Acta archív

A Szentháromság ikonográfiája a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékein

Az alábbi áttekintés a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeinek Szentháromság-ábrázolásait veszi számba és kísérli meg elhelyezni egy valamivel tágabb, nagyjából közép-európainak mondható térségben. Elsődleges forrása a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja Szakrális Kisemlék Archívumának gazdag anyaga (vö. L. Juhász–Liszka 2007; Liszka 2002; Liszka 2005a). Ez a gyűjtemény ugyan az egész, több mint 500 kilométeres dél-szlovákiai, jórészt magyarok lakta sávból merít, jelen esetben mégis némileg szűkítve a kört, a Kisalföld szlovákiai részét (tehát nagyjából a mai Délnyugat-Szlovákia területét) vizsgálom. Az eddigi kutatások alapján a térségből 68 szabadtéri Szentháromság-ábrázolásról van tudomásunk.1 Hangsúlyozni kell, hogy ebbe a számba kizárólag az önálló és szabadban álló Szentháromság-szobrok értendőek, s jelen dolgozatomban is mindössze ezzel az emlékcsoporttal foglalkozom.2 Ezen túlmenően (a vizsgált területen szintúgy szép számban jelen lévő), a Szentháromságot szimbolizáló háromszög alaprajzú képoszlopok, mezei oltárok, továbbá feszületek, kápolnák stb. kiegészítő ábrázolásaként megjelenő Szentháromság-képek, valamint a patrocíniumok, a templomok belvilágához tartozó Szentháromság-ábrázolások további jelentős, elemzésre váró emlékanyagot képeznek. Ez utóbbiakkal kapcsolatban felvetődő kérdéseket ebben a dolgozatban most éppen csak érinteni tudom.

Vallási és kultúrhistóriai háttér

A kereszténység egyik sarkalatos tanának, a Szentháromságnak a tisztelete, külön ünnepen való megszentelése aránylag későn következett be, noha megünneplésére vonatkozóan már a 10–11. századtól rendelkezünk adatokkal.3 Magyarországi viszonylatban Könyves Kálmán elrendelte ugyan a pünkösd utáni első vasárnapon való megtartását, Nyugat-Európában valamivel később, 1334-től, XXII. János rendeletétől számít kötelező ünnepnek (Bálint 1977, I: 392). Igazán erőteljes kultusszá viszont csak a tridenti zsinat (1545–1563) után válik, s az akkor kibontakozó barokk vallásosság egyik meghatározó elemévé lesz (Denzinger–Hüner­mann 2004). Bizonyítja ezt a Szentháromság tiszteletére keletkezett ájtatosságok (imák, énekek stb.) feltűnő módon való megszaporodása. Ebből a rendkívül gazdag kínálatból legyen elég most Padányi Bíró Márton munkásságát kiemelni, aki valóban sokat tett (nem csak!) a Szentháromság-tisztelet terjesztése terén (lásd főleg Padányi Bíró 1754).
Itt kell megemlíteni, hogy az 1694 után a korabeli Magyarországon is megtelepült ún. rabváltó trinitárius szerzetesek a Szentháromság-kultusz terjesztéséből a korabeli Magyarország területén is kivették a részüket. A most vizsgálandó területen (illetve annak közvetlen környékén) több rendházuk is létrejött (Illava, Pozsony, Nagyszombat, Komárom stb.). Szentháromság Társulatokat is alapítottak, amelyek a kultusz terjesztésében ugyancsak fontos szerepet játszhattak (vö. Fallenbüchl 1940; Nádor Emmerich–Weyde, G. 1925, 6–12, 38–39).

Mindezek ismeretében nem csoda, hogy noha a korabeli Magyarországon a Szentháromság tiszteletére szentelt templomok már a középkor folyamán is előfordultak, Bálint Sándor szavaival, „a XVIII. században, a pestisjárványok szorongásai között a patrocínium egyenesen korjellemzővé válik” (Bálint 1977, I: 392. Az általa ismert Szentháromság-patrocíniumok jegyzéke: 392–394). Jelen témánk szempontjából ez azért bír nagy fontossággal, mivel a templomokkal párhuzamosan a külső szakrális tereket (a települések bel- és részben külterületeit) is ellepték ettől az időtől a szakrális ábrázolások, szakrális kisemlékek. Sorukban nem jelentéktelen arányban éppen a Szentháromság tanát valamilyen módon visszatükröző ábrázolások jelennek meg. Ezek maradéktalan számbavétele a Kárpát-medencében, néhány kezdeményezést leszámítva (pl. Lackovits 2002; Lantosné 2002; Lantosné 2003; Limbacher 2003) eleddig még kisebb régiókra lebontva sem igazán történt meg.

Magukat a Szentháromság-ábrázolásokat tágan értelmezve a háromszög olyan felhasználási formáitól, mint az Istenszem-motívum, a háromszög alaprajzú épületek, szobortalapzatok stb., a különféle háromalakos (hármasarcú, hármasfejű) megoldásokon át egészen az Atyaisten, Fiúisten emberi alakban, a Szentlélekisten galamb formájában történő megjelenítéséig számíthatjuk (vö. Bálint 1977, I. 394–408; Csemegi 1957; Dávid 1962; Kozák 1959; Szakács 2003). A szabadtéri szakrális kisemlékeken (és ez nem csak a most tárgyalandó területre érvényes) az utóbbi ábrázolásmód különféle típusai és variánsai jelennek meg. A most vizsgálandó anyagot két alapforma jellemzi, azzal, hogy a második egy további ikongráfiai programmal keveredve is előfordul.
1.1. Kegyelem trónusa (Gnadenstuhl) típusú ábrázolások

Két alapformája ismeretes: a trónoló Atyaisten, általában tiarával a fején (a pièta-ábrázolások mintájára) az ölében a halott Krisztus testét, illetve az Atyaisten a (lekicsinyített) keresztre feszített Krisztust, a kereszt egy-egy szárát fogva a térdei előtt tartja. Mindkét esetben a Szentlélek galamb képében hol az Atyaisten feje felett, hol kettejük között, hol a trónus lábánál helyezkedik el. Noha az ábrázolási módot 1745-ben XIV. Benedek pápa mint a Szentháromság ajánlott ikonográfiai formáját javasolta, maga a megoldás jóval korábbi. Nyugat-Európában már a 12. században felbukkan, s nem sokkal későbbi Kárpát-medencei emlékeit is számba vehetjük4 (vö. Bálint 1977, I. 396; Blümelhuber 1873, 147–148; Buchheim 1984; Braunfels 1959; Dávid 1962).
A Kárpát-medencei szakrális kisemlékeken az utóbbi, tehát a keresztre feszített Krisztussal ábrázolt jelenet mondható általánosnak (1. kép).5 A most vizsgált térségben is ez az ábrázolási forma van jelen, noha az egyéb Szentháromság-ábrázolásokkal arányaiban összevetve viszonylag ritka. A kutatás mai állása alapján Dunaszerdahelyről ismerünk egy szép, mesteri kézre valló 1777-ből származó alkotást (2. kép), illetve Szőgyénből (annak is a németszőgyéni részéből) egy datálatlan, nagyjából a 19. század első felére tehető, homokkőből készült, polikróm népies munkát (3. kép).

Tipológiailag szorosan nem tartozik jelen tárgykörünkbe (mivel nem önálló alkotásról van szó), de megemlítendő a medvei temető nagyjából a 19. század végére datálható központi feszülete, amelynek talapzatán egy kegyelem trónusa ábrázolás látható. Ez az ábrázolási mód viszont átvezet bennünket egy következő altípushoz, amely a kegyelem trónusa és az út menti feszület kombinációjának tekinthető.

1.2. A kegyelem trónusa út menti feszület formájában

Európai összehasonlításban egyelőre inkább atipikus formának tűnik az a megoldás, amit néhány felső-csallóközi település kataszterében található objektum képvisel. Lényege, hogy az Atyaisten ölében tartott, keresztre feszített Krisztust, a kegyelem trónusa megoldásokkal ellentétben (amikor a feszület, arányaiban egy karon ülő csecsemő méreteinek felel meg), oly mértékben megnagyobbítja (illetve arányaiban megfelelőre méretezi) a készítője, hogy önálló út menti feszületként funkcionálhat (4. kép). Közben a feszület felső részén ott látható a tiarás Atyaisten, amint „tartja” a keresztet (trónus nélkül!), míg a Keresztrefeszített lábánál megjelenik a Szentlelket megtestesítő galamb. Ez a megoldás van jelen az 1878-ban, Fél község határában felállított objektum esetében. Noha első ránézésre út menti feszületről van szó, maga a felirat egyértelműen eligazít bennünket:

Ehhez nagyon hasonló a jókai, 1881-ben állított szakrális kisemlék (5–6. kép), amelynek funkcionális behatárolásában a felirat ugyan nem segít, ám a helybéliek Szentháromság-szobornak mondják. Általában hozzáteszik azonban, hogy útszéli keresztnek néz ki.

Nagyon hasonló megoldást képvisel a valamivel fiatalabb (1896-ban állíttatott) kismagyari példány, amelynek felirata6 szintén egyértelművé teszi a funkciót:

2.1. Az Atya, a Fiú és a galamb képében ábrázolt Szentlélek

Magát a kompozíciót tekintve viszonylag egységes csoportról van szó: többnyire a magas, rendesen oszlopszerű emelvényen található szoborcsoport az idős, szakállas férfi alakjában megjelenő Atyaistent, kezében jogarral és/vagy országalmával, jobbján a fiatal, szakállas férfi alakjában társuló Fiúistent, jobb kezében kereszttel, nagyon gyakran a bal kezével a mellkasán (szívén?) ábrázolja. Közöttük-fölöttük pedig a Szentlélek lebeg galamb7 képében (8. kép). Ez utóbbi lehet a szobor anyagából is kifaragva (lásd például az 1922-ben állíttatott gányi, vagy az 1933-as datálású csekei példányt: 9. kép), de gyakorta találkozunk fémből (bádogból, öntöttvasból) készült változataival (ilyen az 1902-ben készült ebedi, vagy a 19. század végére keltezhető nagyölvedi objektum: 10. kép). A két emberalak rendesen a földgolyón ül, illetve felhőkön, és közöttük látható a földgolyó (vö. Bagin 2005, 138–139; Danter 2002, 51; Dobosi é.n. 251, 257; Józsa 2008).

A vizsgált terület Szentháromság-ábrázolásainak vezető típusa. Tanult szobrászok keze munkáját dicsérő, általában mészkőből készített darabok ugyanúgy találhatóak köztük, mint faragóműhelyek kínálatából származó tucattermékek, illetve gyakran az előbbiek mintájára készült, népi kőfaragók munkájára valló, általában festett (polikróm) homokkő alkotások. A legrégibb példánya a térségből 1805-ös keltezésű és Deákiban található. A pontosan datálható darabok közül biztosan a 19. századra tehető 31 darab, 11 pedig a 20. század elő felében készült munka.

2.2. A Szentháromság és Mária megkoronázása

Az 1777-ben állíttatott lévai szobor ezekhez képest bizonyos szempontból altípust reprezentál, hiszen ezen az Atya- és a Fiúisten között térdeplő Szűz Mária fején már ott a korona, az Atyaisten mindössze mutat (?) a már megkoronázott Istenanyára8 (ezzel talán rokonítható az 1751-es keltezésű nagysallói szobor jelenete, ahol az Atyaisten jobb kezével, áldásosztóan középre mutat, ahonnan viszont hiányzik – eredendően is? – Mária alakja). Noha Bálint Sándor a lévai szoborkompozícióról nem tud, a vizsgált terület közvetlen szomszédságából, Drégelypalánkról említ egy, „sajátos ikonográfiai felépítésű” hasonló megoldást (Bálint 1977, I: 408). Abban az esetben is a már megkoronázott Máriát látjuk térdelő-imádkozó pózban az Atya- és Fiúisten között (Végh 2011, 26 és számozatlan képmelléklet).

Szólni kell az e típus esetében gyakran felvetődő terminológiai problémákról: elsődlegesen Szentháromság-ábrázolásról vagy Szűz Mária megkoronázásának a jelenetéről van-e szó? Mivel az ismert szobrokon mindkét szempont nagyjából egyformán markánsan van jelen, csupán ránézéssel nem lehet eldönteni, hogy melyik képprogramot helyezzük előtérbe. A kérdés megválaszolásában valamit segíthet a helyi megnevezés, de ez sem mondható perdöntőnek. Az egykori állíttatók viszont pontosan tudták, milyen céloknak szeretnének megfelelni, s ezeket a szobrok talapzatán általában rögzítették is. Érsekújvárott például egyértelműen a Szentháromság tisztelete volt az állíttatás motivációja:
HANC
TRIADI
POSVERE
PLEBIS PIA VOLTA
COLUMMNAM
1740

Magyarul: „Ezt az oszlopot a Szentháromságnak tiszteletére állította a nép kegyes fogadalmából 1740-ben” (Thain 1932, 29).
Az 1715-ben emelt komáromi Szentháromság-szobor talapzatán a többi között ez olvasható:

ANNO MDCCIII.
SEDITIOSOS TIMEBAMUS INIMICOS
IN HOC AMICUS
QUAD MALA MINITANTES
BONA FACERE NOS DOCUERUNT
NE NOCEANT ARMA HOMINUM
OPE DEI NOS ARMAVIMUS
SANCTISSIMAE TRINITATI
HANC STATUAM VOTO RECEPIMUS
UT PROTECTIONEM AB EA RECIPEREMUS
ACCEPTAVIT ELICIONEM
ET INFESTIS ARMIS
HUNC LOCUM NON DEDIT
SVCCVSANDVM.

Magyarul: „1703. esztendőben a lázongó ellenségtől féltünk, amely azonban jó barátunk volt annyiban, hogy rosszul fenyegetvén, jót cselekedni taníta bennünket. Hogy az emberek fegyverei ne ártsanak, az Isten segítségével fegyvereztük fel magunkat és megfogadtuk, hogy e szobrot állítjuk a legszentebb isteni háromságnak, hogy tőle védelmet nyerjünk. Kegyesen vette fogadásunkat és az ellenséges fegyvereknek nem hagyta e várost lerombolni.” (Magyary 1884, 28).
Az 1851-ben állított ipolyszalkai szobrot a helybéliek Szentháromság-nak mondják, s az objektum latin nyelvű felirata is arról tanúskodik, hogy nem Mária megkoronázása, hanem a Szentháromság-tisztelet volt a meghatározó annak idején (Csáky 2008, 66). Ebben a három esetben tehát teljesen egyértelmű, hogy a Mária megkoronázási jelenetével kiegészített szobrot állíttatói elsődlegesen a Szentháromság tiszteletére emelték.
Az ugyanezt az ikonográfiai programot megtestesítő, a kronosztikon alapján bizonytalanul 1785-re datálható9 somorjai szobrot a helybéliek Mária megkoronázása, Szűz Mária mennybemenetele, illetve Mária mennybevitele10 névvel illetik. A talapzaton a következő felirat olvasható:
VIRGINEAE
PATRONAE
SANCTAE MARIAE
PIVS POPVLVS
EREXIT

Magyarul: „A Szűznek, Sancta Maria11 patrónusának emeltette a kegyes lakosság”. Ebben az esetben tehát teljesen egyértelmű, hogy a szoborkompozícióban elsődlegesen a Mária megkoronázási jelenet dominál, aminek inkább mellékszereplői a Szentháromság képviselői.

Kiegészítő ikonográfiai programok

Jobb híján nevezzük „kiegészítőnek” azon ikonográfiai programokat, amelyek egy adott Szentháromság-szoborkompozíción belül annak ideológiai üzenetét, tehát a Szentháromság-eszmét erősítik.12 Ilyen lehet az, ha egy adott Szentháromság-szobor eleve háromszög alaprajzú oszlopra, talapzatra kerül. Meglepő módon viszont ez meglehetősen ritka (Szered, Tallós, Tejfalu), miközben az olyan háromszög alaprajzú szakrális építmények, amelyek egyébként nem Szentháromság-ábrázolások hordozói, gyakoribbnak mondhatóak. Az érsekújvári Szentháromság-szobor, amely egyszersmind alaki megformáltságával is a Szent­há­romság-eszme kifejezője, szép példája ennek: „A talajból lépcsőkön kiemelkedő alapépítmény, hármas gerezdű posztamense két-két szép konzolban végződik. Ebből nagy, csigás szobortalapzatok, volutás lizenákba formálódva siklanak fölfelé, hogy egy karcsú füzérfejes oszloppá egyesüljenek. A három szép gerezd egy taggá! Ugye mily frappánsan fejezi ki már ez az építészeti forma is a Szentháromság eszméjét. Három személy és mégis egy Isten” – olvashatjuk Thain János lelkes sorait (Thain 1932, 26).
További kiegészítő programként értelmezhető a szoborcsoportok mellékalakjainak a száma, illetve összetétele. A csallóközcsütörtöki, 1900-ban állított Szentháromság-szobor talapzatán látható egy viszonylag kicsi, ám mégis szembeötlő Szent Anna harmadmagával jelenet (16. kép), amely mintegy megismétli, megerősíti az objektum ikonográfiai programját.

A Szentháromság-eszme még közvetlenebb leképzéséről van szó a deáki szoborcsoport mellékalakjai esetében. A talapzat felirattáblája fölött elhelyezkedő relief Szűz Máriát ábrázolja Jézus jobbján. Közöttük-felettük a Szentlelket jelképező galamb lebeg.

Kitekintés és összegzés

Áttekintve a szlovákiai Kisalföld szabadtéri Szentháromság-ábrázolásait, megállapíthatjuk, hogy a vizsgált 68 objektum ikonográfiailag szervesen illeszkedik a közép-európai kánonba. Néhány variáns azonban külön figyelmet is érdemel. Mindenképpen ilyen a kegyelem trónusa kompozíciónak út menti feszület formájában való megfogalmazása. Tudomásom szerint a kutatás ennek a típusnak még nem szentelt különösebb figyelmet, noha egészen biztosan nem elzárt jelenségről van szó. Viszonylag távoli, s inkább formai, semmint ideológiai rokonságként megemlíthető a kolozsvári Szent Mihály-templom egyik szoborkompozíciója, amely a közölt kép alapján ugyan nem egyértelműen, de a leírás nyomán mégiscsak kapcsolódhat a szóban forgó képzetkörhöz. A részben elpusztult, illetve elkallódott mellékalakok hiányában annyi azért megállapítható, hogy a megfeszített Jézust ábrázoló kőszobor fölött az Atyaisten felhőkből előbukkanó, jobb kezével áldást osztó alakja jelenik meg, afölött pedig a Szentlélek galamb képében lebeg (vö. Bíró 1934, 46–47; Grandpierre 1936, 36–37). Noha csallóközi példáinkkal ellentétben (kivétel a kismagyari kompozíció, amely pontosan ennek a szellemiségnek felel meg) itt nem fejeződik ki egyértelműen az istenséghármas egysége (az Atyaisten nem tartja a feszület keresztszárait, csak fölötte helyezkedik el), az objektumot leíró szakemberek sem hozzák kapcsolatba a szobrot a Szentháromság-kultusszal, távolról viszont mégis sejtet bizonyos összefüggéseket. Hasonló mondható el a felső-pfalzi Hatzensreuth 18. század második feléből származó út menti, fából készült, színezett feszületéről (amely a népies szent vér tiszteletének egyik közismert példája), felső részén, az INRI feliratot tartalmazó tábla helyén az Atyaisten felhőkön trónoló, bal kezében a földgömböt tartó, jobbjával áldást osztó alakjával. A Szentlélek nem kapott helyet a feszületen. Többek között ezért is hangsúlyoztam, hogy csak meglehetősen távoli hasonlatról van szó (Haller 1982, 114). Nem szabadban álló szakrális kisemléken, hanem egy ún. relikviakereszt ikonográfiai programja viszont teljesen megegyezik a Csallóközből bemutatott objektumokkal. Az alig 30 cm-s fafeszület felső részén az Atyaisten széttárt karú alakja, alatta, de még a keresztszárak fölött a Szentlelket jelképező, kiterjesztett szárnyú galamb, majd az alatt a keresztre feszített Jézus. A 19. század közepére datálható feszület egy Neukirchen am Hl. Blut-i faragóműhelyben készült (Haller 1982, 132, 42. kép). A most bemutatott darabot publikáló Reinhard Haller figyelemre méltó levéltári adatokat is közöl a szóban forgó feszülettípussal („Kreuze mit der heiligen Dreifaltigkeit”) kapcsolatban. A neukircheni faragók termékeikkel viszonylag tág térséget láttak el. Egy příbrami kegytárgykereskedő, Josef Prochazka 1884-ben a következő megrendelést küldte Jakub Weber neukircheni faragómesternek:

Herrn Jakub Weber in Neukirchen.
Příbram am 1. Merz 1884.
Hiermit ersuche ich Sie, wolen Sie mir nach Ihren meglichkeit baldigst nachstehend benante Holz-Kreizel, gegen Postnachnahme senden, als!
9 Duzet Kreize mit Heiligen Dreüfaldigkeit, und mit Bein Kugeln an enten, das Duzet war mit 80 kr. Ö. W.
15 Duzet Kreize mit Heiligen Dreüfaldigkeit, das Duzet 40 kr,
11 Duzet kleine Kreize das Duzet a 16 kr. Ö. W.
Im Jahre 1882 habe ich Sie rekomandiert, dem Herrn Gregor Fischer in Wilten, Insbruck in Tirol; ich weis das Sie ihm gewis recht fiele Kreize lifern!
Damit Grüße ich Sie herzlich fielmahl, Ihr Alter bekanter Josef Prochazka, Nr. 297

(közli: Haller 1982, 97)

Konkrét helyismeret hiányában nehéz megállapítani, de akár hasonló kereszttípusra is utalhat a Rónai Béla nyelvészeti munkájában említett, valahonnan a Dunántúlról adatolt Szentháromság-kereszt kifejezés is (Rónai 2002, 165). Egy másik földrajzinév-gyűjtemény a Heves megyei Csányból közli ugyanezt a kifejezést: Szentháromság-kereszt. Mindössze annyi derül ki a továbbiakban, hogy ugyanezt a helybéliek Templomkeresztnek is mondják, ami alapján valahol a templomkertben állhat (Pelle 1988, 269). A szentháromságkereszt (Dreifaltigkeitskreuz) a német szakirodalomban is ismert, közelebbi meghatározások nélkül (lásd. pl. Lenz Kriss-Rettenbecknél egy felsorolásban: 1963, 48).

Némileg meglepő módon, a kegyelem trónusa képzetkörének elterjedési területén kívül eső térségből, Romániából ismerünk nagyon hasonló, a feszület mint a Szentháromság-tan kifejezője megoldásokat. Egy 19. századi festett feszületen legfelül látható a Szentlélek (galamb képében), alatta az Atyaisten adorációs pózban, s végül a keresztre feszített Jézus (Oprişan 2003, 78: 3).
Hasonlóan izgalmas kérdéseket vet fel a Szentháromság-ábrázolás kombinációja Szűz Mária megkoronázásával. A vizsgált térségben megfigyelt példák nyomán megállapítható, hogy egyedileg kell elbírálni, melyik program (a Szentháromságé-e vagy Mária megkoronázásáé-e) a domináns.

Irodalom

Artner Edgár
1923 Az egyházi évnek, ünnepeinek és szertatásainak kimerítő leírása és magyarázata a művelt közönség számára. Budapest: Szent-István-Társulat.

Bagin Árpád
2005 Ógyalla és Bagota kataszterének szakrális kisemlékei. Acta Ethnologica Danubiana 7, 133–180. p.

Bálint Sándor
1977 Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából I–II. Budapest: Szent István Társulat.

Barna Gábor szerk.
2003 „Oh, Boldogságos Háromság”. Tanulmányok a Szentháromság tiszteletéről. Budapest: Paulus Hungarus–Kairosz Kiadó /Szegedi vallási néprajzi könyvtár 12./

Bíró József
1934 A kolozsvári Szent Mihály-templom barok emlékei. Cluj–Kolozsvár: Glória Könyvnyomda.

Blümelhuber Ferencz
1873 Az egyházi művészet régészeti és gyakorlati kézikönyve. Esztergom: Nyomatott Horák Egyed betűivel.

Braunfels, Wolfgang
1959 Dreifaltigkeit: Ikonographie. In Lexikon für Theologie und Kirche 3. Freiburg: Verlag Herder, 561–562. h.

Csáky Károly
2008 Szakrális emlékeink nyomában I. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.
2009 Szakrális emlékeink nyomában II. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.
2010 Szakrális emlékeink nyomában III. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.
2011 Szakrális emlékeink nyomában IV. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Csemegi József
1957 Trinitász-szimbólumok és ábrázolások a középkori Magyarország művészetében, eredetük, továbbélésük és népművészeti kapcsolataik. Művészettörténeti Tanulmányok. A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve 1954–55, 7–45. p.

Dávid Katalin
1962 Adatok a trinitas ikonográfiájához. Művészettörténeti Értesítő 11, 24–39. p.

Denzinger, Heinrich–Hünermann, Peter
2004 Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Bátonyterenye–Budapest: Örökmécs Kiadó–Szent István Társulat.

Dobosi József
é.n. Naszvad. Naszvad: A szerző magánkiadása.

Ecsedy Judit, V.
2004 A régi magyarországi nyomdák betűi és díszei 1473–1600. Budapest: Balassi Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár /Hungaria Typographica I./
Fallenbüchl Ferenc
1940 A rabváltó trinitárius szerzetesek Magyarországon. Budapest: Stephaneum Nyomda /A Szent István Akadémia Történelem-. Jog- és Társadalomtudományi Osztályának Értekezései II/9./

Findura Imre
18942 Rima-Szombat szabadalmas város története. Második teljesen átdolgozott és bővített kiadás. Budapest: Eggensberger-féle Könyvkereskedés.

Grandpierre Edit
1936 A kolozsvári Szent Mihály templom. H. n.: Erdélyi Múzeum Egyesület.

Haller, Reinhard
1982 Herrgotten und Heilige. Volkstümliche Schnitzkunst in der Oberpfalz. Regensburg: Verlag Friedrich Pustet /Oberpfälzer Kostbarkeiten/

Hlatky József
1898 A körmöczbányai Szt.-Háromság-oszlop. Körmöczbánya: k.n.

Horváth Lajos
2005a A somorjai paulánus szerzetesrend, templom és kolostor vázlatos története. In A somorjai Nagyboldogasszony-templom kincsei. Somorja: Somorjai Római Katolikus Plébániahivatal, 15–29. p.
2005b Krátke dejiny šamorínskeho rádu paulánov, kotola a kláštora. In Poklady šamorínskeho kostola Nanebovstúpania Panny Márie. Šamorín: Rímskokatolícky farský úrad, 15–26. p.

Jeřábek, Richard
2011 Lidová výtvarná kultura. Dvacet příspěvků k teorii, metodologii, ikonografii a komparatistice. Brno: Masarykova univerzita Filozofická fakulta Ústav evropské etnologie /Etnologické studie 10/

Józsa Attila
2008 A bősi Szentháromság-szobor. Trojičný stĺp v Gabčíkove. Bős–Gabčíkovo: Bősi Római Katolikus Plébánia – Rímskokatolícka cirkev, farnosť Gabčíkovo.

L. Juhász Ilona–Liszka József
2007 Kleindenkmäler in der Südslowakei. Ein Forschungsbericht. In Kleindenkmalforschung. Bewahren – Forschen – Dokumentieren – Vermitteln. Dokumentation einer Fachtagung. 16. Internationale Tagung für Kleindenkmalforschung 10.–13. Juni 2004. Hg. Von Heribert Haas – Bärbel Kerkhoff-Hader. Bamberg: Schule der Dorf- und Flurentwicklung in Klosterlangheim, 19–28. p. /Langheimer Schriften 2./

Kozák Károly
1959 Háromszög alaprajzú, XVIII. századi épületek Magyarországon. Műemlékvédelem 3, 142–148. p.

Kriss-Rettenbach, Lenz
1963 Bilder und Zeichen religiöser Volksglaubens. München: Verlag Georg D. W. Callwey.

Lackovits Emőke, S.
2002 „Ó, áldandó Szentháromság…” Szentháromság tisztelete és ábrázolásai a Bakonyi és Balaton-felvidéki vallásos népéletben. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 22, 159–177. p.
L[antosné] Imre Mária
2002 Szakrális táj és kultusz a pécsi egyházmegyében IV. Szentháromság emlékek és útmenti szobrok. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 44–45 (1999–2000), 151–163. p.
2003 Szentháromság ábrázolások ikonográfiája a Dél-Dunántúlon. In Barna szerk. 2003, 139–156. p.

Limbacher Gábor
2003 A Szentháromság kultusza Nógrádban különös tekintettel a szabadtéri ábrázolásokra. In Barna szerk. 2003, 101–138. p.

Liszka József
2000 Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.
2002 Szakrális Kisemlék Archívum. A szabadtéri szakrális kisemlékek dokumentálása a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központjában. Gömörország 3/3, 38–41. p.
2005 „Krisztus-kereszt az erdőn…” Bevezető gondolatok a Megszentelt emlékeink c. kiállítás képeihez Zentán. Acta Ethnologica Danubiana 7., 59–66. p.
2010 „Mert háromban csak egy vagy…” A Szentháromság ikonográfiája a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékein. In Szenvedély és szolgálat. Tanulmányok a hatvanesztendős Silling István tiszteletére. Dévavári Beszédes Valéria–Silling Léda szerk. Szabadka: Bácsország Vajdasági Honismereti Társaság, 235–247. p.

Mácza Mihály
1992 Komárom. Történelmi séták a városban. Pozsony/Bratislava: Madách.

Magyary Szulpicz
1882 Néhány történelmi emlék Komáromban. Komáromi Lapok 3/27, lapszámozás nélkül.
1884 Adatok a komáromi Szent-András-templom történethez. Klny. a komáromi sz. Benedek-rendi kath. kisgymnasium 1883/4 évi Értesítőjéből. Komárom.

Mercell, Robert
2005a A Nagyboldogasszony-templom oltárai. In A somorjai Nagyboldogasszony-templom kincsei. Somorja: Somorjai Római Katolikus Plébániahivatal, 31–44. p.
2005b Oltáre v kostole Nanebovzatia Panny Márie. In Poklady šamorínskeho kostola Nanebovstúpania Panny Márie. Šamorín: Rýmskokatolícky farský úrad, 29–42. p.

Nádor Emmerich–Weyde, G.
1925 Die zweihundertjährige Dreifaltigkeitskirche in Preßburg 1725–1925. Bratislava–Preßburg: k.n.

Padányi Bíró Márton
1754 Angyali társaságnak szövetsége, Vagy is Az áitatos Keresztény Lelkeknek segedelmekre, vígasztalásokra, és bóldogításokra figyelmező szent háromság Egy Örök Istenségnek hármas ditsírete, Ugy-mint Az Istennel úralkodó Mennyei Ditsöült Lelkeknek, Isteni Ditsíretek által, a’ földi emberekkel közöltetett három tizedes angyali olvasója, Mellynek gyakorlására Sok szép Lelki Énekekkel, áitatos Imádságokkal, Elmélkedésekkel, Keresztényi tökélletességnek, tudománynak, és kötelességnek magyarázatival, és a’ Kristus JÉsus érdeminek véghetetlen gazdagságú Tárházának bővségébül vett lelki kintsekkel, avagy tellyes, és más közönséges bútsúkkal, Mindeneket ugyan, de leg-inkább Az önnön MEGYÉJÉBEN LÉVŐ TULAJDONIT ösztönözi, szoktattya, és édesgeti MÉLTÓSÁGOS PADÁNYI BIRÓ MÁRTONY, VESZPRÉMI Püspök. Nyomtatott: Győrött, Streibig Gergely által.
Pelle Béláné
1988 Heves megye földrajzi nevei IV. A Gyöngyösi járás. Hatvan és környéke. Eger. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság /A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 181./

Racek, Frant.
1900 O malovaných modlitebních knihách jihočeských. Český lid 10, 26–30. p.

Reško Sándor
1997 Kulturális és egyházi műemlékek a községben. In Dobosi József: Naszvad az én falum. Naszvad, 63–67. p.

Rónai Béla
2002 Keresztek a nevek világában. Keresztek, és ami mögöttük van. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 44–45 (1999–2000), 165–168. p.

Sachs, Hannelore–Badstübner, Ernst–Neumann, Helga
é.n. [1989] Erklärendes Wörterbuch zur christlichen Kunst. Hanau: Dausien Werner.

Schartlmüller, Edith
2011 Neu gestaltetes Feichterkreuz. Mitteilungsblatt [Arbeitskreis für Klein- und Flurdenkmalforschung im OÖ Forum Volkskultur] 25/1, 6. p.

Sill Ferenc
1996 Csütörtök mezőváros története. Pozsony: Kalligram /Csallóközi Kiskönyvtár/

Silling István
1994 Templomok, szentek, imádságok. Tanulmányok a vajdasági népi vallásosság tárgyköréből. Újvidék–Tóthfalu: Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság–Logos.
2002 Vallási néphagyomány. Írások a vajdasági népi vallásosság köréből. Újvidék: Fórum Könyvkiadó.

Soukup, Jan
1897 Zobrazení nejsvětější Trojice skupinou tři hlav v chatách lidu českého. Český lid 7, 94–103. p.

SPS
1967–69 Súpis pamiatok na Slovensku I–III. Bratislava: Obzor.

Stampay János
1943 Katolikus egyházi énekek, imák és temetési szertartások. 43. kiadás. Komárom.

Szacsvay Éva
2011 Szobrok. Budapest: Néprajzi Múzeum /A Néprajzi Múzeum Tárgykatalógusai 18./

Szakács Béla Zsolt
2003 Szentháromság-ábrázolások a középkori Magyarországon – kutatási helyzetkép. In „Oh, boldogságos háromság”. Tanulmányok a Szentháromság tiszteletéről. Szerk.: Barna Gábor. Budapest–Szeged: Paulus Hungarus–Kairosz Kiadó /Szegedi Vallási Néprajzi Könyvtár 12./, 13–36. p.

Szilárdfy Zoltán
2003a Ikonográfia – kultusztörténet. Képes tanulmányok. Budapest: Balassi Kiadó.
2003b A barokk évszázadok ikonográfiájának sajátos Szentháromság típusai különös tekintettel a hazai emlékekre. In Barna 2003, 37–58. p.
Tornóczi Nagy Andrea
2011 Gúta belterületének szakrális kisemlékei. Acta Ethnologica Danubiana 13, 229–272. p.

Végh József
2011 Nepomuki Szent János tisztelete Nyugat-Nógrádban. Rétság: Gödöllői Innovációs Központ Kft.

Wick Béla
1923 Kassa város katholikus műemlékei. Templomok, kápolnák, szobrok, keresztek, harangok. Košice: k.n.
1941 Kassa története és műemlékei. Kassa thj. sz. kir. város közönsége.

Ikonografia Svätej Trojice na drobných sakrálnych pamiatkach na Podunajskej nížine
(Zhrnutie)

Štúdia podáva prehľad o zobrazení Svätej Trojice na drobných sakrálnych pamiatkach v oblasti Žitného ostrova a pokúsi sa ich včleniť do širšieho, možno povedať stredoeurópskeho priestoru. Jej základným prameňom je Archív drobných sakrálnych pamiatok v komárňanskom Etnologickom centre Fórum inštitútu pre výskum menšín. Táto databáza síce zahŕňa celé, viac ako 500 km dlhé územie južného Slovenska, obývaného prevažne maďarským etnikom, v tomto prípade sa však štúdia sústreďuje len na región Podunajskej nížiny, teda zhruba na oblasť juhozápadného Slovenska. Na základe doterajších výskumov z tohto územia vieme o 68 vyobrazeniach Svätej Trojice na voľnom priestranstve. Treba zdôrazniť, že tu máme na mysli výlučne len samostatné a vonku stojace sochy Svätej Trojice a aj táto štúdia sa zaoberá len touto skupinou pamiatok. Na voľnom priestranstve stojace sochy Svätej Trojice na Žitnom ostrove možno rozdeliť do štyroch skupín:

1. Zobrazenie typu Trón milosti (Gnadenstuhl)
2. Trón milosti vo forme prícestného krucifixu
3. Duch Svätý, zobrazený vo forme Otca, Syna a holubice
4. Svätá Trojica a korunovanie Panny Márie.

Štúdia jednotlivo predstavuje tieto skupiny a pokúsi sa ich typologicky a ikonograficky umiestniť do širšieho, stredoeurópskeho kontextu.

Die Ikonographie der Dreifaltigkeit an den sakralen Kleindenkmälern im slowakischen Teil der Kleinen Tiefebene
(Zusammenfassung)

Die Studie geht auf die Dreifaltigkeitsdarstellungen der sakralen Kleindenkmäler im slowakischen Teil der Kleinen Tiefebene ein und versucht diese in einem etwas breiteren, mehr oder weniger mitteleuropäischen Umfeld zu verorten. Als primäre Quelle dient das reiche Material des Archivs für sakrale Kleindenkmäler des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie des Fórum Instituts für Minderheitenforschung. Diese Datenbank bezieht sich zwar auf den gesamten, mehr als 500 km breiten, größtenteils von Ungarn bewohnten Landstreifen der Südslowakei, der Aufsatz widmet sich jedoch einem engeren Raum, nämlich den slowakischen Teilen der Kleinen Tiefebene (also ungefähr dem Gebiet der heutigen Südwestslowakei). Anhand der bisherigen Forschungen haben wir insgesamt von 68 im öffentlichen Raum stehenden Dreifaltigkeitsdarstellungen Kenntnis. Es soll betont werden, dass unter dieser Zahl ausschließlich die selbstständigen und frei stehenden skulpturalen Darstellungen des Themas begriffen sind, und auch die vorliegende Studie befasst sich lediglich mit dieser Denkmalgruppe. Die im öffentlichen Raum sichtbaren Dreifaltigkeitsplastiken im untersuchten Gebiet lassen sich insgesamt in vier, voneinander klar abgegrenzte Gruppen unterteilen:

1. Die Darstellungen der Trinität im Typus des Gnadenstuhls.
2. Der Gnadenstuhl in der Form eines Kruzifixes am Wegesrand.
3. Der Vater, der Sohn und der in Gestalt einer Taube dargestellte Heilige Geist.
4. Die Trinität und die Krönung Mariens.

Nachdem die vier Typen im Aufsatz einzeln vorgestellt werden, versucht der Autor die Varianten sowohl typologisch als auch ikonographisch in einem breiteren, mitteleuropäischen Kontext zu verorten.

A palásti Babba-kápolna

A Babba-kápolna megnevezés az egykori Hont vármegye székhelye, Ipolyság vonzáskörzetében az 1989-es rendszerváltásig nem bukkant fel. A tájainkon szokatlan fogalommal képaláírásként Csáky Károly egy munkájában találkoztam először (Csáky 2008, 101). A magyar közszolgálati televízió csíksomlyói búcsúról készített tudósításaiban ugyancsak megjelent a Babba Mária megnevezés, ám – emlékezetem szerint – különösebb magyarázat nélkül. Egy, erdélyi barátokra hivatkozó pozsonyi ismerős szerint a babba szó anyácskát jelent. Szűz Máriával kapcsolatban a megjelölés akár elfogadható is lehetne.
Ha azonban fellapozzuk Tóth Imre Ipoly menti palóc tájszótára két kiadását, a palócság által használt kifejezések között nem szerepel a fogalom. Mindkét kiadvány (Tóth 1987, 42; Tóth 2007, 46) tárgyalja a baba, bába, bábaasszony szavakat, valamint a belőlük képzett szóváltozatokat, de ugyanabban az értelemben, mint a Magyar nyelv értelmező szótára1 vagy a Magyar szókincstár2: baba = pólyás gyermek, bába = szülésznő, régebben öregasszony, vénasszony, boszorkány. A Magyar etimológiai szótár3 szláv jövevényszóként azonosítja, az említetteken kívül még dajka, nagymama értelmezésben. A bibliai forrásokra hivatkozó Haag lexikonban szintén az általánosan elterjedt definíciót találjuk: „bába: Mind Egyiptomból (Kiv 1,15.19,21: itt a Sifra ’szépség’ és Pua ’ragyogás’ név vsz. mesterséges alkotás), mind Izr.-ből (Ter 38,28) kimutatható. Általában az ismerős asszonyok segédkeztek az »életerős« (Kiv 1,19) asszonyoknak, amikor szültek (1Sám 4,20; Rut 4,14).”4
Az 1862-ben kiadott Czuczor–Fogarasi-féle szótárban végül ráakadtam a babba alakra. A meghatározás szerint „gyermeknyelven am. szép, csinos, csecse” jelentéssel (Czuczor–Fogarasi 1862, 369). A palástiak szintén ebben a felfogásban, Szép Mária értelemben használják a Babba megnevezést.5
Daczó Árpád ferences szerzetes, néprajzkutató a székelyek, a moldvai és gyimesi csángók nyelvhasználatára hivatkozva írja: „A magyarok kereszténységre tértükben az ő Boldogasszonyukban Máriára ismertek. Ezért fogadták el minden további nélkül Máriát, és egészen magától értetődően szerették meg őt. Így lesz érthető, hogy Szent István király halála előtt a koronáját ajánlotta fel a Boldogasszonynak (Daczó 2000, 49). Ha valahol Baba, Babba, Babu, Babele helynevet találunk, az azt jelenti, hogy ott Babbának valamilyen kultikus helye volt, és ezt a tényt a mai napig őrzi ott az a hely (Daczó 2000, 179). A Babba neve annyira átjárja az eurázsiai régi népek szóhasználatát, hogy ott, ha Bába nevet is használnak, az eredetileg mindig jóságos asszonyt, vagy jóságos nőistenséget jelentett. Úgy látszik, a szlávoknál süllyedt alá a baba kifejezés a gonosz vénasszony, vasorrú bába ijesztő alakjáig.” (Daczó 2000, 253)
Munkámnak azonban nem célja, hogy a fogalom etimológiájával foglalkozzék, ezt az illetékes szakemberek feladatának tekintem. Sokkal inkább egy Paláston 2007-ben épült kültéri szakrális kisemlék megépítésének körülményeit szeretném nyomon követni, illetve illusztrálni a palócság számára tájidegen, Erdélyben honos elnevezés megjelenését a történelmi Hont megye szlovák–magyar nyelvhatáron fekvő településén. A hiányzó láncszemet Varsányi Viola asszony jelenti, akinek szülei, Varsányi István és neje, sz. Bihari Aranka az első Csehszlovák Köztársaság idején a községben tanítottak. A családot 1946-ban áttelepítették Magyarországra, de Viola asszony ma is nagy szeretettel emlékezik a falura és környékére:

A palásti Kutya-hegy oldalában két barlang van: a Kőlyuk és a Bába-barlang. Ez utóbbin forrás ömlik alá a tágas, csarnokszerű barlangba. Az elnevezés okát a régi öregek sem tudták, de nem holmi vasorrú bábára kell gondolni, mert ennek ellentmond az a tény, hogy a barlangból levezető árok alján mindig volt egy fára szegzett Mária-kép vagy szobrocska, és virágot is mindig vittek elébe. (Emlékszem erre gyermekkoromból.) Ezen a helyen tehát ősidők óta Mária-kultuszt ápolt a falu. Történt, hogy 2004-ben elolvashattam Erdélyben P. Daczó Árpád Lukács ferences atya könyvét, a Csíksomlyó titkát. Tudvalévő, hogy a csíksomlyói Szűzanyát Babba Máriának nevezik a gyimesi csángók, székelyek. Lukács atya kutatásai során felfedezte, hogy a Kárpát-medence területén kb. 150 „babbás” helynév található (Bába, Babele, Bába-szoros, Babarunka, Bába köve stb.). Arra a következtetésre jutott, hogy ezeken a helyeken Babba Mária, azaz Boldogasszony kultusza virágzott. Lukács atya könyve bennem is megvilágította a titkot: a Bába-barlang is imádkozó helye lehetett őseinknek! Ezt a hagyományt ápolták a palástiak ősidőktől fogva, átörökítve, úgy, hogy már nem is tudták, miért, de hűséggel ragaszkodtak a hely tiszteletéhez. Ekkor a palásti Honismereti Társasággal elhatároztuk, hogy tudatosítani kell a faluban a Bába-barlang és őseink hitének kapcsolatát. Így történt, hogy 2005-ben vettem egy Szűzanya-szobrot a Ferenciek téri kegyszerboltban, s elvittem Palástra.6

Befogadókészség nélkül viszont a legnemesebb szándék is eleve sikertelenségre ítélt. A palástiak hitéletének magas színvonalára azonban számos történelmi adat utal.

Történelmi áttekintés

Az Ipolyságtól mintegy 10 kilométernyire északi irányban, a Korpona és a Csábrág (Litava) patak összefolyásánál elterülő település a többi régióbelihez mérten viszonylag népes, a legújabb (2011) adatok szerint 1638 lakost számlál. Első ismert írásos említése Plast alakban történt II. Géza király uralkodásának 18. esztendejében, 1156-ban, mikor Martirius esztergomi érsek okirattal bizonyította, hogy a falu dézsmáját átengedi az esztergomi káptalannak.

