legyen az egyház által szervezett (például processzió, körmenet) vagy személyes vallási megnyilvánulás. Utóbbiak elemzése a község vallási életében betöltött szerepének szempontjából azonban nem képezi dolgozatom tárgyát, mivel ennek részletes kifejtése egy külön kutatást és tanulmányt igényelne. Azonban dolgozatommal nem kívánok általánosító összefüggéseket, következtetéseket levonni a szakrális kisemlékeket illetően, mivel véleményem szerint csak további községekben található objektumok felkutatása, dokumentálása, a nyert adatok feldolgozása, elemzése, és mindezek eredményeinek prezentálása által lehetséges érdemben. Írásom ezért csak leíró jellegűnek tekinthető.

Mielőtt azonban a község rövid történetére és az objektumok részletes bemutatására rátérnék, szükségesnek tartom a témával foglalkozó néhány magyar kutató és eredményeik megemlítését a teljesség igénye nélkül.[5] Emellett utalni szeretnék a terminológiát érintő problémára is. Az előzőhöz kapcsolódóan a magyarországi kutatásokat illetően érdemes itt megemlíteni elsősorban Tüskés Gábor, Réthelyi Jenő vagy Fekete János nevét, akik lokális szinten a keresztek állíttatásával, azok település-földrajzi, formai, művészeti jellemzőivel, az őket előállító mesterek, műhelyek történetével, valamint a keresztek használatának, folklórjának kérdéseivel foglalkoztak (Tüskés 1977, 195–197; Tüskés 1980, 98–113; Réthelyi 1984, 53–79; Fekete 1984, 80–106. Vö. Bartha 1992, 54; Bartha 2006, 132), továbbá érdemes megemlíteni Bartha Elek ide vonatkozó tanulmányát (Bartha 1990a, 219–226). A téma szempontjából megkerülhetetlen Liszka József neve, aki a szlovákiai magyar szakrális kisemlékek kutatásával ért el jelentős eredményeket az utóbbi évtizedekben (a teljesség igénye nélkül: Liszka 1993a, 599–607; Liszka 1993b, 193–195; Liszka 1995; Liszka 1998, 947–956; Liszka 1999a, 157–162; Liszka 1999b, 97–116; Liszka 2000; Liszka 2007a, 165–168; Liszka 2007b, 17–36). Végül a mai Szerbia területén végzett kutatások által létrejött eredményt is szeretnék megemlíteni, mint például Silling István (Silling 1994, 123–133; Silling 2014) vagy Kocsis Antal és Nagy Tibor közös írásait (Kocsis–Nagy 1994).

Ami a szakrális kisemlékek terminológiai problémáit illeti, Liszka József szerint nagy káosz uralkodik a magyar szakirodalomban, ezért szükséges lenne a következetlenségek tisztázása. Ezen a téren főleg a formai-funkcionális kérdésekkel is összefüggő terminológiai problémák okozhatnak gondot (Liszka 2000, 19–20). Fontosnak tartom meghatározni, hogy mit értünk szakrális kisemlék alatt. A legkézenfekvőbbnek Liszka József meghatározását tartom, miszerint: „Szakrális kisemlékeken, a német sakrale Kleindenkmäler vagy Kleindenkmale mintájára, azon szabadon álló, vallási tárgyú objektumokat értem, amelyeket általában (de nem minden esetben) a hivatalos egyház is szentesített ugyan, ám alapvetően mégis a népi vallásos gyakorlatban játszottak döntő szerepet.” (Liszka 2000, 19) Ezen objektumok formai osztályozása nem képezi dolgozatom részét, melynek főleg tartalmi okai vannak, ezért csak jelzem a fentebb említett kutató tipológiai sorrendjének felépítésére, terminológiai meghatározására vonatkozó irodalmat (Liszka 2000, 19–31).

2. A község rövid története és szakrális kisemlékeinek bemutatása

Bély község a mai Szlovákia délkeleti részén, a Felső-Bodrogközben található, közel a magyar–szlovák–ukrán hármas határhoz.[6] A község zömmel magyarlakta,[7] ahol három felekezet – a római katolikus, a görögkatolikus és a református – a meghatározó, és rendelkezik templommal is. Az 1910-es népszámlálás alapján 1030 lakosából 328 római katolikus, 378 görögkatolikus, 254 református (Majo 2012, 1855), míg a 2011-es népszámlálás alapján 1474 lakosából 722 római katolikus 342 görögkatolikus, 225 református.[8] Az első világháború előtt az egri egyházmegye, azóta a kassai püspökség alá tartozik. Valószínűleg már a honfoglalás idején is lakott (Dodek 1936, 2), megerősített szláv fészek volt (Vende 1905). Első írásos említése a leleszi rendház alapítóleveléből származik 1214-ből, melyben „Beyle” formában szerepel (Bogoly 1994, 32). A magyar királyság létrejöttével Zemplén vármegyéhez tartozott. A 18. század második felében Sennyey László 1780 körül U alakú rokokó-klasszicista stílusú kastélyt építtetett (Dodek 1936, 21; Bogoly 1994, 32). Római katolikus kápolnája – ma már községi templom – egyes adatok szerint 1780–90 körül épült. Más forrás szerint 1858-ban szentelték fel (Dodek 1936, 22), megint más adat szerint 1854-ben neogótikus stílusban emeltetett (Bogoly 1994, 33). Az első világháborút lezáró határrendezés következtében az újonnan alakult csehszlovák állam részévé vált. A földreform során az ekkorra már grófi rangra emelkedett Sennyey család földjeinek egy részét szétosztotta a csehszlovák állam.[9] Református temploma 1936-ban épült. 1938-ban az első bécsi döntés által a községet visszacsatolták Magyarországhoz, azonban a második világháború után ismét a Csehszlovák Köztársaság részévé vált. A háború után a grófi földek egy részét a cselédség között osztották ki, illetve az 1948-tól immár szocialista Csehszlovákiában is létrehozott közös gazdaságokba tagolták be. Az 1989–90-es rendszerváltozás után a község először a Csehszlovák Föderáció, majd 1993-tól napjainkig az önálló Szlovák Köztársaság része. A görögkatolikus hívek számára templommá alakított épületet 1991-ben szentelték fel.

A községben 14 objektumot sikerült fellelnem és dokumentálnom, melyek közül néhány már teljesen vagy részben elpusztult, illetve eredeti helyéhez képest máshol áll. Az objektumokat a mellékelt kataszteri térképen megjelölt számok sorrendjében mutatom be.

1.a Szent Vendel-szobor, 1.b Szent Vendel-szobor talpazata, 2. Szűz Mária-szobor, 3. Út menti feszület, 4. Harangláb, 5. Út menti feszület, 6. Temetői feszület, 7. Temetői feszület, 8. Temetői feszület, 9. Temetői feszület, 10. Temetői feszület, 11. Templomkerti kereszt, 12. Út menti feszület, 13. Út menti feszület, 14. Fakereszt.

2.1. Szent Vendel-szobor[10]

Mint már fentebb említettem, a szoborral kapcsolatosan már jelent meg egy rövidebb tanulmány Liszka Józsefnek köszönhetően. A tisztább rálátás érdekében ezért először innen közlöm – a dolgozat szempontjából – leglényegesebb megállapításait. A helyi hagyomány szerint a falu birtokos családja, a Sennyey család állítatta a 19. század eleje-közepe táján egy nagy állatvész idején. Az elmondások alapján a község Nagytárkány felőli végén a „nagy kanyarban” állt, háttal a Sennyey-kastélynak, s az úton elhaladók felé nézett. A második világháború alatt erősen megrongálódott, mivel a helybeliek szerint a szovjet katonák céltáblaként használták, de további vandál rongálások veszélyének is ki volt téve. A római katolikus lelkész ezért azt tanácsolta, hogy a megszentelt szobrot inkább ássák el valahol a kastély kertjében, ami meg is történt, s valamikor az 1980-as évek második felében ásták ki újra. Ma a szobor egy magánkertben áll. Feje hiányzik, bal karja le van törve, botjának is csak egy kis töredéke látszódik, de így is pontosan felismerhető, hogy Szent Vendelt ábrázolja. Stilizált, rokokós pásztorruhában, tarisznyával az oldalán, jobb kezét a szívére téve látjuk a szentet. Lábainál szintén erősen megrongálódott két apróállat (kutya és/vagy bárány) hever (Liszka 2007a, 166–167). Az általam kikérdezett adatközlők azonban nem tudtak lényegesen több információval szolgálni a szobrot illetően. Legtöbb esetben csak megerősítették, illetve nem is tudtak a fentebb idézett információkról. Ennek ellenére mégis szert tettem néhány kiegészítő adatra. Egyik beszélgetőpartnerem elmondása alapján a szobrot az állatvész idején különböző irányokba forgatták, abból a célból, hogy ha megfelelő irányba lesz fordítva, akkor elmúlik az állatvész: „[…] mer aztat kezdték úgy forgatni, hogy mék fele fog megállani a dögvész. […] forgatták, hogy mikor fog megállni a dögvész, oszt majd mikor a napnyugtának állították, hát akkor állt meg.” Emellett más adatközlőim is az állatvésznek, dögvésznek tulajdonítják a szobor állítatásának okát, s a Sennyey családot emlegetik állíttatókként. A megkérdezettek úgy tudják, hogy Szent Vendel az állatok, az állattartók védőszentje. Feje kissé oldalra lehetett dőlve: „Aztán meg a feje így egy kicsit, ódara dűlve.” Egy másik adatközlőm úgy tudja, hogy a második világháború idején a szobor fejét egy orosz harckocsi csöve verte le. A fej a mai napig nem került elő. Lehetséges, hogy már akkor tönkrement, de az sem kizárt, hogy most is a földben van, ott, ahol a szobrot ásták el. A szobor ma is ugyanazon a magánportán áll erősen romlott állapotban. Talpazata a római katolikus templom mellett található ma is.

Az emlékezetben nem él, hogy egyházilag szervezett vallásos megnyilvánulások, szertartások lettek volna a szobor körül. Egy adatközlő annyit említett, hogy mikor elhaladtak Szent Vendel szobra mellett, akkor „Dicsértessék a Jézus Krisztus” köszöntéssel tisztelték meg a szent szobrát.

2.2. Szűz Mária-szobor

A kastélypark nyugati bejárata mellett talpazaton, fülkében áll Szűz Mária szobra, az objektumot szürke fémből készült kerítés veszi körbe. A szobor egy fülkében látható, fején sárgabronz színű párta. Két keze mellmagasságban egymásra helyezve, s kezeiben testéhez szorítva liliomot tart, melynek fölső, virágos része jobb vállára borul. A fülke belseje és külseje világoskék színű. A fülke tetején sárgabronz festésű kereszt. A talpazaton vésett, sárgabronz festékkel kiemelt szöveg látható:

OH MÁRIA
JÉZUS ANYJA
ATE OLTALMADBA ÉS IMÁDBA
AJÁNLOM MAGAMAT
ÉS ENYÉIMET

 SZŰZ MÁRIA ÉDES SZÍVE
LÉGY MENEDÉKEM 

300 napi Búcsú

A helyiek ennek a szobornak az állíttatását is a Sennyey családhoz kötik, azonban az állítás becsült ideje nem él az emlékezetben. Egy adatközlőm szerint Dodek Jenő (1873–1946), a Sennyey család papja állíttatta a szobrot, s a községet a Szűzanya oltalmába ajánlotta. Ám ez a történet nem nyert megerősítést. Dodek Jenő és a Sennyey család egyik fiatal tagja, Sennyey Anna (1902–1992) megalapította a Mária kongregációt, valószínűleg az első bécsi döntés (1938) után. Ebben az időben a második világháború végégig a Mária kongreganisták ápolhatták a szobrot, illetve emlékeznek, hogy a kongreganista lányok megálltak, és elmondtak egy imát a szobor előtt, ha arra jártak. Eredetileg a szobor nem állt fülkében. Körülbelül a rendszerváltozás után gondolta ki néhány hívő, hogy fülkét készít a szobor számára, hogy jobban megóvják az időjárás viszontagságaitól.

Egyes adatközlők úgy emlékeznek, hogy a templomi búcsú körmenete során megálltak a szobornál, s egy imát vagy fohászt is elmondtak. Azonban mások ezt cáfolják, vagy nem emlékeznek rá. A szocialista érában a nagyobb körmenetek be voltak tiltva, s rendszerváltozás óta sincsenek körmenetek, melyek a szobrot érintenék. Megint mások szerint, ha volt is körmenet a rendszerváltozás után, mely a szobor mellett haladt el, nem álltak meg mellette. Néhány vallásos, főleg idősebb személy imádkozik, gyertyát gyújt a szobor lábánál, sok esetben halottak napjakor, de jelenkori szervezettebb, közösségi vallási megnyilvánulásról nem tudok.

2.3. Út menti feszület

A község központjában, a főutcát kettészelő elágazódásban a harangláb előtt egy kis téren áll a római katolikus feszület. A körülbelül egy méter magas talpazatba rögzítve áll az öntöttvas feszület. A talpazat négy oldalán – valószínűleg gipszből készült – aranybronz festésű díszítés fut körbe. Mellső oldalán – szintén valószínűleg gipszből készült – aranybronz festésű felirat olvasható Máté evangéliumából:

Jöjjetek hozzám
mindnyájan
kik fáradoztok,
és terhelve vagytok
és én megnyugtatlak
titeket. 

Máté 11 28

A feszület és a korpusz öntött fémből készült. A kereszt fehér színű, a korpusz aranybronz festésű. A feszület végein gótikus vagy gotizáló díszítés figyelhető meg.

Az állítás időpontja nincs feltüntetve, s kérdésemre adatközlőim sem tudták megmondani, hogy a feszületet mikor, ki és milyen célból állíttathatta. Helyi elnevezése nem ismert a községben. Többen feltételezik, hogy talán a Sennyey család vagy a község lakossága állíttathatta. Eredetileg a feszület a kis tér keleti szélén állt, kelet felé nézett, és fehér színű kovácsoltvas kerítés vette körbe. Azonban körülbelül 5 éve a falurendezés során az objektumot a kis tér közepére helyezték, s a község központja felé, azaz déli irányba fordították. A kovácsoltvas kerítést viszont nem állították vissza köré. Ehhez a nagytárkányi római katolikus plébános engedélyét kérte a község vezetősége. A plébános úgy tudja, hogy az objektum áthelyezésének esztétikai okai voltak. Egyébként jó állapotban van, és környezetét is gondozzák.

A hozzá kapcsolódó vallási megnyilvánulásokat illetően mesélték, hogy a szocialista rendszer előtt az úrnapi és a templombúcsú során tartott körmenetekkor ez is egy megálló volt, és itt fordult vissza a körmenet a római katolikus templom felé. A kereszt előtt elmondtak egy imát. A nagyböjti keresztúti ájtatosságot is gyakran ennél a keresztnél végezték a hívek.

2.4. Harangláb

A harangláb a falu központjában, az előzőleg említett feszület mögött áll. Teteje csúcsán római katolikus kereszt látható, s fémkerítés veszi körbe. Az elmondások alapján falazata téglából, tetőszerkezete fából készült. Egyik adatközlőm elmondása szerint az objektum 4 ablaka régebben sokkal tágabb volt, hogy a harang hangja jobban és messzebbre legyen képes terjedni. Azt, hogy az objektum mikor és ki által épülhetett, nem tudták megmondani. Azonban joggal feltételezhető, hogy a haranglábat a 19. században állították, mivel a második katonai felmérés térképén már fel van tüntetve.[11] Egyikük úgy tudja, a harangláb azért épült, hogy a szükséges harangozásokat el tudják végezni (reggel, délben, este, falubeli vagy a községből elszármazott halott számára, természeti csapások: tűz, jégeső, vihar esetén), mert a község ekkor még nem rendelkezett saját római katolikus templommal.[12] Egy másik adatközlő gyermekkori visszaemlékezése szerint a harang hangjának olyan ereje volt, hogy amikor nagyapja – az akkori harangozó – harangozott, képes volt akár a sötét felhőket is szétoszlatni, s így a község elkerülte az égi csapást, bár hozzátette, hogy ez nem minden esetben volt így.

Felújítására körülbelül 4-5 évvel ezelőtt került sor, mikor is a harangláb szigetelést, új tetőszerkezetet, ereszt kapott. A tetőszerkezetet szurkos zsindellyel[13] fedték. Funkcióját a mai napig betölti. Egyik adatközlő szerint a görögkatolikus egyház tulajdonában van – annak ellenére, hogy római katolikus kereszt van rajta –, mások úgy tudják, hogy a község tulajdonában van, megint mások szerint pedig a római és görögkatolikus egyházé közösen. A közelmúltban megbotránkozást keltett a község vallásos, főleg idősebb lakosai körében, hogy az évek óta megszokott harangozási időpontokat megváltoztatták. Ennek oka, hogy a községbe néhány évvel ezelőtt egy család költözött be a harangláb közelébe, s mivel őket zavarta a hajnali 5 órai harangozás, ezért valamilyen módon rávették a harangozót, a község vezetőségét és a római katolikus plébánost, hogy reggel egy órával később harangozzanak. Ez felháborította a tősgyökeres, vallásos katolikus híveket, mivel egy nemrég beköltözött, bélyi gyökerekkel nem rendelkező család változtatta meg az évek óta megszokott harangozási rendet. A család férfi tagjának egyébként nagyon rossz híre van már eleve, mivel sokan úgy tudják, hogy alvilági kapcsolatokkal is rendelkezik, és egyesek feltételezik, hogy akár meg is fenyegethette a római katolikus plébánost, hogy rávegye a harangozás időpontjának megváltoztatására.

2.5. Út menti feszület

A görögkatolikus feszület[14] az első világháborús emlékmű[15] és a református templom között áll az út mellett. A feszület drótkerítéssel van körbekerítve, csak szemből, az út felől közelíthető meg, szépen rendbetartott járólapokon. Az egész objektum műkőből készült. A kereszten levő színes, festett, megfeszített Krisztust ábrázoló ikon bádogból készült, mely fémcsavarokkal van rögzítve. A talpazaton vésett, fehér festékkel kiemelt felirat olvasható:

ISTEN
DICSŐSÉGÉRE
ÁLLÍTATTÁK
A BÉLYI
GÖR. KAT. HIVEK

1936.

 A talpazat jobb alsó sarkában vésett, nehezen kivehető felirat: JEHOREK olvasható. Talán a készítő nevét jelöli.

Az állítás okát egy adatközlőm elmesélte. A bélyi görögkatolikus hívek ekkor még nem rendelkeztek saját templommal, ezért a szomszédos Kisdobrára jártak. Azonban az állíttatás időszakában már mindhárom felekezetnél megfogalmazódott az igény, hogy saját templomot emeltetnek. A templomok helyéül a volt falusi tó helyét választották, amely a község közepén volt található. A katolikus hívek az emelt feszülettel kívánták megszentelni, szakralizálni a teret, ahol a görög- és a római katolikus templomok épültek volna.[16] Az objektumot nem közvetlenül az épülni készülő görögkatolikus templom helye mellé állítatták, hanem úgy tervezték, hogy a két katolikus templom között álljon, hogy egy közös feszület legyen a két katolikus felekezet számára. Egyik adatközlőm elmesélte, hogy a feszület felállításának és megszentelésének ünnepére az akkori fiatalok egy színdarabot tanultak be, melyben édesanyja is részt vett. Azonban valakiknél ez visszatetszést váltott ki, mert adatközlőm édesanyja egy rossz hangvételű, névtelen levelet kapott, melyben felháborodottan kérdezi a levél írója, hogyan engedhette meg magának, hogy egy görögkatolikus feszület avatási ünnepségén szerepeljen.[17]

Bár nem szakrális kisemlékről van szó, mégis fontosnak tartom, hogy néhány mondatot szenteljek a megépíteni szándékozott görögkatolikus templomnak, mivel a következőkben leírt események hatással voltak a község görögkatolikus felekezetű tagjainak vallási életére.

A görög hívek a második világháború után kezdték gyűjteni az adományokat a templom építésére, melybe a többi felekezet is bekapcsolódott. Az alapokat sikeresen lefektették, azonban az 1950-es években az adományokat kezelő személy az összegyűjtött pénzzel elszökött, és az Egyesült Államokba vándorolt ki. Később újabb gyűjtés indult, s 1968 után el is kezdődött az építkezés.[18] Az 1970-es évekre a templom falait sikeresen felhúzták, a sekrestyét be is fedték, ahol már egyházi szertartásokat is celebráltak.[19] Már csak a tetőszerkezetet elkészítése és a templom befedése volt hátra, amihez a szükséges építkezési anyagok egyes adatközlők szerint már meg voltak rendelve, mások szerint már helyben voltak. Az 1968-as prágai tavasz után azonban a csehszlovákiai kommunista vezetés újra igyekezett erősen visszafogni a vallást, s így 1974. december 4–6. között[20] pártutasításra a templomot lebontották. A község vezetősége ehhez nagy anyagi támogatást kapott az államtól, s a bontást a környék erkölcsileg lezüllött társadalmi rétegével, illetve különböző gépek segítségével végezték el (vö. Tóth 1990, 4).

A templom építéséhez egy tragikus történet is kapcsolódik. A második világháború után kezdődött meg a templom alapjainak lerakása. Ehhez az egyik volt grófi istállót bontották széjjel, hogy építkezési anyagként használják fel. A bontási munkálatok egyik szünetében fiatal fiúk üldögéltek, s mikor elhaladt mellettük egy batyus cigányasszony, Németh János (1928–1948) nevű fiatal gúnyolni kezdte: „Cigány, cigány, dik dik dik. Paszulyt eszik, megdöglik.” A cigányasszony erre válaszul átkozódott: „Ó, hogy anyád még máma sírva adja rád a fehír inget.” A szünet után folytatták a munkálatokat, s az egyik boltív Németh Jánosra szakadt, aki így meghalt. A fiúra a templom építésének mártírjaként tekintettek a hívek, ezért Keresztelő Szent János nevére kívánták a templomot felszentelni. A történet igazságtartalmát megerősíti több adatközlő elmondása, illetve Németh János sírhelye a bélyi ócska temetőn. A feszülethez visszatérve: az adatközlők nem emlékeznek egyházilag szervezett vallási ceremóniákra az objektum körül,[21] viszont környezetét a mai napig ápolják.

2.6. Temetői feszület (Simko-féle kereszt)

Ez a görögkatolikus feszület a község nyugati szélén, a Kisdobráról a faluba vezető út jobb oldalán, a mai napig üzemelő temetőben, a bejárat mellett található. Talpazata oldalain Arma Christi (szegek, kalapács, fogó, lándzsa, létra, töviskoszorú, kockák, szivacs), azaz Krisztus kínszenvedéseinek eszközei vannak ábrázolva. Továbbá az objektum tövében, a virágok takarásában még egy domborműves kiképzés fedezhető fel: középen serleg, melyben ostya látható. Az ostyában IHS felirat. Az ostya két oldalából szőlőfürtök nőnek ki, melyeknek levelei és szőlőfürtjei a kehely két oldalán helyezkednek el. A kereszten a megfeszített Krisztus színesre festett ikonja látható, felette ugyanúgy bádogból készült táblán felirat: INRI. A talpazaton felirat olvasható:

ISTEN DICSŐSÉGÉRE
ÉS A BÚS SZÍVEK
MEGVIGASZTALÁSÁRA
ÁLLÍTATTA
SIMKO JÁNOS
ÉS HITVES TÁRSÁVAL
SZAKSZON MÁRIÁVAL

1892. Szeptember havában

Az állíttatók iránt érdeklődve csak annyit sikerült megtudnom, hogy egy ma is élő, idős bélyi, női lakos – a közeli Battyánból származott – anyósának ősei állíthatták.[22] A községben bár él Simko nevezetű család, de nem ezek ősei állíthatták.[23] Egyes adatközlők úgy tudják, hogy a feszületet a talpazaton szereplő házaspár azért állítatta, mert nem lehetett gyermekük vagy mert gyermekük meghalt. Azonban ebben ők sem voltak biztosak, mivel emléktöredékeik hallomáson alapulnak. Az objektum eredetileg a mai Tisza kocsmával szemben, az útkereszteződésben állt, mások szerint a kocsma melletti mai parkoló területén volt felállítva.[24] Az elmondások szerint az objektumot az 1960-as években helyezték át mai helyére, mert a kocsmába járó emberek, részegek oda jártak elvégezni dolgukat, és mindig levizelték. A hívők szemében a feszületet ezáltal megszentségtelenítették, ezért összefogtak, és átköltöztették mai helyére. Azonban ebből kisebb bonyodalmak is születtek, ugyanis elmondások alapján az ilyen jellegű objektumok a katonai térképeken orientációs pontokként vannak feltüntetve, s áthelyezésükre különböző hivatalos engedélyek megszerzésére volt szükség, melyeket akkor nem szereztek be.

A megkérdezettek nem emlékeznek arra, hogy lettek volna valamilyen vallási megnyilvánulások az objektum körül, mikor még eredeti helyén állt. Jelenlegi helyén mindenszentek és halottak napján gyújtanak gyertyát a lakosok, illetve arról is beszámoltak, hogy egy alkalommal a község mindhárom felekezete együtt végzett szertartást mindenszentek előestéjén. A református felekezet azért is kapcsolódott be, mert október 31-ike, a reformáció emléknapja mindenszentek előtt egy nappal van. 

2.7. Temetői feszület

Az előző objektummal együtt, ugyanazon temetőben, a domb tetején áll a műkő anyagú római katolikus feszület, melyen a korpusz fémből készült. Talpazatán félkörívben bevésett, sárgabronz festékkel kiemelt felirat olvasható: FELTÁMADUNK. Alatta vésett, sárgabronz festékkel kiemelt kereszt látható. Az elmondások alapján a feszületet az 1950-es évek első éveiben,[25] az akkori római katolikus plébános, Manczos Antal emeltette. Ebben az időben zárták be a vasútállomás mellett addig működő, ma már „ócska temetőként” emlegetett temetőt, mivel az már megtelt. A keresztet egyik adatközlőm szerint Kassán készítették. A halottak napi gyertyagyújtáson kívül a helyiek nem tudnak más ide vonatkozó vallásos megnyilvánulásról, ami napjainkban zajlana.

2.8. Temetői feszület

A Tiszacsernyőbe vezető út, a vasútállomás és a vasút mellett található a már használaton kívüli régi, más néven „ócska temető”. A feszület a temető lépcsős bejáratától pár méterre beljebb található. Talpazata valószínűleg beton, felirat nem látható rajta. A feszület a korpusszal együtt öntöttvasból készült, ami formai jegyeiben szinte teljesen azonos a falu központjában található római katolikus feszülettel. Maga a kereszt színe fekete, a végein levő gotizáló díszítések szürke színűre vannak festve. A rajta levő korpuszt sárgabronz festékkel festhették le, mely mára erősen lepattogzott és lekopott.

Az objektum mögött található egyébként a Sennyey család papjának, Dodek Jenőnek a sírja. Azonban kizártnak tartom, hogy a feszület az ő tiszteletére lett volna állíttatva, mivel véleményem szerint a feszület sokkal régebb óta, Dodek Jenő halála előtt állhat ott.

2.9. Temetői feszület

Az objektum az „ócska temetőnek” központi helyén áll. Csak a talpazat maradt meg. Az elmondások alapján a feszület öntöttvasból készült, és egy S alakú kovácsoltvas merevítő tartotta a hátulját, melynek vége a talpazatba volt beleépítve. A talpazaton levő feszületet nagy valószínűséggel fémkereskedés céljából fűrészelték le és lopták el.[26] Állítólag rendőrségi eljárás és bírósági tárgyalás is lett az ügyből.[27] A talpazat körül három nagyobb törött darab található a talpazat felső részéből. A megrongált talpazat tetejének jobb alsó sarkában mintha fekete festékkel, korommal vagy szénnel írott felirat lenne olvasható: K.R. BÉLY. A megmaradt talpazaton vésett, bár erősen kopott, de olvasható felirat látható:

ÁLLITATTA
BREZO JÁNOS
ÉS NEJE
SKOVICS JULIANNA

1916

Egyik adatközlőm szerint nem Skovics, hanem Simkovics lehetett a második személy családneve, mert Simkovics nevezetű családra emlékszik. A községben élnek még Brezo nevezetűek, de elmondása alapján ezek nem a feszületet állíttató Brezo leszármazottai, mivel előbbiek családja kihalt.

2.10. Temetői feszület

A régi temető dombjának keleti aljában, a temető belsejében áll az objektum. Alapja hasított kövekből áll. A középső talpazat kőből vagy betonból készült, melynek bal oldala gyengébben, hátsó oldala erősen repedezett. Ezt leszámítva jó állapotban van. A talpazatba vésett, sárgabronz festékkel kiemelt évszám olvasható: 1920. A feszület a talpazatba van rögzítve. A kereszt és korpusz fémből készült. A kereszt szép kovácsoltvas mű, tele kovácsoltvas díszítésekkel. A feszület alsó részén Szűz Mária látható, két karja keresztbe téve, körülötte félköríven körbefutó kovácsoltvas rózsák. Szűz Mária, a korpusz és a körbefutó rózsák szürke színűek. A kereszten Szűz Mária és korpusz között ovális fémtábla található, melyen valószínűleg egykor felirat volt. A feszületet egy kovácsoltvas rúd támasztja meg hátulról, melynek alsó vége a talpazatba, felső vége csavarral van a kereszt hátsó oldalához rögzítve. Kérdésemre, hogy pontosan mikor, ki és milyen célból állíthatta, adatközlőim nem tudták megválaszolni. A halottak napi gyertyagyújtáson kívül nem tudnak más vallási megnyilvánulásról.

2.11. Templomkerti kereszt

A Tiszacsernyőbe vezető út mellett, az „ócska temetővel” átellenben, a mai görögkatolikus templom udvarán áll a 2016-ban felállított és felszentelt görögkatolikus hármas kereszt. Alapja beton, középső talpazata és maga a kereszt csiszolt gránitból vagy műkőből készült. Talpazatán felirat olvasható:

Isten dicsőségére
állítatta
a Rózsafüzér társulat
és a gör. kat. hívek.

Bély 2016

A mai görögkatolikus templomot 1991-ben szentelték fel,[28] és 2016-ban, a templom felszentelésének 25. évfordulója alkalmából állítatták a keresztet június 29-én, Péter és Pál napján, mivel a templom védőszentjei Szent Péter és Pál apostolok. A keresztet Dr. Jáger Róbert atya, kassai görögkatolikus püspöki titkár áldotta meg, és Tóth Mihály magyar görögkatolikus kerületi esperes atya mondott ünnepi beszédet.

2.12. Út menti feszület (Perhács-kereszt vagy Jankó-kereszt)[29]

A feszület a vasút mai területén, az út szélén áll, ahol az út két oldalán lakóházak álltak az 1970-es évekig. A tiszacsernyői átrakóállomás kiterjesztésével a község a vasút túlsó oldalára eső telkeit, termőföldjeit az állami vasutak fölvásárolták, és a lakóházakat lebontották.[30] Az objektum azonban a mai napig fennmaradt. Talpazata erősen rongálódott, rajta fekete márványtáblába vésett felirat olvasható:

ISTEN DICSŐSÉGÉRE
ÁLLÍTATTA
PERHÁCS JÁNOS
ÉS NEJE
ERZSÉBET

Feketére festett kovácsoltvas kerítés veszi körbe. A fekete színű, kovácsoltvas feszület a talpazatba van rögzítve. A korpusz fémből készült, sárgabronz festékkel van lefestve. A korpusz felett felirat: INRI. A feszület végein szép kovácsoltvas díszítés, alján Szűz Mária látható egy díszes sárgabronz keretű, fekete alapú ablakban. Karjai a mellkasán keresztbe téve. A korpusz és Szűz Mária között, a kereszt középső részén fekete, ovális fémtábla található, melynek szélén leveles növény fut körbe, s melyen valaha talán felirat volt olvasható. A feszület mögött fekete színű fémtámaszték, melynek alsó vége a talpazatba, felső vége fémcsavarral van rögzítve a kereszt hátuljához.

Az elmondások alapján az előző polgármester nagyszülei voltak a feszület állíttatói, akik görögkatolikusok voltak, s a községben jómódú családnak számítottak. Több adatközlő úgy vélte, hogy a Kocska család törődött vele, mert az idősebbek még úgy emlékeznek, hogy a család egyik idősebb női tagja ápolta a feszületet, és az ő házuk portája előtt állt. Mindezek ellenére a földterület, ahol állt és mai napig áll az objektum, az ott élő Perhács család földje volt. Az elmondások alapján jelenleg Perhács Ferenc és családja gondozza a feszületet, akik rokonai az állíttatók leszármazottainak.[31] Utóbbiak már nem foglalkoznak a feszülettel, mivel édesapjuk felekezeti hovatartozása miatt reformátusoknak lettek megkeresztelve.

Érdemes megemlíteni, hogy egyik görögkatolikus adatközlőm elmesélte, hogy át szerette volna helyeztetni ezt a feszületet a mai görögkatolikus templom udvarára a templom felszentelésének 25. évfordulója alkalmából. Már hozzákezdett a hivatalos ügyek, engedélyeztetések intézéséhez, de a görögkatolikus hívek ezt túl bonyodalmas, hosszú és költséges folyamatnak vélték,[32] ezért döntöttek úgy, hogy inkább készíttetnek egy új keresztet (az előzőleg említett objektum), mert ez sokkal gyorsabb és kevésbé költséges folyamat.

A helyiek emlékeznek, hogy a Bacskába, Battyánba, Leleszre tartó processziós menetek itt megálltak és a hívők elmondtak néhány imát.

2.13. Út menti feszület (Csubák-kereszt vagy Kiszti-kereszt)

A feszület a Bélyből Bacskába vezető út bal oldalán állt. Az elmondások alapján talpazata kőből, műkőből vagy betonból készülhetett, kovácsoltvas kerítés vette körbe, és a feszület a korpusszal együtt öntöttvasból készülhetett, amely talán a község központjában és a régi temetőben található feszületekkel lehetett hasonlatos. Mára azonban az objektum elpusztult, s csak talapzata található meg, annak porladozó maradványaival együtt növényzettel benőve. A pusztulás valószínűleg a színesfém-kereskedésnek, a vandalizmusnak s az időjárás viszontagságainak tudható be.[33]

A feszület állíttatását a következőképpen mesélték el. A bélyi nagygazda Csubák Istvánhoz hozzáadták a Borsihoz közel fekvő Toronyáról vagy Kiszti-tanyáról[34] származó Kiszti Máriát. Utóbbi édesapja szintén vagyonos nagygazda volt, az objektumhoz közeli hatalmas földterületet felvásárolta lánya számára, és ebből az alkalomból Isten és a lánya dicsőségére emeltette a feszületet. Az elmondások alapján ez valamikor az 1930-as években történhetett.

Idősebb adatközlőim még emlékeznek – mások szüleik elmondása alapján tudják –, hogy a Bacskába, Battyánba, Leleszre vonuló processziós menet ennél a feszületnél is megállt. Ezen kívül azonban más vallásos megnyilvánulásról nem tudnak.

2.14. Fakereszt

A község parkjában, a Sennyey-kastély mellett, a római katolikus templom északi falára erősítve állt a fakereszt, mely körülbelül 1970-ben készült, és 1980 körül lett a templom falára erősítve. Készítője Bodnár László (1929–2003).

Az akkori helyi plébános, Manczos Antal felkérte Bodnár László bélyi római katolikus, mélyen vallásos hívőt, hogy készítsen egy búcsújáró keresztet. Ezzel nemcsak a bélyi római katolikus templom búcsúján jártak körmenetre, hanem a szomszédos falvak (Nagytárkány, Bacska, Battyán, Lelesz) templomainak búcsúira is, processzióval.[35] 1971 őszén Manczos Antal plébánost a római katolikus egyház áthelyezte Jánokra (Janík). Utódja Vaňo Ernő lett, aki már nem szervezett nyilvános nagy ünnepi körmeneteket és processziókat, ezért a fakeresztet a templom északi falára erősítette.

Körülbelül 4-5 évvel ezelőtt ismeretlen vandálok lefeszítették a keresztet a templom faláról, és elpusztították.

3. Összegzés

Elmondható, hogy a bélyi szakrális kisemlékek legtöbbje ép és gondozott, bár néhányuk elpusztult, illetve erősen rongálódott állapotban van. Legtöbbjük temetői nagyfeszület, s csak két út menti feszületről beszélhetünk a jelenben, amely a község mai területén található, mivel a Perhács-kereszt és a Csubák-kereszt maradványa ma már nem tartozik hivatalosan Bély kataszterébe, illetve a Simko-féle kereszt ma temetői nagykeresztként áll. Véleményem szerint további adatközlők felkeresése, kikérdezése által és további írott történeti források felhasználásának segítségével árnyaltabb képet kaphatunk nemcsak az objektumokról állíttatásukkal kapcsolatban, hanem a község vallási életében betöltött szerepükről is.

Befejező gondolatként megemlíteném, hogy a homokkő – illetve más anyagból készült – talpazatba ágyazott fémkeresztek a mai Közép- és Kelet-Szlovákiában dominálnak (Liszka 2000, 28). Ebből kiindulva feltételezhető, hogy a térség fémből készült keresztjei, feszületei Kárpátalján, a ma Ukrajnához tartozó munkácsi vasöntödék egyikében (Frigyesfalva, Szentmiklós, Selesztó), vagy az Ungvárhoz közeli turjaremetei öntödében készültek, mivel ezek a vasöntödék voltak legközelebb a térséghez[36] a második világháború utáni határrendezésig. Tanulmányában Pusztai László is megemlíti, hogy a 19. század második felétől a faragott kő síremlékek helyét gyakran öntöttvas síremlékek vették át, s Munkácson 25 különféle síremléktípus készült (Pusztai 2005, 45–46), s véleményem szerint ez a temetői nagykeresztekre, út menti keresztekre stb. is vonatkozik. Úgy gondolom, hogy már ez a feltételezés is egy újabb támpontot adhat a térségben található szakrális kisemlékek további kutatásához, ami főleg a fémből készült feszületek „származási helyét” illeti.

Irodalom

Bartha Elek (1980): A hitélet néprajzi vizsgálata egy zempléni faluban. Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék /Studia folkloristica et ethnographica 5./

Bartha Elek (1990a): A szakrális célú határbeli építmények funkcionális kérdései. Keresztek, szobrok, kápolnák. In Ház és ember 6. Cseri Miklós–Füzes Endre szerk. Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 219–226. p.

Bartha Elek (1990b): A görög katolikus magyarság vallási néprajza. In Magyar néprajz VII: Népszokás, néphit, népi vallásosság. Dömötör Tekla főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 425–442. p.

Bartha Elek (1992): Vallásökológia. Szakrális ökoszisztémák szerveződése és működése a népi vallásosságban. Debrecen: Ethnica Kiadás.

Bartha Elek (2002): Templomok és szent terek a bizánci rítusú katolikus néphagyományban. In Ház és ember 15. Cseri Miklós–Füzes Endre szerk. Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 261–274. p.

Bartha Elek (2006): Vallási terek szellemi öröksége. Budapest: Bölcsész Konzorcium.

Bárth János (1990): A katolikus magyarság vallásos életének néprajza. In Magyar Néprajz VII: Népszokás, néphit, népi vallásosság. Dömötör Tekla főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 329–424. p.

Bogoly János (1994): „Betűkbe szedett régmúlt.” Bodrogköz és Ung-vidék községeinek történelme 1900-ig az írott források tükrében. Királyhelmec: Mécs László Népfőiskola.

Dodek Jenő (1936): Bély története. Bély: Kézirat.

Fekete János (1984): Kiskunfélegyházi útmenti keresztek. Ethnographia 95, 80–106. p.

Juhász Ilona, L.–Liszka József (2006): Szakrális kisemlékeink. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet /Jelek a térben 1/

Kocsis Antal-Nagy Tibor (1994): Isten dicsőségére emeltette… Topolya mezőváros területén található keresztek. Novi Sad: Agapé Kiadó.

Liszka József (1993a): A farkaskereszt. Egy út menti feszület és a hozzá kapcsolódó monda és szokásanyag. Ethnographia 104, 599–607. p.

Liszka József (1993b): „Jószágunkat őrizd meg…” Szent Vendel kultusza a kisalföldi néphagyományban. In Madách Kalendárium 1994. Cs. Liszka Györgi–Ozsvald Zsuzsa szerk. Pozsony: Madách Kiadó, 193–195. p.

Liszka József (1995): „Szent képek tisztelete.” Dolgozatok a népi vallásosság köréből. Dunaszerdahely: Lilium Aurum Kiadó.

Liszka József (1998): Szent Vendel kultuszának elterjedése a Kárpát-medencében (a szlovákiai Kisalföld emlékei alapján). In A magyar művelődés és a kereszténység. Monok István–Sárközy Péter szerk. Budapest–Szeged: Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság–Scriptum, 947–956. p.

Liszka József (1999a): A szakrális kisemlékek állíttatásának társadalmi hátteréhez (A szlovákiai Kisalföld példája). Tisicum 11, 157–162. p.

Liszka József (1999b): Szabadtéri szakrális kisemlékek és a hozzájuk kapcsolódó hagyomány a szlovákiai Kisalföld keleti felén. In Paraszti élet a Duna két partján 4. Körmendi Géza szerk. Tatabánya: Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat, 97–116. p. /Komárom-Esztergom megyei néprajzi tanulmányok/

Liszka József (2000): Állítatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lillium Aurum Kiadó.

Liszka József (2007a): „Áll, mint Szent Vendel a bélyi faluvégen.” Adalék a Vendel-kultusz kárpát-medencei elterjedéséhez. Tisicum 16, 165–168. p.

Liszka József (2007b): A szakrális kisemlékek kutatása a közép-európai térségben Acta Ethnologica Danubiana 8–9, 17–36. p.

Majo, Juraj (2012): Historicko-demografický lexikón obcí Slovenska 1880-1910. Štruktúra obyvateľstva podľa materinského jazyka a náboženskej príslušnosti. Bratislava: Štatistický úrad Slovenskej republiky.

Pusztai László (2005): A munkácsi vasöntöde jelentősége. Budapest: Országos Műszaki Múzeum Öntödei Múzeuma. /Öntödei múzeumi füzetek 14./

Réthelyi Jenő (1984): Útszéli keresztek Keszthely környékén. Ethnographia 95, 53–79. p.

Silling István (1994):  Templomok, szentek, imádságok. Tanulmányok a vajdasági népi vallásosság tárgyköréből. Újvidék–Tóthfalu: Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság–Logos. /Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság kiskönyvtára. Néprajz, folklór, népköltészet 5./

Silling István (2014): Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban. Különös tekintettel a nyugat-bácskai emlékművekre és kölcsönhatásokra. Újvidék–Zenta: Forum Könyvkiadó Intézet–Vajdasági Magyar Művelődési Intézet.

Simon Attila (2009): Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Tóth Károly (1990): A bélyi tragédia. Nap 2/23, 4. p.

Tüskés Gábor (1977):  Keresztek, feszületek, kálváriák. Ethnographia 88, 195–197. p.

Tüskés Gábor (1980): Útmenti és temetői kőfeszületek Abaliget-Orfű környékén. Ethnographia 91, 98–113. p.

Viga Gyula (1996): Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc: Herman Ottó Múzeum /Officina Musei 4./

Internetes hivatkozások:

A második katona felmérés (1806–1869): http://mapire.eu/hu/map/secondsurvey/?bbox=353444.1173040932%2C5244287.635656434%2C3694659.4977057176%2C6702094.639111315  [2017. 03. 24.]

Mapový portál. Katastra nehnuteľností http://mapka.gku.sk/mapovyportal/?basemap=podklad&zoom=7&lng=22.0525&lat=48.4062#/identify?parcelsc=[7459083,6552396,2237904,6552404,2237912,2237903,1547813,6552395,6552394,1547812,6552390,6552397,1547814,1547819,2237897,6552398,1547818,2237894,1547816]&parcelse=[4044475] [2017. 03. 24.]

Štatistický úrad SR (2011): Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2011. https://census2011.statistics.sk/tabulky.html [2017. 03. 24.]

Vende Aladár (1905): Zemplén vármegye községei. In Zemplén vármegye. Magyarország vármegyéi és városai: Magyarország monografiája: A magyar korona országai történetének, földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi és természeti viszonyainak, közművelődési és közgazdasági állapotának encziklopédiája. 23. köt. Sziklay János-Borovszky Samu szerk. Budapest: Apollo Irodalmi Társaság. http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0026/6.html  [2017. 03. 24.]

Bartha Elek szerk.: A néprajztudomány professzora. Gunda Béla (1911–1994)

Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 200 p. 2015 ISBN 978-963-473-820-0 /Studia folkloristica et ethnographica 62./

A Kárpát-medence az évszázadok során soknemzetiségű területté vált – ez tény. A 19. század második felétől az etnikai közösségekkel az önállósuló néprajztudomány foglalkozik Magyarországon is. A két tényből sajnos nem következik, hogy aki a térségben néprajzos, az több nyelvet beszélve ismeri meg jobban az itt lakók kultúráját, gazdasági életét, szokásait. A néprajzosok első generációi gyakran vegyes anyanyelvű településeken nőttek fel, vagy cseregyerekként még iskoláskorukban tanulták meg az országban élő más nemzetiségek beszédét, s így már a tudomány önállósodásának kezdetétől kutatták a nem magyar közösségeket is. A trianoni sokk után az általában több nyelvet beszélő magyar kulturális és oktatási elit vezetői mellett a felnövekvő új generációk jeles képviselői tudatosan tanulták a környező népek (és ezáltal az országban maradt kisebbségek) nyelvét, és megindították az összehasonlító kutatásokat. Ebbe a második generációs néprajzos gárdába tartozott Gunda Béla is, akinek a századik születésnapján lezajlott tudományos konferencia előadásait kötetbe rendezve adták közre Debrecenben. Bár az elegáns borítású, kemény kötésű könyv kissé lassan jelent meg, de az emlékülésen elhangzott nagyszerű előadások miatt sokan és sokszor fogják használni.

A volt hallgatók, oktatótársak és tudós kollégák által felvázolt életút szakmai sokszínűsége mintaértékű a térségben. Ezt összegzi Bartha Elek – Gunda egyik tanszéki utódja – négyoldalas bevezető írásában. A többi írás három nagy csoportba rendezve olvasható, amelyeket a kolléga és közvetlen tanszékvezetői utód, Ujváry Zoltán nyit meg. A professzor címszó alá sorolt írások sorában a Gömörből származó Ujváry röviden ismerteti, hogy Gunda Béla terepbejárása alkalmával milyen határozottan állította őt a szülőföldjének vizsgálatára! A táj ismerete sokat jelentett a kutatói pálya indulásakor, de a kezdetektől fogva sugallta a szomszédos szlovák falvak hagyományaival történő összehasonlítást a fiatalembernek. Nemcsak javasolta, hanem segítette is Ujváry kutatási területének kialakítását, mivel Gunda Béla kiválóan beszélt szlovákul is. A soknyelvű kutató előnyeit részletezi az alcsoport másik szerzője: Paládi-Kovács Attila is, aki a Magyar Tudományos Akadémia Gunda-emlékülésén elmondott hosszú életpálya értékelését adta közre. Ebből megtudható, hogy a gyermek Gunda Béla – későbbi pályája szempontjából szerencsésen – egy békési gazdaságban nevelkedett, ahol megtanult szlovákul is. A tanulmányai során a német és a francia nyelvet is elsajátította, így egyetemi hallgatóként eredetiben olvasta az őt egyre jobba érdeklő külföldi néprajzi szakirodalmat. Ösztöndíjjal Svédországban élt, ahol személyesen látogatta az akkortájt kialakuló új módszer szerint megőrzött népi emlékeket, skanzeneket. A tanévnyi tapasztalat, majd a fennmaradó személyes kapcsolatok határozottan a terepmunka felé vezették a fiatal kutatót. Hazatérte után megkezdte a Kárpát-medencében élő népek összehasonlító elemzését, s ezt a szemléletet haláláig a legfontosabbnak tartotta. Kevés nagy összefoglaló munkát írt, helyette sok „csillogó gyöngyszemet” tett az asztalra a különféle „aprónak” vélt tárgyak, szokások, események rögzítésével. A „kicsi mérges öregúr” elvárta mástól is a pontosságot, a megbízhatóságot, s ha ennek hiányát tapasztalta, akkor lobbanékony természetének nem nagyon szabott gátat, s ez sokáig gátolta a tudományos előrehaladását. Mindezekről az akadémikus Paládi-Kovács ír, aki a palócság barkó ágának kiváló kutatójaként a magyar–szlovák nyelvhatáron a kölcsönhatások egyik vizsgálója.

Hat volt tanítvány és kolléga ír A tanár címszó alá rendezett fejezetben emlékeket, elemzéseket Gunda Béla oktatói tevékenységéről. A kolozsvári tanszék jelenlegi vezetője – Pozsony Ferenc – részletesen elemzi a néprajzoktatás ottani alakulását, benne az 1943 szeptemberében kinevezett professzor tevékenységét. A négy tanéven át folytatott munka során nemcsak a későbbi erdélyi szakembereket sikerült kiképeznie, hanem elindította és kilenc megjelent számával nagyszerű dolgozatokat adott közre az Erdélyi Néprajzi Tanulmányok sorozatban.

A korabeli előírások szerint a professzori kinevezést habilitáció előzte meg. Gunda Béla 1941-ben habilitált a Tisza-parti városban, amiről részletes beszámolót ír a későbbi tanítvány és szegedi tanszékvezető, Barna Gábor. A Néprajzi kapcsolatok a Balkán-félsziget és a Kárpátok medencéje között címmel megtartott előadásban már teljes mértékben kirajzolódtak a szakmai irány fő vonalai.

A román közigazgatás évei alatt megtartott kolozsvári dékánság után visszatelepülő Gunda Béla Debrecenben nyithatja meg a Néprajzi Tanszéket. A Kossuth Lajos nevét fölvevő egyetem keretei között működő szervezeti egység éléről a legvadabb Rákosi-korszakban a Bölcsészettudományi Kar dékánjává is kinevezik a professzort. Bársony István történész feltárta és bemutatja az 1951-től két cikluson át tartó kari vezető helyzetét, amely gyökeresen eltért a korábbi hasonló megbízásától. „Látható eredmények” születtek Gunda dékánsága idején, de ennek az volt az ára, hogy gyakran az „önkritika alkalmazásában” a végletekig el kellett mennie. Valamire mindig figyelt: a képzés sérülés nélkül működjön, ha szovjet szakirodalmak alapján is. Mivel szlovákul tudott, ezért a többi szláv nyelvet is értette, s ez a korszakban nagy előnynek számított.

A fiatal néprajzos-generációt Keményfi Róbert képviseli, aki kései tanítványként és tanszékvezetőként a Gunda Béla által vezetett tanszékről szóló 1961-es egyetemi értékelést közli. A mindenre kiterjedő, igen részletes elemzésben sok dicséretet rögzítettek a korabeli vezetők, bár hiányosságként megjegyezték: nincs kapcsolat az ELTE hasonló tanszékével.

Dám László szintén Debrecenben végzett néprajzosként, majd több éven keresztül közvetlen kollégaként tanította a hallgatókat. Személyes emlékeit Gunda Béla, a pedagógus című összegzésében adja közre.

Bodó Sándor a néprajzosok egyetemi képzése előtti szakemberekről ír, akik tanítóként, tanárként, egyéb szellemi munkásként tanfolyamokon, különféle kurzusokon tanulhattak az új tudomány módszereiről. A tudománytörténeti összefoglalóban szó esik a kurzusok tanári karairól, a résztvevőkről és az ott szerzett tudás hasznosulásáról.

A professzor születésnapi köszöntő kötetének következő nagy egysége A kutató cím alatt összefogott tanulmányok találhatóak.

Lukács László tanítványa Székesfehérvárról részletes elemzést ad „Gunda Béla néprajzi látásmódjáról”. Megpróbálja összefűzni a rendkívül szerteágazó életművet, amihez alapul a Gunda fiatalkorában már kialakított elveit használja: a magyarság kutatása, de európai közegben elhelyezve. Így születtek nemcsak a Kárpát-medencében élő vagy a balkáni népek összehasonlító tanulmányai, hanem az Európán kívüli hasonló munkák hazai bemutatásai is.

A szomszédos népek kutatásai során apró elemeket is figyelembe vevő és bemutató életműben a mindennapi eszközök tudatos elemzését emeli ki Selmeczi Kovács Attila írásában, melynek címe: Gunda Béla eszköz- és tárgytörténeti kutatásai. Az összevetéseiben mindig nagy hangsúlyt helyezett a tárgyak, eszközök földrajzi-táji elhelyezésére, segítve a kölcsönhatások kimutatását.

A Miskolcon élő tanítvány, Viga Gyula bemutatja a professzor egyik kedves témakörében született írásait, melyek a pásztorokról szólnak. A vándorlás és Közép-Kelet-Európa vándorai Gunda Béla néprajzi szemléletében címmel közreadott tanulmányban a legmozgékonyabb foglalkozás képviselőiről szóló kutatások összegzéseként Viga jelzi: Gunda kimutatta, hogy a szomszédos népek közötti szokások, eszközök, ételek elterjedésében a pásztoroknak fontos szerepük volt.

A másik tanítvány Egerből – Petercsák Tivadar – A szlovák vándoriparosok interetnikus kapcsolatai címen közreadott tanulmányában a drótos és üveges tótok származási helyeit és munkakörzetüket részletezi. Az írás teljes mértékben alátámasztja Gunda megállapításait a szomszédos népek kölcsönös kulturális egymásra hatásairól.

A gyűjtögetés és zsákmányolás témakörében megjelent Gunda-írásokat veti össze Szilágyi Miklós, aki kiválóan mutatja be a professzor cikkeiben folyamatosan alakuló nézetét, amely elvezetett az etnobotanikai szemlélet megfogalmazásáig. A vadászati és vadfogó módszerek, eszközök mellett a méhészkedésről és a halászatról közölt írások értékelésekor a szerző jelzi, hogy sok kérdést csak fölvetett Gunda, de részletes elemzésük még hátravan.

Gunda Béla – fő kutatási elvének megfelelően – rendszeresen járt terepre, és munkája közben rengeteg fotót készített. A felvételeket következetesen fekete-fehér formában rögzítette, melyekről Bereczki Ibolya számol be a Miről beszélnek a debreceni Néprajzi Intézet fotóleltárkönyvei? címmel. Tudatosan használta a fényképezőgépeit, dolgozta fel sokáig saját maga, majd diákjai a filmeket, melyekből a publikációiban sokat közreadott.

A kötetet a cikkek rövid angol nyelvű összefoglalója és a szerzők elérhetősége zárja. Az emlékkötetet nyilván a tanítványok, kollégák forgatják örömmel, de más tudományok képviselőinek, és a szomszédos népek szakembereinek, érdeklődő olvasóinak is hasznos olvasmány.[1]

Csorba Béla: Ez olyan mondás. Szólások, szóláshasonlatok, közmondások, helyzetmondatok és más állandósult szókapcsolatok Temerinből

Temerin: TAKT 2016, 141 p. ISBN 978-86-86613-34-9

Csorba Béla egyetemista korában kezdte kutatni szülővárosa, Temerin – Újvidék közelében, de még Tisza menti településnek számító dél-bácskai település – magyar folklórhagyományát, és valójában egy véget nem érő feltáró és feldolgozó munka lett belőle. Legújabb kötetének anyaga, ahogyan könyve bevezetőjében írja, rendszertelenül ugyan, de folyamatosan került lejegyzésre.

A kisepikai folklórműfajok darabjait úton-útfélen gyűjtötte, hiszen sok esetben napi beszélgetések alkalmával hallotta azokat: „A gyűjtemény, létrejöttének sok tekintetben rögtönzött jelleg ellenére talán mégis egyfajta hosszmetszetét tudja nyújtani Temerin rohamosan fogyó magyar közössége értékes proverbiumanyagának” – véli a szerző.