Tudom az írásból, hogy ki az oltárnak szolgál az oltártól is éljen – látván, hogy testvéreim, a fönti egyház kanonokai, egészen mostani időkig ellátás nélkül vannak, és az apostol intelme alapján a nélkülöző testvéreinkről gondoskodnunk kell, 70 község javadalmainak tizedét a király beleegyezésével és az ország egyetértésével számukra azon jogaimnál fogva átadom, hogy ezen települések plébániái az én jogom alá tartoznak. Ezen adományokat utódaim nem vonhatják vissza, nem rövidíthetik meg, nem változtathatják meg, mivel adománylevelem által ezt a kiváltságot szentesítettem és a királyi pecséttel, mind az arannyal, mind a viasszal az egész ország egyetértésével megerősítettem. Bárki, aki ezt kétségbe vonja, örökös isteni átokkal sújtassék, illetve a királyi bíróság ítéletét vonja magára.7

Az okirat az esztergomi, nyitrai, barsi és honti főesperesség terültén – „ahol Frocol tizedel” – tíz falut jelöl meg, melyek között Palástot (Nyék, Kemence és Bágyon mellett) a honti főesperesség négy jobb jövedelmű települése közé sorolja.
A történelem folyamán a község neve többféle alakban fordult elő. Egy 1232-es okiratban, mellyel II. Endre a dézsmát meghagyva az esztergomi káptalannak a zólyomi uradalomhoz kapcsolja a falut, Palasth alakban jelenik meg, mikor pedig 1256-ban Bors fiai esküvel szerzik meg a szomszédos Drénót (Györffy 1987, 227), már Palast formában olvasható. A későbbiekben aztán a Felpalasth (1338), Felsew Palasth (1342), Olpalasth (1358), Eghazaspalasth (1431), Radopalasth (1447), Vlczapalasth (1472) változat egyaránt előfordul. A birtokviszonyok változására utalhat (a Radó család tulajdonvesztésére), hogy a Radópalást megnevezést 1507-ben ismét az Alsópalást váltja fel (Alsopalasth al. nom. Radoplasthya) (Bakács 1971, 169). Az Alsopalasth, Felsewpalasth, Wczapalasth (1500) egy okiratban történő említése arra enged következtetni, hogy a település több kisebb falurészből állt.
Az első katonai felmérés (1782–1785) térképén Plastofcze név alatt Alsó és Felső Palást szerepel, a második katonai felmérés (1819–1869), mely a Hont megyei állapotokat 1846 körül rögzítette, már csak Palástot (Plastowce) említ. Thuróczy Károly jegyző 1864-ben Pesthy Frigyes helynévtárába írt dolgozatában a települést Mária Terézia rendeletére öt részközségből (Alsók, Fölsők, Utcca, Gárdon és Tubán) „egybeolvasztottnak” mondja, melyek közül mindegyikben külön bírót választottak, „de e fölött még volt egy fő Bíró, ki még ezen Cimmel forradalom előtt is élt” (Pesty 1984, 237). A hajdani települések emlékét ma a falurészek megnevezése őrzi. A helységet az egyházi jövedelmek szempontjából a „jobbak” között számon tartó megállapítás alapján feltételezhetjük, hogy a kor viszonyaihoz képest valószínűleg népes katolikus közösség lakta. Először 1299-ben említett, Szent Györgyről nevezett templomával már a mohácsi vész előtt az egyházas helyek közé tartozott (Bakács 1971, 170). Csáky Károly palásti egyházi emlékekről írt dolgozatában feltételezi, hogy „Szent István II. törvénykönyvének rendelete alapján Hont megyében is megépültek az első templomok. (…) Bizonyára Palást temploma is a legrégebbiek közé tartozott” (Csáky 2002, 1). Ugyanitt olvashatjuk, hogy „Egy Visegrádon kiadott 1331-es okiratból arra is fény derül, hogy Palást temploma kőből készült (…cum eccl. lapidae…), s családi birtokként szerepelt” (Csáky 2002, 2). A falut főként a Palásthy család uralta, melynek őse, Bors, 1217-ben állítólag II. Endre királytól a Tábor hegyen nyerte az adományt (Csáky 2002, 1). A donációs levél azonban elveszett, viszont tény, hogy a településről nevezett család hosszú évszázadokon át birtokolta az itteni javakat. A Palásti előnevet sok esetben azonban a Palásthy családdal még rokonságban sem álló nemzetségek is viselték, ami egyértelműen palásti birtokviszonyra utal.
Az 1332–37. évi pápai tizedlajstromok szerint Palást Laurentius (Lőrinc) nevű plébánosának (Bakács 1971, 170) 1 ¼ márka jövedelme volt, ami után 8 garas tizedet fizetett (Györffy 1987, 171) Krisztus földi helytartójának.
A török hódítások idején Palást határában ütközött meg 1552. augusztus 10–11-én a bányavárosokat fenyegető Hadim Ali budai pasa serege az Erasmus von Teuffel győri főkapitány vezénylete alatti, magyar, német, olasz és spanyol zsoldosokból verbuvált császári sereggel. Mint a történelemből ismeretes, a keresztény csapatok súlyos vereséget szenvedtek. A több ezer áldozatot követelő csatában Sbardelatti (Dudich) János Ágoston váci püspök is életét vesztette. „A vert had egy része a hagyomány szerint a templom kerítésébe vette magát, de a török a templomot felgyujtván tüzesitett nyilakkal, a menekültek oda égtek.” (Kiss 2006, 14) „A megrongált templomot a falu népe folyamatosan kijavította, s eredeti stílusát megtörve, új díszítő elemekkel gazdagította, a kor művészeti irányainak megfelelően.” (Zsilka 1996, 23) A mai, szintén Szent György tiszteletére szentelt, ún. új templomot palásti és keszihóczi Palásthy Pál sareptai felszentelt püspök és esztergomi kanonok építtette, s ő maga is szentelte fel 1898. július 3-án.8
A palástiak azonban nemcsak templomuk sorsa iránt nem voltak közömbösek, de az 1552-es vesztes csata helyszínén Sbardelatti Ágoston váci püspök és a többi elesett emlékére kápolnácskát emeltettek. A Palástról Túrra vezető országút jobb oldalán áll a Török-kápolnaként ismeretes képoszlop, amit a Palásthi család építtetett. Mivel (a töröktől megölteknek) „emléke különben egy fen állott, de az idő már annyira elviselt külső alaki kő szobor mellyben Mária képe létezik; már már enyészetnek indult, amely statust jó emlékezetű Ullmann Bernát Földes Úr a’ régiség kedvellője és becsben tartója a’ mostani jó állására emelt…” – írta róla 1864-ben Thuróczy Károly jegyző (Pesthy 1984, 238).

A lakosság felekezeti összetétele a 19. és 20. században

A Török-kápolna viszont csupán egy a község mintegy huszonkilenc kültéri szakrális kisemléke közül. Az objektumok nagy száma erős katolikus közösség folyamatos jelenlétét és a hitélet magas színvonalát valószínűsíti. A feltételezést a népszámlálási adatok is megerősítik:

Források: *Palugyay 1855, 625; **Jekelfalussy 1892, 228–229; *** A történelmi… 2001, 149. p.; **** Sčítanie ľudu, domov a bytov 1991. Levice: Okresné oddelenie Slovenského štatistického úradu 1992, 125. p.

A táblázatból kitűnik, hogy a római katolikusoknak az összlakossághoz viszonyított aránya 1850-től folyamatosan 90% körüli. Ilyen előzmények után természetesnek látszik, hogy Varsányi Viola kezdeményezése, miszerint a Bába-patak mellett Mária-kápolna épüljön, pozitív fogadtatásra talált.

A lakosság nemzetiségi összetétele a 19. és 20. században

A 2004-ben alapított Palásti Honismereti Társaság nemcsak vallási meggyőződésből, de a nemzeti identitástudat erősítése szempontjából is fontosnak tartotta az ügy támogatását, hiszen a 20. század második felének népszámlálási adatai egyértelműen a magyarság folyamatos csökkenését mutatták.

Források: *Palugyay 1855, 625; ** Jekelfalussy 1892, 228–229; ***A történelmi…2001, 149. p.; **** Sčítanie ľudu, domov a bytov 1991. Levice: Okresné oddelenie Slovenského štatistického úradu 1992, 122. p.; ***** www.plastovce.sk/od-oslobodenia-po-sucasnost.phtml?id3 – letöltve 2014.8.31; ****** Štatistický úrad SR, Základné údaje zo sčítania obyvateľov, domov a bytov, Obyvateľstvo podľa národnosti, 2012, 32. p.

Míg az összeírások még 1914-ben is 90% feletti aránnyal a magyar nemzetiségűek számának enyhe emelkedését rögzítették, addig 1991-ben a magyarok aránya már mintegy 20%-kal kisebb. Ez a csökkenő tendencia aztán a későbbi népszámlálások során is tetten érhető: 2001-ben az arányszám újabb 5%-os fogyást, 2011-ben pedig már 10%-os aránysüllyedést mutat.

A „kápolnaépítés”

A Honismereti Társaság tagjai tehát haladéktalanul hozzáláttak a tervek megvalósításához. Mint fentebb olvashattuk, Varsányi Viola 2005-ben a budapesti Ferenciek téri kegyszerboltban megvásárolta a Mária-szobrot, a Honismereti Társaság pedig felvállalta a helybeli teendőket, az engedélyek intézését és a szükséges anyagi fedezet előteremtését. Forrásként elsősorban a lakosság adományaira, felajánlásaira számíthattak. A munka oroszlánrészét Hojsza Zsuzsanna és Péter József végezték. Résztvevőként Péter József így írja le a kezdeteket:

2005. aug. 13-án falunap volt. Hojsza Zsuzsival, meg a férjével, Péterrel, Szikora Józseffel, valamint Varsányi Violával és a lányaival elmentünk a Bába-patakhoz, hogy a szobornak megfelelő helyet keressünk. Eredetileg a patak medrének közvetlen közelét szemeltük ki, de a patakocska árkából kinézve, a domboldalban megpillantottam egy bemélyedést. Én azt javasoltam, oda építsük a kápolnát.9

Az elképzelés a többiek tetszését is elnyerte, így az alkalmas hely kiválasztása után az engedélyeztetés következett. Az úrbéresi terület felhasználására Kiss István, az építkezésre Korcsok László polgármester adott jóváhagyást. A terveket Hojsza Zsuzsanna rajzolta.

Akkori polgármesterünk, Korcsok László mérnök, nem ért rá ezzel foglalkozni, ezért javasoltam, hogy akkor majd tervezek egyet én (építészmérnök szerettem volna lenni, bár nem adatott meg). Nem vettek komolyan, de én kaptam az alkalmon, és megrajzoltam egy olyat, amit itt szokás építeni. Erre a lelkiatya azt mondta, hogy a Boldogasszonynak tornyos kápolna dukál. Másnapra meglett a tornyos kápolna. A víz ötlete az én fejemben született. Úgy gondoltam, ha már ilyen rendkívüli dolog születik Paláston, akkor adjuk meg a módját, és ne kicsinyeskedjünk. Az egyszerű emberek mind mellettem álltak, szívesen adtak, kinek mije volt; ki egy kevés homokot, ki egy zsák cementet, ki-ki a maga módján… bár volt pár ember, aki hátráltatta a munkát, mert ilyen is mindig akad. A tornyot úgy terveztem, hogy hasonló legyen a templomunk tornyához, tetejére a kettős keresztet nem a szlovák címerre gondolva tettem, hanem a Szent István-i hasonlóságra, mivel ősi magyar vonatkozása van a Babba szónak.10

Az előkészületek és az adománygyűjtés közel egy egész évet igénybe vettek. Többen a templomi perselyezésen kívül is adakoztak, sokan pedig ingyen munkát ajánlottak fel. Közben Wechter János plébános a perselyezésből 8950 koronát adott át az építkezésre, és 2005. okt. 10-én megszentelte a „vizeskápolna” helyét. A munkálatok 2006. júniusában tereprendezéssel, bozótirtással kezdődtek. Az alapokat hatan kezdték ásni, Hojsza Zsuzsanna, Péter József, Szalma István, Szalma József, Farkas Dávid és ifj. Hojsza Péter, mégpedig kézi szerszámokkal.

Annyira kemény volt a föld, hogy semmit sem haladtunk – írja feljegyzéseiben Hojsza Zsuzsanna –, ezért bágert hívtam; így a kelecsényi illetőségű Ján Chrašťanský ásta ki géppel az alapot. A zsaluzáshoz szükséges faanyagot Havala József, a betonba való roxorvasat Karvai Gábor, a dróthálót Hojsza Péter adta, ingyen. A betont a községháza kevertette, ugyancsak ingyen. Az alapot Židuliak István, Farkas László, Svarc János, Ďuriš Péter és Flokk Zoltán készítették. Az oszlopok zsaluzását Hojsza Péter, Karvai Gábor és Skamla Róbert, a betonozást Krizsan Károly, Berceli János, Kovács Kálmán, Drégelyi László, Hatvanger József, Oláh Rudolf, Hojsza Péter, Mikulka István, valamint Kis (Battyás) Róbert végezték.11

Az építkezéshez szükséges követ Szondi Alica túri polgármester asszony közbenjárására a felsőtúri kőbányából szponzori támogatásként kapták Rados Imrétől. „A túri követ magam kezdtem felhordani, taligával, mert Korcsok Imre kőművesmester ígérte, hogy másnap jön, én pedig szabadságon voltam; más meg nem ért rá” – emlékezik Péter József. Később aztán többen is csatlakoztak hozzá, hogy másnap, 2006. július 7-én Korcsok Imre kőművesmester mindenképpen megkezdhesse a fal felhúzását. A munka az ősz beköszöntéig folyt, s a falazási-betonozási munkálatoknak mintegy a felét elvégezték. A következő év tavaszán Korcsok Imrét Bodzsár István ipolyfödémesi származású gyűgyi kőműves váltotta fel, aki 2007. április 19-én folytatta a falazást. Április 24-re elkészültek a boltívek, a munka betonozással, a tetőszerkezet hordozórészének előkészítésével folytatódott. Május 20-án az ácsok és segítőik megkezdték a magas, csúcsos torony építését. A deszkázásra Gyenes György bádogosmester rakta fel a pléhborítást. A háromnapos munkát ingyen végezte, sőt, a segédek bérét is ő állta, csupán az anyagköltséget fizettette meg.12
A kiegészítő munkálatokkal (vakolás, fugázás, festés stb.) párhuzamosan folyt a környezet csinosítása, kaszálás, kőszedés, bokrok, farönkök eltávolítása, tüzelése, hogy a kápolnácska jól látható, könnyen megközelíthető legyen. A terepen már csak egy jókora tuskó éktelenkedett, amit „se a Honka (önjáró rakodógép), se a Belorusz (traktor), se Benyo Károly a traktorral nem bírt kihúzni. Három nap tüzelte Kis Robi, Kalinčiak Marian, meg Hojszáék, de nem égett el. Ekkor Greško Zdeno, meg Hojsza Péter nekifogtak, és délutántól estélig kiszedték. Végre megszabadultunk a tuskótól!”13 A szépen megtisztított területet fűmaggal is bevetették. „Hogy a fű kinőjön, Hojsza Péter minden nap két órát járt öntözni, mert, ugye, eső, az nem volt. Az öntözésben Matyó Márió és a cserkészei segítettek.”14 A forrás vizét június 22-én vezették a „vizeskápolnába”:

Felhúztam egy 50 méteres csövet a forráshoz… Nem ért fel addig, ezért, ahol végződött, ott lett a forrás. Istennek hála, a víz a sziklából csurog, nem az árok vize!15

Június utolsó napjára Strhár Marek elkészítette a kettős keresztet, amit a bádogos összedolgozott a torony gömbjével.16 Az oltárt a kastélyudvar régi köveiből Hojsza Zsuzsa és Péter alakították ki. A kápolnabelső talaját a falunap előtti napon fejezték be.

A talajra az utolsó pillanatban került a kőborítás, amit bontásból kidobott anyagból mentettem meg… pont annyi volt, amennyi oda kellett. A lapokat Zsuzsi saját kezűleg ragasztotta fel, és fugázta. Én, meg a férje segédkeztünk.17

A „kápolnát” 2007. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony előestéjén szentelte fel Orosch János segédpüspök. A szobrot a templomtól délután négykor induló körmenet kísérte a kápolnáig. Legelöl, a körmeneti feszület után a ministránsok haladtak, majd két lány horgolt (Máriát és az Oltári Szentséget ábrázoló) templomi zászlókkal, utánuk fehér ruhás kislányoktól körülvéve, világoskék vállszalagos fiatal lányok vitték a felvirágozott-szalagozott saroglyára állított Madonna-szobrot. Az őket kísérő asszonyok közül többen népviseletbe öltöztek. Az időseket, nehezen járókat autóbusz szállította, amely a Gárdony falurészből indult, és előre bejelentett, szükség szerinti megállóknál szedte fel utasait.
A helyszínre érve kis megnyitó programot tartottak, melynek keretében Matyó Anett szavalt, aztán Varsányi Viola ismertette a Babba szó jelentését és a Babba Mária kultuszának jelentőségét. Utána Orosch János segédpüspök szentmisét celebrált és felszentelte a kisépítményt. Az ünnepi misén a cserkészek énekeltek, harangot pedig Kiss Gyula biztosított. A szentmise végén Péter József a palástiak nevében megköszönte Varsányi Violának a szobrot, illetve az adományt. Az ünnepség után a nagyobb adakozókat Somogyváriék pincéjében megvendégelték.
Felajánlások a felszentelés után is érkeztek, ezeket az utómunkálatoknál, a szépítő és konzerváló tevékenységnél (festés, az időjárás szeszélyének kitett faanyag konzerválása, szútól mentesítés stb.) használták fel. Az adakozók és a munkában részt vevők az objektumot ábrázoló emlékképecskét kaptak, és fényképüket egy dicsőségtáblán helyezték el.
A kápolnaszentelés napjához kis történet is fűződik: Rimaszombatban lakók igyekeztek az ünnepségre, de előbb Budapestre kellett utazniuk. Hogy időben Palástra érhessenek, egy kicsit túllépték a megengedett sebességet. Megállították őket a rendőrök, s megkérdezték, hová sietnek olyan nagyon. A válaszon (hogy kápolnaszentelésre) annyira meglepődtek, hogy büntetés nélkül elengedték őket.18

Az új objektum

Az új objektummal Palást egy egészen különleges szakrális kisemlékkel gazdagodott. Egyéni tervezése miatt építészeti stílusa eltér a környéken gyakori, egyszerű, sátor- vagy nyeregtetős, házikószerű képoszlopoktól. A kisépítmény alaprajzát 180 x 200 cm-es négyszög adja, a kiugró tető négy kerek betonoszlopra támaszkodik, melyből kettő beépül a két oldalfalba. A falak hasított túri dolomitból készültek, az ajtónyílás boltíves, csakúgy, mint a kőből rakott oltárpadka mögötti bemélyedés; a mennyezet azonban egyenes. A bejáratot fehérre festett, kétszárnyas, nyílhegyvégződésű, kovácsoltvas rácsajtó fedi. A padkán áll a kb. 70 cm magas, különleges megfogalmazású Nagyboldogasszony-szobor, mely Máriát telt idomú, életerős fiatal nőként ábrázolja; Istenanyaságát (csíksomlyói mintára) a háta mögötti, keskeny, aranyozott lécekből kialakított mandorla hangsúlyozza. A szobortípus kiválasztását az adományozó így indokolta:

Körülnéztem a Ferenciek terén lévő kegyszerboltban, kerestem egy szépet, megfelelőt. Többet is láttam, de akkor a magasból, egy polcról rám nézett. Ott állt, és olyan lenyűgöző volt, hogy egy percig sem tétováztam. Tudtam, hogy csakis Ő kell! Egyébként a csíksomlyói Szűz Mária szobra is egy életerős, kissé parasztosan kerekded arcú ábrázolás. Akkor ebben is hasonlíthatók.19

A kőfal kívül-belül fugázott, a fehérre meszelt betonmennyezetre 12 aranyszínű csillagból koszorút festettek. A bádoggal fedett tető első része nyeregtető, ebből emelkedik a csúcsos huszártorony, amely mögött a tetőzet tompaszögben, egyenesen ereszkedik a hátsó falra. A torony csúcsát gömbre állított kettős kereszt díszíti. A jobb oldali első oszlop lábazatába csurgót építettek, amelybe a mintegy 50 m hosszú csőrendszeren érkezik a Bába-barlang apokás sziklájából fakadó forrás vize. A vizet bevizsgáltatták, emberi fogyasztásra alkalmas. A bejárat feletti háromszögletű orommezőre aranyszínű, a mandorláéval azonos formájú sugarakat kibocsátó, fél napkorongot és a Babba feliratot festették.
Az építmény járólapokkal kirakott előterére vasvázas, műanyaggal borított fapadot állítottak az itt megpihenők, elmélkedők részére. A jobb oldalon, négy-öt méternyire az építménytől, a domboldalba mélyített, deszkatámasztékos lépcsősor tetejénél ágasfából kialakított oszlopon tájékoztató táblákat helyeztek el. A rombusz alakú hátlappal és csipkézett szélű, háromszögletű tetővel védett, ipszilon alakú póznára két fatábla és egy bekeretezett, színes papírnyomatú házi áldás került. Az egyik táblán fehérrel festve a kisépítmény sematikus rajza, valamint a dedikáció szövege látható:
A BABBA / kápolnát építették / a palásti hívek / 2007-ben / [itt egy szövegelválasztó virágmotívum következik] Szűz Mária szobrát falunknak / ajándékozta / Varsányi Viola 2006-ban / ISTEN fizesse meg!
A másik falapra egy verset festettek, mégpedig Pósa Lajos Faluvégen című művét. A helyesírás, illetve szócsere (sorkezdő kisbetű, írásjelek hiánya, „ott” helyett „itt” stb.) alapján feltételezem, hogy a szöveget emlékezetből írhatták, mivel a vers egy nyomtatott változatát megtaláltam az elemi népiskolák számára 1936-ban kiadott tankönyvben:

Bár az objektum a néprajzban használatos felosztás és terminológia szerint a mezei oltárok közé sorolható (vö. Liszka 2000, 29), a helybeliek már a kezdetektől csupán kápolna, kápolnácskaként említik.
A háttér

Az építés költségeire Hojsza Zsuzsanna napi pontossággal vezetett feljegyzései szerint a templomi perselyezésen kívül hatvanhat személy adakozott, a munkálatokban pedig százötvenegy személy vett részt. A legtöbbet adakozókat és segítőket külön névsorban is kiemelte: Varsányi Viola tanárnő, Havala József id., Községi Hivatal, Nagy István és Ilona (Utca), Gyenes György (Utca), Rados Imre, Bohus József, Hudec Pál, Velebny Gábor, Szikora Mária és József, Palásthy Pál és családja, Gál Mária (Tujafás utca), Karvai Gábor, Hojsza Péter és családja, Bohus László és családja, Buzás Károly, Krizsan Károly, és egy névtelen adakozó, aki az első offerába 1000 Sk-t tett.
A szinte minden apró részletre kiterjedő „naplóban” némely név többször is felbukkan, hiszen az illető (vagy család) nem csak pénzzel, hanem munkával, esetleg természetbeni adománnyal is támogatta a jó ügyet. A szervezési-irányítási munkálatokat felvállaló és nagy odaadással végző Hojsza Zsuzsanna például úgyszólván minden munkafázisban részt vett családostul, építési anyagot, élelmiszert, bort adományozott, illetve Zsuzsanna saját költségen több ízben főzött a „kápolnán” éppen dolgozóknak. Adatközlőként Hojsza Zsuzsanna megjegyezte:

Sokszor magamra maradtam, és az ég segítségét tapasztaltam meg nap mint nap. A vízforrást is csodás körülmények közt fedeztem fel, hogy szinte hihetetlen volt… mindenesetre hálás vagyok az égnek, hogy megszületett a kápolna.

Az aprólékos elszámolásokat, néhol személyes gondolatokat is tartalmazó jegyzetet Hojsza Zsuzsanna áldáskéréssel zárja:

Az építés minden jóakaróját áldja meg az ég, fizesse meg munkájukat az Isten, segítse meg őket Babba Mária, a Napba öltözött asszony, hogy családjaikban ragyogjon a hit, a remény és a szeretet!

Összegzés

Az egyéni kezdeményezésen alapuló „kápolnaépítés” (eltekintve néhány személytől, akik valami okból gáncsolták az építkezést) összefogásra késztette a falu lakosságát, ösztönzőleg hatott a közösségi életre. Bár eredetileg a magyar nemzeti identitástudat erősítése volt az egyik deklarált szándék, a munkálatokban részt vevők névsorának ismeretében nyilvánvaló, hogy nem a nemzetiségi hovatartozás, hanem elsősorban a vallási meggyőződés, valamint a közösségi kapcsolatok fontossága került előtérbe.
A Bába-patak, vagy Bába-árok mentén a Babba-kápolna nem az egyetlen szakrális kisemlék. Közel a domb aljához, közvetlenül az árok felett, ma is van egy szilfára erősített képszekrény, benne a Szent Családot munka közben ábrázoló, színezett kerámiaszobrocskával. Hajdan forrás felett állt, a palástiak emberemlékezet óta jártak oda imádkozni, s a vizet is hordták haza. „Annyira jó víz volt, hogy összevesztek rajta. Akkor az egyik ember higanyt öntött bele, és elment a víz.”20
A régi, képszekrénnyel jelölt, Bába-patak melletti szakrális tér a 2007-ben felszentelt mezei oltárral ismét új életre kelt, mert a hívek nem csak egyéni imák elmondása céljából, hanem közös áhítatok alkalmából is felkeresik a környék egyik legújabb, rendszerváltás után épült Mária-tiszteleti helyét. Pünkösdvasárnap hajnalban (ugyancsak csíksomlyói mintára) itt várják imádkozva a napfelkeltét, pünkösdhétfőn pedig a „kápolnánál” celebrált szentmisén vesznek részt. A pünkösdi időponttal mintegy hangsúlyozzák a palásti és a csíksomlyói Babba Mária, a Napba öltözött Boldogasszony közti eszmei párhuzamot.

Irodalom

A történelmi…
2001 A történelmi Magyarország atlasza és adattára 1914. Pécs: Talma Kiadó.

Bakács István
1971 Hont vármegye Mohács előtt. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Csáky Károly
2002 Palást – Egyházi emlékek. Komárom: KT Kiadó kft. / Honismereti Kiskönyvtár, 182/
2008 Szakrális kisemlékeink nyomában I. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Czuczor Gergely–Fogarasi János
A magyar nyelv szótára 1. kötet. Pest: Magyar Tudományos Akadémia.

Daczó Árpád
2000 Csíksomlyó titka. Csíkszereda: Pallas, Akadémiai Könyvkiadó.

Györffy György
Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Jekelfalussy József
1892 A Magyar Korona Országainak helységnévtára. Az 1890-iki népszámlálás főbb eredményei vármegyék és községek szerint. Budapest: Országos M. Kir. Statisztikai hivatal.

Kiss László
Palócia végvára / 850 / Bašta Palócie. Komárom: KT Könyv és Lapkiadó Kft.

L. Juhász Ilona–Liszka József
2006 Szakrális kisemlékeink. Somorja: Fórum Kisebbségkutató Intézet /Jelek a térben 1./

Liszka József
2000 Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely: Lilium Aurum.

Palugyay Imre, ifj.
1855 Békés-Csanád, Csongrád és Honth vármegyék leirása. Pest: Heckenast Gusztáv.

Pesty Frigyes
1984 Kéziratos helynévtárából Hont vármegye és kiegészítések. Szentendre: Pest megyei Művelődési Központ és Könyvtár.

Tóth Imre
1987 Ipoly menti palóc tájszótár. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság.
2007 Palóc tájszótár. Budapest: Nap Kiadó.

Zsilka László
1996 Palástok Palástja. Palócia végvára. Palást község Önkormányzata.
Melléklet

A Babba-kápolna építésére adományozók és a munkálatok résztvevõinek névsora:

Pénzt adományoztak:
1. Varsányi Viola
2. Balko család,
3. Bartal Ilona,
4. Blasko Mária,
5. Bohus Ilona,
6. Bondor Margit,
7. Borka Mária,
8. Buzás Erzsébet,
9. Buzás Mária (Alsoki),
10. Cúth Magdolna,
11. Czanik Júlia,
12. Fábián Mária (Kissor),
13. Farkas Ilona,
14. Farkas László id.,
15. Fricz Irén,
16. Gál Mária,
17. Gyenes Erika,
18. Gyenes Júlia,
19. Hegedűs Margit,
20. Helység Ilona,
21. Hojsza Erzsébet,
22. Hojsza Mária,
23. Hrcska Magdolna,
24. Jala Erzsébet,
25. Jarosik Mária özv.,
26. Karvai László,
27. Kissimonyi Ilona,
28. Kocsmáros Mária,
29. Korcsok Irén (Szög),
30. Kőszegi Júlia (Ipolyság),
31. Kotra Mária,
32. Kovács Magdolna,
33. Krizsan Mária,
34. Lipták Mária,
35. Lukács Mária,
36. Lukács Pál,
37. Marton Magdolna,
38. Matyó Erzsébet (Spányik),
39. Matyó Mária,
40. Mikulášiová Helena,
41. Nagy István (Utcai),
42. Nagy Mária (Rumlik),
43. Oszli Erzsébet,
44. Oszoli László kántor úr,
45. Oszoli Mária,
46. Palásthy Erika,
47. Palásthy Éva,
48. Palásthy Gizella,
49. Palásthy Pál,
50. Péter József,
51. Róm Tibor dr.,
52. Sille Julianna,
53. Somogyvári Ilona,
54. Stec család,
55. Számel Borbála,
56. Szikora Erzsébet,
57. Szondi Irén,
58. Šovčík Magdolna,
59. Teknős Margit,
60. Teknős Mária,
61. Velebná Mária (Páska).

Egyéb adományok (engedélyezés, szervezési munkák, szakmai tanácsadás, építőanyagok, élelmiszerek, bor és frissítők, virág, villanyáram, szerszámok és gépek kölcsönzése, főzés, szállítás, vásárlási kedvezmény, stb.):

1. Varsányi Viola szoboradományozó,
2. A vadásztársaság (főzés),
3. Benyus János,
4. Bohus József,
5. Bohus László,
6. Bondor János,
7. Buzás Mária,
8. Csányi Ernő,
9. Farkas György,
10. Flokk Károly,
11. Gyenes György,
12. Havala József id.,
13. Havala József ifj.
14. Hocsák Julianna,
15. Hocsák Lívia,
16. Hojsza Péter,
17. Hojsza Zsuzsa,
18. Hrcska Magdolna,
19. Hudec Pál,
20. Jasensky Ivan,
21. Jasensky Peter,
22. Kápka Julianna,
23. Karvai Gábor,
24. Kiss Gyula,
25. Kiss István,
26. Kneizel István,
27. Korcsok László polgármester,
28. Korcsok Zoltán,
29. Koterik László,
30. Kovács Magdolna,
31. Községi Hivatal,
32. Krisztin József,
33. Matyó László alpolgármester,
34. Mihalovics Marián,
35. Oszli Erzsébet,
36. Péter József,
37. Rados Imre,
38. Sille Roland,
39. Skamla János,
40. Strhár György,
41. Szikora Mária,
42. Szondi Alica felsőtúri polgármester asszony,
43. Szondi Irén,
44. Tenczer Józsefné Ilona,
45. Velebny Gábor,
46. Wechter János plébános,
47. Zemanyik Margit.

Az építkezésen ingyen dolgoztak:

1. Annus Tamás,
2. Antal Csaba (Ipolyság),
3. Antal József (Ipolyság),
4. Antal Vera,
5. Antalicz Ferenc,
6. Benko István,
7. Beňo Károly,
8. Beňo Károly ifj.,
9. Berceli János,
10. Bohus Róbert,
11. Bondor Margit,
12. Bordács Henrich,
13. Buzás György,
14. Buzás József id.,
15. Buzás József ifj.,
16. Čišecky Dániel,
17. Čišecky Dávid,
18. Drégelyi László,
19. Ďuriš Péter,
20. Farkas Ádám,
21. Farkas Dávid,
22. Farkas Kálmán (Vác),
23. Farkas Kálmán,
24. Farkas László,
25. Flok Rozália,
26. Forgács … (Túr),
27. Frányik Ivan,
28. Gál Mária,
29. Gócs János,
30. Greško Zdeno,
31. Gyenes György,
32. Gyenes Irén,
33. Hatvanger József,
34. Hojsza Gyula,
35. Hojsza Péter ifj.,
36. Hojsza Péter,
37. Hojsza Viktória,
38. Hojsza Zoltán,
39. Hojsza Zsuzsa,
40. Kalinčiak Marián,
41. Kápka Károly ifj.,
42. Karvai Gábor,
43. Kis Attila,
44. Kis József,
45. Kis László,
46. Kis Róbert,
47. Kis Róbert (Battyás),
48. Kis Zoltán,
49. Kis Zoltán (Battyás),
50. Kiss György,
51. Kiss Gyula,
52. Kiss József (Alsoki),
53. Kiss Piroska,
54. Kissimonyi Zoltán,
55. Klukon Róbert,
56. Korcsok Imre,
57. Korcsok Miklós,
58. Kósa Milan,
59. Kovács Ferenc,
60. Kovács Kálmán,
61. Kovács László (Gulit),
62. Kovács Magdolna id.,
63. Kovács Timea,
64. Krisztin József,
65. Krizsan Károly,
66. Lukács Mária,
67. Matyó Anett,
68. Matyó Irén,
69. Matyó Károly,
70. Matyó Márió,
71. Mikulášiová Helena,
72. Mikulka István,
73. Nagy György,
74. Oláh Rudolf,
75. Pásztor József,
76. Péter József,
77. Racsko István,
78. Róm Mihály,
79. Sille Julianna,
80. Skamla János,
81. Skamla Róbert,
82. Smiknya Ilona,
83. Snírer Lilla,
84. Snírer Lívia,
85. Strhár Henrietta,
86. Strhár Marek,
87. Svarc János,
88. Szalma István,
89. Szalma József,
90. Szikora István,
91. Szikora József,
92. Šovčík Miroslav,
93. Tuhárszky Erik,
94. Vano … (Sági),
95. Varga Milan,
96. Velebny Bence,
97. Velebny Gábor,
98. Velebny József ifj.,
99. Židuliak István.

A munkálatokban részt vettek még:

1. Bodzsár István,
2. Bohus Károly,
3. Bohus Róbert,
4. Bohus Róbert (Malom utcai),
5. Buzás Károly,
6. Drozdík Radoslav (Tubány),
7. Flokk Zoltán,
8. Chrašťanský Ján,
9. Jakus Sándor,
10. Jarosik József,
11. Kaštier Ján,
12. Kis Gábor (Tujafás u.),
13. Kis György,
14. Kis László (Part),
15. Kotra István,
16. Lukács Pál,
17. Marton István (Part),
18. Matyó János,
19. Mikulka Gyula,
20. Oláh Olivér,
21. Pásztor János,
22. Péter István,
23. Rosevák Pavol (Part),
24. Teknős István,
25. Teknős József.

Babba kaplnka v Plášťovciach
(Zhrnutie)

Babba kaplnka v Plášťovciach bola postavená r. 2007 vďaka súkromnej podpore a s pomocou miestneho Vlastivedného spolku. Nezvyčajné pomenovanie Babba Mária sa dostalo do hontianskej obce, ležia-cej na slovesko-maďarskej jazykovej hranici, prostredníctvom darkyne Violy Varsányi, ktorá spojila známe pomenovanie Madony z pútí v sedmohradskom Csíksomlyó s ľudovým názvom potoka neďaleko Plášťoviec tzv. „Bába-patak“. Stavba poľnej svätyne, ktorú domáci nazývajú kaplnkou, bola zahájená za účelom posilnenia maďarskej národnej identity, práce však podnietili obyvateľov obce k vzájomnej súdržnosti a tak sa stalo, že sa domáci spoluúčastnili či už zbierok, tak samotnej realizácie diela nezávisle od národnosti. Podľa koordinátorky diela Zsuzsanny Hojsza, popri kostolných zbierkach šesťdesiatšesť občanov podporilo projekt finančným príspevkom a ďalších stopäťdesiat priložilo ruku k dielu pri samotnej stavbe. Niektorí sa pričinili pri plánovacích, organizačných, logistických a iných činnostiach. Ďalší pomohli zapožičaním materiálu, strojového parku, náradia a iných nepostrádateľných pomôcok. Pri samotnej vysviacke boli nápomocní materiálovo, ale aj inou činnosťou (kvetinovou výzdobou, občerstvením atď.). Výsledkom tejto dobre organizovanej súčinnosti sa stala stavba – sakrálny objekt, ktorý oživil spoločenský život obce, vniesol aj novú líniu do náboženského života v obci. Pre domácich sa stala Babba kaplnka nielen miestom pre súkromnú modlitbu; na Turíce tu spoločne očakávajú východ slnka v sprievode modlitieb a spoločne sa zúčastnia následnej svätej omše. I týmto vyzdvihujúc duchovnú paralelu medzi svätyňami v Csíksomlyó a Plášťovciach.

(Preklad: Borbála Szilva)

Die Babba-Kapelle in Palást (Plášťovce)
(Zusammenfassung)

Die Babba-Kapelle in Palást (Plásťovce) wurde dank einer persönlichen Spende, mit Unterstützung des Vereins für Landeskunde (Honismereti Társaság) im Jahre 2007 erbaut. In die Gemeinde, die an der ungarisch-slowakischen Sprachgrenze, im ehemaligen Komitat Hont, liegt, ist der in Siebenbürgen übliche Ausdruck Babba Mária durch Vermittlung der Stifterin, Frau Ilona Varsány, übertragen worden. Sie hat die bei der Kirmes von Csíksomlyó gebräuchliche Benennung mit einem hiesigen Flurnamen, dem Namen des Bába-Bachs verbunden. Der von den Einwohnern „Kapelle“ genannte Fluraltar entstand ursprünglich auf Grund einer Initiative, deren Hauptziel die Stärkung der ungarischen nationalen Identität gewesen ist. Für den Bau wurde jedoch ein kollektiver Zusammenschluss notwendig, daher haben sich sowohl bei der Spende als auch an der Ausführung Menschen unabhängig von ihrer Nationalität beteiligt. Laut Zsuzsanna Hojsza, die die Bauarbeiten koordiniert hatte, haben sich neben der kirchlichen Spendensammlung sechsundsechzig Personen mit einer finanziellen Spende beteiligt, hunderteinundfünfzig Personen haben persönlich bei den Bauarbeiten geholfen. Mehrere haben sich an den Aufgaben der Organisation beteiligt, es gab einige Personen, die Baustoffe gekauft oder geliehen haben, andere haben wiederum bei dem Transport mitgeholfen oder Werkzeuge und Arbeitsmaschinen zur Verfügung gestellt haben. Die Kosten der Weihefeier, die Getränke sowie die Blumendekoration wurden ebenfalls aus Spenden gedeckt. Das als Ergebnis einer gut koordinierten Zusammenarbeit ent-standene Objekt hat das gesamte Gemeinschaftsleben stark angeregt, darüber hinaus hat es auch dem religiösen Leben des Dorfes eine besondere Note verliehen.
Die Babba-Kapelle wird von den Dorfbewohnern keineswegs nur aus persönlicher Andacht besucht – am Pfingstmontag wartet man vor der Kapelle mit einem gemeinsamen Gebet auf den Sonnenaufgang, außerdem wird hier die Heilige Messe zelebriert, wodurch letztendlich auch die ideellen Parallelen zwischen der Babba Mária von Palást und Csíksomlyó betont werden.

Alsó-Ipoly népe a 18. században

A Kárpát-medence északnyugati részének legjelentősebb folyója az Ipoly. Folyásvidékének alsó szakaszán, Vámosmikolától a torkolatáig, a Dunába ömléséig viszonylag sűrű a településhálózat. A toroklatvidéki táj jelentősebb helysége Szob. A folyó bal partján, illetve mentében helyezkedik el északkeleti irányban Ipolydamásd, Letkés, Ipolytölgyes, valamint Vámosmikola. Az Ipoly vidékéhez csatlakozik a hegyek közé ékelődő Nagybörzsöny. Az Ipoly túlsó, északi oldalán Mikolával átellenben van Ipolypásztó, amelyet a korabeli források Pásztoha néven említenek. A folyás mentében található Kiskeszi, Ipolyszakállas, a torkolatvidéktől kissé távolabb pedig Bajta, Helemba és Leléd.
A 18. századi életkörülmények megismeréséhez legfontosabb történeti forrás a Mária Terézia-féle úrbéri összeírás, s annak dokumentumai. A reformjairól nevezetes uralkodó 1767. január 23-én bocsátotta ki az úrbérrendeletét, amellyel országosan rendezni kívánták az úrbéri viszonyokat, adózási rendszert szabályozni, illetve meghatározni az úrbéresek által használt földek, a jobbágytelek (sessio) nagyságát, rendezni az úrbért, amelyet az urbáriumban rögzítettek (lásd Novák 2006). Kilenc pontból álló kérdőívet készítettek, amelybe a kérdezőbiztosok helységről helységre járva – a települések elöljáróinak hitelesítésével – rögzítették az adott válaszokat. A kérdőív kilenc pontja:
„1. Vagyon-é valamelly urbariumjok, s ha vagyon, minéműek és micsoda üdőtül fogva hozattatott bé?
2. Ahol penigh semmi urabariumok ekkoráig nem voltak, contractus szerint-é, avagy bé vett szokás és usus szerént az jobbágyi roboták tétettek? És olyatin robotáknak pediglen ideje mioltátúl fogvást kezdődött és vétetett bé? Nem de tallán az mostani contractusok előtt más urtbariumok voltak, és azok micsodássak voltanak? És mikor kezdődött robotolásnak módgya?
3. Ahol semmi urabariumok és contractusok nincsenek, az szokott és ususba vett jobbágyi adók mibül állók; ezen föllyül mikor és mi móddal az ollyatin szokásba vett robotok kezdődtek?
4. Minden helségnek micsoda és minemő haszonvétele, ugy ellenben micsoda kárára szolgáló állapoti határában vannak?
5. Hány és micsodás szántóföldeket és réteket egész ház helyes jobbágy bír, egy hold föld hány posonyi mérőre való, és a réteken maga ideiben sarjut kaszálni lehett-é?
6. Egy-egy jobbágy által hány napi és mindnemő robot, mennyi számú vonyó marhával eddiglen az uraságnak tétetődöt és az menetelek és jövetelekkel az jobbágyoknak számláltatott-é az robotában, vagy sem?
7. Az kilenczed eddighlen és micsoda időtűl fogvást mikbül adatott és azon kilenczednek kiadása azon vármegyebéli és más dominiumokban szokásban vagyon-é? És miket még az jobbágyság más adó feiben esztendőnkint maga földes uraságának adott, és jelesen az adók és ajándékok az földes úr által akár kész pénzben, akár naturálékban mibül állók?
8. Hány puszta ház helyek vannak minden helségben, melly időtül fogvást, és mi okbúl pusztultak el, és ki által birattatnak?
9. Az jobbágyok szabadok-é, vagy örökössek?”

Az összeírást végző hivatalnokok vármegyéről vármegyére, helységről helységre jártak összeírni a kérdőpontokra történő válaszokat. Pest-Pilis-Solt vármegyében már 1768-ban (Novák 2006), Hont vármegyében az 1769. esztendőben, valamint 1770 első hónapjaiban végezték el a munkát. Vidékünkön Ipolyszakállas kivételével – amely mezővárosi rangú helység, oppidum volt1 – a települések falvak (possessio) voltak. A kérdezőbiztosok a falu elöljáróit kérdezték, akik – írástudatlanok lévén – kezük keresztvonásával hitelesítették a dokumentumot. Sem a főbíró, bíró (judex, rychtar), sem a törvénybíró (legislator), sem az esküdtek (jurati) nem tudtak írni, csupán – ahol volt – a jegyző hitelesített saját keze aláírásával.
A kérdőpontok válaszadásával egy időben készítették el az úrbéri összeírást (conscriptio). Regisztrálták az egyes úrbéresek tényleges birtokában lévő házastelek, szántóföld és kaszáló rét területnagyságát. Ezek szolgáltak alapul az úrbérrendezés számára, amelyet az 1770-ben megállapított urbárium foglal magába. Ebben az úrbéri összeírásban az egyes jobbágyokat már az úrbérrendeletben meghatározott nagyságú jobbágytelek keretei közé sorolták.
Az úrbéri felmérés az adott helység lakosságának nyelvén történt. A szlovákság körében érezhető az összeírók nemzetiségi hovatartozása is, akik a biblikus ócseh nyelvet s a szlovák nyelvjárásokat használták. A vizsgált terület helységei közül Bajtát, Helembát, Kis-Keszit, Ipolypásztót, Ipolyszalkát, Vámosmikolát magyar, Nagybörzsönyt német, Ipolydamásdot, Lelédet, Szobot többségében szlovák nyelvű lakosság lakta. Érdekességként említhető meg, hogy míg a szlovákok vallomásait nyelvükön rögzítették, a börzsönyi németekét – akárcsak Nagymaros, Zebegény esetében is – magyarul írták le.
Az úrbéri kérdőpontokra adott magyar nyelvű választ Letkés, a szlovákot Szob példáján mutatjuk be. Letkésen 1769. június 20-án végezték az összeírást. A kérdőpontokra az alábbi feleletek adták:2
„1mo Itt semmi Urbariom nintsen.
2do Száz húsz ftott 15 dn. Esztendőnkint Censusul fűzetnek melly suma pénzbúl minden Gazdara essik 87 ½ dn Zellérre pedig 15. dn. a’ mi abbúl hibázzik, közönséges jövedelemből tolgyák. Ezen Censusban 5 fn. Malom és 21. fn. Palinka Korcsmabeli Arenda foglaltatik, mind ezekből Uraság Tisztye előtt Esztendőnkint számot szoktanak adni. Sem Contractus itt nintsen, hanem a’ régi szokás szerint robottákot tesznek.
3tio A meg nevezett Censuson felüll, valamire kívántatnak gyalog és marhával dolgoznak.
4to Van a’ Hellységnek 12 szekire valo réttye, elegendő marha éllő földgye tűzre s- uraság engedelmével épületre valo fája is, két darabban 22 kilás földgye, fél kilenczed Désmat adogatnak. A Fölgyeiket és Réttyeiket zápor essők bé szokták arkolni mivel partos hellyeken vannak, a’ szántó földek nehezebben, némellyeket ippen nem lehet trágyázni, a’ mikor ki önt az Ipoly rétekben nem kevés károkat tesz.
5to Minden Gazdának Ortoványokat ki vévén 11 darabban 28 kilás fölgyei 3. darabban harmad fél szekér termő réttyei Vannak, nem = egyenlők a’ Hold földgyek, a’ sarjut nem masut, hanem a lapós helyeken lehet kaszálni.
6to Nánan szénát kaszálni, győjteni, Hordani, oda valo menetellel s- visza jövetellel őszel négy nap, Tavaszal annyi ideig szántani és vetni, egy hítig trágyát hordani Őszi gabonát többnyire 4. Nap Annyi nap Tavaszt aratni, és Helyben ősze hordani szoktak, Gulyabeli Marhának szalmazasara egy holnapig hetenkint egy egy szekeret álétanak, 20 kapásra való Esztergami szöllőben mindenémő munkát tesznek, a’ Budai és Budai Préshez Désmaláskor hol 4. hol 6. gyalog Ember 4. néha 6. Hétreis köldeznek, a’ Désmát Budárúl többnyire Hajón, mellyet 8. 9. Lovon vontattak, annyi Gyalog Embert adnak Esztergamig, onnat N. Szombatba hol 15. szekeren, hol huszon ötön is horgyak vagy 2. Esztendőben, ippen Budárúl szekereken N. Szombatba vitték. 100 öll fát az ide való Erdőkben vágnak Szobra hordanak s ha ott = helyben uraság el nem adhattya, a’ Hajóba rakják, s- Esztergamig viszik, hol 6 hol 8. szekeretis Öres Hordókért Nagy Szombatba köldenek, s- Ezeken kivűl akármely munka kivántatik meg teszik, 4 Marhán dolgozni szoktak, mint hogy eddig urbariomok nem volt robottába nem számláltatott az uttyok.
7mo Az előtt Tized Désmát vagy 24. Esztendőtül fogvást, fél kilenczedet is Gabonábúl, Borbúl, Méhekbűl, Lencsébűl, és Borsobúl adnak. Lúdakbúl és Kacsákbúl mindenkor Tizedet; Kender Désma helett a’ Gabonát magok zsákjaiban, és Ponyvaiban Vermekhez, és a’ Dunához horgyák. Más ezen = vármegyében lévő Uraságok e gész Kilenczedes Désmát vesznek Buda Désmásra 4 Icze Vajat, 4 Kappant, 12. Csirkét 4 Lúdat 4 Kacsát 50 Káposzta fejet, 50 Tojást adnak, Esztergami Konyha Ordinantiára 1. fn. 15 dn. mely Census béli Summába hajól Esztendőnkint fűzetnek és ha Karácsonyi ajándék fejében Őzet, s- három nyúlat állétanak őszel 5. f. Nyulassal 90 dn a’ Censusra le szolgálnak.
8no Puszta házhelly nintsen.
9vo Őrökös Jobbagyokk mongyak magokat.

Fő Biró ifjabbik Szőgyén János X
Esküttek Simon Istvány X Tőr. Biró Kabarcz Mihál X
Simony Albert X Pap Istvány X
Varga András X Kuralyi Simony X
Üdősbik Szőgyén János X
Gasparus Farkas Loci Notarius per quem Subscripti Judices mp”

A szobiakat 1769. június 24-én kérdezték meg az úrbéri viszonyokról. A szlovák nyelven íródott válaszuk:3
„1mo Tuto Dedina Zaden Urbar nema.
2do Sto dvaczat Zlatÿ 15 dn. Kazdo ročne Panstwu na Cinz Platia, Penize túto na gedneho kazdiho Gazdu, a Hofera rozkažugu Richtarÿ, Richtar gich wibera najprwon. Pred Dedinu, a’ patom Dedina, pred Panskim Oficirem Kazdi Rok počet dawa, w čenzÿ priem z horam dolozenem obsahuge za 5 Slatich od Mlina, a’ 30 fn. od Paleneg obicžagi odbawugu Panstinu.
3tio Mjmo predmenowaneho čenzu wseligake roboty wikonawagu, gak Pes, tak y z Lichwu.
4to Ma Dedina na s. wozgu skrze panstwo date w troch Susoch Luky, ktere kazdy Rok kosy, a mimo tich, geste 2. Luky we dwach kusoch na 3 wozy, ale teto dwe = ponewač na kregi su, prÿ Rolach len Kazdi Druhi Rok sa kosia na dosztatek na ohnu sucze Drewo magu, tak take ÿ na Stawania zdowolenim, Panskim, gedine polowicz Dewatku dawagu steg pricziny, ze okolo Budinskeg Dezmy musa robit a’ do Trnawÿ odwazat. Prdetim od Marosonau a’ w Maroskich Horach Pasu dawolnu maly. Za kteru – pomacheli gim Siachowe Drewo = k Dunagu odwazat, ponewač ale okolo Sobskeho Chotara ginde Lichwu Past, tak ze a’ mnoho-meneg, gako predtim Lichwy muozu drzat Luk techdas welmi-malo magu, kak ze Lichwu ze swogim Senom nemuozu Zimuwat.
5to Z Gazdou nektery mimo kopanic 21 kusoch pod 48 kil zeme magu – nemetery Polovicz tolko, gakosto pod 24 kil w gednom kuse Luku na geden Woz Sena = nektery na pol woza gednake nemagu. Hany aneb Osredkÿ Zeme, do nekterich wiacz, do nekterich meneg sa zasege; Na Lukach Mladcza nemuoze sa kosit.
6to Na Nanje Seno kosiewagu Hrabu, a’ na nuszte zwazagu, na praty Helemby w = Sigatÿ Dunagskeg Luku na 23 wozou Kosie, Hrabu, a’ na Hajowoch sem do Sobu do powazagu na Nane w Geszen, spolu ÿ z Častu 5 Dnÿ, 4. Dnÿ na Yar, oru Segu Truz wiwazagu. Znu a’ tam = Zwazagu tuto na Sobe Zeme na Pansku Strani zosmiwa Pluchmÿ zwazagu: Hnogia, Zme, a’ Zboze zwazagu. Zrno kedi na Nanau, kedi do Osztrihou odwazagu. Ma geden woz w Sobskem Chotarÿ Luku kosia w Ostrihou w Panskeg Winiczy na 50 kapacou w sečku robotu na wikonawagu do Budinu Sudi Prazne kedy na dwoch, kedy na 4. Hayovach odwazagu, k Budinskemu Presu w čas Dežmy na geden Tiden 6. Ludÿ dawagu, Dezmu z Budina na Hagovach, ku kterim 10. Ludÿ kedy 4. kedy 15. na 20 kedi ag na 25. wozoch Trnawÿ wozia. 100 Siach Drewa w Letkičkich a’ w Dameskich Horach rubawagu wozia od tutot, kde Panstwo rozkaze na Hajovach odwazagu, w Letkičkich Horach každo ročne kedi 12. kedy 10 Ludy Duhy ruba do Tidna nekedy ag daleg kedi 20. kedi 25. wozou takowe Drewo na Duhy sem do Sobu odwaza, a’ od tuto do Osztrihoma Dewatÿ Hajowj wozia, kedi 10. Ludy, kedy 201. kedy az wiač, dokud kresanga trwa, w Osztrihome kresse, pred oberačkamy a po oberačkach kedy za 6. kedy za 7 Tideny, kazdy Tiden 5, 8 kedi 10. Ludy do Oszstrihomu posielagu, Sudi, ktere na zdegsy Hostinecz z winom sa dawagu, Kdys sa – wiprasnia, do Osztrihomu wozia od tud ag na zdegsu, ag na Damasku Krčmu Wino, a’ gako kolvek druha robota Panstwu gest potrebna wikonawagu, na 4. Zaprasnich = Dolitkach robia. Dosawad Urbar nemely, atak nerataka sa gim do = panstiny czesta.
7mo Dle od 24 Rokuw az polowicz Dewatek Dezmÿ ze Zbozia z Wina z Wčiel Sossowicze, a hradu dawagu, pred tim len Desietek dawali, 2 Husy, a z- kačie az wčil len Desatek, Meszto Konopneg Dezmy zbozie Panske, w Dezmu we swogich wrečach wozia, a’ Swoge panywy na Panskem potrebugu wginich wtegto Stoliczý sučich panstwach czeli Dewatek na Dezmu dawagu. Na Dezmáva Budinskiho 4. Holby Masla, 4. Husy. 4. Kacziče. 4. Kapuný, 12. Kurancz. 50 Hlau Kapuszty, 100 wagecz, 3. Petrslenu a’ Chrenu 8. wiazanich wistawagu, na Osztrihomskeg kuchiny ordinantiw 1 Zlaty 25 penezy, ktere do čenzu sa ratagu geden kazdy rok platga ked na Mesto Danky a’ Daru Srnu a’ trý Zagacze 90. penezy z Cenzus a gim zratuge.
8o Tu na Szobe Puszta Sedinÿ nenÿ.
9o Yrečity tochto Panstwa Poddanÿ.

Richtar Hoxa Janoss X Terveny Biro Kliment Mihály X
Kormos Janoss X Glozel Pável X
Nebojsza Martin X Nagy Istvány X
Simon Janoss X
Kliment Mateg X
Pavolus Pávelcsék Loci Notarius p quem Subscripti Judices mp.”

Az úrbéri kérdőpontokra adott válaszokból az Ipoly-vidék jobbágyságának életkörülményei válnak ismeretessé.
Vidékünk települései, illetve az Ipoly folyó medre viszonylag magas hegyek közé ékelődik. Északon terpeszkedik a Selmeci-érchegység, amelynek legmagasabb csúcsa az ezer métert meghaladó Szittnya. Tulajdonképpen ez a középhegységi táj ereszkedik lépcsősen az Ipoly irányába. A hegység – mint a neve is mutatja – ásványkincsekben gazdag. Az ércbányászat, különösen a nemesfém kitermelése alapozta meg Selmecbánya és Korpona hírnevét a korai évszázadokban – úgyszintén jelentősebb helyzeti és helyi energiákból, funkciókból eredeztethető tekintélyét (pl. az evangélikus egyház Bányai Kerülete, a felsőszintű bányászati, erdészeti szakképzés központja). Selmecbánya volt Hont vármegye legfontosabb kereskedelmi központja is, Korponával együtt szabad királyi rangot élvezhetett (lásd Bircher 2006). Az Ipoly déli oldalától – a Dunától határolva – emelkedik ki a Börzsöny-hegység, amelynek legmagasabb csúcsa a 936 méteres Csóványos. Az Ipoly felé eső területén több falu alakult ki, Barátitól egészen Szobig. Miként a Selmeci-érchegység, úgy a Börzsöny is a Kárpátok hegységrendszere belső vulkanikus eredetű középhegységi vonulatának része. Legfontosabb kőzetalkotója az andezit (Cholnoky é.n.). A középkor derekán Nagybörzsönyben is jelentős volt még az ércbányászat. Emlékét őrzi a falu gótikus temploma, amelyet bányásztemplomnak neveztek el (Dercsényi szerk. 1958; Novák 1977a).
A vidék legfontosabb vízfolyása az Ipoly, amely azonban hajózásra nem alkalmas. Legjelentősebb mellékvizei a Korpona- és a Selmec-patak, amelyek Ipolyság környékén csatlakoznak a folyóhoz (a Szikince-patak a Garamba folyik). A Selmec-patakot „érczes vízűnek” említik a 18. századi források, utalva arra, hogy jelentős esőzés során a bányavidékről lezúduló szennyes, zagyos ár jelentős károkat okozott a falvak lakosságának kaszálóiban. Vízi szállítás nem történt az Ipolyon, a folyó két partján húzódó úton zajlott a tengelyen történő gabonaszállítás a Dunához, Szob irányába, valamint a másik – vidékünkhöz közel eső –, Báth mezőváros hetipiacaira. Ipolyszalka mezőváros is heti két alkalommal tarthatott piacot. A folyón épített – ugyancsak az oldalsó sebes folyású patakokon – vízimalmok őrölték a gabonát. A börzsönyiek kárvallásuk között említették meg, hogy a helységnek „vagyon közönségessen […] két Malma, aki Víznek fogyatkozása miatt, tőbbet hever, hogy sem dolgozik”. Tehát, a patak vize a csapadék, az esőzés függvénye volt.4
A folyót övező dombvidéki táj számos, néven nem is nevezett vízfolyással rendelkezik, amelyek a hegyekből ereszkednek alá, s az esővizet szállítják az Ipolyba. Például a pásztóiak 1769-ben arról nyilatkoztak, hogy „Midőn kiönt az Ipoly, Réttyeiket iszapollya, zápor esőnek után Kertyeiken keresztül folyó Csarad vize nem kevés károkatt a’ Kertekben tészen.”5 A lelédiek kárvallásai között is előfordul az Ipoly kiáradása, úgyszintén az átmenő forgalom: „S Kodliwostÿ ma kdyz Ipel wÿlege, csasztokratye welÿkeroby wa zkodÿ, Okrem toho krÿzom cesz chotar Welÿka Hraczka Cesta gest, skade ponyewacs mnoho holbitku honywagu, mnoho Transenÿ, a’ Furmany prechazagu, Tÿ gak w lukach, Take ÿ wrolach gymskodÿ Csÿnÿa.” – nyilatkozták 1769. november 8-án.6
A vidék megélhetésének alapját a mezőgazdálkodás biztosította. A magasabb hegyi részek az erdő birodalma volt, helyenként irtványokkal („ortovány”) tarkítva. Itt a földművelés nyert teret, de a legeltetésnek, kaszálásnak is különösebb jelentősége volt. A szobiak hegyi szállásokról7 tesznek említést: „Z Gazdou nektery mimo kopanic 21 kusoch pod 48 kil zeme magu.”8 Az Ipoly feletti dombságot a földműveléssel hasznosították. A bajtaiak arról beszéltek 1769-ben, hogy „mivel Dombos helyeken helheztetve lennenek szantó földgyeik, azoknak tragyazasa keményebb munkával tétetődik, és az zapor essőktül gyakran mósatik”.9 A magasabb térszínen fekvő Börzsöny lakói szintén a termőföld mostohaságára panaszkodtak: „Kár – vallási: szanto fölgyeik többnyire kövecses hegyeken vannak, kiknek némely részeit igen nehéz munkaval tragyazák, Némellyékét pedig tragyazni sem lehet, azok is a zápor essőktől rontattatnak, Rettyeik többnyire szarazak, kiken sereget [másodkaszálású füvet, sarjút, szlov. mladza] soha nem kaszalnak.”10
Az 1769-ben felmért állapotok szerint az egyes helységekben az úrbéresek különböző nagyságú és kiterjedésű földdarabot birtokoltak, illetve használtak. A börzsönyiek elmondása szerint „Ezen helységben egész Ház helyes Jobbágy nem lévén, minden fél helyet edgyenlőképpen 20 Posonyi mérű11 alá való vagyon ki osztva, Rétyeik házok után edgyenlő képen lévén fel osztva, ki többet, ki kevesebbet bér”.12 Helembán „Némely Gazdának 13 darabban 4. Kilára való fölgyei13 vannak némellyek fél annyit birnak, itten Hely rétek nintsenek, hanem csak azok, a’ mellyeket az elleik osztottak, a’ Hold földek nem egyenlők, a’ Réteken Sarjút nem lehet kaszálni”.14 A damásdiak vallomása: „Nektery Gazdawa wiminagcze kuranicze wdwaczatich kusoch pod 16 Kil, druhÿ a Pesstÿ, kussoch pod 8. Kil nekterÿ wtroch kusoch na 4. kil Zeme magu w patiwetroch, a’we dwoch kusoch na ctirÿ, dwa, a geden Woz Sena, Honÿ, a neb osredkÿ Zemÿ nenÿ su gednake do nekvich pol druheg kily, do mnohich gednu kilu segu, tes kolwek prÿ Iply Luky magu, ponewačz wsaknich meneg ag stawkawÿ podlegssie biwagu, Mladczu nemuczu kosit.”15 Ipolypásztón „Egész ház helyes Gazda tizen három darabban harmincz Kilát el vét, kélt darabban ött szekér szénát kaszál, a’ hold földek nem egyenlők, a’ réteken sarjut is lehet kaszálni”.16 Kiskeszin „Az ollyan Gazdáknak a’ kik két forintott a’ Censusra füzetnek ött darabban némelly régi eleb ortványokon kívül 18. kilás fölgyeiek vannak, a’ többie 9 kila alá valók, nem egyenlők a’ Hold földek, némellyekben többet, némellyekben kevessebbet vetnek. Réteken a’ sarnyútis kaszálhattyák”.17 Leléden „Kazdy czelo honny podanÿ ma na rownak po home swem wÿdelenjch na 26 Kÿl Zemj, a Lukÿ na 4 wozÿ Sena pol domnÿ rownim spusobem pod kyl 13. Zem, a’ 2 wozÿ Sena”.18 Letkésen „Minden Gazdának Ortoványok ki vévén 11 darabban 28 kilás fölgyei, 3. darabban harmad fél szekér termő Réttyei vannak nem = egyenlők a’ Hold földgyek, a’ sarjut nem masut, hanem a’ lapós helyeken lehet kaszálni”.19 Ipolyszalka mezővárosban „Az egész ház helyes Jobbágynak egyenlő föl osztás szerent vagyon 28 Posony Mérő alá valo fölgye, es harom szekér szénat kaszáló réttye, fél haz helyesekk van 14 Posonyi Mérő alá valo Fölgyek és 1½ szekér szénat kaszálo réttyek. Serenget kaszálni nem szoktak”.20 Ipolytölgyesen „Némelly Gazdának 12 darabban 9 ortoványokban lévők 16 kila a’ többieknek 6- darabban 9 kilás földgyei és négy két darabban réttyeik vannak, a’ hold földek egyenlők, a’ réteken sarjút lehet kaszálni”.21 Vámosmikolán „Egész ház helyes Gazda már nyoltz, már tiz, már tizenkét darabban harmincz harmincz négy némellyik tőbb kilát is ell vét, három, négy darabban, négy őtt s. hatt szekér szénát kaszál, nem egyenlők a’ hold földek. A réteken sarnyútis lehet kaszálni”.22
Az úrbéresek által művelt földek, a jobbágyföldbirtok tehát különböző művelésági földdarabból, szántóból, kaszálóból és kertekből (kenderföld, káposztás) állt. Külön említés történik az irtványföldekről, amelyek azonban nem tartozhattak a jobbágytelek állományába, mivel szorgalmi földnek minősültek – azaz a jobbágyság külön munkájával, az erdő irtása során keletkeztek, hasonlóan a szőlőbirtokhoz –, nem estek úrbérfizetés alá, külön adóztak utánuk.23
A határhasználat rendjét illetően az úrbéri kérdőpontokra adott feleletek nem nyújtanak eligazítást.24 A föld szabadfoglalása már nem volt érvényben, a földeket rendszerint két vagy három nyomásban művelték, tavaszi és őszi vető, valamint ugar váltórendszerben. A nyomások, vetők, azaz a calcaturák a határ különböző részein helyezkedtek el. A hegyoldali részeken, mint Börzsönyben, Damásdon, Tölgyesen két nyomás alakult ki, az Ipoly közelében fekvő tágasabb határú helységekben – Vámosmikola, Kemence – a háromnyomásos határhasználati rendszer alakult ki (Novák 1977a, 254, 274–278).
Az őszi vető, valójában az őszi gabona, búza vetésére vonatkozik. Érdekességként említhető meg, hogy az Ipoly folyásának felsőbb vidékén, így Tésán, ahol a folyó szélesebb síkságot alakított ki, a talaj is lazább szerkezetű, a búza kevésbé termett meg: „Mint hogy maid nem felényire ezen határ homokos se búzát, se tavaszt nem vethetnek, töbnyire a fölgyeikett rossal vetik.” – mondották a helyiek 1769. november 6–7-én lejegyzett vallomásukban.25
Tavasszal vetették el a tönköly gabonafajtát, a zabot és a kukoricát. A kerti vetemények is ekkor kerültek a földbe, akárcsak a káposzta és a kender, valamint a lencse, borsó, petrezselyem (az említett torma évelő növény, azaz évente nem került sor a vetésére). Ezek termesztéséről a dézsma- és ajándékszolgáltatás kapcsán van ismeretünk. A kötelező úrbéres munkaszolgálat, a robotolás megemlítésekor a különböző mezőgazdasági munkák végzésére derül fény. A helembai jobbágyok 1769. június 26-án arról beszéltek, hogy úrbéri kötelezettségük teljesítése során „Nánay helységben szénát Kaszálnak, Győitenek, hordanak, nem Külömben Duna Szigetben is, a’ hol 10 szekérre való rét keről dolgoznak […] Tavaszalis 4. Nap egy hitig trágyát hordanak. 4. Nap aratnak s- Gabona hellyben öszve hordanak, Szobra 9 ekével, minden szántásra egy nap járnak, vetnek, és- aratnak, és a’ Gabonát öszve horgyák, harom hitig Gulyabeli marhai szalmáznak…” A szokásjog alapján fizették a „Tized Désmát”, valamint a kilencedet. Mint általában a honti helységekben sok helyütt, Helembán is csupán „fél Kilenczedetis Gabonábúl, Borbúl, Barányokbúl, Méhekből, Lencséből és Borsobúl adnak; Ludákbúl és Kacsákbúl mindenkor Tizedet, Kender Désma helett, magok zsákjaikban, és Ponyvaikban, a’ Gabonát horgyák […] Budai Désmára 6 Iczer Vajat, 6 Ludat, 5 Kappanyt, 10 Csirkét, 4. Kácsát, 50 fej Káposztát, 50 Tojást 6. csomó Petreselmet, és tormát adnak”. Az úrbéri kötelességek közé tartozott a vadászat, a vadászat idején történő vadhajtás is. A földesúr megkövetelte, hogy őzet, két nyulat karácsonyi ajándéknak adjanak, vagy helyette pénzt fizessenek, amelyet a censusba, az adóösszegbe számláltak.26 Az ipolydamásdiak is hasonló munkákról és szolgálatokról tettek említést 1769, június 23-án: „W Geszen spolu I Z Často kedÿ 4. kedÿ 5. Dnÿ, dnÿ na Yar oru, Segu, Trusz wiwazagu, Znu a Meszte zwazagni, Mimo toho na Sabe zem, ale ze Sestina Pluhu zrabagu, a’ = z Bozia zwazagu […] Predtim Desatek ale od ctira dwaczatich rokuw, az palawich Dewatek Dezmy, ze z Bozia z Baranczou, Wina, z Čel, Sosowicze, a’ Hraczku dawagu, Z Husÿ, a’ Skačič wždičky Desiatek. Na Mesto Konopneÿ Dezmu bozie we swogich wračach, a’ Ponyvach do Gám, a’ Dunagu wozia, gine wtegto Staliczy gsuce Panstwa Čely Dewatek na Dezmu beru. Na a’ Budinskiho Desmava 4 Holby Masla, 4 Koponi, 8. Kurecz, 4- Husy, 4. kačice, za Kapusnich Hlau, 8. wiazenie Chrenu, a” Petrslenu, sto wagecza wrstawuga […] kazdoročne platia: na Mesto Danky a’ Dari Srnu, a’ 3 zagacze dagu za sirnu 5. Zlatich, za Zagacze 90 penazy tez do čenzu sa gim rata.”27 Az ipolytölgyesiek úrbéri kötelessége is hasonló volt: „Nánay hellységben szénat kaszálni, gyűjteni hordani öszel = oda való menetel, s. visza jövetellel 4. Nap, Tavaszal harom nap = szantanj, tragyazni, és vetni néha egész hétig gabonát Aratni, s- hellyben ösze hordani […] Annak elötte Tized Désmát vagy 24 Esztendőtül fogvást pedig fél kilenczedes Désmátis Gabonábúl, Borbúl, Méhekbűl, Lentsebül és Borsóbúl, s. olyankor a’ midőn a’ kukoricza meg termet, abbúlis adnak, Lúdakbúl és Kácsákbúl mindenkor Tizedet, Kender Désmának hellyibe a’ Gabonát, magok zsákjaiban és ponyvaikban Vermekhez és Dunához horgyák […] Budai Désmára őtt Icze Vajat, ott Kappanyt, 10 Csirkét, negy Ludat, hol ket, hol 4. Kácsát 30. káposzta fejet, két három csomó tormát és petrslmet, néha 50 Tojást kevessebbet adnak […] Karacsonyi ajandék képiben őzzet, s harom Nyúlat allétanak, őzzet 5 ftert Nyúlakal 90 pénzt a’ = censusra füzetnek.”28
A dézsmálás kapcsán a báránydézsma mellett kecskéről is szó esik. A bajtaiak „Baranyokbul, gedőkbül” [ti. gödölye, fiatal kecske – NLF], a börzsönyiek bárány helyett „kecskékbűl”, a szalkaiak is „Baranyákbúl és Kecskékbűl” adtak kilenced dézsmát.29
Más honti helységekben a földművelés módja is ismeretessé válik. A tésaiak vallomásából kiderül, hogy „ugarláskor, forgatáskor, és őszi vetéskor is nyolcz nap szántani, vetni” szoktak.30 Tehát három alkalommal szántottak. A forgatást keverőszántásnak is mondták, így a tergenyeiek: „Itt helyben Tergenyen, azon kivül szomszéd Helységben Nagy Peszeken, Kis-Sallón, ezen Vármegyében, Garamon túl pedig Zselizen és Vezekényen Ns Bars Vármegyében, négy hétig kaszálnak, győitenek és szénát hordanak, Zselizi=Helységben, Kerék=Udvardi, és Mindszenti Pusztákon tavaszal három hétig őszi vetés alá anyi ideig szántanak, vetnek, és boronalnak, két hetig Ugarolnak, két hétig Kevernek, négy őtt hétig is tavasz és őszi gabnát aratnak, hanem az idén némely részire a’ tavasz gabonának Tisztarto Ur szakványos Aratókatt fogadván egyedül 15. napig arattak, töbnyire két hétig őszi és tavasz Majorságott Zselizi határba, Mindszenti és Kerék=Udvardy pusztákbul öszve hordanak […] Uraságh gabonajat tiz szapujával31 viszik, hanem az idén tsak egy szer némellyek Báthban némellyek Szent Benedekben vitték, Új esztendő nap tájban, hatt őtt szekérrel vajat, turot, élést, baromfit, holmit magok költségin holl Galánthára, holl Pozsonyban viszik, egy hétig kukoriczat tisztanak, és rozsot buzábul irtanak…” – sorolták fel 1769. augusztus 30-án a robotmunkákat.32 Az ipolydamásdi jobbágyok „Na Nanje prÿ Ostrihopmu sweg Kapituleskeg Dediny Kosia trabu, a’ na Meste Zvazagu w Panskem sadze, prÿ Iply pod Pustim zamkam podobne Lukam na 806. Susednu Dedinu zwazagu. W Geszen spolu I Z Často kedÿ 4. kedÿ 5. Dnÿ, tolko dnÿ na Yar oru, Segu, Trusz wiwazagu, Znu a na Meste zwazagni, Mimo toho na Sabe zem, ale ze Sestina Pluhy zrabagu, a’ = Bozia zwazagu…”33
A szőlészet is fontos üzemágnak számított. A XVIII. században már a magas hegyvidékek kivételével a dombos tájon virágzó szőlőkultúra volt. A szőlő – mint utaltunk rá – szorgalmiföldként külön jövedelmet jelentett a földesúr számára, a szőlőművelők dézsmával és munkával adóztak neki. Vidékünkön a zsellérek rendszerint a káptalan esztergomi szőlőjébe jártak kapálni. A földesúr megkövetelte a szőlőjének művelését is, robotmunkaként. Az esztergomi érsekség és a káptalan Budán is, szüret idején, dézsmáláskor munkára rendelte a zselléreket („Gyalog embert”, „Ludy”, „Chlapou”), akik ott a prések mellett dolgoztak, majd hordókba téve a dézsmabort, hajókon, lovakkal vontatták Esztergomig, onnan pedig Nagyszombatba szekéren szállították tovább.34 A helembaiak elmondása szerint „a’ zsellérek 18. kapára való Esztergami Uraság szöllőiben mindenemő munkát tesznek. Hol 4. hol 5. Embert Désmáláskor, a’ Budai préshez adnak, a’ Désmát Budárul többnyire Hajón, a’ kit 6. 7. Lovon vontattnak s= annyi Embert melléje rendelnek, Esztergamig, onnét N. Szombatba, 9. 15. Szekeren horgyak, vagy 3 Esztendőben ippen Budárul, amint hogy kevessebb Désma volt 9 szekeren vitték, 50 öll fát – az ide való Erdőkben vágnak, Dunához hordanak, s. ha ott el nem adatik, Kövesdre Esztergam mellett, hol Kohid: Gyarmatra, oda közel lévő helységekbe, hol Budára viszik, öres hordokért hol 4. hol 5. szekeren nagy Szombatba köldezünk. Dongának való fát egy Hétig 8. 10. Emberrel vágatnak, Szob alá le viszik s. a’ Hajón Esztergamba szolgáltatnak, annyi Ember, néha egy 8 hétig néha tovább is Pintérek mellett ugyan Esztergamban dongákat farag, hát hétig 7: 8: Ember Keriterezis körül segít, Koós Paallagra, Nosztrára és Szokollyára, 6: 8: szekér Uj hordókért járni szokott […] Öres Hordókat kétszer, haromszor Esztergambúl Budára hajón onnet abronczot Esztergamba hordanak…”35 A damásdi szlovákság hasonló nyilatkozatot tett 1769. június 23-án: „Wostrihoma w Panskeg Winiczy, na 23 kopačov Hofferÿ wseczku robotu wikonawagu, k Budinkomu presu, wčass Dyezmy za dwa Tižden po pat, Pesich robotnikou wistanowagu, Dezmu 2 Budinanate Hagowe hac kteremu kedy 4. kedÿ 6. Kony, a’ tolko nekedÿ ÿ wieče Chlapou dawagu, po Ostrihom dopowazagu, odtud kedy na Sedmy kedÿ Osmy. Kedy ay na dwanacztÿch wozou do Trnawÿ wozia dwarazy; Ze mensia Dezma bala od Sameho Budina az do Frugu wozily. 50 Siach drewa wzdeg sisch Horach rubagu na Sob wozia, a’ ked sa priam, tam neodrapaday nec Horou nakledagu, a’ Kostrihomu od pravagu kazdo roczne tu Damasdkich Horach drewo na Duhy za Tiden rubagu, Filia na desatich wozoch k Sobu odwazagu, odtud na Hagowe k Ostrihomi witahugu pat Paholkou na Tiden do Ostrihomu predgmenowane Duhy z Debnawnÿ struhat posielagu, kedj ctirja kedi Patowja ag za 7o Dodnÿ poligat pomahagu, Prazne Study S Tarnawÿ kedy na dwoch do Ostrihomu od tud nekdi pak od Sobi do Budina na Hagowe spusagu, a’ Hagau prazni na Spatek na dwoch na troch Konyoch do prawazugu a’ gako kolwek gim Robotu poziada panstwo wikonawagu…”36
A zsellérek kötelessége volt tehát a földesúr szőlőjében dolgozni. A tésaiak elmondásából kiderül, hogy három alkalommal kapálták a szőlőt: kötelességük volt „Majorság beli szöllőt öt nap fedni, ’s harmadik kapálását tenni”. A szőlő fedésére ősszel, a tél beállta előtt, tavasszal viszont a szőlő nyitására került sor. A „harmadik kapálás” a szőlő érése előtt történt.37 A pásztóiaknak is kötelessége volt „egy nap majorságbeli szőllőt kapálni, és meczeni”.38
Az úrbéresek robotmunkája közé tartozott tehát az ölfavágás, s a fa Szobra szállítása. Az Eszterházy herceg szokolyai erdejében hordókészítéshez szükséges dongákat is vágtak, amelyeket Vámosmikolára és Pásztóra, vagy Lévára kellett szállítaniuk. A hordó kötéséhez, abroncsozásához szükséges mogyoróvesszőt is az úrbéresek vágták az erdőségekben. Az ipolypásztóiak vallomásukban erről is szóltak: „holl ötven holl 60 ölly fát közönségesen vágni, ’s némely részit Mikolára egy fertály Ora járó szomszéd Helységben némely részit néha pedig Dunára is Szobhoz […] küldeni, három négy szekéren hordoknak való dongákatt Szokolyai Erdőkbül már Mikolára, már Alsó-Fegyvernekre, fél és egy napi járó földre, azon kívül abrontsokat Szakállosy Mogyorosbul ugyan Alsó-Fegyvernekre szolgáltatni […] öt hat szekérrel a bort a midőn ezen Dominiumnak szükségein felül vagyon Lévára vinni…”39
Az úrbéri felmérés és összeírások a társadalmi viszonyokat kellően reprezentálják. A vidék nagyobb része egyházi birtok volt, földesúr az esztergomi érsek (Bajta, Börzsöny, Leléd, Ipolyszalka), az esztergomi főkáptalan (Helemba, Ipolydamásd, Ipolytölgyes, Kiskeszi, Letkés, Szob).40 Az Ipoly alsó folyásvidékén Galántai Eszterházy Miklós herceg két falut birtokolt, Ipolypásztót (Pásztoha) és Vámosmikolát. Pásztohán volt az egyik uradalmi központ.
Az úrbéri összeírások az esztergomi érsekség falvaiban hiányosak. Az úrbéri kérdőpontos válaszok, valamint az 1769-es összeírás megtalálható, azonban az úrbérrendezést dokumentáló 1770-es összeírás, úgyszintén az abban esztendőben készített szőlőösszeírás sajnálatos módon hiányzik.41
Az 1769-es úrbéri összeírás az úrbéresek használatában lévő földbirtokot regisztrálja, s egyben a jobbágytelki állapotokat mutatja be. Az esztergomi érsekség helységei:

Lélekszámban s a jobbágybirtok nagyságban is legnagyobb helység Szalka mezőváros, utána következik Börzsöny, s Bajta és Leléd a legkisebb település. Az 1769-es összeírás még a házas zsellérek teleknagyságát is feltünteti. Az érseki helységek közül Bajtán és Leléden birtokoltak a zsellérek házastelket, fundust. A káptalani birtokon Letkés, Szob rendelkezett nagyobb lélekszámmal. A falvak többségében 1769-ig a zsellérek különböző nagyságú fundust birtokolhattak.
Az 1769-es tényrögzítő összeírás alapján került sor az úrbérrendezésre, amelyet 1770-ben készítettek el, s azt urbáriumban rögzítették. Vidékünk falvainak többségében – az érseki falvak kivételével – a változásokat nyomon tudjuk követni. A házastelket pozsonyi mérőben (pm) állapították meg. Az 1769-es összeírás a szántó területét is pozsonyi mérőben határozta meg (1 pm = 1200 □ öles hold). A kaszáló rétet embervágóban42 számolták 1769-ben, 1770-ben pedig holdban jelölték. Az 1770-es úrbérrendezés során az egyes helységeket földminőség alapján osztályozták. Helységeink többsége első osztályba lett sorolva. Az első klasszisú helységben (Helemba, Ipolydamásd, Ipolypásztoha, Letkés, Szob, Tölgyes, Vámosmikola) egy egytelkes jobbágy 1 pozsonyi mérő házastelket, 18 hold szántót és 6–8 hold kaszáló rétet birtokolhatott (a másodosztályú helységben, Kiskeszin, 20 hold a szántó mennyisége, a kaszáló 6 hold). A jobbágyok közel annyi földet birtokolhattak, mint korábban, azonban változások is bekövetkezhettek, ezért pótlékföld – korrekció – került kiosztásra. A jobbágytelki állomány differenciáltabbá vált 1770-ben a korábbiakhoz képest.

Az úrbéri összeírásokban külön felsorolták a házas és házatlan zselléreket. Az 1770-es conscriptio összehasonlítási lehetőséget nyújt a korábbi viszonyokkal, jelentős különbségek azonban nem mutatkoztak:

Az úrbéri felmérés során tisztázódott, hogy az úrbéreseknek korábban földesurukkal nem volt szerződésük (contractus), urbárium sem létezett, „régi bé vett szokás szerint” teljesítették adózásukat és robotkötelezettségeiket. Ennek következtében a jobbágytelki földek (parcellák) nagysága, kiterjedése, darabszáma, a holdak száma sem volt egységesen szabályozott. Az úrbér fejében a jobbágyok változó nagyságú robotterhet viseltek, nem volt meghatározva mértéke, módja sem. Különböző termesztvényekből (gabona, lencse, borsó, kender), jószágokból (bárány, kecske, méh) dézsma kilencedet (gyakran „fél kilenczedet”), tizedet (csirke, kappan, kacsa, lúd, kenderfonál), valamint ajándékot (vaj, tojás, őz, vadnyúl), konyháravalót is szolgáltattak a földesúrnak.
A jobbágytelki viszonyok tehát rendezetlenek voltak. Az úrbéresek különböző néven kerülnek megemlítésre. Bajtán ismeretes, hogy a faluban „sem egész ház helyes sem pedig fél helyes jobbagyok nem lennének […] Nyolczad reszin hasz helynek üllüknek” (tulajdonképpen a házas zselléreknek) is ki volt osztva bizonyos mennyiségű szántóföld és rét. Helembán arról beszéltek, hogy az egy összegben fizetett adót (cenzus) „minden Gazdára és zsellére reá vetnek”. A gazda név a jobbágyokra vonatkozott. Ipolypásztón is „egész házhelyes Gazdáról” történik említés, akárcsak Kiskeszin. A szlovák falvakban a jobbágy „Poddany”, a jobbágytelek „Gruntu” és „Sedenÿ” néven említődik, Leléden az egésztelkes „celeho honny Poddanÿ”, Ipolydamásdon „Nektery Gazdowa” található. A zsellérek „Zelary”, „Hofferÿ”, „Ludy”, „Chlapou” néven ismeretesek.
Az 1769-es összeírásban a házastelket (fundus) pozsonyi mérő, úgyszintén a szántóföldeket is – a kila helyett – pozsonyi mérőben (600-600 □ ölével), a kaszálót pedig szekér széna helyett embervágó (kb. 1000–1200 □ öl) mérték szerint számolták. Az 1770-es úrbérrendezés során az országos mértéknek és földminőségi osztályozásnak megfelelően alakították ki a jobbágytelkeket. Egy egésztelkes jobbágy 2 pozsonyi mérő (1200 □ öl) házastelket, 24 hold szántót és 12 hold rétet kaphatott az első minőségi osztályú helységben. Ez a földmennyiség – mint utaltunk is rá – jelentős mértékben csökkent vidékünkön (18 hold szántó, 6–8 hold rét), melynek okát a természeti környezetben, a mezőgazdálkodásra alkalmas terület szűkebb voltában kereshetjük.43
1770-ben a szőlőket is összeírták. A magas hegyek kivételével egész Hont megyében, így vidékünkön is jelentős szőlőművelés történt már a korábbi évszázadokban is. Különösen jó borokról van tudomásunk Nagybörzsönyből. Például a 15. században egy selmeci kamaragróf az ottani „folyékony aranyból” vásárolt, de maga Selmec városa is telepített Börzsönyben szőlőt (Novák 1977b, 219 és 217). A jobbágyok, házas és házatlan zsellérek – mint utaltunk rá – szorgalmi földként juthattak szőlőterülethez. A zsellérek esetében csupán a szőlő birtoklása jelentett földhasználati lehetőséget. Számos helyen földbőség lévén, külső helybeliek is szőlőföldet birtokolhattak. A szőlőterületet kapában (lat. fossores, szlov. kopač) mérték. A kapás szőlő tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy egy egész nap milyen nagyságú szőlőföldet lehetett megkapálni. Ennek értéke igen változó, amelyet a földterület domborzati viszonyai, talajminősége alapvetően meghatározott. A meszes, tufás, agyagos talaj, valamint a jó fekvés, napsütötte órák nagy száma, kedvező feltételeket teremtettek a szőlőtermesztés számára. A kapa mértékegység 250 □ ölben határozható meg.44

A XVIII. századból nem ismerjük a szőlőterületeket, azonban a XIX. században már több helységből van tudomásunk róla. Például Nagybörzsönyben kisebb-nagyobb szőlők voltak a határ különböző részein, így Nováki vagy Bane, Rózsaföld vagy Kutyahát, Magospart, Magyarhegyalaja, Rustok. Nagy összefüggő szőlőterület volt a Górhegy, Weiszekker, valamint a Roth-dűlő, amely átnyúlt a tölgyesi határba is. Ipolytölgyesen is számos szőlődűlő található, mint a falu felé eső legrégibb telepítésű Öreghegy, voltak szőlők a Szilfai-dűlőben, Bányahegyen, Rókamájban, Tejeki-dűlőben, Csókás- és Hegyi-dűlőben, Baglyasban. Nagybörzsönyből az Ipoly felé nyúló tágas völgy hátságán találhatók Vámosmikola szőlősterületei: Májhegyoldal, Májegyalja, Bodak, Berza, Középhegy, Források, Bagó, Rákos, Hanák (Novák 1977b, 225).
A vidék lakosságának életét, gazdasági-társadalmi viszonyait bemutató, az 1769-es állapotot rögzítő összeírást és az 1770-es urbáriumot az alábbiakban közölt részletes úrbéri összeírási táblában mutatjuk be, a szőlőterület kimutatásával együtt. A korábbi állapotokat mutató 1769-es összeíráshoz képest jelentős változások álltak be a jobbágytelek nagyságában. Szabályozták, egységesítették a jobbágyok használatában lévő földbirtok nagyságát; megfigyelhető, hogy egyes jobbágyok eltűntek a helységből (elhaláloztak vagy elköltöztek), viszont több faluban a házas zsellér jobbágy rangra emelkedhetett, jobbágytelek birtokába került. Az egyes helységek személynévanyagának, névadási szokásainak is értékes forrása az úrbéri összeírás. A házastelek (fundus) arányában korrekció is történt, amelyeket pótlékföldként számítottak a jobbágytelki járandóságba.45

Rövidítések: J – Jobbágy; HZS Házas zsellér; HNZS: Ház nélküli (házatlan) zsellér.

Possessio Bajta

Conscriptio Urbarialis 1769 1770 [hiányzik]

ESZTERGOMI ÉRSEKSÉG

Possessio Börzsöny

Conscriptio Urbarialis 1769 1770 [hiányzik]

ESZTERGOMI ÉRSEK

HZS

HNZS

Possessio Hellemba
I. osztály, 18 hold szántó, 8 hold kaszáló

Conscriptio Urbarialis 1769 1770

ESZTERGOMI FŐKÁPTALAN

HZS

HNZS

Connotatio Vinearum Possessionis Hellemba
Ad Dominium Arcis Ipoly-Damasd juris. Ven. Archi Capituli Strigoniensis spectarum
1770

Ipoly-Damásd
I. osztály, 18 hold szántó, 8 hold kaszáló

Conscriptio Urbarialis 1769 1770

ESZTERGOMI FŐKÁPTALAN

HZS

HNZS

Connotatio Vinearum Possessionis Damásd

1770

Possessio Ipoly-Pásztoha [Ipolypásztó]
I. osztály, 18. hold szántó, 6 hold kaszáló

Conscriptio Urbarialis 1769 1770

GALÁNTAI ESZTERHÁZY MIKLÓS Herceg Ipolypásztói Uradalom

HZS

HNZS

Connotatio Vinearum Possessionis Pasztoha

1770

Possessio Kis Keszi
I. osztály, 20 hold szántó, 6 hold kaszáló

Conscriptio Urbarialis 1769 1770

ESZTERGOMI FŐKÁPTALAN

Connotatio Vinearum Possessionis Kis Keszi

1770

Possessio Leléd OL HTL C 3025. 108 c. 88. sz.

Conscriptio Urbarialis 1769 1770 [hiányzik]

ESZTERGOMI ÉRSEK

HZS

Possessio Letkés.
I. osztály, 18 hold szántó, 6 hold kaszáló

Conscriptio Urbarialis 1769 1770

ESZTERGOMI FŐKÁPTALAN

HZS

HNZS

Connotatio Vinearum Possessionis Letkés

1770

Oppidum Szalka

Conscriptio Urbarialis 1769 1770 [hiányzik]

ESZTERGOMI ÉRSEK ESZTERGOMI ÉRSEK

HZS

HNZS

Possessio Szob [Sobskeg Osady]
I. osztály, 18 hold szántó, 8 hold kaszáló

Conscriptio Urbarialis 1769 1770

ESZTERGOMI FŐKÁPTALAN

HZS

HNZS

Connatatio Vinearum Possessionis Szob

1770

Possessio Tőlgyes
I. osztály, 18 hold szántó, 6 hold kaszáló

Conscriptio Urbarialis 1769 1770

ESZTERGOMI FŐKÁPTALAN

HZS

HNZS

Connotatio Vinearum Possessionis Tőlgyes

1770

Possessio Vámos – Mikola
I. osztály, 18 hold szántó, 6 hold kaszáló

Conscriptio Urbarialis 1769 1770

ESZTERHÁZY MIKLÓS Herceg Ipolypásztói Uradalom

HZS

HNZS

Connotatio Vinearum Possessionis Vámos-Mikola

1770

Az 1770-es úrbérrendezés, az urbárium bevezetése tehát rendezte, egységesítette a jobbágytelki viszonyokat. A jobbágyság társadalmi differenciáltságát mutatja, hogy egész teleknagyságot meghaladó értékek mellett töredéktelkek nagy száma válik ismeretessé (7/8, 6/8, 5/8, 4/8, 3/8, 2/8 1/8 sessiók). Az úrbérrendezés során már a házas zsellérek fundusát nem jelzik, jóllehet a zsellérek házzal rendelkeztek, ellentétben a házatlanokkal, akik más fundusán éltek (pl. gyermekek, kézműiparosok).
Az urbárium rendezte az úrbéresek kötelességeit. A jobbágy igás robotját 54 napban állapították meg, a zsellérek 104 nap gyalogmunkát végeztek. Egy forint adót fizetés mellett, vajat icceszámra, kappant, tyúkot, tojást szolgáltattak, kenderfonással is meghatározott mérték szerint kellett az úrbéreseknek adózni.