Noha a könyv anyagának nagy hányada általánosan ismert Bácskában, és tegyük hozzá, hogy az egész magyar nyelvterületen is, sőt azon túlmenően európai összefüggésrendszerbe illeszkedik, mégis a könyv egyik legfőbb értéke, hogy egy beszélőközösség proverbiumkészletét mutatja meg.

Csorba azt is kifejti, hogy Temerin, nyelvjárási sziget jellege ellenére sem tekinthető elzártnak, hiszen nagyon is élő kapcsolatai vannak a szomszédos, más ajkú települések lakóival, és a nagyváros, Újvidék közelsége újabban már a városi szlenget is közvetíti ebbe a szóláshagyományba.

Ízes, szórakoztató és rendkívül tanulságos szövegeiben sok a példa a különböző etnikumok nyelvi hatására. Mint írja: „A szerb szavak, szóösszetételek használatára több példát is találunk, mindegyik esetben a humoros hatás, az irónia és önirónia kiváltásának célzatával.”

A gazdag anyagból, íme, néhány kiragadott példa a szerb és lassan halványuló német kapcsolatokra: Fele voda, fele víz!, No, tán csámacba születtél?, Temerinbe esik, Jarekon pada!, Ha nagyot adsz, kuszur is lesz!, Annyit ér, mind Járekon a nix!, Hendriköl, mind a német.

A helyzetmondatok, szállóigék, szitkozódások, átkozódások, időjósló szentenciák, rigmusok állandó elemei ennek a hagyománynak.

A példatára szótárszerűen szerkesztett, vezérszavak köré csoportosított, betűrendbe szedett, ami megkönnyíti az anyagban a keresést. Egyik nagy erénye a kiadványnak, hogy a nyelvjárási sajátosságokat érvényesíti a szövegek közreadásakor, ily módon találkozhat az olvasó kenyér, kënyér, kinyér alakváltozattal.

Végezetül meg kell jegyeznünk, hogy rengeteg nyelvi-néprajzi adat sorakozik egymással párhuzamosan Csorba Béla gyűjteményében, ami a könyv értékét csak növeli.

Fehér Viktor: Szokáskutatás Vërbicán. Az egyházaskériek születési, házasságkötési és temetkezési szokásai

Újvidék: Forum Könyvkiadó 2016, 250 p. ISBN978-86-323-0978-4

Az emberélet fordulóinak rítusai és a rítusokhoz kapcsolódó hiedelmek képezik Fehér Viktor első kötetének anyagát. A szerző még egyetemi hallgató, kutatási terepe, Verbica / Egyházaskér (SRB) kicsiny, elnéptelenedő bánsági település a román határ közelében. Jól ismeri a helyi viszonyokat, hiszen szülőfaluja hagyományait mutatja be, azt a hagyományt, melybe beleszületett, így tehát a közösségből vétetett szemüvegén keresztül ismerheti meg az átmeneti rítusokat könyv olvasója.

A bevezetőben szó esik a település történetéről, 18–19. századi újranépesedéséről, mi több, a lokális migrációt is bemutatja, így a falu közelében levő majorok, nagybirtokok, tanyák népének mozgásáról is képet alkothat az érdeklődő.

A helyi népszokásokkal kapcsolatban a szerző utal a korábbi néprajzi kutatások eredményeire, és itt mondja el, hogy voltaképpen azokat megismerve, szándékosan vállalkozott hiánypótló adatfeltárásra.

Az emberélet fordulóinak rítusait és hiedelmeit viszonylag rövid idő alatt, 2012–2015 között gyűjtötte és részben publikálta a vajdasági magyar folyóiratokban. Ismertetésünk tárgya, a verbicai szokásmonográfia ezekből a cikkekből állt össze. Ennek okán gépiesen ismétlődnek egyes elemek, így minden fejezetnél találkozunk bevezetővel, amiben a fogalmi tisztázások mellett olyan általános megállapítások is visszaköszönnek, melyek elkerülhetőek lettek volna egy általános bevezető megírásával.

A munka egyik erénye, hogy az anyag lejegyzésekor a tájnyelvi sajátosságokat maximálisan igyekezett figyelembe venni és érzékelteti is azokat, teszi mindezt az 1974-ben kiadott Voigt–Balogh-féle irányelvek alapján.

Könyve első nagy egységében a születésre és a csecsemőkorra fókuszál. Meghatározza a terhes nő megváltozott helyzetét és szerepét a családon és az élettérül szolgáló lakóházon belül, számba veszi a terhesség alatti tilalmakat, kiváltságokat. Külön fejezetben tárgyalja a terhesség megszakítását, a szülést és az újszülött ellátását. Újabb egység a gyermekágy, a gonosz távoltartása, gyermekbetegségek és gyógyítások, amit a keresztelés mint befogadó rítus zár.

A következő egység a házasság. A házasság célja, a párválasztást követő férjhez menés, nősülés, aminek családi sorrendjéről, annak a mikrotársadalmon belüli előkészítéséről, lehetőségeiről is ír. Számba veszi az ez irányba terelő-nevelő gyermekjátékokat, közösségi munkaalkalmakat és szórakozási lehetőségeket, majd a hazakísérés, lányhoz járás szokásai következnek. Ír a falun belüli párválasztás szempontjairól, a vagyon szerepéről, a lehetséges vallási különbségekből fakadó ellentétekről és a házassági jóslásokról. A házasságkötés szokáskörébe tartozó lányszöktetés, lánylopás intézményét is bemutatja, majd a megkérés, eljegyezés, jegyajándék, hozomány, jegyben járás kérdéskörére tér ki.

A lakodalmi tisztségviselők, így a násznagyok, koszorúslányok, vőfélyek megválasztása és szerepük, valamint a kisegítők szerepkörének bemutatása után a lakodalmi előkészületeket veszi számba Fehér Viktor. Nagyon részletesen tárgyalja a hagyományos verbicai lakodalom menetét, ugyanakkor a változásokat is érzékelteti, azokat a változásokat, melyek folytonos velejárói a mindenkori és a verbicai néphagyományoknak is! A fejezetet egy 1951-ben lezajlott lakodalom leírásával zárja.

A harmadik nagy egység a halál és temetés, melyet a halál jeleinek számbavételével indít, majd a haldoklásra, a halál beálltára tér rá. A halál beállta utáni teendők – ablakok becsukása, óra megállítása, tükör letakarása, tűz eloltása – apró fejezetek a munkában, melyeket a halál jelzése a faluban, és a távolabbi rokonok, ismerősök tájékoztatásának leírása követ. Ezután a halál beálltát kísérő további teendők következnek, az öltöztetés, borotválás, koporsóba tevés és a halott tárgyainak betétele a koporsóba. Ezt követően a halottól való félelemmel foglalkozik, amit a koporsó és a ravatal leírása, a virrasztás és a sír kiásásának ismertetése követ. A temetés tisztségviselőit, azok feladatait, a temetési menetet is leírja, bemutatja. A halálhoz és az elhalálozotthoz kapcsolódó hiedelmek széles skáláját adja közre.

A könyv végén függelékben ismerteti adatközlőinek névsorát, akik közül a legfiatalabb 59, a legidősebb 88 éves, közülük 22 nő és 11 férfi.

A kötet imádságok és vőfélyversek közlésével zárul.

Elolvasva Fehér Viktor népszokás-monográfiáját, bárki láthatja, hogy a bánsági hagyományok, noha folyamatos átalakuláson mennek át – bizonyos elemek eltűnnek, újabbak képződnek –, mégsem válnak, ahogyan a szerző műve bevezetőjében fogalmazott, bár ő azt sejteti „…ködbe vesző egyházaskéri néphagyomány[okká]…”, hiszen, hogy ne úgy legyen, arról éppen maga a szerző tett azzal, hogy lejegyezte őket.

Heppner Harald-Miladinović Zalaznik Mira (Hg.): Provinz als Denk- und Lebensform. Der Donau-Karpatenraum im langen 19. Jahrhundert

Frankfurt am Main: Peter Lang 2015, 312 p. /Neue Forschungen zur ostmittel- und südosteuropäischen Geschichte 7./ ISBN 978-3-631-66569-5.

In Annotation anzuzeigen ist hier ein sehr bemerkenswerter Sammelband, der auf eine Tagung der Kommission für Geschichte und Kultur der Deutschen in Südosteuropa zurückgeht und in der vorliegenden Buchform einige zusätzliche Texte erhalten hat. Er versammelt Beiträge mit literaturwissenschaftlichen, musikwissenschaftlichen, erziehungswissenschaftlichen, politikgeschichtlichen sowie sozialgeschichtlichen und volkskundlich-kulturanthropologischen Themenstellungen. (Die Annotation hier wurde von einem Volkskundler verfasst.)

Ohne dass die Herausgeber es eigens ausdrücken müssen, ist von historischen Regionen, Landstrichen, Städten und Gemeinden die Rede, die östlich, vor allem südöstlich von Wien gelegen waren und als Provinzen zum historischen Habsburgerreich gehört haben. Sämtliche 15 Beiträge können mit erheblichem Gewinn gelesen werden. Und es stimmt durchaus, was Harald Heppner und Miladinović Zalaznik am Beginn des Bandes geschrieben haben, nämlich, dass das Lesepublikum so manche Erkenntnis in und zwischen den Zeilen dieses Kompendiums erhalten kann, lohnend, sie zu entdecken und in sich aufzunehmen (s. S. 5).

So schreibt Evá Kowalska über „Probleme mit der städtischen Welt: Zur Frage des slowakischen ‚Nation-Buliding‘“ (S. 127–140). Einen Schwerpunkt auf das historische Königreich Ungarn legt Juliane Brandt mit ihrer Vergleichsstudie „Provinz gleich Provinz? Provinzstädte und Pfade ihres sprachlichen Wandels um 1900“ (S. 141–164). Dazu passt ebenso der Beitrag von Karin Almasy über die „Nationale Frage und die Schule: Maribor/ Marburg zwischen 1848 und 1861“ (S. 251–266). Einen Beitrag über den „Deutschunterricht in der Bucht von Kotor unter österreichisch-ungarischer Herrschaft“ hat Neda Donat eingebracht (S. 231–249). Kotor, weit entfernt von der Zentrale, gehörte 1814–1918 zur österreichischen Monarchie. Es war unerlässlich, dass in entfernten Provinzstädten Ausbildungsstätten existieren, die die Sprache der Zentralverwaltung unterrichten, vermitteln und prüfen, zumal für den Nachwuchs des Beamtentums und der Handelsleute. Die Durchsetzung und die Akzeptanz eines Kommunikationsmittels „Schrift“ macht territoriale Verwaltung und somit „Provinz“ erst möglich. Gemeint ist hier also nicht Schule und literaler Unterricht um seiner selbst willen, sondern Unterricht in der Sprache der Kanzleien des Regierungssitzes, die Wiener Hofes.

Sicher bedingt durch die oben genannte, zugrundeliegende wissenschaftliche Tagung, die in Ljubljana durchgeführt worden war, legt der Sammelband insgesamt einen geografischen Schwerpunkt auf Slowenien: Igor Maver reflektiert über die „Bedeutung von Lord Byrons slowenischen Übertragungen am Fallbeispiel von France Prešeren: Die nationale Wiedergeburt und das politische Bewusstsein der Slowenen im 19. Jahrhundert“ (S. 111–126). Peter Vodopivec schreibt über die „Intelligenz in den Gebieten des heutigen Slowenien zwischen Wien und den Heimatländern um 1900“ (S. 267–280). Einen interessanten Beispielfall bringt Miha Preinfalk mit „Josef Freiherr(n) von Erberg – zwischen Zentrum und Provinz“ (S. 195–209). Tanja Žigon widmet sich einem nur auf den ersten Blick überraschenden, doch notwendigen Detailthema des Theaterbetriebs im historischen Laibach, nämlich den Souffleuren, Zettelträgern, Requisiteuren und Billeteuren: „Souffleure sind die große Feder in [jeglicher] Theateruhr“ (S. 211–229).

Dazu kommen die Beiträge von Stefan Sienerth über den im Banat geborenen und aufgewachsenen Schriftsteller Richard Wagner: „Zeugnisse früher Prägung: Der junge Richard Wagner und die Provinz (S. 177–192), sowie von Johann Georg Lughofer über die im Gebiet des heutigen Tschechien geborene und wirkende Bertha von Suttner: „‘Lage prachtvoll, aber abseits aller Kultur‘ – die Bedeutung der Provinz für das Schaffen Bertha von Suttners“ (S. 165–176).
Aus volkskundlich-kulturanthropologischer Perspektive gesehen wirken zwei Aufsätze besonders interessant. Zum einen wäre das der Beitrag zur „Darstellung von ‚Provinz‘ in deutschsprachigen Kalendern aus dem Süden der Habsburgermonarchie um 1900“ von Olivia Spiridon (S. 281–310). Hier geht es um Kalenderdrucke als eine gleichsam klassische Gattung, die in einer Provinz(-stadt) hergestellt werden konnte (hier z. B. Banat) und ländliche bzw. landwirtschaftliche Bedürfnisse bediente, aber zugleich eine Art von Informationsscharnier im Verhältnis zu den Nachrichten der Metropolen bilden konnte. Die Verfasserin rekurriert dabei unter anderen auf die bekannte Arbeit von Rudolf Schenda über die „Lesestoffe der kleinen Leute“ aus den 1970er und 1980er Jahren. Nach der Lektüre des Beitrags von Spiridon möchte man sich durchaus wünschen, in Schendas/ Tomkowiaks Handbuchartikel wäre dem Volkskalender des 19./ frühen 20. Jahrhunderts ein eigens gekennzeichneter Abschnitt gewidmet worden.
Über den Wandel von „Standesgewand – Nationalkostüm – Modetracht“ im siebenbürgischen Hermannstadt des 18. und frühen 19. Jahrhunderts schreibt Irmgard Sedler (S. 25–65), wobei wir es mit der Entwicklung von ständisch-nationaler Emblematik bis hin zur nationsübergreifenden bürgerlichen Modekleidung zu tun haben. Der Beitrag widmet sich der Frage, in welcher Gestalt man als Siebenbürger Standesvertreter/-in an einem kontenpunkmäßigen Zentrum (am Hof in Wien also beispielsweise) auftritt, wenn Menschen zusammenkommen, um sich miteinander festlich zu unterhalten und Beziehungen anzuknüpfen, um zu verhandeln und um ihre Interessen zu vertreten – eben zum Beispiel provinzielle Interessen. Die entscheidende Kategorie dabei war neben der persönlichen Anwesenheit vor allem der Gedächtniseindruck bei Anderen, den man hinterlässt und der die Folgebeziehungen mitbestimmt hat. Geeignete Quellen in dieser Frage sind zum einen historische Abbildungen der Betroffenen selbst in ihrer jeweils für angemessen gehaltenen Kleidertracht (s. S. 53–64), zum anderen aber, dies vor allem, auch Briefe (Korrespondenz), die die Betroffenen an ihre Angehörigen schickten und dort Einschätzungen zur passenden oder unpassenden Kleidung sowie zur historischen Veränderung dieser Kleidung in der hier in Rede stehenden Sattelzeit niedergeschrieben haben (s. S. 30–31 und passim). Sedlers Beitrag ist nicht nur der umfangreichste, sondern aus meiner Sicht auch der beste des ganzen Bandes: Einmal deshalb, weil er die methodisch aussagekräftige Verbindung zwischen der Quellensorte „Brief“ glücklich zu nutzen vermag, zum zweiten (s. S. 25–30, 36–37, 43–44, 50–51), weil er seine Quellenbefunde souverän in staatsgeschichtlich und kulturanthropologisch übergreifende Zusammenhänge einbettet und deshalb auch für europäisch-übergreifende Fragestellungen fruchtbar machen kann.

Horváth Csaba–Imre Lászlóné–Majdán János–Varga Gábor szerk.: Ezerarcú vasút. Vasút – Történet – Írás

[Budapest]–[Pécs]: Magyar Vasúttörténeti Park Alapítvány–Virágmandula Kft. [2016], 324 p. ISBN 978-615-5497-77-3

A magyarországi közlekedés – és benne a vasút – történetével és fejlődésével hosszú időn keresztül szinte kizárólagosan csak a műszaki tudományok képviselői foglalkoztak, és jelentettek meg – a maguk sajátos érdeklődésével, megközelítésével és módszereivel – különböző munkákat. Az elmúlt két évtizedben aztán a történészszakma is „felfedezte” magának a bőséges kutatási lehetőséget biztosító témát. Ennek egyik ékes példája a négytagú bizottság (Horváth Csaba Sándor, Imre Lászlóné, Majdán János, Varga Gábor) által szerkesztett és lektorált, szép kiállású tanulmánykötet. A mű címe (Ezerarcú vasút. Vasút – Történet – Írás) nagyon találó, hiszen az egyes tanulmányok sokféle szempontból, rendkívül színesen, elsősorban a történettudomány szemüvegén keresztül tárgyalják a vasút problematikáját. A beköszöntőben a szerkesztők rögzítik, hogy a mű a magyarországi vasutak történetével és működésével foglalkozó legfrissebb írásokat adja közre. A kötet tizenkilenc tanulmányt és öt könyvajánlót foglal magában.

A nyitó írásban a szerző – Cserháti Katalin – a vasút társadalomtörténetének egy érdekes, ez idáig nem kutatott szegmensére világít rá, mikor a vasúti elit részét alkotó, tisztképzőt végzett hivatalnokréteg vizsgálati szempontjait, lehetőségeit mutatja be. Összességében a publikáció egy hiánypótló téma kutatási alapját fekteti le, melynek megvalósulása tovább gazdagítaná a hazai vasút,- illetve társadalomtörténetet.

Csóti Csaba tanulmányában egy speciális témát feszeget, mikor a vasút szerepét taglalja az 1916–1917. évi erdélyi menekültek széttelepítésében. A szerző különböző statisztikai táblák és források közlésével egyértelműen igazolja, hogy a MÁV infrastruktúrájának kihasználása és a vasút bevonása nélkül szinte lehetetlen lett volna a menekültek széttelepítése, majd visszatelepítése az 1916. augusztus 27-e és 1917. május közötti 9 hónap során. Csóti az egész erdélyrészi menekülési akciót a „főpróbájának” tekinti mindannak, amivel az első világháborút követően a magyarságnak szembe kellett néznie.

Frisnyák Zsuzsa írásában arra törekszik, hogy összefoglalja a szocialista vasút irányítási és működési struktúrájának legfőbb sajátosságait az 1950-es évek elejétől a Kádár-korszak végéig. A rendszer működési mechanizmusait a vasútiáru-forgalom megtervezésén, illetve a szállítási válságok modernizációra gyakorolt hatásain keresztül vázolja fel nagyon szemléletesen és érthetően.

A következő tanulmányban az író – Gidó Csaba – a két székelyföldi város (Székelyudvarhely és Csíkszereda) közti – meg nem valósult – vasútvonal tervének másfél évszázados történetét kivonatolja szerteágazó források felhasználásával, melynek során érzékletesen világít rá arra, hogy milyen érdekek és érdekcsoportok ütköztek egy ilyen típusú projekt kapcsán, és sokszor milyen apróságokon múlt egy vasútvonal megépülése.

Haraszthy Andrea írása tematikájában némileg kilóg a többi tanulmány közül, hiszen a szerző nem történettudományi kérdést, hanem HR jellegűt tárgyal, mikor a vasúti képzés jellemzőit, törvényszerűségeit, valamint ezek időbeni és szemléletbeli változásait tekinti át. Alapvetően pozitívan nyilatkozik a GYSEV esélyegyenlőségi tervéről és humánstratégiájáról, de megfontolandó változtatási javaslatokat is megfogalmaz a képzési rendszer hatékonyabbá tételére.

Horváth Csaba Sándor komplex tárgyú publikációt közöl a kötetben. A szerző a vasút funkcióinak és hatásainak vizsgálatát teszi meg Magyarországon 1920-ig. Megállapítja és példákkal igazolja, hogy a két alapfunkció (személy- és áruszállítás) kialakulása már az első hazai vonalak kiépítésekor megtörtént, a későbbiekben azonban ezekhez több egyéb szerepkör (pl. ipari és kereskedelmi, logisztikai, turisztikai stb.) is társult.

Az egyik speciális funkció (katonai) létét és fontosságát jelzi Illés András munkája, aki a páncélvonatok szerepét tekinti át az európai hadviselésben. A szerző – sok szemléletes képpel illusztrált publikációjában – kellő alapossággal tárgyalja a páncélvonatok történetét a kialakulásuktól (19–20. század fordulója) kezdve, a fénykorukon keresztül (az első világháború és az azt követő néhány esztendő), egészen a hanyatlásukig (második világháború). Illés logikusan veszi számba azokat az okokat, melyek a hadászati eszköz „felemelkedése” és a „bukása” mögött meghúzódtak.

Jéger Gábor tanulmányában egy ez idáig talán kevésbé kutatott témát taglal, mikor a nyugat-dunántúli keskeny nyomtávú vasútfejlesztési terveket járja körbe. Először megismerteti az olvasót a vasút ezen fajtájának kialakulásával, nemzetközi elterjedtségével. A publikáció nagyobbik részében a keskeny nyomtávú vasutak hazai megjelenéséről szól, majd a Dunántúl nyugati részére kigondolt hálózat terveit adja közre. A szerző mélyrehatóan elemzi, milyen pozitív hozadéka lett volna a vonalak megépülésének, és milyen ok(ok)ból maradtak a tervek többnyire csak tervek.

Kalocsai Péter historiográfiai publikációjában a városi vasutak történetírását járja körbe. Elsőként a tárgyhoz kapcsolódó elsődleges forrásokról (pl. levéltári iratanyagok, korabeli helyi sajtó, jogforrások, korabeli térképek, fotók, képeslapok) ad egy vázlatos képet, majd rendkívül alapos áttekintést nyújt a témában megjelent hazai irodalmakról. A tanulmány külön értéke, hogy Kalocsai felhívja a figyelmet az ezekben a munkákban előforduló bibliográfiai, tartalmi, módszertani és etikai hibákra, valamint problémákra, ezzel segítve a későbbiekben publikálni szándékozó kutatókat is.

Inkább közlekedéstudományi megközelítésű írás Kovács Zsolt munkája. A szerző a helyközi vasúti közlekedés (tram-train) sajátosságait, valamint létesítési feltételeit járja körbe, majd európai városok példáján keresztül mutatja be a szolgáltatás előnyeit. A tanulmány második felében Kovács megvizsgálja a versenyképes tram-train létrehozásának feltételeit, érveket és ellenérveket vonultat fel a magyarországi nagy városok esetében. A problémakör megértését jelentősen segítik a térképek és táblázatok.

Lanczendorfer Zsuzsanna „humor folklóros” publikációjában a vasúthoz, vasúti alkalmazottakhoz kapcsolódó, saját gyűjtésű anekdotákat, tréfás történeteket, vicceket szedi csokorba. A szerző megállapítja, hogy nagyon gazdag a folklór az ilyen tematikájú történetekben, aminek okát főleg abban látja, hogy ez a közlekedési eszköz régóta az emberek mindennapjainak részét képezi, így számos élmény, megfigyelés kötődik hozzá. Az írást számos dal kottája egészíti ki.

A horvátországi vasútépítések történetének főbb sarkpontjait – melynek alapos, tudományos igényű feldolgozása régóta várat magára – tárgyalja publikációjában Majdán János. A szerző magyar források alapján két korszakolási módszert ad közre, majd a kezdetektől (az 1850-es évektől) az első világháború előestéjéig vizsgálja a két ország közti vasúthálózat formálódását. Majdán szerint ahhoz, hogy a hosszú évszázadokra visszanyúló horvát–magyar együttélést, kapcsolatot objektívan láthassuk, lényeges a közös vasúttörténet megírása.

Metzger Antal Márton munkájában a MÁV Zrt. Széchenyi-hegyi Gyermekvasút történetéről ad vázlatos képet. Az írás első felében a Gyermekvasút építésének szakaszait jeleníti meg, míg a későbbiekben – műszaki vizekre evezve – az egyes állomások biztosítóberendezéseiről szól kellő alapossággal. A szerző egyértelműen értéknek tartja a Gyermekvasutat, melynek megóvása – véleménye szerint – elsősorban a MÁV Zrt. vezetésének felelőssége.

Péterffy Gergely írása némileg Frisnyák Zsuzsa fentebb már bemutatott tanulmányára fűzhető fel. A szerző az 1950-es és 60-as évek vasúti válságai következményeként interpretálja az 1968-as közlekedéspolitikai koncepciót, melynek keretében felszámolásra került a Pécs–Harkányfürdő-vasútvonal. Péterffy áttekintést nyújt a témával foglalkozó szakirodalmakról, majd az említetett közlekedéspolitikai koncepció hátteréről és kihatásáról szól. A vasútvonal körüli huzavona alapos bemutatása után a szerző levonja a konzekvenciát: a jelentős utasforgalom és sokak heves tiltakozása ellenére nem volt esély a vonal megmaradására, a döntést felül hozták meg. A közúti alternatíva pedig egy ideig nem okozott minőségi változást a térség lakóinak közlekedésében.

Szintén a mellékvonali problémakör – de ez esetben általánosan, nem egy kiragadott példa kapcsán – jelenik meg Szabó Lajos munkájában. A helyi érdekű vasút fogalmának definiálása után, az ilyen típusú hálózat formálódásáról szól, kiemelten vizsgálva Trianon hatásait. A térségi vasutak jövőjét egy olyan modell segítségével járja körbe, amely több szempontú megközelítést tartalmaz, és jól használható döntések előkészítésénél, indoklásánál.

Tóth Róbert tanulmányában a vasút-posta kapcsolat sajátosságainak bemutatására vállalkozik. Röviden szól a magyar posta megszületéséről, szerepének alakulásáról, majd a posta-vasút kapcsolat kezdeteit taglalja. A vasúti postaszállítás működési mechanizmusait a győri mozgóposta, valamint a Győr–Veszprém-mellékvonal példáján keresztül ecseteli. A szerző logikusan – statisztikai táblával alátámasztva – vezeti le a vasút funkcióvesztésének folyamatát.

A vasúttörténeti kutatások egy újabb lehetséges forrástípusára világít rá publikációjában Tóth Sándor Frigyes. Több – a témával foglalkozók számára is alig ismert – magyar és idegen nyelvű forrást mutat be az internet segítségével. Tóth írása rendkívül gyakorlatias és szemléletes, hiszen a keresőablakokat, adatbázisokat képi formában is közreadja, így valóban nagy segítséget nyújt a kutatók számára.

Tömördi Máté tanulmányában a vasút egy speciális funkcióját boncolgatja egy konkrét példa alapján. A szerző a cukoripar és a kötöttpályás közlekedési eszköz kapcsolatát vizsgálja a soproni kamarai régió területén. Munkájában megállapítja, hogy a vasút és a cukorgyárak viszonyára mindig is az egymásrautaltság volt jellemző, mely egy szerves gazdasági együttműködést generált, amely javította a térség valamennyi résztvevőjének eredményességét és biztosította sok család megélhetését.

A záró tanulmányában Varga Gábor a Győr–Sopron–Ebenfurti Vasút Zrt. Üzemtörténeti Gyűjteményéről ad áttekintést. Vázlatosan bemutatja a gyűjtemény állagában fellelhető forrástípusokat: az írott, a vizuális forrásokat, valamint a tárgyi emlékeket. A szerző rögzíti, hogy munkáját a későbbiekben a vulkapordányi anyag leírásával szándékozik folytatni.

A kötet öt – Czére Éva Mária, Imre Lászlóné, Kalocsai Péter és Székely Csaba tollából származó – könyvajánlót is tartalmaz. A művek az elmúlt néhány évben kerültek ki a nyomdából, és a közlekedés (benne a vasút) történetében alapmunkáknak minősülnek.

Összességében, a szép borítójú kötet magas szakmai színvonalon megírt tanulmányokból áll, amelyek mindegyikéhez alapos bibliográfia kapcsolódik. Az egyes témák befogadását számos fénykép, képeslap, térkép, tervrajz, kotta, valamint statisztikai tábla segíti. A mű jól érzékelteti, hogy a kötöttpályás közlekedési eszköz milyen hangsúlyos szerepet játszott a gazdasági és társadalmi életben, kialakulásától kezdve egészen napjainkig. A közreadott tanulmányok témájukban, térségi érintettségükben ugyan eltérőek, de nagy többségében szó van a vasút által kiváltott különböző társadalmi hatásokról. A kötet a problémakör sok szempontú megközelítése miatt a vasúttörténet iránt érdeklődő laikusok és a téma kutatói számára egyaránt ajánlható.

Hoyer, Jennifer: Die Tracht der Fürstin. Maria Anna zu Schaumbirg-Lippe und die adelige Trachtenbegeisterung um 1900

Münster–New York: Waxmann 2016, 147 p. /Münsteraner Schriften zur Volkskunde / Europäischen Ethnologie 20./ ISBN 978-3-8309-3302-1

A „népi kultúra” felfedezésével a párhuzamos befolyásolása hosszú ideig nem foglalkoztatta a kutatókat. Az a jelenség tudniillik, hogy a (mondjuk) parasztság kultúrája (viselete, szokásai, népköltészete stb.) iránti, kívülről/felülről jövő érdeklődés egyszersmind hatással van magára az adott kultúrára is. Annak hordozói ugyanis azzal szembesülnek, hogy amit korábban a maga természetességében hordtak, csináltak, énekeltek stb. (ezt az állapotot nevezte az erdélyi folklorista, Faragó József, organikus vagy szerves folklórnak), az valakik (mások, kívülállók) számára különös értéket jelent. Megváltozott ezáltal a saját kultúrával szembeni szemléletmódjuk, elkezdték tudatosan „ápolni” a hagyományaikat stb. Ily módon (Faragó szavaival) kialakult az organizált vagy szervezett folklór. Az már egy további, s inkább elméleti kérdés, hogy egyáltalán valaha létezett-e a külső (mit értünk „külső” alatt?) befolyásoktól mentes szerves, organikus folklór? És létezett-e valaha folklórbefolyástól mentes nem folklór?

Valami hasonló folyamat (és sok más egyéb, illetve azok mellékágainak) differenciált bemutatására vállalkozik Jennifer Hoyer, amikor Schaumbirg Lippe hercegnője, Anna Maria „parasztviseletét” mutatja be, s annak hatását a falusiak öltözködési kultúrájára, a korabeli nemesség robbanásszerű lelkesedését a népies öltözködéssel kapcsolatban… és megfordítva: minderre hogyan reflektált (persze korántsem külső befolyásolástól mentesen) a föld népe.

Az eredetileg Münsterben egyetemi mestermunkaként íródott dolgozat (amit 2014-ben a Münsteri Néprajzi Társaság Günter Wiegelman-díjban részesített) korabeli dokumentumok (muzeológiai tárgyak, azok aprólékes elemzése, a lokális sajtó és levéltári adatok) segítségével tanulságosan követi nyomon a „parasztviseletet”, nemcsak mint társadalmi rétegeken átívelő jelenséget, hanem elméleti kérdéseket is felvetve, a „viselet” és „viseletfolklorizmus”, továbbá a „viselet” és a „divat” kérdéseit is feszegeti. A viseletkutatásnak arra a muzeológiai tendenciájára is figyelmeztet, amely immár nem választja szét a múzeumi gyűjteményekben (és az ezekből keletkezett kiállításokon sem) a paraszti viseletet az egyéb társadalmi rétegek öltözetdarabjaitól (a nürnbergi Germán Múzeumban például nemrégiben, száz év múltán egyesítették a korábban külön kezelt paraszti, polgári és nemesi viseletgyűjteményeket). Nyilvánvalóvá vált, hogy ezeknek a társadalmi rétegeknek az öltözködéskultúrái évszázadok alatt kölcsönösen hatással voltak egymásra, és fejlődésük, alakulások megértése csak mindegyikük figyelembe vételével lehetséges.

Jennifer Hoyer könyve egy látszólagos részletjelenség sok szempontú kibontásával és aprólékos elemzésével, a tudományszakunk legfrissebb elméleti eredményeinek figyelembe vételével, azokba ágyazottan a (történeti és társadalmi) néprajzi kutatás új lehetőségeire is rámutat.

Kiliánová, Gabriela–Zajonc, Juraj: 70 rokov Ústavu etnológie Slovenskej akadémie vied. Kontinuity a diskontinuity bádania a jednej inštitúcie

Bratislava: VEDA–Vydavateľstvo SAV a Ústav etnológie SAV 2016, 287 s. ISBN 978-80-224-1512-5

Vrcholná vedecká inštitúcia etnologického výskumu na Slovensku, Národopisný ústav /Ústav etnológie SAVU/SAV si pripomenula 70. výročie vzniku. Publikácia, ktorú pripravili dvaja jej dlhoroční poprední pracovníci – Gabriela Kiliánová a Juraj Zajonc – prináša známe informácie, mnohé však i doteraz neznáme, všetky však zasadené do dobových politických, historických i metodologických kontextov. Práca je tiež zaujímavým výsledkom uvažovania o metodologickom uchopení dejín vlastnej vednej disciplíny.

Autori prácu rozčlenili do štyroch kapitol, pričom uplatnili chronologické hľadisko. Súčasťou publikácie sú obsažné a prehľadné prílohy (Riaditelia a predsedovia pracoviska, Vedeckí a odborní pracovníci, Národné projekty, Medzinárodné projekty, Výber publikácií z produkcie pracoviska a jeho pracovníkov, Časopisy vydávané na pracovisku). Prácu dopĺňa pomerne rozsiahla a kvalitná fotopríloha Ľudia a udalosti v obrazoch (s. 237–273). Orientáciu v publikácii uľahčujú registre.

Vznik vedeckého národopisného pracoviska je úzko spojený so vznikom Slovenskej akadémie vied a umení v roku 1946, keď sa jej súčasťou stalo ako jedno z prvých. Prvá kapitola je venovaná obdobiu rokov 1946 až 1953, ktoré sa nieslo v znamení inštitucionalizácie a profesionalizácie vedeckého bádania na poli etnografie a folkloristiky – súčastí národopisu. V uvedenom období malo toto vedecké národopisné pracovisko snahu stať sa koordinátorom výskumnej práce na poli národopisu na Slovensku a začalo tiež vydávať periodikum Slovenský národopis, ktoré nadviazalo na medzivojnový Národopisný sborník Matice slovenskej. Výrazný medzník makrohistórie predstavuje rok 1948, keď sa po februárových udalostiach stala vedúcou politickou silou v Československu komunistická strana. V kontexte dobových spoločensko-politických pomerov pracovisko bolo v roku 1951 pričlenené k Historickému ústavu SAVU a zároveň sa ocitlo v ideologickom tlaku. Prejavoval sa snahami o konzekventné uplatňovanie marxistických interpretačných rámcov. Uvedené obdobie autor kapitoly, Juraj Zajonc, charakterizuje aj ako hľadanie rovnováhy medzi nezávislou vedou a spoločensky angažovaným odborom.

Kapitola venovaná obdobiu rokov 1953 až 1969 je rámcovaná vznikom Slovenskej akadémie vied, ktorá prevzala ústavy Slovenskej akadémie vied a umení a začiatkom obdobia tzv. politickej normalizácie. Gabriela Kiliánová charakterizuje tiež vzťah SAV k Československej akadémii vied, sústreďujúc sa však na históriu národopisného pracoviska, ktoré bolo znova osamostatnené v roku 1952 ako kabinet, v roku 1955 ako Národopisný ústav SAV. V tejto etape sa pracovisko výrazne budovalo personálne, organizačne i koncepčne. Aj pre potreby komplexného národopisného výskumu, na ktorom sa mali podieľať aj externí spolupracovníci, vznikla v roku 1958 Slovenská národopisná spoločnosť (SNS), ako dobrovoľné združenie vedeckých a odborných pracovníkov a študentov. V roku1969 vznikla aj Slovenská národopisná koordinačná rada (SNKR) s cieľom zabezpečovať vedeckú spoluprácu národopisných inštitúcií, ako dôležitý prvok snahy o samostatné akademické rozhodovanie. Ako publikačný orgán SNKR, resp. SNS začal v roku 1969 vychádzať informačný bulletin Národopisné informácie. Vedecké projekty, riadené štátnym plánovaním, sa sústredili na tri tematické okruhy: dejiny ľudovej kultúry na Slovensku, vplyv industrializácie na život a kultúru obyvateľstva a ľudovú kultúru karpatskej oblasti. Významná bola spolupráca pracovníkov NÚ SAV na diele Československá vlastivěda (1968) a realizácia viacerých knižných titulov v rámci edície Klenotnica slovenskej ľudovej kultúry (od roku 1967). Diskusie na pôde odboru boli východiskom pre výskum tzv. „súčasnosti“, ktorý pokračoval v nasledujúcich desaťročiach.

Kapitola, venovaná obdobiu rokov 1969 až 1989 je spracovaná v kontexte zložitej politickej reality, keď po roku 1969 štátna a stranícka moc zastavila všetky dovtedajšie snahy o politickú obrodu. NÚ SAV sa s podporou slovenských i českých kolegov podarilo zabrániť opätovnej snahe o zrušenie. Opäť bol zavedený štátny plán rozvoja vedy a techniky a centralistické riadenie vedeckého výskumu. Koncom 80. rokov sa začala pod vplyvom aktuálnej politickej klímy „prestavba“ SAV s cieľom demokratizácie jej riadenia, ale november 1989 tento proces ukončil a vytvoril podmienky pre radikálnejšiu transformáciu. V tom období mal ústav viac ako päťdesiat vedeckých i odborných pracovníkov. V rokoch 1971–1975 a 1976–1980 bol NÚ SAV hlavným pracoviskom celoštátnej úlohy Vývoj ľudovej kultúry v českých zemiach a na Slovensku, do ktorej sa zapojilo 18 pracovísk z celého Československa. Odborná činnosť pokračovala v úlohách: výskum tradičnej ľudovej kultúry (etnografický atlas, regionálne monografie, záchranné výskumy, katalógy a edície materiálov), premeny ľudových tradícií (štúdium kultúrnych zmien v dedinskom a mestskom prostredí a v priemyselných oblastiach), interetnické súvislosti českej a slovenskej kultúry (porovnávacie štúdium ľudových kultúr v karpatskej oblasti, vzťahy slovanských ľudových kultúr, české a slovenské enklávy a diaspóry v zahraničí, etnické skupiny v ČSSR) a teória, metodológia a dejiny etnografie a folkloristiky. Na pôde NÚ SAV vzniklo v roku 1988 periodikum Slavistická folkloristika (informačný bulletin Medzinárodnej komisie slovanského folklóru pri Medzinárodnom komitéte slavistov). K publikačným výstupom pracoviska v uvedenom období patrí aj publikácia (Die slowakische Volklskultur, 1972). V roku 1975 vyšla dovtedy najobsiahlejšia národopisná syntéza Slovensko 3 – Ľud, 2. časť (1975). V 70. a 80. rokoch pracovisko koordinovalo jeden z najambicióznejších projektov v histórii odboru – Etnografický atlas ľudovej kultúry Slovenska. Kolektívny výskum regiónu Hont bol zavŕšený monografiou Hont. Tradície ľudovej kultúry (1988). Zároveň boli edične spracované viaceré autorské monografie, napr. k folklórnym žánrom v edícii Ľudové umenie na Slovensku Vydavateľstva Tatran. Začiatok 80. rokov 20. storočia bol aj obdobím koncipovania ďalšieho významného projektu – Encyklopédie ľudovej kultúry Slovenska. Organizačnú bázu zahraničnej spolupráce poskytovala najmä Medzinárodná komisia pre štúdium ľudovej kultúry v Karpatoch a na Balkáne (MKKKB), združujúca vedcov zo socialistických krajín na príprave syntetických prác z oblasti tradičnej kultúry. Pozornosť bola venovaná aj teoretickým a metodologickým otázkam (vzťah etnografie k príbuzným vedám, využitie filozofických kategórií v národopise, stav metodológie v národopise, vymedzenie odboru, možné teoretické prístupy a nové metodologické postupy pri výskume kultúrnych javov…). K predmetu bádania, teóriám, konceptom a metódam vo folkloristike sa vyjadrila práca Milana Leščáka a Oldřicha Sirovátku Folklór a folkloristika (1982). Výskum etnických otázok v Československu ovplyvnil slovenský preklad knihy J. V. Bromleja Etnos a etnografia (Adam Pranda, 1980). Zásadnými boli aj monografie Viery Urbancovej sumarizujúce dejiny disciplíny (Počiatky slovenskej etnografie, 1970, Slovenská etnografia v 19. storočí, 1987).

Časové vymedzenie obsahu kapitoly, venovanej obdobiu po roku 1989 je určené politickými udalosťami vedúcimi k pádu totalitných režimov v krajinách bývalého tzv. sovietskeho bloku. SAV prestala byť podriadená ideologickým tlakom, no musela sa presadiť v nových ekonomických podmienkach. Financie na vedecký výskum zo štátneho rozpočtu bolo nutné dopĺňať prostriedkami získavanými prostredníctvom projektov. Boli vytvorené tiež podmienky na evaluáciu – hodnotenie kvality a efektivity výstupov jednotlivých vedeckých pracovísk. V tejto situácii sa kolektív pracovníkov Ústavu etnológie SAV, na ktorý sa v roku 1994 po diskusiách aj o názve disciplíny transformoval Národopisný ústav SAV, úspešne zorientoval a aj za cenu znižovania počtu pracovníkov sa zaradil medzi pracoviská SAV, ktoré získavajú prestížne národné i medzinárodné projekty. Do centra pozornosti sa dostala urbánna etnológia, etnické štúdiá a výskum ľudovej kultúry ako súčasti kultúrneho dedičstva. Línia orientovaná na výskum tradičnej ľudovej kultúry Slovenska ako súčasti kultúrneho dedičstva Slovenska bola zavŕšená viacerými syntetickými prácami: Encyklopédia ľudovej kultúry Slovenska (1995), Európske kontexty ľudovej kultúry (1997, 2000) a viacerými tematickými monografiami. V tejto etape nastal kontinuálny posun orientácie vednej disciplíny z rámca historických vied na koncepty a teórie sociálnych vied.

Obsažná a graficky kvalitne spracovaná publikácia predstavuje prostredníctvom histórie jednej vedeckej inštitúcie tiež históriu konkrétneho vedného odboru ˗ zasadené do dobového politického, ideologického a ekonomického kontextu. Autorom sa podarilo faktografické údaje prepojiť aj s pohľadom na aktérov koncepcií vedeckej práce a publikačných výstupov na poli národopisu/ etnológie a aj z tohto pohľadu má práca vysokú výpovednú hodnotu.

Kovács Mária: Volt egyszer egy Ustorka

Szabadka: Grafoprodukt 2015, 240 p. ISBN 978-86-88073-44-8

Egy hajdani tanyasor, az észak-bácskai Kispiac falu közelében elhelyezkedő Ustorka szociografikus szempontú krónikája a könyv. A szerző, Kovács Mária a közösségből vétetett, és ahogyan könyve bevezetőjében olvashatjuk, a szűkebb és tágabb közösség számára írta meg a tanyasor történetét.

Rövid előszavából kiderül, hogy a megörökítés igénye a közösségből érkezett: „Elhoztam neked Ustorka népét. Mi összeírtuk, a többi már a te dolgod!” A tanyasor lakóinak jegyzékében 231 gazda és leszármazottainak neve szerepelt. Ezen a „nyomon” indult el a szerző, de mielőtt a szociografikus leírásokat közreadná, dióhéjban és kronológiai rendben közreadja a településtörténeti adalékokat, melyekből kirajzolódik a tanyasor több százados története.

Az Ustorkám! Ustorkám, de jó, hogy megvagy! fejezetcím alatt sorjáznak azután azok az írások, visszaemlékezések, melyek emberközelből mutatják meg a tanyasoron születettek, éltek/élők sorsának alakulását.

Kovács Mária kutatói tevékenysége a Kanizsai Szociográfiai Műhely keretében bontakozott ki, és interjúi egyre csak szaporodtak az eltelt másfél évtized alatt. Az elszármazott ustorkaikkal Kanizsán, Martonoson, Horgoson, Királyhalmán, Hajdújáráson, Palicson, Szabadkán, Doroszlón, Völgyesen, Ludason, Törökkanizsán, Újvidéken, Pancsován beszélgetett, és levélben kapott adatokat Magyarországról, Németországból, Ausztráliából.

A szerző tehát nem válogatott, igyekezett mindenkit megszólítani, magyarokat és szerbeket egyaránt.

A sorjázó történetekben felvillan a történelem, főként a 20. századi: a tanyai zugtanítók működése az első világháború előtt; a belső migráció és a túlnépesedő családok tanyaépítkezései; az impériumváltások és 1944 őszének tragikus eseményei; a társadalmi átrendeződés és a mezőgazdaság erőszakos átszervezése; a tanyai iskolák felszámolása; a családi gazdálkodás szívós továbbélése; a lassú levándorlás, a tanyasor elnéptelenedése stb. Külön fejezetet szentelt a ragadványnevek rendszerének „Mondd meg, hogy hívnak, megmondom, ki vagy!” cím alatt egy kis közösségben kialakult, az azonos családnevűeket megkülönböztető gyakorlat rajzolódik ki.

A gyermekjátékokat éppúgy bemutatja, ahogyan a tanyasoron ismert helyi anekdotákat.

A kötet végén egy lakossági lajstromot talál az érdeklődő olvasó Alsó és Felső Ustorka lakóiról.

A kiadványba sok archív fotót válogatott be Kovács Mária, ami még értékesebbé teszi a közreadottakat, a monografikus igényű munkát.

A szerző e könyvéért Kálmány Lajos-díjban részesült.

Raffai Judit: Mesemondók és mesetípusok. Értekezés a vajdasági magyar mesemondásról

Szabadka: Életjel Kiadó 2016, 135 p. ISBN 978-89-88971-270 /Életjel könyvek 172./

Azt szokták mondani, hogy minden mindennel összefügg, és ennek a könyvnek az esetében sincsen ez másképpen! Nem véletlen, hogy a vajdasági magyar népmesekutatás történetéről, eredményeiről Raffai Judit írt újabb, igen széles spektrumú elemző összefoglalást, és az sem véletlen, hogy a könyvet a szabadkai Életjel Kiadó adta közre, hiszen a kiadó szerkesztője, Dévavári Beszédes Valéria maga is kutatója és közreadója a bácskai, bánsági és szerémségi mesekincsnek.

A szerzővel kapcsolatban még azt is illik megemlíteni, hogy doktori értekezése – máig kéziratban –, a Vajdasági magyar népmese-katalógus is kiadásra vár.

Az alább bemutatásra kerülő könyvében voltaképpen a téma legújabb összefoglalását olvashatja az érdeklődő. Kronologikus rendben járja körül mondandóját, így az első fontos fejezet a vajdasági mesekutatás története. A kezdeti kutatási eredmények a 19. század első felére vonatkoznak, és mint Raffai írja, ezek a közlések visszaemlékezéseken alapulnak. Külön alfejezetet szentel a piarista tanároknak, papoknak, akik a 19. század második felében már rendszeresen gyűjtik a meséket, és a gyűjtés helyét is megjelölik.

Az első nagy gyűjtőegyéniség Kálmány Lajos, akinek munkásságával részletesen foglalkozik a szerző. Kálmány jelentőségét egyebek között abban látja, hogy gyűjtőként rátalált az egyházaskéri Borbély Mihályra, akinek igyekezett a „teljes” repertoárját rögzíteni.

A következő alfejezet ténylegesen a vajdasági mesekutatásról szól, és az 1920-tól napjainkig terjedő időszakot öleli fel. Mint írja, az impériumváltástól 1941-ig gyakorlatilag nem volt mesekutatás az adott területen.

A visszacsatolt Bácskában 1941–1943 között Ortutay Gyula két alkalommal is gyűjtött az oda telepített bukovinai székelyek között. Ortutay mellett Banó István Zentán kutatott.

A következő korszak Raffai megállapítása szerint 1949-ben kezdődött és 1953-ig tartott, ebben az időszakban a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség megbízásából zajlott falukutatás a térségben. A néprajzi gyűjtések során számos népmese is lejegyzésre került.

1959-ben az Újvidéki Egyetemen létrejött Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék intézményi keretet biztosított a folklórkutatások számára. Raffai Penavin Olgát és Matijevics Lajost említi, akik a tanszék tanáraiként maguk is gyűjtöttek, de egyben irányították is a kutatómunkát. Tudományszervező tevékenységüket számos népmesekötet fémjelzi, állapítja meg a szerző.

Külön fejezetben foglalkozik a budapesti egyéniségkutató iskola hatásával. Kiemeli a vajdasági kutatók e téren elért eredményeit, megemlíti Beszédes Valériáét, Csorba Béláét, Kalapis Zoltánét, és Burány Béla gyűjtőtevékenységével is foglalkozik.

Az 1990-es években a kutatásszervezés többpólusúvá vált a térségben, hiszen a Kiss Lajos Néprajzi Társaság létrejöttével egy szűkebb tudományos fórum alakult, részben képzett néprajzosokkal, részben lelkes néprajzi gyűjtőkkel.

A tudománytörténeti áttekintés után a szerző rátér a gyűjtött és részben közreadott anyag elemzésére. Megállapítja, hogy a kutatás két nagy korszakhatárának első fele 1850-től 1919-ig terjed, míg a második 1945-től egészen napjainkig. A nagy gyűjtőegyéniségek munkásságát is számszerűsíti, mégpedig a tipológiailag behatárolható szövegek alapján. Az első korszak kiemelkedő kutatója Kálmány Lajos 133 mesével. A második korszak kutatói közül Penavin Olga 171, Burány Béla 154, Beszédes Valéria 128 szöveget rögzített.

A meseszövegek közösségi utóéletével és az újraközlések, esetleges feldolgozások problematikájával kapcsolatban egy újabb fejezetben fejti ki véleményét.

Ezek után olvasható A vajdasági meseanyag területi és műfaji megoszlása című fejezet. A kutatott terület három nagytájat foglal magába: a szerbiai Bánságból 29 településről 401 mesét, Bácskából 40 településről 374, míg a Szerémségből 3 településről 5 mesét regisztráltak.

A fentiekkel kapcsolatban – noha sommás megállapítását elsősorban a Szerémségre vonatkoztatja, szerintünk az egész területre is igaz – Raffai Judit a következőképpen fogalmazza meg véleményét: „Az a tény, hogy a vajdasági szórványmagyarság e vidékén még a 20. és 21. század fordulóján is lehetett mesét gyűjteni, azt mutatja, hogy a fenti adataink inkább a vajdasági mesekutatás szervezetlenségéből, nem pedig a szerémségi magyarság mesekincsének nemlétéből fakadnak.”

A mesekincs műfaji jellemzőiről és az elkülönülő meserégiókról külön fejezetekben ír elemzést.

Mivel a Mátyás-mondák és -népmesék a tipológiailag behatárolható szövegek közel 10%-a, ezért külön fejezetben foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, ahogyan az interetnikus hatásoknak is terjedelmes fejezetet szentel.

Mindezek után a mesemondók portréit, repertoárjuk nagyságát rajzolja meg, többek között Borbély Mihályét, Szőcs Boldizsárét, Erős Terézét, Kovács Júliáét, Vastag Matildét, Szűcs Lászlóét, Czérna Miklósét…

A hagyományos mesemondás alkalmai című fejezetben igen tanulságos újabb fontos megjegyzése: „A Vajdaság területén gyűjtő folkloristák – Kálmány Lajos Borbély Mihálytól való gyűjtése és Penavin Olga néhány terepmunkája kivételével – hallgatóság nélküli mesemondóktól gyűjtöttek.” Ezzel azt érzékelteti, hogy a természetes közeggel kapcsolatban álló, a hallgatóságnak mesélő mesemondóval nem találkozott a 20. században gyűjtő vajdasági folklorista. Pedig – a Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlaszának adataira hivatkozva említi Raffai Judit –, hogy az 1950-es években még téli estéken számos településen meséltek lefekvés előtt.

A mesetanulással kapcsolatban külön vizsgálja a családon belüli tanulási alkalmat, és az idegenektől elsajátítható tudás lehetőségét. E tekintetben is konzekvens, mert a korábban bemutatott egyéniségek tanulási alkalmait tekinti át és elemzi.

A mesemondás vizualitását a mese előadójának habitusa felől közelíti meg. Főként a gyűjtők erre vonatkozó leírásait elemzi. Kivételt a ludasi mesemondó képez, akiről már videó készült: „…az előadásának a rögzítése után kísérlet történt – a szövegek lejegyzése mellett – a mesemondás nonverbális elemeinek leírására.”

Végül a mesemondás folklorizmusáról ír, a vajdasági mesemondó versenyeken részt vevők mesetanulásáról és előadásáról, illetve a meséket ily módon továbbadók színpadi produkcióiról.

A kötet végén a jelentősebb vajdasági mesemondók biográfiája található.

Silling Léda: Piacok, vásárok, emberek. Néprajzi tanulmányok a Vajdaságból

Újvidék: Forum Könyvkiadó 2016, 239 p. ISBN 978-86-323-0952-4

Nehéz lenne túlbecsülni a vásárok és piacok társadalmi/gazdasági szerepét, legyen szó akár a jelenkorról, akár a régmúltról. Sokrétű társadalmi intézménnyel állunk szemben, amikor megpróbáljuk kibogozni ezt a szerepet a különböző típusú kapcsolattartások, a kulturális hatások, a gazdasági élet és még sok egyéb terén. Már így elöljáróban kijelenthetjük, hogy Silling Léda vajdasági etnográfus első kötete a tematikai merítés szempontjából eleget tesz ennek a sokszínűségnek. A tanulmánygyűjtemény két részre tagolódik, ahol az első a szűk értelemben vett vásári/piaci kultúráról szól (9–155.), míg a második főként, de nem kizárólagosan a táplálkozáskultúrára összpontosít (159–233.), ahol általában szintén felbukkan a kereskedelem szerepe fő tematikus motívumként.

A szerző kupuszinai, tehát nyugat-bácskai származású, ennek megfelelően pedig nagy hangsúlyt fektet erre a térségre (pl. a kötet első írása [9–27.] Zombor városának vásárairól és piacairól ad történeti keresztmetszetet az újkor kezdetétől egészen napjainkig, egyúttal később e város vonzáskörzetének munkamegosztásáról is jó képet kapunk [47.]). A könyvet továbbolvasva aztán kétségtelenné válik, hogy Kupuszináról (hivatalos, de a közbeszédben alig használt magyar nevén: Bácskertes) tudunk meg a legtöbbet, amelynek népi kultúrájával több cikk is foglalkozik. Érdemes kiemelni, hogy – etnográfiai értelemben – ez a település is azok közé a „szerencsés” falvak közé tartozik, amelyre hosszabb időn keresztül és rendszeres néprajzkutatói figyelem fordult (pl. a tárgyalt könyv szerzőjének édesapja, Silling István sokat tett hozzá a község ismeretéhez).

Olvasás közben felmerülhet, hogy Kupuszina esetében az egyik legizgalmasabb vonás talán az, ahogyan ez a konyhakertészeti terményekre szakosodó, sokáig inkább bezárkózó falu a múlt század hatvanas éveitől kezdve kiépíti a kereskedelmi kapcsolatait horvátországi, boszniai és szerbiai helyszínekkel, aminek, ahogyan az a fejtegetésekből kiderül, komoly társadalmi szerepe van. A szerző számos néprajzi mikrofelvételen keresztül világítja meg ezt a jelenséget, így például viszonylag részletes képünk alakul ki a zágrábi piacozások világáról, egyes piacozók ügyeskedéseiről, életkörülményeikről, valamint arról is, hogy a lakóházakon és gazdasági épületeken hogyan mutatkozott meg az egyre növekvő anyagi jólét, majd hogy hogyan épült le mindez Jugoszlávia szétesésével. Gyakorlatilag három összefüggő tanulmány (28–44., 45–57. és 58–69.) boncolgatja ezeket az összefüggéseket, amelyeknek köszönhetően az olvasóban kialakulhat egy diakrón összkép, amelyben a helyiek társadalmi, kulturális, politikai és gazdasági változásokhoz kénytelenek újra és újra alkalmazkodni. A szerémségi Maradék (70–84.) és Ruma (85–104.) kereskedelméről már rövidebben olvashatunk, ugyanakkor ezek mindenképpen tágítják a fókuszt, emelik a tanulmánygyűjtemény értékét.