Irodalom

Bakács István
1971 Hont vármegye Mohács előtt. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Bircher Erzsébet sorozatszerk.
2006 Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt. Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (ford. Tóth Péter). Sopron: Központi Bányászati Múzeum.

Bogdán István
1990 Magyarországi hossz- és földmértékek 1601–1874. Budapest: Akadémiai Kiadó.
1991 Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Cholnoky Jenő
é.n. A Föld és élete. Világrészek, országok, emberek. VI. Magyarország földrajza. Budapest: Franklin Társulat Kiadása.
Dercsényi Dezső szerk.
1958 Pest megye műemlékei I–II. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Novák László Ferenc
1977a A Börzsöny északnyugati vidékének településnéprajzi viszonyai. In Börzsöny néprajza. Ikvai Nándor szerk. Szentendre: Pest megyei Múzeumok Igazgatósága, 243–307. p. /Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 5./
1977b A Börzsöny-hegység ÉNy-i vidéke falvainak szőlőművelése. In Börzsöny néprajza. Ikvai Nándor szerk. Szentendre: Pest megyei Múzeumok Igazgatósága, 219–241. p. /Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 5./
1982 Cegléd mezőváros a XVIII. században és a XIX. század első felében. In Cegléd története. Ikvai Nándor szerk. Szentendre: Pest megyei Múzeumok Igazgatósága, 121–188. p. /Studia Comitatensia. Tanulmányok Pest megye múzeumaiból 11./
2001 Gömör településnéprajzi viszonyai. In Gömör néprajza. Ujváry Zoltán szerk. Debrecen: k.n., 541–815. p.
2006 Pest-Pilis-Solt vármegye népe a XVIII. században. Nagykőrös: Arany János Múzem /Archivum Musei de János Arany nominati III./
2010 Gömöri szlovák jobbágyok Mária Terézia korában. In Kontexty identity. Jubilejný zborník na počesť Anny Divičanovej. Az identitás összefüggései. Köszöntő könyv Gyivicsán Anna tiszteletére. Krekovičová, Eva–Uhrinová, Alžbeta–Žiláková, Mária red. Békešská Čaba–Békéscsaba: Celoštátna slovenská samospráva / Országos Szlovák Önkormányzat – Katedra slovenskej filológie Filozofickej fakulty Univerzity Eötvösa Loránda / ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék – Ústav etnológie SAV / SZTA Etnológiai Intézet – Výskumný ústav Slovákov v Maďarsku / Magyarországi Szlovákok Kutatóintézete, 299–310. p.
2012 Adatok Gömör néprajzához a 18. századból. In Néprajz – Muzeológia. Tanulmányok a múzeumi tudományok köréből a 60 éves Viga Gyula tiszteletére. Tóth Arnold szerk. Miskolc: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumok Igazgatósága – Miskolci Egyetem BTK Történettudományi Intézet, 590–610. p.

Švecová, Soňa
1975 Kopanicové sídla a dedina. Narodopisná štúdia a spoločenských vzťahoch medzi obyvateľmi jednej slovenskej obce. Praha: Universita Karlova.

Szokolai István
1856 Az Úrbéri Törvényszékek teendői és a volt Jobbágy és Földesúr közti jogviszonyoknak s azok Rendezésének Ismertetése. Pest: A szerző kiadása.

Niekoľko historicko-etnologických charakteristík k obchodnému ruchu v Zemplínskej župe v 18.–20. storočí

Hospodárska a sociálna etnológia Zemplínskej župy v 18.–20. storočí – ako kvapka v mori – rovnako odzrkadľuje premeny ľudového života na Hornej zemi ako historické procesy, prebiehajúce vo vzájomných vzťahoch medzi regiónmi. Geografické a kultúrne zóny tohto priestranstva v sebe najviac spája Zemplín: župa sa rozprestiera na území v severovýchodno– juhozápadnom smere od Východných Beskýd, resp. tejto oblasti Karpát až po juhovýchodné úpätie Prešovsko-Tokajskej vrchoviny, po Tokajské vrchy, potok Szerencs, resp. sútok Slanej a Tisy, na východe po južný cíp Medzibodrožia. (Rozloha župy sa v skúmanom období menila, práve obce v Potisí sa delili medzi Zemplínsku a Sabolčskú župu v severovýchodnom Maďarsku.) Severo–južné pásma členia aj vo východo-západnom smere rieky, smerujúce na Dolnú zem (Topľa, Ondava, Laborec, Cirocha), každá otvárajúc zároveň aj styky smerom k severovýchodnej Hornej zemi. Hospodárske dejiny tejto oblasti sa spájajú aj so silnými spoločenskými a kultúrnymi (etnickými) procesmi: patrí sem rovnako mocný nástup Slovákov na úkor Rusínov, zložité kultúrne procesy mestečiek tokajskej vinárskej oblasti (Tokaj-Hegyalja), spoločenská a hospodárska expanzia veľkého počtu hasidských Židov, prichádzajúcich od konca 18. storočia smerom od Haliče, ako aj vysťahovalectvo významných etnických skupín zo Zemplínskej župy do Ameriky od 70. rokov 19. storočia (Kaľavský 1994; Balassa 1991; Smajda 1992; Tamás 1996, 267–284). Nie je zanedbateľný ani ten aspekt, že touto oblasťou sa v uplynulých poldruha-dvoch desaťročiach zaoberalo viacero konferencií a zborníkov: geografia, historická veda i etnografia pomáhali celým radom publikácií spoznať minulosť Zemplína.1 Tieto štúdie – z dôvodu predchádzajúcich historických udalostí – sa samozrejme týkajú celého priestranstva. Je šťastnou podmienkou výskumu, že celé investigation Zemplína už bolo publikované (Takács–Udvari 1995 – 1998).
Tradičná forma života etnických skupín geograficky mimoriadne členitej Zemplínskej župy nosila v sebe práve tak drevársky priemysel ľudu severných lesných oblastí, rôzne lesnícke remeslá a využívanie lesných produktov – medzi iným aj zásobovanie tokajských vinohradov kôlmi a sudmi – ako aj chov zvierat pasením na horských pasienkoch a v žaluďových lesoch pri riekach, pestovanie obilia na nížinách i formy komplexného hospodárskeho využívania záplavových oblastí. Na využívanie lesov a záplavových území mala trvalý vplyv krajinu pretvárajúca činnosť človeka, pričom zvlášť hlbokú premenu znamenala vo využívaní krajiny regulácia rieky Tisa a úprava inundačných oblastí dolného Zemplína, ktorých dôsledky ovplyvnili stav spoločnosti i kultúry počnúc polovicou 19. storočia.2 Etniká, formy hospodárenia, životný štýl i náboženstvá sa v Zemplínskej župe navzájom miešali a vzájomne na seba vplývali. Hospodárske ťažisko tejto oblasti predstavovalo Tokajské podhorie: v 17.–18. stor. to bol jeden z najbohatších a najhustejšie osídlených krajov v Uhorsku: na rozlohe 887 km2 sa nachádzalo 28 osídlení, z toho 12 mestečiek. V opidách na Podhorí sa konali v 18.–19. stor. ročne štyri, v Tokaji a Sátoraljaújhely ročne po šesť celokrajinných jarmokov. Časové i priestorové rozloženie týchto príležitostí (ročne 52 jarmokov) zabezpečovalo plynulé zásobovanie tejto oblasti a poskytovalo permanentnú možnosť k výmene tovaru medzi nížinnými a hornatými krajmi. Podhorská malomestská aglomerácia fungovala v podstate ako jedno veľké jarmočné priestranstvo, resp. trhové centrum.3 Ľud z produktívnych oblastí rôznych daností žil vo vzájomnej symbióze a nielen svojimi produktami a výrobkami slúžili ľudu regiónov s iným charakterom, ale významné bolo aj dočasné vandrovanie pracovných síl. Zvlášť vinice na Tokajskom podhorí, náročné na prácu, akumulovali množstvo pracovných síl, vytvoriac tak aj príležitosť k hospodárskym a kultúrnym stykom rôznych maďarských, slovenských, rusínskych a poľských skupín. Toto všetko po stáročia formovalo interkulturálne vzťahy severovýchodného Uhorska (Udvari 1988, 48–62; Takács–Udvari 1989, 360–361). Tak z hľadiska tradícií hospodárenia, ako aj histórie vinohradníckej kultúry Zemplínskej župy si zaslúži pozornosť, že pred trianonskými hranicami bolo na pravom brehu Bodrogu významné vinárstvo a dve – dnes k Slovensku patriace usadlosti – Viničky a Veľká Tŕňa boli súčasťou vinohradníckej oblasti Tokajské podhorie (Bodó 1979, 480–491). Okrem nich aj Veľká Bara, Malá Bara, Černochov a ich okolie boli známe v kraji svojím hroznom i ovocím, ale aj protiľahlá strana Bodrogu, Horné Medzibodrožie malo uznávané vinohradníctvo, o ktorom sa pravidelne zmieňujú opisy z 18.–19. storočia. Vinohrady Kráľovského Chlmca v 18.–19. stor. prilákali robotníkov z blízkeho regiónu a aj víno s ním susediacich obcí Malý Horeš a Svätuše, považované za treťotriedne, bolo obľúbené v severnej časti územia medzi dvomi riekami (Boros 1994, 205–218; Viga 2007, 261–272).
Popri dominantnej, ale premenlivej hospodárskej úlohe Tokajského podhoria sa v skúmanom období formoval aj význam ostatných oblastí Zemplína, čo ovplyvňovalo výrobnú činnosť a možnosti predaja produktov zemplínskych roľníkov. V premene štruktúry poľnohospodárstva v 19. storočí napomáhal predaju rôznych druhov okopanín ich výkup a práve sa formujúci spracovateľský priemysel, je však samozrejmé, že podmienky k ich vytváraniu zabezpečila výrobná štruktúra poľnohospodárstva daného regiónu. Takým bol v Zemplíne výkup tabaku, vybudovanie výmennej siete po zavedení tabakového monopolu (1851). Pestovanie tabaku na pieskových kopcoch horného Medzibodrožia – najmä po meliorácii pôdy – bolo v mnohých rodinách dôležitou súčasťou príjmov (Veľké Trakany a okolie). Od poslednej tretiny 19. stor. poskytlo spracovanie tabaku prácu pre skupiny, vytrhnuté z poľnohospodárskej výroby (napr. Sátoraljaújhely). K rozšíreniu pestovania cukrovej repy prispeli spracovateľské závody v Trebišove a v Szerencsi. Prvý z nich ovplyvnil systém poľného hospodárenia obyvateľov oblasti pri rieke Ondave – a v nej malého maďarského jazykového ostrova, pozostávajúceho zo štyroch dedín – ako i pomer pestovaných rastlín, ale mal vplyv aj využívanie a zmenu plemena hospodársky dôležitého chovu volov. Ešte nápadnejšie je to v prípade Szerencsu: budovanie železnice a neskôr uvedenie do prevádzky továrne Maďarskej cukrovarskej akciovej spoločnosti (Magyar Cukoripari Rt.) v r. 1889 vytvorilo z malého podhorského mestečka regionálne centrum, ktorého počet obyvateľov sa v rokoch 1880 až 1910 dvaapolkrát zväčšil. Samotný závod už v prvých rokoch po svojom založení zabezpečil živobytie pre takmer 800 ľudí (Frisnyák–Gál 2005, 175–179; Göőz–Kókai 2005, 268–272. Viď ďalej: Frisnyák–Gál red. 2002; Frisnyák–Gál red. 2005; Frisnyák–Gál red. 2005a).
Premávka v župe smerom z juhu na sever, cesta riečnymi údoliami bola po stáročia nositeľkou maďarsko–poľských obchodných stykov, zvlášť zásobovania poľského trhu tokajským vínom. Jeho história však bola v 18.–19. stor. už spätá s práve aktuálnou štátnou formou Poľska: viacnásobné delenie tohto štátu silno ovplyvnilo aj kondíciu obchodu s vínom (Divéky 1905; Balassa 1991; Komoróczy 1942, 42; Komoróczy 1944; Pap 1985). Dolná časť župy, brána Tokajského podhoria, tokajský prievoz na Tise bol nesmierne dôležitým centrom prepravy: tu zužujúca sa inundačná oblasť Tise bola s možnosťou prechodu dopravným uzlom susedných regiónov – Nyírség, Hegyalja – ako aj diaľkovej prepravy tovaru zo Sedmohradska a Horného Uhorska. Tovar privážaný na pltiach a malých loďkách, ako i podhorské víno odtiaľto viezli ďalej na vozoch. Druhá úžina na Tise bola medzi Tiszalúcom a Tiszadobom: tadiaľ hnali dobytok chovaný na rozsiahlych pasienkoch Hortobágyu a Hajdúságu na trhy Horného Uhorska. Tiszalúc bol do polovice 16. stor. – do obsadenia juhoslovanských území Turkami – najvzdialenejším prístavom a prekládkou vína z oblasti Srijema: odtiaľto cestovalo ďalej víno na vozoch do Košíc, Prešova alebo iných hornozemských miest. V 18. stor. a v prvej polovici 19. stor. Tiszalúc ako „prístav“ Miškovca prijímal drevo splavované zo severovýchodných Karpát a zásielky soli zo Sedmohradska (Szabó 1934, 89–97; Iványi 1906, 1–54. Sumarizujúc: Frisnyák 2009, 183–184).
Členitosť Zemplínskej župy sa odzrkadľuje aj v tom, že v polovici 18. stor. zo 452 usadlostí malo 26 status mestečka a Zemplínčania na území svojej župy navštevovali 19 jarmočných miest. Okrem toho pravidelne navštevovali 10 jarmočných miest v susedných župách. V Šaríšskej župe navštevovali trhy v Bardejove, Prešove, Kurime, Solivari a Spišských Hanušovciach, v Abovskej župe to boli Košice a Szikszó, v Boršodskej župe Miskolc, v Sabolčskej Kisvárda a v Užskej župe Užhorod (Takács–Udvari 1989, 363–364). Z vnútorných jarmokov Zemplína bolo v poslednej tretine 18. stor. najnavštevovanejšie Humenné (navštevovalo ho 187 zemplínskych obcí). Mestečko pri Laborci leží na hlavnej ceste župy vedúcej zo severu na juh a svojimi piatimi jarmokmi ročne indukovalo značný obrat. Do mestečka obývaného slovenským a rusínskym obyvateľstvom vozili prebytky dobytka z hornozemplínskych dedín, ako aj poľnohospodárske produkty z údolia Laborca a Cirochy a jeho obchodný ruch len zvyšovala skutočnosť, že z Vranova a Košíc – cez Sečovce – viedli do Humenného prvotriedne cesty. Ale cesta viedla odtiaľto aj do Poľska, resp. do Haliča. Druhým dôležitým trhovým centrom bol Stropkov, ktorý spájala prvotriedna cesta s Prešovom a treťotriedna cesta údolím Ondavy aj s Vranovom. Cesta, ktorá viedla na sever, sa napojila na cestu vedúcu z Bardejova do Prešova, odtiaľ ďalej smerom na Zborov a Svidník, ďalej cez Dukelský priesmyk do Poľska. Stropkov bol známy predovšetkým svojím trhom na dobytok a obilie (Takács–Udvari 1989, 366–367). Tretím najnavštevovanejším jarmokom bol Sátoraljaújhely: mestečko v Tokajskej podhore, od polovice 18. stor. bolo sídlom župy. Cesta Miskolc – Szerencs – Sárospatak viedla ďalej do Košíc, ale priťahovala aj dediny Medzibodrožia, viacero mikroregiónov Sabolčskej župy, ako aj usadlosti na nížine pri Bodrogu, Laborci a Latorici. Mala veľký význam pri výmene tovaru v tomto priestranstve a prebytky obilia rozsiahlych oblastí sa odtiaľto dostávali ďalej smerom na sever prostredníctvom priekupníkov (Bácskai–Nagy 1984, 74–75; Takács–Udvari 1989, 367). V poradí návštevnosti v 18. stor. boli ešte významnejšími miestami s väčším odbytom Vranov (pondelné týždenné trhy a päť celokrajinných jarmokov v roku), Michalovce (dva celokrajinné jarmoky), Sečovce svojimi remeselníckymi a obilninovými trhmi (päť celoštátnych jarmokov). Popri nich mali druhoradú úlohu Zemplín a Kráľovský Chlmec, ešte menšiu jarmoky v Lelesi, Trebišove, Trakanoch a Snine (Takács–Udvari 1989, 370–372).
Na základe vyššie spomenutých skutočností sa rysuje, že spomenuté jarmoky Zemplínskej župy organicky zapadali do geografického členenia územia a spôsobu života našich etnických skupín. Údolia riek a cez ne prechádzajúce cesty vytvárali most medzi regiónmi a životným štýlom. V severnej časti župy poskytovali produkty na výmenu prírodné statky, chov dobytka a na ne sa viažuce podomácke remeslá a remeselnícke živnosti, za čo sa z južnejších oblastí župy alebo vzdialenejších krajov dostali k chlebovému obiliu alebo iným potravinám. Mestečká ležiace v strednom pásme župy vzali na seba už viacmenej len bezprostrednú vyvažovaciu úlohu medzi hornými a dolnými oblasťami, kým južné regióny – zvlášť Tokajské podhorie – už ukazuje obraz jarmokov nížinných poľnohospodárov, kde produkty remeselníkov boli do istej miery doplnené produktmi špecialistov, prichádzajúcich z horných oblastí. Toto všetko dopĺňal systém (týždenných) trhov zásobujúcich mestečká, ktorých úloha vzrástla v usadlostiach získavajúcich mestský charakter v procese pomeštiačťovania a klesol význam v spoločenstvách s právnym postavením opidum so zafixovaným dedinským životným štýlom.

Literatúra

Balassa Iván
1991 Tokaj-Hegyalja szőleje és bora [Hrozno a víno Tokajského podhoria]. Tokaj: Tokaj-Hegyaljai ÁG. Borkombinát Rt.

Baráz Csaba–Kiss Gábor red.
2007 A Zempléni Tájvédelmi Körzet [Zemplínska chránená prírodná oblasť]. Eger: Abaúj és Zemplén határán. Bükki Nemzeti Park Igazgatóság.

Bácskai Vera–Nagy Lajos
1984 Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban [Trhové oblasti, trhové centrá a mestá v Uhorsku v roku 1828]. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Bencsik János
1989 A híres tokaji piacok. [Chýrne tokajské trhy]. Széphalom A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve 2, s. 175–187.
1993 Paraszti és mezővárosi kultúra a XVIII–XX. században. Történeti és néprajzi tanulmányok. [Roľnícka a agrárno-mestská kultúra v 18.–19. storočí. Historické a národopisné štúdie]. Miskolc–Tokaj: Miskolci Herman Ottó Múzeum.

Bencsik János red.
2002 Tokaj. Várostörténeti tanulmányok III. [Tokaj. Historické štúdie III. ]. Tokaj: Tokaj Város Önkormányzata.

Bencsik János–Orosz István red.
1995 Tokaj. Várostörténeti tanulmányok I–II. [Tokaj. Historické štúdie I.–II.] Tokaj: Tokaj Város Önkormányzata.

Bodó Sándor
1979 Tokaj-hegyalja, egy minőségi borvidék körülhatárolása [Tokajské podhorie, ohraničenie jednej výberovej vinárskej oblasti]. Ethnographia 90, s. 480–491.

Boros László
1994 Adatok a felső-tiszai áruszállítás történetéhez [Údaje k dejinám prepravy tovaru na hornom Potisí]. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32, s. 512–525.
2009 A mezőgazdaság néhány jellemző vonása Északkelet-Magyarországon a 19–20. század fordulóján [Niekoľko charakteristických rysov poľnohospodárstva severovýchodného Uhorska na prelome 19.–20. storočia]. In: Tiszteletkötet Dr. Frisnyák Sándor professzor 75. születésnapjára. Gál András–Hanusz Árpád red. Nyíregyháza–Szerencs: Nyíregyházi Főiskola Turizmus és Földrajztudományi Intézete–Szerencsi Bocskai István Gimnázium, s. 27–44.

Divéky Adorján
1905 Felső-Magyarország kereskedelmi összekötetései Lengyelországgal [Obchodné styky Horného Uhorska s Poľskom]. Budapest: Szent István Társulat /A Szent-István-Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának felolvasó üléseiből 54./

Frisnyák Sándor
2005 A Felső-Tisza-vidék ősi ártéri gazdálkodása [Tradičné hospodárenie v záplavovej oblasti na hornom Potisí]. In: A földrajz dimenziói. Tanulmányok a 65 éves Tóth Józsefnek. Dövényi Zoltán–Schweitzer Ferenc red. Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, s. 235–247.
2009 Ősi vásárvárosok az Alföld és Felső-Magyarország határán. [Tradičné trhové mestá na hraniciach Dolnej zeme a Horného Uhorska]. In: Tiszteletkötet Dr. Frisnyák Sándor professzor 75. születésnapjára. Gál András–Hanusz Árpád red. Nyíregyháza–Szerencs: Nyíregyházi Főiskola Turizmus és Földrajztudományi Intézete–Szerencsi Bocskai István Gimnázium, s. 179–188.

Frisnyák Sándor–Gál András red.
2003 Szerencs és a Zempléni-hegység [Szerencs a Zemplínska vrchovina]. Szerencs–Nyíregyháza: Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszék.
2005 Szerencs monográfiája [Monografia mesta Szerencs]. Szerencs: Szerencs Város Önkormányzata.
2005a Szerencs, Tokaj-Hegyalja kapuja [Szerencs, brána Tokajskej vrchoviny]. Nyíregyháza–Szerencs: Nyíregyházi Főiskola Turizmus és Földrajztudományi Intézete–Szerencsi Bocskai István Gimnázium.

Göőz Lajos–Kókai Sándor
2005 Szerencs gazdasági élete [Hospodársky život mesta Szerencs]. In: Szerencs monográfiája. Frisnyák Sándor–Gál András red. Szerencs: Szerencs Város Önkormányzata, s. 267-293.

Iványi Béla
1906 A tiszalúci vám bevételei és azok felhasználása 1516 – 1620 [Príjmy tiszalúcskeho mýta a ich využitie 1516 – 1620]. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 13, s. 1–54.

Kaľavský, Michal
1994 Náboženské a jazykové pomery na Zemplíne v polovici 18. storočia. In: Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén. Interetnické vzťahy v severnej časti Karpatskej kotliny. Liszka József red. Komárom–Dunaszerdahely: Duna Menti Múzeum–Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság–Lilium Aurum, s. 309–312. /Acta Museologica, 1–2./

Komoróczy György
1942 A magyar kereskedelem története [Dejiny maďarského obchodu]. Budapest: Magyar Szemle Társaság.
1944 Borkivitelünk Észak felé [Náš vývoz vína smerom na Sever]. Kassa: Kazinczy Ferenc Társaság.

Pap Miklós
1985 A tokaji [Tokajské]. Budapest: Gondolat Kiadó.

Smajda, Mihajlo
1992 A isi vam vincsuju. Kalendarna obrjadoviszty ruszinüv-ukrainciv Cseho-Szlovaccsini. Bratislava–Prešov.

Szabadfalvi József–Viga Gyula red.
1981 Néprajzi tanulmányok a Zempléni hegyvidékről [Etnologické štúdie zo Zemplínskej vrchoviny]. Miskolc: Herman Ottó Múzeum. /A Miskolci Herman Ottó Múzeum Néprajzi Kiadványai 10./

Szabó István
1934 A tokaji rév és Debrecen [Tokajský prievoz a Debrecín]. Debreceni Képes Kalendáriom, s. 89–97.

Takács Péter–Udvari István
1989 Adalékok a XVIII. századi zempléni vásárok és a vásározó zempléni lakosok történetéhez [Príspevok k dejinám zemplínskych jarmokov a jarmočníkov v 18. storočí]. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27, s. 359–381.
1995–1998 A Zemplén megyei jobbágy-vallomások az úrbérrendezés korából [Výpovede poddaných z obdobia úpravy urbárov]. I–III. kötet. Nyíregyháza: Periférián Alapítvány /Periférián Könyvek 1–3./

Tamás Edit
1996 A szlovák–magyar–ruszin nyelvhatár a történeti Zemplén és Ung megyében [Slo­vensko–maďarsko-rusínske jazykové hranice v historickej Zemplínskej a Užskej župe]. In: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Katona Judit–Viga Gyula red. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, s. 267–284.

Udvari István
1988 Adatok Hegyalja és a zempléni szlovák, valamint ruszin falvak kapcsolatainak történetéhez [Príspevok k dejinám vzťahov Podhoria a zemplínskych slovenských i rusínskych dedín]. In: A hegyaljai mezővárosok történeti néprajza. Bencsik János–Viga Gyula red. Miskolc: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság, s. 48–61.

Viga Gyula
2007 A Bodrogköz és a Bodrog mente szőlő- és borkultúrájához [K vinohradníckej a vinárskej kultúre Medzibodrožia a pozdĺž rieky Bodrog]. In: Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére. Ujváry Zoltán red. Nagykőrös–Debrecen: Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, s. 261–272.
2008 A bodrogközi kultúra és társadalom változása a 19–20. században [Premeny kultúry a spoločnosti Medzibodrožia v 19.–20. storočí]. Budapest: L’Harmattan–PTE Néprajz–Kultu­rális Antropológia Tanszék.

Zemplén vármegye 18–20. századi forgalmának
néhány jellemzője
(Összefoglalás)

A rövid tanulmány szerzője évtizedek óta kutatja a Felföld és a Magyar Alföld táji-gazdasági kapcsolatait, annak kapcsán a különböző népcsoportok kulturális egymásra hatását. Írásában azt mutatja be, hogy az észak–déli irányban nagy kiterjedésű Zemplén megye magában hordozza a felföldi népélet változásainak főbb jellemzőit, a régiók közötti történeti folyamatok főbb jegyeit, és egyesíti a térség geográfiai és kulturális zónáit is. Vizsgálata ilyen módon a nagytájak közötti kapcsolatok sajátos lenyomataként is értelmezhető. Rámutat arra, hogy – északról dél felé haladva – különböző létformák váltották egymást, s az azokra szakosodott népcsoportok egymással is gazdasági kapcsolatban álltak. A megye legdinamikusabb térsége Tokaj-Hegyalja volt, amely a szőlők nagy munkaigénye miatt évszázadokig jelentős vándormunkás rétegeket akkumulált: magyarokat, szlovákokat és ruszinokat. Emellett szinte permanens piacként működött, meghajtójaként a környező, más-más adottságú tájak élelemtermelői számára éppen úgy, mint az erdővidék háziiparosainak. A megtermelt javak forgalma a közlekedőútként szolgáló folyóvölgyeken zajlott, amelyek a hegyaljai bor forgalmát is biztosították a Felföld és Lengyelország irányába.

Charakteristika des Verkehrs und Warenaustausches
des Komitat Zemplén im 18.–20. Jahrhundert
(Zusammenfassung)

Der Autor des kurzen Aufsatzes widmet sich seit Jahrzehnten der Erforschung der raumwirtschaftlichen Beziehungen zwischen dem Oberland und der Großen Ungarischen Tiefebene – in diesem Strukturzusammenhang untersucht er auch die kulturellen Wechselwirkungen, die die verschiedenen Volksgruppen aufeinander ausgeübt haben. In seiner Studie erörtert der Autor, dass im Komitat Zemplén (dank dessen großer nordsüdlicher Ausdehnung) die Hauptmerkmale der Veränderungen des oberländischen Volkslebens und die wichtigsten Charakteristika der historischen Prozesse zwischen den einzelnen Regionen besonders gut zu beobachten sind. Darüber hinaus treffen hier die geographischen und kulturellen Zonen der breiteren Gegend aufeinander. Die vorliegende Analyse kann man daher auch als einen spezifischen Abdruck der Beziehungen zwischen den einzelnen Großlandschaften ansehen. Der Autor hebt hervor, dass für die Bevölkerung des Komitats – von Norden nach Süden – verschiedene Lebensformen charakteristisch waren und dass zwischen den einzelnen Volksgruppen, die sich jeweils auf eine andere Existenzform spezialisiert haben, eine wirtschaftliche Interaktion stattgefunden hat. Die wohl dynamischste Region des Komitats war das Gebiet am Bergfuß Tokaj, das infolge des großen Arbeitsaufwandes, der für den Weinbau nötig war, jahrhundertelang breite Schichten verschiedener Wanderarbeiter – Ungarn, Slowaken und auch Russinen – akkumulieren konnte. Darüber hinaus fungier-te das Gebiet als ein permanenter Markt und dadurch auch als Katalysator sowohl für Lebensmittelhersteller aus den angrenzenden, von verschiedenen lokalen Gegebenheiten geprägten Regionen, als auch für die Kleinhandwerker der Waldgebiete. Als Verkehrsraum für die produzierten Güter dienten die Flusstäler, die als Handelswege genutzt wurden, unter anderem auch für den Transport der örtlichen Weine die Richtung des Oberlandes sowie nach Polen.

A naptári ünnepek és az első világháború

A néprajz egyik legtöbbet kutatott és legközkedveltebb témája a népszokások és naptári ünnepek, így ennek köszönhetően e témakörben bőséges irodalom áll rendelkezésünkre. A megjelent írások alapján azonban gyakran úgy tűnik, mintha a hosszú évtizedek során mindig egyformán zajlott volna egy-egy ünnep, s nem befolyásolták volna ezeket a váratlan politikai események, az azokból adódó gazdasági problémák, esetleg különféle járványok s egyéb tényezők. Noha az egyes szokások több évszázados egyházi tiltására vonatkozóan eddig is rendelkezünk bőségesen adatokkal, a 20. századi sajtó ilyen szempontú tanulmányozása még nem történt meg. Pedig a viszonylagos közelmúlt sajtótermékeinek ilyen szempontú szemlézése során számos eddig ismeretlen, az ünnepek egyes elemeinek megváltoztatására vagy tiltására vonatkozó adatra bukkanhatunk. Ezeknek az újsághíreknek köszönhetően sok olyan adalékkal bővülhetnek ismereteink a különböző ünnepeket, szokásokat illetően, amelyeket nem őrzött meg mára szájhagyomány, a lokális emlékezet, s amíg az adatközlőktől feljegyezhetők lettek volna, elkerülték a kutatók figyelmét.
Az elmúlt egy évszázad során egyebek között a két világháború is jelentős hatást gyakorolt a naptári ünnepekre és az emberélet fordulóihoz kapcsolódó szokásokra egyaránt. A fokozatosan mind nagyobb mértékben romló gazdasági helyzet, a jegyrendszer, rekvirálás stb. hatással volt mind a fronton szolgáló, mind pedig a hátországban élők ünnepi kultúrájának bizonyos elemeire. Az ünnepek egy-egy mozzanatának megváltozásáról elsősorban a hatóságok különféle rendelkezéseiből, valamint az ezekhez kapcsolódó írásoknak köszönhetően szerezhetünk tudomást.
Az alábbiakban a korabeli sajtóban – elsősorban, ám nem kizárólag a Komáromi Lapok hasábjain – talált hírek segítségével az első világháború húsvéti ünnepkörre gyakorolt különféle hatásaira kívánom felhívni a figyelmet.
Mivel a rádió az első világháború idején még nem terjedt el olyan mértékben, mint a második világégés során, a lakosság számára elsősorban a nyomtatott sajtó volt az egyedüli hírforrás, legyen szó országos terjesztésű vagy pedig regionális, illetve helyi lapokról. Ezekben általában közölték a fontosabb országos és helyi jellegű hivatalos rendeleteket is. Különböző témáim kutatása során számos, a mai Szlovákia területén (beleértve az északi, szlovák nyelvterületen megjelenteket is) magyar nyelven kiadott lapot volt alkalmam átnézni, miközben számos kevésbé ismert vagy eddig ismeretlen adatra bukkantam. Különösen így volt ez az első világháború idején megjelent lapokat illetően. A háború témájához kapcsolódó legismertebb szöveges műfajokba sorolható háborús adomákon, vicceken stb. túl közöltek például a katonák által kreált humoros hadi étlapokat, vagy a frontra invitáló humoros meghívókat is, ezeknek számtalan variánsát találhatjuk e lapokban. A műkedvelő költők szinte minden háborúval kapcsolatos eseményt, rendelkezést, visszásságot stb. megverseltek. Amennyiben összegyűjtenénk ezeket, segítségükkel – egy bizonyos szemszögből – bemutathatnánk, rekonstruálhatnánk a világháború történetét (a hátország lokális eseményeit egyaránt) a kitörésétől a befejezéséig. A hős, az elesett, megsebesült vagy rokkanttá, nyomorékká vált katona, a nehéz sorsú gyászoló hadiözvegyek vagy éppen a kicsapongó katonafeleségek különféle történeteit, a harangok, termények vagy az élelmiszerek rekvirálását, a cipőrendeletet, jegyrendszert – s még hosszan folytathatnánk a sort – a műkedvelő poéták szinte mind rímekbe foglalták.
Az első világháború során az egyre romló gazdasági körülmények újabb és újabb megszorító rendeleteket szültek, ezek közül – ha nem is egyforma mértékben – több is érintette a naptári ünnepeket, valamint az emberi élethez kapcsolódó szokásokat is. Már 1915-ben különféle felhívások jelentek meg arra vonatkozóan is, hogy a lakosság mellőzze egyebek között még a névnapok megünneplését is. Arra szólítottak fel, hogy a különféle ünnepségekre szánt összegeket adományozzák inkább a hadiözvegyek, hadiárvák vagy pedig más hadikárosultak javára.1
A háború okozta egyre romló gazdasági helyzet a húsvét egyik legfontosabb szimbólumát, a tojást is érintette. A 20. század első évtizedeiben nem csupán falun, hanem a városokban is általános volt, hogy a lányok hímes tojásokkal ajándékozták meg az őket meglocsoló legényeket. A sajtóban megjelent hírek alapján e szokás elé a háború 1915-ben még nem gördített akadályt, sőt általános dolognak számított, hogy a kórházakban ápolt katonák is kapjanak húsvéti tojást, hogy ezáltal is részesei legyenek a húsvéti ünnepeknek. Ezen kívül kultúrműsort is szerveztek nekik, illetve különféle adományokat gyűjtöttek számukra. Több hír szerint a helyi elit s a tehetősebbek az ünnep alkalmából ajándékokat vittek a katonáknak, s nem hiányzott a húsvéti hímes tojás sem. A Komáromi Lapok például arról tudósított, hogy a Gyürky grófnők 1915 húsvétján gazdag ajándékkal érkeztek a kórházba, s az ott ápolt katonáknak piros tojást is vittek:

Kórházlátogatás
Husvét vasárnapján gróf Gyürky Viktorné megjelent leányával, Gyürky Alice grófnővel az Emberszeretet közkórházban ápolt sebesült katonáink között és kétszáznegyven piros tojást, cigarettát és bort osztott ki. A nemeslelkű grófnők látogatása kellemes benyomást tett a beteg katonákban.
(Komáromi Lapok 1915. április 7., 2. p.)

A Gömöri Újság tanúsága szerint Rimaszombatban már 1915-ben arra kérték a lányokat, mondjanak le a húsvéti locsolkodásról, s erre kérjék a fiúkat is. Az ehhez a szokáshoz kapcsolódó kiadásokra szánt összeget inkább adják a megvakult katonák segélyezésére gyűjtő, a városban működő Koronás Segélyző Társaságnak:

Szózat a lányokhoz!
Magyar lányok! Hozzátok szólunk. Halljátok meg szavunkat. Halljátok, szívleljétek meg s legyen az ige testté. Valamire kérni akarunk benneteket. Kérésünk csekély, s ha teljesítitek, megáld az isten érte titeket.
Közeleg a húsvét. (…) Rendes körülmények között legszebb, legeszményibb, legkedvesebb ünnepetek ez nektek, de most, mikor a magyar fiúk virága ott küzd és vérzik a harcmező, vajjon a régi hagyományos keretekben megtudjátok-e ünnepelni e napot? Tudtok-e, lehet-e vidáman, nyugodtan, derűsen, örömmel öntözködni mostan, mikor a magyar fiúk színe-java illatos víz helyett drága, piros vérével a harcterek agyontiport pázsitját öntözi? Érezzük, szívünk súgja feleletetek, és éppen ezért kérünk benneteket: mondjatok le az idei húsvéti locsolkodásról.
Magyar szívetek dobbanjon, forrjon össze a felvetett eszme támogatására s esetleg szüleitek, édes szeretteitek és az itthon maradt fiúk előtt kifejezendő kérelmetekkel is hassatok oda, hogy az ezen alkalom szükségleteinek (virág, édesség, illatszer stb.) beszerzésére fordítani szokott összegek egy nemesebb, szentebb célra, a hazafiúi és honleányi áldozatkészség oltárára jussanak.
Ez oltáron áldoz városunkban a vitéz sebesült katonák istápolására alakult Koronás Segélyző Társaság, mely legutóbb tartott intéző-bizottsági ülésén hozott határozat szerint a háborúban megvakult hős katonáknak nagyobb összeget óhajt eljuttatni.
…A húsvéti locsolkodásra szánt fillérekkel szerezzétek meg e tiszta boldogságot: jöjjetek, adakozzatok!
(Gömöri Újság 1915. március 28., 4. p.)

1916-ra azonban már olyan jelentős hiányok mutatkoztak az élelmiszer-ellátás terén, hogy a kormány tiltó rendelete a kereszténység egyik legjelentősebb ünnepének fontos szimbólumát, a tojást is érintette. A rendelet betiltotta a tojásfestést, ami egyben azt is jelentette, hogy az esetleges büntetés miatt nem ajánlatos a lányok részéről a tojás osztogatása, ajándékozása sem:

Tilos a tyúktojások festése.
A magy. kir minisztérium a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről alkotott törvényes rendelkezések alapján a következőket rendeli: A tyúktojásnak a húsvéti ünnepek alkalmával való szokásos festése vagy hasonló készítése, továbbá az ily festett vagy készített tyúktojások forgalomba hozatala az egész ország területén tilos. Aki a jelen rendeletet vagy a hatóságoknak a jelen rendelet alapján kibocsátott rendelkezését megszegi, az amennyiben cselekménye súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, kihágást követ el és az 1914. L. t.c. 9 paragrafusa értelmében két hónapig terjedhető elzárással és 600 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető.
(Losonci Újság 1916. április 13., 3. p.)

A Gömöri Újságban e tárgyban megjelent rövid hírben (Tilos a húsvéti locsolkodás) azonban már nem csupán a tojásfestés tilalmáról van szó, hanem magának a locsolkodásának a megtiltásáról is, a leírtak szerint „egészségi okokból”:

A hatóság egészségi tekintetből igen szigorú rendeletet bocsátott ki a húsvéti locsolkodás betiltása tárgyában. Ezúton is felkéretnek tehát a szülők és családok, hogy gyermekeiknek szigorúan tiltsák meg ezen ősi szokás gyakorlását, mert az ily vétséget a szülőkön torolja meg a rendőrség.
(Gömöri Újság 1916. április 23., 6. p.)

A Honti Lapok cikkírója A piros-tojás címmel fejtette ki a tojásfestés betiltásával kapcsolatos gondolatait, megemlítve egyebek közt azt is, miszerint nem csak a pirostojás, hanem a húsvéti bárány és a sonka is hiányozni fog az ünnepi asztalról:

A szigorú kormány, mint már jelentettük, rendeletet adott ki, s ebben arról esik szó, hogy a tyúktojásnak a húsvéti ünnepek alkalmából szokásos festése, valamint árusítása az egész ország területén tilos. Ha pedig valaki mégis foglalkozik az efajta tojások festésével, avagy adásvevésével, az húsvéti ajándékul két hónapig terjedhető fogságot és kétszáz koronát megérhető pénzbírságot kap…
Ennek a rendeletnek, amely máskülönben a mai tojásínség idején rendkívül bölcs dolog, a kijátszása azért lehetővé válik, mert a kormány kizárólag a tyúktojásra rendeli el a tilalmat, fittyet sem vetve azokra, amiket a kacsák, a libák, a pulykák és a galambok produkálnak elég nagy mennyiségben s amik szintén megbírják a húsvéti festéket. De mégis nagy ünneprontó szomorúsága van ennek a rendeletnek: megöli a húsvét poézisét, a piros tojást. A húsvéti öntözködés jutalmát a legény nem kapja meg a leánytól, s a kis diákok elöntözött rózsavize nem terem igazi piros tojást, legföljebb cukorból, papirosból valót.
Sokat kárpótol ugyan a megöntözött kisleány boldog mosolya, kárpótol a gomblyukba tűzött virág is: de a húsvéti piros tojást, a nyíló tavasznak – allegorikus és nem allegorikus értelemben – boldog szép emlékét, amit a másik húsvétig emlékül lehetett eltenni a kihúzós almáriumra: ezt nem kárpótolhatja semmi.
Hej pedig micsoda öröm volt az a háznál, amikor nagyszombaton elkezdődött a piros-tojás festés. A piros festéket, a börzsönyt, a fűszeres India szolgáltatta s a piros tojás oldalára odaragasztott virággal vagy falevéllel művészi rajzokat lehetett fölpingálni.
Most mindennek vége. Aki piros tojást mer készíteni: annak a törvénnyel gyűlik meg a baja.
De talán nincs is piros tojásra most szükség, hiszen nincsenek ma legények a faluban, nincsenek öntözők s nincs kinek festeni s vele kedveskedni. Csak piros vér van ma bőven a piros tojások helyett.
Az öregeket a húsvéti piros tojások helyett kárpótolja a húsvéti sódartojás, a húsvéti bárány, azaz, hogy csak kárpótolná, ha éppúgy nem hiányoznék húsvéti asztalunkról a húsvéti sódar és bárány, mint a piros tojás.
De lesz még egyszer ünnep a világon, majd ha a vész elhangzik a csatákon: akkor Krisztus urunkkal együtt föltámadnak a húsvéti piros tojások is.
(Honti Lapok 1916. április 15., 2. p.)2

A tojásfestés tilalmának megszegésével kapcsolatban a Komáromban megjelenő két lapban, a Komáromi Lapokban és a Komáromi Hírlapban egy napnyi különbséggel közöltek egy-egy írást arról az asszonyról, aki a pirostojás-festésre vonatkozó tilalmat oly módon akarta kijátszani, hogy azokat kék színűre festette. A Komáromi Lapokban A kék tojások címmel közölt történet az esetet a vonaton utazó szemével írja le:

Közölték annak idején az ujságok, hogy a kormány a húsvéti ünnepeken szokásos tojás festést megtiltotta és a tilalom megszegői ellen szigorú bírságot helyezett kilátásba. A rendeletet azonban a jó falusi nép a maga javára alaposan elmagyarázta, mint ezt az alábbi, valóban megtörtént eset illusztrálja.
A tatai állomáson egy kosaras néni kapaszkodott fel a vonatra, ahol nagynehezen sikerült elhelyezkednie. Az asszony egy darabig szótlanul bámult ki a robogó vonat ablakán, majd pedig gondolt egyet, belenyúlt a kosarába, honnét egy kékre festett tojást húzott ki, amelyet szépen feltört és enni kezdte.
Az utasok egyike, aki észrevette a kék tojást, nem állhatta meg szó nélkül.
– Néni, hogy mertek maguk tojást festeni? Hát nem olvasták az újságban, hogy a kormány a piros tojásokat az idén eltiltotta?
A falusi asszony egykedvűen néz rá a legényre és félvállról felel neki:
– Mi köze hozzá az úrnak! Azt gondolják, hogy mi nem olvasunk újságot? Már hogy ne olvasnánk, olvasunk bizony. Olvastuk azt is, hogy nem szabad az idén piros tojást csinálni, hát azért csináltunk kéket. Érti hát az úr?
És napirendre tért a dolog felett.
(Komáromi Lapok 1916. április 29., 6. p.)
A Komáromi Hírlapban Rendelet a pirostojásokról címmel közölt történet már kerekebb, ebben már az asszony megbüntetéséről is szó esik:

Annak, aki összegyűjti és feldolgozza háborús rendeleteinket (szegény tanár!) nem utolsó csemege lesz az alábbi történet, mely az Úr 1916-i háborús húsvétján esett meg Magyarországon, Komárommegye tatai járásában.
A csendőr egy gallai asszonyka kötényében nyolc kékre festett húsvéti tojást födöz föl. Persze, kérdőre vonja az asszonyt, elkobozza a tojást s megteszi a feljelentést. A tárgyaláson az egyszerű asszony védekezik:
– Kérem, a mi falunkban csak azt dobolták ki, hogy pirosra nem szabad fösteni a tojást. De hát minálunk ugyis mindig kékre szokás fösteni…
Nézik, nézik a közigazgatás férfiai a tojás-rendeletet: biz abban csak a pirosról van szó. A kékről szó sincs. De azért, persze, bűnösnek mondatott ki az asszonyka, mert ha a pirostojás-tilalmat stagnáló rendelet színét nem is, de a szellemét megsértette.
(Komáromi Hírlap 1916. április 30., 4. p.)

Izgalmas feladat lenne annak vizsgálata, mennyire ismert vagy ismert-e egyáltalán ez a történet a szájhagyományban, s amennyiben igen, vajon milyen variánsai terjedtek el.
A Komáromi Lapok 1917. április 7-én megjelent számának 4. oldalán a Tilos a tojásfestés cím alatt közölt két mondat után (A rideg valóság, az idei husvétra nem szabad pirostojást festeni. A gyermekek egészen oda vannak bánatukban, hogy nem lesz piros tojás.) az alábbi humoros Tojásharctéri jelentés olvasható:

Április 7. A tojásharctéren teljes nyugalom van. Az ellenség részéről bár megkíséreltetett a támadás a tojásfestés irányában, de derék előőrseink a támadást rögtön meghiúsították. Estefelé az ellenség ismételt támadást intézett és szövetségeseivel megerősödve jelent meg a harctéren, de hiába volt, vitéz védőinken megtört a támadás ereje.
Tojásharctérparancsnokság

A Husvéti gondok címmel megjelent írásban a tojásfestés tilalmán túl szó esik a „rózsavíz” és a „többi szagos nedü” nagy áremelkedéséről is, melynek alapján elképzelhető, hogy ez okból kevesebben tudták megvásárolni, mint korábban, minek következtében a locsolásra használt „nedük” minősége valószínűleg jelentősen romlott:

Az idei husvét meglehetésen szegényesnek indult s a locsolásra készülő ifjak ugyancsak nem számíthatnak valami bőséges hadizsákmányra, pedig költségeik is meglehetősen megnövekedtek. Drágább lett a rózsavíz s a többi szagos nedü is, sőt a locsoló üvegekért is mégegyszer annyit kérnek el, mint más esztendőben. A befektetésnek s az üzemi költségnek e megdrágulásával egyáltalán nincsen arányban a locsolóüzemnek előrelátható csekély jövedelmezősége, mivel a szokásos ajándéktárgyak körül meglehetősen nagy az inség és a szegénység. Igy aligha lesz szerencsénk az idén felbokrétázott, szegfüvel, violával, rózsával megspékelt locsoló ifjakhoz, akik azelőtt husvét reggelének tipikus alakjai voltak. Miniszteri rendelet tiltja a tyuktojás festését is s így e legnépszerűbb husvéti cikk is elmarad az idén.
(Komáromi Lapok 1916. április 22., 3. p.)

A Kassai Hírlap egyik 1917-ben megjelent cikkében a szerző sajnálatát fejezte ki, hogy a húsvétot a háborús helyzet miatt nem lehet úgy megünnepelni, mint a korábbi időszakban. Az írás aránylag sok információt tartalmaz a helyi – kassai – szokások vonatkozásában, megtudható például, hogy a locsolkodók a tojáson kívül korábban narancsot is kaptak. Ennek megvásárlását azonban valószínűleg csupán a tehetősebb réteg engedhette meg magának, hiszen a huszadik század első évtizedeiben és még később is ennek a gyümölcsnek az ára az alsóbb társadalmi rétegek számára megfizethetetlen volt. A cikkben ugyancsak szó esik róla, hogy a locsolkodók pénzt is kaptak:

Húsvéti öntözködés
Itt van a húsvét, itt van a pirostojásos ünnep, az öntözések napja, mikor a rozmaringszálakat meg kell locsolni, hogy el ne hervadjanak. A gyermekek már készülődnek és már előre örvendnek a húsvétnak. A hamisított vörösre festett rózsavizet már meg is kapták ötszörösre emelt árban, mert most a festett víz is drágább, mint ezelőtt. Már folynak a főpróbák odahaza… próbálgatják az öntözés művészetét és szórják a vörös festéklevet és mondogatják a verset, amire a szobalány vagy a cseléd tanítgatja pont és vonás nélkül, mosogatás után, az altatódal előtt, lefekvés közben… És a gyermek várja a húsvétot, várja a sok festett piros tojást, a vörösbélű narancsot, a tésztát és virágot. Igen ám, de hol a tojás a piros. Hol a narancs a vörös levével? Hol? Öntözhetsz szép kisfiú, úgy sem kapsz tojást és narancsot. A tyúkokat, az igazi tyúkokat kell az idén megöntözni, meg a narancs fákat, hogy tojjanak direkt pirosat és teremjenek narancsot, vöröset. Húsvét, húsvét, te is meg leszel hamisítva az idén, akár csak egy hadibakancs, kinek mestere üli már a hat és fél évet… És hol marad a dínom-dánom? Hol maradnak a fölvirágzott legények, az öntözni vágyó berúgott családapák? Nem fogjuk látni a tojással és naranccsal telt kosarakat és zsebkendőket a karokon, a házak előtt álldogáló kocsikat, a „mennyit kaptál itt” pénzt számlálgató inasokat. Elmaradnak a berúgott társaságok, a kurjongató öntözgetők, most drága a likőr, drága a bor, nincs sonka a traktálásra, az öntözgetés végcéljainak kielégítésére. Szomorú húsvét ez, olyan, mint amilyen e jegyrendszeres világban… bánatos.
(Kassai Hírlap 1917. április 8., 3. p.)

Ugyancsak a fent idézett Kassai Hírlap következő számában Raktáron maradtak a húsvéti játékok címmel megjelent írás egyebek közt azzal is foglalkozik, hogy a szülők a gyerekeknek 1917-ben sokkal kevesebb játékot vásároltak húsvéti ajándékként, mint a korábbi években. Mivel a vásárlási szokásokról más adatokat is tartalmaz, teljes terjedelmében idézzük:

Majd ha elérkezik a likvidáció boldog ideje, a kassai krónikások megállapíthatják, hogy 1917 év tavaszán volt a legszomorúbb húsvétjok a kassai kereskedőknek, már azoknak tudniillik, akik a szorosan vett húsvéti árucikkek árusításával foglalkoznak.
Ősi szokás szerint a húsvét a játékkereskedők egyik legfőbb szezonja. A húsvét előtti napokban rendesen annyi gyerekjátékot ad el egy ilyen kereskedő, mint karácsonykor, vagyis amennyit azelőtt az év többi szakában hónapok alatt sem. Ma? Kérdezzünk meg egy játékkereskedőt. Mi beszéltünk eggyel. Ezeket mondta:
– Ki vesz játékot? Fogyott ugyan valami belőle, de mi ez ahhoz képest, amennyit más években adtunk el. Az apák a harctéren vannak, az anyáknak pedig, ha volna is pénzök, más gondjuk van. A háborús drágaság sok praktikus ösztönt váltott ki az emberekből. Ha adtak is húsvéti ajándékot a gyermekeknek, inkább olyan dolgokat vásároltak, amelyek célszerűbbek, mint a játékok. Ruhát, cipőt, esetleg könyveket.
Sokkal jobban ment a dolguk a divatkereskedőknek. Alig győzték a munkát. Az ő húsvéti aratásuk volt a legdúsabb. Nincs ma kötényke, kesztyű, ruha, amit eladni ne tudnának. De azért ők is panaszkodnak. Igaz azonban, hogy az ő panaszuk egészen másképp hangzott.
– Nincs árú, uram, nincs árú, mondta az egyik, néhány hónap alatt egészen tisztességesen megtollasodott kereskedő. Ami volt, elfogyott minden. Ha árú volna!? – tette hozzá sóhajtva, ragyogó szemekkel.
Nem volt okuk panaszra a cipőkereskedőknek sem. A cipővel ugyanis ép úgy áll a dolog, mint a ruhával. Cipő kell, hát fogy is.
Pedig korántsem lehet azt mondani, hogy a cipőárakat illetőleg aranyjuezi napokat élnénk. Azelőtt cipőüzletet lehetett nyitni annyi pénzzel, amennyibe ma egy nagyobbacska családnak az évi cipőszükséglete kerül. Az Isten tudja, hogyan van, hogy mégis jut mindenkinek cipőre és hogy ma ha lehet mondani – még kevesebb letaposott sarkú, vagy elnyűtt cipőt lát az ember, minta a béke boldog idején.
A gyermekek is mintha komolyabbak lennének. Talán úgy gondolják, lesz még alkalmuk a vígságra, örömre, ha hazajön az apjuk és haza hozza ajándékul a sok-sok mesét a csaták tüzéből, Ázsia misztikus mélyéből, a mesét a szegény cárról, aki bizonyára saját szemeivel is látott éppen abban a pillanatban, amikor át akart jönni a mi oldalunkra, hogy aláírja a békét.
Most nem a mesék ideje van. A gyermekek is érzik ezt. Oda van írva az anyjuk, a hajadon huguk, a nagyapjuk és nagyanyjuk szomorú arcára, meg azoknak a gyászruhás asszonyoknak a szemébe, akikkel az utcán mindenfele találkoznak. Talán ez is az oka, hogy nem is kértek szegények játékot. Ezért maradnak raktáron a játékkereskedők árui, Andersen meséinek apró gnómjai, a babák, a repülősárkányok, meg a nagy színes üveggolyók, amelyeknek reményében azelőtt akár napokig szót fogadtak…
(Kassai Hírlap 1917. április 12., 2–3. p.)

Az élelmiszerek árának folyamatos emelkedése minden bizonnyal több család esetében érintette a húsvéti étkezési szokásokat is. Az 1916-ban megjelent lapok már intenzíven foglalkoztak az egyes ünnepi étkezésekhez szükséges élelmiszerek egyre növekvő árával. A bárányhús magas árával kapcsolatban a Komáromi Lapokban például az alábbiak olvashatók:

A husvéti bárányok.
Az általános drágasággal jár, hogy ha valaminek érthető okokból felmegy az ára, akkor mindennek fölverik az árát. Ha a burgonya megdrágul, akkor a mi faluról bejövő menyecskéink még az erdőben szedett ibolya árát is fölemelik. Nem azért, mintha nem nyilnék elegendő ibolya, vagy a megmunkáltatása kerülne több e megfogyott munkaerők folytán, hanem azért, mert minden drága lett, hát az ibolya se maradjon olcsó. Aki az illatát élvezni akarja, fizesse meg a felemelt árát. A húsvéti báránnyal is igy vagyunk. A hadsereg számára nem szállítanak bárányokat, de mert a hus ára fölment, megduplázódott, hát a bárány árát is föl kell emelni. Halljuk a kedves falusiaktól az ismert sopánkodást, hogy „nem termett”, csak azért, hogy felverhessék mindennek az árát. Jó szerencse, hogy husvéti bárány nélkül is megvoltak a szegény emberek: egy kis hadikenyéren.
(Komáromi Lapok 1915. április 10., 6. p.)

Ugyancsak az áremelkedés volt a témája az idézett lapban A nagypénteki hal című írásnak is:

Azoknak csakugyan Krőzusoknak kellett lenniük, akik tegnap meg tudták fizetni az igazán mennyei magasságban csapongó halárakat, amelyek csekély nyolc koronánál kezdődtek és elérték a tizennégy koronás magasságot. Az apró fehérhalnak, amelynek a jó béke időkben negyven fillérért adták kg.-ját, tegnap hét korona volt az ára. Mondanunk sem kell, hogy igen nagy volt annak dacára a kereslet és roppant gyenge a kínálat. Ugy látszik, hogy ma már nagyon megszaporodott a gazdag emberek száma.
(Komáromi Lapok 1916. április 22., 7. p.)

A hadiipar számára egyre nagyobb gondot jelentett a nyersanyaghiány, emiatt Magyarországon is sor került számos templomi harang rekvirálására, hogy ezekből aztán harcászati eszközök, elsősorban ágyúk készüljenek. A hadicélokra rekvirált harangok elszállítása miatt így a harangszó néhány helyen elmaradt, de ott is megváltozott a hangzás, ahol eredetileg több harang volt a toronyban, s csupán egyet-kettőt hagytak meg belőlük. Ahol egyetlen sem maradt, ott különféle pótmegoldásokhoz folyamodtak, általában egy vasdarab ütögetésével pótolták a harangszót. Giesswein Sándor3 a Mit zengenek a husvéti harangok? című vezércikkében szót ejt a megszokott korábbi húsvéti harangszó megváltozásáról is:
Két napi hallgatás után megint megzendült a husvéti harangok Alleluja-dala. De ma mintha nem volna szavukban meg az a teljesség, mintha nem a négyesszólam erőteljes akkordjában, hanem mélabús uniszonóval köszöntenének bennünket.
Megfogyatkoztak az utolsó husvét óta, – elköltözött testvéreiket siratják, amelyek most bömbölő ágyutorkukból nem a feltámadást, hanem halált hirdetnek azoknak, kik hazánkat fel akarják darabolni…
(Komáromi Lapok 1917. április 7., 1. p.)

A háború húsvéti szokásokra gyakorolt hatásaival kapcsolatban természetesen szólnunk kell a katonákat érintő rendeletekről, új szabályokról is, hiszen a háború elsősorban az ő mindennapjaikat, ünnepeiket változtatta meg a legnagyobb mértékben. A vallási ünnepekhez kapcsolódó templomi miséket, istentiszteleteket számukra a tábori misék, a tábori istentiszteletek váltották fel. A különféle rendeletek már a háború kezdetétől fogva jelentős mértékben felülírták a különböző felekezethez tartozó katonák vallási szokásait is. Egy 1915-ben A nagypénteki böjt és a katonák. A tábori püspök rendelete címmel közölt írásnak köszönhetően több apró részletet is megismerhetünk:

A háborúban nem lehet mindig megtartani a vallás szabályait. Ezért hirdették ki már a mozgósításkor a zsidópapok híveiknek, hogy szükség esetén a zsidó katonák szombaton is dolgozhatnak és nem kötelesek megtartani a rituális étkeztetés szabályait. Most pedig Bjelik Imre tábori püspök a szentszéktől nyert fölhatalmazás folytán engedményeket tesz a nagyhét böjti tilalmával szemben.
A rendelet így hangzik:
A hadsereg és a haditengerészet tagjainak nagypénteken mindenféle húseledelektől meg kell tartóztatniok magukat. Ezzel szemben minden más szigorú böjti és megtartóztatási napon meg van engedve a hadsereg tagjainak egyrészt a húseledelek élvezete, másrészt a húsnak és halnak együttes élvezete az étkezés alkalmával. A tényleges szolgálatot teljesítő katonáknak a szigorú böjti napokon is napjában többször szabad jóllakniok.
A katonai személyek családtagjaira ugyanaz az intézkedés érvényes, mint a családfőre, s családtagok azonban, amennyiben éltük 21. évét betöltötték, de a 60. évet még meg nem haladták, a böjti napokon csak egyszer lakhatnak jól.
A nagypénteki szigorú böjt alól a pápától nyert felhatalmazás alapján fölmenti a tábori püspök a hadseregnek a harctéren, a haditengerészetnek pedig a hadihajókon levő legénységét és mindazokat a civil személyeket, akik a harctéren operáló hadsereg kíséretében vannak. Ezek, tekintettel a háborúra, nagypénteken is ehetnek húst.
A háborús ország területén csak azoknak a sebesülteknek és beteg katonáknak szabad nagypénteken hust enniök, akiknek nincs módjukban böjtös eledelt kapniok. A husvéti idő a katonaságnál Hatvanadvasárnaptól a Pünkösd utáni első vasárnapig terjed, a mozgósított csapatokra azonban ez az időpont mindaddig kitolódik, amig egyes csapatnak módjában áll a husvéti szentgyónás és áldozás elvégzése.
(Komáromi Lapok 1915. március 24., 2. p.)

A keresztény húsvéti ünnepi étkezési szokásoktól jelentősen eltérő zsidó „húsvét”-hoz, a pészahhoz kapcsolódó étkezési szokásokat is nagymértékben megváltoztatta a háború. Hogy a különböző katonai állomáshelyeken tartózkodó zsidó katonák is megtarthassák saját ünnepüket, jelentős mértékben hozzájárultak a helybeli zsidó hitközségek, amelyek egy-egy ünnep kapcsán vendégül látták őket s biztosították az ünnepi ételeket is. A Losonci Újságban megjelent hír tanúsága szerint „A Losoncon állomásozó izraelita katonák közül azok, kik azt kérték – szám szerint 160 –, husvétjuk 9 napján rituális élelmezésben részesültek.”4 Zsidó katonák husvétja címmel egy ilyen, a pészah (a pászka ünnepe) alkalmából rendezett megvendégelésről a Komáromi Lapok is beszámolt:

A helybeli izraelita hitközség Fried Miksának, a helybeli izraelita jótékony egylet elnökének kezdeményezéséből a Páska ünnep első két napján a hitközség tanácstermében Széder estét tartott, melyen terített asztalok mellett 200 katonát látott vendégül. A rendezésért Krausz Mór segédrabbit méltán megilleti az elismerés. Azonfelül az itteni kórházakban fekvő sebesült és beteg izraelita katonák ellátásáról is gondoskodott a hitközség, mely célra a Chewra Kadisa egylet 1000 koronás adománya használtatott fel.
(Komáromi Lapok 1915. március 27., 7. p.)

Az első világháború idején megjelent sajtóban több olyan harctéri beszámolót is találhatunk, amelyek arról szólnak, hogy az ünnepek idejére a fronton beszüntették a harcot, de olyanokat is, melyek tanúsága szerint az ellenséges katonák beszélgetésbe elegyedtek egymással, sőt még az is előfordult, hogy össze is barátkoztak. Húsvéti látogatás (Egy harctéri levél töredéke) címmel a Komáromi Lapokban is közöltek egy levelet, amelynek szerzője egy ilyen találkozásról számolt be részletesen a szüleinek.5
Számos műkedvelő versírót megihletett a háború, köztük katonákat is. A sajtóban közölt különféle témájú versek között olyanokat is találunk, amelyek egy-egy naptári ünnephez kapcsolódnak, így húsvétiakat is. A hátországban élők versein kívül az újságok előszeretettel közölték a katonák frontról hazaküldött verseit. A Komáromi Lapokban Száky Zsigmond honvéd szüleinek küldött versét jelentették meg.6
Amint azt a bemutatott konkrét példák is bizonyítják, az első világháború jelentős hatást gyakorolt a húsvéti ünnepkörhöz kapcsolódó szokásokra. Természetesen az általam felvázolt kép korántsem teljes, további kutatások során valószínűleg számos újabb adatra bukkannánk. Jelen írásom célja arra irányult, hogy felhívjam a figyelmet annak fontosságára, hogy a különböző témák, köztük a naptári ünnepek, népszokások kutatása során nagyobb figyelmet szenteljünk a társadalmi-politikai változások okozta hatások vizsgálatára is. A különböző néprajzi jelenségek bemutatása csak ezáltal válhat teljessé.

Melléklet

A harctér költészete

Száky Zsiga komáromi szekeresgazda húsvéti köszöntője.
Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a mai világháború megcáfolta a régi római közmondást, hogy inter arma silent Musae. Mert bizony soha több vers nem született, mint most a háborúban s még ágyúdörgés és gépfegyverropogás sem tudja elriasztani a Muzsákat a költészet berkeiből. Zeng a lant még a lövészárokban is. Nóták születnek, versek fakadnak s a legegyszerűbb ember lelkéből is előtör az érzés keresetlen, csinos formában jelentkezik. Akárhány egyszerű bakáról derül ki most, hogy poétai talentum lakozik benne s a legszebb magyar katonanótákat bizony nem diákiskolát végzett emberek írták.
Véletlenül egy tábori levelezőlap jutott a kezünkbe, melyet Száky Zsiga komáromi polgártársunk, a 312. honvédgyalogezred közvitéze küldött az édes apjának Száky Zsigmond komáromi szekeresgazdának. Husvétot köszönt ebben a levélben a szerető fiú jó apjának és pedig versben. A vers olyan gördülékeny, ritmusos és hangulatos, hogy vesztenének vele mindannyian, ha egész terjedelmében ide nem iktatnánk.
Íme a vers:

Északi harctér. Ápril. 22.
Husvét szombatja van, de más, mint a többi,
Húsvéti éneket ágyúk szava dörgi,
Villámként cikázik fegyverszurony éle,
Gyújtó granát tüze lángol fel az égre.

Húsvét szombatján a csatasorban látod
Embermilliókat, az egész világot.
Gyilkoló fegyverrel rohannak előre
A véres, iszonyú embertemetőbe.

Husvétnak szombatján szivelszomorodva
Gyullad ki a gyertya árva otthonokba.
Az apa, a fiú oda vannak messze,
Havas hegyek ormán, erdő rengetegbe.

Gőgicsélő gyermek, serdülő leányka
De sok lett köztetek elhagyatott, árva.
Csillogó villogó tarka játék helyett,
De sokan kaptatok szivetekben sebet.

Husvétnak szombatja, szeretet ünnepe,
Szeretettel hintsed a lelkünket tele.
Add uramisten, hogy húsvét hajnalára
Nőjjön ki a béke szentelt olajága.

Mi is őszintén sajnáljuk, hogy Száky Zsiga komáromi polgártársunk óhajtása nem teljesült. De a mi késik, az nem múlik. Pünkösd napja nincs már olyan messze s a szent Lélek talán újból csodát tesz.

(Komáromi Lapok 1916. április 29., 3. p.)

Húsvéti látogatás
(Egy harctéri levél töredéke)

Kedves Szüleim!
Sok érdekes dolgot éltem át a közel múlt napokban. Akár hiszitek akár nem, húsvét vasárnapján kezet fogtunk az oroszokkal. De majd sorban leírom. 23-én reggel az egész legénységnek mise volt a fronton, persze olyan helyen, ahová az ellenséges tüzérség nem lát be. Mise után tombolát rendeztek a legénység számára. Az eladott számok fele nyert mindenféle inni és dohányozni valót, másik felét a rokkantak javára fordították. Gyönyörű napos idő volt s a szent nyugalmat csak négy ágyú dörgése zavarta meg a reggeli órákban, de azután egész nap csend uralkodott. A kora délutáni órákban már lehetett látni néhány oroszt, amint az árkon kivül mászkáltak és fehér kendőt lobogtattak. A szomszéd századok egyikében azonban még mindig adtak le egy két puskalövést az árokposztok s igy az oroszok megint visszahúzódtak födözékeikbe. Később azután én is bementem a födözékembe aludni, mert előző éjjel majdnem semmit sem aludtam. Egyszer csak fölkelt a pucerom, hogy az oroszok már jönnek előre a fehér zászlóval. Azonnal kimentünk a kijárathoz s figyeltük őket. Csakugyan hat nyolc alak volt látható az orosz árok előtt amint lassan óvatosan előre huzódtak, de még mindig nagyon félénken, bár most már teljes csend volt. Megjegyzem az egész nem velünk szemben, hanem jobbra tőlünk történt. Egyszer azután látjuk ám, hogy a mieinktől is megindul egy kis patrrolulle fehér kendővel. Feszült figyelemmel lestük (távcsövön) a következendőket. Mindkét fél lassan haladt előre, majdnemcsak lépésenkint. Mikor már annyira értek egymáshoz, hogy átkiálthattak, akkor hosszu tárgyalás indult meg köztük, végül pedig egyszerre összementek és lekezeltek egymással. Mi kadettek ekkor már a drótkerítés előtt álltunk s innen lestük az egész scénát. Egyszer csak észreveszem, hogy velünk zsinóregyenest szemben is kin áll egy csomó orosz s az egyik már kezdi nyitogatni a drótkeritést nyilván azzal a szándékkal, hogy elénk jöjjenek. Mindjárt indítványoztam, hogy menjünk, a pucerok már nem fértek a bőrükbe, mindegyiknél volt rum, bor vagy más valami. Ekkor már egész publikum állt mindkét részről a földhányások tetején s mosolyogva nézte az egész szinházat. Amint az oroszok észrevették, hogy elindultunk, ők is jöttek felénk. Ez már könnyebben ment, mint az előbbi barátkozás. Hat, nyolc fiatal turbános legény sietett előre fickándozva, sikoltozva és a következő percben a pucerok hatalmas puszikat voltak kénytelenek eltűrni.
Húsvét vasárnapja meghozta azt, hogy kibujtak a kétlábú vadállatok az odujukból, hogy ismét felismerjék egymásban az embert. Mintegy félóráig beszéltek és mulattak pucerainkkal, akik kalácsot, húsvéti tojást kaptak az általuk adott italért és cigarettáért. Mi kadettok 10-15 lépésről néztük a jelenetet s beküldtük az oroszt egy tisztért, de az igen sokáig készülődött s nekünk nemsokára vissza kellett térnünk….

Eddig az érdekes levéltöredék, melyből kiderül, hogy az emberből még a legvadabb öldöklések között sem vész ki egészen az emberi érzés. Mindenesetre érdekes adata lesz a fenti jelenet a világháború történetének.
(Komáromi Lapok 1916. május 6., 2. p.)

Húsvétra nem szabad tojást festeni!
Az Országok Közélelmezési Hivatal elnökének f. évi VII. sz. rendelete folytán közhírré tesszük: Bárminemű baromfi-tojásnak a húsvéti ünnepek alkalmából szokásos festés vagy kikészített baromfi-tojásnak forgalomba hozatala az ország egész területén tilos. Aki a jelen rendelet rendelkezését vagy a hatóságnak a jelen rendelet alapján kibocsátott rendelkezését megszegi, az, amennyiben cselekménye súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, kihágást követ el és az 1914:L. t.-c. 9 paragrafusa értelmében két hónapig terjedhető elzárással és hatszáz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető.
A városi tanács.
(Nyugatmagyarországi Híradó 1917. március 23., 5. p.)

Az izraelita katonák húsvétja.
A Losoncon állomásozó izr. katonák közül azok, kik azt kérték – szám szerint 160 – húsvétjuk 9 napján rituális élelmezésben részesültek. Az élelmezés összes költsége 2890 korona 70 fillért tett ki. E költségek fedezésére szolgáltak mindenek előtt a cs. és kir. katonai állomásparancsnokság által átutalt menage- és kenyérpénzek, összesen 2160 K 70 fill., továbbá a munkára kiadott katonák után: Rakottyay-gyár 25 K, Török Zoltán uradalom 80 K, Thausz fatelep 20 K. Adományokkal hozzájárultak: Az izr. hitközség, Chevra Kadisa, Izr. Nőegylet és Leányegylet, egyenkint 100-100 K, továbbá Herzog és Kohn cég 50 K, Lőwy Adolf cég 25 K, Sternlicht Sámuel és Fia 25 K, Heksch József 20 K, Sacher Gusztáv 20 K, Schwarz Jakab 20 K. természetben Herzog és Kohn cég 15 liter, Sacher Gusztávné 5 liter, Singer Márk 5 liter bor, Izr. Nőegylet 700, Leányegylet 500 drb. cigaretta. A cs. és kir. katonai állomásparancsnokságnak a tanusitott legmesszebbmenő előzékenységéért, a testületeknek és magánosoknak adományiakért hálás köszönetet mondunk: Sacher Gusztávné nőegyesületi elnök, Dr. Vajda Béla rabbi.
(Losonci Újság 1916. június 1., 2–3. p.)

Výročné sviatky a prvá svetová vojna
Príspevok k veľkonočnému zvykosloviu
(Zhrnutie)

Na základe etnologických publikácií zaoberajúcich sa výročnými sviatkami sa môže zdať, akoby sa po dlhé desaťročia ten-ktorý sviatok konal vždy rovnako a neovplyvnili ho žiadne nečakané politické udalosti a z nich vyplývajúce hospodárske problémy, prípadne rôzne epidémie a pod. V dobovej tlači môžeme objaviť mnoho takých, doteraz neznámych údajov, ktoré sa vzťahujú na zmeny jednotlivých prvkov sviatkov, prípadne na ich zákaz. Vďaka týmto novinovým správam sa naše poznatky môžu rozšíriť o také informácie, ktoré sa nezachovali do dnešných dní v ústnom podaní, v lokálnej pamäti, a kým ich bolo možné zaznamenať od informátorov, bádatelia im nevenovali pozornosť. V priebehu uplynulého storočia mala na výročné i rodinné zvykoslovie výrazný vplyv medzi iným aj prvá a druhá svetová vojna. Okrem obmedzení, daných stále viac sa zhoršujúcou ekonomickou situáciou, mala aj vojnová propaganda vplyv na určité prvky sviatočnej kultúry ľudí na frontoch i tých, ktorí žili v zázemí. O týchto zmenách, o zmene toho-ktorého momentu sviatkov, sa môžeme dozvedieť v prvom rade z rôznych zakazujúcich nariadení, ako i k nim sa viažucich správ (spravodajstiev, novinárskych fejtónov, reportáží atď.). Štúdia pomocou analýzy dobovej tlače predstavuje niektoré vplyvy prvej svetovej vojny na veľkonočné zvykoslovie.

Die Kalenderfeste und der Erste Weltkrieg
Zusätze zum Osterfestkreis
(Zusammenfassung)

Geht man von den Folklorepublikationen aus, die sich den Volksbräuchen und Kalenderfesten widmen, könnte man leicht den Eindruck gewinnen, als ob das eine oder andere Fest im Laufe der Jahrzehnte immer den gleichen Verlauf gehabt hätte und deren Charakter unabhängig von äußeren Faktoren (unerwarteten politischen Ereignissen, den daraus resultierenden wirtschaftlichen Schwierigkeiten, gegebenfalls verschiedenen Seuchen usw.) unangetastet geblieben wäre. In der zeitgenössischen Presse sind wir auf zahlreiche, bisher unbekannte Hinweise gestoßen, die sich auf die Veränderung bestimmter Elemente eines Festes oder auf deren direktes Verbot beziehen. Dank diesen Presseartikeln sind wir um viele Kenntnisse reicher geworden, die in der mündlichen Tradition oder in der lokalen Erinnerung nicht aufbewahrt worden sind – und die damals, als man sie noch von Informanten hätte aufzeichnen können, selbst der Aufmerksamkeit der Forscher entgangen sind. Im Laufe des letzten Jahrhunderts haben u. a. auch die zwei Weltkriege die Kalenderfeste, aber auch jene Feste, die sich um die Wendepunkte des menschlichen Lebens ranken, maßgeblich geprägt. Neben den Restriktionen, die aus der schlechten wirtschaftlichen Lage resultierten, hat auch die Kriegspropaganda ihren Stempel auf die Festkultur der Menschen (sowohl der Soldaten an der Kriegsfront als auch jener, die im Hinterland gebliebenen sind) gedrückt. Als wertvolle Belege für solche Veränderungen oder für die Modifizierung bestimmter Elemente eines Festes dienen insbesondere Verbotsmaßnahmen, bzw. schriftliche Dokumente, die sich Anordnungen dieser Art widmen (Berichte, Feuilletons, Reportagen). Der Aufsatz untersucht anhand einer Analyse der damaligen Presse die Auswirkungen des Ersten Weltkrieges auf die Osterfeiertage.

Pöstyén magyar emlékei

Bevezetés

Pöstyén olyan szlovákiai város, amely sohasem volt magyar jellegű vagy magyar többségű, ennek ellenére a város maga és magyar neve a magyar közbeszédben gyakran előfordul, a napi érintkezésben – sok más szlovákiai településsel szemben – máig használt. Mint minden jelentős település a történeti Magyarország területén, Pöstyén is rendelkezik a magyar nemzethez és a magyar kultúrához kapcsolódó emlékekkel, amelyek töredékesen máig fennmaradtak. Jelenlegi magyar nemzetiségű lakossága csekély számú és már a csehszlovák időszak alatt költözött be, ennek ellenére a szerző személyes tapasztalatai által nagy bizonyossággal állítható, hogy a 80-as években még élt(ek) a városban tősgyökeres pöstyéni magyarok, pontosabban olyanok, akik a magyar nyelvet helyben sajátították el. A híres fürdőváros kiépülése, természeti kincseinek világhíressé való tétele már 1919 előtt elkezdődött, és ebben a munkában jelentős számú magyar származású is részt vett. Az impériumváltás után többen helyben maradtak, és a szinte teljesen szlovák nyelvű környezetben dolgoztak tovább a város érdekében.
Pöstyén magyar emlékei idővel ritkultak, a szocializmus ideje alatt pedig gyakran áldozatul estek a városrendezésnek. Mint oly sok város a történeti Magyarország területén, Pöstyén is több fázisban élte meg a magyar múlt gyengülését, majd elvesztését. Bizonyos mértékű magyarnyelvűségét azért a közelmúltig sikerült megőriznie, mivel a gyorsan gyarapodó városba költöztek magyarok is, illetve érkeztek fürdővendégek a volt Cseh-Szlovákia magyar vidékeiről, továbbá Magyarországról. Elsősorban az utóbbiak részéről volt igény a magyar szóra, de a csehszlovákiai magyar napilap, az Új Szó a 80-as években Pöstyén fő sétálóutcájának (Winter utca) hírlapboltjában is hozzáférhető volt. A rendszerváltozás után ezek a tendenciák részben módosultak, részben viszont megmaradtak. A magyar vonatkozású tárgyi emlékeken lassan elenyésznek, ellenben az utóbbi néhány évben a város újra hangsúlyt helyez az múltjára, amely részben magyar nyelvű. A Pöstyéni Gyógyfürdő Rt. magyarországi székhelyű tulajdonosa, a Danubius Hotels is feleleveníti a régi időket. A vállalat patinás épületeinek (Pro Patria fürdőszálló, Napóleon fürdőházak) folyosóit, illetve néhány köztéri felületet 2007-ben számos többnyelvű régi nyomtatvánnyal és fényképekkel díszítettek. Többnyelvű fényképeket egy ideig a legnagyobb bevásárlóközpont előcsarnokában is kiállítottak. A 2000-es évek első évtizedének a végétől nagy divat a századfordulós, tehát magyar–német nyelvű képeslapok postaképes fakszimile kiadása. A gyógyfürdőkben bármiféle magyar nyelvű tájékoztató anyagot a magyar ajkú vendégek számára azonban továbbra is hiába keresünk. Kivétel, hogy 2014-től a Pro Patria recepcióján az Új Szó ismét kapható.
A város magyar nyelvű emlékéi hol megmaradnak, hol pedig lassan tovább pusztulnak. Ennek fő oka a nemtörődömség, amely hátterében a pénzhiány, bizonyos épületek tulajdonosi viszonyainak tisztázatlansága áll. A magyar emlékek tudatos pusztítása azonban napjainkban nem érzékelhető. A szlovák történészek és muzeológusok kesergése, hogy sok emlék Magyarországra került, Pöstyén esetében is előfordul. (Mrňa 2005b, 9)
A helyi értelmiség büszke a város múltjára. Számos kiadvány, könyv, tanulmány, kulturális esemény jelenik meg, illetve szerveződik. A szerzők és szervezők elsősorban a helyi Balneológiai Múzeum égisze alatt tevékenykednek, a múzeum által kiadott Balneologický spravodajca [Balneológiai Értesítő] rendszeresen megjelenik, a háromnyelvű Revue Piešťany negyedéves kiadvány és Piešťanský týždeň [Pöstyéni Hét] című újság a rendszerváltozás után sok írást szentelt történelmi témáknak. A 2000-es évektől a város múltjával kapcsolatban több olyan kiadvány jelent meg, amely gazdag és színes képanyagot tartalmaz.1 Ezek a kiadványok sem ódzkodnak a magyar feliratú fényképek közreadásától.

Pöstyén magyar múltja Csehszlovákia létrejöttéig

Az 1 sz. táblázatból kiolvasható, hogy Pöstyén a 20. század elején sem tartozott az elmagyarosodott városok közé. A millennium idején a 4643 lakosból 190 volt magyar és 587 német.2 Az 1910-ben számba vett 1440 magyar személy valószínűleg egyáltalán nem minden esetben volt ténylegesen magyar nyelvű. Az első csehszlovák népszámlálás arányaiban megközelítőleg annyi magyart mutatott ki, mint 1880-ban, a kezdődő magyarosítás idején. Nem valószínű, hogy a magyarság számának csökkenését az elköltözés okozhatta, erre a polgárok számának az alakulása sem ad okot. Ez a fajta csökkenés inkább valószínű a németek esetében. A magyarok esetén valószínűbb, hogy nyelv- és identitáscserére került sor. Ahogy ezt Winter Lajos (1870–1968) esetében látni fogjuk, 1919-ig a szlovák nyelv ismerete sem volt elengedhetetlen, hiszen Winter ezen nyelvben való jártassága nélkül élt ott negyvenéves koráig, és építette ki a fürdővárost. De ennek az ellentettjére, a magyar nyelv gyors térvesztésére is ő lesz a legjobb példa. Másrészről viszont igaz, hogy Pöstyén az ezeréves magyar állam része volt, így bőséges helyben nyomtatott magyar nyelvű írás lelhető fel. A bennük olvasható vezetéknevek értelemszerűen általában magyar formában íródtak, igaz, lágyjeles alakok, azaz szlovák helyesírású névalakok is előfordulnak,3 és sok magyar hangzású név is található. Az 1905-ötös pöstyéni választási névjegyzék értelemszerűen színmagyar, de feltüntet ragadványneveket, ezek kettő kivételével szlovákok.4 A kor reklámjai kizárólag magyarul szólították meg a közönséget.
1. táblázat: A pöstyéni magyarok lélekszáma és százalékos aránya 1880 és 1939 között

Forrás: A felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) megoszlása (1880–1941), 204. p.; A felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) százalékos megoszlásban (1880–1941), 176. p.; * Kronika I., 92; ** Kronika I., 152.

A népszámlálási adatok valós tartalmát folyamatosan szokás kétségbe vonni. Mi ezt nem teszünk, csupán bemutatunk még adatot: 1939-ben a városban a felekezeti hovatartozás alapján 1533 izraelita vallásút is kimutattattak (Kronika I. 152).
A Monarchia idején Pöstyénben, illetve vele kapcsolatban három magyar hetilap is megjelent. A Pöstyéni Lapok, alcíme Pöstyén és Vidéke, szerkesztősége Nyitrán volt. A Pöstyéni Ujság később egy német oldallal bővült. Végül a Pöstyén folyamatosan német–magyar nyelvű volt.
A fentebb említett nyomtatványokat olvasva úgy tűnik, mintha a szlovákság csupán színes folt lenne a városban. Az is tény, hogy a szövegek mindig semlegesek, a szlovákok létét természetesnek fogadják el. (pl. Földes 1908, 43, 46; Pázmány 1914) Hogy valamiféle nemzetiségi probléma lenne, arra csak homályos utalások fordulnak elő.5 Persze néha-néha azért előfordulnak erősebb írások is a Pöstyéni Ujság 1911. május 20-i egyik rövid írása azon fortyog, hogy egy bak neve szlovákul szerepel a cégéren.6
A szlovákságról Winter Imre emlékirata sem tesz semmiféle említést, noha az írást az 1920-as évek végén vetette papírra. A rövid munkában Pöstyén mint élénk magyar kultúrájú város van lefestve.7
A Pöstyénről szóló jelenlegi szlovák monográfiák általában nagyon keveset foglalkoznak a város magyar múltjával. Hogy ez milyen mértékű és jellegű, a szerzők habitusától függ. Šípoš, aki mindeddig a leghosszabb monográfia szerzője, kiemeli a dualista korszak magyarosítási tendenciáit, amikor is „…a hivatalos nyelv Pöstyénben is a magyar lett, előbb a hivatalokban, aztán az iskolákban, végül a pöstyéni fürdővárosban vált a magyar a német és a szlovák mellett természetes kommunikációs eszközzé”. (Šípoš 1992, 91) A város késő monarchiakori magyar lakosairól Marián Klčo ennyit ír: „A településen [1910-ben] a lakosok 95%-a tartotta magát szlováknak. Magyarnak vagy németnek a 18. században a szlovák vidékre beköltözött zsidóság, az úri hivatalnokok, a »nem öntudatos« magyarónok tartották magukat, akik számára a magyar nyelv elsajátítása és a magyar identitás átvétele a társadalmi felemelkedés alapfeltétele volt.” (Klčo 2005–2006, 9) A családnevek alapján ugyan nem szabad a nemzetiségre való következtetéseket levonni, a könyv szerzője által bemutatott pöstyéni katonai emlékművön néhány magyar, illetve magyar helyesírással írt vezetéknév szerepel: Antal, Folajtár, Fodor, Menyhardt, az első négy alkalommal. Előfordul még a Chalás és a Menihart vezetéknév, továbbá szerepelnek német hangzású nevek. Ők az elesettek csupán 4,6%-át jelentik. Meg kell jegyezni, hogy a könyvben található emlékműveket mind a háború után, tehát már a csehszlovák korszakban állították, a pöstyénit 1937-ben. A Pöstyéni járással kapcsolatban Klčo egy másik könyvében sem említ többet, legfeljebb annyit, „az erős magyarosítás ellenére is az 1900-as statisztika szerint szlovák többségű volt.” (Klčo 1999, 10) A város tárgyalásánál a magyarságról úgyszintén kevés szó esik (Klčo 1999, 69–73), de magyar neveket helyi viszonylatban megemlít, nem csak az országos nemesség Pöstyénnel kapcsolatban levő tagjaiét (Turzo, Berčéni, Forgáč, Erdödy). 1661-ben a községi bíró „Juraj Legéň” volt. A Thurzó Szaniszló által a 17. század 10-es, 20-as éveiben kinevezett gondnokot Újlaky Gergelnek hívták. A pöstyéni gyógyvizek első kémiai elemzését Ján Justus Torkoš készítette el (Schediasma de Thermis Pöstheninesibus, 1745).8 Az is ismert, hogy Gvadányi Józsefet itteni lábadozása ihlette a Pöstyéni förödés versciklusának a megírására (Čelko 1985, 15). „Jozef” Gvadányi neve más publikációban is előfordul (pl. Doležal 2002, 7), és munkájának egy példánya megtekinthető a Balneológiai Múzeumban.
Megjegyezhető, hogy a település nevének első magyar formában való előfordulása, Pestyen, 1429-ből származik.
Pöstyén múltjának a leírásánál azonban valamennyi publikáció a fürdővárossá való átalakulást helyezi a központba. Ebben a századforduló táján a magyarok is aktívan részt vettek. Az előforduló magyar hangzású nevek között már említett Justus Ján Torkoš 18. században élt pozsonyi orvosról egy furatot is elneveztek „Torkos” (Šípoš–Jedlička 1986, 44) néven.9
A 19. század végétől aztán egyre szaporodnak a magyarok Pöstyénben. Alpár Ignác, Böhm Henrik és Hegedüs Ármin építészek sokat tettek a város szépülésért (Mrňa 2005b, 12, 31). Az utóbbi két mérnök nevéhez kapcsolódik a Thermia Palace Szálló és az Irma gyógyfürdő felépítése. Neves segítőjük volt Kovács Sebestyén Aladár építész-statikus vagy Krisztián A. szobrász (Mrňa 2005b, 42–43). A Böhm–Hegedűs páros tervei alapján készült el a ma is működő Pro Patria fürdőszálló. Rónay Adolf budapesti szállodatulajdonos megbízására 1906-ban építették fel a Hotel Royalt, amelyet a korban Grand Hotel Ronai néven is ismertek.10 Dr. Weisz Eduard ösztönzésére 1893-ban nyitják meg a Pro labore munkásfürdőotthont. Hogy a múlt megőrzésére jobban oda kellett volna figyelni, mutatja az 1893-ban felépített Ferenc József fürdő esete: az épületet az útikönyv szerzőinek szavai szerint „az utókor nagy kárára 1965-ben lebontották”. (Šípoš–Jedlička 1986, 33)11 Az első világháború alatt, 1917-ben helyezték üzembe a Ružový mlynt (magy. Rózsaszín malom), amely máig működik. Eredeti magyar nevét Rózsáról, Winter Lajos lányáról kapta. Hogy a szlovák fordításnak inkább Ruženin mlynnek kellene hangzania, a szlovákok előtt is ismert (Kronika I. 66). Tény viszont, hogy a helyi idősek még az 50-es években is „Rózsa mlyn” néven emlegették.12
A Winter család városfejlesztő tevékenységének köszönhetően is nőtt magyarok száma, sok izraelita vallású magyar származású orvost hívott Pöstyénbe. Közülük kiemelkedik Dr. Székely, Dr. Havas, Dr. Szegő; többségük 1919 után elhagyta a várost.
1919 után folytatódott Pöstyén kiépülése, de magyarok már lényegesen kisebb számban munkálkodtak rajta. Megemlíthető Gerenday Géza, az Erna Szálló tervezője, Szőnyi Endre,13 a Riviera Szálló és a Floreát negyed tervezője, vagy Vécsei Ignác, a Lívia Szálló tervezője és Bodnár Zoltán, egy többszintes – a földszintjén gyógyszertárral – lakóház kivitelezője. Ezek a 20-as és 30-as években épült házak az eredeti céljuknak megfelelően ma is használatban állnak.

A Winter család

Pöstyén fejlődésében igazán kiemelkedő szerepe a Winter családnak volt. Magyar eredetét a helyi történetírók hol nem említik (pl. Šípoš–Jedlička 1986; Šípoš–Jedlička 1976), hol igen (pl. Šípoš 1992). Winter Sándor 1829-ben született Tardoskedden zsidó kereskedőcsaládban. Először Ipolyságon vállalkozott, majd 1889-ben átvette Erdődy gróftól a pöstyéni fürdők üzemeltetését. A későbbiekben fiai, Ferenc és Imre, de legfőképpen Lajos is mellette álltak. Ők négyen alapozták meg a pöstyéni gyógyfürdők világhírnevét. Winter Lajos 1918. novemberi tevékenységét Šípos a következőképp értékeli: „Annak ellenére, hogy [Winter] Szlovákiában született, és 30 éve Pöstyénben élt, nem beszélt szlovákul és magyarnak tartotta magát. De elsősorban vállalkozó volt, aki az új politikai és államjogi berendezkedésben féltette a vállalkozását.” (Šipoš 1992, 123). Winter Lajos saját nyelvismeretével kapcsolatban az emlékirataiban is bevallja, hogy 1918-ban „nem bírtam a szlovák nyelvet” (Winter 1997, 20). Máshol apjáról mint „lelkes magyarról” ír (Winter 1997, 53). Bača és Kováčová az első világháború alatt mint magyar gondolkodású embert emlegeti, aki csodálta az osztrák–magyar és német hadsereget, illetve figyelmesen követte Mackensen és Ludendorff német tábornokok minden sikerét (Bača–Kováčová 1999, 166). Mindamellett elégedett volt a változással, mivel Csehszlovákiáról emlékirataiban mint „a szociáldemokrácia ideális korszakáról” (Winter 1997, 5), illetve a „Masaryk-féle demokratikus időkről” beszél (Winter 1997, 12), és később is tanújelét adja Csehszlovákiához való hűségének. Bevallja, hogy mindezzel tetszést váltott ki (Winter 1997, 29). Például a magyar katonák elvonulása után 1918-ban a Royal Szállóban a Winterek ünnepséget szerveztek az ezeréves magyar iga lerázásának a tiszteletére (Bača–Kováčová 1999, 177). Miután az ideiglenesen Zsolnán székelő teljhatalmú kormány elismerte az 1918 szeptemberében megújított szerződést, Winter Lajos tovább folytathatta vállalkozását (Šípoš 1992, 123).
1918 késő ősze, kora tele többé-kevésbé nyugalmasan telt. A gyógyfürdőben lévő katonák azonban itt is önhatalmúlag hagyták el helyüket, de a helyi magyar karhatalom határozott fellépésének köszönhetően sikerült megőrizni a nyugalmat. Mindehhez hozzájárult az is, hogy a Winter család a Rózsa malomból ingyen gabonát biztosított a lázadozó katonáknak. A helyi Szlovák Nemzeti Tanács november 3-án alakult meg. A rendet az 51. gyalogezred egyik százada biztosította Seidel Károly vezetésével. A magyar katonaság november 29-én hagyta el a várost. A Pöstyén feletti uralmat a cseh helyőrség december 4-én vette át (Šípoš 1992, 121–122; Čelko 1985, 25). Magyarellenes atrocitásról nem tudunk, legfeljebb a nem közkedvelt főszolgabíró megverését lehet említeni (Bača–Kováčová 1999, 174). Más szerzők viszont zsidóellenes kilengéseket említenek, és hogy a fürdővendégek lakhelyeit prédálták fel (Bača–Kováčová 1999, 174).
A Winter család sorsára a második világháború idején zsidó származásuk, majd a háború után a nagypolgársághoz való tartozásuk volt a legnagyobb befolyással. Több évtizede azonban a család újra köztiszteletnek örvend, és sok egyéb mellett, amire még kitérünk, a város fő sétálóutcája is Winter Lajosról van elnevezve.