Silling Léda láthatóan nyitottan és analitikusan kezeli a terep multietnikus és többnyelvű mivoltát. Feszélyezettség nélkül nyúl a szerb szakirodalomhoz, illetve jól látszik, hogy szerb adatközlőkkel is dolgozott, például a Rumáról írt bemutatás esetében. Ez a gesztus létfontosságú a multietnikus területeken zajló kutatások során, nem pusztán azért, mert a „kisebbségi” magyar etnográfusoknak létfontosságú szerepe lehet az etnográfiai és antropológiai eredmények oda-vissza való közvetítésében, hanem mert az etnikus értelemben szűk kutatói fókusz torzíthat. Silling maga is utal rá a zombori leányvásárok kapcsán írt szövegében (140–155.), hogy az esemény időpontjaira vonatkozó eltérések a magyar szakirodalomban annak köszönhetők, hogy a kutatók nem vették figyelembe a terület multietnikus mivoltát (148.). Ezenfelül igencsak hasznos az a tanulmány (159–176.), amelyikben a kupuszinai táplálkozáskultúra kölcsönhatását vizsgálja a tágabb környezetével, a titói Jugoszláviával, amelyben az oktatás, a piacozás, a házasságkötés és településen kívüli munkavállalás által fokozatosan megváltoztak a helyi ételek és táplálkozási szokások. Itt külön fogalomként használja az interregionalitást (170.), amellyel tovább finomítja a szemléletmódot. Végül a maradéki cikk kapcsán megemlíthetjük a szerémségi magyarok sűrű kapcsolatrendszerét az alapvetően szerb ajkú környezetükkel. Mindezek alapján újfent érdemes elgondolkodni, hogy mely esetekben van értelme és indokoltsága „sziget-” és „szórványmagyarságról” beszélni akár tudományos szinten, akár a közbeszédben, amikor egy-egy ilyen közösség nagyon is magától értetődő és sokféle módon kötődik a környezetéhez.

Az Újvidékről (112–105.), a Szabadkáról (113–119.) és az Óbecséről (120–128.) szóló rövidebb szövegeket gyakorlatilag egységesen kezelhetjük, hiszen mindegyikük szerkezete és témája lényegében azonos: egy történeti vázon és néhány közelebbi forráselemzésen keresztül kapunk képet ezen bácskai városok vásárairól és piacairól. Ezt követően a levéltári és szakirodalmi forrásokat felváltja a hírlapelemzés, amelynek az egyik legegységesebb tanulmány (129–139.) az eredménye. A szerző itt bácskai vásárok és piacok történetét századforduló környéki helyi újságokból igyekszik rekonstruálni a kofák, kupecek, szórakozási és étkezési lehetőségek, valamint a verekedések és emberölések témakörei közé csoportosítva olyan „ízt” kölcsönözve nekik, amely elvárható a történeti néprajzi/antropológiai munkáktól.

Az utolsó szövegek tematikai tekintetben már meglehetősen vegyes képet adnak. Kettő teljes egészében a táplálkozáskultúráról szól, így a kupuszinai mákos rétes (177–188.), valamint a dióscukor használata (189–208.) érdekes adatokkal szolgálhatnak az érdeklődők számára, különösen az utóbbi esetben kapunk sokrétű és szerteágazó adatmennyiséget. Ezenkívül a „csontrakásról”, vagyis ezáltal a népi gyógyászatról is képet kaphatunk egy bácskertesi csontkovács életének és tevékenységének leírásán (209–219.) keresztül. Végezetül a rozmaring nyugat-bácskai használatáról (220–233.) közöl adatokat a kutató.

Mivel a cikkek esetenként különböző folyóiratok és kötetek számára készültek más-más tartalmi elvárások mentén, ezért tapasztalható egyfajta következetlenség az egyes szövegek közt, így például Kupuszina telepítéstörténetéről többször is olvashatunk. Máshol akár terminológiai vitát is lehetne folytatni, így például kétséges lehet, hogy mennyire helytálló „nomádnak” nevezni (pl. 30.) az újkori szerb telepeseket. A kötet talán legnagyobb hiányossága, hogy nem szerepelnek benne térképek, amelyek segítségül szolgálhatnának ahhoz, hogy egy-egy település esetében könnyebben értelmezhessük, illetve azonosíthassuk a szövegekben szereplő számos helynevet és vásár/piachelyet, vagy például Kupuszina esetén a piacozások által kialakított kapcsolathálót a volt Jugoszlávia területén. A vizualitás szempontjából viszont gazdagon illusztrált a könyv, mindegyik tanulmány végén találhatunk illusztrációkat, amelyek többnyire tényleg képileg is életre keltik a mondanivalót.

Összességében hasznos kiadványt vehetünk a kezünkbe, amely által valóban betekintést nyerhetünk a vajdasági kereskedelem eddig még nem kellőképpen feltárt mélységeibe, és néhány más kapcsolódó témakörből is érdekes ismeretanyaggal találkozhatunk. A tanulmányok rövidséggel vegyes tartalmassága pedig arra utal, hogy Silling Léda a bemutatott anyagon túl számos adattal és témával rendelkezik még (az ELTE-BTK-n 2014-ben megvédett doktori disszertációja azonos témában íródott, és vélhetően jó kiegészítéséül szolgálhat), így a jövőben is érdemes lesz odafigyelnie munkásságára annak, akiket az említett témakörök érdekelnek. Egyúttal azt is nyugtázhatjuk – és talán ez a legfontosabb –, hogy a könyv beszédes lenyomata a vajdasági magyarokat ért összetett hatásoknak lakóhelyükön, a Balkán és Közép-Európa kontextusában.

Silling István–Hágen Ádám szerk.: Nyugat-Bácska kollégium

Lakitelek: Antológia Kiadó 2016, 319 p. ISBN 978 615 5428 59 3

Ahogyan a szerkesztők fogalmaznak: pillanatfelvétel egy régió, a Duna menti Nyugat-Bácska, elsősorban magyar lakosainak, de kitekintésszerűen valójában a kistájon élő más-más nyelvű, vallású és kultúrájú nép mai életéről.

Kaleidoszkóp, van benne történelem, néprajz, szociográfia, szociológia; történetek a múltból és jelenből egyaránt, de ami talán jelen esetben fontosabb, hogy benne vannak azok az emberek, vallomásaikkal és értékrendjükkel, akikre felnéz a közösség, akik szervezői, irányítói egy-egy település művelődési életének.

Az sem titkolt célja a kötetnek, hogy segítsen „…hozzátenni a vajdasági értékek tárházához…”.

A bevezető tanulmányban Silling István foglalja össze Nyugat-Bácska történetét, ami voltaképpen a 18. századi telepítések máig ható eseményeiből kiindulva a 19–20. századon át egészen napjainkig mutatja meg azt a sokszínű képet, melyet a politika folyamatosan igyekezett átalakítani az első és a második világháború, no meg a legutóbb lezajlott délszláv polgárháború alatt és után.

A tanulmányt követően egy nagy egységben, fejezetben találkozik az olvasó a többszerzős településleírásokkal, amelyek 2011-es népszámlálás adatsoraiból a település összlakosságát, a magyarok lélekszámát és százalékos arányszámát mutatják, illetve összefoglalják az adott település múltját, bemutatják jelenét, kapcsolatrendszerét, mezőgazdaságát, iparát, néprajzi jellemzőit. Ily módon képet kap az olvasó Apatin (Apatin), Bácsgyulafalva (Telečka), Bezdán (Bezdan), Cservenka (Crvenka), Csonoplya (Čonoplja), Doroszló (Doroslovo), Gombos (Bogojevo), Kúla (Kula), Bácskertes (Kupusina), Nemesmilitics (Svetozar Miletić), Őrszállás (Stanišić), Regőce (Riđica), Szilágyi (Svilojevo), Szivác (Sivac), Veprőd (Kruščić), Zombor (Sombor) településekről.

A következő nagy egység a tanulmányokat foglalja magába. Silling István Nyugat-Bácska szétszórt magyarjairól közreadott írásában a térség lakossági struktúrájának változásairól szól. Nagy Dóra és Hágen Ádám a Magyar népesség és magyar identitás a Nyugat-Bácskában címet viselő cikkben a 402 kitöltött kérdőívet elemezve – a válaszadók nemi megoszlása, családi állapota, életkori megoszlása, iskolázottsági szintje, településen tartózkodási ideje, az ingázók, külföldön dolgozók – a lakossági struktúra általános jellemzőinek megrajzolását segíti. Ezt követi a magyar nyelv használata, a médiumokkal kapcsolatos szokások bemutatása. Majd ismét Silling István következik a Nyugat-Bácska nyelvjárásainak részletező bemutatásával. Vers Ramóna és Wetzl Viktor A Nyugat-Bácska magyar művelődési élete címmel foglalta össze a polgári hagyományokra visszatekintő művelődési élet fontosabb elemeit. Laksa Gábor A közösségfenntartó Gyöngyösbokréta és Négyesfogat rövid történetéről írt vázlatában a mozgalom vajdasági, Duna menti történetét és az abból kinövő négy falu összefogását vázolja fel. Rigó Róbert a térség földrajzáról és turizmusáról adott áttekintést A Duna és a Telecskai-dombok között címmel. Sági Norberta az emberélet fordulóinak szokásairól írt vázlatos összefoglalót. Székely Anna a kistáj építészetének jellemzőit vázolta fel Építészeti értékek, épített örökség Nyugat-Bácskában című tanulmányában. A fejezetet Zakar Péter és Tari András Mihály Kisebb szakrális emlékek a Nyugat-Bácskában című vázlata zárja.

A kötet végén képmelléklet található színes táblákkal, mintegy kedvcsinálónak egy, a térségbe csalogató kirándulásra.

Szigethi András: A szellem anyajegyei – Lermontovtól Ulickajáig. Родинки духи – от Лермонтова до Улицкой

Budapest: Protea Kulturális Egyesület 2017, 160 p. ISBN 978-615-80503-2-6

Szigethi András jól ismert esztéta, az orosz irodalom szakértője, a Pécsi Tudományegyetem Szlavisztika Tanszékének vezető oktatója. Jelen kötetében az 1995 és 2015 között publikált válogatott tanulmányainak csokrát nyújtja át az olvasónak részben magyar, részben orosz nyelven.

Gondolati vezérfonalát – amelyben az egzisztencializmus filozófiája, azon belül a keresztény dogmatika részeként a krisztológia, a pneumatológia a domináns elem – kitüntetett helyen Bergyajev szellemi antropológiájából meríti. A befogadásesztétika alapelveként már az előszóban Bergyajevet idézve leszögezi: „…a szép(ség) sohasem csak passzív befogadást feltételező, önmagába zárt objektivitás. A szép(ség) a szemlélő szubjektum részéről is alkotói aktivitást feltételez. Sohasem csak tárgyiasult objektivitás, de mindig transzformáció, és csak a kreatív transzformáció nyerhet realitást.” (12.) Összecseng ez a megállapítás Umberto Ecónak a „nyitott mű”-ről kifejtett tézisével, amely szerint egy esztétikai alkotás a befogadó tudatában teljesedik ki s válik egyedileg érvényesen értelmezhető, tartalommal megtöltött esztétikai jellé. A tágabb értelemben vett beszédről, a szövegről való gondolkodás másik megközelítési lehetőségét alapul véve a nyelvész-stiliszta recenzens ugyanezt mondhatja: a Bergyajev és Szigethi által leírt befogadói magatartás a kognitív jelentésképzés interdiszkurzivitásának örök folyamataként jelölhető meg. Szigethi kötetének első felében magyarul, második felében oroszul olvashatjuk a tanulmányokat. Olyanok ezek az elemzések, mint egy-egy mélyfúrás a művek szellemtörténeti, kulturális antropológiai, s hermeneutikai alapjaiba. A felkészült elemzőhöz felkészült olvasó is kell, hogy a tanulmányok eszmei élménye kibontakozzon.

A dolgozatok sorát egy napjainkban a magyar olvasóközönség által is kedvelt és elismert szerző, Ljudmila Ulickaja Médea és gyermekei című regényének elemzése nyitja. A regény fontos filozófiai jelentésrétegét villantja fel a Fiziológiai és esztétikai katarzis című dolgozat (15–19.). Az írónő az idő gyógyító perspektívájából veszi szemügyre a Krímben és Moszkvában játszódó család jelenét. Ulickaja számára a krími tatár, a hellaszi görög és ótestamentumi zsidó kultúra kellékeinek felvonultatása mellett a megbékélés, az évezredek szolid kultúrája jelenti a krónikában megidézett Taurisz partjainál az etnokulturális szellemi ellensúlyt, amelyet a 20. század szovjet korszakának a krími tatárokkal szemben tanúsított „új barbárságával” alternatívaként állít szembe.

Nem kevésbé filozofikus alapokon nyugszik Vlagyimir Nabokov kisregényének, a Luzsin-védelemnek (magyar címe Végzetes végjáték) szentelt tanulmány (20–31.). A regény „nabokovi mintaregény”, „többszörösen kódolt motívumrendszerből építkező modellmű” (20.). Az értelmezés bármiféle módon és bevallottan az elitáris kultúrába ágyazottságból indulhat ki. Erre tesz kísérletet Szigethi András, amikor a szuverén szubjektum autonómiája megőrzéséért vívott küzdelmét kibontva Nabokov szövegelemeinek asszociációs hátterére fókuszál. A bibliai, teológiai, filozófiai áthallások, allúziók mellett felfedezi egyebek között az orosz klasszikusokkal, Puskinnal, Csehovval, a neoszimbolistákkal, Blokkal, Belijjel való párhuzamokat, a zenei szerkezeteket, a passió lineáris, a rondó körkörös motívumait. A sakkmester Luzsin tragédiájának története „sajátos műfaji expanzió, kisregényből modellregénnyé alakul egy belső poétikai önmozgás következtében” (30). Az elemzés záró szakasza a fordítási veszteségekre is kitér, amelyek áthidalásaként a kollektív filológia igényességre hívja fel a figyelmet.

A századforduló felé visszalépve a szerző az idő filozófiai kérdésével foglakozik Csehov Ványa bácsi című darabjában. Az egzisztenciális idő Csehov drámapoétikájában (32–40.). Bergyajev filozófiáját követve három időképzetet vet össze. A körrel szimbolizálható kozmikus, kalendáriumi idő, a lineáris vonallal ábrázolható, múltra és jövőre nyitott történeti idő, végül a pontszerű egzisztenciális, szubjektív idő. Az egzisztenciális idő egy pillanata jelentheti az öröklétet. Ványa bácsi, azaz Vojnyickij átéli a kizökkent idő, a kalendáriumi idő megváltozásának szubjektív élményét, amikor a professzor megjelenésével felborul élete korábban megszokott napi rutinja. Az idő kalendáriumi-kozmikus léptékének, kozmikus teljességének poétikai kifejezőiként számos szövegelem egymáshoz rendelését fedezhetjük fel Csehov szövegében. A mikro- és makroszféra, a jelen idő és a történelmi idő évezredeket átfogó kozmikus egysége valósul meg a főhősök ábrázolásában.

Tolsztoj Hadzsi-Murat regényének a keresztény dogmatikán belüli „pneumatológiai ómega-pontjára” mutat rá a következő tanulmány (41–47.). A keresztény egzisztencializmus keretében Tolsztoj az egyetemesség felé tett lépéseként a muzulmán szellemiség letéteményeseként jeleníti meg Hadzsi-Murat alakját. Tolsztoj eszmei végrendeleteként, „hattyúdala”-ként megfogalmazható üzenete korunk globális válságjelenségeivel szemben az életszimbólum, amelyet Hadzsi-Murat történetileg hiteles alakjában a kis népek és kultúrák individuális és kollektív értékeiben mutat fel. Karaktere személyiségelvűségét hangsúlyozza a civilizációs expanzió totális személytelenségével szemben. A tolsztoji Hadzsi-Murat axiológiai, értékelméleti kifejezője a természeti élet szépségének és az emberi lét igazságának. Kétségtelenül egyet kell értenünk Szigethi Andrással abban, hogy napjainkban „Tolsztoj pneumatológia megalapozottságú »multikulturalizmusa«, teológiai és kulturális ökumenizmusa provokatív aktualitással bír” (46).

Rendkívül érdekes A hallgatás igéje, az ige hallgatása kapcsán a Dosztojevszkijről kifejtett gondolatkísérlet, amely A Karamazov testvérek szövegszövetében a fecsegő Inkvizítor és a szótlan Krisztus szellemi párbaját teszi elemzés tárgyává (48–52.). Szolovjov és Bergyajev egybehangzó koncepciója szerint a Nagy Inkvizítor legendájában az embert szabadságától megfosztó antikrisztusi princípium és az embernek szabadságot jelentő krisztusi erő harcát érhetjük tetten. Bergyajev szerint a szabad személyiségek társadalma nem autoritárius, nem liberális, nem szocialista vagy kapitalista társadalom, hanem a tiszta egzisztencialitás birodalma. „A dosztojevszkiji Krisztus hallgatása – nem kevésbé, mint a csókja – a szellemi ember szabadságának záloga” – hangsúlyozza az elemző (50.).

Szigethi András a líra poétikájába tesz kitérőt, amikor Lermontov verselésében A ritmus antropodiceáját taglalja (53–61.). A ritmusba kódolt mélyebb jelentéstartalom a sellő (Ruszalka) Nemes Nagy Ágnes-féle fordítása a ritmusképlet vizuális „rajzolatában” nem tudja követni a lermontovi kompozíció szigorú zártságát, szemantikai koherenciáját. A ruszalka szó jelenléte Lermontov versében nem csupán stílus-, illetve formaképző mozzanat, hanem direkt szemantikai üzenet. A folyó és a sellő mozgását kifejező metrikai lánc, s annak lexikális-képi ábrázolása, az élő és a holt, a víz alatti és fölötti, mesebeli és valóságos, nappali és éjszakai, földi és égi, immanens és transzcendens világ antitéziseinek szimmetriáit, kiazmatikus összetartozását, vagyis keresztező ismétlését jeleníti meg (vö. 59.). A szerző szerint Nemes Nagy Ágnes intuitív filológiai virtuozitása Lermontov eredeti világérzését nem tudta teljességgel megjeleníteni. Jóllehet a magyar szövegváltozat a fordításhermeneutikai igénnyel közelítő, és az eredeti orosz szöveg szemantikája intellektuális elemeinek visszaadására vágyakozó olvasó igényeinek kielégítésével kissé adós maradt, de helyette megadta a költői tolmácsolás varázslatos élményét.

Újabb filozófiai kérdéskört tár elénk A kálvinizmus és protestantizmus orosz kulturális recepciója című tanulmány (62–72.). A szubjektív szabadságérzet, a predesztináció, vagyis az eleve elrendelés, a fátum, vagyis a végzetes sorsszerűség hasonlóságát és különbözőségét nem csak az orosz egzisztencialisták, hanem olyan irodalmi alkotások is boncolgatják, mint Gogol Az arckép című kisregénye, Tyutcsev egyházi tematikájú versei. Pecsorin, Lermontov Korunk hősének főalakja maga is bevallja, hogy a szabadságérzet csak illúzió. Szigethi András megállapítja, hogy a 20. század elején, a Dosztojevszkij nyomdokain járó orosz egzisztencialisták, Nyikolaj Bergyajev, Lev Sesztov, Szergij Bulgakov „szabadság-bölcseletük immanens kérdéseként vizsgálták a nyugati keresztény teológia és vallásfilozófia alapvető problémáját, az eleve elrendelést, illetve a predesztinációt” (67). Ezek a gondolkodók, bár megmaradtak a maguk hitbeli meggyőződésénél, a szubjektív idegenkedésük, ellenérzéseik mellett is elismerték és műveikbe ágyazottan igazolták a kálvini protestantizmus tanainak produktivitását.

A kötet magyar nyelvű záró tanulmánya Irodalmi hermeneutika – fordításhermeneutika –szaknyelv címmel a befogadásesztétika, a fordítástudomány és a terminológia kérdéskörébe nyújt betekintést (73–80.). A már korábban tárgyalt Ulickaja-regény, a Médea és gyermekei kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy a Csehovnál jellemző „víz alatti áramlás”, vagyis a subtextus a hasonlóan pszichologizáló Ulickaja-szövegekben is fontos szerepet kap. A tárgyalt regényében a szaknyelv, mindenekelőtt az orvosi szaknyelv a terminológián túl további jelentésképzés eszköze, s szemantikai hidat képez a jelrendszerek között. Teret ad az irodalom-hermeneutikai, a fordítás-hermeneutikai és a névpoétikai értelmezésnek. A fordítás, ha csak egyik vagy másik szintet ragadja meg a célnyelvi szöveginterpretációban, az olvasó számára az eredetihez képest szemantikai veszteséget hordoz. „Ulickaja regénye – medicinális regény, melynek névpoétikája kirajzolja a mű adekvát recepciójának hermeneutikai erővonalait, rávezetheti a szöveghez fordításhermeneutikai igénnyel közelítő fordítót a textusba rejtett subtextus elemeit kiemelő kódra” (75.). E téren Szigethi hiányosságokat érez a magyar fordításban. Ulickaja posztszimbolista ihletettségű képi világa és szimbólumképzése antropológikus prózaként értelmezhető. A görög és zsidó nevek dominanciája mellett a tatár kultúra motívumait „tisztító” gyógymódként alkalmazza a szovjet barbárság ellen. A regény névpoétikája azt a folytonosságot mutatja, amely a mitikus korszak emberét összekapcsolja a mai kor technológia forradalmának emberével.

Szigethi András könyvének második része (81–160.) olyan orosz nyelvű dolgozatokkal folytatódik, amelyek tematikusan követik az első szakasz nyolc magyar nyelvű dolgozatát. Érdekes összevetni a témakifejtések magyar és orosz nyelvű változatait. Az orosz nyelvű fejezetek új témaköröket is beemelnek. Ivan Bunyin Tiszta hétfő és párhuzamosan a Könnyed lélegzet című elbeszéléseinek hősnőit állítja a középpontba, amikor az emberi világlátás lelki emelkedettségének és földhözragadtságnak a kontrapunktjait járja körül (109–114.). A lélektani antropológia, ahogy a tanulmányíró feltételesen nevezi Bunyin alkotói metodológiáját, a figurák nem annyira narratív életeseményeire, mint értékközpontú-egzisztenciális körülményeire fókuszál. Szolovjov filozófiai szeretet-elméletét tükrözi a két történet, az Erósznak, a testi szépség erejének s az aszketizmusnak a harca is kibontakozik a történetmesélésben.

A szerző, aki kiváló ismerője az orosz egzisztencializmusnak, különösen sokszor tér vissza Szolovjov filozófiájához, s ezen belül a 20. század elején sok gondolkodó költőt, írót megihlető szofiológiához vagy másképpen Szófia-tanhoz (137–148.). Loszev Szolovjov-értelmezését alapul véve a görög Szófia alakja, bár teljesen emberi, mégis a földi szenvedélyektől mentes. A tiszta lelki tökéletességnek a megtestesítője. Bergyajevet idézve Szófia a szűziesség a bibliai Éva testiségével szemben. Ez a felmagasztosult nőideál jelenik meg az orosz irodalomban Turgenyevtől Tolsztojon át a Szolovjov-követő írók és költők soráig, amikor a démoni szenvedélyt és a tiszta, önfeláldozó éteri szeretetet jeleníti meg az irodalmi ábrázolás eszközeivel. Ide sorolja a szerző Bunyint, Paszternakot, Bulgakovot, Nabokovot, s a mai írók közül Ludmila Ulickaját, Julia Voznyeszenszkaját és másokat. Az orosz irodalmi szofiológiában Szolovjov szeretetelmélete megkerülhetetlen, s fontos orientációs pont a 20. századi kutatók számára.

Az orosz nyelvű elemzéseket egy fordításelméleti eszmefuttatás zárja „Hermeneutikai ív” és fordítási gyakorlat címmel (149–154.). Jeszenyin ismert versét Bokraink közt címmel Rab Zsuzsa ültette át magyarra. Ez a fordítás adja az apropóját Szigethi András filozofikus mélységű gondolatvezetésének a fordításban a nyelvi korrektség mellett nélkülözhetetlen hermeneutikai megalapozottságról. A fordítás hermeneutikai reflexió, hiszen maga a hermeneutika is egyfajta interpretáció, a rejtett jelentések, gondolatok világossá tétele. A fordításban a „hermeneutikai ívnek” kell lerövidítenie, a lehetségesig minimalizálnia az a távolságot, amely az eredeti mű kulturális-egzisztenciális szituációja és az interpretáció szituációja között fellelhető. A fordítás olvasói befogadása maga is az interpretáció interpretációja, azaz további másodlagos interpretációs cselekvés (vö. 150–152.). A kortárs kritikusok megjegyzései ellenére Rab Zsuzsa fordítása nem hagy kívánnivalót maga után, a szimbolista Jeszenyin világlátásának átadásában méltó módon valósul meg a kívánatos „hermeneutikai ív” az eredeti szöveg és magyar tolmácsolása között.

Szigethi András filozófus-esztéta. Minden elemzésében a mély eszmerendszeri gyökerekre irányuló gondolatiság párosul az orosz irodalom poétikai, hermeneutikai feltárásának igényével. Az orosz egzisztencializmus nagyjainak ismerete s azok beágyazottsága az egyetemes filozófiai tudományosságban, az orosz irodalombeli jártassága a szerző kivételes felkészültségéről tesz tanúbizonyságot. Ám talán nem tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy a „hermeneutikai ív” egy átlagolvasó és Szigethi András gondolati mélységű, esszenciálisan tömör elemzései között nem mindig jön létre. S ez nem a kiváló szerző hibájával, hanem az irodalmat szerető, ám filozófiai ismereteiben nem eléggé felkészült olvasó befogadói horizontjával magyarázható. Szigethi András, a tapasztalt egyetemi oktató kiváló megoldása a kötet kétnyelvűsége, amely az orosz szakos bölcsészek szövegértési kompetenciáját eredményesen fejlesztheti. Az egyetemi orosz szakos oktatás és tanártovábbképzés érdekében nagy örömmel vennénk kézbe Szigethi András további elemző munkáit, amelyek – kissé fellazítva a jelen kötetben tapasztalt, lényegre törő esszencialitást – olvasmányosabb nyelvezettel, részletezőbb kifejtéssel vezetnék át a még kezdő, fiatal russzistákat vagy csupán a nem szakmabeli, érdeklődő, oroszul is értő olvasókat a filozófiai mélységek felett az orosz irodalom összetettségének jobb megértése felé.

Vasiljević, Jelena: Antropologija građanstva

Novi Sad: Institut za filozofiju i društvenu teoriju, Mediterran Publishing 2016, 211 p. ISBN 978-86-6391-034-8 /Biblioteka Arhetip, Knjiga 19./

Annak ellenére, hogy mind a néprajz, mind a szociális és kulturális antropológia számos alkalommal, közvetlenül és közvetve egyaránt boncolgatta már az állam, állampolgárság és polgárság jelenségeit, valamint összefüggéseiket, talán mégsem mindig egyértelmű, hogy milyen sajátos feladatuk lehet ebben a tárgykörben. Ezen a téren Jelena Vasiljević egy kiváló válasszal szolgál: „…amikor egy politikai közösségen belül polgárság és identitás viszonyáról van szó, erős feszültségre lelünk a polgárság által implikált univerzalitás (minden polgár ugyanolyan státuszt és jogot élvez) és a különböző identitásbeli tapasztalatok sajátosságai és rétegzettségei között (amelyeket politikailag kulturális, etnikai, rokonsági, osztálybeli stb. tapasztalatokként fejezhetünk ki)…” (46.) Nem másról van itt szó tehát, mint arról, ami az emlegetett tudományokat meglehetősen régóta érdekli: egy adott kontextuson – ebben az esetben az állampolgárság kérdéskörén – belül az egyetemes és az egyedi/sajátságos viszonya, valamit feszültsége. A szerző kulturális antropológusként (jelenleg a neves belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet munkatársa, 2015-ben pedig a szerb főváros egyetemének Bölcsészettudományi Karán védte meg doktori disszertációját, amely jelen könyv alapját képezi) részben ezeket a dimenziókat próbálja megragadni az állampolgárság/polgárság témáján keresztül.

A cím, Az állampolgárság antropológiája, némileg félrevezető lehet. A könyv kétharmadában ugyanis javarészt politika- és társadalomelméleti összefoglalást olvashatunk, amely hasznos ugyan, de némileg tanácstalanul hagyja azt az olvasót, aki a címbeli antropológia terminust olvasva arra számít, hogy a bő 200 oldal többsége kizárólag a társadalomtudományok e típusának szemléletéről és megragadásmódjáról fog szólni. Ehelyett inkább döntő módon a citizenship studies interdiszciplináris szemléletmódja köszön vissza a lapokról, és csak néhány (al)fejezetben jelenik meg a jellegzetesen antropológiai problémaszemlélet empirikus anyaggal karöltve.

A koncepció kezdeti problémája, amelyet a fordítás nehézségeiből fakadó okokból kifolyólag csak részben lehet megoldani, terminológiai természetű. A szerző az első tematikus, bevezető fejezetben (13–25.) hosszan fejtegeti álláspontját az angol citizenship fordítását illetően. A szerb građanstvo elsősorban polgárságot mint társadalmi csoportot jelent, míg a državljanstvo állampolgárságot. Mivel utóbbi a szerb nyelvben szűkreszabottabb terminus, ezért Vasiljević hosszas fejtegetés után mintegy ernyőfogalomként (csoportot, osztályt, státuszt, identitást stb. egyaránt jelölhet) dönt a građanstvo használata mellett, amely önmagában vagy különböző szintagmák formájában bukkan fel az egyes fejezetekben úgy, hogy a kutató mindig jelzi ezek pontos értelmét. Ezen túl az is egyértelmű, hogy itt állam és egyén/csoport állandóan változó és bonyolult viszonyrendszeréről van szó. Mivel nem vagyok tisztában azzal, hogy a magyar kutatók hogyan oldották meg ezt a dilemmát, ezért – Vasiljevićtől eltérően, illetve egyúttal bizonytalankodva – itt és most állampolgárságot használok a polgárság helyett az arra való tekintettel, hogy megítélésem szerint utóbbi a magyar nyelvben túlontúl egy társadalmi réteg/csoport asszociációját kelti.

A második fejezet (26–64.) nagyobbik része egy széles spektrumú (eszme)történeti vázlat, amely pontosan annyira kimért, amennyire az elvárható egy ilyen összefoglalótól. Nem csupán arról olvashatunk, hogy a görög polisz eszménye, a Civis Romanus, a középkori városok polgárjoga, illetve az újkori állampolgárság evolúciója hogyan járult hozzá a jelenkori elképzelések és gyakorlatok kialakulásához, de egyúttal a hozzájuk szervesen kapcsolódó eszmék (elsősorban republikánus, demokrata, nemzeti ideák), és azok kortárs változatai is jellemzésre kerülnek.

A harmadik fejezetben (65–139.) jutunk el a kultúra fogalmáig, amelyet Vasiljević kulcsfontosságú ellentmondások és jelenségek mozgatórugójaként lát és láttat: „(…) hogy az állampolgárság transzcendálja az államot, és nem csak az állam és az egyén közti viszony érthető alatta, az felveti a kérdést a kultúra funkciójáról az állampolgárság megértésében” (66.). A történeti adalékok által érthetővé válik, hogy a 20. század hatvanas éveitől kezdve olyan, elsősorban „kisebbséginek” nevezhető csoportok jelentek meg egyes nyugati államokban, amelyek a leggyakrabban kulturális identitásukra és az ebből fakadó emancipációs igényre (hivatalos elismerésre) törekedtek. Ez messze ható következményekkel járt az állampolgársági rendszerekre és a politikai küzdelmekre nézve, illetve mindebből az következik, hogy Vasiljević a kötetben többször visszatér egy „ellentét-rendszerre”, amelyet egyebek között a következő fogalompárokra lehet felfűzni: szociális paradigma – kulturális paradigma, újraelosztás – elismerés, állampolgárság – identitás, univerzalizáció – partikularizáció stb. Ezen szemléletmód legnagyobb előnye, hogy egy rendkívül dinamikus és mozgásban levő jelenségként kezeli az állampolgárságot. Ennek megfelelően a fejezet számos kulcsfogalmat (kultúra, különbség, polgári/emberi/kulturális jogok, elismerés, differenciált, illetve multikulturális állampolgárság) bont ki, és ismerteti röviden a szociokulturális antropológia részéről érkezett kritikákat és meglátásokat. Mindebből jól látszik, hogy a mikroszintű és a mindennapiságba ágyazott perspektívának köszönhetően az antropológiai megközelítés lényeges módon járul hozzá az interdiszciplináris kutatásokhoz. A szerző például idéz egy, a Social Anthropology hasábjain 2004-ben lefolyt vitát, ahol a diskurzus elindítójaként Nic Craith hívja fel a figyelmet arra, hogy a látszólag semleges (és jótékonyan integráló, univerzalizáló) állampolgársági modell gyakran a „többség” szempontjait és kulturális mintázatait tartalmazza.

Az utolsó nagy, negyedik fejezet (140–187.) lényegében egy történeti összefoglaló és esettanulmány a szerbiai állampolgári rendszerről, illetve annak történeti gyökereiről. A szerző célja sokrétű: először az említett jelent és múltat, valamint a vonatkozó közélet antropológiai dimenzióit kívánja jobban megértetni az állampolgárság intézményének elemzése által, majd ennek kulturális-szimbolikus aspektusainak segítségével a helyi és a megélt tapasztalatot is érinti. Mindezeken belül rendkívül hasznos azon különböző államalakulatok állampolgársági koncepcióinak áttekintése, amelyeknek Szerbia a 20. század kezdete óta része volt (144–168.). Világosan, egy-két bekezdésbe sűrítetten jelennek meg a különböző állami és politikai berendezkedésekhez kötődő koncepciók, ami ilyen formában bármilyen külső érdeklődő számára is megfelelő tájékozódást tud nyújtani. A korábban bőségesen tárgyalt fogalmi és politikai ellentmondásoknak köszönhetően meglehetős könnyedséggel értheti meg az olvasó a szerbiai rendszerek állandó átalakulásait, és az elkerülhetetlen belső feszültségek tekintetében a legkevésbé sem meglepő, hogy a 2000. évet követő demokratikus átalakulási periódus a liberalizáció folyamatán keresztül valójában etnifikálta az állampolgársági koncepciót.

Az empirikus esettanulmányként jellemezhető rész nem túl terjedelmes (168–187.), gyakorlatilag egy rövidebb szövegrészt jelent, és leginkább a könyv döntő részét képező elméleti fejtegetésekre deduktív módon fűzte fel Vasiljević. Ez a rész elsősorban azt akarja bizonyítani, hogy a státusz, a jog és az identitás voltaképpen társadalmi gyakorlatok (praxis) – amely ugyanakkor nem azt jelenti, hogy ez a rész csak egyfajta „melléklet” lenne. Joggal feltételezhető, hogy a néprajzi mikroperspektívák iránt érdeklődő olvasó szívesen látna ennél jóval bővebb empirikus anyagot. Az elemzések során az állampolgári hovatartozás néhány kulcsjellemzőjére összpontosít a kutató, amelyek együttesen érdekfeszítő módon szólnak a szerbiai gyakorlatokról. Vasiljević különösen gondosan – de ezt is csak elméleti síkon – vázolja az állampolgárság dokumentális aspektusát, vagyis azt, hogy a státusz és a jog elkerülhetetlenül is anyagi formát, társadalmi objektumot ad ki a különböző igazolványok és iratok által. A megélés tapasztalatait élettörténetek egy-egy epizódján keresztül mutatja meg a „néphez való hazatérés”, a „kafkai” regionális öntudat, a törvények és politikai viszonyok kuszaságával való harc és a „mások” szemében való megjelenés tematikus blokkjai segítségével. Mindegyik példája érzékletesen szól egy-egy korszakról, kezdve a második világháború előestéjétől egészen napjainkig – de ahogy belejövünk ezek olvasásába, sajnos már véget is ér a fejezet.

Végső soron nem kell és nem is lehet elmarasztalni tehát a munkát. A kötet talán legnagyobb erénye pedig az, hogy egy nemzetközi tekintetben is kiemelkedő társadalmi/politikai tendencia magyarázatához kínál kiindulópontot. A kulturális diskurzusokra épülő identitáspolitikák mind Európában, mind az Amerikai Egyesült Államokban új lendületet kaptak az elmúlt néhány év során, és a szélesebb nyilvánosság – ide értve a témával közvetlenül egyáltalán nem, vagy csak mérsékelten foglalkozó értelmiséget – számára ez bizonyos tekintetben az újdonság erejével hathat. Emellett a könyv segítségével mélyebben gondolkodhatunk a volt Jugoszlávia utódállamainak, azok társadalmainak és politikájának igencsak összetett világáról.

A komáromi Etnológiai Központ húsz éve – Kronológia

Összeállította: L. Juhász Ilona és Liszka József

Amikor éppen megéljük a jelent, úgy tűnik, hogy egy soha el nem felejthető esemény részesei vagyunk. Aztán az idő mégis megmutatja… Például olyankor, ha egy intézmény legutóbbi húsz esztendejét próbáljuk a fennmaradt dokumentumok és az emlékezet alapján rekonstruálni. Az alábbi kronológia, noha a benne foglaltaknak tevékeny részesei voltunk, igen sok forrástípusból rakódott egybe: ahogy fentebb említettük, fontos szerepet játszott benne az emlékezés, amit viszont más kútfőkkel (úgymint korabeli meghívók, programok, újságcikkek, naptárak, a Fórum Intézet honlapján fellelhető dokumentumok stb.) próbáltunk egzakt(abb)á tenni. És még így is biztosak vagyunk benne, hogy az alábbi áttekintés nem teljes, nem teljesen pontos. Talán mégis nyújt bizonyos, vázlatos képet arról a sokrétű tevékenységhalmazról, ami az Etnológiai Központ elmúlt két évtizedét jellemezte. Ami a fényképeket illeti, ez értelemszerűen csak egy szűk válogatás lehet, inkább az elmúlt húsz év hangulatának, tartalmi sokszínűségének tükre, semmint egy teljességre törekvő vizuális rekonstrukció kíván lenni. A belső munkatársak függelékben található személyes szakmai bibliográfiája is válogatás (nem kerültek bele az ismeretterjesztő írások, lexikonszócikkek, publicisztika, publikált naplójegyzetek, szerkesztések stb.) Az érdeklődő valamivel többet tud meg ezzel kapcsolatban a Fórum Kisebbségkutató Intézet honlapjának megfelelő oldalain: http://foruminst.sk/szerkezet/etnologiai-kozpont/

1997

1997. október 1.

A dunaszerdahelyi székhelyű Fórum Intézet kihelyezett részlegeként Liszka József vezetésével és külső munkatársak bevonásával létrejön a komáromi Etnológiai Központ. Működését a volt Pártszékház egyik helyiségében kezdi meg.

1997 végén

Az Etnológiai Központ az egykori Centrál Szálloda első emeleti 3 kis hotelszobájába költözik, ahol helyet kap az adattár és a könyvtár. Nagyjából ugyanekkor létrejön a Szakrális Kisemlék Archívum is. L. Juhász Ilona elkezdi az adatgyűjtést a Liszka József által 1986-ig összeállított és 1988-ban megjelent (cseh)szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia folytatásaként az 1987–1988-as évek néprajzi termését közreadó kiadványhoz.

Sajtóvisszhangok, interjúk

Liszka József: Etnológiai Központ kezdte meg tevékenységét a szlovákiai Révkomáromban. Néprajzi Hírek 20, 1997/1–4, 31–33. p.

1998

1998. január 31.

Liszka József lemond a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság elnöki posztjáról azzal az indoklással, hogy az Etnológiai Központ igazgatója lett, s így véleménye szerint nem lenne erkölcsös, ha két fontos, a néprajzkutatással kapcsolatos szervezetnek, illetve intézménynek is ő lenne a vezetője. L. Juhász Ilona (az Etnológiai Központ munkatársa), aki az adminisztratív, titkári stb. feladatok ellátását végezte, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság titkáraként továbbra is ellátja a titkári és adminisztratív teendőket.

1998. február 6.

Liszka József a müncheni Széchenyi Kör meghívására a szlovákiai magyarok néprajzáról és a problémakör muzeológiai dokumentálásáról tartott előadást. Egyszersmind bemutatta a nemrégiben létrejött Etnológiai Központ célkitűzéseit, eddigi eredményeit és jövőbeni terveit.

1998. február 9.

A Passaui Egyetem Néprajzi Tanszéke meghívására Liszka József az egyetem néprajz szakos hallgatóinak, illetve külső érdeklődőknek a kisalföldi magyar farsangi szokásokról s azok közép-európai összefüggéseiről tartott előadást. Kérdésekre válaszolva a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásának intézményes kereteit is vázolta.

1998. május 1–4.

Német nyelvterületen 1967-ben indult az a kezdeményezés, amelynek célja a szakrális kisemlékek számbavétele, dokumentálása volt, valamint kétévenként egy tudományos konferencia szervezése az ezen a területen tevékenykedő műkedvelők és szakemberek részére. A konferenciák helyszíne 1988-ig felváltva Németország és Ausztria, 2000-ben azonban a tanácskozás már egy volt szocialista országban, a csehországi Teplán került megrendezésre. A Hesseni Kisemlékkutató Egyesület, az Aši Múzeum (Muzeum Aš) munkatársai és a kisemlékkutatással foglalkozó több cseh kutató szervezésében került sor a Kisemlékkutatók XIII. Nemzetközi Konferenciájára. Az Etnológiai Központ képviseletében L. Juhász Ilona Erforschung den Totengedenken am Strassenrand in der Süd-Slowakei auf der Strecke zwischen Pressburg (Bratislava) und Rosenau [Az út menti haláljelek kutatása Dél-Szlovákiában a Pozsony és Rozsnyó közötti útszakaszon], Liszka József pedig Denkmäler des Hl. Johannes von Nepomuk auf dem nördlichen Teil der Kleinen Tiefebene [Nepomuki Szent János emlékei a Kisalföld északi részén] címmel tartott előadást. A konferencia résztvevői tanulmányi kiránduláson is részt vettek, amelyen a szélesebb környék szakrális kisemlékeivel ismerkedhettek meg.

1998. július 29.

A budapesti Európai Folklór Központ által, Jászberényben, Sokszínű Európa: illúzió vagy valóság címen megvalósított konferencián Liszka József „Akkoriban mind egyenlők voltunk…” Németek, magyarok és szlovákok együttélése Pozsonyban a 20. század első felében címen tartott előadást.

1998. szeptember 24.

A Békésen megrendezett XI. Országos Népi Építészeti Tanácskozáson Liszka József az Etnológiai Központ dokumentációs tevékenységéről számolt be a Szakrális kisemlékek a Kisalföld szlovákiai részén. A terminológia és a településszerkezeti kapcsolatok kérdései című előadásának keretében.

1998. október 6.

A 4. Szegedi Vallási Néprajzi Konferencián Liszka József „Növekszik, mint a prágai Jézuska ruhája…” Kísérlet egy proverbium művelődéstörténeti hátterének megvilágítására címen tartott előadást.

1998. október 17.

A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola nemzetközi konferenciáján Liszka József Változásvizsgálatok a szlovákiai magyarság mindennapi kultúrájában címen tartott előadást.

1998. október 22.

A XI. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencián, a lengyelországi Cieszynben Liszka József Volkskultur des ungarischen Ethnikums in der Slowakei. Beispiel: die Kleine Tiefebene [A szlovákiai magyarok népi kultúrája. Kisalföldi példa] címen tartott előadást.

1998. október 28.

Az Etnológiai Központ fennállása egyéves évfordulója alkalmából a komáromi Tiszti Pavilon dísztermében ünnepi ülésre került sor. Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója az intézmény célkitűzéseiről, a konkrét tervekről, addigi eredményeiről beszélt. A rendezvényen az Etnológiai Központ két kiadványának bemutatására is sor került. Hála József, az ELTE Néprajzi Intézetének adjunktusa az Ág Tibor 70. születésnapjára megjelent kötetet (Szolgálatban. Folklorisztikai tanulmányok a 70 esztendős Ág Tibor tiszteletére), Lukács László, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum osztályvezetője pedig az L. Juhász Ilona által összeállított, az 1987–1988-as évek termését tartalmazó Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiát méltatta.

A rendezvényt „Az Istennek dicsőségére…” Szakrális kisemlékek a Kisalföldön címmel az Etnológiai Központ és a győri Xantus János Múzeum munkatársainak közös fotókiállításának megnyitója zárta, amely a komáromi Szent András-templom oratóriumában kapott helyett. A kiállítást a komáromi születésű folklorista, Erdélyi Zsuzsanna nyitotta meg. A kiállítás 1998. december 31-ig állt a látogatók rendelkezésére.

Kiadványok

Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1987–1988). Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 1998, 142 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 1./

Liszka József szerk.: Szolgálatban. Folklorisztikai tanulmányok a 70 esztendős Ág Tibor tiszteletére. L. Juhász Ilona közreműködésével szerkesztette Liszka József. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 1998, 130 p. /Notitia Historico-Ethnologica 1./

Liszka József szerkesztésében L. Juhász Ilona közreműködésével a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság és az Etnológiai Központ közös kiadásában Megjelenik a Hírharang című néprajzi tájékoztató füzet 1997 és 1998-as összevont száma.

Sajtóvisszhangok, interjúk

–hilda– [Miskó Ildikó]: Néprajzkutatás tudományos igénnyel. Etnológiai Központ Komáromban. Szabad Újság 6, 1998/16, 9. p.

Kamoncza Márta: Modern műhely szeretne lenni. Egyéves az Etnológiai Központ. Tervei között szerepel a szlovákiai magyarok néprajzának feldolgozása. Új Szó 1998. 11. 6., 3. p.

Liszka József: Lelkesedéshez társult szakszerűség. A kisemlékek kutatóinak tanácskozása a csehországi Teplában. Komáromi Lapok 1998/19, 3. p.

Liszka József: Szakrális kisemlékek a Kisalföldön. Fotókiállítás. Műemléklap 3, 1999/5, 8. p.

1999

1999. február 24.

Az ipolysági Honti Múzeumban, a szlovákiai magyar muzeológusok szakmai találkozóján Liszka József Magyar múzeumalapítási kísérletek (Cseh)Szlovákiában 1918–1998 címen tartott előadást.

1999. március 10.

A Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézetében nyílt meg a komáromi Etnológiai Központ és a győri Xantus János Múzeum Szakrális kisemlékek a Kisalföldön című fényképkiállítása. A tárlat 1999. április 25-ig volt megtekinthető.

1999. április 14.

A tőketerebesi Honismereti Múzeumban nyílt meg a komáromi Etnológiai Központ és a győri Xantus János Múzeum Szakrális kisemlékek a Kisalföldön című, a Magyar Köztársaság pozsonyi Magyar Kulturális Intézete közreműködésével megrendezett fényképkiállítása. A tárlatot, amely folyó év április 26-ig volt megtekinthető, Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója nyitotta meg.

1999. április 16.

A Márai Sándor Alapítvány Igazgatótanácsa a tudományos kutatás területén kifejtett kiemelkedő tevékenységéért Liszka Józsefet Nyitott Európáért Díjban részesítette. A pozsonyi Zichy-palotában tartott rendezvényen a díjazott munkásságát egykori tanára, az ELTE Folklore Tanszékének professzora, Voigt Vilmos méltatta.

1999. április 19.

A Magyar Néprajzi Társaság Folklór Szakosztálya ülésén a budapesti Néprajzi Múzeumban Liszka József Szakrális Kisemlék Archívum Komáromban. Egy nemrég létrehozott adatbázis fejlesztésének nehézségei és lehetőségei címen tartott előadást.

1999. április 29.

A budapesti Magyar Kultúra Alapítvány székházában a Fórum Intézet bemutatkozó rendezvényén Liszka József Etnológiai kutatások Szlovákiában a kilencvenes években. A Fórum Intézet Etnológiai Központja szerepe és feladatai, L. Juhász Ilona pedig Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiák címen tartott előadást.

1999. június 24.

Juhász Ilona a Komáromi Polgári Klubbal közösen megszervezi a Madách-Posonium komáromi könyvesboltjában a dunaszerdahelyi székhelyű Gyurcsó István Alapítvány néprajzi témájú kiadványainak bemutatóját. Az eddig megjelent kötetek jelentőségét Liszka József méltatta. A kiadványsorozat legújabb darabjáról (Felsütött a nap sugára. Kelet-szlovákiai népdalok) maga a szerző, Ág Tibor népzenekutató is beszélt.

október 6.

A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola nemzetközi konferenciáján Liszka József Mátyás-mondák csallóközi hagyománya címen tartott előadást.

1999. december 1.

A Magyar Kultúra Alapítvány budapesti székházában nyílt meg a komáromi Etnológiai Központ „Az Istennek dicsőségére” című, a dél-szlovákiai szakrális kisemlékeket bemutató fényképkiállítása.

1999. december

Juhász Ilona, miután megszervezte a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság gyermek és felnőtt kategóriában meghirdetett néprajzi gyűjtőpályázatát (Szentcsalád-járás), ellátva minden feladatot a felhívás közzétételétől a díjak bebiztosításán át a díjátadó ünnepségig és azt követően a jutalmak postázásáig, lemondott a titkári tisztségéről, amelyet 9 évig töltött be. Ezáltal az Etnológiai Központ megszűnt a Szlovákiai Néprajzi Társaság ügyintéző székhelye lenni. A Társaság tulajdonában lévő számítógépet és fénymásolót, valamint elektromos írógépet a Társaság elnöke és alelnöke elszállította.

Kiadványok

Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1989–1990). Dunaszerdahely: Lilium Aurum 1999, 159 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 2./

Liszka József szerkesztésében L. Juhász Ilona közreműködésével a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság és az Etnológiai Központ közös kiadásában Megjelenik a Hírharang című néprajzi tájékoztató füzet 1999/1. és 1999/2. száma.

Sajtóvisszhangok, interjúk

Grendel Ágota: Hallassa hangját a szakma! Beszélgetés Liszka Józseffel az Etnológiai Központ tervezeteiről és a központi magyar múzeum kérdéséről. Új Szó 1999. 2. 4., 9. p.

Grendel Ágota: Helyünk van a nagyvilágban. Bemutatjuk a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díjának kitüntetettjeit – Liszka József. Új Szó 1999. 4. 30., 5. p.

Liszka József: A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és a komáromi Etnológiai Központ. Acta Ethnologica Danubiana 1 (1999), 139–144. p.

Nem két-három ember magánügye. Megkérdeztük Liszka Józsefet, az MNO volt vezetőjét. Szabad Újság 1999/8, 5. p.

2000

2000. április 30.

A Felső-Ausztriai Kisemlékkutatók Egyesülete a festői szépségű ausztriai Bad Ausseeben rendezte meg a Kisemlékkutatók XIV. Nemzetközi Konferenciáját a helyi Kammerhof Múzeummal közösen. Liszka József „Es wächst wie das Gewand des Prager Jesuleins…” Kulturgeschichtlicher Hintergrund einer Redensart [„Növekszik, mint a prágai Jézuska ruhája…” Kísérlet egy proverbium művelődéstörténeti hátterének megvilágítására], L. Juhász Ilona pedig a Nyitra környéki magyar falvak házainak oromfalán szokatlanul nagy számban előforduló szoborfülkékről, valamint az ezekkel szoros rokonságot mutató síremléktípusokról Ein merkwürdiges sakraler Kleindenkmal Typus in Dorfen in Neutra-Gebiet [Egy figyelemre méltó kisemléktípus a Nyitra környéki falvakban] címen tartott előadást. A konferencia keretében szervezett tanulmányi kiránduláson Salzkammergut jellegzetes szakrális emlékeivel ismerkedhettek meg a résztvevők. A konferencia ideje alatt bemutatásra került az Etnológiai Központ dél-szlovákiai szakrális kisemlékeket prezentáló fényképkiállítása is, aminek megnyitóján Liszka József tájékoztatást nyújtott a komáromi Szakrális Kisemlékek Archívumáról is.

2000. május 22–23.

A Magyar Tudományos Akadémia és további együttműködő szervezetek és intézmények szervezésében Budapesten megrendezett Tudóstalálkozó–2000 című tanácskozáson Liszka József: Képzési és kutatási együttműködés a felsőoktatásban címen tartott előadást.

2000. október 9.

Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanári Klubjában, a Magyar Szemiotikai Társaság által, Jeles jogok – jogos jelek címen rendezett előadás-sorozat keretében Liszka József a (cseh)szlovákiai magyarság önmeghatározásának jelképrendszeréről beszélt.

2000. október 10.

A Magyar Néprajzi Társaság által Szentendrén szervezett, Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón című tudományos tanácskozáson Liszka József A szlovákiai magyar néprajzi tudományosságtól az európai etnológiáig. Egy kisebbségi magyar néprajzi tudományosság lehetőségei és feladatai az ezredfordulón címen tartott előadást.

2000. október 18–21.

A határ mint néprajzi probléma címmel az Etnológiai Központ rendezte meg Komáromban a XII. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferenciát. Liszka József üdvözlő szavai után a bonni székhelyű Nemzetközi Etnokartográfiai Munkacsoport elnöke, Heinrich L. Cox professzor üdvözölte a tanácskozás résztvevőit és nyitotta meg a háromnapos tanácskozást.

A konferencia Ausztriából, Csehországból, Franciaországból, Hollandiából, Lengyelországból, Magyarországról, Németországból, Skóciából, valamint Szlovákiából érkezett résztvevői elsősorban a mai nemzetállamok makro- és mikroterületeinek határait vették szemügyre mind történelmi, mind pedig szinkronikus szempontból. A legtöbb előadás nem a határról mint olyanról szólt, hanem egy lehetséges strukturális tagolódás, valamint az egyes kulturális rendszerek, illetve rendszerrészek kialakulásának kérdésével foglalkozott. Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében Zeitliche „Grenzen” der ungarischen Popularkultur in der Slowakei. Kulturwirkende Einflüsse der Herrschaftswechsel im 20. Jahrhundert [A szlovákiai magyarok populáris kultúrájának időbeli „határai”. A 20. századi impériumváltások kultúraalkotó hatásai] címmel tartott előadást. A háromnapos konferencia egy Komárom környékét bemutató tanulmányi kirándulással zárult.

2000. december 5.

A Mátyusföldi Muzeológiai Társaság A szlovákiai magyar muzeológia története a kezdetektől napjainkig című rendezvényén, Szencen, Liszka József A szlovákiai magyar muzeológia helyzete 1918-tól napjainkig címen tartott előadást.

2000. december 7.

A Fórum Társadalomtudományi Intézet Ezredforduló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében címmel konferenciát rendezett, amelyen a határon túli magyar tudományos intézmények, műhelyek, illetve a Magyarországon működő kisebbségekkel foglalkozó kutatócsoportok és intézmények képviselői tartottak előadást.

Az Etnológiai Központot Liszka József a Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? című előadásával képviselte.

2000. december 10.

Az Osztrák Szemiotikai Társaság (Österreichische Gesellschaft für Semiotik) kutatóintézete (Institut für Sozio-Semiotische Studien) rendezésében Bécsben megvalósult, Mythen, Riten, Simulakra. Semiotische Perspektiven [Mítoszok, rítusok, szimulákrumok. Szemiotikai perspektívák] című nemzetközi konferencián Liszka József Zeichen, Symbolen und Mythen. Zur Bedeutung der Nationalsymbole bei den Ungarn in der (Tschecho)Slowakei [Jelek, szimbólumok és mítoszok. A (cseh)szlovákiai magyarok nemzeti jelképrendszeréhez] címen tartott előadást.

Kiadványok

Acta Ethnologica Danubiana 1. Az Etnológiai Központ Évkönyve 1999. Dunaszerdahely–Komárom: Lilium Aurum 2000, 149 p.

Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1991–1992). Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000, 217 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 3./

Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1993–1994). Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 2000, 239 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 4./

Nagy Endre: Tardoskedd és Udvard földrajzi nevei. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000, 174 p. /Notitia Historico-ethnologica 2./

Viga Gyula szerk. Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000, 319 p. /Lokális és regionális monográfiák 1./

Sajtóvisszhangok, interjúk

Juhász Ilona: Lelkesedés és szakértelem. Kisemlékkutatók Nemzetközi Konferenciája az ausztriai Bad Ausseeben. Két év múlva Komárom lesz a házigazda. Új Szó 2000. május 20., 14. p.

Juhász Ilona: Chronik der Tagung (Grenze, als volkskundliches Problem. XII. Internationale Ethnokartographische Tagung in Komorn). A konferencia krónikája (A határ mint néprajzi probléma. XII. Etnokartográfiai Konferencia Komáromban). Kronika konferecnie (Hranice ako etnologický problém. XII. Medzinárodná etnokartografická konferencia). Acta Ethnologica Danubiana 2–3 (2000–2001), 229–231. p.

2001

2001. május

A Passaui Egyetem Néprajzi Tanszékén Humboldt-ösztöndíjasként tevékenykedő Liszka József a tanszék hallgatóinak két vendégelőadást tartott. Május 9.: Flurdenkmäler in der Südslowakei [Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában]; május 17.: Nationalsymbole der ungarischen Volksgruppe in der Slowakei [A szlovákiai magyarok nemzeti jelképei].

2001. szeptember 1.

Megkezdődött az Etnológiai Központ hosszú távú (2005-ig tartó), számos külső munkatársat is foglalkoztató kutatási projektuma megvalósítása a szlovákiai magyarok populáris kultúrájának változásairól az ezredforduló környékén.

2001. október 6.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében Galántán megrendezett, Social Network in Movement [Mozgó szociális hálók] című nemzetközi tanácskozáson Liszka József Hol terül el a Mátyusföld? Adalékok egy tájegység történeti-néprajzi körülhatárolhatóságának kérdéseihez címen tartott előadást.

2001. október 11.

A Szlovák Nemzeti Múzeum által Pozsonyban szervezet V záhrade pokoja. Obyčaje pri úmrtí a pochovávaní na Slovensku s osobitným zreteľom na etnickú a konfesionálnu mnohotvárnosť [A nyugalom kertjében. A halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokások Szlovákiában, különös tekintettel annak etnikai és vallási sokszínűségére] című konferencián Liszka József Výskum pohrebných zvykov, obyčajov a cintorínov u Maďarov na Slovensku. Výsledky a problémy [A szlovákiai magyarok temetkezési szokásainak és temetőinek kutatása. Eredmények és problémák] címen tartott előadást.

2001. október 18.

A győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola nemzetközi konferenciája keretében, az intézmény épületében nyílt meg az Etnológiai Központ Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató fényképkiállítása.

2001. október 19.

A Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottsága és a győri Xántus János Múzeum rendezésében valósult meg Győrben a Barokk szent – kép – kultusz című tudományos tanácskozás. A konferencián Liszka József Adalékok egy Nepomuki Szent János-szobor ikonográfiájához címen tartott előadást.

Kiadványok

 Acta Ethnologica Danubiana 2–3. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2000–2001. Dunaszerdahely–Komárom: Lilium Aurum 2001, 277 p.

2002

2002. május 27.

A kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszéke meghívására Liszka József a szlovákiai magyarok népi kultúrájáról tartott előadást.

2002. október 5.

Az Etnológiai Központ fennállásának ötödik évfordulója alkalmából A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és az Etnológiai Központ. Eredmények és feladatok címmel tudományos tanácskozást rendezett Komáromban. A konferencia célja az elmúlt fél évtized eredményeinek áttekintése, és a szlovákiai magyar néprajzi kutatásra, azon belül az Etnológiai Központra váró feladatok megfogalmazása volt. Az eredményeket és problémákat Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója vázolta nyitóelőadásában, majd a központ könyvsorozataiban megjelent kiadványokat neves magyarországi és szlovákiai néprajzkutatók értékelték. Liszka József A szlovákiai magyarok néprajza című szintézisét Kósa László akadémikus, szlovák szempontból pedig Ján Botík professzor elemezte. Az L. Juhász Ilona összeállításában készülő Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiája addig megjelent 4 kötetét Lukács László néprajzkutató mutatta be. Selmeczi Kovács Attila, a budapesti Néprajzi Múzeum főmunkatársa a Lokális és regionális monográfiák eddig megjelent három kötetét (Viga Gyula szerk.: Kisgéres; L. Juhász Ilona: Rudna I. A temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században; Pukkai László: Mátyusföld I.) értékelte. Voigt Vilmos professzor az Interethnica sorozatról és az Etnológiai Központ Évkönyvéről, az Acta Ethnologica Danubianáról szólt.

A tanácskozás második felében az Etnológiai Központ külföldi kapcsolataiba engedett bepillantást Pozsony Ferenc, a kolozsvári egyetem néprajzprofesszora, valamint Halász Albert lendvai néprajzkutató beszámolója. Ezután a Szlovákiában működő magyar néprajzi műhelyek képviselői kaptak szót. Jarábik Gabriella és Mácza Mihály a pozsonyi, illetve a komáromi múzeum célkitűzéseiről beszélt. B. Kovács István a frissen alakult rimaszombati református egyháztörténeti gyűjteményt, Pusko Gábor a tornaljai Kulturális Antropológiai Műhelyt, Danter Izabella a Mátyusföldi Muzeológiai Társaságot, Huszár László pedig a dunaszerdahelyi Népzenei Adattárat mutatta be.

2002. május 4.

A Szímői Jedlik Ányos Társaság kuratóriuma a társadalomtudományok területén kifejtett munkássága elismeréseként Liszka Józsefnek ítélte oda a Jedlik Ányos-díjat. A kitüntetett munkásságát Balázs György, a budapesti Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese méltatta.

2002. május 9–12.

2002-ben a komáromi Etnológiai Központ vállalta magára a Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciájának megszervezését. A konferencia nyelve hagyományosan a német volt, azonban szlovák és magyar nyelvű előadások is elhangzottak.

Előadást tartott többek között Bärbel Kerkhof-Hader, a Bambergi Egyetem Néprajzi Tanszékének professzor asszonya, Walter Hartinger, a passaui egyetem Néprajzi Tanszékének professzora és Klaus Beitl bécsi professzor is. Az Etnológiai Központ részéről L. Juhász Ilona Vom Grabmal zum Nationalsymbol. Gedenksäulen/Speerhölzer als Zeichen nationaler Identität [A sírjeltől a nemzeti szimbólumig. Emlékoszlopok/kopjafák mint a nemzeti identitás jelei], Liszka József Archiv für sakrale Kleindenkmäler in Komorn [A Szakrális Kisemlék Archívum Komáromban] címmel tartott előadást. A konferencia része volt egy Komárom és környéke szakrális kisemlékeit bemutató tanulmányi kirándulás is, amelynek keretében a résztvevők az érsekújvári járásbeli Udvardon megtekinthették az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívuma fotóanyagából készült Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában címmel rendezett fotókiállítását. A háromnapos rendezvény befejezéseként Liszka József kalauzolásával Komárom nevezetességeivel ismerkedhettek a résztvevők.

2002. november 26.

A Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke meghívására Liszka József a szlovákiai magyarok népi kultúrájáról tartott előadást.

Kiadványok

Acta Ethnologica Danubiana 4. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2002. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Institute–Lilium Aurum 2002, 249 p.

Bodnár Mónika: Etnikai és felekezeti viszonyok a Felső-Bódva völgyében a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 134 p. /Interethnica 1./

Horváthová, Margaréta: Nemci na Slovensku. Etnokultúrne tradície z aspektu osídlenia, remesiel a odievania. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút–Spoločenskovedný ústav–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2002, 121 p. /Interethnica 4./

Juhász Ilona: Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 343 p. /Lokális és regionális monográfiák 2./

Keményfi Róbert: Gömöri etnikai térmozaik. A törtneti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai térszerkezetének változása – különös tekintettel a szlovák–magyar etnikai határ futására. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 238 p. /Interethnica 3./

Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely: Osiris Kiadó–Lilium Aurum Kiadó 2002, 542 p.

Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945–2000. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 197 p. /Lokális és regionális monográfiák 3./

Sopoliga, Miroslav: Ukrajinci na Slovensku. Etnokultúrne tradície z aspektu osídlenia, ľudovej architektúry a bývania. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút–Spoločenskovedný ústav–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2002, 174 p. /Interethnica 2./

Sajtóvisszhangok, interjúk

Balázs György: A Jedlik Ányos-díjas Liszka József. Néprajzi Hírek 31, 2002/1–4, 193–194. p.

Mészáros Péter: Látogatóban Liszka József néprajzkutatónál. Remény 13, 2002/12, 4. p.

Csanda Gábor: Szellemi őrtüzek a homályban. Új Szó 2002. 8. 9., 11. p. (Gondolat 2, évf. 16. szám)

Rácz Vince: Egyre bővül a szakembergárda. Liszka József a jövőben a népi vallásosság egyes jelenségeinek aprólékosabb vizsgálatával szeretne foglalkozni. Új Szó 2002. 5. 6., 5. p.

Juhász Ilona: A Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciája Komáromban. 2002. május 10–12. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4, 2002/2, 194–196. p.

Juhász Ilona: Chronik der Tagung. A tanácskozás krónikája. Kronika konferencie. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 33–41. p.

Juhász Ilona: 15. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung in Komorn (Slowakei vom 10. bis 12. Mai 2002. Jahrbuch für deutsche und osteuropäische Volkskunde. (Freiburg) Band 45 (2003), 143–145. p.

Liszka József: Az Etnológiai Központ öt éve Új Szó 2002. 10. 18., 10–11. p. (Gondolat 2. évf. 21. szám)

Liszka József: Institut für Sozialwissenschaft „Forum”– Forschungszentrum für Europäische Ethnologie. Hessische Blätter für Volks- und Kulturforschung 37/38. Marburg: Jonas Verlag 2002, 130–134. p.

Liszka József: Szakrális Kisemlék Archívum. A szabadtéri szakrális kisemlékek dokumentálása a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központjában. Gömörország 3, 2002/3, 38–41. p.

Liszka József: Archiv für sakrale Kleindenkmäler in Komorn. Szakrális Kisemlék Archívum Komáromban. Archív drobných sakrálnych pamiatok v Komárne. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 75–80. p.

Szilvássy József: Szintézis után – szakosodás. Beszélgetés Liszka József etnográfussal A szlovákiai magyarok néprajza című kötetről… Új Szó 2002. 5. 3., 11. p. (Gondolat 2. évf. 9. szám)

Sz. Zs. [Szénási Zsófia]: Félezer oldalban a szlovákiai magyarok néprajzáról. Liszka József szerint fel kéne már hagyni a tizenkettedik óra folytonos emlegetésével. Könyvhét 6, 2002/12, (2002.6.13.), 8. p.

Tungli Gyula: Szakrális emlékek Szlovákiában. Pápai Hírlap 2002. 1. 22., 4. p.

2003

2003. április 14–16.

A bambergi Otto Friedrich Egyetem Néprajzi / Európai Etnológiai Tanszéke rendezésében Bad Staffelstein / Kloster Banzban került megrendezésre az Andacht und Erinnerung. Gegendtand – Symbol – Handlung [Áhitat és emlékezet. Tárgy – jelkép – cselekvés] című nemzetközi konferencia, aminek keretében L. Juhász Ilona Photos auf Grabmälern in der Südslowakei [Dél-szlovákiai fényképes síremlékek], Liszka József pedig Zur Ehre Gottes… oder? Errichtungsanlässe sakraler Flurdenkmäler [Isten dicsőségére… vagy? Szakrális kisemlékeink állítási indokainak kérdéséhez] címen tartott előadást.

2003. május 8.

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztálya a 2003. évi akadémiai közgyűlés keretében rendezte meg A Magyarországon kívül élő magyarok néprajzi és antropológiai kutatása című tudományos ülésszakot. A rendezvényen Liszka József A szlovákiai magyarok mindennapi kultúráját befolyásoló külső tényezők 1918-tól napjainkig címen tartott előadást.

2003. július 6.

A tatai Kuny Domokos Múzeumban került sor az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívuma anyagára támaszkodó, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékei című kiállítás megnyitására.

2003. szeptember 18.

A szombathelyi Savaria Múzeum adott otthont a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottságának Néprajzi Munkabizottsága és a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága által szervezett Út menti szakrális emlékek és kálváriák kutatása Kelet-Közép-Európában címmel megvalósult tanácskozásnak, amelyen áttekintették a magyarországi és a környező országok kutatási eredményeit, helyet adva a különböző irányzatok és megközelítési módszerek bemutatásának is. Az Etnológiai Központ részéről Liszka József a szlovákiai szakrális kisemlékek kutatásának eredményeiről tartott előadást.

A konferencia szünetében került sor az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumából válogatott fotókiállítás megnyitására, amely Dél-Szlovákia magyarok által lakott vidékeinek kisemlékeibe nyújtott betekintést csaknem félszáz felvétel segítségével Pozsonytól Ágcsernyőig.

2003. szeptember 10.

Liszka József Národopis Maďarov na Slovensku [A szlovákiai magyarok néprajza] című kötetét a Magyar Néprajzi Társaság budapesti közgyűlésén Voigt Vilmos mutatta be a Néprajzi Múzeumban.

2003. szeptember 22.

Somorján a Fórum Intézetben Liszka József Zwischen den Karpaten und der Ungarischer Tiefebene. Volkskunde der Ungarn in der Slowakei [A Kárpátok és az Alföld között. A szlovákiai magyarok néprajza] című kötetét, amely a Passaui Egyetem Néprajzi Tanszékének kiadásában jelent meg, Walter Hartinger, a Passaui Egyetem néprajzprofesszora mutatta be.

2003. október 21.

A Harmonia Sacra Danubiana rendezvénysorozat keretében, a Komárom-Szőnyi Petőfi Sándor Művelődési Házban került sor az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” című, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató kiállítás megnyitására.

2003. október 31.

Somorján a Fórum Intézetben Verebélyi Kincső, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklore Tanszékének professzora mutatta be L. Juhász Ilona Rudna I. A temetkezési szokások és temetőkultúra változásai a 20. században című kötetét.

2003. november 5.

A Kodolányi János Főiskola Társadalomtudományi Tanszéke, az MTA Veszprémi Területi Bizottsága és a Fórum Kisebbségkutató Intézet közös rendezésében valósult meg Székesfehérvárott az Európai uniós csatlakozásunk kulturális hatásai című interdiszciplináris konferencia. A rendezvényen Liszka József Világok határán. A népi kultúra helye és szerepe Európa egyik ütközési zónájában címen tartott előadást.

2003. december 13.

Az MTA Veszprémi Területi Bizottsága székházában került sor az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” című, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató kiállítás megnyitására. A tárlat 2004. február 15-ig volt látogatható.

Kiadványok

Juhász Ilona összeáll.: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1995–1998). Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 2003, 206 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 7./

Liszka József: Národopis Maďarov na Slovensku. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2003, 495 p. /Interethnica 5./

Liszka József: Zwischen den Karpaten und der Ungarischen Tiefebene. Volkskunde der Ungarn in der Slowakei. Passau: Lehrstuhl für Volkskunde 2003, 505 p. /Passauer Studien zur Volkskunde 22./

Cs. Nagy Lajos: Lexikológiai vizsgálatok Medvesalján. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum 2003, 271 p. /Notitia Historico-Ethnologica 4./

Puntigán József–Puntigán Tünde: A losonci református temető. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum 2003, 311 p. /Notitia Historico-Ethnologica 3./

Varjú Katalin: „Pénteken délig nyitva van az ég!” Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2003, 126 p. /Interethnica 6./

Varjú Katalin: „V piatok doobeda je otvorené nebo!“ Šamorín–Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2003, 126 p. /Interethnica 7./

Sajtóvisszhangok, interjúk

Demecs Péter: Karácsony régen és ma. Beszélgetés Liszka József néprajzkutatóval, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának igazgatójával. Vasárnap 36, 2003/51–52, 34–36. p.

Liszka József: Archív drobných sakrálnych pamiatok – Dokumentácia drobných sakrálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne. Slovenský národopis 51 (2003), 515–523. p.

2004 

2004. február 20.

A határon túli tudományos műhelyek munkáját bemutató sorozat harmadik alkalmaként A szlovákiai magyarok populáris kultúrája 1990–2005 között címmel megvalósult rendezvényen az MTA Veszprémi Területi Bizottsága székházában mutatkozott be az Etnológiai Központ. Liszka József részletes tájékoztatót nyújtott az Etnológiai Központ célkitűzéseiről és eddigi tevékenységéről. L. Juhász Ilona pedig beszámolt az intézetben folyó temetőkutatásról, majd szólt a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiák összeállításának addigi eredményeiről, valamint egy hosszabb előadást is tartott A kopjafa mint nemzeti szimbólum a szlovákiai magyarok körében címmel. Az Etnológiai Központ külső munkatársai közül Gecse Annabella A parasztgazdaságok változásai Gömörben. Dúlházi példa, Bagin Árpád Egy régi-új szokás megjelenése a szlovákiai magyarok körében, Czövek Judit pedig A kolonyi lagzi. Változásvizsgálatok címmel számoltak be aktuális kutatásaikról.

A rendezvény keretében nyílt meg a Veszprém Megyei Levéltár és VEAB székházában az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul”. Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című kiállítása is.

2004. február 28.

A székesfehérvári Szent István Múzeumban nyílt meg az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” című, Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató kiállítása, amely 2004. április 12-ig volt látogatható.

2004. június 10–13.

A bajorországi Bamberghez közeli lichtenfels-klosterlangheimi konferenciaközpontban került sor a Kisemlékkutatók 16. Nemzetközi Konferenciájára a bambergi Otto Friedrich Egyetem Néprajzi / Európai Etnológiai Tanszéke vezetője, Bärbel Kerkhoff-Hader professzor asszony szervezésében. Liszka József és L. Juhász Ilona az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumának készülő internetes adatbázisát mutatták be. A prezentációt követő eszmecsere során kiderült, hogy a vállalkozás ez idő szerint egyedülálló az európai etnológiában, és több szervezet részéről is készség mutatkozott az Etnológiai Központ programjába történő bekapcsolódásra.

2004. szeptember 24–25.

A magyar népi építészet helyzete a határainkon túl alcímmel rendezte meg Békés Város Önkormányzata a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága és Népi Építészeti Szakbizottsága Békésen a XIV. Népi Építészeti Tanácskozást. A Romániából, Szerbia-Montenegróból, Szlovákiából és Magyarországról érkezett előadók a népi építészet kutatásának és karbantartásának helyzetét vázolták fel. Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében a szlovákiai magyar területeken található tájházak problematikáját taglalta előadásában.

2004. október 28.

A somorjai Fórum Klubban Liszka József „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul” címmel tartott előadást a szakrális kisemlékekről.

2004. október 30–31.

A mai médiaszemiotika címen került megrendezésre Dunabogdányban a 9. Osztrák–magyar Szemio-filozófiai Konferencia. L. Juhász Ilona Speerhölzer/Gedenksäulen als Medien zur symbolischen Raumbegrenzung bei Ungarn in der Slowakei [A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térmeghatározás médiumai] címen tartott előadást.

2004. november 6.

A Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából a Magyar tudományos könyvkiadás Szlovákiában 1918-tól napjainkig címmel a Fórum Kisebbségkutató Intézet a Szlovákiai Magyar Írók Társaságával és a tornaljai Kulturális Antropológiai Műhellyel közösen a Tornaljai Városi Könyvtárban könyvkiállítást, majd ezt követően a városháza dísztermében a témához kapcsolódó tudományos tanácsozást rendezett. Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatója A magyar kisebbségkutatás intézményesülésének és integrációjának lehetőségei című előadásában európai kontextusba ágyazottan elsősorban a szlovákiai magyar tudományos intézményrendszer kialakulását mutatta be, és elemezte annak működési feltételeit.

Liszka József A szlovákiai magyar tudományos könyvkiadás 1989 után bekövetkezett változásai címmel tartott előadásában a szlovákiai magyar tudományosság fogalmi meghatározására tett kísérletet, illetve röviden vázolta a szlovákiai magyar tudományos könyvkiadásban bekövetkezett változásokat és eredményeket. Hiányolt egy olyan, terjesztéssel egybekötött nyilvántartást, amely lehetővé tenné, hogy a Csallóköztől a Bodrogközig megjelenő tudományos jellegű publikációkról minden érintett tudomást szerezhessen.

2004. november 12.

A csallóközaranyosi községi könyvtár szervezésében került sor Erdélyi Zsuzsanna komáromi születésű folklorista szerzői estjére. A találkozó „háttérrendezvénye” az Etnológiai Központ Szakrális kisemlékek a Kisalföld szlovákiai részén című fotókiállítása volt. A mintegy félszáz színes fényképnagyítás segítségével az érdeklődők a Csallóköz tágabb környéke fontosabb szakrális kisemléktípusaival ismerkedhettek meg. A kiállítás két hétig volt megtekinthető a könyvtár épületében. A rendezvényen az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona képviselte.

2004. november 17.

Győrben a Magyarok a nagyvilágban. Magyarnak lenni határon innen és túl címen a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolai Kar Pedagógiai Tanszéke, a VEAB Magyarságkutatási Munkabizottsága és a Magyar Pedagógiai Társaság Győr-Moson-Sopron Megyei tagozata tudományos tanácskozást rendezett. Liszka József, az Etnológiai Központ képviseletében a szlovákiai magyar tudományosság elvi és módszertani kérdéseiről, valamint a szlovákiai magyar tudományos könyvkiadás 1989 utáni eredményeiről tartott előadást.

2004. december 17.

Az Égtájak fesztivál – Vendégségben a Délvidéken című program keretében került sor Megszentelt emlékeink címen a zentai Városi Múzeumban a Zenta község (Szerbia, Vajdaság) szakrális kisemlékeit bemutató fotó- és dokumentumkiállítás megnyitójára, amelyet Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója nyitott meg. A népes közönségnek szólt a Komáromban található, 1997-ben megalapított Szakrális Kisemlék Archívumról is.

Kiadványok

Acta Ethnologica Danubiana 5–6. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2003–2004. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Institute–Lilium Aurum 2004, 241 p.

Juhász Ilona: Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1999–2002). Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 2004, 274 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 8./

Sajtóvisszhangok, interjúk

Juhász Ilona–Liszka József: Kleindenkmäler in der Südslowakei. Ein Forschungsbericht. In Kleindenkmalforschung. Bewahren–Forschen–Dokumentieren–Vermitteln. Dokumentation einer Fachtagung. 16. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung 10.–13. Juni 2004. Hg. Von Heribert Haas–Bärbel Kerkhoff-Hader. Bamberg: Schule der Dorf- und Flurentwicklung in Klosterlangheim 2007, 19–28. p. /Langheimer Schriften 2./

Liszka József: A Kisemlékkutatók 16. Nemzetközi Konferenciája. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 229–230. p.

Liszka József: 9. Osztrák–Magyar Szemio-filozófiai konferencia. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 231–232. p.

Liszka József: „Krisztus-kereszt az erdőn…” Bevezető gondolatok a Megszentelt emlékeink című kiállítás képeihez Zentán. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 59–66. p.

2005

2005. január 19.

Az Etnológiai Központ Évkönyve, az Acta Ethnologica Danubiana legújabb, összevont 5–6. Kötetének bemutatója Tornalján volt, a tornaljai Kulturális Antropológiai Műhely szervezésében. Pusko Gábor főszervező megnyitó szavait követően Liszka József, a kötet szerkesztője felvázolta a jelenlevőknek az Etnológiai Központ tevékenységét, érintve a kiadványokat is. Az évkönyvet Kotics József, a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Tanszékének vezetője méltatta, aki kiemelte azt a törekvést, hogy az Etnológiai Központ kisebbségi körülmények között európai etnológiát műveljen.

2005. február 17.

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában, Pozsonyban megnyílt az Etnológiai Központ Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című fotókiállítása, amely május 15-ig volt látogatható.

2005. április 28–30.

A Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajzi Társaság közös szervezésében valósult meg a Magyar Néprajzi Fórum Kolozsváron, amelyen különféle néprajzi egyesületek, szervezetek és intézmények számoltak be tevékenységükről. Liszka József a szlovákiai magyar néprajzkutatás eredményeiről referált.

2005. május 2.

Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója a Magyar Tudományos Akadémia 174. Közgyűlése keretében átvette Vizi E. Szilvesztertől, az Akadémia elnökétől a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság által odaítélt, az utóbbi évek kiemelkedő tudományos teljesítményéért járó Arany János-díjat.

2005. május 10.

A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága tízéves fennállása alkalmából Budapesten, az MTA Székház dísztermében megrendezett konferencián az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József Egy szintézis nehézségei, avagy a Domus-ösztöndíj szerepe „A szlovákiai magyarok néprajza” megszületésében címen tartott előadást.

2005. május 25.

A Szlovákiai Néprajzi Társaság (Národopisná spoločnosť Slovenska) 16. közgyűlése Terchován a 2003-ra vonatkozó tudományos és publikációs szervezői tevékenységéért Liszka Józsefet a nevezett kategóriában a Társaság az évi díjában részesítette.

2005. június 13.

A Nagytárkányi Kulturális Napok keretében, a helyi művelődési házban nyílt meg az Etnológiai Központ Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című fotókiállítása, amely mintegy száz fényképnagyítás segítségével Pozsonytól Ágcsernyőig mutatja be a szakrális kisemlékek legfontosabb típusait, kistáji jellegzetességeit. A tárlatot július 31-ig tekinthették meg az érdeklődők.

2005. október 5.

Az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumán alapuló, Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… című fotókiállítása, amely Dél-Szlovákia vallási tárgyú, szabadban álló objektumait mutatja be Pozsonytól Ágcsernyőig a maguk tipológiai sokszínűségében, a nyár folyamán a bodrogközi Nagytárkány, Rad és Dobra településeken volt látható. A tárlat 2005. október 5-én a Tornaljai Szabadidőközpont épületében kapott helyet. A tornaljai Kulturális Antropológiai Műhely (KAM) társrendezésében megvalósult kiállítást Pusko Gábor, a KAM vezetője nyitott meg. A megnyitóhoz kapcsolódott Liszka József vetítéssel egybekötött előadása, amelynek keretében a komáromi Szakrális Kisemlék Archívumról, illetve annak internetes honlapjáról beszélt.

Kiadványok

Bukovszky László szerk. Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2005, 385 p. /Lokális és regionális monográfiák 4./

Juhász Ilona: „Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2005, 287 p. /Interethnica 8./

Sajtóvisszhangok, interjúk

Lacza Tihamér: Mai szokások – tegnapi lélekkel. Beszélgetés L. Juhász Ilonával (Szabad Újság 2005)

http://foruminst.sk/press/mai-szokasok-tegnapi-lelekkel/

Mislay Edit: Az önismeret egyik útja. Liszka József néprajzkutatóval az etnográfia mai feladatairól, kihívásairól. Új Szó 2005. 5. 26., 8. p.

Pusko Gábor: „Szégyenkezni semmi okunk”. Liszka József etnológus szerint 1989 után soha nem látott lehetőségek kínálkoztak a tudomány számára. Új Szó 2005. 2. 9., 27. p. (Szülőföldünk 2. évf., 6. szám; keleti kiadás)

2006

2006. március 10.

A Pest megyei Múzeumok Igazgatósága aszódi Petőfi Múzeumában megnyílt az Etnológiai Központ Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… címmel a komáromi Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívum gyűjteményéből készült mintegy száz képet tartalmazó válogatás. A tárlatot Voigt Vilmos professzor, a budapesti ELTE tanára nyitotta meg, és 2006. április 18-ig tekinthették meg az érdeklődők.

2006. március 30.

Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban valósult meg L. Juhász Ilonának az Etnológiai Központ Interethnica című könyvsorozata 8. köteteként megjelent „Fába róva, földbe ütve…” Az emlékoszlopok/kopjafák mint a szimbolikus tárfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál című könyvének bemutatója. A kiadványt Verebélyi Kincső professzor, az ELTE Folklore tanszékének vezetője méltatta.

2006. július 20.

A komáromi Etnológiai Központ a ráckevei Árpád Múzeummal karöltve Ráckevén nyitotta meg az Etnológiai Központ Szakrális kisemlékek Dél-Szlovákiában című fotókiállítást. A tárlatot Szacsvay Éva, a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársa nyitotta meg, aki méltatta a kiállított fotókat és a Szakrális Kisemlék Archívum jelentőségét is. Az Etnológiai Központot a megnyitón Liszka József és L. Juhász Ilona képviselte. A kiállítást 2006. szeptember 2-ig tekinthették meg az érdeklődők.

2006. augusztus 12.

Ipolyságon, a IV. Ipoly Napokon a Szakrális jelek és köztéri emlékhelyek Dél-Szlovákiában című műsorblokk keretébent Liszka József az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumát mutatta be, L. Juhász Ilona pedig a kopjafákról mint a nemzeti térfoglalás eszközeiről beszélt.

 2006. augusztus 19.

Az Etnológiai Központ Lokális és regionális monográfiák című könyvsorozatának ötödik köteteként jelent meg a Viga Gyula miskolci néprajzkutató által szerkesztett Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához című tanulmánykötet. A könyv ünnepélyes bemutatójára Nagytárkányban került sor. A rendezvényt Kopasz József polgármester vezette be, majd Viga Gyula a kutatás céljáról beszélt, illetve a kötet hazai és magyarországi szerzőit mutatta be az érdeklődő közönségnek. Liszka József magáról a kiadványsorozatról beszélt, Szilágyi Miklós magyarországi néprajzkutató a falumonográfiák jelentőségét méltatta.

2006. szeptember 14.

A Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Területi Bizottsága Témák és módszerek a jelen kutatásában és dokumentálásában címmel interdiszciplináris tanácskozást rendezett a VEAB Székházban Veszprémben, kortárs kulturális, társadalmi, politikai jelenségek kutatási lehetőségeiről, a szociológia, politológia, néprajz múzeumpedagógia stb. sajátos szempontrendszere alapján. Az elhangzott előadások, miközben általában egy-egy konkrét kutatás, dokumentációs tevékenység stb. eredményeiről szóltak, egyszersmind módszertani kérdéseket is fölvetettek, illetve módszertani tanulságokkal is szolgáltak. A komáromi Etnológiai Központot Liszka József képviselte egy beszámolóval, amelyben a Központ keretei közt zajló jelenkutatási változásvizsgálatokról szólt. L. Juhász Ilona egy konkrét kutatási eredményről, A folklorizmus-kopjafák mint az etnikai térfoglalás eszközei témájáról beszélt.

2006. október 27.

Jelek a térben. Szakrális és nemzeti jeleinkről címmel rendezett tanácskozást Komáromban az Etnológiai Központ és a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Kara. A színhely kiválasztása nem volt véletlen, hiszen a magyar nyelvterületen elsőként Komáromban, az 1997-ben létrehozott Etnológiai Központ munkatársai alapították meg a Szakrális Kisemlék Archívumot, s célul tűzték ki a Dél-Szlovákia területén található kisemlékek feltérképezését, dokumentálását. A konferenciára a Vajdaságból, Erdélyből, Magyarországról és természetesen Szlovákiából érkeztek előadók, akik egy-egy terület bemutatásán túl szóltak arról is, milyen szerepet játszanak a szakrális kisemlékek és emlékművek egy adott nemzet, illetve nemzetiség térfoglalási, térkijelölési törekvéseiben. A komáromi Etnológiai Központ képviseletében Liszka József A szakrális kisemlékek kutatási eredményei és tanulságai a közép-európai térségben, valamint A szakrális kisemlékek magyar terminológiájának kérdéséhez címmel tartott előadást. L. Juhász Ilona: Sírjelből nemzeti szimbólum (A „kopjafa” mint magyar nemzeti jelkép térhódítása), Bagin Árpád pedig Szakrális kisemlékek településszerkezeti tanulságai (Ógyalla) című előadással készült a tanácskozásra.

2006. október 27.

Az Etnológiai Központ a komáromi Limes Galériával karöltve a komáromi volt katonatemplomban „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul…” Dél-szlovákiai szakrális kisemlékek címmel rendezet fotókiállítást, amelyet Varga Kálmán, a budapesti Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke nyitott meg. A kiállítást 2007 februárjáig tekinthették meg az érdeklődők.

2006. december 8.

A Fórum Intézet létrejöttének 10. évfordulója alkalmából ünnepi konferencia valósult meg Somorján Szlovák–magyar kapcsolatok: hogyan tovább? A rendezvényen Liszka József Interetnikus kapcsolatok helyi és regionális szinten címen tartott előadást.

Kiadványok

Juhász Ilona–Liszka József: Szakrális kisemlékeink. Malé sakrálne pamiatky. Sakrale Kleindenkmäler. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006, 95 p. /Jelek a térben–Znaky v priestore–Zeichen im Raum 1./

Viga Gyula szerk.: Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006, 503 p. /Lokális és regionális monográfiák 5./

Sajtóvisszhangok, interjúk

Fazekas József: Néprajz a 21. század elején. Beszélgetés Liszka Józseffel. Fórum Társadalomtudományi Szemle 8, 2006/2, 167–180. p.

Liszka József: Jelek a térben. Eruditio–Educatio 2, 2007/1, 131–132. p.

Tóth Erika: A „kopjafák” útja Őrsújfalutól Ausztráliáig. Beszélgetés L. Juhász Ilonával. Új Szó 2006. szeptember 29. (Gondolat)

Jelek a térben. Tudományos tanácskozás. Remény 2006/40, 9. p.

2007

2007. április 27–28.

A Bukaresti Tudományegyetem Hungarológiai Tanszéke és a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet már több alkalommal szervezett közös magyar–román tudományos konferenciát különféle néprajzi témákról magyar és román szakemberek részvételével. Ebben az évben Sepsiszentgyörgyön, a Székely Múzeumban találkoztak a kutatók a Szent György és napja a néphagyományban címmel rendezett tudományos tanácskozáson. Szent György napjához (április 24.) az egész európai kontinensen számos szokás és hiedelem kapcsolódik, tehát ideális téma egy nemzetközi konferencia számára. Az előadások váltakozva, egyszer román, egyszer pedig magyar nyelven hangzottak el. Liszka József Verd a fejed a falba címmel egy Szent György napjához kötődő hiedelem kultúrtörténeti hátterét vázolta fel. A szervezők másnap kirándulásra vitték a résztvevőket.

2007. május 25.

Irodalmi szövegszerűség és szereplői identitás címen interdiszciplináris konferenciát szervezett a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara Nemzeti és Nemzetiségi Kultúrák Intézete. A résztvevők filozófiai, irodalmi, képzőművészeti és néprajzi szempontból közelítették meg a problémakört. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József tartott előadást Mesterséges identitásaink címmel.

2007. július 2–6.

A Csongrád Megyei Közművelődési Tanácsadó Központ szervezésében valósult meg Szegeden Hagyomány és modernitás címmel a IX. Közművelődési Nyári Egyetem. Az előadások hagyományosan jól körülhatárolható témakörök köré szerveződnek, ebben az évben a vezérfonalat a hagyomány és modernitás látszólag egymásnak ellentmondó, másrészt viszont inkább egymást kiegészítő problematikája képezte. A meghívott előadók Hoppál Mihálytól Voigt Vilmosig, Gyáni Gábortól Kovács Ákoson keresztül Csepeli Györggyel bezárólag eszmefuttatásaikban ezt a kérdéskört vették górcső alá. Volt, aki tisztán elméleti síkon, mások inkább pragmatikus szempontból empirikus kutatásokra támaszkodva tették ezt. Az Etnológiai Központ képviseletében L. Juhász Ilona Magyarság és hagyomány címen tartott előadást. A szervezők tanulmányi kirándulást is szerveztek Szeged környékére a résztvevők számára.

2007. október 26.

Szakmai konferenciát rendezett a Fórum Kisebbségkutató Intézet Rozsnyón Arany A. László nyelvész halálának 40. évfordulója alkalmából. A tanácskozás nyelvészeti, néprajzi, tudományszervező munkásságáról, valamint közéleti szerepvállalásáról szólt. A rendezvény része volt a nevezett életét bemutató kiállítás, illetve a tiszteletére összeállított reprezentatív kötet bemutatása is. Liszka József előadásában Arany A. László néprajzi munkásságát elemezte.

2007. november 9–11.

Grenzgebiet als Forschungsfeld [A határ mint kutatási terep] címmel rendezett interdiszciplináris nemzetközi konferenciát Liberecben a drezdai Szász Történeti és Néprajzi Intézet a libereci Műszaki Egyetem Történeti Tanszékével karöltve. Az Ausztriából, Lengyelországból, Magyarországról és Németországból érkezett szakemberek a határvidékek néprajzi és történeti kutatásának különböző aspektusaira, lehetőségeire mutattak rá. Szlovákiát Liszka József képviselte a Kinderaustausch als Methode des Fremdsprachenerwerbs. Argumente und Gegenargumente zur Bewertung eines Phänomens [A cseregyerekrendszer, mint a nyelvtanulás egy módszere. Érvek és ellenérvek a jelenség értékeléséhez] című előadásával.

2007. november 11.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja és a Selye János Egyetem Tanárképző Karának Modern Filológiai Tanszéke szervezésében került sor Andreas Schriefer előadására a tanszék német szakos hallgatói számára. Az Etnológiai Központ Interethnica című kiadványsorozata 9. köteteként megjelent Deutsche, Slowaken und Magyaren im Spiegel deutschschprachiger historischer Zeitungen und Zeitschriften in der Slowakei című kötetét mutatta be a szerző egy interaktív óra keretében.

2007. november 16.

Hagyomány – migráció – változás. A migrációs folyamatok hatása a szlovákiai magyarok népi kultúrájára címmel Komáromban valósult meg az a tudományos tanácskozás, amelynek apropója az Etnológiai Központ megalakulása 10. évfordulója és a Magyar Tudomány Ünnepe volt. Görömbei András akadémikus, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki bizottságának elnöke megnyitója után Liszka József felvázolta az Etnológiai Központ tízéves tevékenységét, L. Juhász Ilona pedig a temetői sírfeliratok nyelvének változásairól tartott előadást. A jelenlevők meghallgatták Gecse Annabella, Pusko Gábor, Simon Attila, Popély Árpád és Öllös László előadását is. Az Etnológiai Központ kiadványainak bemutatására is sor kerül: Bárth Dániel Andreas Schriefer, B. Kovács István pedig Gecse Annabella Interethnica sorozatban megjelent kötetét mutatta be. A hivatalos programot záró fogadáson Tóth Károly, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója méltatta az Etnológiai Központ egy évtizedes munkájának eredményeit.

Kiadványok

Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2007, 191 p. /Interethnica 10./

Schriefer, Andreas: Deutsche, Slowaken und Magyaren im Spiegel deutschsprachiger historischer Zeitungen und Zeitschriften in der Slowakei. Komárno: Fórum Institute 2007, 263 p. /Interethnica 9./

Sajtóvisszhangok, interjúk

Janković Nóra: Tízéves a Fórum Intézet Etnológiai Központja. Beszélgetés Liszka Józseffel. Új Szó 2007. 12. 15., 12–13. p. (Szalon 1. évf. 46. szám)

Bemutatkozik a Fórum Intézet. Beszélgetés dr. L. Juhász Ilonával. Hitközségi Híradó 2007/november, 3. és 7. p.

Liszka József: „Na slávu Božiu…“ Archív malých sakrálnych pamiatok. Enviromagazín 12, 2007/1, 18–19, 21. p.

Liszka József: IX. Közművelődési Nyári Egyetem. Hagyomány és modernitás. Fórum Társadalomtudományi Szemle 10, 2008/1, 191–192. p.

2008

2008. január 25–26.

A muravidéki magyarok néprajza címmel Lendván megrendezett tanácskozás egyrészt a muravidéki magyarok néprajzi kutatásának eddigi eredményeit, kilátásait volt hivatva számba venni, másrészt a hasonló problematikával szembesülők tapasztalatait megismerni. A rendezvényt Görömbei András akadémikus, az MTA Magyar Tudományosság külföldön Elnöki Bizottság elnöke nyitotta meg. Az előadások zöme a szűkebb térség eredményeit összegezte, de sor került magyarországi, szerbiai és szlovákiai tapasztalatok közreadására is. Liszka József az Etnológiai Központ évtizedes tapasztalatairól számolt be. A konferencia egy félnapos muravidéki tanulmányi kirándulással zárult.

2008. február 21.

Mezőkövesden, a Matyó Múzeum kiállítótermében megnyílt az Etnológiai Központ Dél-Szlovákia szakrális kisemlékeit bemutató fotókiállítása. A rendhagyó megnyitón Viszóczky Ilona, a múzeum igazgatója felvezetését, valamint Liszka József bevezető előadását követően a nagyszámú közönség a kiállítás létrehozójával, L. Juhász Ilonával és Liszka Józseffel folytatott hosszan tartó beszélgetést. A tárlatot 2008. május 31-ig tekinthették meg az érdeklődők.

2008. május 21–23.

A németországi Alexander von Humboldt Alapítvány A hidegháborútól a tudásalapú társadalomig címmel csehországi és szlovákiai egykori és akkori ösztöndíjasai részére háromnapos tudományos tanácskozást rendezett Prágában a három ország tudományos együttműködésének kérdéseiről. A konferencián elhangzott előadások a Humboldt-ösztöndíjasok legfrissebb tudományos eredményeiről nyújtottak keresztmetszetet. A szekciókban megtartott kerekasztal-beszélgetéseken a résztvevők a konkrét tudományos együttműködés lehetőségeit taglalták. Liszka József a Fórum Kisebbségkutató Intézet keretében zajló tudományos kutatómunkáról, a nemzetközi kapcsolatokról referált, valamint előadást tartott a cseregyerekrendszer kutatásának legújabb eredményeiről.

2008. május 28–30.

A Szlovákiai Néprajzi Társaság (Národopisná spoločnosť Slovenska) pozsonyi, ünnepi közgyűlése L. Juhász Ilonát és Liszka Józsefet a 2006-ban megjelent Jelek a térben I. Szakrális kisemlékeink című publikációért a nevezett évre vonatkozó 3. díjában részesítette.

2008. május 30.

Ways–utak–cesty címmel rendezett konferenciát a holokausztoktatás aktuális kérdéseiről és módszereiről a szlovák és magyar pedagógusok részére Komáromban a Komáromi Zsidó Hitközség. L. Juhász Ilona a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a komáromi Etnológiai Központ keretében megvalósult, zsidósággal kapcsolatos rendezvényekről és eddigi kutatásokról számolt be, valamint bemutatta az FKI zsidóság történetéhez kötődő kiadványait is.

2008. június 7.

Kultúrák között címmel került megrendezésre X. Közművelődési Nyári Egyetem Szegeden, melynek központi témája a kisebbségi csoportok egymáshoz való viszonya, a migrációs és integrálódási problémák, a magyar–magyar kapcsolatok témaköre volt. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József tartott előadást Két kultúra árnyékában címmel.

2008. július

Már jó ideje szükséges volt az Etnológiai Központ elköltözése addigi helyéről (az egykori Centrál Szálloda mozi fölé épített apró helyiségeiből), ugyanis a gyakori beázások miatt a könyvtár több kötete is megrongálódott, s a penészes falak miatt egészségtelenné vált a környezet. Júliusban végre új helyre, a Tiszti Pavilon emeleti tágas helyiségeibe költözhetett az intézmény, így méltó helyet kapott mind a könyv- és adattár, mind pedig az egyedülálló Szakrális Kisemlék Archívum, illetve a Temető Dokumentáció is. A könyvtár látogatói pedig kulturált körülmények között végezhetik munkájukat.

2008. október 8–9.

A Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke 9. alkalommal megrendezett Szegedi Vallási Néprajzi Konferenciája Szakrális kisépítmények a Kárpát-medencében címmel valósult meg. Az Etnológiai Központ két referátummal képviseltette magát. L. Juhász Ilona Út menti haláljelek. Tipológia, funkció, kultusz, Liszka József pedig A szakrális kisemlékek terminológiai és tipológiai kérdései címmel tartott előadást.

november 9–11.

A népi vallásosság dramatikus megnyilvánulási formáiról, valamint a népi színjátszás problematikájáról, a két jelenségkomplexum kapcsolódási pontjairól rendezett nemzetközi konferenciát a kelet-európai németek néprajzára szakosodott freiburgi Johannes Künzig Institut a helyi Albert Ludwig Egyetemmel közösen Adatok a dramatikus vallásosság és a népi színjátszás történetéhez címmel. A tanácskozáson az Etnológiai Központot Liszka József képviselte, aki Kalvarienanlagen in der Slowakei címen a szlovákiai kálváriakutatás helyzetéről tartott előadást.

Sajtóvisszhangok, interjúk

Liszka József: Konferencia a cseh, szlovák és német tudományos együttműködés lehetőségeiről. Eruditio–Educatio 3, 2008/3, 113. p.

2009

2009. január 15.

Konrad Köstlin professzor vezetésével a bécsi egyetem néprajzi tanszékének (Institut für Europäische Ethnologie) közel negyven hallgatója tett tanulmányi látogatást a komáromi Etnológiai Központban. Liszka József az intézet megalapításának körülményeiről, kutatási projektumairól, L. Juhász Ilona pedig a dokumentációs tevékenységről tájékoztatta a vendégeket. Az élénk eszmecserével végződő látogatás tanulságait összegző Köstlin professzor nagyra értékelte az Etnológiai Központ tevékenységét, különösen a dokumentációs munka eredményeit emelve ki. Végezetül a vendégek és a vendéglátók megállapodtak a bécsi egyetemi hallgatók nyári szakmai gyakorlaton való fogadásáról az Etnológiai Központban.

2009. február 4.

Társadalomkutató tudományos műhelyek a mai Magyarország szomszédságában I. címmel a Magyar Néprajzi Társaság Társadalomnéprajzi Szakosztálya a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatóságával a szolnoki Damjanich János Múzeumban tanácskozást szervezett, amelynek keretében az Etnológiai Központ mutatkozott be. A rendezvényen Tóth Károly, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója bemutatta az intézetet, Liszka József az Etnológiai Központ tevékenységéről tartott előadást, L. Juhász Ilona az Etnológiai Központban évek óta folyó temetőkutatásáról számolt be.

A konferencia keretében sor került az Etnológiai Központ „Állíttatott keresztínyi buzgóságbul…” című, a komáromi Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumának anyagából válogatott fotókiállítás megnyitására is. A Dénes Zoltán néprajzkutató, római katolikus lelkész által megnyitott tárlatot 2009. március 1-ig tekinthették meg az érdeklődők.

2009. május 5–6.

„Colligite fragmenta!” – örökségvédelem Kárpátalján és a Felvidéken címmel nagyszabású háromnapos konferencia színhelye volt a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának díszterme. Az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona a Temetőkutatás a komáromi Etnológiai Központban, Liszka József pedig a Szakrális Kisemlék Archívum a szlovákiai Komáromban. Adatgyűjtés, dokumentáció, terminológia, tipológia, digitalizálás című előadással képviselte.

2009. május l6–17.

Dialogische Begegnungen. Minderheiten – Mehrheiten interferent gedacht [Párbeszédek és találkozások. A közép-európai többségi és kisebbségi etnikumok kölcsönhatásáról] címmel a szászországi Bautzen (Budyšin) Szorb Kutatóintézete szervezésében megvalósult nemzetközi konferencián a Németországból, Bulgáriából, Macedóniából, Szlovéniából és Szlovákiából érkezett kutatók a dialógus jegyében vitatták meg az etnikai kisebbségek és a többség, az egy- és a többnyelvűség, az etnikus specifikum és az identitáskonstrukciók problémaköreit. Liszka József Realität oder Illusion? Gedanken über das Pressburger ethnische Modell [Valóság vagy illúzió? Gondolatok a pozsonyi etnikai modellről] címmel tartott előadást.

2009. május 29.

Az Etnológiai Központ és a Selye János Egyetem Tanárképző Kara közös szervezésében valósult meg Komáromban A szakrális kisemlékek digitalizálási lehetőségei című konferencia, amelynek célja a szakrális kisemlékek digitalizálási lehetőségeinek felmérése és egy egységes terminológia kialakítása volt egy internetes adatbázis létrehozása érdekében. Liszka József A szakrális kisemlékek tipológiai és terminológiai kérdései egy létrehozandó internetes adatbázis tükrében címmel tartott előadást.

2009. szeptember 7.

A Zsidó Kultúra Európai Napján L. Juhász Ilona a komáromi zsidó temető dokumentálása terén végzett munkájáért és a Komáromban megjelenő Hitközségi Híradóban kifejtett publikációs tevékenységéért a Komáromi Zsidó Hitközségtől Kehila Haver díjban részesült

2009. november 24.

Komáromban a Madách-Art caféban Liszka József nagyszámú érdeklődő közönségnek mutatta be Simon Attila Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között című kötetét.

2009. november 30.

Nyitrán a Konstantin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Karának rendezésében megvalósult A Felvidék szerepe a magyar tudományosságban V. című konferencia keretében került sor Liszka József által Arany A. László hagyatékából szerkesztett Nyitra vidéki népballadák című kötet bemutatójára. A kiadványt Kríza Ildikó folklorista, az MTA Etnológiai Intézetének munkatársa méltatta.

Kiadványok

Acta Ethnologica Danubiana 10–11. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2008–2009. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Institute–Lilium Aurum 2009, 287 p.

Liszka József szerk.: Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékából. Szerkesztette, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta Liszka József. A kotta- és képanyagot válogatta, gondozta Nagy Myrtil. H.n.: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2009, 199 p. /Jelek a térben 2./

Sajtóvisszhangok, interjúk

Janković Nóra: Mit kell tudni a húsvétról? Aki eligazít: Liszka József néprajzkutató. Új Nő 2009/4, 40–41. p.

Juhász Ilona: Kisemlékek a világhálón. Nemzetközi konferencia a szakrális kisemlékek digitalizálási lehetőségeiről és az egységes szempontrendszerű internetes adatbázisról. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 265–267. p.

2010

2010. március 19.

Dunaszerdahelyen, a Budapest Kávéházban került sor az Etnológiai Központ Jelek a térben című könyvsorozatában megjelent, Liszka József által szerkesztett Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékéból című kötet bemutatására. A kiadványt Lanczerdorfer Zsuzsanna etnográfus méltatta.

2010. május 7.

Liszka József nyitotta meg Aszódon Klamár Zoltán Egy új keresztet állíttatunk… Szakrális kisemlékek a Galga mentén című, a szakrális kisemlékekről készült fotókiállítását. Egyebek közt szólt a komáromi Etnológiai Központ 1997-ben létrehozott Szakrális Kisemlék Archívumáról is.

2010. szeptember 15.

A budapesti Közép-európai Kulturális Intézetben megrendezett dunaszerdahelyi és csallóközi értelmiségiek bemutatkozása keretében kerekasztal-beszélgetésre került sor. A rendezvényen (amelyen Hodossy Gyula, Liszka József, Simon Attila, Szabómihály Gizella és Végh László vettek részt) Liszka József Egy magyar tájegység multietnikus háttérrel címen tartott kiselőadást.

Kiadványok

Acta Ethnologica Danubiana 12. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2010. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 214 p.

Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 417 p. /Jelek a térben 3./

Liszka József: Populáris kultúra. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 516 p. /Magyarok Szlovákiában 6./

Liszka József szerk.: Kürt egének tündöklő csillaga. Emlékkönyv Danczi József Villebald OSB születésének 100. évfordulója alkalmából. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 147 p.

Szarka László–Tóth Károly szerk.: Alsó- és Felsőszeli a 20. században I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 214 p. /Lokális és regionális monográfiák 6./

2011

2011. február 24.

Az Európai Utas Alapítvány Közép-európai Kulturális Intézete és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete rendezésében az MTA Kisebbségkutató Intézete környezetében született könyvek prezentációjára került sor a Közép-európai Kulturális Intézet budapesti székházában. A rendezvényen Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója mutatta be a Szarka László és Tóth Károly által szerkesztett Alsó- és Felsőszeli a 20. században című tanulmánykötetet, amely az Etnológiai Központ Lokális és regionális monográfiák könyvsorozatának 6. köteteként jelent meg 2010-ben.

2011. április 12.

Botiková Marta professzorasszony, a pozsonyi Comenius Egyetem Etnológiai és Kultúrantropológiai Tanszéke vezetőjének meghívására L. Juhász Ilona Kopijovité/pamätné stĺpy ako národné symboly Maďarov na Slovensku [Kopjafák/emlékoszlopok mint a szlovákiai magyarok nemzeti jelképei] címmel előadást tartott a néprajz szakos egyetemistáknak.

2011. május 5.

Michael Prosser-Schell professzor meghívására a freiburgi Johannes Künzig Institutban került sor L. Juhász Ilona és Liszka József a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központját bemutató előadására. A hallgatóságnak az Etnológiai Központ tevékenységéről, az elmúlt másfél évtizedben elért eredményekről beszéltek. Az előadásokat követően kötetlen beszélgetés után a két intézmény, az Etnológiai Központ és a Künzig Institut közötti együttműködési szerződés aláírására is sor került.

2011. június 21.

A debreceni székhelyű Györffy István Néprajzi Egyesület évente egy, legfeljebb kettő, a magyar népi kultúra kutatásában kiemelkedő teljesítményt felmutató etnológusnak ítéli oda a Györffy István Emlékérmet. Az idei egyik kitüntetett L. Juhász Ilona, az Etnológiai Központ munkatársa volt. Az emlékérem átadására a Györffy István Néprajzi Egyesület debreceni közgyűlésén került sor. A díjazott munkásságát Viga Gyula értékelte. Méry Margit életművét is elismerték ezzel a díjjal, ő azonban a díjátadáson betegség miatt személyesen nem tudott jelen lenni. A díjátadási ünnepség egyszersmind arra is lehetőséget nyújtott, hogy azt követően Bartha Elek, a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékének a vezetője és Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója aláírják a két intézmény közötti együttműködési szerződést.

2011. július 2.

A neves folklorista Erdélyi Zsuzsanna és irodalomtörténész húga, T. Erdélyi Ilona (a híres 19. századi népköltési gyűjtő, Erdélyi János unokái) Gellér díszpolgárai címben részesültek. Az újdonsült díszpolgárok munkásságát Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója méltatta.

2011. október 12–13.

A budapesti Wesley János Lelkészképző Főiskola a körösmezei deportálás, a kamenyec-podolszkiji mészárlás 70. évfordulója alkalmából kegyeleti, emlékező és tudományos konferenciát rendezett a főiskola épületében. A magyar hatóságok1941 nyarán több mint 20 000 zsidót utasítottak ki Magyarországról és deportálták őket Körösmezőn keresztül az ukrajnai hadműveleti területekre, ahol nagy részüket bestiális módon meggyilkolták. A kétnapos konferencián többek között a holokausztkutatás doyenje, Randolph L. Braham, valamint George Eisen professzor, a több nyelvre lefordított Árnyak Játékai. Gyerekek a holokausztban című kötet szerzője is előadást tartott. L. Juhász Ilona az Etnológiai Központ képviseletében a holokauszt dél-szlovákiai emlékjeleiről tartott előadást.

2011. október 15–16.

A berlini székhelyű Német–Magyar Társaság szervezésében Budapesten, az ELTE Bölcsészettudományi Karán valósult meg a II. Forum Hungaricum. Nationalitaten – Minderheiten im Karpatenbogen [II. Forum Hungaricum. Nemzetiségek – kisebbségek a Kárpát-medencében] című nemzetközi konferencia. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József „Es war einmal eine Zeit…” Betrachtungen über friedliches und weniger friedliches Zusammenleben der Ungarn, Deutschen und Slowaken in der heutigen Südwestslowakei mit ethnologisch-historischen Beispielen [„Volt egyszer egy idő…” Gondolatok a mai Dél-Szlovákia területének magyar, német s szlovák lakossága békés vagy kevésbé békés együttéléséről történeti-néprajzi példák tükrében] címmel tartott előadást.