Magyarok az új közegben

Az impériumváltás után a történelem- vagy a néprajztudomány számára a város magyarsághoz való kötődés teljesen érdektelenné vált, Pöstyén esetleges magyar kapcsolódású eseményeit, az ott maradt magyarok életét már senki sem összegezte vagy kísérte figyelemmel. Részben ez volt jellemző magukra az ottmaradt magyarokra is. Winter Lajos például elrendelte, hogy a személyzet kizárólag csak szlovákul szólítsa meg, hogy minél előbb megtanulja szlovák nyelvet (Winter 1997, 27).
A Csehszlovákiába került magyaroknak azonban 1919 korántsem jelentett ekkora cezúrát, a csehszlovákiai magyarság számára Pöstyén ekkor még korántsem „veszett el”. 1920 körül a nyilvánosság számára kiadott nyomtatványokon még szerepel magyar szöveg is, ilyen pl. az „F.K.” által készített plakát (Pekárová 2001, 99), és még szokásban volt háromnyelvű képeslap kiadása, olyan is, amely a városházát ábrázolta (Mrňa 2005b, 33).
Természetesen az identitásváltás gyakorivá vált. Egy dokumentálható eset: „Visnovszky József” megyei főorvos (Földes 1908, 29, 38), illetve Višňovsky J. (Pöstyén-fürdő 1931, 40). Ez utóbbi útikönyv még több magyar helyesírású nevet tartalmaz, ezek viselői 1919 előtt is így írták nevüket, pl. Weiss Ede (Földes 1908, 29; Pöstyén-fürdő 1931, 40) vagy Havas Gyula doktor, aki 1911-ben költözött a városba, s továbbra is magyar módon írta nevét (Pöstyén-fürdő 1931, 9). A kiadvány 23 pöstyéni magyar nyelvű hirdetést is tartalmaz.
A két háború közötti Csehszlovákiában még gyakran fordult elő, hogy a magyar nyelvterületen kívüli városokban tartottak országos magyar összejöveteleket. Kelet-Szlovákia vagy a Szepesség magyarsága ebben az időszakban még öntudatosan őrizte identitását. Részben Pöstyén is az ilyen helységek közé tartozott, így volt rá példa, hogy itt is szerveztek országos fontosságú magyar találkozókat.
A Csehszlovákia megalakulása utáni kaotikus helyzet kezelésére a pénzintézetek 1919. szeptember 14-én tartottak egy összejövetelt. A találkozót az Érsekújvári Takarékpénztár kezdeményezte, és mindösszesen 102 magyar és német pénzintézet vett rajta részt (Gaučík 2003, 266). A magyar és a német pénzintézetek szövetsége megalakulása után egy hónappal, 1920. március 28-án egy Pöstyénben tartott gyűlésen próbált meg megegyezni a szlovák partnerszervezettel (Gaučík 2003, 270). A Pénzintézetek Egyesületének alakuló gyűlését ismét csak Pöstyénben tartották, ahol a 104 résztvevő közül 81 lehetett magyar (tulajdonú, vezetésű, ügyviteli nyelvű) intézet (Gaučík 2003, 271).
A Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Közös Bizottságának a találkozóját 1921. február 14-én újfent Pöstyénben tartották meg. A gyűlésen az Országos Keresztényszocialista Párt,14 az Országos Magyar Kisgazda, Földműves és Kisiparos Párt, a Ruszinszkói Magyar Pártszövetség és a Szepesi Német Párt küldöttei vettek részt (Angyal 2002, 72). Az Országos Keresztényszocialista Párt Elnöki Tanácsa 1921. április 28-án is ebben a városban tartotta az ülését. Ezen szlovák és német vezetőségi tagok szintén részt vettek (Angyal 2004, 188–193). Hasonló találkozónak Pöstyén 1926. október 12-én adott otthont. Ekkor az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt nemrég létrehozott közös bizottsága ült először tárgyalóasztalhoz (Angyal 2002, 142). 1928. szeptember 26-án a Magyar Nemzeti Párt tartott ott vezetőségi ülést (Angyal 2002, 158).
A magyarok az önálló szlovák állam idején is megtartották szervezettségüket. A korszak magyar napilapja alapján a Magyar Párt helyi elnöke dr. Lukácsy Szilárd, elnökhelyettese Kocsis Géza, titkára pedig Adameczky László volt.15
A két világháború közötti magyarnyelvűségre az alábbi táblázatból is lehet óvatosan következtetni, amely a korszak országgyűlési választási eredményességét mutatja a magyar pártok szempontjából. Az eredmény helyes interpretáláshoz a következőket kell tudni: a választások választási kerületekben zajlottak; egy pártnak kerületenként legalább 20 000 szavazatot kellett szereznie, különben az adott kerületben minden szavazata elveszett. Mindez nagyon torzítja az eredményt az olyan helyeken, ahol a magyarság nem volt képes ezt a számot elérni.

2. táblázat: A magyar pártok parlamenti választási eredményei a Pöstyéni járásban

Forrás: Voľby do zákonodarných orgánov na území Slovenska 1920-2006; * – a párt az adott választási évben nem indult, vagy önállóan nem indult; 0 – a párt az adott választási évben a választási körzetben nem szerzett legalább 20 000 szavazatot.

Annak ellenére, hogy az említett választási törvény miatt a táblázat nagyon foghíjas, a kevés adat alapján mégis ki lehet jelenteni, hogy az eredmény egybevág a népszámlálások mutatta számokkal. Pártkötődésre ugyan csak közvetve lehet következtetni, de az is tény, hogy sok magyar etnikai alapon szavazott. A magyarok és a németek aránya nagy vonalakban hasonlít a magyar–német pártkoalíció választási eredményeihez.
A magyarnyelvűség a két háború között még megőrződött. A város egyik nevezetessége, a Mankó múzeum magyar felirata megmaradt (Pöstyén-fürdő 1931, 17). A híres sétálóhíd felépítésekor négynyelvű táblát helyeztek el rajta (Winter 1997, 48). A soknyelvű nyomtatott fürdővendéglistát magyarul is vezették16 Amikor 1933. november 5-én a városi színházban a magyar revizionizmus ellen tüntettek, a „jelenlevő közönség a felszólalás alatt gyakran és hangosan demonstrált a magyar érzelmű és magyar könyveket olvasó emberek ellen” (Kronika I. 92). A magyarok számáról pontos képet ad, hogy a gimnáziumba 1937-ben 5 magyar nemzetiségű diák járt (szlovák 129, cseh 12, horvát 1) (Kronika I. 92). Magyarok még vezető pozícióban is voltak. A Rózsa malom utolsó vezetője Hevesi Zoltán volt (Winter 1997, 75). Talán a használt nyelvre is utalhat, hogy emlékirataiban Winter Lajos sok vezeték- és keresztnevet magyarul ír (Tolnai Ede, Majerčák Jenő, Sklubics Natália stb.).17

A pöstyéni magyarok 1945 után és napjainkban

A szocializmus évtizedei alatt a pöstyéni magyarokról alig lehet tudni. Jelenlétükre a városban szinte semmi sem utalt. A reszlovakizációs időszak alatt feltehetően döntő többségük nemzetiséget váltott, noha – ahogy erre fentebb utaltunk – a nyelvet azért még mindig megtarthatták. Arról szintén nincs tudomásuk, hogy bármiféle magyar kör vagy legalább valamilyen kötetlen kapcsolattartás létezett volna. A magyarság így a rendszerváltozás után sem éledt újjá. A régi pöstyéni magyarok valószínűleg nem adták tovább a nyelvüket. Arról azonban hallottunk, hogy az idősebb generáció nőtagjai az 50-es, 60-as és még talán a 70-es években is összejártak egy kis beszélgetésre.18 Amik mégis egyértelműen utalnak a magyar jelenlétre, azok a temetői fejfák. Van olyan síremlék, amely identitását nyíltan vállaló embernek állít emléket, de több olyan is fellelhető, amely jól mutatja a nyelvcserét: az egyik generáció nőtagjai -ová végződés nélkül, a következők már szlovák helyesírás szerint írják a nevüket. Arra is akad példa, hogy a vezetékév előbb magyar, majd teljesen szlovák formában látható egy sírkövön.
Arról, hogy a városban voltak magyarok, a könyvtár magyar nyelvű állománya tudósít. Igaz, ezek a könyvek a gyógyfürdő könyvtárában voltak találhatók. 1958-ban az 1194 szlovák nyelvű könyv mellett 468 volt magyar nyelvű. Ennél több csak a cseh nyelvűekből volt (753). A magyar könyvek 14%-os aránya mindenesetre jelentős magyar jelenlétet feltételez (Kronika II. 116). A fürdővendégek számára kialakított könyvtárat azóta áthelyezték, állománya megfogyatkozott, és 2013-ra már egyetlen magyar könyvet sem találtunk benne.
A városi krónika arról is tudósít, hogy hány magyarországi vendég érkezett a városba. Ez nem képezi tanulmányunk tárgyát, de megjegyezzük, hogy gyakran alacsony, jóval száz fő alatti számról van szó éves szinten. Pöstyénben több vezető politikus is gyógyult, többek között Kádár János. A magyarországi kulturális vagy sportkapcsolatokról a krónikában úgyszintén olvashatunk.
Érdekes adalék, hogy 1968. augusztus 21-én Pöstyént a magyar Néphadsereg szállta meg. A városi krónika elbeszélése alapján ez semmilyen konfliktushoz nem vezetett (Kronika IV. 27).
A hatvanas-hetvenes évektől egyre gyorsabb ütemben gyarapodó város a magyar vidékről is fogadott újabb lakosokat. Nehéz meghatározni, hogy közülük hányan tartották meg nemzetiségüket, ellenben az biztos, ha nyelvüket megőrizték is, identitásukat egyre kevésbé. Mindezek mellett a pöstyéni lakosok részéről itt-ott magyar szót a 80-as években saját tapasztalatunk alapján még lehetett hallani.
A magyarság számának rendszerváltozás utáni változásáról két forrásra is támaszkodhatunk. A népszámlálási adatok mellett érdekesek lehetnek a magyar pártok választási eredményei is:
3. táblázat: Pöstyén város népszámlálási adatai a rendszerváltozás után

Forrás: 1991: Gyurgyík 1994, 155; 2001: Gyurgyík 2006, 171; 2011: Základné údaje zo sčítania obyvateľov, domov a bytov 2011; – – ismeretlen adat
4. táblázat: az Együttélés (ESWS) és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM); a Független Magyar Kezdeményezés (FMK), 1992-től Magyar Polgári Párt (MPP); a Magyar Koalíció (MK), illetve a Magyar Koalíció Pártja (MKP); és a Most-Híd pártok választási eredményei

Forrás: Szlovák Statisztikai Hivatal: 1994-ig: Nagyszombati járás, 1998: Pöstyéni járás, 2002-től: Pöstyén város; 1 Kronika VII., 12; 2 a párt kapott szavazatokat, de számuk ismeretlen: Ako volili Piešťany, In Piešťanský týždeň, 1992. június 17., II. évf., 24 sz., 2, a lap szerint az MKDM-Együttélés a Winter utcában kapta a legtöbb szavazatot, ami az itt szavazó fürdővendégeknek köszönhető; a városi adatokról a volt Magyar Koalíció Pártja sem saját, sem pedig elődpártjai részéről nem őrzött meg semmilyen nyilvántartást; *– a párt az adott választási évben nem indult, önállóan nem indult vagy még nem alakult meg; – – ismeretlen adat

Ha nem is a helyi, de a csehszlovákiai magyarsággal Pöstyénben újra 1990 táján foglalkoztak. Helyben értelemszerűen nem voltak gondok, de az országos szinten felmerülő nyelvi problémákról a városi krónika is megemlékezik. A nyelvtörvény kapcsán azért található olyan sommás megjegyzés, miszerint „való igaz, hogy Szlovákia több magyar nemzetiségű lakosa nem képes szlovákul beszélni, olvasni és írni” (Kronika VI. 179). A Szlovák Nemzeti Párt színeiben indult magyar származású és magyarul kiválóan beszélő pöstyéni is.19
A rendszerváltozások kiváló lakmuszpapírja az utcanevek változása. 1918-ban egyrészt a nevek fordítására került sor (Kolostor utca – Kláštorská, Fürdő sziget – Kúpeľný ostrov stb.), másrészt a magyar kultúrához kötődő neveket cserélték le (Petőfi Sándor utca – Mäsiarská, 1940-től Nitriansky; Deák utca – Republikánska, 1940-től Rázusova), valamelyik magyar vonatkozású név viszont csak 1945-ben tűnt el (Erdödyho – Rooseveltská, 1948/52-től Leninova, 1991-től Pod párovcami stb.) (Bača–Hovorka 1994).
Pöstyén magyar emlékei mára igen meggyérültek, de nagy ritkán még láthatók. A legismertebb magyar felirat a Winter utcai volt gyógyszertár külső falán látható.
A Hársfa Szálló külső lépcsőjén annak magyar neve 2009-ig még látható volt. Magyar sírfeliratokat őriznek a temetők is. A leglátványosabb talán Fodor doktor családi kriptája. A régi temetőben több teljesen magyar nyelvű sírkő is előfordul, van olyan is, amely még 1919 előtti. Egy család név-, és valószínűleg identitásváltását mutatja egy sírkő. Az új temetőben még mindig megtalálható Winter Rózsa és Veres Pál síremléke is.
Pöstyén két zsidó temetőjében úgyszintén vannak magyar nyelvű síremlékek, de a héber nyelvűek egyértelműen abszolút többségben vannak.
Mint már említettük, napjainkban számos kiadvány jelenik meg a város múltjával kapcsolatban. Ilyen az Osobnosti mesta Piesťany és az Osobnosti miesta Piešťany 2 [Pöstyén személyiségei 1–2]. Bennük több – bármilyen nemzeti elfogultság nélkül szerkesztett – szócikket találunk, mely bizton magyar nemzetiségű személyre utal. Az is természetesnek mondható, hogy a szakirodalom Winter Lajos és Imre keresztnevét már az 1919 előtti események leírásakor szlovák formában használja. Igaz, van kivétel is.

1. kép: Pöstyéni magyar felirat a Winter utcában (Horbulák Zsolt felv. 2012)

2. kép: Egy „kétnevű” síremlék a pöstyéni öreg temetőben (Horbulák Zsolt felv. 2012)
Pavol Vereš atyjáról, Veres Pál doktorról írt rövid megemlékezésében (Vereš 1998) következetesen „Pavol Vereš” alakot használ, holott Winter Imre eredeti magyar nyelvű és szlovák fordításában kizárólag magyarosan, Veres Pálként emlegeti Ferenc bátyja lányának, Rózsának férjét, sőt neve még sírkövén is magyarul szerepel. Ő is azok közé tartozott, akiknek nem okozott gondot az impériumváltás. Helyi születésűként szlovák identitású is lehetett. Megjegyezzük, hogy a család háza a Winter utcában található, és egy réztáblán a „PENZIÓN Villa Veres” felirat olvasható. Az ilyen kettősség máshol is érezhető. A Pro Patria Szálló kis étkezője a „Lounge Ludovít” nevet viseli, a városban található szálloda megnevezése pedig „Sandor Pavillon”. Mindkettőt a 2000-es évek első évtizedében nevezték el így. Mindamellett említhető ellenkező eset is. A Winter utcán található cukrászdáról a 90-es években eltűnt a magyar felirat.
Amint arról szóltunk, napjainkban kisebb nosztalgia érezhető Pöstyén múltja iránt. Természetesen ez nem a Monarchia kora iránt való vágyakozást jeleneti, hanem azt, hogy a város ismét büszke a múltjára. Gyakoriak az olyan publikációk, amelyek Pöstyénnel összefüggésbe hozható személyek életrajzát ismertetik. A fentebb említettekkel együtt csak ebben a témában négy kiadvány jelent meg.20
Az Osztrák–Magyar Monarchia nyelvi-nemzetiségi kavalkádja Pöstyén mikrokozmoszában is megjelent. A város egy-egy időszakhoz kötődő jelentős személyiségei sok esetben nem hogy nem voltak tősgyökeres pöstyéniek, de még a nemzetiségük is változott. Ismert tény, hogy a 20. század első felében esetenként nehéz meghatározni a nemzetiségi hovatartozást. A magyar név, de még a magyar nyelv ismerete sem jelent magyar identitást. Noha Gejza Vámoš Dévabányán született 1901-ben, mégis Csehszlovákiában tanult és dolgozott. Valamilyen magyar nyelvismeret feltételezhető az 1946-ban Köbölkúton született Dušan Dušek részéről is. E két irodalmáron kívül a Pöstyénnel összefüggésbe hozható személyiségek közül többen lehettek magyarok, főleg a 19. századból. Az Erdődy család tagjai közül szinte mindenkit, valamint „Jozef Gvadánit” biztosan közéjük sorolhatjuk. Ján Justus Torkoš nemzetiségét már érintettük (Veverková–Krupa 2000, 9–11, 29). A pozsonyi születésű „Grúber-Szeredai Karol” (1886–1956), mielőtt nyugdíjasként Pöstyénbe költözött, magyar újságírónak és írónak számított. Riegele Alajos, Fadrusz János nagybátyja sokat alkotott Pöstyénben, de Pöstyén szülötte idősebb Rubik Ernő is (Bača–Veverková 2004). Szőnyi Endre apjának a neve Zapletal volt, és az építész Pozsonyban van eltemetve, sírján a „Szőnyi család” felirat látható. Hegedűs Ármin, Böhm Henrik, Alpár Ignác építészek magyarul írtak, inkább magyarnak tarthatták magukat, Vécsei Ignác és Weinhurm inkább szlováknak. Bodnár Zoltán biztosan magyar nyelvű. A Fodor család magyarságára mankőbüki előnevük utal.21 A Revue Piešťany negyedéves folyóiratban Robert Bača tollából 16 részben közöltek le híres pöstyéni orvosokról szóló cikksorozatot. Ezekben, amikor helyénvaló, magyar identitású emberek esetében a nevüket is magyarul tünteti fel, például Alice Pártos Bernát (Revue Piešťany 45, 2009, tavasz, 27–29). Hasonló sorozatot, de inkább a város urbanisztikai emlékeiről, eseményeiről, a rendszerváltozás után a helyi lap, a Piešťanský týždeň is közölt.22
Zárszó

Annak ellenére, hogy Pöstyén nem volt „magyar” város és nem is számított annak, magyar szót folyamatosan lehetett benne hallani. Ezt fürdővárosi jellegének köszönhette. Vendégei között mindig akadtak csehszlovákiai és magyarországi magyarok. Pontosan legfeljebb az utóbbiak számát lehet megállapítani, de közvetett bizonyítékok alapján feltételezhető, hogy az előbbiek viszont sokkal többen voltak. Való igaz, ők, mivel gyógyulni vágyó betegek, csak átmeneti jelleggel tartózkodtak, tartózkodnak a városban. A helyi magyarok száma viszont alacsony, ők elsősorban munkát keresni jöttek. Helyzetük talán a pozsonyi magyarokéhoz hasonlítható. A főváros magyarsága is a betelepülők miatt maradhatott meg számon tartható szinten. A két háború között egészen 1945-ig Pöstyénben élt magyar diaszpóra, amely tudatosan felvállalta nemzeti hovatartozását, ez a szórvány azonban az 60–70-es években gyakorlatilag eltűnt.
Pöstyén múltjának magyar darabkáit azonban nem tagadják le. Ez a tendencia a rendszerváltozás óta érezhető, és a 2000-es években tovább erősödött. Számunkra úgy tűnik, hogy ennek nem az az oka, hogy a város emblematikus vállalata, a Pöstyéni Gyógyfürdők Rt. magyarországi székhelyű cég tulajdonába került, hanem inkább a helyi kezdeményezés. A helyi kultúra szlovák és betelepült magyar származású támogatói, ha nem is mindig tudományos alapossággal, de mégis lelkesen és őszintén igyekeznek feldolgozni Pöstyén történelmét.

Irodalom

1896 A Magyarország ezeréves fennállása ünnepének alkalmából Pőstyén fürdőben 1896. évi május hó 31-én délelőtt 11 órakor tartott ág. hitv. evang. keresztyén istentisztelet emléke. Pozsony: Wigand F. könyvnyomdája.

Angyal Béla
2002 Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938. Galánta–Dunaszerdahely: Lilium Aurum–Fórum Kisebbségkutató Intézet.
2004 Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936. Somorja–Dunaszerdahely: Lilium Aurum–Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Bača, Róbert–Hovorka, Ján
1994 Názvy ulíc mesta Piešťany. Balneologická spravodajca 1993–1994, Nitra: Dominant, 121–127. p.

Bača, Róbert–Kováčová, Gabriela
1999 Piešťany v rokoch I. svetovej vojny. Balneologický spravodajca 1998, 164–181. p.

Bača, Róbert–Veverková, Veronika
2004 Osobnosti mesta Piešťany 2. Mestská knižnica mesta Piešťany: Piešťany.

Čelko, Elemír
1985 Piešťany naše mesto. Piešťany: Balneologické mőzeum /Balneohistorica Slovaca XXIX./

Doležal, Daniel, MUDr.
2002 Piešťany. Bratislava: Fotostudio Havran.

Földes Sándor
1908 Pöstyénfürdő és környéke képes kalauza. H.n.: k.n.
Gaučík, Štefan
2003 Vznik a činnosť Jednoty peňažných ústavov. In Ľudia, peniaze, banky, zborník konferencie. Bratislava: Academic Electronic Press–Národná banka Slovenska, 261–278. p.

Gyurgyík László
1994 Magyar mérleg. Pozsony: Kalligram.
2006 Népszámlálás 2001. Pozsony: Kalligram.

Hanušin, Ján
2008 Stredné Považie na strahých pohľadniciach. Bratislava: Dajama.

Heksch, A. F.
1884 A pöstyéni (Pistyán) kénes hévíz leírása. Pressburg: Druck von Löwy & Alkalay.

Historické
2006 Historické fotografie Piešťan zo zbierky Vojtecha Anderleho. Piešťany: Balnelogické múzeum Piešťany.

Hornyánsky Viktor
é.n. Pőstyén fürdő. Budapest: k.n.
1907 Bad Pőstyén/Pistyán in Ungarn. Budapest: Prospect.
1912 [után] Pöstyén fürdő. Budapest: k.n.

Klčo, Marián
1999 Okres Piešťany – Stručná história a erby miest a obcí. Piešťany: Balneologické múzeum v Piešťanoch.

Klčo, Marián
2005–2006 Pomník padlým v 1. svetovej vojne na území piešťanského okresu. Brezová pod Bradlom: Balneologické múzeum v Piešťanoch.

KSH
1995 A felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) megoszlása (1880–1941). Budapest: Központi Statisztikai Hivatal.

KSH
1996 A felvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) százalékos megoszlásban (1880–1941). Budapest: Központi Statisztikai Hivatal.

Kronika mesta Piešťany I–XII. köt, 1933–2011, vezetői: 1950–1984 Arpád Straka, 1986–2012 Alexander Murín.

Krupa, Vladimír–Pekárová, Magda
é.n. [2013] Spomienky na Imricha Wintera. Piešťany: Trnavský samosprávny kraj–Balneologické múzeum Piešťany.

Krupa, Vladimír–Šimová, Laura
2003 Piešťany. Piešťany: Pallas.

2006 Literárne osobnosti Piešťan 1. Mestská knižnica mesta Piešťany: PN Print.

2007 Literárne osobnosti Piešťan 2. Mestská knižnica mesta Piešťany: PN Print.

Magyar Hirlap, szlovákiai magyar napilap a második világháború idejéből.

Magyarország Vármegyéi és Városai, Nyitravármegye. Budapest: Apollo Irodalmi Társaság.

Marschall, M. F.
2002 Liečivé pramene Piesťan – Die Heilquellen von Pőstény. Piešťany: Balneologické múzeum.

Mrňa, Ľubomír
2005a Piešťany cemetries. Piešťany: Town Library Piešťany.
2005b Stavebné pamiatky Piešťan. Piešťany: Balneologické múzeum Piešťany.

Nagy Zoltán
2004 A Felvidék fürdőinek lexikona. Révkomárom: KT Könyv-és Lapkiadó.

Pázmány Lajos szerk.
1914 Vágvölgyi kalauz. Trencsén: Körjegyzői nyomda.

Pekárová, Magda
2001 Piešťanské kúpeľné plagáty zo zbierok Balneologického múzea. Balneologický spravodajca, vlastivedný zborník múzea 1999–2000, Nr. XXXVIII., Balneologické múzeum v Piešťanoch, 95–100. p.

Piešťanská revue, negyedéves lap

Piešťanský týždeň, hetilap

Pöstyén (Pistyán), hetilap

Pőstyén
1905 Pőstyén község választói

Pőstyén
1931 Pöstyén-fürdő. Csehszlovákia, Prága: Schulz.

Šípoš, J[án]–Jedlička, R.
1976 Piešťany. Stručný sprievodca. Bratislava: Šport.

Šípoš, J[án]–Jedlička, R.
1986 Piešťany. Stručný sprievodca. Bratislava: Šport.

Šípoš, J[án]
1979 Slovenské kúpele. Martin: Osveta.
1992 Piešťany v premenách vekov. Bratislava: Obzor.

Sprievodca po expozícii Balneologickým múzeom v Piešťanoch

Urbánek, Tibor
é.n. Vývoj mimokúpeľnej zdravotnej starostlivosti v Piešťanoch a okolí. [kézirat]

Urminský, A.–Krupa, V.
2008 Piešťany v zrkadle historických pohľadníc. Piešťany: Trnavský samosprávny kraj–Balneologické múzeum Piešťany–Mesto Piešťany.

Vereš, Pavol
1998 Moje spomienky na otca MUDr. Pavla Vereša (1878–1958). Balneologický spravodajca. Bratislava: Slovak Academian Press, 276–278. p.
Veverková, Veronika–Krupa, Vladimír
2000 Osobnosti mesta Piešťany. Piešťany: Mestská knižnica mesta.

2008 Voľby do zákonodarných orgánov na území Slovenska 1920–2006, Bratislava: Štatistický úrad Slovenskej republiky.

Winter Imre
1930 Emlékezések. Bratislava: Slovenská grafia.

Winter Lajos
1997 Mankótörő. Somorja: Méry Ratio.

Winter, Ľudovít
2001 Spomienky na Piešťany. Piešťany: Balneologické múzeum.

ŠÚSR
2012 Základné údaje zo sčítania obyvateľov, domov a bytov 2011. Obyvateľstvo podľa národnosti, Bratislava: Štatistický úrad Slovenskej republiky.

Maďarské pamiatky v Piešťanoch
(Zhrnutie)

Každé mesto v zaniknutom Uhorsku je ovplyvnené viac či menej maďarskou kultúrou, malo viac či menej obyvateľov hovoriacich maďarským jazykom. Piešťany patria medzi tie mestá, ktoré boli ovplyvnené len čiastočne. Je pravda, že Piešťany sa nachádzajú mimo maďarského jazykového územia, no charakter mesta predsa predurčilo, aby sa stali regionálnym centrom maďarského kultúrneho okruhu stredného Považia. Piešťany sú významným kúpeľným mestom, ktorého vybudovanie začalo počas posledných štyroch desaťročí Rakúsko-uhorskej monarchie. V tomto procese, pochopiteľne, rozhodujúcu úlohu zohrával maďarský kapitál, maďarský manažment, a v prípade Piešťan predstavitelia špecifickej profesie – lekári. Je evidentné, že v tomto období prichádzalo na liečenie oveľa viac maďarsky hovoriacich hostí ako dnes. Na základe štúdia súdobých písaných materiálov v Piešťanoch bol čulý maďarský kultúrny život, hoci na základe sčítania obyvateľstva sa k maďarskej národnosti hlásila nanajvýš pätina obyvateľstva. Prechod pod československú nadvládu – rovnako ako na celej bývalej Hornej zemi – aj v Piešťanoch prebiehal hladko. Udialo sa to aj vďaka zásluhe vedenia kúpeľov. Napriek tomu, že maďarské inštitúcie ukončili svoju pôsobnosť, maďarská reč a maďarsky cítiaci ľudia sa z mesta nevytratili. Ich počet síce poklesol, ale ako komunita naďalej dožívala, štatistiky ich naďalej evidovali. Tento stav bol charakteristický aj pre obdobie slovenského štátu, keď tam mala zastúpenie aj Maďarská zjednotená strana. V medzivojnovom období ešte vznikali maďarsky písané materiály, no zväčša pre marketingové účely. Situácia sa zásadne zmenila po druhej svetovej vojne. Po roku 1945 nebolo po Maďaroch oficiálne ani stopy. Maďarčina sa používala výlučne pri osobných kontaktoch, no pravdou je, že ľudia znalí tohto jazyka svoju identitu už netradovali. O ich maďarskej identite však vypovedá, že ešte v 70. rokoch vyhotovovali jednojazyčné maďarské pomníky. Mimochodom, náhrobné kamene sú najvernejšími svedkami zmeny identity, lebo sa zachovali také, na ktorých mladšie generácie už uvádzajú priezviská podľa pravidiel slovenského pravopisu. Na verejných priestranstvách sa maďarčina do roku 2000 zachovala len na dvoch miestach: na pešej zóne na bývalej lekárni sa nachádza nápis „Gyógyszertár“ a na schodoch hotela Lipa „Hársfa Szálló“. Bohužiaľ, počas rekonštrukcie budovy v roku 2010 tento nápis zničili. Nakoniec treba pripomenúť, že vďaka miestnym aktivistom, zamestnancom Balneologického múzea sa Piešťanské kúpele stali súčasťou nadnárodného podniku Danubius Hotels, mnohé miesta Piešťan sú ozdobené starými fotografiami a vydávajú obrazové publikácie o histórii mesta.

Spuren der ungarischen Vergangenheit
in der Stadt Pistian (Pieštany)
(Zusammenfassung)

Jede Stadt, die sich auf dem Gebiet des ehemaligen Ungarischen Königreichs befindet, wurde mehr oder weniger von der ungarischen Kultur beeinflusst und hatte in der Vergangenheit eine gewisse Anzahl ungarischsprachiger Bewohner. Pistian gehört zu jenen Städten, die nur teilweise von diesem Einfluss geprägt wurden. Fakt ist, dass Pistian außerhalb der ungarischen Sprachgrenze liegt, anderseits war die Stadt durch den Charakter des Ortes geradezu dazu prädestiniert, das ungarische kulturelle Zentrum des oberen Waagtales zu werden. Pistian ist ein bedeutender Badeort, dessen Ausbau in den letzten vier Jahrzenten der Monarchie Österreich-Ungarn begonnen hat. In diesem Prozess spielte das ungarische Kapital eine entscheidende Rolle, ähnlich wie die ungarischen Manager sowie die Vertreter einer bestimmten Profession – die Mediziner. Es ist selbstverständlich, dass zu jener Zeit der Anteil der ungarisch sprechenden Kurgäste erheblich höher war als heute. In Pistian gab es damals ein reges ungari-sches kulturelles Leben, wie das die zeitgenössischen schriftlichen Quellen bezeugen – trotz der Tatsache, dass bei der Volkszählung höchstens ein Fünftel der Gesamtbevölkerung sich zum Ungarntum bekannt hat. Die Eingliederung in die tschechoslowakische Herrschaft verlief – ähnlich wie auf dem gesamten Gebiet des Oberlandes – ohne größere Komplikationen. Dies ist nicht zuletzt das Verdienst des Vorstandes der Bäder gewesen. Die ungarischen Ämter haben ihre Tätigkeit zwar eingestellt, die ungarische Sprache und die ungarisch fühlenden Menschen sind jedoch nicht verschwunden. Ihre Anzahl ist gesunken, sie bildeten aber weiterhin eine aktive Gemeinschaft und waren statistisch evident. Dieser Zustand blieb auch in der Ära des Slowakischen Staates (1939–1945) bestehen – in der Stadt war zu dieser Zeit auch die Vereinigte Ungarische Partei vertreten. In der Zwischenkriegszeit sind noch etliche in Ungarisch abgefassten Materialien entstanden, auch wenn sie zum größten Teil für Marketing-Zwecke bestimmt waren. Diese Situation hat sich nach dem Zweiten Weltkrieg grundsätzlich geändert. Die Ungarn sind nach dem Jahre 1945 offiziell spurlos verschwunden. Die ungarische Sprache wurde nun ausschließlich im privaten Verkehr benutzt, wobei man anmerken muss, dass die Einwohner mit ungarischen Sprachkenntnissen ihre Identität aufgegeben haben. Ihr ungarisches Bewusstsein bezeugt jedoch die Tatsache, dass sie bis in die 70er Jahre noch einsprachige ungarische Grabmäler errichten ließen. Die Grabsteine kann man übrigens als die treuesten Zeugen der Identitätsverschiebung betrachten – es gibt Exemplare, an denen die Familiennamen der jüngeren Generationen bereits in slowakisierter Form geführt sind. In den öffentlichen Räumen gab es im Jahre 2000 nur noch zwei Orte, an denen sich die ungarische Sprache erhalten hat: in der Fußgängerzone, auf der Fassade der ehemaligen Apotheke, befindet sich die Inschrift „Gyógyszertár“, auf den Treppen des Hotels Lipa war der Name „Hársfa Szálló“ zu lesen. Leider wurde diese Inschrift während der Rekonstruktionsarbeiten im Jahre 2010 zer-stört. Zum Schluss soll noch erwähnt werden, dass dank örtlichen Aktivisten, Angestellten des Balneologischen Museums, sowie infolge der Tatsache, dass das hiesige Bad nun Teil des internationalen Unternehmens Danubius Hotels geworden ist, viele Orte der Stadt mit alten Postkarten geschmückt sind; und es werden auch illustrierte Publikationen über die Geschichte der Stadt veröffentlicht.

Egy ormánsági törpefalu, Kemse település- és közösségvizsgálata

anulmányom általános célja egy dél-dunántúli, Baranya megyében található ormánsági törpefalu, Kemse település- és társadalom-néprajzi, illetve antropológiai szemléletű, jelenkutatáson alapuló bemutatása.1 Elsősorban egy törpefalusi életteret, valamint a benne tapasztalható közösségi folyamatokat szeretném megragadni és értelmezni. Külön figyelmet szeretnék szentelni azon jelenség társadalmi hátterére, amely azt mutatja, hogy a legkisebb ormánsági falvak közül néhány kiegyensúlyozott, a lakosok és a környezet számára nyugodt életteret biztosít, annak ellenére, hogy ez sok környékbeli településen nincs így.
A téma kutatását több szempont is indokolja. Szeretném kiemelni azt a statisztikai adatokból (az életminőségi indexről ld. Pirisi 2009, 698–701) és a helyi diskurzusokból látszó vonzó faluképet, amellyel Kemse rendelkezik. Ez azért tartható fontos jelenségnek, mert időnként még a szakirodalom is egyfajta „katasztrófaterületként” tekint az Ormánságra.2 Terepmunkám során mindezért különös figyelmet szenteltem annak, hogy mi lehet a kedvező kép társadalmi háttere – nem feledkezve meg a más típusú (pl. a közösséget bomlasztó) vonások megfigyeléséről sem. Továbbá külön fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Kemse törpefalu, sőt azok között is már-már „extrém” példa, ha belterületének nagyságát és a népesség mértékét nézzük. Ilyen arányok mellett a faluban sajátos életteret lehet megfigyelni, ahol egyes társadalmi intézmények (pl. szomszédság, vezetői modell stb.) egyedi módon működnek. A falu kutatását az is indokolta, hogy a helytörténet számos szeletét ugyan már feldolgozták, de mégsem rendelkezünk egy olyan jelenkutatással, amely Kemsét behatóbban vizsgálta volna 1990 óta néprajzi/antropológiai módszerekkel.
Kemsével a 19. századi birtokrendezések kapcsán foglalkoztam először (Vataščin 2011). 2009-ben, az első terepbejárás során már felfigyeltem arra, hogy a falu egyfajta sajátos miliővel rendelkezik mind a szakirodalomban, mind azok beszédmódjában, akik ismerik a térséget, ezért MA szakdolgozati témaként a falu jelenkutatásával kezdtem el foglalkozni. A tényleges terepmunkát 2011 szeptemberében kezdtem el, és egészen 2012 márciusáig folytattam.3 Jelen tanulmány a 2011–2012-es állapotokat tükrözi.

Kutatási szempontok és kulcsfogalmak

A terepmunka fényében három kulcsfogalmat határoztam meg, amelyek sok esetben egymással összefonódó, máskor pedig legalábbis párhuzamosan futó jelenségekre vonatkoztak. A három fogalom a település, a törpefalu és a közösség.
Településen ebben a dolgozatban elsősorban a lokálisan felismerhető státussal rendelkező, a helyiek beszédmódjában és értelmezésében létező területi egységet értem, ami hozzájárul a falu elkülönítéséhez a többi szomszédos falutól.4 Emellett figyelembe veszem a statisztikai (demográfia, életminőség stb.) és települési (falutér, közintézmények stb.) jellemzőket, illetve a csoportfolyamatokat is.
A törpefalu a település fogalmán belül egy sajátos, tartalmát tekintve statisztikai kategória. Mivel a definíciót egy adott népességszámhoz kötik, így először könnyűnek látszik a meghatározás: 1000 fő alatt beszélünk apró-, 500 fő alatt pedig törpefaluról (Valentovics 2000, 1–2). A településeket szinte csak hiány-jellemzőkkel írják le. A „pozitívumok” között leginkább a természeti környezet és a bizonyos fokú elzártság szerepel. A számsorok alapján az elnéptelenedést és a kiszolgáltatottság növekedését jelzik előre. Kovács Katalin a magyarországi aprófalvak világát általános értelemben mint „lecsökkent eltartó képességű vidéket” jellemzi (Kovács 2008).
Kemsét jelen esetben nem egy törpefalusi problémacsoport példájának tekintem. Ehelyett inkább a sajátos törpefalusi élettér kifejezést használom, ami egy analitikusabb megközelítésű és semleges fogalom. Ha csupán „problémákról” beszél a kutatás, akkor fennáll annak a veszélye, hogy figyelmen kívül hagyja az élet más területeit, például azokat, amelyekkel egyes helyiek a falujukhoz kötődhetnek. Az élettér fogalmán belül helyet kaphatnak az életet nehezítő és könnyítő jelenségek is, a problémaközpontú szemléletről ugyanez azonban már nem mondható el. A település méretét/pozícióját és a lakosok számát tehát egy olyan tényezőnek tartom, ami alapvetően meghatározza a helyi közösségek mindennapjait.
A közösség fogalma azon társadalomtudományi fogalmakhoz tartozik, amelyek elterjedt használatuk miatt valóságos közhelynek számítanak, ugyanakkor mára a fogalmi tisztázatlanság miatt sokan el szeretnék vetni az alkalmazásukat (Tóth G. 2002). Mivel jelen írás egy törpefalut és annak lakosait vizsgálja, kiindulópontként hasznosnak tűnt a törpefalu és a közösség fogalmát egymás mellé állítani. Ebben az értelemben a területiség és a közös élettér az, amely alapján a kemseieket analitikus megfontolásból közösségnek tekintettem. Ezenfelül próbáltam igazodni Sárkány Mihály definíciójához, amely szerint a közösségtanulmány „…egymással összefüggő, egymást átható társadalmi folyamatok leírása és értelmezése egy világos társadalmi kereten belül” (Sárkány 2007, 57).
Fontos kiemelnem egy szociológust, Ronald Wildot, aki nagy hatással volt a szemléletmódomra (Wild 1980).5 Az ő elmélete alapján, illetve attól némileg elrugaszkodva Kemse jelenlegi képét és lakosait egy adott közösségnek fogom fel, amelynek múltbeli gyökereire nyíltan vagy burkoltan, de többször utaltak az adatközlőim. A mostani kooperációkat és a faluhoz való viszonyt az aktív közösségiség megnyilvánulásainak tekintem, amely a saját ritmusa és törvényszerűségei szerint alakítja tovább a falu életét. A társadalom végül egyfajta „racionális makroaspektus”, ami jelen esetben az Ormánság és Baranya megye társadalmi-gazdasági adottságait, tágabb értelemben pedig Magyarországot jelenti.
Mindezek alapján jelen tanulmány egy olyan közösségtanulmánynak is tekinthető, amely a települést (lokalitást) és a lakosokat több oldalról, szerves összefonódásukban vizsgálja.

Az „elsüllyedt falu” képzete a szakirodalomban

Kemse mérete és ezért elhanyagolhatónak tűnő szerepe ellenére szép számú tudományos és publicisztikai irodalommal rendelkezik. Az előbbiek fényében megemlítenék néhány olyan munkát, amelyeknek köszönhetően jobban megérthetjük a Kemséről kialakult diszkurzív képet. Itt most nem az egzakt tudományos eredményekről van szó, hanem arról a beszédmódról, ahogyan az egyes szakemberek írtak a faluról.
Kiss Z. Géza Fejezetek Kemse múltjából című kéziratos műve értékes történeti munka, amely ha néhány vonásában ugyan mozaikszerű, mégis nélkülözhetetlen történeti adatokkal és értelmezésekkel szolgál a faluról. Kiss Z. az előszóban a falu 1990 és 2010 közötti polgármesterét dicséri (vele egy rövid történeti visszatekintésben foglalkozom majd). Szerinte ő a felelős azért, hogy „a régiek elmúlása után nem boríthatta el földjét vadgaz és mohar, hanem az ősi településformát, szellemi és tárgyi emlékeket őrző, kulturált környezet fogadja ma is a Kemsére látogatót” (Kiss Z. 1995, 2). Amint azt majd a helyi diskurzusok közelebbi elemzésénél látni fogjuk, az idézett sorokban Kiss Z. Géza gyakorlatilag adatközlőként, nem pedig történészként szólal meg. Gondolatmenetében párhuzamos azzal a Kemsén is táplált általános vélekedéssel, amely a korábbi polgármester tevékenységét egyértelműen mértékadó vezetői modellként tartja számon.
A legismertebb kemsei vonatkozású munkát a Gunda Béla és kutatótársai jegyzik (Gunda 1936). Az Egy elsüllyedt falu a Dunántúlon – Kemse község élete című kötet fő szemléletmódját az alábbiakban foglalhatjuk össze: Kemse olyan falu volt, amely a táji-kulturális hatásoknak köszönhetően egykor sajátos helyi adottságokkal rendelkezett, hasonlóan az Ormánság egészéhez; az így kialakult népi kultúra a tősgyökeres lakosokkal együtt hanyatlásnak indult, s a 20. század harmincas éveire már annyira feledésbe merült, hogy Gundáék (saját szempontjaik szerint) alapos okokkal tarthatták elsüllyedt falunak Kemsét. Nyilvánvaló, hogy ez a szemlélet sok tekintetben normatív, és a címben az elsüllyedést megállapító meglátással a tárgyilagos tudományos elemzés nem sok mindent tud kezdeni. Ez a fajta attitűd nemcsak akkor, hanem ma is jellemző az Ormánságra, jóllehet a szociográfia megírása óta eltelt csaknem nyolc évtizedben Kemse továbbra sem süllyedt el.6
A terminus szinte minden, Kemsét érintő szövegben (érthető módon különösen a publicisztika terén) felbukkan a 20. század második felétől kezdve. Az újabb tudományos igényű munkák közül érdemes megemlíteni Spiegler Patrícia szigorlati dolgozatát, amely számos értékes adatot és meglátást közöl a világháború és az ezredforduló közötti Kemséről (Spiegler é.n.). Ugyanakkor jól szemlélteti írása Gunda és társai metaforájának óriási hatását: „Dolgozatomban tehát azt mutatom be, hogy az elsüllyedés víziója miképpen talál kapaszkodópontokat a második világháborútól napjainkig a falu életében, és mindeközben hogyan tevődött át a hangsúly az egykézésről az elvándorlásra. (…) Kemse, mint az ormánsági aprófalvak egyike, talán ma is éppúgy egy reprezentatív példája az elsüllyedésnek, sorvadásnak, mint a harmincas években” (Spiegler é.n., 3).
A már korábban említett problémaközpontú szemlélet Kemse esetében tehát egy meglehetősen érdekes és egyedi vonással bővül. Mindkét szemléletmód teljesen érthető okok miatt jött létre, számos elemüket bizonyítottnak tartom, de önmagukban nem feltétlenül visznek közel ahhoz, hogy a témában felvetett kérdésekre válaszokat találjunk.

A tér, az intézmények és statisztika tanulsága: nincs remény?