2011. november 4.

A somorjai Zalabai Zsigmond Városi Könyvtárban Liszka József mutatta be L. Juhász Ilona Neveitek e márványlapon. A háború jelei című monográfiáját.

2011. november 18.

A Komárom-Esztergom Megyei Népművészeti Egyesület, a szőnyi Kulturális Egyesület és a Klapka György Múzeum közös szervezésében került sor Dél-Komáromban a IV. Értékmentő Konferenciára, ezúttal Pityke, paszomány, komáromi szekeresgazdák életmódja címmel. Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében Szárazon és vízen. A komáromi szekeresgazdákról címmel tartott előadást a komáromi szekeresgazdák mesterségéről, életmódjáról.

2011. november 20.

A Komáromi Zsidó Hitközség a „Mi is itt vagyunk program” keretében oktatási konferenciát szervezett. L. Juhász Ilona előadásában a komáromi zsidó temetőben folytatott kutatásai eredményeiről számolt be a hallgatóságnak.

2011. december 2.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet megalakulásának 15. évfordulóját ünnepelte Somorján. Ebből az alkalomból A magyar tudományos intézményrendszer fejlődése Szlovákiában címmel szakmai konferenciát, majd egy baráti találkozót rendezett az intézet székházában Somorján. A konferencián Liszka József A nemzeti néprajzoktól az európai etnológiáig vagy fordítva? címmel tartott előadást.

Kiadványok

 Acta Ethnologica Danubiana 13. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2011. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2011, 327 p.

Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2011, 218 p.

Sajtóvisszhangok, interjúk

Liszka József: Egy sok- és egy egytémás asszony. Új Szó 2011. 7. 16., 19. p. (Szalon 5/28) [újraközölve: Egy sok- és egy egytémás asszony. Futamok T. Erdélyi Ilona és Erdélyi Zsuzsanna munkásságáról. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 276–279. p.]

Liszka József: A Kőrösmező – Kamenec-Podolskij-i deportálás 70. évfordulója. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 279–280. p.

Liszka József: II. Forum Hungaricum. Nemzetiségek – kisebbségek a Kárpát-medencében. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 280. p.

2012

2012. június 7–10.

A Kisemlékkutatók 20. Nemzetközi Konferenciája ebben az évben Felső-Ausztriában, a Linzhez közeli Gramastettenben valósult meg. L. Juhász Ilona Sakrale Kleindenkmäler als Zeichen des Krieges. Beispiele aus der Südslowakei [A szakrális kisemlékek mint a háború jelei. Dél-szlovákiai példák], Liszka József Gnadenstuhl und/oder Hochkreuz? Sonderbare darstellungen des Gnadenstuhls aus der Südwest-Slowakei [Kegyelem trónusa és/vagy út menti kereszt? A kegyelem trónusa különleges ábrázolási módja Délnyugat-Szlovákiából] címmel tartott előadást.

2012. szeptember 27.

A győri Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár Felvidéki napok című programsorozata részeként Liszka József Csallóközi mondák és anekdoták címen tartott előadást.

2012. október 18–20.

Az Etnológiai Központ a berlini Német–Magyar Társasággal, valamint a müncheni Kelet-Németek Házával és a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karával közösen rendezte meg a Forum Hungaricum III. Natinalitäten und Minderheiten im Donau-Karpatenraum [Nemzetiségek és kisebbségek a Duna–Kárpátok régióiban] című nemzetközi tudományos tanácskozást Komáromban. Az ünnepi megnyitón Axel Hartmann, Németország szlovákiai nagykövete is részt vett. A konferencia több szekcióban zajlott, s közel negyven előadás hangzott el. A rendezvény tanulmányi kirándulással zárult, amelynek keretében a németországi, ausztriai, magyarországi, szlovákiai, oroszországi, horvátországi, valamint macedóniai, romániai és montenegrói vendégek a térség népi kultúrájával ismerkedhettek meg.

A konferencián L. Juhász Ilona Interkulturelle und interkonfessionelle Beziehungen der Juden und Ungarn. Beispiel aus Komorn [A komáromi zsidóság és a magyarok interkulturális és interkonfesszionális kapcsolatai], Liszka József pedig Von einer Randsituation zu einer anderen. Herausbildung einer Schicksalsgemeinschaft: die Ungarn in der Slowakei [Egyik peremhelyzetből a másikba. A szlovákiai magyar sorsközösség kialakulása] címmel tartott előadást.

2012. október 25.

A Mátyusföldi Muzeológiai Társaság és a Fórum Kisebbségkutató Intézet rendezésében megvalósuló Musaeum Hungaricum IX. konferencián a komáromi Etnológiai Központ képviseletében L. Juhász Ilona Szakrális kisemlékek mint a két világháború emlékjelei Dél-Szlovákiában címmel tartott előadást.

2012. november 9–10.

Az Etnológiai Központ, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Kara és a pozsonyi Comenius Egyetem Etnológiai és Kultúrantropológiai Tanszéke A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései címmel nemzetközi konferenciát szervezett Komáromban. A konferencia az Etnológiai Központ létrejöttének 15. évfordulója jegyében valósult meg. A konferencián neves szlovákiai, magyarországi, csehországi és németországi szakemberek vettek részt. L. Juhász Ilona „Terepkutatás” az interneten. Módszerek és lehetőségek, Liszka József pedig Színpadtól a múzeumig. Egy szlovákiai magyar népi kultúra megkonstruálására tett kísérletek címmel tartott előadást. Utóbbi vázolta az Etnológiai Központ tizenöt éves tevékenységének legfontosabb tanulságait is.

Kiadványok

Acta Ethnologica Danubiana 14. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2012. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2012, 266 p.

Angyal Béla: Kisalföldi tanyák. Gúta és vonzáskörzete településnéprajza. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2012, 255 p. /Lokális és regionális monográfiák 7./

Horony Ákos–Orosz Örs–Szalay Zoltán: A hely nevei, a nyelv helyei. A kisebbségi nyelvi jogok története Szlovákiában 1918–2012. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2012, 173 p. /Jelek a térben 4./

Sajtóvisszhangok, interjúk

Baranyovics Borisz: A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései (Komárom, 2012. november 9–10.). Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 253–256. p.

Liszka József: A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései. Eruditio–Educatio 7, 2012/4, 137–138. p

2013

2013. január 17.

Konrad Köstlin professzor vezetésével a bécsi egyetem néprajzi tanszékének (Institut für Europäische Ethnologie) nagyjából húszfős hallgatói csoportja látogatta meg a komáromi Etnológiai Központot. Liszka József az intézet megalapításának körülményeiről, kutatási projektumairól, L. Juhász Ilona pedig a dokumentációs tevékenységről tájékoztatta a vendégeket. A látogatás komáromi városnézéssel zárult, aminek keretében Liszka József a város nemzeti emlékjeleiről beszélt az érdeklődőknek.

2013. február 11.

A Széchenyi István Egyetem győri Apáczai Csere János Tanárképző Kara hallgatóinak egy csoportja tett látogatást az Etnológiai Központban Lanczendorfer Zsuzsanna vezetésével. A vendégek elsősorban a kisalföldi farsangi szokások kutatási eredményei iránt érdeklődtek, majd a következő napokban terepmunkán is részt vettek Tejfaluban és Vágfarkasdon.

2013. március 20.

A rozsnyói Könyvkuckó havi rendszerességgel valósít meg beszélgetéseket a magyar kulturális és tudományos élet képviselővel megjelent köteteikről. A márciusi rendezvényen Ambrus Ferenc házigazda L. Juhász Ilonával beszélgetett a Rítusok, jelek, szimbólumok című tanulmánykötetéről.

2013. március 26.

A Selye János Egyetem Tanárképző Kara hallgatóinak L. Juhász Ilona az új keletű szokások egyikéről, a Halloween eredetéről és térhódításáról, valamint a néprajzi-folklorisztikai kutatás egy újabb „terepéről”, az internetről tartott előadást.

2013. május 8.

A Magyar Tudományos Akadémia 184. Közgyűléséhez kapcsolódó Külső tagok Fórumán L. Juhász Ilona, az Etnológiai Központ tudományos kutatója, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság által odaítélt, az utóbbi évek kiemelkedő tudományos teljesítményéért járó Arany János-díjat Pálinkás Józseftől, az MTA elnökétől vehette át.

2013. szeptember 7.

A vajdasági Kiss Lajos Néprajzi Társaság szervezésében került sor a Fiatal néprajzkutatók és kulturális antropológusok VII. Konferenciája a Topolyai Múzeumban. A résztvevőket többek között Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója is köszöntötte. Három plenáris előadás után két szekcióban folytak az előadások. A vajdasági magyar és főleg szegedi egyetemisták, fiatal néprajzkutatók számoltak be legfrissebb kutatási eredményeiről. A konferencia keretében került sor a komáromi Etnológiai Központ bemutatkozására is. L. Juhász Ilona és Liszka József az intézet projektumairól és publikációs tevékenységéről tájékoztatta a jelenlevőket. A konferencia három topolyai néprajzkutató, Borus Rózsa, Harkai Imre és Tóth Ferenc sírjának megkoszorúzásával zárult.

2013. szeptember 18.

Jankó János-díjasok találkozója. A Magyar Néprajzi Társaság 1970 óta évente egy alkalommal ítéli oda a legeredményesebb, harmincöt évesnél fiatalabb kutatóknak járó Jankó János Díjat. Az 1979-ben díjazott Gráfik Imre kezdeményezésére a kitüntetettek évente más-más helyszínen találkozva jönnek össze, hogy tapasztalatokat, eszmét cseréljenek, tájékozódjanak egymás szakmai eredményeiről, problémáiról. 2013-ban az 1988-ban díjazott Liszka József invitálására a komáromi Etnológiai Központ adott helyet a találkozónak. Liszka József megismertette a vendégeket az Etnológiai Központ fontosabb kutatási eredményeivel, majd városnéző séta keretében Komárom jelentősebb helyszíneit mutatta meg a vendégeknek.

2013. szeptember 23–24.

A prágai Károly Egyetem Bölcsészkarán Paměť – historické vědomí – marginalizace – identita [Emlékezet – történelmi tudat – marginalizáció – identitás] címmel megrendezett nemzetközi interdiszciplináris konferencián a házigazdákon kívül szlovákiai, lengyel, észt, lett és oroszországi résztvevők, különféle tudományszakok (etnológia, történettudomány, szociológia, nyelvészet, filozófia, emberföldrajz stb.) szemszögéből vizsgálták és értelmezték a címben felvetett kérdéskomplexumot. Az Etnológiai Központ képviseletében Liszka József Osobná a kolektívna sebaprezentácia na príklade sakrálnych pamiatok na juhu Slovenska [Személyes és kollektív önprezentáció a dél-szlovákiai szakrális kisemlékek példáján], L. Juhász Ilona pedig Dvojaká historická pamäť. Pomníky ako zdroje politických konfliktov dvoch národov v pridunajskom meste Komárno [Kettős történelmi tudat. Emlékművek mint két nemzet politikai konfliktusainak forrásai Komáromban] címmel tartott előadást.

2013. október 9–13.

Forum Hungaricum IV. Politische und kulturelle Wechselbeziehungen zwischen Kroatien und seinen Nachbarn mit einem besonderen Blick auf Ungarn [Forum Hungaricum IV. Politikai és kulturális kapcsolatok Horvátország és szomszédai között. Különös tekintettel Magyarországra] című nemzetközi tanácskozássorozat újabb állomása a horvátországi Újlak (Ilok) volt, ahol németországi, osztrák, magyarországi, szlovákiai, romániai, szerbiai, horvátországi, macedóniai, oroszországi és lengyel részvétellel német nyelven zajló konferencia keretében a kelet-közép- és dél-európai népek korai és jelenkori történelmének, néprajzának, politikai sokszínűségének, demográfiai kérdéseinek stb. egy-egy szeletét mutatták be az előadások. L. Juhász Ilona Speerhölzer im symbolischen Raum. Beispiel des ungarischen Sprachgebiets in der Slowakei [Kopjafák szimbolikus térben. A szlovákiai magyarok példája], Liszka József pedig Persönliche und kolektive Selbstperesentation im Raum. Zu Errichtungsanlässe sakraler Kleindenkmäler im ethnischen Grenzgebiet [Személyes és közösségi önprezentáció a térben. Szakrális kisemlékek állítási alkalmai egy etnikai határövezetben] címmel tartott előadást.

2013. október 17.

A második világháború és a szlovákiai magyarok címmel Somorján, a Fórum Kisebbségkutató Intézet által rendezett konferencián L. Juhász Ilona Emlékezés és emlékeztetés, politikai és háborús propaganda. A második világháború emlékjelei Dél-Szlovákiában címmel tartott előadást.

2013. október 24.

Musaeum Hungaricum X. címmel Somorján a Mátyusföldi Muzeológiai Társaság és a Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében megrendezett konferencián L. Juhász Ilona Az elhunyt emlékezetének temetőn kívüli jelei. Haláljelek és halálhelyjelek Dél-Szlovákiában címmel tartott előadást. Ugyanezen a napon Liszka József a budapesti Hagyományok Házában, Két kultúra árnyékában. A szlovákiai magyarok néprajzi tagoltsága címen tartott előadást.

2013. november 13.

A komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának Neveléstudományi és Biológiai Tanszéke A köznevelés kulturális, szociális és biológiai tényezői. Humánökológia és nevelés címen interdiszciplináris konferenciát szervezett Komáromban, ahol a legkülönfélébb tudományos diszciplínák (neveléstudomány, biológia, pszichológia, folklorisztika, demográfia, muzeológia stb.) képviselői a közoktatást befolyásoló különféle tényezőket vizsgálták. Liszka József Hogy került a béka az asztalra? Avagy egy Grimm-mese útja a szájhagyománytól a szemétkosárig címmel tartott előadást.

2013. november 15–16.

Értékmenő Konferencia – Komárom. Már negyedik alkalommal került sor a Komárom-Esztergom Megyei Népművészeti Egyesület hagyományos komáromi mesterségeket felelevenítő konferenciájának megrendezésére, ebben az évben a halászat volt a témája. A Klapka György Múzeumban megvalósult Mert nekünk tettek ki víg halásznapokat… Komáromi halászat című kiállítást Liszka József nyitotta meg. A másnap sorra került Halászok, hálók… halászok mestersége című konferencián Liszka József a hagyományos csallóközi halászat történetéről és néprajzi jellemzőiről tartott előadást.

Kiadványok

Acta Ethnologica Danubiana 15. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2013. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2013, 239 p.

Juhász Ilona: A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyjelek az utak mentén. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ 2013, 244 p.

Sajtóvisszhangok, interjúk

Juhász Ilona: Emlékezet – történelmi tudat – marginalizáció – identitás (Paměť – historicke vědomí – marginalizace – identita). Prága, 2013. szeptember 23–24. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 232–233. p.

Liszka József: Forum Hungaricum IV. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 233–234. p.

2014

2014. március 27.

Az Etnológiai Központ két legújabb publikációjának, valamint az egész kiadói tevékenységét értékelő bemutatására került sor a budapesti Néprajzi Múzeum Vajda László Termében. Paládi-Kovács Attila akadémikus elnökletével összesen hat méltatás, ismertetés hangzott el. Az elnök bevezetője után (amelyben a szlovákiai magyar néprajzi kutatás fejlődését vázolta fel a kezdetektől) Liszka József az Etnológiai Központ tevékenységét kísérelte meg a rendelkezésre álló rövid időkeretben bemutatni. Bárth Dániel az EK évkönyve, az Acta Ethnologica Danubiana tizenöt évfolyamának mérlegét vonta meg. Klamár Zoltán L. Juhász Ilona A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyjelek az utak mentén című kötetét méltatta. Viga Gyula a Lokális és regionális monográfiák című sorozat eddig megjelent köteteiről szólt, Gecse Annabella pedig az EK Interethnica című kiadványsorozatát mutatta be. Végezetül Csanda Gábor, a Fórum Társadalomtudományi Szemle főszerkesztője a folyóirat elsősorban néprajzi vonatkozásairól beszél.

2014. május 9.

A budapesti székhelyű Magyar Szemiotikai Társaság a jeltudományban végzett munkássága elismeréseként L. Juhász Ilonát a Társaság 2014. május 9-én megrendezett közgyűlésén „Jelismervény” elnevezésű díjában részesítette. Voigt Vilmos professzor, a Társaság elnöke rövid laudációjában elmondta, hogy a díjazott az elismerésben elsősorban a Neveitek e márványlapon című monográfiája okán részesült. A Magyar Szemiotikai Társaság a „Jelismervény”-t évente egy alkalommal adja át az adott év egy-egy kiemelkedő jeltudományi teljesítményéért.

2014. május 14.

A Magyar Néprajzi Társaság megalapítása 125. évfordulója alkalmából ünnepi konferenciát rendeztek a budapesti Néprajzi Múzeumban. A viszonylag kerek évforduló kapcsán a Társaságot köszöntötték a testvérintézmények képviselői is. Köztük Liszka József az Etnológiai Központ képviseletében, aki köszöntőjében a szlovákiai magyar néprajzi kutatás és a Magyar Néprajzi Társaság együttműködéseinek legfontosabb állomásait emelte ki az elmúlt huszonöt év vonatkozásában.

2014. május 21–22.

Emlékezz! A holokauszt Dél-Szlovákiában címmel a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a kassai Állami Tudományos Könyvtár szervezésében Kassán kétnapos rendezvénnyel emlékeztek a holokauszt 70. évfordulójára. Ez alkalomból emléktáblát avattak az említett könyvtár külső falán a holokauszt áldozatainak, majd a néhai embermentő kassai ügyvéd, Mikuláš Gaško A bunker felett címmel az ez alkalomra megjelent kötetének bemutatója következett, amely eddig sehol nem publikált és alig ismert dokumentum, a kassai vasútállomáson áthaladó, a deportált zsidókat Auschwitzba szállító szerelvényekről Vrancsik István vasúti alkalmazott által titokban feljegyzett pontos nyilvántartását tartalmazza. A kétnapos rendezvény keretében egy tudományos konferencia is megvalósult, amelyen L. Juhász Ilona, az Etnológiai Központ munkatársa A holokauszt áldozatainak emlékjelei Szlovákiában címmel tartott előadást.

2014. május 23–24.

A folklorisztika helyzete és perspektívái a Kárpát-medencében címmel Vácott megrendezett konferencia a váci születésű Katona Lajos, a magyar folklorisztika egyik megalapozója munkásságára, elsősorban a mesekutatásra, valamint a magyar szövegfolklór kutatásának jelenkori problémáira és távlataira összpontosult. Liszka József Egy meseszöveg a fordítások útvesztőiben című előadásában egy magyar(nak mondott) népmese (AaTh 665) cseh recepciójának, illetve „cseh népmesévé” válásának kacskaringóit mutatta be. A résztvevők megkoszorúzták a Katona Lajos szülőházán elhelyezett emléktáblát, majd a városi könyvtárban egy Katona Lajos-emlékkiállítás megnyitására is sor került.

2014. június 5–7.

A XI. Ipoly Menti Találkozások című rendezvény keretében a holokauszt 70. évfordulója alkalmából a magyar holokauszt előzményeiről és lefolyásáról, valamint máig tartó hatásairól rendezett kerekasztal-beszélgetésen az EK munkatársa, L. Juhász Ilona is részt vett (rajta kívül Baka Attila szlovákiai magyar, valamint Fazekas Csaba magyarországi történész). A beszélgetés felvezetéseként az etnológia számára is jól kiaknázható dokumentumcsoport, a két világháború közötti időszakban és az 1938-as visszacsatolást követően magyar nyelven megjelent regionális sajtóból hozott példák segítségével prezentálta azoknak a zsidókérdéshez való hozzáállását.

2014. június. 10.

Juhász Ilona a Pozsonyi Casinóban Az első világháború emlékjelei, különös tekintettel Pozsony környékére és Rigele Alajos alkotásaira címmel tartott előadást.

2014. június 19.

Köbölkút önkormányzata megbízásából jelent meg a Lilium Aurum könyvkiadónál az Emberek, ünnepek, hétköznapok. Köbölkút a 20. század első felében a korabeli fotográfiák tükrében (Ľudia, sviatky, všedné dni. Gbelce v prvej polovici 20. storočia v zrkadle dobových fotografií című képes album. A kötet képanyagát Liszka József válogatta, illetve ő állította össze és a bevezető tanulmányt is ő írta. A kötetet a helyi kultúrházban mutatták be nagyszámú közönség előtt. Liszka József egyebek között a kiadvány összeállításának körülményeiről és szempontjairól beszélt.

2014. június 26–29.

A 21. Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencián a bajorországi Oberammergauban L. Juhász Ilona Kriegsnagelungen als Objekte für Kriegsnotspende im Ersten Weltkrieg und ihr Nachleben heute. Beispiele aus der Slowakei, aus Ungarn und Siebenbenbürgen [Az első világháborús nemzeti áldozatkészség szobrai és utóéletük szlovákiai, magyarországi és erdélyi példák tükrében] címmel az első világháború alatt karitatív célokból felállított nemzeti áldozatkészség szobrok kategóriájába tartozó objektumokról és azok egy részének másolat formájában történő jelenkori újraállításáról tartott elődadást szlovákiai, magyarországi és erdélyi példák felsorakoztatásával. Liszka József Die Frage ind Rolle des wissenschaftlichen Nachwuchs bei der Erforschung der sakralen Kleindenkmäler [A tudományos utánpótlás kérdései és szerepe a szakrális kisemlékkutatásban] című előadásában a kisemlékkutatás tudományos utánpótlással kapcsolatos problémáival foglalkozott.

2014. szeptember 17.

A komáromi Limes Galériában nyílt meg az a Rudolf Hanuljak képeiből és Pavol Paník összeállításában készült Egyházi építmények és emlékhelyek a Csallóközben című fotókiállítás, amely a Csallóköz szakrális emlékeit (a templomoktól és kolostoroktól kezdve egészen a szakrális kisemlékekkel bezárólag) a teljesség igényével prezentálja. A kiállítást L. Juhász Ilona szlovák, Liszka József pedig magyar nyelven nyitotta meg.

2014. szeptember 25–27.

Nyelvi, kulturális és társadalmi átalakulások mint a migrációs folyamatok következményei – Gesellschaftliche, sprachliche und kulturelle Wandlungen im Zuge von Migrationsprozessen című kétnyelvű konferencia volt Veszprémben, a Pannon Egyetemen. Liszka József A szöveges folklór a nyelvhatáron című előadásában néhány folklórműfaj nyelvhatárokat átívelő terjedési mechanizmusairól beszélt.

2014. október 3.

A Füleki Vármúzeum meghívására Füleken a városi könyvtárban mutatkozott be a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a komáromi Etnológiai Központ. Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója a komáromi intézmény küldetéséről, eredményeiről és terveiről szólt, s az ott folyó munka főbb irányvonalait és hatókörét ismertette. L. Juhász Ilona Az első világháború emlékjelei. Vaskatonák és társai… címmel tartott előadást.

2014. október 7.

Juhász Ilona a komáromi Duna Menti Múzeum Múzeumbarátok Körének meghívására Az első világháború emlékjelei. Különös tekintettel Komáromra és környékére címen tartott előadást a múzeumban.

2014. október 12–14.

A budapesti Wesley János Lelkészképző Főiskola a magyar zsidóság végső elpusztításával fenyegető 1944-es deportálás hetvenedik évfordulója alkalmával Kamenyec Podolszkijtól Auschwitzig címmel rendezett nemzetközi kegyeleti és tudományos emlékkonferenciát, amelynek a szervező főiskola adott otthont. L. Juhász Ilona Egy zsidó közösség sorsának lenyomata a Vészkorszakban megjelent helyi sajtóban. Rozsnyói példa címmel, Liszka József pedig A gyerekfolklórtól Auschwitzig? című előadásával szerepelt a rendezvényen.

2014. október 24.

Juhász Ilona beszélgetett a komáromi Duna Menti Múzeumban a komáromi származású, ma Jeruzsálemben élő festőművésszel és költővel, Miriam Neiger-Fleischmann-nal művészetről, versekről és hovatartozásról, illetve a művésznő közelmúltban Emlékül Marikának címen megnyílt komáromi időszaki kiállításáról, amellyel a soha meg nem ismerhetett testvérének és az elpusztított komáromi zsidó áldozatoknak állított emléket.

2014. november 5–6.

Lidé a města ve velkých válkách. Pohled etnologa/antropologa [Emberek és városok a nagy háborúban az etnológus/antropológus szemével] címmel a prágai a Károly Egyetem Bölcsészettudományi Kara, a Lengyel Tudományos Akadémia krakkói Archeológiai és Etnológiai Intézete, valamint a Łódźi Egyetem Etnológiai és Kultúrantropológiai Intézetének közös szervezésében valósult meg Prágában az az interdiszciplináris nemzetközi konferencia, melyen Liszka József Ikonoklasmus po prvej svetovej vojne. Príklad južné Slovensko [Ikonoklazmus az első világháború után. Dél-szlovákiai példák], L. Juhász Ilona pedig Od charity k iredentizmu. Zmena jedného typu objektov z prvej svetovej vojny [A jótékonykodástól az irredentizmusig. Egy első világháborús objektum funkcióváltásai] címmel tartott előadást.

2014. november 18.

A budapesti Logos Kiadó gondozásában megjelent Babits Antal szerkesztésében a Magyar holokauszt 70. Veszteségek és felelősségek című kötet bemutatása Budapesten a Tom Lantos Intézetben. A kötetet a szerkesztő, valamint Karády Viktor és Hídvégi Máté mutatta be. A rendezvény a kiadvány szerzői és az érdeklődők közötti kötetlen beszélgetéssel zárult. Az EK munkatársa, L. Juhász Ilona az Emlékezés és emlékeztetés. A Soá emlékjelei Szlovákiában – különös tekintettel az 1938-ban visszacsatolt területekre című tanulmányával szerepel a kiadványban.

2014. november 27.

Münchenben a Német Kelet Házában (Haus des Deutschen Ostens), az Intereg müncheni fiókszervezete rendezésében került megrendezésre az a vitaest, amelyet Zuzana Finger, a müncheni Szudétanémet Társaság munkatársa és Liszka József, a komáromi Etnológiai Központ igazgatója a magyar és szlovák kulturális örökséggel kapcsolatos bevezető előadása (Der Diskurs um das Kulturerbe in der Slowakei vor und nach 1989 zwischen Ungarn ind Slowaken) nyitott.

Kiadványok

Acta Ethnologica Danubiana 16. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2014. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2014, 255 p.

Liszka József: Emberek, ünnepek, hétköznapok. Köbölkút a 20. század első felében a korabeli fotográfiák tükrében / Ľudia, sviatky, všedné dni. Gbelce v prvej polovici 20. storočia v zrkadle dobových fotografií. A képeket válogatta, összeállította, a bevezető tanulmányt írta / Fotografie vybral, zostavil a úvodnú štúdiu napísal: Liszka József. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2014, 167 p.

Viga Gyula szerk. Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ 2014, 319 p. /Lokális és regionális monográfiák 1./ [A kisgéresi önkormányzat megrendelésére készült kötet a 2000-ben megjelent monográfia reprint kiadása]

Sajtóvisszhangok, interjúk

Juhász Ilona: Sakrálne stavby a pamiatky Žitného ostrova. Fotografie. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 229–231. p.

Juhász Ilona: 21. Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencia. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 215–216. p.

Juhász Ilona: Az Etnológiai Központ bemutatkozása a Néprajzi Múzeumban. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 208–209. p.

Liszka József: A folklorisztika helye és perspektívái a Kárpát-medencében. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 212–213. p.

2015

2015. február 5.

Egy évszázad távlatából. Nemzetközi tudományos konferencia az első világháborúról a Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében Pozsonyban, a Magyar Kultúra Múzeumában. L. Juhász Ilona Temetések, újratemetések, mementók. A háború áldozatainak emlékezete címmel tartott előadást.

2015. április 24.

A budapesti ELTE néprajz szakos hallgatóinak látogatása az Etnológiai Központban Deáky Zita és Ilyefalvi Emese tanárok vezetésével. L. Juhász Ilona és Liszka József megismertette a vendégeket az intézmény tevékenységével és gyűjteményeivel. A látogatást követő városnézésen Liszka József kalauzolta a diákokat.

2015. április 30.

Komáromban, a Duna Menti Múzeumban megvalósult Mérföldkövek XIX. című honismereti konferencián az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona képviselte Erdélyi menekültek Komáromban az első világháború idején történeti-néprajzi szempontból a korabeli sajtó tükrében című előadásával.

2015. május 23–29.

A marburgi Philipps Egyetem Európai Etnológia és Kultúratudományi Tanszékének 15 hallgatója Manfred Seifert professzor vezetésével tanulmányi kirándulás és terepgyakorlat keretében Komárom etnikai és vallási összetételével, az itt élő nemzetiségek és vallásfelekezetek együttélésének mindennapjaival igyekeztek megismerkedni. A szakmai hátteret, illetve az itt-tartózkodással járó szervezési feladatokat s az egyetemisták beszélgetőpartnereit is az Etnológiai Központ munkatársai biztosították. Az utolsó napon az Etnológiai Központ munkájával ismerkedtek Liszka József és L. Juhász Ilona részletes tájékoztatása révén.

2015. június 22.

Nemzetközi konferencia a komáromi Etnológiai Központ, illetve a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéke társszervezésében Freiburgban a Kelet-európai Németek Néprajzi Intézetében A kitelepítettek 70. Walldürni búcsúja. Néprajzi-kultúrantropológiai népi vallásosságkutatás témái és területei címmel. A tanácskozás témái között egyebek között az emlékezéskultúra is szerepelt. A konferencián az Etnológiai Központot L. Juhász Ilona „Am Kilometer 34…” Totengedenken am Strassenrand und Unfall-Denkmale in der Süd-Slowakei [A 34-es kőnél… Haláljelek s halálhelyjelek az utak mentén Dél-Szlovákiában] című előadásával képviselte, Liszka József pedig bemutatta az Etnológia Központ tevékenységét, kutatási programjait, illetve az eddig megjelent kiadványairól is beszélt a jelenlévőknek.

2015. szeptember 8–9.

Národy, města, lidé, traumata [Nemzetek, városok, emberek, traumák] című nemzetközi interdiszciplináris konferencia a prágai Károly Egyetem Bölcsészettudományi Kara és a Lengyel Tudományos Akadémia Archeológiai és Etnológiai Intézetének szervezésében. A konferencián L. Juhász Ilona Židovská komunita v procese politických a spoločenských premien od roku 1938 až po súčasnosť v podunajskom meste Komárno [Egy Duna-menti város, Komárom zsidó közössége a társadalmi-politikai változások tükrében 1938-tól napjainkig], Liszka József pedig Trianonská trauma Maďarov v 21. storočí [A magyarok Trianon traumája a 21. században] címmel tartott előadást.

2015. szeptember 13.

A Hamburgi Egyetem senior hallgatóinak egy csoportja Holger Fischer professzor vezetésével egy hosszabb magyarországi tanulmányút keretében látogatást tett az Etnológiai Központban is. A vendégeket Liszka József másfél órás előadásában az intézetben folyó munkáról tájékoztatta, majd egy városnéző séta keretében egyebek között Komárom mindennapjairól is tájékoztatta őket.

2015. szeptember 21–22.

Gefundene und erfundete lokale Feste und Festivals nach der Wende [Megtalált és kitalált hagyományok a rendszerváltás után] című nemzetközi interdiszciplináris konferencián Freiburgban a Kelet-európai Németek Néprajzi Intézetében (IVDE) Liszka József Revitalisierung und/oder erfundene Tradition? Bräuche und Feste der Ungarn in der Südwest-Slowakei am Anfang des 21. Jahrhunderts [Revitalizáció és/vagy kitalált hagyomány? Szokások és ünnepek a délnyugat-szlovákiai magyarok körében a 21. század elején] címmel tartott előadást.

2015. október 22.

Musaeum Hungaricum XII. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja című konferencián Somorján L. Juhász Ilona Emlékjelek mint a szimbolikus térfoglalás eszközei Rozsnyó főterén az államfordulatok és a rendszerváltás tükrében címmel tartott előadást.

2015. november 3–4.

„Hegyet hágék, lőtőt lépék…” címmel Balassagyarmaton, a Magyar Nemzeti Múzeum Palóc Múzeuma szervezésében tudományos konferenciát rendeztek Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós emlékére. Liszka József A populáris irodalom és a népköltészet határán. Egy vallásos ponyvaballada közép-európai kontextusai címmel tartott előadást.

2015. november 13.

Juhász Ilona, az EK munkatársa megnyitotta a komáromi Limes Galériában Pap Gábor református püspök, a református–zsidó párbeszéd előmozdítója születésének 120. évfordulója alkalmából rendezett emlékkiállítást. Megnyitó beszédében Pap Gábor és Schnitzer Ármin komáromi főrabbi példaértékű barátságát és a keresztény–zsidó párbeszéd akkor megkezdődött, majd a vészkorszak idejében megszakadt kapcsolat folyamatára helyezte a hangsúlyt.

Kiadványok

Acta Ethnologica Danubiana 17. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015. Komárom–Somorja: Fórum Institute 2015, 334 p.

Juhász Ilona: Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2015, 466 p.

Juhász Ilona: Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahely: Vámbéry Polgári Társulás 2015, 198 p.

Liszka József: Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ 2015, 216 p. /Jelek a térben 5./

Sajtóvisszhangok, interjúk

Janković Nóra: A folklór átmenetisége. A folklór a facebookról is szól majd. Beszélgetés Liszka Józseffel. Új Nő 2015/7, 30–32. p.

Kerényi Éva: Háború, migráció, áldozatkészség. Beszélgetés L. Juhász Ilonával az első világháború etnikai mozzanatiról az Újkor című magyarországi internetes folyóiratban.

http://ujkor.hu/content/haboru-migracio-aldozatkeszseg-beszelgetes-l-juhasz-ilona-neprajzkutatoval-az-elso-vilaghaboru-etnikai-mozzanatairol

Kerényi Éva: Az első világháborúról az etnológia okuláréján keresztül címmel. Beszélgetése L. Juhász Ilonával. Új Nő 2015/9.

Kovács Zoltán: Peredi gyökerek: Liszka József, néprajzkutató.

http://pered.info/2015/04/01/peredi-gyokerek-liszka-jozsef-neprajzkutato/

Liszka József: Két tudományos tanácskozás Freiburgban. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 285–287. p.

Liszka József: „Hegyet hágék, lőtőt lépék…” Konferencia Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós emlékére. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 288–290. p.

Miklósi Péter: Mi is a (folklór)hagyomány? [Beszélgetés Liszka Józseffel]. Új Szó 68, 2015. 3. 13., 9. p.

2016

2016. február 21–26.

A több intézmény és szervezet együttműködése révén megrendezett Forum Hungaricum konferenciasorozat (2012-ben Komáromban az Etnológiai Központ volt ez egyik társszervező) következő állomása a bajorországi Bad Kissingen volt, ahol a Die Vojvodina. Umbrüche und Neugestaltung einer europäischen Region [Vajdaság. Egy európai régió át- és újjáalakulása] című tanácskozáson a multietnikus Vajdaság volt a központi téma. Liszka József: Die Vojvodina und die kleine Tiefebene. Ethnische, kulturelle und sprachliche Wechselbeziehungen vom 16. Jh. Bis zur Gegenwart [A Vajdaság és a Kisalföld. Két táj etnikai, kulturális és nyelvi kölcsönhatásai a 16. századtól napjainkig] címmel tartott előadást.

2016. március 10.

Az Etnológiai Központ és kiadványainak bemutatója Budapesten a Szlovák Intézetben. Voigt Vilmos az Etnológiai Központ évkönyvsorozatát, az Acta Ethnologica Danubianát méltatta, Verebélyi Kincső L. Juhász Ilona: Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában című kötetéről szólt, Hunčík Péter L. Juhász Ilona másik könyvét (Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén) ismertette, felvetve annak szomorúan időszerű vonatkozásait is. Klamár Zoltán Liszka József Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében című kötetét mutatta be.

2016. március 10 – április 10.

Budapesten, a Szlovák Intézetben tekinthették meg az érdeklődők az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlékek Archívuma gyűjteményéből összeállított fotókiállítást.

2016. április 29.

A budapesti ELTE Bölcsészettudományi Kara Tudományos Diákköri munkára készülő hallgatóinak egy csoportja, Balogh F. András professzor vezetésével, látogatást tett az Etnológiai Központban. A vendégeket az intézmény tevékenységével és gyűjteményével Liszka József ismertette meg.

2016. április 29.

Mérföldkövek című konferencia – Komárom, Duna Menti Múzeum. A Pro Patria Honismereti Szövetség által évek óta megrendezett Mérföldkövek című konferencia rendezvénysorozatához az idén második alkalommal nyitórendezvényként kapcsolódott a komáromi tanácskozás, amelyen a régészet, helytörténet, néprajz, művészettörténet és rokon tudományok területéről hangzottak el előadások. L. Juhász Ilona Debrecenfalvától Komáromfalváig. Komárom és az 1915-ben lerombolt kárpáti falvak újjáépítésére hirdetett országos akció címmel tartott előadást. A tanácskozás programja a legfrissebb publikációk bemutatásának is teret adott. L. Juhász Ilona az Etnológiai Központ műhelyéből 2016-ban kikerült négy legújabb kiadványt mutatta be: az általa jegyzett A holokauszt dél-szlovákiai emlékjeleiről, valamint az 1916 őszén a mai Szlovákia területére érkezett erdélyi menekültekről szóló kötetét, az Etnológiai Központ évkönyvének, az Acta Ethnologica Danubianának a 17. kötetét, s végül Liszka József kisalföldi Szentháromság-ábrázolásait dokumentáló könyvét.

2016. május 21.

A Szímői Jedlik Ányos Társaság kuratóriuma a társadalomtudományok területén kifejtett munkássága elismeréseként L. Juhász Ilonának ítélte oda a Jedlik Ányos-díjat. A kitüntetett munkásságát B. Kovács István méltatta.

2016. május 25.

Budapest, Néprajzi Múzeum. A szlovákiai magyarok néprajzi kutatása terén kifejtett munkája és eredményei elismeréseként a Magyar Néprajzi Társaság Pro Ethnographia Minoritatum Emlékéremmel tüntette ki Liszka Józsefet.

2016. május 31. – július 10.

Pilisszentkereszten láthatták az érdeklődők az Etnológiai Központ fotókiállítását Válogatás a dél-szlovákiai Szakrális Kisemlékek Archívumából címmel.

2016. június 2–5.

A kisemlékkutatók kétévente megrendezésre kerülő nemzetközi konferenciájára ezúttal Vácott került sor. A háromnapos rendezvényen német, osztrák, magyarországi és szlovákiai szakemberek szóltak a kisemlékkutatás legújabb eredményeiről. A konferenciához egy félnapos tanulmányi kirándulás is társult, amely a Dunakanyar és Börzsöny szakrális emlékeibe engedett bepillantást. A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központját Die Entstehungsumstände und der begleitende Kult einer Martinus-Statue [Egy Szent Márton-szobor keletkezéstörténete és a kapcsolódó kultusz] című előadásával Liszka József képviselte a rendezvényen.

2016. szeptember 13.

A Budapesten, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete szervezésében megvalósult 1916 – Háború Magyarországon című műhelykonferencia keretében Veres Emese Gyöngyvér néprajzkutató mutatta be L. Juhász Ilona: Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén című kötetét.

2016. szeptember 20–22.

Az Alfa Public Polgári Társulás szervezésében valósult meg a „Fekete félelem. Tények a dél-szlovákiai roma holokausztról romáknak és nem romáknak (Kali trash – Čierny strach, reálie o rómskom holocauste na Južnom Slovensku pre Rómov a Nerómov) című projektum, amelynek keretében L. Juhász Ilona három dél-szlovákiai oktatási intézményben tartott előadást szlovák és magyar nyelven: A roma holokauszt emlékjelei Szlovákiában (Szímői Alapiskola, szeptember 20.), A roma holokauszt emlékjelei Szlovákiában (Corvin Mátyás Alapiskola, Gúta, szeptember 21.), Pamätníky rómskeho holokaustu a Slovensku (Ipolyság, Szlovák Tanítási Nyelvű Gimnázium, szeptember 22.).

2016. október 9.

Liszka József a vajdasági Magyarkanizsán mutatta be Klamár Zoltán. Kanizsai mindennapok című kötetét.

2016. október 13.

A Magyar Tudományos Akadémia budapesti vendégházában a Domus Café rendezvénysorozat keretében L. Juhász Ilona 100 év kisebbségben. A (cseh)szlovákiai magyarok kultúrájának változásai 1920-tól napjaikig címmel tartott előadást a témában folytatott kutatásainak addigi eredményeiről.

2016. november 11.

A Kétnyelvűség térben és időben című konferencián Pozsonyban a Comenius Egyetem Magyar Tanszékének szervezésében. L. Juhász Ilona előadása hangzott el A dél-szlovákiai síremlékek nyelvhasználatának néhány sajátossága címmel. L. Juhász Ilona kényszerű távolmaradása miatt az előadás szövegét Simon Attila olvasta fel, és az előadáshoz készült prezentációt is ő mutatta be.

2016. november 24.

Juhász Ilona és Liszka József volt a vendége az érsekújvári Irodalmi Korzó estjének. H. Nagy Péter irodalmár beszélgetett velük munkájukról, legújabb könyveikről, illetve általában a kultúrakutatás jelentőségéről.

2016. november 25.

A rozsnyói Gömöri Népművelési Központ „Interaktív közművelődési programok…” című projektuma keretében L. Juhász Ilona a Szádalmási Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában tartott előadást a karácsonyi ünnepkör szokásainak változásairól, illetve közép-európai vonatkozásairól.

2016. december 13.

Liszka József Győrben, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumban a Timaffy László néprajzkutató születése 100. évfordulója alkalmából rendezett konferencián A karácsonyfától az adventi koszorúig. Mindennapi kultúránk néhány nyugati eleme címmel tartott előadást.

Kiadványok

Liszka József: Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2016, 654 p.

Sajtóvisszhangok, interjúk

Botiková, Marta: Recenzie bez jubilea. Slovenský národopis 64, 2016/3, 389–392. p. [Marta Botiková bevezetője és Marta Botiková, valamint Danter Izabella egy-egy recenziója L. Juhász Ilona könyveiről]

Csanda Gábor: „Mindenhol, mindenkor és mindenkitől lehet tanulni”. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel. Fórum Társadalomtudományi Szemle 18, 2016/2, 135–158. p.

Lakatos Krisztina: Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén az első világháború idején. Beszélgetés L. Juhász Ilonával az Új Szóban, a 2015-ben megjelent kötetéről. http://ujszo.com/online/kultura/2016/10/10/monografia-a-mai-szlovakia-teruleten-elhelyezett-erdelyi-menekultekrol

Parászka Boróka beszélgetése L. Juhász Ilonával Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén az első világháború idején című kötetéről Amikor ez erdélyi magyarok menekültek címmel a marosvásárhelyi rádióban.

http://marosvasarhelyiradio.ro/hirek/emisiuni/amikor-az-erdelyi-magyarok-menekultek

Rácz I. Péter: Egészen magyar. Beszélgetés Liszka Józseffel. Vasárnapi Hírek 33, 2016/53, 18–19. p.

Rácz Vince: Beszélgetés L. Juhász Ilonával a Szlovák Közszolgálati Televízió Szemtől szemben című műsorában.

http://www.rtvs.sk/televizia/archiv/10304/98513#0

2017

2017. február 17.

Juhász Ilona és Liszka József a köbölkúti községi Könyvtárban Jelek a térben (Köbölkút környéke emlékjelei, szakrális kisemlékei) címmel tartottak előadást, amelynek keretében főleg e kistérség halálhelyjeleit, háborús emlékjeleit és szakrális kisemlékeit mutatták be a nagyszámú közönségnek.

2017. február 19–25.

A sorsdöntő európai történelmi események margójára megrendezett interdiszciplináris nemzetközi konferenciáknak immár több éves hagyománya van a bajorországi Bad Kissingenben. Az 1917-es oroszországi kommunista hatalomátvétel centenáriumára megrendezett, Von Lenin bis Putin – Ein Jahrhundert Zeitgeschichte Russlands [Lenintől Putinig – Oroszország történelmének egy évszázada] című tanácskozáson a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja képviseletében Liszka József Am äußersten Rande des Imperiums. Die Ungarn in der Karpatoukraine als Teil der Sowjetunion 1945–1991 [A Birodalom legszélén. A kárpátaljai magyarok a Szovjetunióban 1945–1991] címen tartott előadást.

2017. április 21–22.

A Sapientia Egyetem csíkszeredai karán, Idegen – Strainul – Stranger címen megrendezett nemzetközi, interdiszciplináris konferencián Liszka József A gyerekfolklórtól Auschwitzig? Az „idegen” a magyar, a szlovák és a cseh folklórban címmel tartott előadást.

2017. április 28.

A komáromi Duna Menti Múzeumban megrendezett, Mérföldkövek című helytörténeti konferencián L. Juhász Ilona a komáromi Jókai-szobor történetéről tartott előadást. A konferencia keretében már hagyományosan sorra kerülő könyvbemutatón szólt a Fórum Társadalomtudományi Szemle jelentőségéről, valamint bemutatta annak legújabb, 2017/1. számát. Liszka József a 2016-ban Határvidékek címmel megjelent 60 tanulmányt tartalmazó kötetét ismertette.

2017. június. 30. – július 2.

A potsdami Lepsiushausban került sor a Massengewalt in Südosteuropa vom 20. Jahrhundert bis in die Gegenwart [Tömegpusztítás Délkelet-Európában a 20. században, napjainkig] című nemzetközi interdiszciplináris konferenciára, amelynek keretében Liszka József Vertreibung, Umsiedlung und „Integration” von Slowaken aus Ungarn in die Tschechoslowakei (Slowakei) nach 1945 in den verschiedenen nationalen und regionalen Erinnerungskulturen Ungarns und der Slowakei [A magyarországi szlovákok áttelepítése és „integrációja” (Cseh)Szlovákiába 1945 után a magyarországi és szlovákiai emlékezetkultúra tükrében] címen tartott előadást.

2017. július 5–7.

Hagyomány – szellemi kulturális örökség – népies rendezvény. Pillanatképek a mai népművészetről címmel a folklorisztika igazán aktuális kérdéseiről rendezett nemzetközi tanácskozást a kalocsai Viski Károly Múzeum magyarországi, romániai, szerbiai és szlovákiai résztvevőkkel. Az Etnológiai Központ két munkatársa, L. Juhász Ilona Egy vallásokat átfogó vallási fenomén. A kopjafa-kultusz a szlovákiai magyarok kultúrájában, Liszka József pedig Revitalizáció és/vagy kitalált hagyomány? Szokások és ünnepek a délnyugat-szlovákiai magyarok körében a 21. század elején címmel tartott előadást.

2017. szeptember 22.

A rozsnyói Gömöri Népművelési Központ meghívására L. Juhász Ilona Az emberélet fordulóihoz kapcsolódó szokások és azok változásai címmel tartott előadást.

2017. október 27–28.

A népi vallásosság közép-európai kontextusban (Etnológiai és folklorisztikai aspektusok) címen rendezett nemzetközi tudományos konferenciát a komáromi Etnológiai Központ és a Selye János Egyetem. A hat országból (Csehországból, Magyarországról, Németországból, Romániából, Szerbiából és Szlovákiából) érkezett kutatókat a Selye János Egyetem rektora, Juhász György köszöntötte, majd Liszka József beszélt a mostani konferencia gondolata megszületése körülményeiről, nemzetközi keretekbe ágyazásának fontosságáról. A pozsonyi Tatiana Bužeková és a szegedi Povedák István plenáris előadása és az azokat követő vita után, a rákövetkező másfél nap alatt 18 referátum hangzott el (magyar, szlovák, cseh és német nyelven) a népi vallásosság kutatásának különféle aspektusairól. A konferencia alkalmat adott arra is, hogy a résztvevők megemlékezzenek az Etnológiai Központ megalapítása 20. évfordulójáról.

Kiadványok

Lázár Péter összeáll.: Nagytárkány II. Nagytárkányi népköltési gyűjtemény (1913–1914). Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt írta: Tóth Arnold. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ 2017, 206 p.

Sajtóvisszhangok, interjúk

Derzsi Bernadett: Miért Aranykert a neve? Az Aranykertről, a régi Csallóközről és a ma élő hagyományokról Liszka József néprajzkutatót kérdeztük. Új Nő 2017/7, 28–32. p.

Janković Nóra: Egyirányú utak. Beszélgetés L. Juhász Ilonával az út menti halálhelyjelekről. Új Nő 2017/5, 54–55. p.

Mislay Edit: Amikor megáll az idő. Beszélgetés L. Juhász Ilonával [Az interjú nyomtatásban az Új Szó Nők mellékletének 2017. október 27-i számában jelent meg].

https://vasarnap.ujszo.com/2017/11/07/amikor-megall-az-ido

Az Etnológiai Központ belső munkatársainak szakmai bibliográfiája

Bagin Árpád

Tanulmányok

1. A perbeteiek csehországi deportálása. In A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete. 1945–1948. Visszaemlékezések, tanulmányok, dokumentumok. Szarka László szerk. Komárom: MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság 2003, 191–197. p. /Források a Kelet-Közép-Európai Kisebbségek 20. századi Történetéhez/
2. Halloween Ógyallán? Egy régi-új szokás térhódításának tanulságai. In Társadalom és tudomány. Válogatás a II. Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia humán tárgyú dolgozataiból. Csányi Erzsébet szerk. Újvidék: Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium 2005, 173–187. p. /TDK Könyvtár 3./
3. Ógyalla és Bagota kataszterének szakrális kisemlékei. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 133–180. p.
4. Egy új néprajzi jelenség Kelet-Közép-Európában? A Halloween és a tökbábukészítés egy kisalföldi településen, Ógyallán. Fórum Társadalomtudományi Szemle 8, 2006/4, 195–210. p.
5. Malé sakrálne pamiatky v katastri Hurbanova a Bohatej. Studia Arhaeologica Slovaca Mediaevalia 6 (2007), 115– p.
6. Egy kisalföldi település általános iskolájának ballagási ünnepsége. A Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma 2006. évi Értesítője (2007), 223–230. p. 

Hírek, tudósítások

1. A Felvidéki népviseleti babák. Hurbanovói Híradó 4, 2001/2, 10. p.
2. A II. Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia (Újvidék 2003. november 14–16.). Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 226. p.
3. Musaeum Hungaricum II. Új Szó11.4., 8. p.

Recenziók

1. Bodnár Enikő–Pusko Gábor: Hiedelemmondák a Vály-völgyben 1. A gyerekek ismeretanyaga. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 150–151. p.
2. Zsigmond Győző szerk.: Népi mesterség, népművészet. Meşteşug şi artă populară. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 210–212. p.
3. Az Etnológiai Központ Évkönyvéről. Új Szó 6. 23., 12–13. p. (Könyvjelző, 4. évf. 6. szám)
4. Andruška, Peter szerk.: Priestory národných kultúr. Nemzeti kultúrák területei. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 211. p.
5. Kinda István–Pozsony Ferenc szerk.: Adaptáció és modernizáció a moldvai csángó falvakban. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 223–224. p.
6. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 12. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 227–228. p.
7. Szabó Á. Töhötöm szerk.: Lenyomatok 3. Fiatal kutatók a népi kultúráról. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 233–234. p.
8. Zsigmond Győző szerk.: Napjaink folklórja. Folclorul azi. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 237–238. p.

Baranyovics Borisz

Tanulmányok

1. „…ha megyek az utcán, és itt a nevem, ott a nevem…, érted, nem?” Egy párkányi graffitis csoport kultúrájának vizsgálata. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 165–188. p.

Hírek, tudósítások

1. A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései (Komárom, 2012. november 9–10.). Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 253–256. p.

Recenziók

1. Bárth Dániel szerk.: Ünneplő. Írások Verebélyi Kincső születésnapjára. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 235–236. p.
2. Bódi Zsuzsanna: A magyarországi cigányság. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 206–207. p.
3. Száraz Miklós György: Cigányok. Európa indiánjai. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 235–236. p.
4. Gergely András–Bali János szerk.: Város-képzetek. Az antropológiai megismerés árnyalatai. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 304–306. p.
5. Prosser-Schell, Michael szerk.: Szenische Gestaltungen christlicher Feste. Beiträge aus dem Karpatenbecken und aus Deutschland. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 320–321. p.
6. Kerezsi Ágnes: Az uráli népek néprajza. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 214–215. p.
7. Lakatos Menyhért: Füstös képek. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 215–217. p.
8. Liszka József szerk.: Kürt egének tündöklő csillaga. Emlékkönyv Danczi József Villebald OSB születésének 100. évfordulója alkalmából. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 320. p.
9. Egy „történelem nélküli nép” története (Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története című kötetéről). Irodalmi Szemle 56, 2013/7, 44–46. p.

Juhász Ilona

Könyvek

1. Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely: Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2002, 343 p., ill. /Lokális és regionális monográfiák 2./
2. „Fába róva, földbe ütve…” A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál. Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Kiadó 2005, 287 p. /Interethnica 8./
3. Szakrális kisemlékeink. Malé sakrálne pamiatky. Sakrale Kleindenkmäler. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006, 95 p. [Liszka Józseffel közösen] /Jelek a térben–Znaky v priestore–Zeichen im Raum 1./
4. Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai értelmezéséhez. Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ 2010, 407 p. ill. /Jelek a térben 3./
5. Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2011, 218 p. ill. /Notitia historico-ethnologica 5./
6. A harmincnégyes kőnél… Haláljelek és halálhelyjelek az utak mentén. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ 2013, 244 p.
7. Amikor mindenki a háborús állapotok igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Adalékok az első világháborús migráció történetéhez. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2015, 466 p. /Notitia historico-ethnologica 6./
8. Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahely: Vámbéry Polgári Társulás 2015, 198 p.

Bibliográfiák

1. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1987–1988). Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 1998, 142 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 1./
2. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1989–1990). Dunaszerdahely: Lilium Aurum 1999, 159 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 2./
3. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1991–1992). Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000, 217 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 3./
4. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1993–1994). Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 2000, 239 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 4./
5. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1995–1998). Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 2003, 206 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 7./
6. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia (1999–2002). Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 2004, 274 p. /Miscellanea Bibliothecae Hungaricae 8./

Tanulmányok, tudományos közlemények, anyagközlések

1. Vom Grabmal zum Nationalsymbol. Gedenksäulen als Zeichen nationaler Identität. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 67– p.
2. Fényképek a síremlékeken és az út menti haláljeleken. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 107– p.
3. A permonyík. A bányaszellem és bányamanó egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágában. Fórum Társadalomtudományi Szemle 6, 2004/2, 127–142. és 212–213 p.
4. Permoník. Banský duch a banský škriatok v poverových predstavách gemerskej baníckej obce Rudná. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 77– p.
5. A kopjafa mint a szimbolikus térfoglalás eszköze a szlovákiai magyarok körében. In Ünneplő. Írások Verebélyi Kincső születésnapjára. Budapest: ELTE BTK Folklore Tanszék 2005, 115–126. p. /Folcloristica 9./
6. A halállal, halottakkal kapcsolatos hiedelmek és temetkezési szokások. In Nagytárkány I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához. Viga Gyula szerk. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006, 431–476. p.
7. „Bizony, boszorkányok még mindig vanak.” Boszorkányhit és rontás egy gömöri bányásztelepülésen a 21. században. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve. Szolnok 2007, 101–110. p.
8. „Kopjafa” versus hagyományos fejfa? (Hagyományőrzés vagy divat?) Hajdúböszörményi példa. In Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére. Nagykőrös–Debrecen 2007, 499– p.
9. Kopijovité/pamätné stĺpy ako prostriedky národného označenia priestoru. Slovenský národopis 56, 2008/1, 43– p.
10. Die Zeichen des Krieges. Acta Ethnographica Hungarica 53 (2008) 1, 23– p.
11. Magyarság és hagyomány. In Hagyomány és modernitás. Szeged 2007, 37– p. [Újraközölve: Magyarság és hagyomány. In Közművelődési Nyári Egyetem 1999–2008. Válogatás a 10 év előadásaiból. Válogatta és szerkesztette Török József. Szeged: Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete 2010, 111–127. p.]
12. Út menti halálhelyjelek Dél-Szlovákiában. Tipológia, funkció, kultusz. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 61– p.
13. Maďarskosť a tradícia. Fórum spoločenskovedná revue 2009, 119– p.
14. Kilenc kereszt (Devět křížů) Egy szakrális kisemlék nyomában a világhálón. Új perspektívák a néprajzkutatásban. Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 2009, 551– p.
15. Vaskatona, vaskorona, vasturul. A nemzeti áldozatkészség szobrai az első világháborúban. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 11–38. p.
16. Egy temetői fénykép szerepe a lokális emlékezetben. In Kontexty identity. Jubilejný zborník na počesť Anny Divičanovej. Az identitás összefüggései. Köszöntő könyv Gyivicsán Anna tiszteletére. Krekovičová, Eva–Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária red. Békešská Čaba–Békéscsaba: Celoštátna slovenská samospráva / Országos Szlovák Önkormányzat–Katedra slovenskej filológie Filozofickej fakulty Univerzity Eötvösa Loránda / ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék–Ústav etnológie SAV / SZTA Etnológiai Intézet–Výskumný ústav Slovákov v Maďarsku / Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete 2010, 92–106. p.
17. Fotografia na pomníku ako médium uchovania lokálnej pamäti. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 111– p.
18. Szakrális kisemlékek mint a háború jelei. In Dévavári Beszédes Valéria–Silling Léda (szerk.): Szenvedély és szolgálat. Tanulmányok a hatvanesztendős Silling István tiszteletére. Szabadka: Bácsországi Vajdasági Honismereti Társaság 2010, 267– p.
19. Karácsony és a halottak emlékezete. Alba Regia 40 (2011), 211–218. p.
20. A „tiszta forrástól” a „haladó hagyományokon” át a konstruált nép-nemzeti hagyományig. A szlovákiai magyarok példája 1948-tól napjainkig. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011) 11– p.
21. Devět křížů. Po stopách jedného komplexu drobnej sakrálnej pamiatky na internete. Nové perspektívy v národopisnom výskume. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011) 103– p.
22. Esküvő és lakodalom a temetőben. Adalékok a zsidó néphithez. Fórum Társadalomtudományi Szemle 13, 2011/4, 3–14. p.
23. Erdélyi menekültek Kassán és környékén az első világháború idején. A korabeli sajtó tükrében. In Néprajz – muzeológia. Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére. Tóth Arnold szerk. Miskolc: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumok Igazgatóság–Miskolci Egyetem BTK Történettudományi Intézet 2012, 387–406. p.
24. A komáromi zsidó temető és emlékezés az elhunytakról. In Mozaikok a komáromi zsidóság történetéből. Paszternák András–Paszternák Tamás szerk. Komárom: Komáromi Zsidó Hitközség 2013, 8–29. p.
25. „Terepkutatás“ az interneten – módszerek és lehetőségek. A Halloween példája. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 111–135. p.
26. Sobáš a svadba v cintoríne. Fórum spoločenskovedná revue 2013, 141–156. p.
27. Brassóból Ipolyságra. Erdélyi menekültek az első világháború idején Ipolyságon és környékén. Fórum Társadalomtudományi Szemle 15, 2013/4, 3–35. p.
28. Dvojaká historická pamäť. Pomníky ako zdroje politických konfliktov dvoch národov v pohraničnom meste Komárno. In Pamět – národ – menšiny – marginalizace – identity I. Soukopová, Blanka–Nosková, Helena–Bednařík, Petr eds. Praha: Fakulta humanitních studií Univerzity Karlovy v Praze 2013, 97–111. p. /Urbánní studie 6./
29. A Károly király gyermeknyaraltatási akciói 1918 nyarán – 1. Osztrák gyerekek a mai Szlovákia magyarlakta területein. A korabeli sajtóhírek alapján. Fórum Társadalomtudományi Szemle 16, 2014/2, 71–101. p.
30. A Károly király gyermeknyaraltatási akciói 1918 nyarán – 2. Magyarországi gyerekek nyaralása Ausztriában. A korabeli sajtóhírek alapján. Fórum Társadalomtudományi Szemle 16, 2014/3, 123–145. p.
31. Az első világháború hatása a húsvéti ünnepkörre. Adalékok a korabeli sajtóból. Híd 78, 2014/6, 100–110. p.
32. Adalékok a női divat újításainak korabeli társadalmi megítéléséhez – különös tekintettel a rövid haj (bubifrizura) fogadtatására a 20. század első felében. In Nőképek kisebbségben. Tanulmányok a kisebbségben (is) élő nőkről. Bolemant Lilla szerk. Pozsony: Phoenix PT 2014, 91–96. p.
33. Emlékezés és emlékeztetés. A Soá emlékjelei Szlovákiában – különös tekintettel az 1938-ban visszacsatolt területekre. In Magyar holokauszt 70. Veszteségek és felelősségek. Babits Antal szerk. Budapest: Logos Kiadó 2014, 83–147. p.
34. A naptári ünnepek és az első világháború. Adalékok a húsvéti ünnepkörhöz. Acta Ethnologica Danubiana 16, 103–114. p.
35. Szakrális kisemlékek mint a két világháború emlékjelei Dél-Szlovákiában. In Musaeum Hungaricum 5. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja című konferencia tanulmánykötete. Danter Izabella szerk. Boldogfa: Mátyusföldi Muzeológiai Társaság 2014, 115–124. p.
36. Az elhunyt emlékezetének temetőn kívüli emlékjelei. Haláljelek és halálhelyjelek Dél-Szlovákiában. In Musaeum Hungaricum 5. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja című konferencia tanulmánykötete. Danter Izabella szerk. Boldogfa: Mátyusföldi Muzeológiai Társaság 2014, 125–136. p.
37. Malé sakrálne objekty vo funkcii pamätníkov prvej a druhej svetovej vojny na južnom Slovensku. In Musaeum Hungaricum 5. Zborník príspevkov konferencie Musaeum Hungaricum. Hmotné pamiatky maďarského etnika na Slovensku a ich múzejná dokumentácia. Izabela Danterová. Boldog: Muzeologická spoločnosť na Matúšovej zemi 2014, 117–125. p.
38. Pomníky zosnulých mimo cintorína. Označenia miesta smrteľnej dopravnej nehody na južnom Slovensku. In Musaeum Hungaricum 5. Zborník príspevkov konferencie Musaeum Hungaricum. Hmotné pamiatky maďarského etnika na Slovensku a ich múzejná dokumentácia. Izabela Danterová. Boldog: Muzeologická spoločnosť na Matúšovej zemi 2014, 126–136. p.
39. Mementá holokaustu. Pamätné objekty venované šoa na Slovensku s dôrazom na územia pripojené k Maďarsku v r. 1938. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 33–86. p.
40. A karácsonyhoz kapcsolódó szokások, rítusok és emlékezetkultúra. Eruditio–Educatio 10, 2015/4, 5–14. p.
41. Két pártpolitikus szimbolikus temetése Csehszlovákia falvaiban a személyi kultusz idején. Joszif Visszarionovics Sztálin és Klement Gottwald. In Tanulmányok Bartha Elek tiszteletére. Bihari Nagy Éva–Keményfi Róbert–Marinka Melinda–Kavecsánszki Máté szerk. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék 2016, 166–179. p. /Studia Folkloristica et Ethnographica 65./
42. Adalékok az 1914-es orosz betörést követő harcok során lerombolt kárpáti falvak újjáépítéséhez. Fórum Társadalomtudományi Szemle 18, 2016/3, 35–55. p.
43. Gömörfalva, Szeretetfalva, Vasutasfalva, Amerikafalva és társaik. Adalékok az 1914-es orosz betörést követő harcok során lerombolt kárpáti falvak újjáépítésére meghirdetett országos akcióhoz 2. Fórum Társadalomtudományi Szemle 18, 2016/4, 83–109. p.
44. Od charity k iredentizmu? Zmena funkcie jedného typu objektov z prvej svetovej vojny. Strážca Karpat v 21. storočí. In Lidé a města ve velkých válkách. Pohled etnologa (antropologa) / Społeczeństwo miasta w kontekście I i II wojny światowej. Spojrzenie antropologa. Blanka Soukupová–Róża Godula-Węcławowicz–Grażyna Ewa Karpińska a kol. Praha: Fakulta humanitních studií Univerzity Karlovy 2016, 113–125. p. /Urbánní studie 10./
45. Totengedenken und Todestellen-Denkmale am Straßenrand. In Populare religiöse Kultur, Konflikte und Selbstvergewisserung in multiethnischen und multikonfessionellen Einwanderungsgebieten. Ausgawählte neuere Forschungen und Dokumentationen mit einer Schwerpunkt auf dem Mittleren Donaraum. Michael Prosser-Schell szerk. Münster–New Yort: Waxmann 2016, 191–212. p. /Schriftenreihe des Instituts für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa 17./
46. Dodatky k symbolickému pohrebu dvoch komunistických vodcov: Josifa Vissarionoviča Stalina a Klementa Gottwalda. Fórum spoločenskovedná revue 2016, 23–35. p.
47. „Mi magyar dolgozók mindig Benne bíztunk.” Két jelképes temetés a személyi kultusz idején. Fórum Társadalomtudományi Szemle 19, 2017/1, 67–81. p.
48. Emlékjelek mint a szimbolikus térfoglalás eszközei Rozsnyó főterén az államfordulatok és a rendszerváltás tükrében. In Musaeum Hungaricum 6. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja című konferencia tanulmánykötete. Danter Izabella szerk. Boldogfa: Mátyusföldi Muzeológiai Társaság 2016, 123–138. p.
49. Pamätné symboli ako prostriedky obsadenia verejného priestranstva na hlavnom námestí v Rožňave v zrkadle zmien štátnosti a spoločenských systémov. In Musaeum Hungaricum 6. Zborník príspevkov konferencie Musaeum Hungaricum. Hmotné pamiatky maďarského etnika na Slovensku a ich múzejná dokumentácia. Izabela Danterová. Boldog: Muzeologická spoločnosť na Matúšovej zemi 2016, 123–138. p.
50. Kárpátok őre és Vasturul. Egy első világháborús szobortípus újjászületése aktualizált ideológiai üzenettel. Fórum Társadalomtudományi Szemle 19, 2017/3, 45–87. p.

Kutatási beszámolók, tudományszervezés, múzeumok, kiállítások, konferenciák, interjúk, köszöntők, nekrológok

1. A Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság VII. Közgyűléséről. Néprajzi Hírek 27, 1998/1–4, 19. p. Az oroszlányi szlovák tájházról és az ottani szlovákokról. Új Szó augusztus 31., 6. p.
2. Néprajzi Szeminárium Jászberényben. Hírharang 9, 1998/1–2, 10. p.
3. A Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság VII. (újraalakuló) Közgyűléséről. Komáromi Lapok 8, 1998/5, 2. p.
4. Színpompás seregszemle. Katedra 5, 1998. május, 27. p.
5. Szlovákiai magyar népviseletekbe öltöztetett babák. Kiállítás a Városi Művelődési Központban. Komáromi Lapok 8, 1998/12, 2. p.
6. Az igazgatók leváltása után. Kor- és kórkép a magyarlakta régiók állami múzeumairól. Új Szó május 21., 9. p.
7. A kisemlékek vegyészből lett megszállott kutatója. Beszélgetés Friedrich Karl Azzola professzorral, a hesseni Kisemlékvédők Egyesülete elnökével. Új Szó június 15., 7. p.
8. A (Cseh)szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság 10 éve. Hírharang 10, 1999/2, 5–17. p.
9. Hírek a folklorizmus területéről. Hírharang 10, 1999/2, 31–33. p.
10. Néprajzi gyűjtőpályázat két témakörben és két kategóriában. Hírharang 10, 1999/2, 24–25. p.
11. Amikor a semmiből hagyományt teremtenek [Az I. borzovai kézműves táborról]. Vasárnap (Hang-kép melléklet) 1999/10, 6–7. p.
12. Múzeumok és etnikumok. A Mesterségek és vásárok című néprajzi bemutatóról, valamint Simek Viktor amatőr festőművész kiállításáról. Új Szó február 10., 9. p.
13. A szlovákok és magyarok együttéléséről Szlovákiában. Chicagói etnológusok városunkban. Komáromi Lapok 9, 1999/7, 2. p.
14. A hallgatás csak növeli a bajt. Gondolatok egy nemrég megjelent iskolai emlékkönyv kapcsán a példamutatás hiányáról pedagógusaink körében. Új Szó szeptember 23., 10. p.
15. A IV. martosi Országos Pünkösdi Népművészeti Ünnepség. Hírharang 10, 1999/1, 18–22. p.
16. Néprajzi Szeminárium (Lenti–Lendva, 1999. július 11–17.). Hírharang 10, 1999/2, 21–23. p.
17. Népi hangszerek, emlékoszlopok‚ Katona László-emlékkiállítás Komáromban (1999. június 1. – június 22.). Hírharang 10, 1999/1, 36. p.
18. A Felvidéki népviseleti babák című vándorkiállítás sikere tájainkon. Komáromi Atelier 3, 1999/2, 31. p.
19. Népviseletbe öltöztetett babák Komáromban. Hírharang 9, 1999/1–2, 24–25. p.
20. A határ mint néprajzi probléma. A XII. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencia Komáromban (2000. október 19–21.) Fórum Társadalomtudományi Szemle 2, 2000/3, 183–184. p.
21. Néprajzi gyűjtőpályázat gyerekeknek. Katedra 7, 2000. április 21.
22. Felvidéki népviseleti babák. Egy vándorkiállítás útja az ötlettől a hannoveri EXPO 2000-ig. Néprajzi Hírek 24, 2000/1–2, 23–24. p.
23. Mohi második haldoklása. Új Szó július 24., 8. p.
24. A tájékoztatás tisztaságáért. Nyílt levél N. Gyurkovits Rózának (ad: Lobbik és civil szervezetek pártok árnyékában. Szabad Újság április 12.). Szabad Újság 2000. május 3., 4. p.
25. Lelkesedés és szakértelem. Kisemlékkutatók Nemzetközi Konferenciája az ausztriai Bad Ausseeben. Két év múlva Komárom lesz a házigazda. Új Szó május 20., 14. p.
26. Évezredes kapcsolatok, Bajor–magyar kiállítás Passauban. Ethnica 3, 2001/3, 153–154. p.
27. Chronik der Tagung (Grenze, als volkskundliches Problem. XII. Internationale Ethnokartographische Tagung in Komorn). A konferencia krónikája (A határ mint néprajzi probléma. XII. Etnokartográfiai Konferencia Komáromban). Kronika konferecnie (Hranice ako etnologický problém. XII. Medzinárodná etnokartografická konferencia). Acta Ethnologica Danubiana 2–3 (2000–2001), 229–231. p.
28. Évezredes bajor–magyar kapcsolatok. Kiállítás Passauban. Új Szó június 29., 15. p.
29. A történelmi Gömör fáradhatatlan kutatója. Ünnepi konferenciát tartottak a Debreceni Egyetemen Ujváry Zoltán hetvenedik születésnapja alkalmából. Új Szó január 31., 14. p.
30. A Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciája Komáromban. 2002. május 10–12. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4, 2002/2, 194–196. p.
31. Virtuális kutatók és egyebek. Új Szó október 18., 8. p.
32. Chronik der Tagung. A tanácskozás krónikája. Kronika konferencie. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 33–41. p.
33. A néprajztudománynak továbbra is lesz kutatnivalója. Interjú Ujváry Zoltánnal. Fórum Társadalomtudományi Szemle 3, 2002/1, 145–156. és 216. p. [újraközölve: Keményfi Róbert szerk.: Régiók és kultúrák találkozása. Tudományos ülés Ujváry Zoltán 70. születésnapjára. Debrecen: Ethnica 2002, 132–147. p.]
34. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung in Komorn (Slowakei vom 10. bis 12. Mai 2002. Jahrbuch für deutsche und osteuropäische Volkskunde. (Freiburg) Band 45 (2003), 143–145. p.
35. medzinárodná konferencia výskumníkov drobných sakrálnych pamiatok. Klosterlangheim 10.–13. júna 2004. Slovenský národopis 52 (2004), 446–447. p.
36. Egy igazi sikertörténet. Príbeh jedného skutočného úspechu. Eine echte Erfolgsgeschichte. In Szobiné Kerekes Eszter: Felvidéki népviseletek babákon. Pozsony: AB-ART 2005, 59–63. p.
37. A nagy távlatú történeti kutatások elkötelezettje. Interjú a 60 éves Kósa Lászlóval. Fórum Társadalomtudományi Szemle 3, 2002/3, 173–182. és 203. p. [újraközölve: Keményfi Róbert szerk.: Beszélgetések Kósa Lászlóval. Család – hivatás – tudomány. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék 2005, 99–106. p. /Studia folkloristica et ethnographica 48./]
38. Sírjelből nemzeti szimbólum. A kopjafa mint magyar nemzeti jelkép térhódítása. Örökség 10, 2006/10, 14. p.
39. Temetőkutatás és dokumentálás a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központjában. Örökség 10, 2006/11, 10–11. p.
40. A metnitzi Haláltánc Múzeum. Ethnica 9, 2007/1, 28–29. p.
41. Örök bűnbak? Új Szó, Szalon melléklet, 2008. június 14. 12. p.
42. Géczi Lajos (1926–2008). Néprajzi Hírek 32, 2008/3–4, 94–96. p.
43. Kisemlékek a világhálón. Nemzetközi konferencia a szakrális kisemlékek digitalizálási lehetőségeiről és az egységes szempontrendszerű internetes adatbázisról. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 265–267. p.
44. Konferencia a holokausztoktatásról. Új Szó, Szalon melléklet 2008. június 14., 12–13. p.
45. Colligite fragmenta! – örökségvédelem. Tudományos tanácskozás a Kárpátalját és a Felvidéket érintő művészettörténeti, régészeti, restaurátori kutatások és az örökségvédelem helyi eredményeiről. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 262–264. p.
46. Hol született Vámbéry Ármin? Hitközségi Híradó 7, 2009/11, 6. p.
47. Temetőkutatás a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjában. Új Szó, Szalon melléklet 2009. május 23., 12–13. p.
48. Interjú a 70 éves Voigt Vilmos professzorral. Fórum Társadalomtudományi Szemle 12, 2010/2, 137–152. p.
49. Kegyeleti, emlékező és tudományos konferencia a kőrösmezői deportálás és a kamenyec-podolszkiji mészárlás 70. évfordulóján (Budapest, Wesley János Lelkészképző Főiskola, 2011. október 1314.) Fórum Társadalomtudományi Szemle 14, 2012/1, 147–150. p.
50. Emlékezet – történelmi tudat – marginalizáció – identitás (Paměť – historické vědomí – marginalizace – identita). Prága, 2013. szeptember 23–24. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 232–233. p.
51. Pályakép. Interjú a hatvanéves B. Kovács Istvánnal. Fórum Társadalomtudományi Szemle 15, 2013/2, 129–145. p.
52. „Ezt a hazát tehát elvesztettem”. Új Szó 67, 2014. 10. 25., 20. p. (Szalon 8, 2014/42)
53. Sakrálne stavby a pamiatky Žitného ostrova. Fotografie. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 229–231. p.
54. Két kiállításról: Vojna z druhej strany; „Népeimhez” – Történetek a nagy háborúról. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 221–224. p.
55. Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencia. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 215–216. p.
56. Az Etnológiai Központ bemutatkozása a Néprajzi Múzeumban. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 208–209. p.
57. Kovács Ákos (Budapest, 1943. november 14. – Budapest, 2014. március 21.) Néprajzi Hírek 43, 2014/2, 75–77. p.
58. Sedmohradskí utečenci na území dnešného Slovenska. Príspevok k histórii migrácie počas prvej svetovej vojny. Fórum spoločenskovedná revue 2016, 138–140. p.
59. Znaky smrti, znaky miest úmrtia pri cestách. Pamiatky obetí smrteľnej dopravnej nehody. Fórum spoločenskovedná revue 2016, 141–143. p.

Recenziók, kritikák

1. Egy új helytörténeti kiadvány a magyar forradalomról és szabadságharcról. Komáromi Lapok 7, 1997/40, 7. p.
2. Komáromról a LIMES-ben. Megjelent a Komárom Esztergom Megyei Tudományos Szemle legújabb száma. Komáromi Lapok 8, 1998/11, 5. p.
3. Egy néprajzi kiadvány a nyitott határok jegyében. Komáromi Lapok 8, 1998/14, 4. p.
4. „Mert a haza kívánja‚” Mácza Mihály könyve forradalom és szabadságharc 150. évfordulója tiszteletére. Komáromi Lapok 8, 1998/12, 5. p. [újraközölve: Új Szó május 25., 6. p.]
5. A Slovenský národopis legújabb számáról. Hírharang 10, 1999/2, 68–70. p.
6. Lakosságcseréről furcsa megközelítésben. Gondolatok Reško Alexander „történész” által összeállított könyv kapcsán (Reško Alexander: Z Dolnej zeme do krajiny predkov). Komáromi Lapok 9, 1999/4, 5. p.
7. Beňušková, Zuzana a kolektív: Tradičná kultúra regiónov Slovenska. Prehľad charakteristckých znakov. Hírharang 10, 1999/2, 63–67. p.
8. Az Ethnica című folyóiratról. Hírharang 10, 1999/2, 73–74. p.
9. Jakab István: Nyelvünkről – önmagunkért. Komáromi Lapok 9, 1999/6, 5. p.
10. Egy „történeti” mű kapcsán. Történelemhamisítás és a szlovákiai magyarok arculcsapása a komáromi Duna Menti Múzeumban (Reško Alexander: Z Dolnej zeme do krajiny predkov). Új Szó február 1., 8. p.
11. Galgóczy Tibor: Az Ung-vidék pásztorművészete. Új Szó július 17., 8. p.
12. A szülőföld hűséges krónikása. Csáky Károly új könyvéről ötvenedik születésnapján. Új Szó október 24., 14. p.
13. Többéves kutatómunka eredménye. Megjelent Gágyor József: Kislibáim, gyertek haza! című, népi mondókákat és gyermekjátékokat tartalmazó könyve. Új Szó március 14., 6. p.
14. Viga Gyula szerk.: Kisgéres. Új Szó október 4., 14. p.
15. Ujváry Zoltán: Kis folklórtörténet I–IV. kötet. Fórum Társadalomtudományi Szemle 3, 2001/3, 181–183. p.
16. Gágyor József: Szeret? Nem szeret? Jóslókönyv gyerekeknek. Új Szó július 27., 10. p. [újraközölve: Ethnica 3, 2001/4, 172–173. p.]
17. Nemzeti jelképeink a népművészetben. Gömörország 2, 2001/4, 61–63. p.
18. Stoličná, Rastislava et al.: Slovensko. Európske kontexty ľudovej kultúry. Fórum Társadalomtudományi Szemle 3, 2001/1, 203–207. p.
19. Sárkány Mihály: Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Fórum Társadalomtudományi Szemle 3, 2001/1, 181–183. p.
20. Ujváry Zoltán: Kis folklórtörténet V. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 140–141. p.
21. Jahn, Wolfgang–Lankes, Christian–Petz, Wolfgang–Brockhoff, Evamaria Hg.: Bayern–Ungarn tausend Jahre. Bajorország és Magyarország 1000 éve. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 163–164. p.
22. Wurster, Herbert W.–Treml, Manfred–Loibl, Richard (Hg.): Bayern–Ungarn Tausend Jahre. Aufsätze zur Bayerischen Ausstellung 2001. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002). 187. p.
23. Hála József–Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 138–139. p.
24. Gömörországról, gömöriségről. Újabb fontos adalék a gömöri magyarság néprajzi kutatásához – egy nagyszabású kutatási program eredményeként. Új Szó december 13. 8. p. [újraközölve: Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 133–134. p.]
25. Csáky Károly: A Középső-Ipoly menti palócok népi hiedelemvilága. Egy határ menti régió népi hiedelemrendszere. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 153. p.
26. Norbert Elias: A haldoklók magányossága. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 156. p.
27. Muzeológiai Füzetek. Muzeologické zošity. Ethnica 4, 2002/4, 206. p.
28. Ethnica 2002/1–4. számairól. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 157–159. p.
29. Botík, Ján zost.: Obyčajové tradície pri úmrtí a pochovávaní na Slovensku s osobitným zereteľom na konfesionálnu mnohotvárnosť. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4, 2002/2, 199–203. p.
30. Berta Péter válog. és szerk.: Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 150. p.
31. Ág Tibor: Csináltassunk hírharangot! Nyitra vidéki népballadák. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 148. p.
32. „Ha mi meghalunk”. Zoborvidéki virrasztóénekek. Új Szó november 27. 8. p. [újraközölve: Ethnica 5, 2003/2, 78. p.]
33. Milan Kováč–Attila Kovács– atiana Podolinská eds.: Cesty na druhý svet. Smrť a posmrtný život v náboženstvách sveta. Ethnographia 117, 2003/3, 309–313. p.
34. A Bódva völgye a néprajzi köztudatban. Fórum Társadalomtudományi Szemle 5, 2003/4, 192–194. p.
35. Angyal Eleonóra–Polcz Alaine vál. és szerk.: Letakart tükör. Halál, temetkezés, gyász. Fórum Társadalomtudományi Szemle 5, 2003/4, 189–191. p.
36. Gömöri kerámia Debrecenben. Új Szó december 5., 8. p.
37. Varjú Katalin: „Pénteken délig nyitva van az ég!”. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 209–210. p.
38. Botík, Ján: Slováci v argentínskom Chacu. Historický a etnokultúrny vývin pestovateľov bavlny. Acta Ethnologica Danubiana 5–6, (2003–2004), 153–154. p.
39. Biczó Gábor szerk.: Antropológiai irányzatok a második világháború után. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 149–150. p.
40. Hála József: A magyar néprajz „vándorapostola” városunkban. Herrmann Antal váci évei és kapcsolatai. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 174–175. p.
41. Deáky Zita: Ünnepi kötet Faragó József 80. születésnapjára. Acta Ethnologica Danubiana 5–6, (2003–2004), 159. p.
42. Ginzburg, Carlo: Éjszakai történet. A boszorkányszombat megfejtése. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 173–174. p.
43. Háromszék néprajzi és honismereti bibliográfiája (1844–2002). Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 176–177. p.
44. Boglár Lajos: A kultúra arcai. Mozaikok a kulturális antropológia köréből. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 151–152. p.
45. Alapy Gyula: Komárom vármegye kultúrtörténetéből. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 143. p.
46. Sörries, Reiner (bearbeitet von): Grosses Lexikon der Bestattungs- und Friedhofkultur. Wörterbuch zur Sepulkralkultur. Voklskundlich – kulturgeschichtlicher Teil: Von Abdankung bis Zweitbestattung. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 202–203. p.
47. Czövek Judit szerk.: Imádságos asszony. Tanulmányok Erdélyi Zsuzsanna tiszteletére. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 157–158. p.
48. Dégh Linda: Nagyszékelytől Delhi-ig. Egy magyarországi német életútja (1943–1974). Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 159–160. p.
49. Dobrovits Mihály összeáll.: Megtalált örökség. I. Nemzetközi Vámbéry Konferencia. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 160–163. p.
50. Gágyor József: Csúfondáros könyv. Mátyusföldi népi csúfolók. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 170–172. p.
51. Szalay Emőke: Magyar népi kerámia a Déri Múzeumban I. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 205. p.
52. Szalay Emőke: Úrihímzések Hajdú Biharban. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 203–205. p.
53. Jahresbibliographie zur Sepulklarkultur 1998. Neuerwerbungen der Bibliothek. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 182–183. p.
54. Mössmer, Anton: Der Hochzeitsbaum. Bilder und Sprüche aus Niederbayern. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 194–195. p.
55. Žúdel, Ondrej: Banícka nátura. Zbierka poviedok a príbehov z baníckeho prostredia. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 212–213. p.
56. Vörös Ferenc: Családnévkutatások Szlovákiában. Szocio-lingvisztikai tanulmány négy település családnévhasználatának tükrében. Ethnica 8, 2006/2, 75. p.
57. Métraux, Alfred: A haiti vodu. Könyvjelző (az Új Szó melléklete) 2004/2, 14. p.
58. Baeumerth, Angelika und Karl: Die Engel der Sixtina. Eine deutsche Karriere. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2003–2004), 144–145. p.
59. Szarka László szerk.: A szlovákiai magyarok kényszertelepítésének emlékezete 1945–1948. Visszaemlékezések, tanulmányok, dokumentumok. Ethnica 6, 2004/2, 72–73. p.
60. „Régi” – „modern” csúfolók gyűjteménye. Gágyor József Csúfondáros könyv című kötetéről. Ethnica 6, 2004/2, 72. p.
61. Sziklay László: Egy kassai polgár emlékei. Könyvjelző (Az Új Szó melléklete) 4, 2005/8, 6–7. p.
62. Zsigmond Győző szerk.: Szokás és erkölcs – Obiceiuri si moravuri. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 237. p.
63. Sándor Anna: A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza. Ethnica 8, 2006/2, 74–75. p.
64. Jure Treuer: Naše selo. Hrvatski Jandorf. Kronika sela na prijelazu iz 19. u 20. stolece. Ethnica 8, 2006/4, 154. p.
65. Szobiné Kerekes Eszter: Felvidéki népviseletek babákon. Könyvjelző (az Új Szó melléklete), 5, 2006/2, 5. p.
66. Manfred Seifert–Winfried Helm Hg.: Recht und Religion im Alltagsleben. perspektiven der Kulturforschung. Festschrift für Walter Hartinger zum 65. Geburtstag. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007) 257. p.
67. Kovács Ákos: A kitalált hagyomány. Új Szó január 27., 16. p. [némileg módosított formában újraközölve: Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007), 247–249. p.]
68. Obuchová, Viera–Holčík, Štefan: Cintorín pri Kozej bráne. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007), 253–257. p.
69. Fromm, Hans–Nevala, Maria Lisa–Schellbach-Kopra, Ingrid (Hg.): Jahrbuch für finnisch-deutsche Literaturbeziehungen. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007), 244. p.
70. Corvisier, André: Tance smrti. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007) 241. p.
71. Magyar Zoltán: Szent György a magyar kultúrtörténetben. A Kárpát-medence Szent György-hagyományainak néprajzi és művelődéstörténeti rétege. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007), 250. p.
72. Verebélyi Kincső: Mindennapok – Jeles napok. Hétköznap és ünnepek a népszokások tükrében. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007), 259–260. p.
73. Lovas Kiss Antal: Piaci túlélés – kisüzemi lavírozás. A rendszerváltozás gazdálkodásra gyakorolt hatásának néprajzi vizsgálata Dél-Biharban. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007), 249–250. p.
74. Borsos Balázs–Szarvas Zsuzsa–Vargyas Gábor szerk.: Fehéren, feketén. Varsánytól Rititiig. Tanulmányok Sárkány Mihály tiszteletére I–II. kötet. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007), 237–238. p.
75. Kovács László: A kolozsvári hóstátikak temetkezése (1944). Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007), 249. p.
76. Novák László Ferenc: Fejfa monográfia. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007), 252. p.
77. Biczó Gábor és Kiss Noémi szerk.: Antropológia és irodalom. Egy új paradigma útkeresése. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2006–2007), 236–237. p.
78. Söries, Reiner (bearbeitet von) Knöll, Stefan (unter Mitwirkung von): Grosses Lexikon der Bestattungs- und Friedhofskultur. Wörterbuch zur Sepulkralkultur. Archeologisch-kunstgeschichtlicher Teil: Von Abfallgrube bis Zvölftafelgesetz. Acta Ethnlogica Danubiana 8–9 (2006–2007) 258. p.
79. Laurence Ress: Auschwitz. A nácik és a végső megoldás. Hitközségi Híradó 13, 2008/9, 8. és 10. p.
80. Zarek, Otto: Moses Mendelssohn. Hitközségi Híradó 13, 2008/12, 6–7. p.
81. Grüll Tibor–Répás László szerk.: A zsidóság és Európa. Új fejezetek az antiszemitizmus történeti-társadalmi gyökereiről. Hitközségi Híradó 13, 2008/10, 6. és 9. p.
82. Buda Ferenc: Töredékek Tardoskedd történelméből. A zsidó hitközség története. Hitközségi Híradó 13, 2008/11, 6. p.
83. Kertész Péter összeáll.: A könyvek hídja. Emlékfüzér Scheiber Sándorról. Hitközségi Híradó 13, 2008/5, 3–4. p.
84. Rozkošná, Blanka–Jakubec, Pavel: Židovské památky Čech. Historie a památky židovského osídlení Čech. Jewish Monuments in Bohemia. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 224–225. p.
85. Kovács Éva–Vajda Júlia: Mutatkozás. Zsidó Identitás Történetek. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 217–219. p.
86. Schell, Csilla–Prosser, Michael Hg.: Fest, Brauch, Identität – Ünnep, szokás, identitás. Ungarisch-deutsche Kontaktfelder. Beiträge zur Tagung des Johannes Künzig Institut für ostdeutsche Volkskunde. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 225–227. p.
87. Aka, Christine: Unfallkreuze. Trauerorte am Strassenrand. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 203–204. p.
88. Közös tragédiánk. Hidasi József: Losonctól – Losoncig. Egy város, egy család és egy túlélő története. Új Szó, Szalon melléklet. 2008. május 21. 14. p. [némileg átalakított formában újraközölve: Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 213–215. p.]
89. Szalai Anna szerk.: Hágár országa. A magyarországi zsidóság. Történelem, közösség, kultúra. Hitközségi Híradó 14, 2009/7–8. 7–8. p.
90. Randolph L. Braham: A magyarországi Holokauszt földrajzi enciklopédiája I–III. kötet. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 207–208. p.
91. Schőner Alfréd: A pokol traktátusa képekben. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2008–2009), 227–228. p.
92. Schweitzer József: Uram, nyisd meg ajkamat. Válogatott tanulmányok és esszék. Hitközségi Híradó 14, 2009/1, 6. p.
93. Büchler, Róbert, J. zost. a preložil: Encyklopédia židovských náboženských obcí na Slovensku. 1. časť. Hitközségi Híradó 15, 2010/2, 6. p.
94. Kormos Szilvia: A váci zsidó temetők. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011) 313–317. p.
95. Ábrahám Vera: Lőw Immánuel sírversei. Textusok a szegedi neológ izraelita temetőben. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011) 297–299. p.
96. Jahrbuch für Europäische Ethnologie. Ungarn. Hrsg. von Heidrun Alzheimer–Sabine Doering-Manteuffel–Daniel Drascek–Angela Treiber. Dritte Folge 8. Paderborn–München–Wien–Zürich: Verlag Ferdinand Schöningh 2013, 352 p. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 209–210. p.
97. Patka, Marcus G. Hrsg.: Weltuntergang. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 188–189. p.
98. Haman Brigitte: Der Erste Weltkrieg. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 185. p.
99. Holló István: Ne sírj, Apa! Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 238–239. p.

Lásd még: http://foruminst.sk/staff/l-juhasz-ilona/

Liszka József

Könyvek

1. „Tudománynak kezdetiről”. Magyar néprajzkutatóként Szlovákiában 1979– Lukács László előszavával. Budapest–Dunaszerdahely: Ister–Nap 1998, 206 p.
2. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul… Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2000, 222 p.
3. A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely: Osiris Kiadó–Lilium Aurum Kiadó 2002, 542 p.
4. Národopis Maďarov na Slovensku. Komárno–Dunajská Streda: Fórum inštitút pre výskum menšín–Vydavateľstvo Lilium Aurum 2003, 495 p. /Interethnica 5./
5. Zwischen den Karpaten und der Ungarischen Tiefebene. Volkskunde der Ungarn in der Slowakei. Passau: Lehrstuhl für Volkskunde 2003, 505 p. /Passauer Studien zur Volkskunde 22./
6. Sötét éjben fényes csillagunk… II. Rákóczi Ferenc és a kuruc kor emlékezete a szlovákiai magyar tájak néphagyományában. Összeállította, a bevezető tanulmányt írta Liszka József. Illusztrálta Csanda Máté. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2004, 59. p.
7. Két Duna keríti… Tanulmányok a Csallóköz néprajzához. Pozsony: Kalligram 2005, 283 p. /Csallóközi Kiskönyvtár/
8. Szakrális kisemlékeink. Malé sakrálne pamiatky. Sakrale Kleindenkmäler. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006, 95 p. [L. Juhász Ilonával közösen] /Jelek a térben–Znaky v priestore–Zeichen im Raum 1./
9. Bevezetés a néprajzba. A magyar néprajz/európai etnológia alapjai. Dunaszerdahely: Lilium Aurum Könyvkiadó 2006, 233 p.
10. És az ige testté lőn… Karácsonyi motívumok kis szentképeken. Gyűjteményéből válogatta és összeállította, valamint a kísérő tanulmányt írta Liszka József. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2007, 101 p.
11. Tündérrózsa. Csallóközi mondák és anekdoták. Összeállította, az utószót írta Liszka József. Illusztrálta ifj. Liszka József. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2007, 112 p.
12. Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékából. Szerkesztette, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta Liszka József. A kotta- és képanyagot válogatta, gondozta Nagy Myrtil. H.n.: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2009, 199 p.
13. Populáris kultúra. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2010, 516 p. /Magyarok Szlovákiában 6./
14. Bevezetés a folklorisztikába. Szöveges folklór. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2011, 267 p.
15. Átmenetek. Folklór és nem-folklór határán. Komárom: Selye János Egyetem Tanárképző Kara 2013, 288 p. /Monographiae Comaromienses 12./
16. Emberek, ünnepek, hétköznapok. Köbölkút a 20. század első felében a korabeli fotográfiák tükrében / Ľudia, sviatky, všedné dni. Gbelce v prvej polovici 20. storočia v zrkadle dobových fotografií. A képeket válogatta, összeállította, a bevezető tanulmányt írta / Fotografie vybral, zostavil a úvodnú štúdiu napísal: Liszka József. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2014, 167 p.
17. Szent Háromság egy Isten dicsőségére…A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében. Somorja–Komárom: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ 2015, 216 p. /Jelek a térben 5./
18. Határvidékek. Határok és határtalanságok az összehasonlító folklorisztika és etnológia szempontjából. Komárom–Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2016, 654 p.

Tanulmányok, tudományos közlemények, anyagközlések

1. A szlovákiai magyar múzeumok helyzete. Magyar Múzeumok 3, 1997/3, 51–54. p.
2. „Német szón voltam Hidason…” A cseregyerekrendszer a Kisalföld szlovákiai részén. Irodalmi Szemle 40, 1997/10, 75–84. p.
3. Ethnische und kulturelle Prozesse im nördlichen Randgebiet des Pannonischen Raumes. In Evropský kulturní prostor – jednota v rozmanitosti/Europäische Kulturraum – Einheit in Vielfalt. Sborník z 10. etnokartografického sympozia. Praha 1997 (Český lid évi különszám), 114–119. p.
4. „Da waren wir alle gleich…” A Pozsony környékéről kitelepített németek magyarságképe. Ethnographia 108, 1997, 69–85. p.
5. Wie bindet man eine Krawatte? AvH-Magazin 70, 1997, 79–80. p.
6. Katicabogár-röptetőink nemzetközi párhuzamai és értelmezési kísérletük. In Szolgálatban. Folklorisztikai tanulmányok a 70 esztendős Ág Tibor tiszteletére. L. Juhász Ilona közreműködésével szerk. Liszka József. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 1998, 77–88. p. /Notitia historico-ethnologica 1./
7. A (cseh)szlovákiai magyarság populáris kultúrája. 1918–1998. Vázlat. In A (cseh) szlovákiai magyar művelődés története. 1918–1998. Tóth László szerk. Budapest: Ister Kiadó 1998, 168–206. p.
8. Változó népélet. A (cseh)szlovákiai magyarság populáris kultúrája 1918–1998. Polisz 1998/39, 5–9. p.
9. Ungarische Friedhöfe im nördlichen Teil der Kleinen Tiefebene (Südwest-Slowakei). Ostbairische Grenzmarken. Passauer Jahrbuch für Geschichte Kunst u. Volkskunde 40 (1998), 223–238. p.
10. Patrozinien und Kultstätten des hl. Wendelin in der Kleinen Ungarischen Tiefebene (Südwest-Slowakei). In Heimatbuch des Landkreises St. Wendel XXVII. St. Wendel 1998, 50–58. p.
11. Szent Vendel kultuszának elterjedése a Kárpát-medencében. A szlovákiai Kisalföld emlékei alapján. In A magyar művelődés és a kereszténység. La civiltá ungherese e il cristianesimo. A IV. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai. Atti del IV Congresso Internazionale di Studi Ungheresi. Roma – Napoli 9–14 settembre 1996. Jankovics József–Monok István–Nyerges Judit szerk. Budapest–Szeged: Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság–Scriptum Rt. 1998, 947–956. p.
12. Sztereotípia vagy valóság? A német–magyar együttélés tanulságai Pozsony környékén a XX. század első felében. In Az együttélés évezrede a Kárpát-medencében. Eperjessy Ernő–Grin Igor–Krupa András szerk. Békéscsaba–Debrecen: Magyar Néprajzi Társaság 1998, 312–317. p.
13. Etnikus specifikum – nemzeti hagyomány – nemzettudat. Fórum Társadalomtudományi Szemle 1, 1999/1, 109–112. p.
14. German-Hungarian Coexistence during the First Half of the Twentieth Century. In Multicultural Europe: Illusion or Reality. Edited by László Felföldi and Ildikó Sándor. Budapest: European Centre for Traditional Culture 1999, 139–143. p. /Bibliotheca Traditionis Europeae 1./
15. A népi kultúra változásai és új jelenségei. A szlovákiai magyarság példája. In Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola Évkönyve 1998/99. Győr: Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola 1999, 41–51. p.
16. „Palóc” halottas hiedelmek és szokások közép-európai összefüggésekben. In Csáky Károly: „Nem halt meg, csak alszik…” Dunaszerdahely: Lilium Aurum Könyvkiadó 1999, 7–15. p.
17. Szabadtéri szakrális kisemlékek és a hozzájuk kapcsolódó hagyomány a szlovákiai Kisalföld keleti felén. In Paraszti élet a Duna két partján IV. Körmendi Géza szerk. Tata: Komárom–Esztergom Megyei Önkormányzat 1999, 97–116. p.
18. Denkmäler der volkstümlichen Heiligenverehrung und die Gegenreformation in der heutigen Südwest-Slowakei. In Péter Pázmány – Fokus gemeinsamer Traditionen. Semiotische Berichte 22, 1,2/1998. Wien: Österreichische Gesellschaft für Semiotik 1999, 119–146. p.
19. A szakrális kisemlékek állíttatásának társadalmi hátteréhez. A szlovákiai Kisalföld példája. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve XI. Szolnok: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága 1999, 157–162. p.
20. Az adventi koszorú. Egy felmérés előzetes eredményei. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2, 2000/1, 147–156. p.
21. Újabb szempontok és közelítések az 1920 utáni magyarság néprajzi kutatásában. Néprajzi Látóhatár 9, 2000/1–2, 89–95. p.
22. „Liebe Heilige Eiche!” Zu einem modernen „Baumkult”. In Folklore in 2000. Voces amicorum Guilhelmo Voigt sexagenario. Nagy Ilona–Verebélyi Kincső szerk. Budapest: Universitas Scintiarum de Rolando Eötvös nominata 2000, 417–426. p.
23. „Es wächst wie das Gewand des Prager Jesuleins…” Kulturgeschichtlicher Hintergrund einer Redensart. Ostbairische Grenzmarken. Passauer Jahrbuch für Geschichte Kunst u. Volkskunde 42 (2000), 153–157. p.
24. A (cseh)szlovákiai magyarság önmeghatározásának jelképrendszeréhez. In Jeles jogok – jogos jelek. Nyelvi jogok – társadalmi konfliktusok. Balázs Géza–Voigt Vilmos szerk. Budapest: Magyar Szemiotikai Társaság 2000, 149–158. p. /Magyar szemiotikai tanulmányok 3./
25. A szlovákiai magyar néprajzi tudományosságtól az európai etnológiáig. A kisebbségi magyar néprajzi tudományosság lehetőségei és feladatai az ezredfordulón. In Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10– között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai. Cseri Miklós–Kósa László–T. Berecki Ibolya szerk. Szentendre: Magyar Néprajzi Társaság 2000, 51–58. p.
26. Die Flurdenkmäler des hl. Wendelin im slowakischen Teil der Kleinen Ungarischen Tiefebene. Ungarn-Jahrbuch. Zeitschrift für die Kunde Ungarns und verwandte Gebiete München 2000, 275–304. p.
27. Néprajz. In Magyarok a világban. Kárpát-medence. Kézikönyv a Kárpát-medencében, Magyarország határain kívül élő magyarságról. Bihariné Dániel Katalin szerk. Budapest: Ceba Kiadó 2000, 101–116. p.
28. Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia. In Ezredforduló. A tudomány jelene és jövője a kisebbségben élő közösségek életében című konferencia előadásai. Tóth Károly szerk. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2001, 38–44. p. /Nostra Tempora 3./
29. Cintoríny Maďarov v dedinách a vidieckych mestách Podunajskej nížiny. In Obyčajové tradície pri úmrtí a pochovávaní na Slovensku s osobytným zreteľom na etnickú a konfesionálnu mnohotvárnosť. Ján Botík. Bratislava: Slovenské národné múzeum–Historické múzeum v Bratislave 2001, 79–90. p.
30. A tradicionális paraszti kultúra Csallóközben. In Kovátsné Németh Mária–Liszka József–Novák Veronika: Fejezetek Csallóköz művelődéstörténetéből. Győr: k.n. 2001, 9–47. p.
31. Zeitliche „Grenzen“ der ungarischen Popularkultur in der Slowakei. Kulturwirkende Einflüsse der Herrschaftswechsel im 20. Jahrhundert. Acta Ethnologica Danubiana 2–3 (2001), 151–163. p.
32. Typisch deutsch? Randbemerkungen zur Publikation von Hermann Bausinger. Acta Ethnologica Danubiana 2–3 (2001), 253–259. p.
33. Zum Symbolensystem der Selbstbestimmung der ungarischen Volksgruppe in der (Tschecho)Slowakei. In Mythen, Riten, Simulakra. Semiotische Perspektiven. Akten des 10. Internationalen Symposiums der Österreichischen Gesellschaft für Semiotik. Hg. von Jeff Bernard und Gloria Withalm. Wien: Österreichische Gesellschaft für Semiotik 2001, 711–724. p.
34. Egy kisebbségben élő népcsoport néprajza összefoglalásának nehézségei a 20. század végén. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 9. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság 2001, 18–27. p.
35. Egy kisalföldi település a kultúrák metszéspontjában. In Katona István: Álom született. Feszty Árpád Művelődési Park. Martos: Celemantia Kft. 2002 7–17. p.
36. „Növekszik, mint a prágai Jézuska ruhája…” Kísérlet egy proverbium művelődéstörténeti hátterének megvilágítására. In Mir – susné – Tanulmánykötet Hoppál Mihály tiszteletére. Csonka-Takács Eszter–Czövek Judit–Takács András szerk. Budapest: Akadémiai Kiadó 2002, 157–162. p.
37. Differenciáltság és homogenizálódás a szlovákiai magyarok 20. századi népi kultúrájában. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4, 2002/2, 104– p.
38. Adalékok Nepomuki Szent János ikonográfiájához. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 11– p.
39. Nationalsymbole der ungarischen Volksgruppe in der Slowakei. Ethnographica et Folkloristica Carpatica 12–13. Debrecen–Turku 2002, 151– p.
40. Between cultural and geographical borders. Denomination of the Mátyusföld region. In Social Networks in Movement. Time, interaction and interethnic spaces in Central Eastern Europe. Ed. Torsello, Davide–Pappová, Melinda. Šamorín–Dunajská Streda: Forum Minority Research Institute–Lilium Aurum 2003, 155– p. /Nostra Tempora 8./
41. Zur Ikonographie des heiligen Johannes von Nepomuk in der Kleinen Tiefebene (Südwest-Slowakei). Ostbairische Grenzmarken. Passauer Jahrbuch für Geschichte Kunst u. Volkskunde 45 (2003), 91– p.
42. Narancs a komáromi úrnapi körmenetben és párhuzamai. Ethnica 6, 2004/1, 11–13. p.
43. Vom Werden und Vergehen der (National)Symbole. Das Beispiel der ungarischen Volksgruppe in der Slowakei. In Times, Places, Passages. Ethnological Approaches in the New Millennium. Attila Paládi-Kovács. Budapest: Akadémiai Kiadó 2004, 152–163. p.
44. Világok határán. A népi kultúra helye és szerepe Európa egyik ütközési zónájában. In Európa Uniós csatlakozásunk kulturális hatásai. Beszteri Béla–Vizi László Tamás szerk. Székesfehérvár: Kodolányi János Főiskola 2004, 33–41. p.
45. Szlovákiai magyar néprajz és/vagy európai etnológia? II. Fórum Társadalomtudományi Szemle 6, 2004/3, 153–160. p.
46. Diferencovanosť a homogenizácia ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku v 20. storočí. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 53–56. p.
47. Mariahilf-tisztelet a Kárpát-medence nyugati felében. In Halmok és havasok. Tanulmányok a hatvanesztendős Bárth János tiszteletére. Bárth Dániel–Laczkó János szerk. Kecskemét: Bács–Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezete 2004, 287–300. p.
48. „Slovenské” anekdoty v českom podaní. Príspevok k poznávaniu maďarsko–slovensko–českých kontaktov v ľudovej slovesnosti. Zošity Ústavu národných a národnostných kultúr – Fakulta stredoeurópskych štúdií UKF v Nitre 2004/3, Nitra: Fakulta stredoeurópskych štúdií UKF, 109–118. p.
49. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul? Adalékok a szakrális kisemlékek állíttatási okainak ismeretéhez. In Ünneplő. Írások Verebélyi Kincső születésnapjára. Budapest: ELTE BTK Folklore Tanszék 2005, 269–276. p. /Folcloristica 9./
50. Heilsames Pulver von heiligen Steinen? Angaben zur Verbreitung und Fragen zur Erklärung von Rillen und Näpfchen in Bauwänden. In Recht und Religion im Alltagsleben. Perspektiven der Kulturforschung. Festschrift für Walter Hartinger zum 65. Geburtstag. von Manfred Seifert–Winfried Helm. Passau: Dietmar Klinger Verlag 2005, 235–248. p.
51. „Kedves szent tölgy!” Adalékok egy modern „fakultusz” kialakulási lehetőségéhez. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 59–66. p.
52. Két part között… A népi kultúra helye és szerepe Európa egyik ütközési zónájában. Fórum Társadalomtudományi Szemle 8, 2006/4, 37–54. p.
53. „…und dein Tröster will ich sein”. Die Ausbreitung der Mariahilf-Verehrung im westlichen Teil des Karpatenbeckens. Passauer Jahrbuch. Beiträge zur Geschichte und Kultur Ostbaierns 48. Passau 2006, 105–117. p.
54. A cseregyerekrendszer a magyar nyelvterület északi részén. Újabb adatok. In Emlékkönyv Turczel Lajos 90. születésnapjára. Összeállította Mészáros András. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2007, 54– p.
55. Arany A. László néprajzi munkássága. In Emlékkönyv Arany A. László tiszteletére. Tóth Károly és Végh László szerk. Somorja–Šamorín: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2007, 67– p.
56. „Áll, mint Szent Vendel a bélyi faluvégen”. Adalék a Vendel-kultusz Kárpát-medencei elterjedéséhez. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok Évkönyve XVI. Szolnok: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága 2007, 165–168. p.
57. A cseregyerekrendszerről – kissé másképpen. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 201– p.
58. Mesterséges identitásaink. In Literárna textovosť a identita postáv – Irodalmi szövegszerűség és szereplői identitás. Mészáros, Ondrej– Nagy Péter szerk. Nitra: Fakulta stredoeurópskych štúdií UKF 2007, 123–128. p.
59. Kimerevített hagyomány. Gondolatok a kisalföldi farsang némely megnyilvánulási formáiról. In Maszk, átváltozás, beavatás. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. Pócs Éva szerk. Budapest: Balassi Kiadó 2007, 262– p. /Tanulmányok a transzcendensről V./
60. Két part között… A népi kultúra helye és szerepe Európa egyik ütközési zónájában. In Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Fedinec Csilla szerk. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia 2008, 17– p.
61. Humor a népköltészetben. A falucsúfolótól a városi viccig, különös tekintettel a „szlovákiai magyar viccre”. Eruditio–Educatio 3, 2008/4, 3–10. p.
62. Postavené z kresťanskej horlivosti? Dodatky k poznatkom o príčinách stavania malých sakrálnych pamiatok. In Maďarská literatúra a literárna veda na Slovensku v menšinovom a stredoeurópskom kontexte. Ondrej Mészáros szerk. Nitra: Univerzita Konštantina Filozofa 2008, 149–161. p.
63. Két kultúra árnyékában. In Kultúrák között. X. Közművelődési Nyári Egyetem. Szeged, 2008. július 7–11. Török József szerk. Szeged: Csongrád Megyei Népművelők Egyesülete 2009, 103–112. p.
64. Néprajzi vonatkozások Majer István népnevelő munkáiban. Eruditio–Educatio 4, 2009/1, 25–32. p.
65. Áron vesszejétől a Katalin-ágig? Kérdések egy bibliai motívum körül. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeumok évkönyve XVIII. Szolnok 2009, 487–494. p.
66. Kinderaustausch als Methode des Fremdsprachenerwerbs. Argumente und Gegenargumente zur Bewertung eines Phänomens. In Grenzgebiet als Forschungsfeld. Aspekte der ethnographischen und kulturhistorischen Erforschung des Grenzlandes. Hg. von Petr Lozoviuk. Leipzig: Leipziger Universitätsverlag GmbH 2009, 77–84. p. /Schriften zur Sächsischen Geschichte und Volkskunde 29./
67. Zmeravená tradícia. Úvahy a niektorých formách prejavu fašiangov na Podunajskej nížine. Fórum spoločenskovedná revue 2009, 145–156. p.
68. Etnikum a térben – tér az etnikumban. In Interetnikus és interkulturális kapcsolatok Dél-Szlovákiában. Liszka József szerk. Komárom: Selye János Egyetem Tanárképző Kara 2009, 13–31. p. /Monographiae Comaromienses 1./
69. „Mert háromban csak egy vagy…” A Szentháromság ikonográfiája a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékein. In Szenvedély és szolgálat. Tanulmányok a hatvanesztendős Silling István tiszteletére. Dévavári Beszédes Valéria–Silling Léda szerk. Szabadka: Bácsország Vajdasági Honismereti Társaság 2010, 235–247. p. /Bácsország Könyvek 10./
70. Zur Ehre Gottes… oder? Errichtungsanlässe sakraler Kleindenkmäler. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 95–110. p.
71. A teátrális körmenettől a kimerevített teátrumig. Kálvária-együttesek a Kisalföld szlovákiai részén. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 125–140. p.
72. Dva pokusy konštruovania ľudovej kultúry Maďarov na Slovensku. Etnologické rozpravy 17 (2010), 117–121. p.
73. Gedanken über das „Pressburger ethnische Modell”. In Dialogische Begegnungen. Minderheiten – Mehrheiten aus hybridologischer Sicht. von Elka Tschernokoshewa–Ines Keller. Münster–New York–München–Berlin: Waxmann 2011, 273–288. p. /Hybride Welten 5./
74. Kalvarienanlagen in der Slowakei. In Szenische Gestaltungen christliche Feste. Beiträge aus dem Karpatenbecken und aus Deutschland. von Michael Prosser-Schell. Münster–New York–München–Berlin: Waxmann 2011, 113–124. p. /Studien des Johannes-Künzig-Instituts 13./
75. From Multiplicity toward Homogenization? Some Questions about the Ethnographic Structure of Slovakia’s Hungarians. In A Multiethnic Region and Nation-state in East-Central Europe. Studies int he History of Upper Hungary and Slovakia from the 1600s to the Present. Editet by László Szarka. New Jersey: Atlantic Research and Publications, Inc. 2011, 297–326. p. /East European Monographs, No DCCLXXXVII/
76. Thoughts about the „Bratislava ethnic model”. In Tolerance and Education in Multicultural Societies. Wiater, Werner–Manschke, Doris (eds.). Frankfurt am Main et al.: Peter Lang GmbH. Internationaler Verlag der Wissenschaften 2011, 95–108. p.
77. Nepomuki Szent János és a szimbolikus tér. Egy szakráliskisemlék-típus „üzeneteinek” változásai. Fórum Társadalomtudományi Szemle 14, 2012/1, 63–70. p.
78. Zur Ehre Gottes… oder? Errichtungsanlässe sakraler Kleindenkmäler. In Andacht und Erinnerung. Gegenstand – Symbol – Handlung. Hg. von Bärbel Kerkhoff-Hader. Bamberg: Lehrstuhl für Europäische Ethnologie 2012, 123–133. p. /Bamberger Beiträge zur Europäischen Ethnologie 8./
79. „Csillámlik a szőke Duna…” Adalékok a komáromi szekeresgazdák életmódjához és folklórjához. In Néprajz – muzeológia. Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére. Tóth Arnold szerk. Miskolc: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumok Igazgatóság–Miskolci Egyetem BTK Történettudományi Intézet 2012, 368–386. p.
80. Nagy Mária Celli leány. Adalékok egy zoborvidéki ponyvaballada közép-európai összefüggéseihez. In A tudomány vonzásában. Köszöntő kötet a 70 éves Vörös Ottó tiszteletére. Simon Szabolcs–Török Tamás szerk. Komárom: Selye János Egyetem Tanárképző Kar 2012, 239–268. p.
81. A halhatatlan Békakirály. Adalékok az első számú Grimm-mese kelet-közép-európai adaptációihoz. Eruditio–Educatio 8, 2013/1, 3–32. p.
82. Die Erforschung sakraler Kleindenkmäler in der ungarischen Ethnologie. Ergebnisse und Perspektiven. Jahrbuch für Europäische Ethnologie. Dritte Folge 8 (2013), 55–84. p.
83. Persönliche und kollektive Selbstrepräsentation im Raum. Zu Errichtungsanlässen sakraler Kleindenkmäler im ethnischen Grenzgebiet. Eruditio–Educatio 8, 2013/3, 91–114. p.
84. Színpadtól a múzeumig. Egy szlovákiai magyar népi kultúra megkonstruálására tett kísérletek. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 193–198. p.
85. Svätý Ján Nepomucký a symbolický priestor. Fórum spoločenskovedná revue 2013, 107–114. p.
86. Osobná a kolektívna sebaprezentácia na príklade malých sakrálnych objektov na juhu Slovenska. In Pamět – národ – menšiny – marginalizace – identity I. Soukopová, Blanka–Nosková, Helena–Bednařík, Petr eds. Praha: Fakulta humanitních studií Univerzity Karlovy v Praze 2013, 123–134. p. /Urbánní studie 6./
87. Hol ringtak a bölcsők? Kérdések és válaszkísérletek a Kőműves Kelemenné balladájával kapcsolatban. Fórum Társadalomtudományi Szemle 16, 2014/1, 3–32. p.
88. „…egyik lábán cipő, a másikon semmi…” Adatok a monosandalos képzetkörhöz. Híd 78, 2014/6, 125–136. p.
89. Na hraniciach populárnej literatúry a ľudovej slovesnosti. K jednej maďarsko-slovensko-českej pútnickej legende a k jej medzinárodným súvislostiam. Národopisná revue 24, 2014/2, 101–116. p.
90. A Szentháromság ikonográfiája a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékein. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 11–28. p.
91. Aki a nőt, a bort, a dalt szereti… Adalékok a határtalan folklórhoz. In Határjelek és hagyásfák. A hetvenedik életévébe lépő Bárth János tiszteletére írott tanulmányok. Kothencz Kelemen szerk. Baja: Tür István Múzeum 2014, 721–728. p. /Bajai dolgozatok 18./
92. A Kőműves Kelemenné ballada változatai a szlovákiai magyar tankönyvekben. Tanulságok és problémafelvetés. Eruditio–Educatio 9, 2014/4, 33–42. p.
93. Rozprávka bratov Grimmovcov Žabí kráľ (ATU 440) v interetnickom kontexte. Slovenský národopis 63 (2015), 7–24. p.
94. Népmese vagy műmese? Gondolatok egy Grimm-mese kapcsán. In A párbeszéd eleganciája. Köszöntő kötet Erdélyi Margit tiszteletére. Nagy Péter és Keserű József szerk. Komárom: Selye János Egyetem Tanárképző Kar 2015, 99–114. p.
95. Csodálatos szent Háromság… A kisalföldi szakrális kisemlékek feliratai a Szentháromság-emlékek tükrében. Fórum Társadalomtudományi Szemle 17, 2015/3, 69–94. p.
96. Zur Internationalität der Grimm-Märchen. In Historische Volkskunde in Niederbayern. Reflexionen auf Walter Hartinger. Hg. von Winfried Helm und Manfred Seifert. Passau: Dietmar Klinger Verlag 2015, 26–29. p.
97. Die Ikonographie der Allerheiligsten Dreifaltigkeit bei den sakralen Kleindenkmälern im slowakischen Teil der Kleinen Tiefebene. Passauer Jahrbuch 57 (2015), 203–218. p.
98. Von der Bühne zum Museum. Konstruktionsversuche einer ungarischen Volkskultur in der Slowakei. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 133–139. p.
99. Mythos oder Wirklichkeit? Über das „Pressburger ethnische Modell“. Eruditio–Educatio 10, 2015/3, 5–19. p.
100. S botját ott lelte kivirulva… Egy motívum határtalanságairól 1–2. Fórum Társadalomtudományi Szemle 18, 2016/1, 3–25. p.; 2016/2, 25–36. p.
101. A szakrális kisemlékek Szentháromság-ábrázolásainak néhány atipikus példája. In Tanulmányok Bartha Elek tiszteletére. Bihari Nagy Éva–Keményfi Róbert–Marinka Melinda–Kavecsánszki Máté szerk. Debrecen: Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 250–258. p. /Studia Folkloristica et Ethnographica 65./
102. A bátyjait kereső leány (ATU 451) meséjének közép-európai összefüggéseihez. Fórum Társadalomtudományi Szemle 18, 2016/3, 21–34. p.
103. „Es war doch einmal eine Zeit…” Betrachtungen über friedliches oder weniger friedliches Zusammenleben der Ungarn, Deutschen und Slowaken. Historisch-ethnologische Beispiele aus dem Gebiet der heutigen Südwest-Slowakei. Eruditio–Educatio 11, 2016/3, 21–39. p.
104. „Rastie (pribúda?), ako šaty Pražského Jezuliatka…“ Pokus o vysvetlenie kultúrnej histórie jedného porekadla. Fórum spoločenskovedná revue 2016, 65–69. p.
105. Szent Péter muzsikája, avagy a Tüske fogta zsidó. A gyerekfolklórtól Auschwitzig? Fórum Társadalomtudományi Szemle 19, 2017/2, 97–123. p.