Kemse Baranya megye déli részén, a Sellyei járásban és ezzel együtt az Ormánságnak nevezett néprajzi tájban helyezkedik el. Pécstől 35 kilométerre található. A közvetlen közelében három olyan település található, amelyekkel így vagy úgy, de aktív kapcsolatban van, ezek pedig a 250 és 300 fő közötti lakossággal rendelkező Piskó, Lúzsok és Zaláta. A falu mintegy három kilométerre van a Drávától, amely egyben a magyar–horvát országhatárt képezi. A szűkebb térségen belül egy olyan altáj belsejében található, amely mind földrajzilag, mind a helyiek önmeghatározásából fakadóan sajátos helyzetet foglal el az Ormánság tengelyét jelentő Drávafok–Sellye–Vajszló–Baranyahídvég–Kémes vonalhoz képest. Ezeken a településeken keresztül halad át egy homokhátat követve a térség fő útvonala, amely mintegy kettészeli a mikrorégiót. Az általánosan hangoztatott, társadalmi-gazdasági töltetű periferikus viszonyt mindvégig adottnak feltételezem a néprajzi táj és a megye, valamint az ország központi része között. Hogy ez jobban érzékelhető legyen, érdemes röviden összefoglalni a falu elhelyezkedését és intézményeit.
A közintézmények terén semmi új nincs a nap alatt Kemsén. A kisméretű, periférián elhelyezkedő falvak tipikus életét éli. Van azonban néhány olyan jelenség, ami már az intézmények puszta leírásánál felkeltheti az etnográfus/antropológus figyelmét.
Kemse a települési funkciók összetettségét tekintve (értve ez alatt az olyan intézményeket, mint például az orvosi rendelő vagy az iskola) a térségbeli falvak sorában sereghajtónak számít (Pirisi 2009, 695). A kis területet és a lakosság számát tekintve nem lehetséges a központi szerepkörű intézmények létrehozása, a körjegyzőség is Zalátán van, amelyhez Kemsén kívül még Piskó is tartozik. Ebben a tekintetben nagymértékű intézményi kiszolgáltatottságról beszélhetünk.
Kemsén összesen öt darab közfunkciót betöltő épület található. Egy épületben található az orvosi rendelő, a kultúrház és a katolikus kápolna (a Lúzsok felé haladó északkeleti irányú út jobb felén). A kultúrházat jelentő részleget csak ritka alkalmakkor használják (pl. falugyűlés, nőnapi ünnepség), míg a másik két terem kétheti (orvos) vagy havi rendszerességgel (kápolna) üzemel. A falut délkeleti irányban elhagyó útnál jobboldalt található a pásztorház, amelyet 2009-ben felújítottak. Az eredeti terv szerint a településvezetés vendégházat szeretett volna belőle kialakítani, azonban a hanyag munkavégzés miatt a ház gyakorlatilag nem lakható, a falu életében nem tölt be funkciót. A körtér délkeleti részén helyezkedik el az egyházi tulajdonú református templom, amelybe a legtöbbször csak egy, ritka esetben két helybéli jár az átlagosan havonta egyszer megtartott istentiszteletre. A körteret délnyugati irányban elhagyó út mellett található a kocsma és a bolt saroképülete, amelyeket már több éve bérel egy kemsei vállalkozó. A kocsma tölti be leginkább a közösségi színhely szerepét, erről a baráti csoportok tárgyalásánál bővebben lesz szó. Közvetlenül a kocsma mellett, egy újonnan felújított épületben van a Polgármesteri Hivatal együtt a helyi könyvtárral. A hivatali részt esetenként munkaoktatásra, illetve gyakrabban a vezetőség gyűléseire használják. A könyvtárat az elmúlt években egyre többen látogatják, 2012-ben 18 olvasója volt, a könyvállomány pedig változatos és folyamatosan bővül. Végül meg kell említeni a mozgóárusok állandó jelenlétét is, amelyeknek ambivalens a helyi megítélése – egyrészt a házhoz jövő árut nagyra értékelik Kemsén (nem kell nagyobb településekre utazni), másrészt viszont a jelenkori vidéki élet abszurditását vélik bennük felismerni (hiszen például a falusi élet keretén belül a megvásárolt zöldséget és a gyümölcsöt meg lehetne és meg is kellene termelniük – állítják többen). Egyesek csupán szezonálisan járnak a faluban (pl. fagylaltárus), mások pedig állandó jelleggel. A leggyakoribbak közé a pékes (amely más kisebb élelmiszereket is árusít), a tojásos és tejeskocsik számítanak, illetve a mozgópostát is ide lehet számítani. Jelenlétük változó, az adatközlők szerint összesen legalább kilenc ilyen árusról beszélhetünk.
Az önkormányzat 2012-ben háromtagú volt, a polgármester és helyettese (aki egyben képviselő is) mellett még egy képviselőből állt. A térségben némileg szokatlan módon a terepmunka idején a testületnek sikerült a falu rendelkezésre álló pénzét növelni. 2011 közepéig az önkormányzat körülbelül egymillió forint tartalékkal rendelkezett,7 amely éles kontrasztot képez a szomszédos Piskóval, ahol a szociális segélyek összegét is csökkenteni kellett az adósság miatt. Kemsének ezt a költségvetési egyensúlyt több tényező együtteséből sikerült elérnie. 2010-ben az új testületben a képviselők lemondtak a tiszteletdíjukról, a polgármester pedig semmilyen juttatást nem kért a maga számára. Ő mindössze nettó 50.000 forintot kap, amely a saját bevallása szerint nagyjából fedezi a hivatali ügyek intézéséhez szükséges utazások költségeit. Munkájukhoz külön sem telefont, sem autót nem igényeltek. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy az önkormányzati testület gyakorlatilag ingyen végzi a munkáját. Ezenkívül a törvény által lehetővé tett egyszeri gyorssegély (5000 forint) kifizetését is beszüntették – ezt a tényt közölték a lakosokkal, akik „ezt elfogadták és be is tartják”. Az önkormányzat részt vesz a START közmunkaprogramban, valamint a LEADER programban is. A polgármester szerint komolyabb fejlesztésekre nem tudnak költeni, az „alapjáratot” viszont jól tudják tartani. Fontos rámutatni, hogy a falu mérete eleve és alapvetően meghatározza az önkormányzat működését: a kismértékű fogyasztás és az igények behatárolják a mozgásteret, nincs lehetőség komolyabb fejlesztési projektekre. A közmunkaprogram során is adódnak nehézségek, mivel a faluméret miatt a köztéri munkákkal esetenként hamar tudnak végezni az alkalmazottak, amiért időnként külterületi munkaalkalmakat kell nekik találni.
Az eddigi felsorolásból kiemelném a közösségi szerepkör meglétét a kocsma esetében, valamint hiányát főleg a vallási intézmények esetében. Fontos jelenség az önkormányzaton belül az önkéntes jelleg, illetve az áldozatvállalás mozzanatai. Gyakorlatilag ezekből kiindulva folytattam a kutatást a terepmunka intenzívebb szakaszában.
A kemseiek elképzelései a tágabb térről ráerősítenek az intézmények hiányára. Habár a központi települést egyértelműen Sellye jelenti (mivel járási központ), a kemseiek elsősorban a mintegy 1800 fős Vajszlóhoz kötődnek. Az elsődleges/minimális migrációs cél általában ezt a települést határozza meg célpontnak, akár ideiglenesként, akár véglegesként írják le a terveikben. A kutatás ideje alatt egy olyan kemsei származású ember él Vajszlón, aki egyes hétvégéken onnan jár vissza a szülőfalujába. A legegyszerűbb (de egyben sokatmondó) érv a költözési szándék kinyilvánításánál az, hogy Vajszló „mégiscsak központ”. Ez a nagyközség tölti be a közlekedési szűrő szerepét is. A gyér buszjáratokkal innen lehet átszállásokkal megközelíteni a nagyobb városokat. A relatív elszigeteltség miatt teljességgel érthető az a kitüntetett jelentőség, amelyet a gépkocsik élveznek a falvakban („autó nélkül itt nem lehet létezni”). Különösen a vállalkozók esetében fontos a mobilitás a megyeszékhely irányában, amely átlagban negyvenperces autóutat jelent.8 Több adatközlő emellett a már említett északi, homokháti úttól délre eső területeket egy homályosan meghatározott külön egységként fogja fel („olyan, mintha más világba lépne be az ember”), ami alatt a elhanyagoltságot (pl. télen a hó eltakarítását gyakran sokáig halogatják a közútkezelők) vagy a már említett közlekedési nehézségeket értik. Délről az országhatár teljesen zárt, nincs átkelőhely, és kevés helyinek van mélyebb ismerete a szlavóniai túlpartról.
A kemsei határ 896 hektárt tesz ki, amellyel felülmúlja a szomszédos Lúzsokét (652 ha), noha annak népessége a kemseinek több mint négyszerese – ezen kívül mindegyik szomszédos község nagyobb határral rendelkezik. A falu határában jelenleg csak két kemsei végez mezőgazdasági termelést (csak egyikük, a polgármester él meg a termelésből), illetve egy család, az alpolgármester és felesége méhészekként a határ két erdős-berkes részén tartanak hozzávetőlegesen 180 méhcsaládot. Rajtuk kívül még egy férfi gazdálkodik keresetkiegészítésként 5,5 hektáron, egy másik pedig vállalkozóként gyógynövényeket gyűjt különböző dűlőkben.
Mit árul el az életminőséget vizsgáló „távoli”, kvantitatív megközelítés a Kemsén való életről? A már idézett Pirisi-tanulmány felhívja a figyelmet egy fontos jellemzőre: „…nem sikerült kapcsolatot kimutatni az elérhetőség és az életminőségi mutatók között” a legkisebb falvak esetében (Pirisi 2009, 699). Pirisi Gábor az életminőségre utaló mutatók rendszerezésekor az ún. kapaszkodók között már felsorolja a térség legkisebb falvait, Markócot és Kemsét is. A jelenségre adott válasz inkább egy sokatmondó kérdésnek számít: „…az átlagosan kis településméret következtében a mutatókat egy-egy helyi adottság érdemben módosíthatja, míg a településvezetés és ezen keresztül a lakosság, illetve annak csoportjainak fejlődéséhez, fejlesztéshez történő attitűdje is dominánssá válhat.” (Pirisi 2009, 700) Ezt kulcsfontosságú pontnak tarthatjuk nemcsak a jelen dolgozat, de a térség behatóbb jelenkutatása szempontjából is. A kérdés adott: vajon milyen társadalmi folyamatok állhatnak mögötte?
A népesedési statisztikák és a lakottság vizsgálata nem adják meg a választ a kérdésre, hanem sokkal inkább a periférikus helyzetet bizonyítják. A saját adatfelvételem szerint 2011 őszén 58 fő tette ki a lakónépességet, a nappali népesség pedig csupán 39 fő volt. Ha a történeti adatsorokat nézzük, akkor egyértelműen megállapítható az elnéptelenedés. 1970-ben még 178 fő volt az összlakosság, amely 1980-ra 131-re, 1990-re pedig 102-re csökkent. Ha az 1970-es népességszámot 100%-nak tekintjük, akkor 2011-re ez már csak a népesség 32,6%-a, ami 120 fős és 67,4%-os fogyást jelent 41 év alatt.
Kemsén összesen 22 tartósan lakott házat jegyeztem fel. 2 hétvégente, 8 évente egyszer-egyszer lakott, 4 pedig gyakorlatilag lakatlan. A szomszédsági kapcsolat esetében egy fontos vonásra kell felhívni a figyelmet: mindössze két olyan háztartással számolhatunk Kemsén, amelynek mind a két oldaláról van szomszédja. A lakott házak többségénél így általában csak az egyik oldalról számolhatunk szomszéddal, 6 háztartás pedig eggyel sem rendelkezik.
Nemcsak a közvetlen szomszédságban, hanem a generációkat tekintve is „foghíjas” a falu még akkor is, ha a 20 és a 60 év közti népesség eloszlása egyenletes mértéket mutat, ugyanis ez még nem feltétlenül mutatja a falun belüli aktivitás mértékét. A terepmunka alatt például a 20 és 29 év közötti lakosok közül mindössze három fő tartózkodott nappali népességként a településen. A 2001-es adatok szerint korcsoportonként (a férfiak és nők adatait összesítve) az alábbi képet kapjuk: 0–9 = 4 fő, 10–19 = 8 fő, 20–29 = 12 fő, 30–39 = 12 fő, 40–49 = 11 fő, 50–59 = 11 fő, 60–69 = 6 fő, 70–79 = 2 fő.
A 2001-es népszámlálás szerint az iskolázottság tekintetében alulreprezentáltak a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, csupán egy férfi szerepel ebben a kategóriában. Érettségivel összesen 10-en (5 férfi, 5 nő 18 év fölött), legalább nyolc általánossal pedig 54-en (29 férfi, 25 nő 15 év fölött) rendelkeznek. Mindössze egy, még az általános iskola első osztályát sem elvégző férfiról tudósít az összesítés.
A lakosok foglalkoztatottságáról és ezzel együtt a munkanélküliségről nehéz pontos képet adni, ugyanis a közmunka, illetve az olyan szakmák, amelyeknél a szezonalitás erősen befolyásolja a munkaviszony meglétét (pl. kőművesség esetében, ahol október és március között gyakran munka nélkül maradnak a helyi szakemberek), meglehetősen ingadozóvá teszik az arányokat. 2011 végén majdnem teljes volt a községi foglalkoztatottság a közmunkaprogram miatt, majd a következő év januárjának végén már csak egy személy állt alkalmazásban. A saját adatfelvételt és más különböző, korábbi adatokat összevetve elmondható, hogy a munkanélküliség általában 20–30% között ingadozik.
Végül szót kell ejteni a lakosság etnikai és vallási összetételéről is. A 2001-es népszámlálás Kemsét tisztán magyar településként tünteti fel. Ugyanakkor ennek a mutatónak az egyértelműségében joggal kételkedhetünk. A csoportfolyamatok tárgyalásánál majd bővebben írok a cigányok jelenlétéről, itt összegzésképpen csak megjegyzem, hogy a belső meghatározás szerint a cigányok és a cigány származásúak aránya körülbelül a lakosság felét teszi ki. Ellentétekről vagy akár csak az elhatárolódás igényéről nem beszélhetünk, a mindennapi diskurzusokban erről a helyiek nem beszélnek.
Más helyzet vázolható fel a holland és az osztrák családok tekintetében, akik elsősorban Kemse „különlegessége” miatt vettek házat a községben. Összesen legalább hét olyan személyről beszélhetünk az esetükben, akik évente eltöltenek néhány napot Kemsén. A holland családdal lebonyolított interjú kapcsán arra a megállapításra jutottam, hogy fogékonyságuk az „egzotikus” magyar helyi kulturális jelenségekre világosan etnikai viszonyként írható le, mivel a helyi kulturális jelenségeket folyamatosan értelmezik, és megpróbálnak velük kapcsolatban saját álláspontot kialakítani.
A két percig tartó falu – Kemse morfológiája és „léptéke”

Ahogyan a bibliográfiai áttekintésnél nem lehet szó nélkül hagyni az 1936-os monográfiát, úgy a morfológia kapcsán is tárgyalni kell Kemse különlegesnek számító településszerkezetét. Annál is inkább, mert ez egy lépéssel közelebb visz minket ahhoz, hogy kiderítsük a Pirisi Gábor által kimutatott magasabb fokú kemsei életminőség hátterét.
Bárth János összefoglalásában körfaluként (ún. Rundling-típus) említi Kemsét, amelyet Középiszkázzal együtt a típus egyetlen magyar nyelvterületi képviselőinek tart (Bárth 1996, 126). Mendöl Tibor szerint a körfalvak lényege egykor a védelmi funkció, illetve az állattartás megkönnyítése volt (Mendöl 1963, 239–242). Gunda Béla a Rundling-típussal való rokonítást még 1936-ban elvetette. Alapvetően meggyőzően érvel amellett, hogy Kemse morfológiája egy különutas fejlődés eredménye volt – ugyanakkor ő is utal az állattartásban betöltött fontos szerepre (Gunda 1936).
Akármi lehetett is a kör alak funkciója a múltban, azt leszögezhetjük, hogy a jelenben sajátos proxemikai közeget, életteret képvisel, amely néhány vonásában különbözik a környező falvaktól. A téren különböző fajtájú, több tucatnyi fa található (fenyő, nyír, hárs, platán stb.), amelyek az állattartás miatt egykor kopár teret teljesen elborítják. A tér nyugati részén található padok még az ezredforduló előtt kerültek elhelyezésre, a játszóteret pedig 2010 tavaszán alakították ki. A déli házsorokkal párhuzamosan egy nagyobb füves területet találhatunk, amelyre a falunap alkalmából 2011 nyarán felállították a focikapukat – tehát ez tartható Kemse kisméretű focipályájának. A lúzsoki út bal felének kivételével végig járda húzódik a házsorok előtt, illetve a téren keresztül is vezet két kitaposott gyalogösvény, amely a kocsma és a bolt épületét köti össze a tér északi és északnyugati részével. A Kemsén keresztülhaladó országúton két irányban ágazik el a tér két vége felé, azonban ezeket nem tarthatjuk külön utcáknak, az egész faluban csak egyetlen utcanév létezik, ez pedig a Rákóczi utca. Ez a kiszálló szerelőket vagy futárokat időnként megtévesztheti, eltart egy kis ideig, míg rájönnek, hogy mindössze egy darab utcanévről van szó.
A kemsei „lépték” értelmezésem szerint kulcsfontosságú tényező: ez jelzi azt a kis kiterjedésű teret, amelyben a kemseiek élnek, ez határozza meg alapvetően a falun belüli proxemikát. Az északkeleti irányú út mellett elhelyezett falunévtáblától dél felé haladva a másik tábláig mindössze két percig tart a gyalogút, ez pedig a Kemsén belüli leghosszabb táv. Falun belül tehát érthető módon elsősorban a gyalogos közlekedés a legcélszerűbb. A falun belül leggyakrabban használt „érkezési cél” a bolt és a kocsma épülete.
A lakótelkek többsége (összesen 29) többé-kevésbé a központi tér felé fordul – ez összesen 14 olyan háztartást jelent, amelyből a lakosok akár az utcafronti ablakon kinézve is figyelemmel kísérhetik azt, hogy mi zajlik a téren és a rajta áthaladó országúti részen. A tér nagyobbik, nyugati részén található padokon és a játszótéren időnként a falun keresztülhaladó kerékpáros túrázók is pihenni szoktak, illetve ahol a faluban tartózkodó idegen szükségszerűen eltölt néhány percet. A padokon tartózkodók vagy a téren mozgók jelenlétét hamar regisztrálhatják valamelyik házból, és lehetséges, hogy egy ideig figyelemmel is kísérik, ha valamiért „gyanúsnak” ítélik. Azonban nemcsak az „idegenek” megfigyelésére alkalmas a pozíció, hanem annak az ellenőrzésére is, hogy melyik házban vannak otthon, illetve lehetséges-e valamely ház meglátogatása vagy nem. Reggelente például a téren belül a jól látható utcafronti ablakok alapján el lehet dönteni, hogy alszanak-e még a lakók vagy sem, amire a le- vagy felengedett redőnyökből lehet következtetni. Nyaranta, illetve az évszakot közvetlenül megelőző és követő hónapokban a tér a gyerekes családok és a társaságra vágyó falusiak gyülekezőhelye, amelyek a játszótéren vagy annak közelében, tehát az északi házsor járdájától átellenesen a kocsmáig tartó sávban szoktak maguknak helyet keresni. A tér közösségi funkciói közé tartozik, hogy 2011-től az évről évre változó időpontban megrendezésre kerülő falunapnak is helyet adott. Ezen kívül az országút bal oldalán, a játszótér előtti táblánál van a mozgóárusok megállóhelye, amely emiatt szintén gyülekezési fókuszpont.
A központi részről csak 8 háztartás (olyanok, amelyek állandóan lakottak) fekszik távolabb az északkeleti irányú Lúzsok felé vezető úton, így ők nem látnak rá a térre, azonban a „lépték” miatt ez a pozíció nem rekeszti ki őket a faluból. A jelenben semmilyen belterületen belüli társadalmi differenciálódás nem figyelhető meg, így nem kapcsolnak a falu vagy a házsorok egyes részeihez semmilyen helyi meghatározást (pl. „szegénysor”). Ez akkor is jól bizonyítható, ha például a vállalkozók vagy a falusi életből kimaradók lakhelyeit nézzük: szinte egyenletesen oszlanak el Kemse egyes részei között, egyik esetben sem csoportosulnak egy adott utcarészen.
Az eddigiek fényében a szomszédság fogalmát is át kell értelmeznünk. Láthattuk, hogy Kemse méretéből fakadóan a térbeli távolságok rendkívül közeliek, illetve korábban azt is, hogy közvetlen szomszéddal mindkét oldalról mindössze két háztartás rendelkezik. A lakottsági „foghíjasság” következtében négy olyan, legalább két egymás mellett található telket határozhatunk meg, amelyek lakatlanok vagy csak ideiglenesen lakottak – ez tehát a közvetlen szomszédság fogalmát még jobban szétfeszíti. Van olyan háztartás, amelyet mindkét oldaláról két-két üres ház fog közre, ilyen az egyik legöregebb házaspár háza is, ahol a férj ezt némileg humorosan fogja fel: „Nem tudok a szomszédommal veszekedni.” A kérdés, amely az élettér felvázolása után önmagától adódik: vajon nem tarthatjuk-e valamilyen értelemben az egész falut egy nagy szomszédságnak? A távolságok minimálisak; nincsenek különbségek az egyes falurészek között, de még egy-egy rokoni vagy vagyoni csoport sem összpontosul egy adott utcarészben (kivétel három testvér háza a lúzsoki út mellett, akik azonban nem képeznek a falun belül valódi csoportot), egy vagy két perc alatt mindegyik háztartás felkereshető gyalog, a körtéren belül viszonylag könnyű egymást figyelemmel kísérni, s ezen belül zajlik a saját portákon kívüli informális, közösségi vonatkozású élet is. Térben tehát valószínűleg csak speciálisan értelmezve beszélhetünk – s ebből fakadóan társadalmilag is – szomszédsági kapcsolatokról.
Végül meg kell említeni a kör alak jelenbeli helyi értelmezéseit, ami átvezet minket a diskurzusok vizsgálatához. Az említett proxemikai kereten s az ezzel együtt járó köztéri funkciókon túl a morfológia kiváló alapot kínál az eszmei, szimbolikus értelmezésekhez, amelyekkel egyfajta ideális falusi életteret kívánnak meghatározni. A helyiek önértékelésben ezek az értelmezések többé-kevésbé szilárdan összekapcsolódnak a kör alakkal. Az alábbiakban erről az önértelmezésről is szó lesz.

Nagycsalád, magánzók, Harlem… Mi a különbség a falvak között a helyiek szerint?

Habár az általánosításokon alapuló jellemzések, megállapítások viszonya egy tényleges társadalmi valósághoz képest tele lehet logikai buktatóval, mégis értékes információkat hordoznak a helyiek tudatáról. Esetünkben pedig egy lépéssel közelebb kerülünk a kemsei élet megértéséhez.
A települést olyan fogalomként határoztam meg, amely alatt egy lokálisan felismerhető státus megragadását értem. Egy ilyen státushoz szinte elengedhetetlen egy megfelelő – szinte „etnikai határként” – ellenpélda állítása. Kemsét a helyiek elsősorban a közvetlen környezetéhez hasonlítják, így itt Piskóra, Lúzsokra és Zalátára kell gondolnunk. A meghatározások során elszórtan Vejtit és Drávasztárát is megemlítik, ezekkel kapcsolatban azonban érthető módon nem annyira erős a szembeállítás mértéke, mint az előző hárommal. Mivel az adatközlők többsége kemsei volt, ezért az alábbi bemutatás leginkább a kemsei nézőpontot mutatja.
Piskót és Lúzsokot egy kategóriába sorolhatjuk a helyi beszédben. Ehhez tudni kell, hogy ez a két falu túlnyomóan cigány lakossággal rendelkezik.9 Lúzsok egyelőre a „kisebbik rossz” szerepét veszi fel, de mindenképpen a Piskóval való hasonulást állítják vele kapcsolatban. Az érvek egyszerre érintik a településképet és a lakosságot, és egyértelműen az elmaradottságot kívánják bizonyítani.
A kemsei normák bemutatásánál jól látható lesz, hogy a legtöbb helyi lakos büszke a falubeli rendtartásra, ez implicit módon úgy is megjelenhet, mint Piskó és Lúzsok „antitézise”. Ahogyan egy öreg kemsei férfi állítja: „körül lehet nézni a szomszéd falukban.” Ezen kívül a Piskón belüli életről is elítélő véleménye van, mondván, hogy „azok állandóan veszekednek”. Ennél azonban léteznek radikálisabb és egyben cinikusabb vélemények is: „Már attól elmegy a kedvem, ha keresztülhajtok azon a falun” – azaz Lúzsokon. A veszekedések tényéről és ezzel együtt a falu állapotáról azok is gyakran hasonlóképpen beszélnek, akik Piskón élnek vagy már elköltöztek onnan. Egy stabil egzisztenciával rendelkező középkorú piskói férfi világosan kimondja, hogy „a falukép tükrözi az embereket”, amivel párhuzamot von a piskói házak és középületek állapota, valamint a lakosság élete között. Egy eredetileg piskói, a terepmunka alatt külterületen élő fiatal nő hasonlóképpen ítéli meg a falvak közti különbséget: „az van, amire a falu kényszeríti az embert.”
A külföldiek közül a holland család habár nem tud túl sokat a két „fekete bárány” faluról, kíváncsiságból felkeresték mindkettőt. Szavaik szerint Piskó és Lúzsok olyan falvak, „ahol nem szeretnél megállni [autóval]”, illetve megemlítették a kemsei élet kapcsán azt az „érzést” („instinct”) is, ami szerintük akkor fogja el az embert, ha belépve egy település központi terébe megpróbálja átérezni az ottani hangulatot.
A terepmunka alatt egy huszonéves, eredetileg piskói férfi volt az egyetlen „kétlaki” ember, aki egy körülbelül két és fél hónapos kemsei tartózkodást követően visszaköltözött Piskóra. Tapasztalatai révén sokszor összehasonlította a két falut (visszaköltözését egyes kemseiek azzal magyarázták, hogy „ő ott érzi jól magát [Piskón]”), a régi-új lakhelyét úgy írta le, mint amelyik nem fogadja be szívesen a külsősöket („Látod? Ezt mondtam, ilyen nincs Piskón.” – vagyis, hogy rövid ismeretség után valakit meghívjanak este a házukba), s ezért ott kutatóként is nehezebb az ember dolga („Lehet, megvernének” – mondta nekem, amikor megismerkedtünk.). Rajta és a testvérén, illetve az édesapjukon keresztül beszélhetünk viszonylag állandó családi és baráti kapcsolatról a két falu között, tehát nem elszigetelt egymástól Kemse és Piskó annyira, mint amennyire esetenként a közbeszéd állítja. Rajtuk kívül a kemsei falunapon is megjelentek fiatal piskói nők, akik közül az egyik a kemsei és piskói falunapot összehasonlítva a kemseit tartotta a jobbnak a közösségi szellem megléte miatt.
A piskói negatív sztereotípiák Kemsén a gyerekek kategorizálását is jelentik. Egy esetben három iskolás gyerek összeverekedett a falubuszon, akik közül a testvéreknek piskói volt az egyik szülője. A kemsei apa és a barátai nem voltak meglepve („Benne van a vérükben.”). Piskó megítélése nemcsak Kemsén vesz fel esetenként súlyosan negatív formát, az egy hosszabb zalátai elbeszélgetés során is ugyanazokkal a szófordulatokkal találkoztam, mint máshol („Piskót el lehet temetni.”).10
A sztereotípiák talán épp az erősségüknél fogva időnként humorossá válnak. Piskó nevével és a mögötte megbúvó negatív társadalmi jelentéssel gyakran élcelődnek a közbeszédben. Volt, aki a térség „Harlemének” nevezte el.
Zaláta teljesen más profillal rendelkezik a közbeszédben, mint az eddig tárgyalt két község. A legszűkebb térség központjáról (itt található a Kemsével és Piskóval közös körjegyzőség) kapcsolatban meglepő egyezést mutatnak nemcsak a kemsei, hanem a piskói értelmezések is. A leggyakrabban használt kifejezések Zalátára és lakosaira a következők: „furcsák, magánzók, maguknak valók, büszkék.” A Zalátán lakó, de Kemsén gyakran megforduló idősödő férfi a falunapok kapcsán hasonlította össze Kemsét Zalátával, mondván, „itt máshogy van az összetartozás”, s ha bármilyen falusi esemény van Kemsén, „olyankor együtt van a falu”. Rajta kívül más zalátai emberek is Kemse „családiasságát” emelik ki, amely szerintük nem található meg Zalátán. Mindezek ellenére a kemseiek Zalátát tartják a saját falujukhoz közel állónak, amit egyaránt alátámaszt a lakossággal való kapcsolat (a baráti kapcsolatok, még ha nem tűnnek is sűrűnek, léteznek) és a településkép.

A közösségiség megnyilvánulásai

A „társas mag”
A terepmunka során megismert közösségi viszonyok alapján az alábbi tényezőket veszem figyelembe a közösség kutatói differenciálása során: alkalmazkodás a települési/közösségi normákhoz, személyközti viszony, együttműködés gyakorisága/minősége, vagyoni helyzet és a tekintély/vezetői kompetenciák. A felsoroltak közül az alábbiakban a társas kapcsolatok meglétéből, gyakoriságából és milyenségéből indulok ki, illetve a Kemsén belüli szerep fontosságából. Ez alapján egy baráti csoportot és a vezetőséget kívánom külön kiemelve tárgyalni. Hangsúlyozom, hogy a csoportosítás („dobozolás”) leginkább a saját kutatói önkényem eredménye, és arra szolgál, hogy a Kemsén belüli közösségi viszonyokat jobban tudjam érzékeltetni – a felosztás ugyanakkor több ponton egyezik a helyiek által is hangoztatott differenciálódással.
Megfigyeléseim szerint először a kemsei baráti csoportot érdemes elkülöníteni, melyet a jelentősége miatt társas magnak nevezek. Németh Imre szerint a baráti csoport „a parasztfiatalok lokális (helyi) közösségein belül kialakult, a gyermekkortól a házasságig együttmaradó, elsősorban érzelmi kapcsolatokon alapuló közösségre utaló szakkifejezés, amelynek változékony keretei közt szabad idejük tevékenységi formáit (játék, szórakozás, udvarlás) töltik, és a család vagy a faluközösség által elvárt feladatokat (forrástisztítás, kaláka stb.) végzik. (…) Mindenekelőtt a lokális kötöttségek fellazulása és a nemek szerinti tagozódás merev gyakorlatának oldódása, valamint a korcsoportokra vonatkozó szigorú szokásszabályok eltűnése után jelentek meg a baráti csoportok nyitottabb alakulatai” (Németh 1977).
Meglátásom szerint Kemse esetében egy, a definíció végén említett baráti csoporttal számolhatunk, amely a már sokszor említett településméret miatt sajátos szerepet tölt be a faluban, és öt háztartás férfitagjait fogja össze. A tagok 30 és 50 év közöttiek. A terepmunka alatt hárman közmunkások, illetve munkanélküliek is voltak, egy személy munkavállalóként a szakmája idényjellege miatt csak részlegesen dolgozott, végül az utolsó személy végig alkalmazásban állt egy kemsei vállalkozónál. A vagyoni helyzetet tekintve egy személyen kívül mind mérsékelt szegénységről számolnak be (pl. vendégség esetén a következő megjegyzést tette a családfő: „Azzal számolj, hogy szegény helyre jössz.”). Külön hangsúlyoznám, hogy itt férfiakról beszélek, az említett háztartásokból mindössze három nőtag között figyeltem meg rendszeres és mély barátkozást, viszont a köztük zajló interakciók többé-kevésbé elkülönülnek a férfiakétól.
A csoport egyik legizgalmasabb jellemzője a származásuk, ugyanis egyikük sem tekinthető tősgyökeres kemseinek. Csak egyikük született a faluban 1978-ban, de a szülei mindössze egy évvel előtte költöztek a településre. A „legújabb” tag a kilencvenes évek közepén költözött át Lúzsokról. Meg kell azonban még említeni, hogy a jelenlegi polgármester is szorosabban kötődött ehhez a csoporthoz, azonban a vállalkozása és egy másik munkahelye miatt évekkel ezelőtt kikerült belőle. A régebbi tagok között felsoroltak egy olyan férfit is, akinek a családja régi kemseinek számított, néhány éve azonban elköltözött a faluból. Ők mindketten abba a korcsoportba tartoznak, amelybe a többiek is. A származási összetétele ellenére egyikük idős édesanyja világos párhuzamot vont a régi „kemsei összetartás” és az öt háztartás férfi tagjai között. Meglátása szerint ők egy afféle „Csipet csapat”, akik a különböző segítségnyújtások és barátkozások révén hasonló habitust képviselnek, még akkor is, ha nem érik el a régi (a hetvenes és nyolcvanas évekhez viszonyított) „nívót”. Megalapozottnak tűnik azt feltételezni, hogy a csoportra utalnak közvetve a külső (zalátai, piskói) adatközlők megjegyzései is, amikor arról beszélnek, hogy Kemsén „úgy élnek együtt, mint egy család”, s emellett egymás segítését és támogatását is megemlítik.
A származáson kívül érdemes beszélni a rokonság szerepéről is. A csoport jelzőjeként a „baráti” megjelölést használtam, nem véletlenül, ugyanis a csoporttagok között mindössze egy rokoni kötelék, az unokatestvéri kapcsolat figyelhető meg, alapvetően tehát inkább a szimpátiára, a korra és barátságra épülő viszonnyal van dolgunk, nem beszélhetünk „rokoni” csoportról. Ez a társas mag, csoport gyűjti maga köré azokat a személyeket, akikkel a kutató jó eséllyel először fog találkozni a kemsei térben (tegyük hozzá: a köztisztviselőkön kívül), ha a legkönnyebben megfigyelhető emberekkel akar az első alkalmakkor kapcsolatot teremteni. Ez a tér azt a területet jelenti, amelyet már a proxemikai leíráson belül is körvonalaztam: a kocsma, a játszótér és az északi házsor közti területet. Ebben a nyilvános térben nemcsak ők, hanem gyermekeik (összesen négy) és feleségük/élettársuk is megjelenik – természetesen a csoporttal közeli viszonyt ápoló személyekkel együtt.
Külön ki kell emelnem a kocsma, majd ezzel összefüggésben az alkohol és az otthoni privát tér szerepét. Jeleztem már, hogy a kocsma tölti be az egyetlen, többé-kevésbé állandóan működő társas tér pozícióját. Ez a szerep a nyitva tartás függvénye, ugyanis a gyenge vásárlóerő miatt a hely reggel hét és kilenc, illetve délután öt és hét között tart nyitva. Az esti időpont a forgalomtól függően meglehetős rugalmasságot mutat: a beszélgetések során a nyári hónapokban hajnalig tartó nyitva tartásokról is beszámoltak, ami a társaságtól, annak hangulatától függ. A baráti csoportból egyvalaki személyes ellentétek miatt nem szokott megjelenni a kocsmában, a fennmaradó négy tag mellett pedig még hét állandó jelenlevővel számolhatunk, akik közül hárman a kocsmát üzemeltető család tagjai (a vállalkozó családfő, a fia és a lánya), egy pedig egy olyan zalátai lakos, akinek három testvére él Kemsén. Érdemes kiemelni ebben az esetben az alkohol szerepét, amellyel részben jól körülírhatóak a baráti csoport határai. Mindezzel Mary Douglas alapján azt állítom, hogy Kemsén az alkoholfogyasztásnak elsősorban csoportfolyamatok során van szerepe (Douglas 1991, 8–11).
A négy, a kocsmában is megjelenő tag a többi vendéghez hasonlóan vagy sört, vagy vörösboros kólát fogyaszt. Gyári pálinkát általában nem is lehet kapni a kocsmában, mivel az üzemeltetők nem tudnák eladni a helyi házi pálinka népszerűsége miatt. Ha a sör és a vörösboros kóla a nyilvános tér, akkor a házi pálinka az otthoni privát tér itala (a határ természetesen nem mindig éles, sört a háztartásokon belül is fogyasztanak). A baráti csoport a napi munka végeztével gyakran összeül valamelyikük házában, ahol az esetleges vacsora mellett beszélgetéssel, kártyázással, sakkozással és pálinkázással töltik az időt. A pálinka azonban nemcsak az esti szabadidő vagy a szabadnapok során jelent kedvelt italfogyasztást, hanem az egyes kalákában végzett munkák során is. A munkatípusok, amelyeken részt vettem, illetve amelyekről beszéltek az adatközlők, egyszerre érintették a csoport és az egész falu életét. A csoporton belül és a hozzájuk közel álló helyiek körében a munkavégzések során történő vagy az otthoni pálinkafogyasztás gyakran viccelődés tárgya („Ha oda bemész, józanul nem jössz ki.”).
Az általam használt a „társas mag” fogalmát egyrészt túl erősnek tarthatjuk a baráti/generációs csoport megjelölésére, hiszen a „mag” metafora utalhatna arra is, hogy a csoport egyfajta rendkívül aktív, „lokálpatrióta”, identitásteremtő szerepet játszik. A jellemzésből látszik, hogy inkább „egyszerű” baráti csoportosulásról van szó, ugyanakkor a fogalmat korlátozásokkal ugyan, de mégis fenntartanám. Ezt arra alapozom, hogy a kemsei élettérben gyakorlatilag ez az egyetlen, nagyjából egy generáció tagjait tömörítő csoport, amelyen belül a munkavégzés és a szabadidő eltöltésének több csoportos formája is megfigyelhető.
Szeretném elkerülni annak a látszatát, hogy mások a község szempontjából jelentéktelenebb szerepet játszanának – ez koránt sincs így. Viszont esetükben nem beszélhetünk olyan csoport alapú állandó összetartásról, mint az előző kategória esetében. Többen állandó jelleggel kapcsolhatóak a baráti csoporthoz (ezt már önmagában a kis terjedelmű közös élettér is elkerülhetetlenné teszi), például a különböző társadalmi munkák végzése során részt vesznek a munkafolyamatokban, átjárnak egymáshoz segítséget kérni és számon tartják azt, hogy kivel mi történt a mindennapokban.

A vezetők

A vezetők szerepét egyebek mellett azért fontos kiemelni, mert Ragadics Tamás kutatásai alapján kijelenthetjük, hogy az egyes ormánsági aprófalvak különbségei sokszor nagymértékben a helyi vezetőség habitusainak függvényei (Ragadics 2010; Ragadics 2011).
Már említettem, hogy Kemsén három köztisztviselő személy van, illetve felvázoltam azt is, ahogy az önkormányzat működik. Fontos vonásként írtam le az ingyen való munkavégzést, valamint a juttatásokról való lemondást.
A polgármester és az alpolgármester agrárvállalkozók, saját bevallásuk szerint is középkategóriás szinten. A polgármester az őstermelés mellett még a vejti mezőgazdasági telepen magtárosi beosztásban is dolgozik, így gyakorlatilag három munkahellyel rendelkezik. A kilencvenes évek közepétől kezdve építette ki a vállalkozását. Családja anyai ágon Kemsén több évszázados múltra tekint vissza (a családot 1552-ben említik először az összeírások; Kiss Z. 1995, 8–11). Kemsén kívül sokan jól ismerik, egyebek közt a helyi vadásztársaságnak is tagja. A róla élő sztereotípiák szerint két fő ismertetőjegye van, amelyet közvetlen összefüggésbe vonnak pozíciójával: az autójában ül, tehát ingázik a munkahelyei között és/vagy telefonál. Ezt a képet magáról az önmeghatározásában is megerősíti:

Itthon is nagyon keveset vagyok, szinte aludni járok haza, meg tényleg úgy reggelente gyorsan megbeszélek mindenkivel mindent, és akkor elmegyek. Tehát ez se az igazi. Zalátára, ugye mindig is Zalátára húztam, mert zalátai is volt a baráti köröm, meg most is az van, tehát a vadásztársaság és az körül lévő emberek is, de ott is csak igazándiból nagyon lemorzsolódtam, nagyon lemaradtam. És akkor rá kellett eszmélnem, hogy az én közegem az autóm [nevet], ahol éppen vagyok, tehát ahova éppen megyek: Vajszlóra, Zalátára, folyamatosan mozgásban vagyok, sehol nincs helyem. Ez többször megfogalmazódott bennem.

Az azonban, hogy egyszerre kell sok feladatot ellátnia, nem jelenti azt, hogy ne kapna közmegbecsülést mind a kemseiek, mind a többi falu lakosainak szempontjából. Az előző polgármester halála után, aki a nagybátyja volt, több falubeli kereste fel őt a mostani alpolgármestertől más lakosokig azért, hogy felkérjék a polgármesteri tisztség megpályázására. Annak ellenére, hogy nem szerette volna elvállalni, engedett a lakosok kérésének („Ki, ha ő nem?”). A kemseiektől hallott, ritkának számító bírálatok nem jelentenek általános elégedetlenséget vele szemben, mindössze megállapítják, hogy nem tud teljességgel a polgármesterségre koncentrálni – ennek ellenére a falu működtetése nem jár komolyabb gondokkal. A törpefalusi mivoltnak köszönhetően a hivatalos fogadás vagy a nyilvános falugyűlés nem jelent állandó gyakorlatot a részéről – akinek van vele szemben valamilyen kérése, az személyesen keresi fel reggel, még a napi ingázás előtt, vagy akkor, amikor épp otthon látja őt. Különösen fontos jellemzőjeként emelik ki a lelkes és mosolygós attitűdjét, amelynek előnyeivel ő is tudatában van, s ez megkönnyíti a környékbeli polgármesterekkel való jó viszonyt ápolását („A jó polgármester mindenkivel jóban van.”). Újra meg kell említeni azt is, hogy olyan generáció tagjaként nőtt fel, amely a baráti csoportot képezi, ezért könnyen szót ért velük („Ő érti őket, velük együtt nőtt fel.”).
Az alpolgármester a falusiak bevallása szerint olyan ember, aki sokat segít a falunak, de ugyanakkor nem áll tőle távol a „szigorúbb” fegyelem betartatása sem. Saját értelmezése szerint erre az egyik legjobb példa az, hogy a dohányzásról való leszokásra biztat. A kemsei kocsmában az ősszel hónapokig kint volt kifüggesztve egy, a Dunántúli Naplóból származó újságcikk a dohányzásról való leszokással kapcsolatban, amelyre az alábbi szöveget írta ki: „Ne légy gyenge!” Ezért azonban nem ítélik el a lakosok, legfeljebb időnként méltatlankodnak valamelyik megjegyzése vagy utasítása miatt. Ebben nagy szerepet játszik az, hogy mind ő, mind a felesége társadalmi munkában sokat segítenek a kemsei közösségi élet szervezésében (pl. sátorállítás a közös étkezéshez falunapkor, teherautó használata különböző áruk és fogyasztási javak fuvarozására), illetve kisebb összegű kölcsönt is szokott nyújtani azoknak, akik ilyen segítséget kérnek tőle – anélkül, hogy bármilyen más kötelezettségre vagy kamat megfizetésére kötelezné őket.
A kemsei adatközlők megítéléséből arra következtetek, hogy a két fő tisztviselő nagyjából egyenlő tekintélyt és elismerést élvez, s posztjukra alkalmasnak tartják őket. Ez az elismerés meglátásom szerint egyszerre kitapintható a szavakban és a személyközti viszonyokban is. A nagyjából általános elismerés fontos jellegzetessége az, hogy személyükön keresztül a hivatali poszt, tehát a polgármesteri, alpolgármesteri, képviselői intézmény is elismertségnek örvend. A kemsei rendtartást és közösségi életet falun belül és kívül sokan „felülről” irányítottnak tartják („Csak a polgármesteren és képviselőkön múlik minden.”), tehát itt a vezetők felelőssége különösen fontos tényezőnek számít. Ennek a vélekedésnek a Kemsén élő erős polgármesteri modell is alapot adhat (erről a korábbi polgármester tevékenységének ismertetésénél lesz bővebben szó).
Ragadics Tamás ormánsági kutatásai alapján felállított egy olyan tipológiát, amelyben a különböző vezetői vonásokat sorolja fel és írja le, összesen hét vonást/mintát/szerepet sorol fel (Ragadics 2011, 133–135). A tapasztalatok alapján a Ragadics által meghatározott következő típusokat tartom jellemzőnek a kemsei faluvezetésre:

1. Racionális közgazdászok – a költségek csökkentése, a testület „kvázi ingyenmunkája” azt mutatja, hogy a vezetés teljesen alárendelte magát a körülményeknek, s tette mindezt úgy, hogy közülük senki sem emelt ellene kifogást, ezáltal sikerült a költségvetést egyensúlyba hozni. Ezzel együtt a visszafogottságot, az önmérsékletet (ami legjobban az egyszeri kifizetések megszüntetésén volt látható) elvárják a lakosoktól is, ami megakadályozza a vezetést abban, hogy a Ragadics által meghatározott „paternalista vezetői” státusba essenek, amely a szociális juttatások lakosok részére történő pazarló kifizetésével nehéz helyzetbe hozza a falut.
2. A béke igazsága – ez olyan vezetői jellemzőre utal, amely a tekintélyével és tevékenységével képes biztosítani a lakosok közti békés viszonyokat. A vezető tekintélyének elismertsége kulcsfontosságú tényező ebben. Habár Kemsén a lokális normákból kifolyólag a konfliktusok megoldására maguk a lakosok is figyelnek, a vezetők jelenlétét és státusát sokan nélkülözhetetlennek tartják.
3. Projektorientált – ez alatt a jobb források és pozíciók céljából végzett lobbitevékenységet kell érteni. Kemsén ezeket csak korlátozott mértékben lehet megfigyelni a vezetőség esetében, jó példa erre, hogy sikerült a földprogram keretén belül minden egyes háztartás számára terményeket szerezniük 2012 tavaszára. Nem beszélhetünk viszont fejlesztésorientált vezetőkről, mivel a vezetőség és a falusiak tudatában is egyelőre csak egy bizonyos települési szint fenntartása a cél, és a nagyobb volumenű fejlesztéseket nem is látják lehetségesnek.