Kutatási beszámolók, tudományszervezés, múzeumok, kiállítások, konferenciák, köszöntők, nekrológok

1. Etnológiai Központ kezdte meg tevékenységét a szlovákiai Révkomáromban. Néprajzi Hírek 20, 1997/1–4, 31–33. p.
2. Grimm-kiállítás Tatán. Komáromi Lapok 1998/4 (január 30.), 6. p.
3. Batta Attila halálára. Hírharang 7–8, 1998/1–4, 6. p.
4. A népi vallásosság múzeuma a bajorországi Straubingban. Hírharang 7–8, 1998/1–4, 36–37. p.
5. Határjáró napok Köpcsényben. Hírharang 7–8, 1998/1–4, 39–40. p.
6. Fél évszázad szolgálatban. A hetvenéves Ág Tibor köszöntése. Komáromi Lapok 1998/14, 7. p.
7. Kisebbségkutató Műhely alakult. Komáromi Lapok 1998/18, 3. p.
8. Lelkesedéshez társult szakszerűség. A kisemlékek kutatóinak tanácskozása a csehországi Teplában. Komáromi Lapok 1998/19, 3. p.
9. Szakrális kisemlékek és településszerkezet. A szlovákiai Kisalföld példája. Műemléklap 2, 1998/9, 13. p.
10. Konferencia a néprajzi kartográfiáról. Komáromi Lapok 1998/44, 4. p.
11. Múzeumi darabok. Orbán Viktor magyar miniszterelnök át akarja helyezni székhelyét. Új Szó 1. 13., 2. p.
12. Az elvről van szó. Új Szó 1. 16., 2. p.
13. Elment Görcsös Mihály. Ott volt szinte minden néprajzi megmozduláson. Új Szó 1. 30., 9. p.
14. Népköltészeti kutatásaink bölcsőjénél. A kezdetek a pozsonyi Magyar Hírmondó 1782. évi januári számáig nyúlnak vissza. Új Szó 4. 20., 10. p.
15. Görcsös Mihály (1923–1998). Irodalmi Szemle 42, 1999, 53–54. p.
16. Új egyetemi tankönyv: A magyar folklór. Könyvbemutató az Osiris Könyvesházban. A kötet szerkesztője Voigt Vilmos professzor, az ELTE tanszékvezetője. Új Szó 4. 24., 10. p.
17. A közösségteremtés ünnepe. Gondolatok folklórról és folklorizmusról a negyedik martosi Pünkösdi Népművészeti Fesztivál kapcsán. Új Szó 5. 19., 10. p.
18. Szakrális kisemlékek a Kisalföldön. Fotókiállítás. Műemléklap 3, 1999/5, 8. p.
19. Magyar–szlovák–német együttélés Pozsony környékén a 20. század első felében. Hírharang 10, 1999/1, 10. p.
20. Az interetnikus kapcsolatok alakulása Komáromban a 20. század folyamán. Hírharang 10, 1999/1, 11–12. p.
21. Néprajzi tudományosságunk a felnőttéválás küszöbén. Hírharang 10, 1999/1, 46–49. p.
22. A szakrális kisemlékek kutatása a német nyelvterületen. Acta Ethnologica Danubiana 1 (1999), 131–136. p.
23. A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és a komáromi Etnológiai Központ. Acta Ethnologica Danubiana 1 (1999), 139–144. p.
24. Folklorista vagy polihisztor? Emlékforgácsok a hatvanesztendős Voigt Vilmos köszöntésére… Új Szó 1. 13., 10. p.
25. Tanulságos történetek Voigt Vilmosról. Néprajzi Hírek 29, 2000/1–2, 106–107. p.
26. A magyar néprajz ünnepe. Hatvan esztendő után megjelent Vargyas Lajos Egy felvidéki falu zenei világa – Áj, 1940 című munkája. Új Szó 4. 26., 14. p.
27. Grenzen – Határok – Hranice. Acta Ethnologica Danubiana 2–3 (2001), 13–16. p.
28. Etnologický výskum Maďarov na Slovensku. Výsledky a perspektívy na prelome tisícročia. Etnologické rozpravy 2001/1, 130–132. p.
29. A képes fától a kápolnáig. A szabadtéri szakrális kisemlékek dokumentálása a komáromi Etnológiai Központban… Új Szó 1. 18., 12. p. (Gondolat 2. évf. 2. szám)
30. Kósa László hatvanesztendős. Új Szó 7. 17., 6. p.
31. Az Etnológiai Központ öt éve Új Szó 10. 18., 10–11. p. (Gondolat 2. évf. 21. szám)
32. Institut für Sozialwissenschaft „Forum”– Forschungszentrum für Europäische Ethnologie. Hessische Blätter für Volks- und Kulturforschung 37/38. Marburg: Jonas Verlag 2002, 130–134. p.
33. Szakrális Kisemlék Archívum. A szabadtéri szakrális kisemlékek dokumentálása a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központjában. Gömörország 3, 2002/3, 38–41. p.
34. Mérték és mérce volt. Balassa Iván személyében a huszadik századi magyar néprajztudomány egyik klasszikusa távozott. Új Szó 11. 8., 8. p.
35. Kósa László 60 éves. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4, 2002/2, 95–96. p.
36. Grußwort zur Jubiläumsveranstaltung der Hessischen Vereinigung für Volkskunde. Der HVV-Brief, 2002/Dezember, 5. p.
37. Archiv für sakrale Kleindenkmäler in Komorn. Szakrális Kisemlék Archívum Komáromban. Archív drobných sakrálnych pamiatok v Komárne. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 75–80. p.
38. Balassa Iván (1917–2002). Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 243–244. p.
39. Morvay Judit (1923–2002). Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 245–246. p.
40. Születésnapi üdvözlet Kósa Lászlónak fogadott hazájából. Néprajzi Hírek 34, 2002/1–4, 163–164. p.
41. Iván Balassa (1917–2002). Slovenský národopis 51, 2003/1, 103–105. p.
42. Avantgárd a tudományban? avagy A beatnikek is pocakot eresztenek és megkopaszodnak. Atelier 6, 2003/1, 16. p.
43. A szlovákiai magyar néprajzi tudományosság publikációs lehetőségei a rendszerváltás után. In Viga Gyula–Holló Szilvia Andrea–Cs. Schwalm Edit szerk.: Vándorutak – Múzeumi örökség. Tanulmányok Bodó Sándor tiszteletére, 60. születésnapja alkalmából. Budapest: Archeaeolingua 2003, 603–609. p.
44. Szakmai utánpótlás a szlovákiai magyar társadalomtudományokban. Új Szó 11. 14., 16. p. (Gondolat 3. évf. 23. szám)
45. Ünnepség a múzsák kertjében. Bodó Sándor, a Magyarország határain túli magyar muzeológia és néprajzi kutatás „szürke eminenciása” 60 esztendős. Új Szó 11. 21., 8. p.
46. Archív drobných sakrálnych pamiatok – Dokumentácia drobných sakrálnych pamiatok vo Výskumnom centre európskej etnológie v Komárne. Slovenský národopis 51 (2003), 515–523. p.
47. Megjegyzések az MTA „Magyar Tudományosság Külföldön” Elnöki Bizottságának munkájához. In Vélemények az MTA tevékenységéről és további feladatairól a határon túli magyar tudományossággal kapcsolatban. Szerk. Berényi Dénes. Budapest: MTA „Magyar Tudományosság Külföldön” Elnöki Bizottság 2003, 47–50. p. /Magyar Tudományosság Külföldön 9./
48. Igényes szakemberképzés. Hetvenéves az intézményes néprajzi oktatás a budapesti egyetemen – nagyszabású konferenciával ünnepeltek. Új Szó 5. 21., 8. p.
49. A szakmai utánpótlás kérdései a szlovákiai magyar társadalomtudományban. Körkép és tervezet. Debreceni Szemle 12, 2004, 406–410. p.
50. A Kisemlékkutatók 16. Nemzetközi Konferenciája. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 229–230. p.
51. Osztrák–Magyar Szemio-filozófiai konferencia. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 231–232. p.
52. Magyar tudományos könyvkiadás Szlovákiában 1918-tól napjainkig. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 232–233. p.
53. Magyarok a nagyvilágban. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 233–234. p.
54. Michal Markuš (1912–2004). Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 239. p.
55. Búcsú Csókás Ferenctől. Néprajzi Hírek 33 (2004), 1–2. sz., 83–84. p.
56. A budapesti néprajzi tanszék hetven éve „diákszemmel”. Néprajzi Hírek 33, 2004/3–4, 122–123. p.
57. Tudományos intézményrendszer, tudományos élet és irodalom. In Fazekas József–Hunčík Péter szerk.: Magyarok Szlovákiában 1989–2004. Összefoglaló jelentés. A rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig. I. kötet. Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2004, 397–403. p. [2. kiadás: 2006]
58. A muzeológia. In Magyarok Szlovákiában 1989–2004. Összefoglaló jelentés. A rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig. I. kötet. Fazekas József–Hunčík Péter szerk. Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2004, 463–466. p. [2. kiadás: 2006.]
59. Bezárkózás a nemzeti hagyományba, avagy lesz-e szemléletváltás a szlovákiai magyar néprajzban? Fórum Társadalomtudományi Szemle 7, 2005/1, 139–142. p.
60. A szlovákiai magyar tudományos könyvkiadás a rendszerváltástól napjainkig. In A határon túli magyar tudományos könyvkiadás. Simon Attila szerk. Somorja–Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó 2005, 95–108. p.
61. Vydávanie maďarských spoločenskovedných publikácií na Slovensku 1990–2005. Šamorín 2005, 26 p. (önálló brosúra)
62. „Krisztus-kereszt az erdőn…” Bevezető gondolatok a Megszentelt emlékeink című kiállítás képeihez Zentán. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 59–66. p.
63. Walter Hartinger 65 éves. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 59–66. p.
64. A Múltvallató. A nyolcvanéves Géczi Lajos köszöntése. Irodalmi Szemle 49, 2006/5, 53–54. p.
65. A szlovákiai magyar néprajzi tudományosság publikációs lehetőségei a rendszerváltás után. In Magyarok a nagyvilágban. 350 éves a Magyar enciklopédia. Kovátsné Németh Mária szerk. Győr 2006, 79–87. p. /Társasági Füzetek 3./
66. Egy szintézis nehézségei – Tűnődés „A szlovákiai magyarok néprajza” megszületése előtt és után. In Tudományos konferencia az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság megalakulásának 10 éves évfordulója alkalmából. Berényi Dénes szerk. Budapest: MTA „Magyar Tudományosság Külföldön” Elnöki Bizottság 2003, 106–111. p. /MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság Kiadványai 13./
67. A tudományos intézményrendszer, a tudományos élet és irodalom. In Magyarok Szlovákiában III. kötet: Kultúra (1989–2006). Csanda Gábor–Tóth Károly szerk. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet 2006, 127–132. p.
68. „Na slávu Božiu…“ Archív malých sakrálnych pamiatok. Enviromagazín 12, 2007/1, 18–19, 21. p.
69. Jelek a térben. Eruditio–Educatio 2, 2007/1, 131–132. p.
70. Kleindenkmäler in der Südslowakei. Ein Forschungsbericht. In Bewahren–Forschen–Dokumentieren–Vermitteln. Dokumentation einer Fachtagung. 16. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung 10.–13. Juni 2004. Hg. Von Heribert Haas–Bärbel Kerkhoff-Hader. Bamberg: Schule der Dorf- und Flurentwicklung in Klosterlangheim 2007, 19–28. p. /Langheimer Schriften 2./ [L. Juhász Ilonával együtt]
71. A szakrális kisemlékek kutatása a közép-európai térségben. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 17–36. p.
72. Szilágyi István (1938–2005). Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 273–274. p.
73. Közművelődési Nyári Egyetem. Hagyomány és modernitás. Fórum Társadalomtudományi Szemle 10, 2008/1, 191–192. p.
74. Inštitucionálne zázemie vedy a výskumu, vedecký život a vedecká literatúra. In Maďari na Slovensku (1989–2004). Súhrnná správa. Od zmeny režimu po vstup do Európskej únie. Ed. József Fazekas–Péter Hunčík. Šamorín: Fórum inštitút pre výskum menšín 2008, 423–430. p.
75. Muzeológia. In Maďari na Slovensku (1989–2004). Súhrnná správa. Od zmeny režimu po vstup do Európskej únie. Ed. József Fazekas–Péter Hunčík. Šamorín: Fórum inštitút pre výskum menšín 2008, 483–486. p.
76. Konferencia a cseh, szlovák és német tudományos együttműködés lehetőségeiről. Eruditio–Educatio 3, 2008/3, 113. p.
77. Európa kicsinyben. Új Szó november 15., 12. p. (Szalon)
78. Tudományos és ismeretterjesztő irodalmi konferencia. Eruditio–Educatio 3, 2008/4, 80–81. p.
79. Néprajz az oktatásban II. Eruditio–Educatio 3, 2008/4, 81–82. p.
80. A 70 éves Ján Botík köszöntése legújabb könyve kapcsán. Néprajzi Hírek 37, 2008/3–4., 75–77. p.
81. Környező országok magyar nyelven felsőoktatást végző intézményeinek fóruma. Eruditio–Educatio 4, 2009/1, 109. p.
82. A felsőfokú néprajzoktatás mai helyzete Szlovákiában. Néprajzi Hírek 38, 2009/1, 55–64. p.
83. Ankét a kisebbségkutatás helyzetéről. Regio 20, 2009/3, 68–73. p.
84. Vargyas Lajos (1914–2007). Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 283–284. p.
85. Hoffmann Tamás (1931–2007). Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 284. p.
86. Podujatie pri príležitosti sedemdesiatin Vilmosa Voigta. Slovenský národopis 58 (2010), 227–228. p.
87. „Amiről Voigt Vilmos nem tud, az nincs is…” A hetvenéves Voigt Vilmos köszöntése. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 181–184. p.
88. Hatvanéves a legdélebbi palóc! Silling istván köszöntése. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 197–199. p.
89. Köszöntő sorok Lukács László hatvanadik születésnapja alkalmából. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 199–201. p.
90. Soňa Kovačevičová (1921.12.12. – 2009.12.27.). Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 209–210. p.
91. Vajda László halálára. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 211–212. p.
92. Köszöntő [Silling István 60. születésnapjára]. Bácsország. Vajdasági Honismereti Szemle 2010/4 (55. szám), 153. p.
93. A Tanár Úr. A hetvenéves Voigt Vilmos köszöntése. Néprajzi Hírek 40, 2011/1, 65–67. p.
94. Egy sok- és egy egytémás asszony. Új Szó 7. 16., 19. p. (Szalon 5/28)
95. Nationalitäten – Minderheiten im Karpatenbogen (Budapest 15.–16. Oktober 2011). Eruditio–Educatio 6, 2011/3, 101–102. p.
96. Györffy István Emlékérem L. Juhász Ilonának és Méry Margitnak. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 276. p.
97. Egy sok- és egy egytémás asszony. Futamok T. Erdélyi Ilona és Erdélyi Zsuzsanna munkásságáról. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 276–279. p.
98. A Kőrösmező – Kamenec-Podolskij-i deportálás 70. évfordulója. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 279–280. p.
99. Forum Hungaricum. Nemzetiségek – kisebbségek a Kárpát-medencében. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 280. p.
100. A közép-európai folklorisztika időszerű kérdései. Eruditio–Educatio 7, 2012/4, 137–138. p.
101. Viga Gyula hatvanadik születésnapjára. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 229–230. p.
102. „Porozumenie zmyslu života – nášho vlastného i tých druhých…“ Rozhovor s prof. Martou Botikovou, vedúcou Katedry etnológie a kultúrnej antropológie Filozofickej fakulty Univerzity Komenského. „Az élet értelmének megértése – a sajátunkat és a másokét is beleértve”. Beszélgetés Marta Botiková professzor asszonnyal, a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara Etnológiai és Kultúrantropológiai Tanszékének vezetőjével. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 236–243. p.
103. Záverečné práce z etnológie na Pedagogickej fakulte Univerzity J. Selyeho v Komárne. Slovenský národopis 60 (2012), 465–469. p.
104. Az örökifjú gömörológus köszöntése. Szubjektív sorok egy, Kelet-Közép-Európában kereknek tartott évforduló kapcsán – 60 éves lett B. Kovács István. Új Szó 7. 6., 21. p. (Szalon 7/27) [Az örökifjú gömörológus, Kovács István. Szubjektív sorok egy, Kelet-Közép-Európában kereknek tartott évforduló kapcsán címen újraközölve: Néprajzi Hírek 42, 2013/3, 69–72. p.]
105. A hatvanéves B. Kovács István köszöntése. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 225–230. p.
106. Forum Hungaricum IV. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 233–234. p.
107. Templomok a templomban. Egy hálakiállítás után. Vasárnap 47, 2014/47, 22–23. p.
108. A Magyar Néprajzi Társaság megalapítása 125. évfordulója. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 210. p.
109. A folklorisztika helye és perspektívái a Kárpát-medencében. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 212–213. p.
110. Ipoly Menti Találkozások. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014),, 213–214. p.
111. Brücke zum Wunderbaren. Von Wallfahrten und Glaubensbildern. Ausdrucksformen der Frömmigkeit in Ostbayern. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 217–218. p.
112. Egyházi építmények és emlékhelyek a Csallóközben. Fényképek. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 231–233. p.
113. Nyelvi, kulturális és társadalmi átalakulások mint a migrációs folyamatok következményei. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 235. p.
114. A 70 éves Jung Károly köszöntése. Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 241–243. p.
115. Kis Béla (1964.5.3. – 2014.10.21.) Acta Ethnologica Danubiana 16 (2014), 254. p.
116. A százesztendős Tekla néni. Eruditio–Educatio 9, 2014/4, 129–132. p.
117. A 125 éves Magyar Néprajzi Társaság és a 25 éves Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság. Néprajzi Hírek 43, 2014/3, 29–31. p.
118. Olvastam és olvastam… Beszélgetés Verebélyi Kincső professzor asszonnyal kultúráról, néprajzról és az élet dolgairól. Fórum Társadalomtudományi Szemle 17, 2015/1, 169–179. p.
119. Két tudományos tanácskozás Freiburgban. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 285–287. p.
120. „Hegyet hágék, lőtőt lépék…” Konferencia Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós emlékére. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 288–290. p.
121. Egy házaspár jubileumára. Verebélyi Kincső és Voigt Vilmos köszöntése. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 302–304. p.
122. Tri prvé dámy súčasnej slovenskej etnológie. Zdravica Marte Botikovej, Izabelle Danterovej a Hane Hlôškovej. A mai szlovákiai néprajz három nagyasszonya. Marta Botiková, Danter Izabella és Hana Hlôšková köszöntése. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 308–312. p.
123. A termésbetakarító. Szubjektív sorok Klamár Zoltán hatvanadik születésnapjára. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 313–315. p.
124. Friedrich Karl Azzola (1931. 12. 4. – 2014. 12. 6.). Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 325–326. p.
125. Egy átutazó emlékére. Körmendi Géza elment. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 326–328. p.
126. In memoriam Ilyés Zoltán. Fórum Társadalomtudományi Szemle 18, 2016/1, 163–165. p.

Recenziók, kritikák

1. A cseregyerek bibliográfus. Böngészés id. Szinnyei József komáromi históriáiból. Komáromi Lapok 1998/4 (január 30.), 6. p.
2. Negyed százada talpon. Huszonöt éves a komáromi Múzeumbarátok Köre. Hírharang 7–8, 1998/1–4, 31–32. p.
3. Szlovákiai magyar „falumonográfiák” mérlegen. Hírharang 7–8, 1998/1–4, 43–52. p.
4. Encyklopédia ľudovej kultúry Slovenska 1–2. Hírharang 7–8, 1998/1–4, 52–57. p.
5. Nem egy a sok közül… A muzslai önkormányzat kiadványa: Településtörténeti vázlatok 1. Új Szó3.16., 6. p.
6. Múzeum. In Magyar Múzeumok 4, 1998/1, 60. p.
7. A többség nyelvén is megismerhetők. Válogatás a magyarországi nemzetiségek néprajzi köteteiből. Új Szó4.28., 9. p.
8. Önismeretünk forrása Nagysallóról. Nyilvánvaló, hogy a panaszok zöme inkább ürügy volt, mindenki saját tehetetlenségét palástolta vele. Új Szó 5. 13., 9. p.
9. A népi kultúra árnyasabb oldalai. Gágyor József és Méry Mária [sic! Helyesen: Margit] könyve – a hazai magyar néprajzi tudományosság újabb eredményei. Új Szó5. 30., 9. p.
10. Hogy emlékezz… Gondolatok az Emlékül című könyv kapcsán. Új Szó 6. 4., 9. p.
11. Színpompás, gazdag összegzés. Gondolatok Méry Margit és Jókai Mária Szlovákiai magyar népviseletek című kötetet kapcsán. Új Szó 6. 5., 9. p.
12. Honi magyar művelődésünk kézikönyve. Komáromi Lapok június 12., 4. p.
13. Kriminél is izgalmasabb művek. Nemzeti kisebbségek művelődéstörténeti szótárai a Délvidékről. Új Szó 7. 24., 9. p.
14. Fehér foltok – eltűnőben. Gondolatok Géczi Lajos Ondava menti népköltészet című kötetéről. Új Szó 9. 18., 9. p.
15. Szlovákiai magyar „falumonográfiák” mérlegen. Ethnographia 109, 1998, 444–449. p.
16. Encyklopédia ľudovej kultúry Slovenska. Ethnographia 109, 1998, 449–451. p.
17. Von der Donau bis zur Hohen Tatra. Deutsche in der Slowakei. Ethnographia 109, 1998, 452–454. p.
18. Gockerell, Nina: Bilder und Zeichen der Frömmigkeit. Sammlung Rudolf Kriss. Ethnographia 109, 1998, 454–458. p.
19. A térkép kiegészül. Gondolatok a Hervadatlan rózsagyüker című gömör-kishonti népköltési gyűjtemény kapcsán. Új Szó 1. 11., 8. p.
20. Európából Európába. A nyolcvanesztendős Balassa Iván köszöntése. Szabad Újság 1999/6, 8. p.
21. Néprajz az ezredfordulón. Kósa László legújabb könyvében a népi kultúrát komplex módon értelmezve, történeti jelenségként kezeli. Új Szó 2. 13., 9. p.
22. Lukács László: A mezőföldi tanyák néprajza. Árgus. Irodalmi és kulturális folyóirat (Székesfehérvár) 1999/1, 61–63. p.
23. Wolfgang Kaschuba: Einführung in die Europäische Ethnologie. Fórum Társadalomtudományi Szemle 1, 1999/2., 171–175. p.
24. A magyar jelrendszerek évszázadai. Új Szó 11. 25., 11. p.
25. Kósa László: „Ki népei vagytok?” Magyar néprajz. Acta Ethnologica Danubiana 1 (2000), 120–121. p.
26. Gockerell, N.: Bilder und Zeichen…, Uő.: Il Bambino Gèsu. Acta Ethnologica Danubiana 1 (2000), 125–130. p.
27. Richard van Dülmen: Historische Anthropologie. Entwicklung – Probleme – Aufgaben. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2, 2000/3, 192–194. p.
28. Magyar néprajz nyolc kötetben. VIII. Társadalom. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2, 2000/3, 195–198. p.
29. Ujváry Zoltán szerk. Gömör Néprajza 1–55. Acta Ethnologica Danubiana 2–3. (2001), 241–244. p.
30. Sarmela, Matti: Finnische Volksüberlieferung. Acta Ethnologica Danubiana 2–3. (2001), 244–246. p.
31. Handbuch der ungarischen Folklore. Voigt Vilmos Hg.: A magyar folklór. Finnisch-ugrische Forschungen 56, 2001/1–3, 418–422. p.
32. Zoltán Zsupos: Történeti-néprajzi források Gömörből a XVIII–XIX. századból (Historisch-volkskundliche Quellen aus dem Komitat Gömör im 18.–19. Jh.). Acta Ethnographica Hungarica 46, 2001, 3–4, 461–462. p.
33. Herrman Bausinger: Typisch deutsch. Wie deutsch sind die Deutschen. Fórum Társadalomtudományi Szemle 3, 2001/2, 177–181. p.
34. A folklórtól a folklorizmusig. Gondolatok Voigt Vilmos válogatott tanulmányainak a budapesti Universitas Kiadónál megjelent két kötetéről. Új Szó március 6., 14. p.
35. Kérdések és válaszkísérletek a méhi istentriászról és népéről. Új Szó szeptember 19. (Könyvjelző 1. évf. 5. szám, 10–11. p.)
36. Kovács István: Agyagkenyér. Fejezetek az agyagművesség történetéből Gömörben és Kishontban (…). Uő: A méhi istentriász és népe. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4, 2002/2, 203–205. p.
37. Kücsán József–Perger Gyula szerk.: Győr-Moson-Sopron megye népművészete. Ethnica 4, 2002/4, 203. p.
38. Bringéus, Nils-Arvid: Volksfrömmigkeit. Fórum Társadalomtudományi Szemle 4, 2002/3, 187–189. p.
39. Hoffmann Tamás: Európai parasztok 1–2. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 131–133. p.
40. Ján Botík: Slovenskí Chorváti. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 134–137. p.
41. Heimatkundliches Jahrbuch des Landkreises Kronach. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 143–146. p.
42. Az Artes Populares 18. számáról. Acta Ethnologica Danubiana 4 (2002), 215–218. p.
43. Voigt Vilmos szerk.: A magyar folklór. Ethnographia 113, 2002, 340–343. p.
44. Népművészet, „szűk értelmezésben”. A (magyar) folklór jellegű képzőművészet kutatási problémáinak modern összegzése. Új Szó 1. 9., 7. p.
45. A másra (is) figyelés képessége. Romániai magyar folklorista könyve a hét évszázados múltra visszatekintő bázeli farsang megünnepléséről. Új Szó 3. 1., 6. p.
46. Borbély Éva: Cenzúrázott bolondünnep. Farsangolás Bázelben. Schweizerisches Archiv für Volkskunde 99 (2003), 104. p.
47. Ősi világkép nyelvi őrzői. Silling István, az archaikus népi imádságok szorgos kutatója vajdasági gyűjtéseinek összegzését adja könyvében. Új Szó 2. 17., 8. p.
48. Magyar Zoltán Füves könyve és annak településtörténeti, tudományelméleti vetületei. Új Szó szeptember 23. (Könyvjelző 3. évf. 9. szám, 8–9. p.)
49. Balassa Iván: A szomszédos országok magyarjainak néprajza. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 145–146. p.
50. Balassa Iván–László Emőke szerk.: László Gyula (1910–1998) emlékkönyv. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 146. p.
51. Bayerische Blätter für Volkskunde. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 148–149. p.
52. Borbély Éva: Cenzúrázott bolondünnep. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 152. p.
53. Fejős Zoltán szerk.: Néprajzi jelenkutatás és a múzeumi gyűjtemények változása. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 167–168. p.
54. Fischer, Helmut: Erzählen–Schreiben–Deuten. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 168–169. p.
55. Frolcová, Věra: Velikonoce v české lidové kultuře. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 169. p.
56. Gerndt, Helge: Kulturwissenschaft im Zeitalter der Globalisierung. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 172–173. p.
57. Jacobeit, Wolfgang: Von West nach Ost… Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 180–182. p.
58. Magyar Zoltán: A mindentudó fű. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 191–193. p.
59. Pócs Éva: Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 198–199. p.
60. Silling István: Vajdasági népi imádságok és nyelvezetük. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 200–201. p.
61. Szilárdfy Zoltán: Ikonográfia – kultusztörténet. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 208–209. p.
62. Deáky Zita: Felső-magyarországi orvosi helyiratok. Acta Ethnologica Danubiana 5–6 (2004), 234–235. p.
63. Vadrózsapör, vagy amit akartok… Dohogás egy változatlan utánnyomás könyvesboltokba kerülése kapcsán. Új Szó február 17. (Könyvjelző 4. évf. 2. szám, 14. p.)
64. Abajdától a zsuvizásig. Gondolatok Gágyor József Tallósi tájszótára kapcsán. Új Szó március 17. (Könyvjelző 4. évf. 3. sz., 4–5. p.)
65. Voigt Vilmos: A vallási élmény története. Fórum Társadalomtudományi Szemle 7, 2005/2, 185–186. p.
66. Múzeumi Közlemények 42/1. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 212. p.
67. Bodó Sándor–Viga Gyula főszerk.: Magyar múzeumi arcképcsarnok. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 215–217. p.
68. Brednich, Rolf. W. Hg.: Grundriß der Volkskunde. Einführung in die Forschungsfelder der Europäischen Ethnologie. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 217–218. p.
69. Ethnographia. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 220. p.
70. Etnologické rozpravy. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 220–222. p.
71. Kósa László: Nemesek, polgárok, parasztok. Néprajzi, történeti antropológiai és művelődéstörténeti tanulmányok. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 225. p.
72. Paládi-Kovács Attila: Tájak, népek, népcsoportok. Válogatott tanulmányok. Acta Ethnologica Danubiana 7 (2005), 231–232. p.
73. Egy lourdes-i barlang regénye. Új Szó 6. 3., 12. p.
74. A néprajz szerepéről a modern oktatási gyakorlatban. Eruditio–Educatio 1, 2006/1, 112–115. p.
75. Burke, Peter: Was ist Kulturgeschichte? Fórum Társadalomtudományi Szemle 8, 2006/1, 203–205. p.
76. A magyar folklór két felsőoktatási tankönyvéről. Eruditio–Educatio 1, 2006/2, 103–108. p.
77. Tehetséggondozás a tudományban. Debreceni Szemle 15 (2007), 561–562. p.
78. Barna Gábor: Egy szent raktár. Tárgyak, szimbólumok, kommunikáció. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 233. p.
79. Bárth Dániel: Esküvő, keresztelő, avatás. Egyház és népi kultúra a kora újkori Magyarországon. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 233–235. p.
80. Botík, Ján: Vyšná–Nižná Boca. Vlastivedná monografia. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 238–239. p.
81. Buganová, Klaudia–Šangala, Marián: Kríže Košíc a okolia. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 239–240. p.
82. Čičo, Marián–Kalinová, Michaela–Paulusová, Silvia: Kalvárie a Krížové cesty na Slovensku. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 241–242. p.
83. Danter Izabella szerk.: Musaeum Hungaricum 1. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 242–244. p.
84. Haľko, Jozef: A pozsonyi Mély úti Lourdes-i barlang története. Dejiny Lurdskej jaskyne na Hlbokej ceste v Bratislave. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 244–245. p.
85. Klamár Zoltán: Interetnikus kontaktzónák a Kárpát-medencében a 20. század második felében. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 245–247. p.
86. Ohler, Norbert: Náboženské poutě ve středověku a novověku. Acta Ethnologica Danubiana 8– 9 (2007), 254–255. p.
87. Scharfe, Martin: Menschenwerk. Erkundungen über Kultur. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 256–257. p.
88. Szilágyi István: A selmecbányai kálvária és ábrázolásai. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 258–259. p.
89. Voigt Vilmos–Balázs Géza szerk.: A kezdetektől a máig. A modern magyar szemiotika olvasókönyve. Acta Ethnologica Danubiana 8–9 (2007), 260. p.
90. Csokonai a néphagyományban, azaz Népköltészeti kutatásaink fehér foltjai. Eruditio–Educatio 3, 2008/3, 110–112. p.
91. A kolozsvári Néprajzi Egyetemi Jegyzetek első három kötetéről. Eruditio–Educatio 3, 2008/4, 76–78. p.
92. Nationale Wahrnehmungen und ihre Stereotypisierung. Fórum Társadalomtudományi Szemle 11, 2009/3, 159–162. p.
93. Ein Aufklärer des Alltags. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 204–205. p.
94. Hengartner, Thomas–Moser, Johannes hg.: Grenzen & Differenzen. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 211–213. p.
95. Jahrbuch für Europäische Ethnologie. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 215–217. p.
96. Quitzsch, Harald: La Passione nel paesaggio. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 222–223. p.
97. Schroubek, Georg R.: Studien zur böhmischen Volkskunde. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 230–232. p.
98. Veres Emese-Gyöngyvér szerk.: Evangélikus múltunk – evangélikus jelenünk. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 236–237. p.
99. Viga Gyula: A bodrogközi kultúra és társadalom változása… Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 238–240. p.
100. Voigt Vilmos: Magyar, magyarországi és nemzetközi. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 240–241. p.
101. Voigt Vilmos: Europäische Linien. Acta Ethnologica Danubiana 10–11 (2009), 241–243. p.
102. Keményfi Róbert szerk.: Voigt Vilmos könyvészete; Voigt Vilmos: Meseszó. Tanulmányok mesékről és mesekutatásról. Fórum Társadalomtudományi Szemle 12, 2010/1, 152–155. p.
103. Ortutay Gyula: Napló 1,2,3. Fórum Társadalomtudományi Szemle 12, 2010/3, 154–159. p. [Részletek belőle újraközölve: Néprajzi Hírek 40, 2011/2, 111–112. p.]
104. Botiková, Marta: K antropológii životného cyklu. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 171–172. p.
105. Leščák, Milan: Humoristické rozprávanie na Spiši. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 172–173. p.
106. Lukács László: Sárfőtől Mezőföldig. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 174–175. p.
107. Prosser-Schell, Michael: Vom „dies sanctii Urbani“ zum „Orbán-napi Borünnep“ in Hajós. Acta Ethnologica Danubiana 12 (2010), 175–177. p.
108. Paládi-Kovács Attila főszerk.–Flórián Mária szerk.: Magyar néprajz nyolc kötetben. I. 2. Táj, nép, történelem. A magyar népi műveltség korszakai. Fórum Társadalomtudományi Szemle 13, 2011/4, 165–169. p.
109. Géciová-Komorovská, Veronika: Ľudový kult svätých patrónov na západnom Slovensku. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 301–304. p.
110. Hála József–G. Szabó Zoltán: „Dudásoknak, kanászoknak közibül, közibül…” Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 306–307. p.
111. Jahrbuch für Europäische Ethnologie. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 310–312. p.
112. Lidová kultura. Národopisná encyklopedie Čech, Moravy a Slezska 1–3. Acta Ethnologica Danubiana 13 (2011), 318–319. p.
113. Botík, Ján: Dolnozemskí Slováci. Tri storočia vysťahovaleckých osudov, spôsobu života a identity Slovákov v Maďarsku, Rumunsku, Srbsku a Bulharsku. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 199–200. p.
114. Droppová, Ľubica–Krekovičová, Eva: Počujte panny, aj vy mládenci… Letákové piesne zo slovenských tlačiarní. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 203–205. p.
115. Ethnologia Slovaca et Slavica Hlôšková, Hana ed. Stretnutie s rozprávkou. Pohľad do života a diela etnologičky PhDr. Viery Gašparíkovej, DrSc. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 205–206. p.
116. Hlôšková, Hana ed. Stretnutie s rozprávkou. Pohľad do života a diela etnologičky PhDr. Viery Gašparíkovej, DrSc. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 206–207. p.
117. Novotný, Jiří–Secká, Milena–Sedlická, Kateřina–Woitsch, Jiří: Český lid. Etnologický časopis 1946–2000. Bibliografie. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 217–218. p.
118. Uther, Hans-Jörg: Handbuch zu den „Kinder- und Hausmärchen” der Brüder Grimm. Entstehung–Wirkung–Interpretation. Acta Ethnologica Danubiana 14 (2012), 221–224. p.
119. A dőreségről, a suszterról és a kaptafáról. Új Szó május 11. (Szalon 7. évf. 19. szám, 20. p.)
120. Gerndt, Helge: Wissenschaft entsteht im Gespräch. Dreizehn volkskundliche Porträts. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 201–202. p.
121. Hlôšková, Hana–Pospíšil, Ivo–Zelenková, Anna ed.: Slavista Jiří Horák v kontexte literatúry a folklóru I–II. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 207–209. p.
122. Slovenský národopis 2012. Ethnographia 124 (2013), 575–577. p.
123. Egy tudományszak és egy életpálya méltó tükre. Új Szó szeptember 20. (Szalon 8. évf. 37. szám, 21. p.)
124. Gyökeres György–Ozogány Ernő: Tejfalusi dőrejárás. Acta Ethnologica Danubiana 16, 179–184. p.
125. Hedwig, Andreas szerk.: Die Brüder Grimm in Marburg. Acta Ethnologica Danubiana 16, 185–188. p.
126. Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban. Acta Ethnologica Danubiana 16, 191–192. p.
127. Végh József: Nepomuki Szent János tisztelete Nyugat-Nógrádban. Acta Ethnologica Danubiana 16, 197–199. p.
128. Voigt Vilmos: A folklorisztika alapfogalmai. Acta Ethnologica Danubiana 16, 199–202. p.
129. Jeřábek, Richard: Lidová výtvarná kultúra. Ethnographia 126 (2015), 150–151. p.
130. Ellwanger, Karen–Hauser, Andrea–Meiners, Jochen Hg.: Trachten in derLüneburger Heide und im Wendland. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 231–232. p.
131. Luffer, Jan: Katalog českých démonologických pověstí. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 242–245. p.
132. Uther, Hans-Jörg: Deutscher Märchenkatalog. Ein Typenverzeichnis. Acta Ethnologica Danubiana 17 (2015), 255–256. p.
133. Zajonc, Juraj–Mészárosová, Marianna–Kostovská, Ingrid összeáll.: Slovenský národopis. Bibliografia 1953–2002. Ethnographia 126 (2015), 537–539. p.
134. Kasten, Tilman Hg.: „Jánošík & Co”. Die Slowakei in Selbst- und Fremdwahrnehmung. Eruditio–Educatio 10, 2015/4, 109–116. p.
135. Textová lingvistika – základ každej textovej analýzy. Sociálno-ekonomická revue 14, 2016/1, 131. p.
136. Klamár Zoltán: Kanizsai mindennapok. Fórum Társadalomtudományi Szemle 18, 2016/4, 167–169. p.
137. Röhrich, Lutz: Begegnungen. Fórum Társadalomtudományi Szemle 19, 2017/1, 145–147. p.

Lásd még: http://foruminst.sk/staff/liszka-jozsef/

A galántai régió hagyományos népi kultúrája – A Galántai Honismereti Múzeum új állandó néprajzi kiállítása

A Galántai Honismereti Múzeum Galánta Fő utcáján álló épületének felújítását és kibővítését követően hamarosan elkészültek az új, csaknem 500 m² alapterületű termekben helyet kapó új állandó kiállítások. A megújult épület átadására és az új kiállítások megnyitására 2014. december elején került sor. 2015-ben a múzeum elnyerte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma által odaítélt Az év múzeuma 2014 címet.

A múzeum új állandó kiállításának néprajzi része terjedelmes teret elfoglalva bemutatót nyújt a hagyományos népi kultúra azon területeiről, amelyek az elmúlt 150–200 évre jellemző népéletet tükrözik vidékünkön.

A galántai régió hagyományos népi kultúrájának jellemzése

A galántai régió hagyományos népi kultúrájának jellegét elsősorban a szlovák és a magyar lakosságú községek határozták meg. Mellettük az egyes korszakokban jelentős csoportja élt itt a zsidóknak, a németeknek és a romáknak is. A hagyományos népi kultúráról alkotott hű kép megformálásának érdekében figyelmünket nem kerülhetik el azok az alföldi (elsősorban Békés megyei, Magyarország) szlovákok, akik 1947-ben Galántán és a környékén telepedtek le. Vallási hovatartozás szempontjából a lakosság háromnegyed része napjainkig római katolikus vallású. Kisebb számú a kálvinista és az evangélikus vallásúak csoportja, viszont a hagyományos népi kultúra szempontjából szintén jelentőséggel bírnak.

A múltban gazdag vízhálózattal rendelkező régió sík területei a megélhetéshez kitűnő feltételeket biztosítottak. A földrajzi adottságok megfelelőek voltak a pásztorkodásra és az állattartásra, amelyhez szerteágazó állatkereskedelem kapcsolódott. A jobb gazdasági feltételek megteremtésében nagy szerepet játszott a települések határának lecsapolása, a mezőgazdaságra használható nagyobb földterületek nyerése és kultiválása. A földműveléshez szükséges kitűnő feltételek megteremtésével elterjedt a nagybirtokokon való gazdálkodás, és a 19. század végétől fokozatosan áttértek a mezőgazdasági területek intenzív kihasználására. A termesztett növények közül a legfontosabbak voltak a gabona- és zöldségfélék. A szőlőtermesztés a régió északi területeire volt jellemző.

Az elmúlt évszázadok folyamán az itt élő emberek életmódjára hatással voltak a történelmi utak, a vásárjoggal bíró városok, a vasútvonal kiépítése, a cserekereskedelem, amelyek elősegítették az új gazdasági és kulturális változások közvetlen beáramlását. A települések szerkezetének fejlődésében a nagyobbrészt sík terület játszott szerepet. Csak néhány kisebb település alakult ki itt, gyakoribbak voltak a nagyobb települések. A kisebb falvakra hagyományosan az úti településszerkezet volt a jellemző, a nagyobbak általában halmazfaluként alakultak ki. A népi építészet hagyományos formáinak változásai a 19. század végétől mutatkoztak meg. A lakóházak eredeti sövény- vagy vert falát a nyers vagy égetett téglából épített falak váltották fel. A hagyományos tetőfödémet (a terület nagy részén nádat, az északi régióban rozsszalmát használtak) a zsindely és az égetett cserép váltotta fel. A hagyományos népi enteriőrök elengedhetetlen alkotóelemei voltak a híres asztalosműhelyek termékei. A legelterjedtebbek a kelengyeládák voltak, amelyeket a férjhez adó lányok hozományként kaptak. Közülük az ún. komáromi ládák voltak a legismertebbek. A festett népi bútorok külön csoportját alkották a Galántán, Vágsellyén, Szeredben, Nyitrán és a környező községekben működő asztalosműhelyekben készített bútordarabok. Ezek közül a szlovákok által lakott falvakban népszerű volt a sokszínű virágos mintákkal való díszítés. A Sopornyán és Pattán közkedvelt festett bútorok a 19. század második és a 20. század első felében alkotó Salzmann-féle körbe tartozó mesterek munkái voltak. A magyarok által lakott régióra jellemző volt a bútorok kevésbé kihívó díszítése. A népi lakásbelső általánosan használt bútordarabjai voltak a fali téka, ágy, bölcső, pad, asztal, székek és más kiegészítő darabok (tükör, fogas, képek, szent szobrocskák, stb.). A múzeum gyűjteményében a festett bútorok különleges csoportját alkotják az alföldi műhelyek (Hódmezővásárhely, Magyarország) termékei, amelyek az 1947-ben itt letelepedő szlovák családokkal kerültek a galántai régióba.

A helyi kisipari termelés és a vele összefüggő kereskedelem a mezőgazdasági termelés ágazataihoz, az építkezéshez és a lakáskultúrához, az öltözködéshez és az étkezéshez kötődött. Az iparosok jelentősebb központjai a mezővárosok mellett a nagyobb községekben voltak, ahol kovácsok, ácsok, molnárok, kötélverők, asztalosok, kőművesek, bognárok, kerékgyártók, lakatosok, cipészek és csizmadiák, takácsok, kosárfonók, pékek és mészárosok dolgoztak. A háziiparnak szezonális jellege volt, szorosan kapcsolódott a földműveléshez és az állattartáshoz, s magába foglalta a használati tárgyak helyi nyersanyagból való kézi készítését a saját vagy a közvetlen környezetükben élők számára. Ezek közé a munkák közé tartozott a kosárfonás (Sempte, Sopornya, Alsószeli), a lábtörlők, táskák (Ábrahám), a szalmából és kukoricaháncsból készült dekoratív tárgyak (Szered, Pusztafödémes, Vága) készítése. A fából készült használati eszközöket (pl. vajforma, mosófa, mángorló stb.), a gyerekjátékokat és a népi építészeti elemeket gyakran díszítették faragással. A rendszeresen végzett téli munkák közé tartozott a kenderfonál házi előállítása. A helyi takácsok termékei (törülközők, kenyérruhák, abroszok stb.) elengedhetetlen kiegészítői voltak a lakásbelsőnek.

A galántai régióban a múltban az egyes etnikai, ill. regionális csoportok különbözőségének fontos kifejezőeszköze volt a népviselet és annak egyes alkotóelemei. A népi öltözködés és a lakástextil fejlődésére nagy hatással volt a polgári ízlés elterjedése és azok a szövetek, amelyeket már a 18. századtól a manufaktúrákban és gyárakban állítottak elő. A színes népviselet leginkább a szlovák falvakban terjedt el, amelyen belül három kisebb regionális különbségekkel bíró csoportot különböztetünk meg: a nagyszombati viseletet hordó katolikus lakosság, a pozsonyi vidéki evangélikusok és a Nyitra vidéki népviselet jellegzetességeit magán hordó viseletet. Az alföldi szlovákok (Békéscsaba környéke, Magyarország) ruházata polgári vonásokat hordozott, amelynek a drága gyári szövetek, a brokát és a selyem ünnepi jelleget kölcsönöztek. A magyarok népviseletének polgári jellege a ruházat összetevőiben és a felhasznált anyagok minőségében, színezetében és díszítésében jelent meg. A hímzések applikálásának a ruházat egyes darabjain és a lakástextíliákon nagy hagyományai vannak. A hímzés korábbi típusa, amely kendervászonra szálszámolásos kivarrással készült, a 20. század első felében igényes hímzésmódokra változott (mint például a lyukhímzés, arany- és ezüsthímzés, tüll rátétes hímzés), amelyek kompozícióit ügyes kezű asszonyok rajzolták elő. A polgárság nagy érdeklődése miatt a hímzés egészen a második világháborúig jó kereseti lehetőség volt a vidéki lányoknak, asszonyoknak. Az alföldi szlovákok vidékünk népi kultúráját értékes hímzőhagyománnyal gazdagították.

A néprajzi kiállításról

A Galántai Honismereti Múzeum új állandó néprajzi kiállítása a múzeum gazdag és sokrétű néprajzi gyűjteményének alapján bemutatja a galántai régió népi kultúrájának struktúráját és fejlődését az 1800–1950-es időszakban. A kiállított tárgyakon és tárgykollekciókon keresztül a szakrális művészet, a lakáskultúra, a kézművesség, a népviselet, a népművészet hagyományos formáit követhetjük nyomon.

A galántai régió népi szakrális művészetét bemutató tárgyi emlékek csoportja a 19. századból származik, alkotójuk ismeretlen, és egy-egy darabjuk eredetileg falusi templomok, kápolnák belső terének, paraszti otthonokban házi oltároknak a díszítésére szolgált. A kiállított fából készült plasztikák felülete színesen festett, vagy bronz, ezüst és arany réteggel díszített. Témájuk szerint a Szentháromságot, Madonnát a gyermekkel, Krisztust a keresztfán, Nepomuki Szent Jánost és Keresztelő Szent Jánost ábrázolják.

A Galántai Honismereti Múzeum néprajzi gyűjteménye részletesen dokumentálja a helyi lakáskultúra jellemző vonásait és változásait az utóbbi 200 év folyamán. A régió sokszínű népi kultúrája több kisebb, megkülönböztető jegyeket magán hordó területegységre osztható. A kiállításon ezeket egymás mellett elhelyezve különálló egységet alkotva mutatjuk be.

Sopornya és Patta hagyományos népi kultúrája a szomszédos nagyszombati és nyitrai régiók néprajzának jellegzetes vonásaiból merít és átmenetet képez a népi kultúra e két területe között. Az eltérések elsősorban a hagyományos népviselet egyes elemeiben mutatkoznak meg, amelyeket a színes hímzés és a vert csipke gazdagon díszít. A bábukon egy férfi és egy fiatalasszony nyári ünnepi viseletét mutatjuk be. A népi festett bútorok és az első szoba berendezése díszítésének módja a 19. század második és a 20. század első harmadában működő Salzmann-féle körbe tartozó mesterek keze nyomát tükrözi. Ezek közül kiállításra kerülnek itt a kelengyeládák, a sarokszekrény Szűz Mária szobrocskájával, hintaló és a fakeretbe helyezett, vallási témájú üvegre festett képek. Az enteriőr díszítésére előszeretettel használták a fajansztányérokat, -tálakat, szenteltvíztartót, amelyek az ismert nyugat-szlovákiai fazekasműhelyekben készültek. A kiállítás anyagát kiegészíti néhány 20. század elején Sopornyán készült tárgy, mégpedig egy női kendervászon ingváll, szőtt gyermekhordó lepedő, csipkeverő vánkos sopornyai vert csipkeszegélyekkel és egy 1945-ben készült, menyasszony és vőlegény ünnepi viseletét megörökítő esküvői fénykép nagyméretű reprodukciója.

Az egyik legdekoratívabb hagyományos szlovák népviselet a 20. század első felében a nagyszombati viselet volt, amelyet a galántai régióban Ábrahám, Geszt, Gány, Salgócska, Nemeskürt, Pusztakürt és Németgurab római katolikus lakossága hordott. A bábukon bemutatásra kerül egy középkorú asszony és egy fiatalember ünnepi viselete. Az öltözék egyes darabjainak jellegzetes ismérvei a drága gyári szövetek használata, tüllrátétek és a fémszálas, arany- vagy ezüstszínű kartonhímzés, amelyet esetenként tarka pamutszállal kivarrott hímzés egészít ki. A kelengyeláda Gányról származik és valószínűleg egy helyi asztalosműhelyben készült 1901-ben. A kendervászonból készült ágytakaró széles piros színű szálszámolásos keresztszemes hímzéssel díszített. Megvalósítója, a nemeskürti Danišovič Šándor, takács volt, aki maga szőtte meg a vásznat és a hímzést 1899–1900 telén varrta ki. Bemutatásra kerülnek itt még a fémszálas kartonhímzés elkészítéséhez szükséges geszti eszközök és minta a 20. század elejéről, egy fehérhímzéseket tartalmazó mintagyűjtemény Pusztafödémesről 1895-ből, és egy-egy páldi és geszti, fiatalasszony ünnepi viseletéhez tartozó főkötő, egy ábrahámi női ünnepi kiskabát és egy római katolikus imakönyv a 20. század elejéről. A vidék népi építészetét bemutató nagyméretű fotón két, Semptén, a 20. század elején épült lakóház utcai homlokzata látható, előtte pitvarajtó tejesköcsögökkel.

Németgurab evangélikus lakosságának népviselete a múzeum kutatási területén egy következő típust mutat be. A két női bábun egy fiatal és egy középkorú asszony ünnepi viselete van a 20. század 20–30-as éveiből. A férfi bábun ugyanebből a korból származó nyári ünnepi viseletet láthatunk. A népi hímzések használatának a viseleti darabokon itt nagy hagyománya volt. A motívumok kedvelt kompozícióit rajzoló asszonyok rajzolták elő és a helyi asszonyok, lányok varrták ki. A 20. század elején készült, gazdagon hímzett, monogramos fejkendőkön is ezeket a mintákat láthatjuk. Németgurabon és környékén az első szoba berendezéséből nem hiányozhatott a kelengyeláda, amelyből leginkább az ún. komáromi ládát vásárolták. A kiállított kelengyeláda is a híres komáromi asztalosműhelyek egyikében készült 1859-ben. A szoba berendezésének további reprezentatív darabja volt a festett ágy a kendervászon vánkos- és dunyhahuzatokkal, a tükör, valamint a dekoratív faszekrényes falióra. A falak díszítésére általános volt a festett keménycserép tányérok nagy csoportjának a használata. A textíliák gondozására a 20. század első felében használt vasalók közül bemutatjuk a tömör öntöttvasból, a vasból készült faszenes és a sárgarézből készült vasbetétes vasalókat.

A festett népi bútorok sajátos csoportját képviselik azoknak az asztalosműhelyeknek a termékei, amelyek a galántai régióban (Galántán, Vágsellyén és a környező községekben) működtek és az itt élő magyarok körében kedveltek voltak. Termékeik közül itt egy kisebb méretű, decens díszítésű kelengyeládát mutatunk be, amely a múzeum gyűjteményébe Vághosszúfaluból került és a 19. század második felében készült. A helyi iparosműhelyekben készítették a további kiállított bútordarabokat (asztal, székek, bölcső) és lakáskiegészítőket is. A hagyományos szobai enteriőr részei voltak a lakástextil és a ruhadarabok elhelyezésére szolgáló különböző típusú fogasok. A helyiség falán kapnak helyet a tükör a színes keménycserép tányérokkal, a vallási témájú képek (Utolsó vacsora, Sasvári emlék, Szentcsalád stb.), a hímzett falvédő és polcszegélyek, a farámába helyezett családi fényképek és az 1911–14-es évekből származó kép, emlék a katonasági évekre. Az asztalon petróleumlámpa, máriavölgyi szenteltvizes kiskorsó, borosüveg üvegpoharakkal, egy tálon hagyományos karácsonyi fonott kalács és imakönyv van. Ezeket egészítik ki a tárlóban elhelyezett olajosüveg, pálinkamérő üvegpoharak, befőttesüvegek és az üvegből készült légyfogó. A magyar paraszti enteriőrt bemutató kiállításon látható tárgyak Alsószeliből, Felsőszeliből, Vágtornócról, Vághosszúfaluból, Nádszegről, Galántáról, Diószegről, Negyedről, Taksonyból, Nemeskajalról, Vágsellyéről, Boldogfáról, Farkasdról, Deákiból, Zsigárdról, Kismácsédról, Vágáról és Vágkirályfáról kerültek a múzeum gyűjteményébe. A mátyusföldi magyarok népviselete a 20. század elején általánosan polgári jellegű volt. A ruházat egyes darabjai a városi típusú öltözködés mintájára különböző jó minőségű gyári szövetekből készültek, amelyeket csipkével, selyemszalagokkal, rojtokkal, zsinórozással, gombokkal, csatokkal és brossokkal díszítettek. Különösen értékesek az öltözék fontos kiegészítő darabjai: a hímzett főkötő, zsebkendő, jegykendő, kékfestőből készült fejkendők. Az ünnepi női viseletet bemutató bábun Alsószeliből a 20. század elejéről származó fekete színű ruházatot láthatunk, az ünnepi férfiviselet kismácsédi gyűjtés. A bölcsőben elhelyezett csecsemő öltözete a 20. század első évtizedeiből Galántáról és Vághosszúfaluból került a múzeum gyűjteményébe.

Az alföldi asztalosműhelyekben (Hódmezővásárhely, Tótkomlós, Magyarország) készült festett bútordarabok a múzeum néprajzi gyűjteményének gazdag kollekcióját alkotják. Ebből bemutatunk egy reprezentatív tálalószekrényt, egy 1825-ben készült sarokszekrényt, az 1878-as évszámmal ellátott kelengyeládát, falifogast 1881-ből, két festett széket a 20. század elejéről és egy 1826-os datálású ládikót, amely a családi iratok és más értékek megőrzésére szolgált. A hagyományos szobai enteriőrt az alföldi (Mezőtúr, Tószeg, Hódmezővásárhely, Szarvas, Tótkomlós) fazekasműhelyek termékei (festett feliratos tálak és tányérok, feliratos és datált vizeskorsók, pálinkásbutellák, bögrék, vázák, tárolófazekak, vizeskanta, tejesköcsögök stb.), keménycserép edények (kancsók és csészék), családi fényképek, fehér és színes hímzéssel díszített lakástextíliák (törülközők, terítők) gazdagon egészítik ki. A kiállításnak ebben a részében az 1920–30-as években készült tárgyakból láthatunk válogatást, kiegészítve további tárgyakkal, mint például festett varródoboz, citera, vagy az új menyecske viseletét kiegészítő főkötő rézből készült kontytűvel. Az alföldi szlovákok hagyományos ruházata polgári vonásokat mutat, amelynek a drága gyári szövetek, a brokát és a selyem ünnepi jelleget kölcsönöztek. A bábun fiatalasszony ünnepi viseletét láthatjuk a 20. század 30-as éveiből.

A kiállításon a háziipar keretén belül felhasznált nyersanyagokból készült szép tárgyakból is bemutatásra kerül egy kollekció. A fából készült és faragással díszített tárgyak között láthatunk szerelmi ajándékként 1928-ban Németgurabon és 1898-ban Alsószeliben készített egy-egy mángorlófát. Kiállításra kerül itt egy Deákiban gyűjtött 1928-as datálású mosófa és egy vajköpülő, egy-egy egy darab fából kivájt kismozsár Vágkirályfáról és Nemeskajalról 1881-es datálással és egy ábrahámi vajforma a 20. század elejéről. Látható még itt a szeredi Jozef Filadelfi, a népművészet mestere által az 1950-es években készített merőkanál és egy fűszertartó, amely a 20. század elején, Tótkomlóson készült és a múzeum gyűjteményébe Felsőszeliből került. A szalmából és vesszőből készült kosarak és tárolóedények népszerűek voltak ezen a vidéken. A 20. század első évtizedeiben használtak közül kiállításra kerül egy-egy vesszőkosár (komakosár Alsószeliből, kenyérkosár Galántáról), szalmából készült kiskosár Farkasdról, valamint nagyméretű tárolókosarak Sopornyáról és tarhonyás-, illetve tárolókosár Tótkomlósról.

Vidékünk falusi háztartásaiban általánosan használták a fazekasok termékeit, amelyek a múzeum gyűjteményében nagy számban fordulnak elő és a Kárpát-medence különböző területein működő fazekasműhelyekben készített használati kerámiát képviselik. Az első tárlóban bemutatásra kerülnek a nyugat-szlovákiai műhelyekben (Modor, Bazin, Sasvár, Máriavölgy) a 20. század első harmadában készült agyagedények (lakodalmas fazék, főző- és tárolóedények, ikerfazék, vizeskorsó, boroskancsó, tálak, liba és különböző formájú kalácsok sütőedényei). Külön tárlóban helyezkedik el az a válogatás, amely az e vidéken a 19. század második felében előállított fajanszedényeket (váza, fedeles fazék 1857-es datálással, bokályok, korsó, tányér, tálak) mutatja be. A következő tárlóban a bakabányai és a magasmarti fazekasműhelyek a 20. század első felében falvainkban használt termékei láthatóak. Köztük vannak a jellegzetes motívumokkal díszített tárolóedények, vizeskorsó, tejesköcsög, kuglófsütő forma, kis és nagy tál. Az észak-dunántúli (Tata, Csákvár, Magyarország) fazekasműhelyek 20. század elején készült termékei (lekváros- és főzőfazék, tejesköcsög, vizeskorsó, tányér) és a kelet-szlovákiai Pazdicson az 1950-es években készített tejesköcsögök és tárolóedények egy közös tárlóban kaptak helyet. A gömöri, kishonti és nógrádi fazekasok termékei a területünkre másodlagosan kerültek, mégpedig 1947-ben a galántai régióban letelepedett szlovákság hozta magával az Alföldről a helyi fazekasok termékeivel együtt. A gömöri, kishonti és nógrádi fazekasok termékeiből a következő tárlóban találunk egy-egy főző- és tárolófazekat, tálat, gyertyamártó edényt, lakodalmas fazekat. Az agyagedényeken kívül a 19. század végétől a háztartásokban elterjedt a keménycserép edények használata is. Ezekből is bemutatásra kerül egy-egy paraszti, illetve polgári környezetben használatos tárgygyűjtemény (tárolófazék, tejesköcsög, kisebb és nagyobb ásványvizes palack, bárány formájú sütőedény húsvéti kalács sütésére, fűszertartók és higiéniai készlet), amelyek morvaországi és ausztriai gyárakban készültek a 19. és a 20. század fordulóján.

Az egyes kiállított tárgyak restaurálására 1986-ban a pozsonyi Állami Restaurátor Műteremben, folyamatosan a múzeum konzervátorműhelyében, 2000–2007 között Adrián Giač, a nagyszombati Nyugat-szlovákiai Múzeum restaurátora felügyeletével Szépvölgyi Pál restaurátor által Nemeskajalon és František Šmigrovský szeredi restaurátor műhelyében került sor a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma anyagi támogatásával. A többi tárgy kiállításra való előkészítését, hasonlóan mint a kiállítás forgatókönyvének elkészítését és a műszaki kivitelezését is a múzeum munkatársai valósították meg.

Danter Izabella

Výstava Maliari Slovácka v 19. a 20. storočí v Záhorskom múzeu v Skalici

V Záhorskom múzeu v Skalici prebehla v čase od 10. februára do 17. marca 2017 výstava Maliari Slovácka v 19. a 20. storočí. Unikátnu výstavu, ktorej kurátorom bol Peter Vašát, tvorilo takmer šesť desiatok obrazov s národopisnými námetmi a krajinnými scenériami blízkeho Slovácka. Vystavené boli diela patrili Jožu Uprku, Antoša Frolku, Cyrila Mandela, Aloisa Kalvodu a ďalších. Na výstave sa spolupodieľali Trnavský samosprávny kraj, Záhorské múzeum v Skalici, Nadace Moravské Slovácko a Galerie Joži Uprky v Uherskom Hradišti. Výstavu v spolupráci so Záhorským múzeom pripravila a kolekciu diel zapožičala Nadace Moravské Slovácko a Galerie Joži Uprky v Uherskom Hradišti.

Výstava bola venovaná 150. výročiu narodenia zakladateľa skalického múzea Pavla Blaha – lekára, politika, hospodárskeho a kultúrneho činiteľa, ktorý mal ku kultúrnemu dianiu a umelcom Moravy blízky vzťah. S viacerými maliarmi ho tak spájali nielen priateľské kontakty, ale aj regionálna a myšlienková spriaznenosť. Najvýraznejším dokladom vzájomnej spolupráce je popri mnohých spoločných aktivitách budova Spolkového domu v Skalici (v súčasnosti Dom kultúry), ktorú dal Pavel Blaho spolu s Ľudovítom Okánikom postaviť podľa návrhu architekta Dušana Jurkoviča. Nástenné maľby v centrálnej divadelnej dvorane realizoval Antoš Frolka podľa prác Jožu Uprku. Kurátor výstavy, zberateľ, spoluzakladateľ a kurátor galérie Petr Vašát spolu so zberateľom Zdeňkom Zemkom vybudovali od roku 1995 najrozsiahlejšiu zbierku diel Jožu Uprku a maliarov Slovácka. Vernisáž výstavy sa uskutočnila 10. februára 2017 vo výstavných priestoroch Záhorského múzea v Skalici. Slávnostne ju otvorila riaditeľka Záhorského múzea v Skalici Viera Drahošová. V kurátorskom príhovore oboznámil Petr Vašát zúčastnených s dielami maliarov, s výtvarným odkazom Jožu Uprku a zároveň priblížil dobový kultúrny život na Slovácku. V kultúrnom programe sa predstavila cimbalová hudba Danaj zo Strážnice s umeleckou vedúcou Magdalénou Múčkovou, pravnučkou Jožu Uprku. Na vernisáži sa zúčastnil aj riaditeľ Galerie Joži Uprky v Uherskom Hradišti Ladislav Bednařík a vnučka Pavla Blaha profesorka Eva Blahová.

Joža Uprka (25. 10. 1861, Kneždub – 12. 1. 1940, Hroznová Lhota) je považovaný za jedného z najvýraznejších maliarov na scéne českého výtvarného života prelomu 19.-20. storočia. Jeho dielo je zároveň významným národopisným dokumentom južnej Moravy. Uprkov osobnostný štýlový vývin, vychádzajúci zo secesného dekorativizmu, odráža zároveň vplyvy impresionizmu a francúzskeho realizmu. Narodil sa a tvoril prevažne v prostredí Moravského Slovácka, ktoré mu bolo po celý život zdrojom maliarskych inšpirácií. Zameriaval sa pritom na zobrazovanie života ľudového prostredia a každodenných výjavov z dedinského života (z diel napr. Slovácka madona, 1901; Gajdoš, 1908; Rej děvčat, 1909; Hrnčířský trh v Hroznové Lhotě, 1913; Formosa, 1918). Riaditeľka Záhorského múzea Viera Drahošová v príhovore poukázala na vzájomnú spoluprácu a priateľské vzťahy osobností a umelcov Slovácka a Slovenska v kontexte záhorského regiónu. Priblížila pritom osobnosť Pavla Blaha ako zberateľa a propagátora ľudového umenia, ktorý sa už v roku 1892 podieľal na zabezpečení Národopisnej výstavy v Hodoníne a v roku 1895 v Prahe. Po svojom návrate do Skalice zo štúdií vo Viedni ešte viac prehĺbil svoj vzťah k blízkej Morave a aktívne sa zúčastňoval na formujúcich sa umeleckých snaženiach na Slovácku. Pavel Blaho sa s Jožom Uprkom zoznámil, keď už mal Uprka za sebou desať rokov tvorivej práce. Vytvoril si k nemu blízky vzťah, pretože zosobňoval v jeho očiach bohatý zdroj umeleckého nadania ľudu. Snažil sa mu pomáhať, propagoval jeho výstavy a písal pochvalné kritiky o jeho tvorbe. Po Uprkových úspechoch vo Viedni, Brne, Strážnici a v rodiacom sa združení moravských umelcov v Hodoníne „korunovala“ jeho postavenie návšteva francúzskeho sochára Augusta Rodina v Prahe, na stretnutí s ktorým sa zúčastnila aj skupina zo Skalice vedená Pavlom Blahom. Spoločný projekt realizoval so svojím priateľom Dušanom Jurkovičom v Luhačoviciach, kde v roku 1906 vznikla tzv. Slovenská búda, miesto stretnutí národne orientovaných intelektuálov, umelcov a návštevníkov kúpeľov z oboch strán rieky Moravy. Vyvrcholením vzťahov a úsilia Pavla Blaha bola spomenutá stavba Spolkového domu v Skalici. Ďalšími miestami stretnutí, pôsobenia a vzájomných kontaktov boli najmä Kuželov, Hroznová Lhota, Diváky, Luhačovice, Hodonín, na slovenskej strane najčastejšie Skalica a Myjava. V kurátorskom príhovore poukázal Petr Vašát na činnosť maliarov a sochárov Slovácka 19. a 20. storočia, ako aj na vzájomné vplyvy, ktoré formovali vtedajší kultúrno-spoločenský život. Slovácko bolo zdrojom inšpirácie mnohých umelcov a to najmä od 90. rokov 19. storočia. V tom období, mimoriadne priaznivom pre české výtvarné umenie, sa na scéne českého výtvarného života objavil Joža Uprka. Ako jedna z najvýraznejších maliarskych osobností ovplyvnil nielen svoju, ale najmä nastupujúcu generáciu českých maliarov. Bol spoluzakladateľom a aktívnym členom klubu Přátel umění v Brne, ktorý združoval početnú skupinu známych umelcov a osobností ako Leoš Janáček, Dušan Jurkovič, Max Švabinský, Alois Kalvoda, Adolf Kašpar a ďalší. Z hľadiska ďalšieho smerovania spolkového a umeleckého života na Slovácku bola dôležitá Uprkova snaha združovať viacerých moravských a slovenských výtvarníkov. Po štúdiách v Prahe a Mníchove sa v roku 1888 presťahoval do rodného kraja, ktorý ho inšpiroval námetmi a kde aj vznikla podstatná časť jeho diela. Témy čerpal z každodenného života ľudu, práce, obyčajov a slávností, pričom zachytával podoby ľudového odevu a krajinu Moravského Slovácka.

Tematické členenie výstavy bolo prispôsobené priestorovej dispozícii výstavných priestorov budovy Záhorského múzea pozostávajúcich zo vstupnej časti a dvoch priestranných sál. Vstupná časť spolu s prvou sálou sa zameriavala na figurálne výjavy skupín a jednotlivcov zachytávajúce každodenné a slávnostné chvíle s národopisnou tematikou. Vystavené boli napríklad diela Před svadbou Rudolfa Černého, plastika Žena v kroji Václava Amorta a bronzová plastika Listonoš Frantu Uprku. Z diel Joža Uprku to boli napríklad veľkorozmerné maľby Na pouti, Žena z Kunovic, ako aj jeden z jeho najznámejších obrazov ­– Pouť u sv. Antonínka. Návštevníci sa mohli ďalej oboznámiť s dielami Otta Mollitora, Aloisa Kalvodu, Antoša Frolku, Cyrila Mandelu, Vojtěcha Pernicu, Joža Koudelku, Emila Kosu, Rudolfa Livoru, Ludvíka Ehrenhafta, Otta Ottmara, Františka Bezděka a Huga Boetingera. Druhá výstavná sála bola venovaná motívom krajiny a prírody Slovácka. Zimné motívy ilustrovali diela Jiřího Heřmana a Romana Havelku, obrazy s námetmi ľudovej architektúry a prírodné scenérie autorov Stanislava Lolka, Aloisa Kalvodu, Josefa Jambora, Cyrila Mandela a Františka Pečinku. Veľký záujem odbornej a laickej verejnosti o vystavované diela sa odrazil aj na vysokej návštevnosti v priebehu jej trvania. Uvedená výstava zároveň otvorila tohtoročnú výstavnú sezónu Záhorského múzea v Skalici. Tá odzrkadľuje viaceré významné výročia regionálneho a národného významu, akými sú napríklad 800. výročie prvej písomnej zmienky o Skalici a 200. výročie narodenia národného dejateľa Jozefa Miroslava Hurbana.

Z vlastných pripravovaných podujatí spomeňme výstavu Žili v Skalici, zameranú na život a prínos významných osobností mesta (7. júl – 20. august, kurátorka: Viera Drahošová). Históriu bývalého slobodného kráľovského mesta bude prezentovať výstava Skalica – 800. rokov (25. august – 20. október, kurátori: Martin Hoferka a Richard Drška). Výstavnú sezónu ukončí rozsahom najväčšia výstava s národopisnou tematikou Tradičný odev Záhoria (8. december – január 2018, kurátori: Richard Drška a Dita Csütörtökyová)

Zoboralja Múzeum nyílt Alsóbodokon

A magyar néprajz által a magyar nyelvterület egyik legarchaikusabbnak gondolt tájegysége (noha időről időre kiderül, hogy ez a régiesség sok esetben inkább másodlagos), a Zoboralja. A szűk értelemben vett Zoboraljához a Zobor, Zsibrica, Tribecs, Piliske hegyek tövében, nyelvszigetként csoportosuló tizenhárom községet (Alsócsitárt, Alsóbodokot, Bábindalt, Bédet, Gerencsért, Gesztét, Gímest, Kolont, Barslédecet, Menyhét, Nyitraegerszeget, Pogrányt és Vicsápapátit) szokás sorolni. A megnevezést illetően nincs egységes gyakorlat, de talán úgy lenne szerencsésebb, ha ezt a szűkebb értelemben vett (amúgy három további alcsoportba sorolható) tájegységet mondanánk Zoboraljának, a tágabb értelemben, lényegében a Nyitra vonzáskörzetéhez tartozó magyar falvakat pedig Zoborvidéknek (vannak szerzők, akik ezt a tágabb térséget ráadásul Nyitra-vidéknek mondják). A közelmúltban (2017. augusztus 5-én) Alsóbodokon, a helyi Magyar Tannyelvű Magán Szakközépiskola épületében megnyílt állandó kiállítás (múzeum) földrajzi aspektusból ez utóbbi értelemben kezeli a kutatási területet.

Maga a kiállítás Fehér Sándor[1] és felesége, Fehér Pindes Ivett[2] több évtized alatt felhalmozott magángyűjteményén alapszik. Noha Zoboralja Múzeumnak mondják, de területileg – ahogy arra fentebb már utaltam – annál jóval többet markol. Ami nem baj: sőt! A bevezető, természetrajzi tárlatot (ásványok, kövületek, védett növények stb.) nem is lehet (nem is szabad!) egy néprajzi tájegység (ami esetében kérdés is, hogy mennyire tájegység) Prokrusztész ágyába gyömöszölni. Aztán a történeti, kultúrtörténeti rész összeállítása során sem ragaszkodtak ahhoz a bizonyos 13 településhez, hanem inkább Nyitra tágabb, magyar (vonatkozású) vonzáskörzete volt az, ami a táji keretet adja. Így aztán Mocsonok ugyanúgy szerepel benne, mint Nyitranagykér vagy Verebély…

A kiállított tárgyak közös vonása, hogy vagy ebben a térségben került elő, vagy valamilyen más, Nyitra vidéki kötődése van (Örkény István egy kötete azért került például az egyik tárlóba, mert a nagy magyar író édesanyja Verebélyen született, s maga Örkény gyerekkora nyarait szívesen töltötte a verebélyi nagyszülőknél). Számomra az impozánsan gyönyörű feliratos tégla- és metszetgyűjtemény volt a legizgalmasabb, de az érdeklődő vázlatos képet kap a térség történetéről (régészeti leletek, írásos dokumentumok, képeslapgyűjtemény stb.), kultúrtörténetéről, irodalmi hagyományairól is. Mindez az első terembe van besűrítve. A másodikat lehetne a szó szoros értelemben vett néprajzi résznek mondani (főleg viseleti darabok, kapcsolódó metszetekkel, a gazdálkodás, a mesterségek, főleg borászat néhány kiemelt tárgya, eszköze), noha itt kapott helyet az egyházi élethez kötődő tárgyi anyag, illetve a térség zsidósága mindennapjait és vallási életét idéző néhány exponátum.

Afféle kis ékszerdoboz ez a kiállítás: azt mutatja meg, hogyan kell(ene) kinéznie egy okosan összeállított helytörténeti bemutatónak. Nem túlzsúfolt, szemmel láthatóan nem azt rakták ki, ami a rendelkezésre állt, hanem értelmes válogatást adnak. És mindaközben élő az egész, hiszen Fehér Pindes Ivett elmondása szerint a két körmeneti zászló, amiket édesanyja hímzett, ma is használatban vannak. Eddig otthon, a ládafiában őrizték őket, és csak a nagyobb egyházi ünnepeken vették elő. Most bárki számára megtekinthetőek, miközben. ha a vallási életben szükség van rájuk, eredeti funkciójukban is hasznosulnak.

Mohi – emlékezés egy eltűnt településre

A lévai Barsi Múzeum 2017. augusztus elsején nyitotta meg a 2017. november 12-ig tartó, az egykori Mohi emlékének szánt kiállítását. A tárlaton elsősorban az egykori településen folytatott néprajzi kutatások során a múzeum gyűjteményébe került tárgyak láthatóak. Ezen kívül megtekinthető a Nyitrai Régészeti Intézetből kölcsönözött anyag, a mohi templomból származó református kegytárgyak, illetve az egykori mohiak magántulajdonában levő, a kiállításra kölcsönzött eszközök, s nem utolsósorban a Szlovák Erőművek Rt. tulajdonában levő, az erőmű építését dokumentálós fotó- és levéltári anyag is.

Ján Dano, a Barsi Múzeum igazgatója majdnem száz egykori mohi lakos jelenlétében nyitotta meg a kiállítást. Katarína Holbová, a Barsi Múzeum ma már nyugdíjas etnográfusa, aki az 1970-es és 80-as években maga is részt vett Mohi néprajzi kutatásában, szakmai szempontból mutatta be a tárlatot, és egykori kutatásai élményeit is megosztotta a jelenlevőkkel. Harmadikként a Mohiból Elszármazottak Egyesületének elnöke, Nagy Csilla vázolta fel e polgári társulás tevékenységét. A kultúrműsort az egykori mohiakból álló éneklőcsoport nyújtotta Menkű Mihály citerás játékának kíséretében. Császár Ernő egykori mohi lakos szülőfalujáról írt saját versét adta elő.

Mohi a Selmeci-hegyek erdős nyúlványa és a Garam menti dombság között a Lévai járás nyugati részében, Lévától 12 kilométer távolságra fekszik. A lakosság zöme magyar nemzetiségű volt, de kisebb számban éltek itt szlovákok, romák, valamint a második világháború előtt zsidók is lakták. Tehát ezek a lakosok vallásilag is eltértek a többségtől. Jelenleg az egykori település határában áll a mohi atomerőmű, amely miatt a lakosságnak el kellett hagynia lakóhelyét, és a Lévai járás különböző településeibe kellett költöznie. Mohi megszüntetéséről az 1970-es években döntöttek, ekkor lépett életbe az építkezési tilalom, a település megszüntetésére pedig 1982-ben került sor. A faluban csak a templom és a temető maradt meg, ez utóbbiba máig is temetkeznek.

Az 1970-es évek közepén tíznapos néprajzi kutatás valósult meg a településen, amelyet a pozsonyi Komenský Egyetem Etnográfiai és Folklorisztikai Tanszéke szervezett. A kutatás elsősorban a helyi lakosság szokásaira és mindennapi életére fókuszált. A lévai Barsi Múzeum munkatársai az 1979–1982 közötti időszakban terepmunkát végeztek a településen, amely során használati eszközöket gyűjtöttek, illetve elkészítették a település fotódokumentációját is. Ennek köszönhetően a múzeum gyűjteményében több mint 700, a település mindennapjait bemutató, a 19. század végétől a 20. század második feléből származó tárgy található, valamint gazdag fotógyűjteményt is sikerült létrehozni. Ezeknek a tárgyaknak egy részét 1986-ban Egy megszűnt település népi kultúrája címmel Katarína Holbová rendezésében egy kiállításon mutatták be. A jelenlegi, Mohi – emlékezés egy eltűnt településre című kiállítás szerzője pedig Zuzana Paulovičová.

A néprajzi kutatásokon túl az 1980-as években a településen és környékén régészeti feltárásokat is végeztek, melyek segítségével a település helyének lakottságát a kései kőkorszaktól egészen a középkorig sikerült adatolni. Az említett ásatások során előkerült anyagból készült válogatást a lévai vár Dobó-kastélyában rendezett kiállításon tekinthetik meg a látogatók.

E mostani tárlat bevezető részében a mohi templomban az istentiszteleteken használt kegytárgyak is láthatók, illetve a látogatók megismerkedhetnek a település történetével is, amelyet az írott források első alkalommal „Muhy” néven említenek, a falu szlovák neve – „Mochovce” – pedig 1773 óta ismert.

A kiállítás második részében a látogatók betekintést nyerhetnek a mohiak tisztaszobájába és konyhájába; s noha a mohiak gyarapították gazdaságukat, ez a lakáskultúrájukban nem mutatkozik meg, az egykori jómódot sokkal inkább a hagyományos viseletükhöz hordott ezüst, majd arany ékszerek sejtetik. A helyi viseletet a 20. század első feléig hordták. A női ruházatot egy felöltöztetett babán tekinthetik meg a látogatók, a férfiöltözékek pedig fényképekről köszönnek vissza. A nők nagyon sok alsószoknyát hordtak, amelyekre a térdet eltakaró széles fekete felsőszoknya, s arra pedig a kötény került. A felsőtestükön fehér ráncolt rövid ujjast viseltek, erre került a fekete, hímzés nélküli ezüstgombos és csatos pruszlik. Hideg időben fekete díszítés nélküli kabátkát hordtak. A hajukat hátrafésülték és kendővel fogták össze. A férfiak szűk, csizmába tűrt nadrágot, fehér inget és fekete mellényt viseltek, télen pedig sújtásos kabátot. Nyáron széles vászongatyát és surcot hordtak.

A kiállítás a település legfiatalabb lakosai által használt tárgyak bemutatásával folytatódik, mint például játékok, gyerekbútorok, tanszerek, bizonyítványok stb. Mohiban jegyezték fel az ez idáig csak ezen a településen ismert, fiatalok által táncolt ún. „bogáncstáncot”. Ennek szimbóluma egy papírrózsákkal és szalagokkal feldíszített bogáncsbokor volt, amely a kiállításon is megtekinthető.

A kiállítás utolsó, harmadik részét a mezőgazdaság bemutatásának szentelték, amely a 20. század feléig a mohiak fő megélhetési forrását jelentette. Ebben a részben kapott helyet a háziipar bemutatása is. Megtekinthetőek a különféle textíliák készítésének eszközei, valamint a szalmából, vesszőből és háncsból készült tárgyak is. Ugyancsak itt látható a Mohi legújabb történetét bemutató anyag. A közvetlenül a megszüntetés előtti, valamint az ez utáni állapot a település meglétének utolsó éveiben készített fotóalbum segítségével követhető nyomon, de helyet kaptak a különböző, a helyi sajtóból származó újságkivágások, valamint az erőmű építését és az atomerőműben folyó munkát bemutató fotóanyag is.

A kiállításon több felnagyított, nagy formátumú fénykép is látható, amelyek a település egykori mindennapi életét, ünnepi viseletét mutatja be, valamint a már elhagyott településről készültek.

Áttört faragású bútor a Palócföld szlovákiai részén és azon túl

A füleki Városi Honismereti Múzeumban nyílt meg 2017. augusztus 11-én a helyi Palóc Napok keretén belül az Áttört bútor a Palócföld szlovákiai részén című néprajzi kiállítás, melynek kurátora jelen sorok szerzője. A tárlat viszonylag szerény terjedelme ellenére is komplex áttekintést nyújt elődeink tárgyalkotó népművészetének ezen esztétikai és szakmai szempontból is kimagasló alkotásairól. A kiállítás nem titkolt célja az volt, hogy felhívja a nagyközönség figyelmét e sokszor porosan lappangó remekművekre, valamint arra ösztönözze azok tulajdonosait, hogy féltve őrzött családi ereklyéiket tegyék közkinccsé múzeumokban való elhelyezésük, vagy legalább azok kutathatóvá és fotózhatóvá tétele útján. A figyelemfelkeltés első eredménye egy kimagasló szépségű és különös motívumsorral díszített rappi lóca fényképeinek Miskolcról való megküldése volt. Ezt követően egy egyszerűsített antropomorf motívumokkal díszített huszáros lóca került elő a Medveshidegkútról, amelyet tulajdonosa megvételre felajánlott a Füleki Vármúzeumnak.

Általános jellemzés

A szlovákiai magyarság egyik jellegzetes, mégis alig ismert, regionális specifikuma az Észak-Nógrádban és Délnyugat-Gömörben elterjedt úgynevezett „palóc áttört bútor”. A téma különös érdekessége, hogy díszítőművészetünk eme kimondottan „magyarosnak” tűnő darabjai – amint azt jelen beszámolónk végén látni fogjuk – színtiszta szlovák falvak népművészetében is megjelentek a magyar elterjedési területtel északnyugatról szomszédos településeken. A magyar néprajzi szakirodalom ezt a dekoratív faragott bútort főként a mai Magyarország területéről, Nógrád és Heves megyékből ismeri, a szlovák utal honti darabjaira is. Ez a főként figurális motívumokkal és heraldikai szimbólumokkal díszített áttört bútor felépítését tekintve asztalosbútor, amely túlnyomórészt faragóspecialisták (elsősorban pásztorok és erdőkerülők) keze alól került ki. Az alkotók a motívumokat kirajzolás után ostorfűrésszel vágták ki, majd egyesek a továbbiakban azok felületét domború faragással, karcolással és festéssel díszítették. A legelterjedtebb padok mellett a kutatók nálunk eddig csak a tárgyalt technikával díszített széket és fogast dokumentáltak. Hiányoznak a magyarországi településekről ismert karosszékek, tálasfogasok, asztalok, bölcsők, kanáltartók, fésűtartók és gyufatartók. A legrégebbi darabok az 1870-es években készültek, a virágkor az 1890-es évekre és a 20. század első éveire tehető, az utolsó ritka darabok pedig az 1940-es években kerültek kifaragásra. Színvilágát tekintve a vizsgált bútor többnyire barnára vagy zöldre festett, a faragás gyakran színezett. Táblái rendszerint önmagukban is megálló, zárt kompozíciót képeznek, egy, néha egymás fölött két vagy három mezővel. Padon együttesük általában összefüggő jelenetsort ad ki. Az alkotók a hangsúlyozni kívánt valóságelemek jelentőségét erőteljes felnagyításukkal érzékeltették. Az egyszerűbb faragott lecekből építkező balusztrádos háttámlájú lócáktól az átmenetinek tekinthető szimmetrikusan építkező balusztrádos-címeres lócákon keresztül vezethetett a fejlődés a bonyolultabb növényi, állati és emberábrázolásokkal dolgozó figurális padokig.

Az észak-nógrádi és délnyugat-gömöri emlékanyag forrásai

Böszörményi István 1984 és 1990 közt végzett terepkutatásait a régióra vonatkozóan az eddigi egyedüli szélesebb körű tematikus kutatásnak tekinthetjük. Eredményeit az Őseink házai, házaink ősei című kötetében tette közzé. Óbástban, Tőrincsen, Bussán és Ipolynyitrán (tehát nem Losonc közvetlen környékén) huszáros lócákat örökített meg; Pincen, Panyidarócon, Kalondán pedig „csak” címeres padokat (valamint Ipolyvarbón egy címeres táblát). Böszörményi kötetén kívül összesen négy áttört díszítésű palóc lócáról jelent meg ábrázolás jelentős néprajzi kiadványokban. Rajtuk Rimasimonyiban, Zsélyben, Egyházasbáston és Füleken dokumentált padok láthatók. Mindezeket észak-nógrádi szlovák településeken (Madácsi, Gácsprága, Felsősztregova) Ján Aláč által az elmúlt években fotózott két pad és egy áttört támlájú egyedi szék egészíti ki plasztikusan, megadva az anyag interetnikus kontextusát.

A téma szempontjából releváns emlékanyagot a következő intézmények és személyek őriznek: Néprajzi Múzeum (Budapest), Gömör-Kishonti Múzeum (Rimaszombat), Nógrádi Múzeum és Galéria (Losonc), Füleki Vármúzeum, Bussai Falumúzeum, Ladóczki Vilmos Tájmúzeuma (Egyházasbást), Benko Pál füleki gimnáziumi tanár (Gömörsíd). A megőrzött tárgyak szintjén így Észak-Nógrádból Felsősztregován, Érújfalun, Bussán és Füleken talált áttört lócákat ismerünk, az egykori Gömör vármegyéből pedig Ajnácskőről, Csomáról és Gömörsídről származó anyagról vannak információink. Az eddigi kutatás alapján így összesen 21 szlovákiai figurális és heraldikus áttört faragású (palóc és szlovák) lócáról, valamint 18 padhátbetétről, egy székről és egy fogasról van tudomásunk, melyek az Ipolyvarbó – Zsély – Gácsprága – Pinc – Rimasimonyi – Egyházasbást községek által határolt területről kerültek elő. Szlovákiai településekről összesen nyolc alkotó nevét sikerült azonosítani, közülük hat nógrádi és kettő gömöri településen dolgozott. A legrégebbi lócát Rigó György készítette Bussán 1875-ben. Ez az eddig ismert legrégibb adatolt palóc áttört faragású darab.

A palóc áttört bútorok motívumkincse

A szlovákiai palócság körében dokumentált bútorokon megjelenő motívumsorok a csökkenő gyakoriság sorrendjében a következők voltak: a hazafias vagy katonai motivika huszárokkal és heraldikai jelképekkel, az erdő bemutatása – pásztorok és erdőőrök életképei, aktualizáló padhátbetétek, vallási jelképek. Az eddigi kutatás során vidékünkön nem kerültek felszínre a magyarországi anyagból ismert bibliai jelenetek, és a paraszti mezőgazdasági munkát ábrázoló motívumok. A kivont karddal vágtató huszárok alakjai mellett a padokon gyakoriak a gyalogos katonák, a valószínűleg a rukkolásra utaló vonat és ritka esetben megjelenik rajtuk a kaszárnya épülete is. Mindezeket kiegészítheti az ágaskodó páros oroszlán, a magyar címer, a koronás címert tartó angyalok, a kétfejű sas és az őket keretbe foglaló virágmotívumok. A belőlük összeállított kompozíciók főként a millennium (1896) táján voltak közkedveltek. A huszárok és a címeres oroszlánok megjelenítésmódja bizonyítottan nyomtatott előképre – katonai emléklapokra és árjegyzékekre – vezethető vissza. Az erdő életképein megjelenik a tölgyfa makkal, mókussal, madarakkal, szarvasra célzó vadász, dudás, legeltető pásztor kutyával, juhval és sertéssel. Az alkotók életéből vett és az önmegörökítés jegyében fogant jelenetsorokat valószínűleg a terjedő fotográfiák ihlették. A keresztény vallási motívumok közül felbukkan a kereszt és a horgony. Az aktualizáló padhátbetéteken a nyomtatott források (vallásos folyóiratok, képeskönyvek) hatására a korhoz és a helyhez képest modern és tájidegen motívumokkal is találkozhatunk. A lócákra felkerült a vonat, a kerékpár és egzotikus állatok (elefánt és páva) képe is. Az egyes motívumtípusok az egy-egy lóca támláját kitöltő táblák sorozatában is kombinálódhattak.

A vizsgált terület nemcsak az egykori közigazgatási beosztás, hanem a feldolgozott emlékanyag elemzése alapján is két régióra osztható. Az észak-nógrádi lócákon (Losonc vidékén és az ettől nyugatra fekvő Ipoly menti falvakban) a balusztrádos-címeres lócák és a vágtató huszárokkal díszített padok dominálnak. Rajtuk az említett motívumokon kívül elsősorban egyéb heraldikai és hazafias díszítőelemek jelennek meg. A délnyugat-gömöri régióban (főként a Fülek – Egyházasbást – Rimasimonyi háromszögben elterülő falvakban, tehát Gömör egykor marha-, juh- és sertéstartással is komolyan foglalkozó „délnyugati erdővidékén”) fellelhető anyagban viszont már megjelennek az erdei (pásztor- és erdőőr) élet jelenetei és az aktualizáló motívumok (mozdony, kaszárnya, kerékpár és tájidegen állatok), melyek mellett jelen vannak a hazafias díszítőelemek is.

Palóc–szlovák párhuzamok

Az észak-nógrádi szlovák falvak (Érújfalu, Felsősztregova, Gácsprága) gyéren adatolt áttörten faragott bútorain mindkét vidék motívumai megjelennek. Ladóczki Vilmos angyalos címeres felsősztregovai lócáján a támla középpontjába a koronás magyar címer került, melyet két oldalról angyalok tartanak. A pad legkülönlegesebb tábláján a kettős keresztet és gyalogos katonát közrefogó párducok feje fölé az alkotó jogart és országalmát tartó kétfejű sast faragott. A nyelvhatáron túlra barangolva észre kell vennünk azt is, hogy az észak-nógrádi evangélikus falvak (például Süllye, Nederes, Veres, Nógrádszenna) szlovákságának jellegzetes kő és fa síremlékein is megjelennek heraldikai szimbólumok (kétfejű sas, a történelmi Magyarország címere), sőt azokat néhány további motívumuk (indákból kinövő virágok, óraszámlap) is rokonítja az áttört faragású lócákkal. A nógrádi tárgyalkotó népművészet e következő remekművei a padokhoz hasonló időszakban, 1870 és 1950 között készültek. Az említett motívumok mindkét tárgytípuson való azonos időben történt megjelenésének két okát feltételezhetjük: egyrészt az általános hadkötelezettség 1868-as bevezetését a történelmi Magyarországon, másrészt pedig a pásztorok nagyfokú mobilitását, ami segítette a díszítési technikák és motívumok áramlását nemcsak az egyes vármegyék lakosai között, hanem a nyelvhatáron keresztül is. Bár a fentebb tárgyaltakkal csak távolabbi rokonságot mutat, mégis bemutatásra érdemes az összecsengés miatt egy a szénavári (egykori Hont vármegye) lóca, melyet a zólyomi Erdészeti és Faipari Múzeum őriz. Indás balusztrádjai közé az alkotó – a magyarországi Nógrád lócáinak keményfa betétjeihez hasonlóan – festett vallásos ábrázolásokat (Hétfájdalmú Szűz Mária és Jézus szíve) helyezett.

A kiállítás szervezése során és az általa kiváltott diskurzus kapcsán a kutatás két következő iránya rajzolódott ki. Egyrészt az egykori név szerint ismert faragók leszármazottait kell megkeresni, hogy az alkotókról és a keletkezés körülményeiről minél többet rögzíthessünk az idő előrehaladottsága ellenére is. Másrészt a közgyűjteményi és terepkutatást ki kell terjeszteni az egykori Hont megye magyarok és szlovákok által lakott településeire is, hiszen az onnan ismert pár bútordarab izgalmas további felfedezésekkel kecsegtet.

A murányi kőedény emlékezete – A rozsnyói Bányászati Múzeum időszaki kiállításáról

Az Európai Kulturális Örökség Napjai és a Rozsnyói Városnapok keretében nyílt meg 2017. szeptember 14-én az a, murányi kőedényeket bemutató kiállítás, amelynek a Rozsnyói Bányászati Múzeum Galériája adott otthont. A kiállított majdnem két és fél száz edény a Rozsnyói Bányászati Múzeum, illetve más múzeumok (a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum, Murányi Múzeum, Szent Antali Múzeum, Kelet-Szlovákiai Múzeum) gyűjteményeiből származik, egy részüket pedig magánszemélyek kölcsönözték a tárlatra.

A kőedény a 18. század végén jelent meg Európában, s a 19. században már sorra alakultak az ennek készítésére szakosodott manufaktúrák. A kőedény alapját az agyag és a nyirok képezi, ezt különféle adalékokkal vegyítették, mint például kvarccal, samottal és különféle fémoxidokkal is. Ez utóbbiak elsősorban a színezékük miatt voltak fontosak. Mivel egy kevésbé törékeny edényt sikerült előállítani, a piacon nagy közkedveltségnek örvendett, ezáltal azonban jelentős mértékben hozzájárult a hagyományos technológiával készült népi kerámia- és a fajanszedények piaci visszaszorításához. Elterjedésében egyebek közt szerepet játszott az aránylag alacsony előállítási költség is.

Rozsnyón 1810-ben, Murányban pedig 1823-ban hozták létre az első kőedényeket gyártó manufaktúrát. Az utóbbi alapítója a tehetős Koháry család volt, a későbbiekben azonban számos tulajdonos és bérlő váltotta egymást. A Koháryakat követően a manufaktúra egy új tulajdonos, az ugyancsak tekintélyes Coburg família tulajdonába került. 1826–1840 között a nagyrőcei Tóth Károly üzemeltette, azonban 1841 és 1859 között ismét a Coburg család működtette. Több mint tíz évig (1847 és 1859 között) a manufaktúra komoly problémákkal küzdött, elsősorban az értékesítés terén adódtak nehézségek. Később azonban sikerült talpra állnia, ebben valószínűleg nem kis szerepe volt az új bérlőnek, Frantisek Dvorzaknak, aki 1860-ban vette kezébe az irányítást. Ismét egy jól preferáló üzemmé vált, ami a kínálat bővítésében is közrejátszott: cserépkályhákat és ún. barna kőedényeket is kezdtek gyártani. 1890 után a Budapesten székelő Egyesült Magyarhoni Üveggyár Rt. vette át. Az utolsó bérlő, Jozef Mayer idején, 1895 és 1903 között magas színvonalon folyt a kőedények gyártása, 1910-ben azonban megszűnt. A murányi manufaktúra termékei nemcsak a széles környéken voltak kaphatóak, hanem Budapesten, Debrecenben, Miskolcon is, sőt még Erdélybe és a Vajdaságba is eljutottak.

A kiállításon látható gazdag anyagnak köszönhetően a látogatók átfogó, sokszínű képet kapnak a murányi manufaktúra termékeiről. A tányérok és más használati tárgyak mellett figyelemre méltó csoportot alkotnak például a megrendelésre készült kínai motívumú vázák is. Esztétikai szempontból egyaránt értéket képviselnek az áttört vagy plasztikus szélű tányérok, valamint a kézzel festett decens díszítésű különféle edények is. Láthatóak sablonnal díszített tányérok is, s a polgári háztartások edényein túl a népies, rózsás, kakasos stb. motívumúak is hangsúlyosan megjelennek a kiállításon. Fontos megemlíteni, hogy a murányi kőedények annak idején több kiállításra is eljutottak, amelyeken díjat is nyertek.

A 2017. november 20-ig látogatható nagyszerű kiállítás a Rozsnyói Bányászati Múzeum történésze, Sylvia Holečková kurátor és segítőinek munkáját dicséri.

A népi vallásosság közép-európai kontextusban – Etnológiai és folklorisztikai aspektusok

A huszadik „életévét” betöltő Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja a Selye János Egyetemmel karöltve kétnapos konferenciát rendezett a népi vallásosság szerteágazó és mindig aktuális tematikájában. Maga a tanácskozás tulajdonképpen egy vándorkonferencia, amelynek előzményeit – Erdélyi Zsuzsannára emlékezve – az elmúlt években Balassagyarmaton és Szécsényben szervezték meg. A mostani (amelyet Juhász György, a Selye János Egyetem rektora nyitott meg), harmadik alkalommal a szervezők bővítették a kört azzal, hogy nemzetközivé tették az eseményt, ugyanis hat országból érkeztek előadók, többen – mint például Pozsony Ferenc Kolozsvárról, Marta Botiková Pozsonyból, Hana Dvořáková Brünnből vagy Michael Prosser-Schell Freiburgból – az Etnológiai Központ régi barátai. Mindez mutatja, hogy az intézmény mindig is törekedett a magyar nyelvterület tudományosságán túlnyúló regionális kapcsolatok kiépítésére és fenntartására. A tanácskozás ezzel együtt nem pusztán nemzetközi, hanem egyúttal többnyelvű is volt. A szinkrontolmácsolásnak köszönhetően a szlovák, német és a cseh szakma képviselői is anyanyelvükön adhattak elő, amivel mintegy mellékesen jól megragadhatóan érzékeltették Közép-Európa nyelvi sokszínűségét is.

Az első plenáris előadást Tatiana Bužeková (Pozsony) tartotta, amelyben számos jelentős antropológiai elmélet mentén összegezte a különbségeket olyan kulcsfogalmak között, mint amilyen a népi és hivatalos vallásosság, epizodikus és sematikus emlékezet, majd pedig a saját, szlovák népmesék belső logikájára irányuló, kutatásai kapcsán arról beszélt, miként értelmezi a populáris kultúra a szerencsétlenségek és balesetek okait, illetve hogy miként próbálja őket kezelni a saját autentikus módján. Mindez jól érzékeltette azt a mindenkori társadalmi és kulturális dinamikát, amely meghatározza a hívők transzcendenshez való viszonyát, illetve a populáris kultúra önálló mivolta és működése is kihangsúlyozásra került. A másik plenáris előadó, Povedák István (Szeged) a neonacionalizmus vallási aspektusainak magyarországi kutatására felfűzve vetett fel jó néhány kulcsfontosságú elvi kérdést. Főként arról volt itt szó, hogy miként is értelmezhetők a nemzeti identitást különböző vallási (keresztény, neopogány stb.) elképzelésekkel fuzionáló kortárs és huszadik századi törekvések. Egyúttal az is szóba került – az előadást követő vita során pedig éppen ehhez szóltak többen hozzá –, hogy mit tegyen a kutató, amikor saját racionális és „földhözragadt” meggyőződésével alapvetően ellenkezik az, amit az adatközlők vallanak. Érdekes módon Povedák és a hozzászólók is csak egy-egy lehetséges gondolatszálat vetettek fel erről, jelezve, hogy a néprajzi/antropológiai terepmunka rendkívül összetett, kifinomult és emberközeli módon működik, ahol aligha lehet sematikus módszertani elvekben megoldani a terepmunka által támasztott gyakran igen szituatív problémákat az adatközlőinkkel szemben.

Az első szekció előadásai közül három a vallási élet tárgyi megjelenéséről szólt, sokatmondóan rámutatva arra a körülményre, hogy a (populáris) vallásosság mennyire sok szálon kötődik az adott idő- és térbeli kontextus társadalmi totalitásához. Pozsony Ferenc (Kolozsvár) számos konkrét példán keresztül beszélt a szakrális kisemlékek felhasználhatóságának rendkívüli gazdagságáról, néhány román vonatkozású példával színesítve az elmondottakat. Gecse Annabella (Szolnok) Velkenye plébániának csaknem száz évvel ezelőtti létrehozásának történetén keresztül a helyi közösség önmeghatározásáról is beszélt, hangsúlyozva, hogy a vallási élet több mint puszta vallásgyakorlás. Marta Botiková (Pozsony) előadása lényegében ugyanerről szólt azzal a különbséggel, hogy az Alföldet a 18. és a 19. században benépesítő különböző szlovák közösségekről beszélt. Negyedik előadóként Limbacher Gábor (Szécsény) kissé kilógott a sorból, ő a kör mint szimbólum megjelenését ismertette formális szempontok szerint különböző építészettörténeti példák segítségével, világtörténelmi kitekintéssel.

A második szekcióból már nem hiányoztak a régebbi korok jelenségeinek történeti néprajzi vizsgálatai sem. Bárth Dániel (Budapest) a 18. századi vallásos amulettek terjedésének és elterjedtségének különféle regionális összefüggéseit boncolgatta, rámutatva így arra a kapcsolathálóra, amely mindenkor meghatározta a kulturális jelenségek terjedését, és gyakran nem ismert nyelvi és etnikai határokat. Silling Istvánnak (Kupuszina) köszönhetően tárgyi néprajzi témát is hallhattak a résztvevők: vajdasági templombelsők különböző szakrális és profán textíliákkal (szőttes, kilim, oltárterítő stb.) való díszítéséről, azok használatának törvényszerűségeiről volt szó. Végül egy szintetizáló összefoglalás is színesítette a konferenciát: Mária Žiláková (Budapest) a rendelkezésünkre álló kutatások alapján a dunántúli szlovák közösségek népi vallásosságának jellegzetességeit foglalta össze, kitérve egyes jelenségek területi elterjedésére.

Mivel a konferencia egyben az Etnológiai Központ húszéves évfordulójához is kapcsolódott, az első nap zárásaként Liszka József foglalta össze az elmúlt két évtizedet, annak gyümölcseit, betekintést nyújtva munkájuk eredményeiről, értve ez alatt a különféle adattárakat, a Központ könyvtárát, valamint a több tucatnyi kötetüket a szlovákiai magyarok néprajzának számos aspektusáról.

A második napot Michael Prosser-Schell (Freiburg) nyitotta, aki a Magyarországról elvándorolt/kitelepített németek ausztriai és németországi búcsújárási szokásairól adott áttekintést, nem elfeledve a történeti változások dinamikáját sem. Hana Dvořáková (Brünn) a második világháború traumatikus eseményeinek népi vallásosságra gyakorolt hatásáról mutatott be példákat. Mindkét előadás fontos tanulságokkal szolgált arra, hogy egy közösség vallási kultúrája miként alakul át, formálódik újjá földcsuszamlásszerű történelmi fordulópontokat követően. Újabb tematikai váltás következett, amelyet követően Klamár Zoltán (Vác) és Lengyel Ágnes (Balassagyarmat) előadásai remekül kiegészítették egymást. Előbbi kutató a Galga-mente zarándoklatairól adott számot. A hosszabb ideje végzett terepmunkának köszönhetően jó belátást kaphattunk a zarándokok belső világára, különös tekintettel a térben való mozgásra és a szerveződésre. Lengyel már csak egy eseményre összpontosított: a pásztói könnyező Mária-szobrokra, amelynek kultusza egészen friss, és folyamatosan alakul. Ebben az esetben, valamint a szekciót követő vitában is ismét felmerült a Povedák-előadás során már érintett kérdés: hogyan viszonyuljon etikusan a kutató és a külvilág a bizonyos szempontból „irracionális” vallási jelenségekhez.

Az utolsó szekciót Verebélyi Kincső (Budapest) nyitotta meg, aki a paraszti lakóházbelsők szimbolikus világának értelmezési lehetőségeiről adott elő. Gyakorlatilag az értelmezési módszertan volt az előadás szervezőelve, hiszen Verebélyi kétségbe vonta, hogy a ház egy átfogó jelképes egységként megközelíthető, mivel szerinte sokkal fontosabb, hogy miként szerveződött meg a házak jelképes világa, hiszen minden egyes összetevő egy hosszú, sajátos történettel bír. Ezt követően Voigt Vilmos (Budapest) egy nemrég megjelent, történeti anyagot feldolgozó magyar folklorisztikai kötetet mutatott be[1]. Az utolsó három előadást a szakrális kisemlékek tematikája kötötte össze. Két fiatal kutató, Psenák Emese (Szeged) és Turcsányi Dániel (Sárospatak) Párkány környékén, illetve a Felső-Bodrogközben végzett munkájukról adott kimerítő áttekintést, míg L. Juhász Ilona (Komárom) az alsóbodoki Esterházy János keresztút helyi, a napi politikától sem mentes jelenségét elemezte.

Látható, hogy összességében jó hangulatú, igencsak változatos és tartalmas konferenciát tudhattak maguk mögött a résztvevők. Az eddig még publikációvá nem formált előadások közül jó néhányat várhatóan az Etnológiai Központ soron következő 2018-as Évkönyvében olvashatunk majd nyomtatásban.