A települési és közösségi normák
Ha Kemsén a települést és a lakosságot/közösséget érintő, némileg egymásra is vonatkoztatható normákat keresünk, akkor két nagy csoportot különböztethetünk meg. Mivel az egyik leginkább Kemsére mint fizikai entitásra, a másik pedig a közösségi kooperációra vonatkozik, ezért a normákat településinek és közösséginek nevezem. Feltételezésem szerint ezek a normák jelentik a kemsei lokális élet alapját, s ezzel szeretném kiegészíteni a Pirisi Gábor által felvetett kérdést arra vonatkozóan, hogy a mindennapi élet szempontjából mi állhat Kemse magas életminőségi indexe mögött.
1. A porták és a falukép gondozása– mindenki köteles úgy rendben tartani a házát (legalább az utcafronti részt) és a portáját, hogy azzal a faluképet szebbé, mind a helyiek, mind a látogatók számára kellemesebbé tegye. Az ezt elmulasztókra a „falu szégyene” megnevezést használják. A gondozottság nem korlátozódik csak a fizikai mivolt karbantartására. A magyarázatokban általában ez alatt a falusi, kemsei élet szeretetét is értik.
2. A kooperáció szükségessége – általánosan elvárt az, hogy a lakosok egyénileg vagy kalákákban végezzenek egymásnak és a falunak önkéntes és társadalmi munkát, még akkor is, ha erre esetenként egyes vezetők „noszogatása” szükséges. Fontos továbbá, hogy kerüljék a nyílt konfliktusok megjelenését és azt is, hogy gazdasági helyzetükkel visszaélve anyagi haszonra tegyenek szert azok kárára, akik nincsenek ilyen pozícióban. A megszegőkre és kimaradókra a leggyakoribb jelzők a „büszke” és a „lusta”. A gazdasági pozícióval visszaélőre nincs tudomásom külön terminusról, ezért ezt a saját fogalmi használatommal „nyerészkedőként” határoznám meg.
Habár önmagában mind a két normacsoport érinti a helyi élet lényeges területeit, ez mégsem jelenti azt, hogy a követelmények a mindennapok szintjén pontos, állandóan megfigyelhető szabályrendszerré állnának össze. Sokkal inkább egy időnként kinyilvánított, a megszegőket hallgatólagos megrovásban részesítő, szankciókat és társadalmi kontrollt tehát csak korlátozottan alkalmazó normákról van szó. Külön ki kell hangsúlyoznom azonban, hogy ez lényegében csak a terepmunkám idejére érvényes. A korábbi polgármester emlékezete ugyanis a polgármesteri modellen keresztül egy, a települési normákat következetesen betartó és betartató vezető személyről szól.
A településképhez való viszony és a porták rendben tartására irányuló figyelem szorosan összekapcsolódik azokkal az érzésekkel, amelyekkel a kemseiek a faluhoz kötődnek. Ezeknek az érzéseknek semmiképpen sem feltétlen, szilárd lokális identitásra épülő az alapjuk, hanem sokkal inkább a „megfelelőséget” emelném ki az interjúk és a beszélhetések alapján. Habár az elvándorlás szándéka szinte mindegyik családon belül legalább egy tagnál megfigyelhető, a baráti csoport, a vezetők és a falu életében tevékenyen részt vállaló más személyek legalább minimálisan „hűségesek” a faluhoz. Módszeres „lokálpatriotizmusról” jelenleg tehát nem beszélhetünk, viszont az adatközlők számára az, hogy Kemse „megfelel” lakhelyként, szorosan összekapcsolódik a rendezettséggel, illetve az együttműködésre való törekvésekkel.

Említettem, hogy a kör alak egyes interpretációkban kiváló alapot képez a szimbolikus magyarázatokhoz, ami szintén arra indítja az értelmezőket, hogy a lakosok tudatosan törekedjenek a közösségi kötelékek fenntartására és ápolására. A lakosok közül az alpolgármester és a holland házaspár bizonyult a legtudatosabbnak, valamint a legkövetkezetesebbnek a morfológia magyarázatában.

Most az, hogy az adottsága ilyen, hogy egy kör alakú falu és ugye ez kicsit, hogyan mondjam? Ha megfigyeled, az ősidőkben is az indián települések is, azok is kör alakban rakódtak le, a bármi, ami olyan volt, ugye kerekasztal-beszélgetés, és minden-minden ugye úgy zajlik le, hogy az emberek egymással szemben vannak, tehát ez a legtermészetesebb dolog. Most a lakásoknál is ugye valamikor, hogy ezt egy kicsit így alakítottak ki, hogy nagyjából kör alakú ez a falu, kedvezőbb, mint a hosszú egyenes. Tehát a hosszú egyenes falvakban jobban elvesztik egymást az emberek egymástól, tehát nincs az a kontaktusuk (…), mindig rálátok a másikra. Most például az alföldi falvakban hosszú, egyenes, széles faluk vannak, és mindenki elsáncolja magát. Elmész Bács-Kiskunba, mindenkinek, soknak a kerítése fölér egy házzal, mert annyi téglát ugye belerak.

Állítja az alpolgármester. Tőle teljesen függetlenül és kevésbé bőbeszédűen, de a holland házaspár is hasonlót állít, amikor a hosszú és szürke falvakat szembeállítják a kör alakú és zöld Kemsével, „ahol igazán közel lehettek egymáshoz”. A kis méretet kulcsfontosságúnak vélik abban, hogy a falukép egységes és rendezett: „Pici, könnyű tisztán tartani. Kevesen vannak, és nincs, aki szemeteljen.” A közmunkaprogram tárgyalásánál már szó volt arról, hogy az évszaktól függően néha nehéz munkát adni a közmunkásoknak Kemse belterületén annak kis mérete miatt, mivel viszonylag gyorsan meg lehet oldani a feladatokat.
Rendkívül fontos vonása az értelmezéseknek a biztonságérzet megléte, amely közvetlenül vonatkozik a helyi lopások hiányára. A legjobb példa az egyik vállalkozó, aki éjjel nyugodtan nyitva hagyja a kapuját, mások a slusszkulcsot és a pénztárcát az autóban hagyó vállalkozóról szólnak („Nem kell félnem, ha este nyolc után kimegyek az utcára.”). A terepmunka kezdetén az egyik kemsei kisfiú a főút mellett felejtette a kerékpárját, ami aztán öt napon keresztül folyamatosan ott volt, amíg újra nem használta – a helyiek, látva, hogy a felfigyeltem rá, napokon keresztül visszatértek a kérdésre, illetve ketten azt is bizonygatták, hogy a kerékpáromat nem szükséges lekötnöm a faluban.
A lopások tekintetében az ellenpéldát Piskóban vélik megtalálni. Az elmúlt öt évben a Kemsén történt betöréseket és lopásokat minden esetben ehhez a közeli faluhoz kötik. A bűnözéstől való nagymértékű mentességet a Siklósi Rendőrkapitányság statisztikája is igazolja, kimutatásában 2000–2007 között Kemséről mindössze két személy (de lehetséges, hogy ugyanaz az ember) követett el bűncselekményt (Vati 2009, 594–595). A helyiek nem tudták biztonsággal megmondani, hogy ez kit vagy kiket jelenthetett. Ugyanakkor a Kemsén történt bűncselekmények száma ebben az időszakban már jóval magasabb (összesen tizenhat), ami arra utal, hogy elkövetők az esetek többségében nem kemsei lakosok voltak. A jól látható kontraszt miatt figyelhető meg az, hogy a bűnözés megléte, illetve a félelem a piskóiak lopásaitól mérsékelt mértékben egyes esetekben nemkívánatossá teszi a Kemsére való költözést. Az egyik házigazdám korábban még házat szeretett volna venni a faluban, de később már más megfontolásra jutott, és ehelyett a megye belsőbb területén, a biztonságosabbnak vélt Tengeriben kezdett el ingatlant keresni.
Az, hogy Kemse az adatközlők többségének a jelenben „megfelel”, egyszerre jelenti ennek a megállapításnak az ideiglenes mivoltát, ugyanis a jövőbeli tervek során már nem annyira a faluképhez vagy a lakosok kooperációjához kötik az életminőséget, hanem az öregségi kiszolgáltatottsággal járó gondokhoz, illetve a megélhetési problémákhoz. Ez a dilemma különösen három vállalkozó esetében nyilvánvaló: véleményükben az a közös, hogy mivel jelenleg Kemsén tudnak megélni, ezért nem kívánkoznak el innen. „Azt tudom mondani, hogy középkategóriás vállalkozóként nekem most megfelel” – mondja az alpolgármester. A felesége hozzátette: „Nem lesz jó falu, ha nem tudsz így élni.” Egy másik vállalkozó is hasonló véleményen van: „Én nem akarok innen elmenni, mert itt tudok megélni.”
A falukép gondozása egyszerre történik a közmunkások által és társadalmi munkában. A buszmegállónál, illetve a játszótérnél található virágtartókba tavasszal szoktak a fiatal nők és asszonyok virágokat ültetni. Az ültetést az alpolgármester felesége szokta vezetni, akinek időnként meg kell küzdenie némelyek munka iránti érdektelenségével: „Nem látják, mit kell csinálni.” A noszogatás időnként terhes tud lenni a kibújóknál, ez szerinte a részére szánt megjegyzésekből is kitűnik („Na már megint puncsol.”).
Külön meg kell említenünk a külföldi családok jelenlétének településkép-alakító szerepét, amelyet Gráfik Imre az egyik legfontosabb jellemzőjüknek tart (Gráfik 2011, 159). Az osztrák család húsz éve jelen van a faluban, de az orvos családfő halála után már ritkábban keresik fel Kemsét. Ő az életében összesen négy házat vásárolt meg, amelyek közül hármat újított fel komolyabb mértékben. A negyediket ma az alpolgármester használja méhészeti kellékei tárolására, amiért a családnak „bérleti díjként” minden évben ad egy bizonyos mennyiségű mézet. A terepmunka alatt általánosan hangoztatott vélemény volt az, hogy jelenleg az osztrák tulajdonú házak hosszú távon a településkép leromlását okozzák, amihez két érvet fűznek: a gyér lakottság miatt a házak állaga az utóbbi években fokozatosan romlik – ugyanakkor lehetetlen őket eladni, ugyanis a néhai családfő végrendeletében kikötötte, hogy a házak nem eladók. Ezt állítólag a fia tiszteletben tartja, és édesapja emléke miatt nem hajlandó értékesíteni az ingatlanokat. A kemseiek ugyan elfogadják ezt az álláspontot, de szívesebben látnák, ha a házakat olyan érdeklődők vennék meg, akik tartósan a faluba költöznének, mivel a külföldiek „nem töltik a lakosság számát”.
Más a helyzet a holland családdal, amely az utóbbi három évben mind a két ingatlanját felújította, s ez a korábbi (elhunyt) polgármester részéről nagy elismerést váltott ki. Két további ház egy belga tulajdonosé, aki már valószínűleg elhunyt. Az egyik ház ablak- és ajtókereteit még tíz évvel ezelőtt kiszedték, mivel szándékuk szerint renoválni szerették volna azokat, azonban a lakóház mind a mai napig ebben az állapotban maradt. Az önkormányzat 2012 februárjának végén küldött felszólítást Belgiumba. Válasz híján a tervek szerint akár el is bonthatják a lakóházat, mivel az mára életveszélyessé vált. Egy nyugdíjas nő véleménye szerint ez a ház jelezheti előre a jövőbeli, rohamosan elnéptelenedő Kemse sorsát is: „Romba dőlt kis Kemse lesz, pár házzal.”
Ha a rendezettség jelentette a „megfelelés” egyik okát, akkor a közösségi kooperációban való részvétel, a konfliktusok kerülése jelenti a másikat. A helyiek beszédében kis büszkeség is kitapintható, ha a falun belüli személyközti viszonyok rendezettségéről beszélnek. Leginkább a konfliktusok kezelésére vonatkozó normát lehet a legfontosabb, a kooperációt segítő szabálynak tartani, amelyet szinte mindenki létfontosságú elemként ír le. Mint máskor, itt is az alpolgármester magyarázta a legbővebben a helyzetet, ami lényegében megegyezik a többi adatközlő véleményével is:

Egy kis település, tehát egy kisebb család, egy kisebb valami az mindig jobban irányítható, alakítható, mint egy nagy, nagyobb egység, hát ez a falukban is így van. Tehát itt, hogy van ötven vagy hatvan ember, ezt mindig jobban lehetett összetartani esetleg, vagy bármire mozgósítani, mint egy nagyobb települést. (…) Tehát egy ilyen kis település, ahol csak alig van pár ember, itt én mindig azt szoktam mondani, hogy itt nem szabad, hogy haragosdit játsszunk. Tehát itt annyira egymásra vagyunk utalva, mint a MIR űrállomáson az a hat ember. (…) Tehát most ebben a kis faluban is az van, hogy én nem haragudhatok arra, mert lehet, hogy holnap énnekem eltörik a lábam, és őneki kell eljönni füvet nyírni, mert más már nem tud eljönni. (…) És aki átmegy haragosdiba, tehát nem tudja a problémáit itt diplomatikusan lekezelni, az bajba kerül. (…) Itt nincs helye a hirtelenkedésnek, én úgy érzem, és ugye a régiek is ezt érezték, és talán azért alakult ki a faluban ez a helyzet, és reméljük, hogy ezt áthozzuk.

Ebből a gondolatmenetből az „egymásrautaltság” képzetét emelném ki. Ezt a vonást mások is fontos helyi jellegzetességnek tartják, a konfliktusok esetében pedig a gyors közös megoldás keresését tartják a megoldásnak. Ahogyan egy középkorú férfi megfogalmazta: „…itt is vannak összezörrenések ugyanúgy, mint máshol az emberek között, de viszont sokkal előbb megbékülnek az emberek, ha valamin össze is rúgják a port.” Barátja hozzáteszi: „Másnap, harmadnap, akkor már az ember ugyanúgy beszél. (…) Ha ez a kevés ember is csak veszekszik, akkor hova jutunk? Sehova.”
A kalákában végzett munkákat egyrészt természetesként írják le:

Nekiálltam festeni ezt a konyhámat most az ősszel, meg azt a kis szobát ott bent, hát úgy terveztem, hogy kifestem, Kopinak szólok, az segít. Nekiálltunk, mikor? Nyolc óra, fél kilenc felé, tíz órára már öt asszony volt itt, meg öt férfi, pedig érted, én nem szóltam egyiknek se. (…) Már alig fértünk el, érted, de mindenki csak csinálni akarta. De mindenben hál’ istennek így van. Ha fát akarunk vágni, nekiállunk ketten, akkor második napra már négyen vagyunk.

Az eddig tárgyalt példák a személyközti szintekre vonatkoznak, és ezek alapján ki lehet jelenteni, hogy a kooperációk Kemsén ezen a szinten jobban működnek, mint a falu érdekében végzett munkák esetében. Láthattuk, hogy van egy bizonyos feszültség a munkát szorgalmazók, illetve az azt pusztán végzők között a virágültetés kapcsán. Ezzel szemben a személyközti, barátságon és szimpátián alapuló viszonyok esetében a kölcsönös munkavégzés jobban működhet. Az települési normákat közösségszervező és -egyesítő erejük miatt értékelik pozitívan (cigányok és magyarok viszonylatában is), és leginkább az esetlegesen újonnan beköltözőktől féltik a működőnek vélt rendszert. Ahogyan az alpolgármester magyarázza:

Én úgy érzem, hogy itt még nincs különösebb probléma, tehát kemsei viszonylatban itt, ha azt nézzük, talán már majdnem ötven százalék a romák és a magyarok aránya, (…) de még nincs probléma. No most ugye, hogy a következő generáció, mikor az itteni fiúk, lányok újranősülnek, férjhez mennek, akiket már ők hoznak más-más faluból, az itteni emberek őnekik már csak egy-egy falusi lesz, falusi ember lesz. (…) És hogy akkor ők hogy viszonyulnak már az itt lévő lakossághoz, ez már más kérdés lesz. Ez már rosszabb lesz. Tudod, mert őnekik mi már csak egy emberek leszünk, mit tudom én, most módosabb, nem módosabb, hitványabb, nagypofájú, részegeskedő, sunyi, ők majd eldöntik, hogy mi milyen emberek leszünk őnekik. (…) Nem lesz kötődése velünk, nem nőtt fel velünk, nem volt együtt közös örömünk, közös bánatunk, közös falunapunk, közösen nem segítettünk egymáson oda-vissza…

Mivel a faluba való beköltözés az utóbbi években csak rendkívül mérsékelt volt (a legutóbbi 2006-ban történt), ezért ezt a veszélyt jelenleg nem tartják aktuálisnak. A múltban viszont volt példa arra a korábbi polgármester alatt, hogy Kemséről két családot elköltöztettek az életmódjuk miatt (állítólag alkoholproblémákról és magaviseletbeli kilengésekről volt szó), mégpedig úgy, hogy maga a falu első embere szervezte meg az elköltöztetést. Az új, Kemse életébe nem integrált lakosok az adatközlők legerősebb félelme az elnéptelenedés képzete mellett.
A holland család tudatosan törekszik arra, hogy az időszakos tartózkodások során közeli és jó viszonyt ápoljanak a kemseiekkel, az ő viselkedésük ezért jó példa az együttműködésre. Arról, hogy mennyire tartoznak ők Kemséhez, megoszlanak a vélemények. Egyrészt úgy tartják, amikor a faluban vannak, teljes mértékben kemseiek – főleg azokkal a valóban helyi lakosokkal szemben, akik a települési kooperációkból kimaradva „mintha nem is ide tartoznának”. Az adatközlők másik része ugyan elismeri a törekvéseiket, jó viszonyt ápol velük, de mégis inkább idegenként határozza meg őket. A holland házaspár időnként kínosan ügyel arra, hogy egy reciprocitásra épülő cserekapcsolatot tartsanak fel azzal a hat háztartással, amelyekkel rendszeres kapcsolatban vannak. 2011 nyarán több zsák hollandiai használt ruhát hoztak a faluba, és a házukban a kemseiek számára turkálót szerveztek egy rövid időre. Ugyanekkor a gyermekek számára kis játékokat vettek, és szétosztották közöttük. Az ajándékozás során a legkínosabban arra ügyelnek, hogy az ne tűnjön „jótékonykodásnak” („charity”). Világosan érzékelik a vagyoni különbségeket köztük és a többi háztartás között, szándékaikat viszont őszintének írják le, és szeretnék, ha a falusiak is így ismernék el. Kemséről és lakosairól gyakran felsőfokú jelzőkkel beszélnek („Ők a legjobb és a legóriásibb emberek, akiket csak el tudsz képzelni.”), de önkritikus módon arról is szólnak, hogy a „szomszédban mindig zöldebb a fű”, és talán ezért tűnik ez a falu jobb lakhelynek, mint hollandiai otthonuk. A kooperációs igényeket érzékelik, s az ajándékozással szeretnének ebben részt venni. A házaspár hosszú távú tervei között szerepel a Kemsére való költözés, de ezt csak a gyermekeik felnőtté válása után látják reális célnak.
Jogosan tehetjük fel a kérdést, vajon a vallás játszik-e bármilyen szerepet az együttélés szabályozásában. Gyakorlatilag két csoportra, római katolikusokra és reformátusokra oszlik a lakosság. A terepen tapasztaltak alapján egy esetben sem figyeltem meg, hogy a helyiek kitüntetett jelentőséget tulajdonítottak volna a vallásnak, ha Kemséről és az együttélésről volt szó. Ilyen tekintetben az ismertetett normák szekulárisak. A hívő emberek vallásgyakorlása főleg a magánszférájukra vonatkozik, noha természetesen nem lehet kizárni, hogy néhányuknál a konfliktusok kezelésénél szerepet játszhat a vallási meggyőződés is.
Az imént leírt két normacsoportot a wildi közösség megnyilvánulásainak tartom, mivel egyértelmű, hogy egy múltbeli/időbeli kiterjedéssel is rendelkező jelenségről van szó, amellyel a helyiek mint adottsággal számolnak, és az egymásrautaltság képzetét társítják hozzá. Ugyanakkor a kemseiek között megfigyelhető tényleges interakciók adják azt a közösségiséget, amely ehhez az adottsághoz aktívan, cselekvően viszonyul.
Az egymásrautaltság képzetének kapcsán megfigyelhető az is, ahogyan egyes kutatók a kooperációk szükségességét a körülményekkel magyarázzák – tehát itt egyfajta adaptációs mechanizmust is feltételezhetünk a faluban.11 A kemsei normák óvatosan ugyan, de akár még magyarázhatóak a „túlélés” (amely, valljuk be, túl erős kifejezés) szempontjából. Én ehelyett azt állítom, hogy itt sokkal inkább a „megfelelő” élet bebiztosításának az igényét lehet bizonyítani, amelyet a periférián fekvő törpefalusi élettér válthat ki.

A régi és a kevésbé régi Kemse továbbélése

Ahogyan korábban már jeleztem, ez a Kemséről szóló szöveg jelenkutatáson alapul. Ugyan-akkor röviden mégis foglalkozom azokkal a múltra vonatkozó értelmezésekkel, amelyekkel a helyiek a falu jelenét magyarázzák. A múltbeli okok felderítése egy másik kutatás célja kell, hogy legyen.
A kemsei rendezett faluképre vonatkozó kérdésemre egyes esetekben olyan válaszokat kaptam, amelyek a múlt és a jelen sikeres áthidalására utaltak. Ez a mód részben ellentmond Spiegler Patrícia munkájának, ahol maguk az adatközlők többször állítják, hogy a „régi” rendtartás már a múlté (Spiegler é.n. ). „Rendesen tartották mindig” – mondta egy idős férfi, aki szerint ugyanis a állattartás idejében a térre, illetve a legelőre kihajtott disznók és tehenek miatt a gazdák rendszeresen tisztították a falu nyilvános terét. Ugyanilyen előzményt vél felfedezni a Kemsén belüli kooperációban: „Itt másképp van az összetartozás, a régi időkből maradt ez.” Ugyanakkor hozzáteszi, hogy a „fiatalok” már nem ápolják ezt az egymáshoz való kötődést, noha az előző mondatából, s a „maradt” kifejezésből világosan látszik a legalább korlátozott mértékű folytonosság.
Egy most már nyugdíjas nő 1977-ben költözött a faluba, az okok között pedig az is szerepelt, hogy az akkori kemseieket barátságosabbnak tartották, illetve nem számítottak arra, hogy „kihajtják a faluból” az idegenség miatt. Habár kezdetekben tapasztaltak némi tartózkodást a lakosok részéről, ez az évek során fokozatosan enyhült. Szerinte „borzasztó összefogó nép volt” Kemsén, ahol elég volt, ha az ember hozatott magának kukoricát, és azonnal jött minden rokon és barát kannákkal segíteni anélkül, hogy szóltak volna nekik. Szerinte „most is van egy kis Csipet csapat”, amelyet szerinte valamilyen értelemben a régebbi kemsei „összefogás” továbbélésének lehetne nevezni (ők az ötfős baráti csoport). A polgármester is tudatában van annak, hogy a jelenbeli helyzetet nem lehet megérteni a kemsei múlt nélkül („Ezt a falu valahogy hozta magával.”), azt azonban ő is sietett hozzátenni, hogy azóta a község sokat változott („Ez sokkal jobban működött régen.”).
Az adatközlők értelmezéseire általánosságban nem voltak jellemzők a távolabbi múltba való visszanyúlások. A tárgyalt értelmezések fényében nem egyértelmű, hogy miképpen volt lehetséges a több évtizeddel ezelőtti közösségi berendezkedés továbbélése, ezt csak egy hosszabb lélegzetű mikrotörténeti munka tudná kideríteni. Ugyanakkor a két értelmezést joggal tarthatjuk a wildi közösségdefiníció alkotóelemeinek, mivel olyan múltból származó adottságokról beszél, amelyekhez a migránsok alkalmazkodtak, s amelyek végső soron továbbélhettek egészen a jelenig.
A „kevésbé régi múlt” alatt a 2010-ben elhunyt polgármester működését, település- és közösségfejlesztési eredményeit kell érteni. Személye külön történeti kutatás témáját kéne, hogy képezze, ehelyett az eddig elhangzott adatok alapján csupán nyomatékosítom, hogy Kemse közelmúltját valószínűleg nem lehet megérteni a személye nélkül. A kemseiek a település helyzetének magyarázatakor állandóan rá utalnak, továbbá a mindennapokban is sokszor előkerül a személye („Szinte mindennap megemlegetjük.”), amelynek elvesztését lényeges közös veszteségként élték meg („Amikor eltemettük, rájöttünk, hogy nincs több.”). 1990-től fogva főállású polgármesterként, illetve egyedülálló férfiként a helyiek szerint „Kemse volt a mindene”. Faluszervező tevékenysége polgármesterként kiterjedt egyebek között a körtér kertesítésére, települési versenyekben való részvételre („Virágos Baranyáért” pályázat), a közösség felügyeletére (két, állítólag alkohol- és viselkedésbeli problémák miatt nemkívánatosnak ítélt család elköltöztetését vitte végbe), helytörténeti kutatások támogatására (az eredeti falucímer felkutatása, Kiss Z. Géza megbízása az említett falumonográfia elkészítésére) és a hátrányos helyzetű lakosok támogatására (segítségnyújtás a gyógyszer- és az élelmiszer-vásárlásban). Az elismertségét nemcsak Kemsén lehet tapasztalni, hanem a környező településeken, például Piskón is: „Ő komoly ember volt, tudta, mit kell tenni, és megtette.”
Hivatali ideje alatt egy olyan vezetői modellt alakított ki, amelyhez Kemse jelenlegi vezetése is, különösen a mostani polgármester, aki az unokaöccse, gyakran viszonyítják magukat. Ő egyértelműen határozza meg a hozzá való viszonyát, miszerint ő „tulajdonképpen belőle él”.

A „cigánykérdés” hiánya Kemsén

Habár a terepmunka kezdetén nem határoztam meg külön célként a helyi cigányság tanulmányozását – és amint az eddigiekből látszott is, nem mutatkozott nyomós indok arra, hogy külön csoportként tekintsek rájuk –, zárásként elkerülhetetlen, hogy néhány tanulságosnak tűnő következtetést ne vonjak le ebben a kérdésben.
Rendkívül fontos vonásnak tartom, hogy a vezetőségen kívül gyakorlatilag a helyi lakosság minden csoportjában – jelentse ez a baráti csoportot, a vállalkozókat, a település közösségi életéből kimaradókat vagy a normák ellen vétőket – jelen vannak a helyiek által cigánynak vagy cigány származásúnak tartott emberek. Ez a szempont azért lényeges, mert a szakirodalomban is gyakran előfordul az a szempont, miszerint a „cigánykérdés szegénységkérdés” (lásd pl. Kiss 2008, 219), tehát a szegénység mint közös sors integráló erőként lép fel cigányok és magyarok között. Kó József és Münnich Iván szociológiai adatsorokra épülő kutatása a bűnözők társadalmi hátteréről a legvalószínűbb magyarázatként azt a gondolatot veti fel, hogy a szegénység önmagában csak egy tényező, amelynek hatása sokkal inkább függ a normáktól és az értékektől, mint az anyagi helyzettől: „Véleményünk szerint a növekvő bűnözés okai a megrendült társadalmi értékrendben és az erkölcsi normák hatóerejének csökkenésében keresendők. (…) Elsődleges hatásnak a személyes értéktér összetételét kell tekintenünk” (Kó–Münnich 2000). Aligha tűnhet merésznek az a feltételezés, hogy ez nemcsak a bűnözés, hanem a különböző társadalmi problémák esetében is érvényes, és egy közösség – ebben az esetben egy település – működésének legfőbb meghatározója.
Kemse kapcsán bemutattam a főbb normacsoportokat, illetve tárgyaltam a falubeliek ehhez fűződő viszonyát is. A cigányokkal kapcsolatban ezért azt állítom, hogy a normákhoz való alkalmazkodás jelenti elsősorban a kemsei magyar–cigány együttélés alapját. A helyiek szerint Kemse népességének legalább fele cigány származású (a számok harminc és negyven fő között mozognak) annak ellenére, hogy például a 2001-es KSH-s népszámlálás szerint egy cigány sem volt a faluban. A cigány adatközlők az interjúk során szinte kivétel nélkül elárulták származásukat, viszont a kemsei kontextust tekintve nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget. A magyarok részéről sem tapasztaltam különösebb igényt a kemsei cigányság jelenlétének megmagyarázására, leginkább csak azt állapítják meg, hogy „ők alkalmazkodtak hozzánk.” A következő viccelődő, a már ismertetett baráti csoporthoz tartozó férfi értelmezése is jól rávilágít a személyközti viszonyokra ezen a téren:

Itt a kisebbségi ember is ugyanolyan, mint az összes többi (…) Itt akkor viccet csinálunk, hogy most cigány vagy nem cigány. Ott van a Csoki, a Feri báttya, a Kopasz meg én. Mi úgy vagyunk, hogy a Csoki meg a Feri azok fekete testvérek, a Kopasz az csak a félvér testvérük, én meg a fehér testvér vagyok. Tehát így szoktunk is egymásnak köszönni, hogy szevasz fekete testvérem.

Cigány–magyar problémákról tehát nem beszélhetünk Kemse esetében, és az sem jellemző, hogy a témát etnikai kérdésként az egymás közti beszélgetések során megemlítenék.

***

A tanulmány kezdetétől többször hangoztattam, hogy nem szerettem volna túlhangsúlyozni az Ormánságra és Kemsére vonatkozó, elsősorban negatív hangvételű értelmezéseket. Megpróbáltam reálisan bemutatni a jelenbeli élet számos dimenzióját anélkül, hogy bármit is állítottam volna a jövővel kapcsolatban. Ugyanakkor hozzátenném, hogy az empirikus anyag és a helyiek értelmezésében is megmutatkozott a jövő bizonytalansága, ebben a tekintetben részben megalapozott lehet a kutatói borúlátás, de egyelőre nem szabad ennek túl nagy jelentőséget tulajdonítani.
Úgy gondolom, Kemse települési és közösségi mivoltát úgy mutattam be, hogy azzal javarészt választ adtam a Pirisi Gábor összegzéséből felmerülő kérdésre is. Ez pedig elsősorban a kemsei normák, valamint a közösségiség különböző formáinak meghatározását és elemzését jelenti. Még egyszer leszögezném, hogy a teljesebb válaszhoz szükség lenne Kemse közelmúltjának a vizsgálatára is (különös tekintettel az elhunyt polgármester szerepére), amely egy izgalmas és sokszínű jövőbeli kutatás tárgya lehet majd.
A fenti megállapítások és elemzések fényében érdemes megemlíteni a Magyarországon az elmúlt években és évtizedekben gyakran felmerülő kétségeket a kisebb falvak működésével kapcsolatban. Általánosnak lehet nevezni még ma is azt a szempontot, amellyel az állam gazdaságtalannak és ezzel együtt fenntarthatatlannak tartja a kistelepüléseket. Szerintem kétség nélkül kijelenthető, hogy a gazdaságosságot, az önkormányzatot tekintve Kemse jó példája a zökkenőmentesen működő kistelepüléseknek. Úgy gondolom, hogy a kemsei példa jól mutatja: az egyes települések behatóbb, egyedi ismeretére van szükség ahhoz, hogy adekvát képet kapjunk egy adott faluról. Hozzátenném: ebben a feladatban megkerülhetetlen a néprajz és a kulturális/szociális antropológia által kínált szemléletmód és módszertan.
Szeretném leszögezni, hogy a tanulmány nem lekerekített vagy befejezett. Kemsét lehet és kell is kutatni a mindenkori jelenben.12 Jelen tanulmányban arra vállalkoztam, hogy egy törpefalu sajátosságait és lakosainak egymáshoz való viszonyát összevetve néhány jellemző vonást megállapítsak. Úgy gondolom, hogy a megállapításaim érvényességéhez a terepmunka tapasztalata és a módszer elegendőek. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az a szempont sem, miszerint egy adott közösség kutatásához gyakorlatilag nem lehet elég időt eltölteni a terepen.

Irodalom

Bárth János
1996 Szállások, falvak, városok. A magyarság települési hagyománya. Kalocsa: Kalocsai Múzeumbarátok Köre.

Douglas, Mary
1987 A Distinctive Anthropological Perspective. In Constructive Drinking. Perspectives on Drink from Anthropology. Mary Douglas szerk. New York–New Rochelle–Melbourne–Sydney– Párizs: Cambridge University Press, 3–15. p.

Gráfik Imre
2011 A pannon táj vonzása – avagy Nyugat-Európából Közép-Európába. In Párbeszéd a hagyománnyal. A néprajzi kutatás múltja és jelene. Vargyas Gábor szerk. Pécs: L’Harmattan Kiadó–PNEKAT, 151–166. p.

Gunda Béla et al.
1936 Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete. Budapest: Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Bt.
Kiss Márta
2008 Túristvándi – kis falu nagy tervekkel. In Kistelepülések lépéskényszerben. Váradi Mónika Mária szerk. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó–MTA Regionális Kutatások Központja, 412–446. p.

Kiss Z. Géza
1995 Fejezetek Kemse történetéből I. Pécs: kézirat
1996 Fejezetek Kemse történetéből II. Pécs: kézirat

Kó József–Münnich Iván
2000 Új szegénység és bűnözés. Valóság 6. sz., 26–35. p.

Kovács Katalin
2008 Kistelepülések lépéskényszerben. In Kistelepülések lépéskényszerben. Váradi Mónika Mária szerk. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó–MTA Regionális Kutatások Központja, 7–28. p.

Marshall, Lorna
1961 Sharing, Talking and Giving. Relief of Social Tensions among !Kung Bushmen. Africa. Journal of the International African Institute 3. sz., 231–249. p.

Mendöl Tibor
1963 Általános településföldrajz. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Német Imre
1977 Baráti csoport. In Magyar Néprajzi Lexikon 1. Ortutay Gyula főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó, 220. p.

Pirisi Gábor
2009 Településtípusok az Ormánságban. In Az Ormánság helye és lehetőségei. Az Ormánság társadalmi-gazdasági viszonyainak komplex feltárása. Reményi Péter–Tóth József szerk. Pécs: IDResearch Kft.–Publikon Kiadó, 694–706. p.

Ragadics Tamás
2010 Ormánsági értékek – a kistelepülési társadalmak konfliktusainak tükrében. Acta Sociologica 1. sz., 174–183. p.
2011 Local Communities in Small Settlements of South-Transdanubian Region in Hungary. Acta Sociologica 1. sz., 129–136. p.

Sárkány Mihály
2000 Közösségtanulmányok és összehasonlításuk lehetőségei. In Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Sárkány Mihály szerk. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 56–71. p.

Simonffy Emil
1987 Dél-Dunántúl településszerkezetének történeti változásai és a kutatás problémái. In A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete. Degré Lajos–Foki Ibolya szerk. Zalaegerszeg: Zala Megyei Levéltár, 7–21. p.

Spiegler Patrícia
é.n. Kemse. Az egykétől a buszmegállóig. Pécs: kézirat.

Tóth G. Péter
2002 A közösség. Egy fogalom megalkotása, kiteljesedése, széthullása és felszámolása. In Közösség és identitás. Pócs Éva szerk. Budapest: L’Harmattan, 9–33. p.
Valentovics Éva szerk.
2000 Törpefalvak a településrendszerben. Budapest: KSH.

Vataščin Péter
2010 Kemse birtokrendezési pere a 19. század közepén. In 8. országos interdiszciplináris Grastyán konferencia előadásai. Szappanyos Melinda–Rab Virág szerk. Pécs: PTE Grastyán Endre Szakkollégium, 306–307. p.

Vati Tamás
2009 Bűnözésföldrajz. In Az Ormánság helye és lehetőségei. Az Ormánság társadalmi-gazdasági viszonyainak komplex feltárása. Reményi Péter–Tóth József szerk. Pécs: IDResearch Kft.–Publikon Kiadó, 590–601. p.

Wild, Ronald
1981 Australian Community Studies and Beyond. Sydney–London–Boston: George Allen & Unwin.

1. kép: Műholdkép Kemséről (Google Maps, részlet, letöltve: 2014.07.01.)

2. kép: Jellegzetes kemsei utcakép a tér északnyugati részéről (Vataščin Péter felv. 2011 márciusa)

Výskum dediny a komunity v obci Kemse,
drobnej osady v Ormánságu
(Zhrnutie)

V súčasnosti je v Maďarsku veľa takých oblastí, kde ľudia žijú v takzvaných drobných osadách v periférii. Pri takýchto témach je veľmi dôležité, aby sa etnograficko-antropologické bádanie sústredilo nielen na ťažkosti života, ale aj na špecifické črty spoločenského života drobnej osady. Napriek tomu, že obec Kemse je drobná osada (v rokoch 2011–2012 počet obyvateľov bol 58), vzniklo o nej množstvo odborných publikácií. Popri vedeckých hodnotách tých prác majú takmer všetky spoločnú črtu, konštatujú, že obec Kemse je „potopená dedina“. Vízia potopenosti je do nejakej miery hlavným vedeckým diskurzívnym profilom dediny.
Štatistiky, ktoré predstavujú index kvality života, poukazujú na najdrobnejšie dediny v Ormánságu (etnografický región v Baranskej župe v južnom Maďarsku) aká je obec Kemse. Tie majú vyššiu kvalitu ako susedné dediny, ktoré niekedy ťažko bojujú nielen s chudobou, ale aj so zločinnosťou.
Príspevok sa zakladá na etnograficko-antropologickej terénnej práci a odzrkadľuje stav dediny v rokoch 2011–2012. Pri rozpracovaní teórie boli vybrané tri základné pojmy: osídlenie, drobná osada a komunita.
Na prvý pohľad sa zdá, že potopenosť je skutočnosťou, a toto dokazujú nasledovné fakty: miesto v periférii, malé množstvo spoločenských a samosprávnych inštitútov, spoločenská štatistika, migračná potreba, zriedkavé obývanie alebo nezamestnanosť. Treba však spomenúť, že samospráva funguje dobre, starosta a odborníci pracujú takmer zadarmo a dedina nemá žiadne dlžoby. Jediný, naozaj fungujúci komunitný inštitút je krčma.
Morfológia dediny, ktorá má tvar kruhu. Ten fakt tvorí pre dedinčanov špecifickú proxemiku (blízkosť, viditelnosť) a je subjektom symbolických interpretácií („prírodný stav obývania“). Dedina vlastne funguje ako jedno veľké susedstvo. Na lokálnej úrovni Kemse má pevný diskurzný štatút. Kemšenčania a ľudia v okolí obce stále hovoria, že táto dedina sa javí ako veľká rodina, kde sa veľa neháda, kde bývalý starosta urobil poriadok a kde prakticky neexistuje zločinnosť. Najmarkantnejšími protipríkladmi sú susedné dediny Piskó a Lúzsok, kde aj tamojší obyvatelia uznajú, že tento rozdiel medzi dedinami je skutočný.
Vnútorný komunitný život má niekoľko čŕt, ktoré vysvetľujú vyšší index kvality života obce Kemse. Jej obyvatelia akceptujú dve podstatné normy: starať sa o domy a vzájomnú kooperáciu. Tieto normy nie sú trestné, v praxi majú len slabé verbálne dôsledky. Jeden z hlavných postáv tohto úsilia bol predchádzajúci starosta, ktorý vytvoril vnútorný poriadok v dedine. Hodnotný systém naďalej funguje aj po jeho smrti. Nového mladého starostu, ktorý bol v blízkom rodinnom vzťahu so svojím predchodcom, sami obyvatelia obce žiadali, aby prijal túto funkciu. Súčasné vedenie dediny má dôveru obyvateľov. Odpor alebo opozičné prístupy sú zriedkavé a slabé. Vedenie môžeme charakterizovať ako racionálne, a ktoré je obmedzene orientované na rozvoj.
Pokiaľ ide o kooperáciu, najdôležitejšou spoločenskou inštitúciou je priateľstvo a nie príbuzenstvo. Jediný, intenzívne fungujúci spolok (pri práci, aj pri zábave) je päťčlenná skupina mužov. Napriek normy a profilu dediny nemôžeme hovoriť, že medzi obyvateľmi existuje silný patriotický zväz smerujúci k dedine ako celku. Môžeme konštatovať, že sú aspoň verní dedinskému životu. Kemse je pre nich momentálne postačujúce životné prostredie, je pre nich veľmi dôležitá vzájomná závislosť. Napriek tomu často si myslia, že aktuálny stav v dedine sa nemôže zachovávať v nasledujúcich desaťročiach z dôvodu depopulácie a prisťahovania.
Dôležitou skutočnosťou je, že zhruba polovica obyvateľov sú Rómovia (ostatní sú Maďari), ale ako sa hovorí v dedine „to nebudeš rozoznať”. To znamená, že sa stala hlboká integrácia v prípade rómskej populácie. Tento príklad vlastne poukazuje na význam spoločných noriem spolužitia Rómov a druhých etník. Môžeme konštatovať, že chudoba o sebe nemôže byť integračným faktorom.

Dorfforschung in dem Zwergdorf Kemse,
einer Ortschaft in Ormánság
(Zusammenfassung)

Im heutigen Ungarn gibt es viele Gegenden, deren Einwohner peripher in sog. Kleinsiedlungen leben. Im Falle solcher Themen ist es überaus wichtig, dass sich die ethnographisch-anthropologische Forschung nicht nur auf die Schwierigkeiten des alltäglichen Lebens konzentrieren sollte. So ist es wünschenswert, dass sich die Forscher auch den spezifischen Charakteristika des gesellschaftlichen Lebens der Kleingemeinden widmen. Die Statistiken, die den Index der Lebensqualität auflisten, verweisen auf die kleinsten Gemeinden in Ormánság (einer ethnographischen Region im Komitat Baranya, Südungarn), wie z. B. Kemse. Diese zeichnen sich im direkten Vergleich mit den umliegenden Dörfern, in denen ein harter Kampf gegen die Armut und Kriminalität geführt wird, durch eine höhere Lebensqualität aus. Der vorliegende Beitrag fußt auf einer ethnographisch-anthropologischen Feldforschung und spiegelt den Stand des Dorfes in den Jahren 2011–2012 wider.
Bei der Ausarbeitung der Theorie habe ich drei Grundbegriffe ausgewählt. Unter dem Begriff „Gemeinde“ verstehen wir eine Entität mit fassbaren Statuten auf lokaler Ebene, die sowohl individuelle als auch und allgemeine Züge aufweist. Eine Gemeinde ist also ein diskursiv greifbares Themengefüge und Entität in einer bestimmten Lokalität. Der zweite Begriff ist jener des „Zwergdorfes“, wobei es sich eigentlich um eine statistische Kategorie handelt. Gemeinden, die weniger als 500 Einwohner zählen, gelten generell als Zwergdörfer. In der Anfangsphase der Forschung wurde vorausgesetzt, dass man in solchen Gemeinden spezifische Prozesse des gesellschaftlichen Lebens beobachten kann. Der dritte Begriff ist der der „Kommunität“ – hier stützen wir uns auf die Theorie von Ronald Wild. Für ihn bedeutet Kommunität (community) etwas Tradiertes, wie etwa eine Gemeinde, die Verwandtschaftsbeziehungen, die lokale Geschichte usw. Der Begriff „Kommunion“ (communion) stellt dagegen etwas Aktives dar und dient als Ausdruck für jegliche zeitgenössische menschliche Tätigkeit. Die „Gesellschaft“ ist eine Makrodimension, d. h. die regionalen Gegebenheiten, der Staat usw. Dieser Aufsatz widmet sich vor allem der aktiven Dimension (communion) sowie den lokalen Gegebenheiten (community).
Obwohl Kemse ein typisches Zwergdorf ist (in den Jahren 2011–2012 zählte die Gemeinde 58 Einwohner), gibt es eine Reihe fachlicher Publikationen, die sich mit dem Dorf befassen. Abgesehen von dem wissenschaftlichen Wert der einzelnen Studien haben beinahe alle Publikationen einen gemeinsamen Charakterzug, indem sie konstatieren, Kemse sei ein „versunkenes Dorf“. Diese Bezeichnung ergibt sich aus dem Namen eines berühmten soziographischen Werkes aus den 30er Jahren des 20. Jahrhunderts. Die Vision eines versunkenen Dorfes ist daher zum wichtigsten diskursiven Profil der Gemeinde geworden. Trotzdem existiert Kemse bis zum heutigen Tag. Aus diesem Grunde sind Forschungsansätze notwendig, die sich gewissermaßen auf die gesellschaftliche Totalität beziehen.
Auf den ersten Blick mag es erscheinen, als wäre das Moment der Versunkenheit Wirklichkeit. Grund für diese Feststellung sind die folgenden Fakten: der Ort liegt an der Peripherie, die geringe Anzahl der gesellschaftlichen Ämter und Institutionen der Selbstverwaltung, die gesellschaftlichen Statistiken, die Not zur Migration, die dünne Besiedlung oder die Arbeitslosigkeit. Man sollte jedoch betonen, dass die Selbstverwaltung gut funktioniert, der Bürgermeister und die anderen Amtsinhaber so gut wie unentgeltlich arbeiten und dass das Dorf schuldenfrei ist. Die einzige, wirklich gut funktionierende kommunale Institution ist die Kneipe. Es ist eine interessante Tatsache, dass die Statistiken trotz all den Mängeln einen relativ hohen Index der Lebensqualität belegen. Es soll auch die Morphologie des Gemeinde erwähnt werden: das Dorfgebiet hat einen kreisförmigen Grundriss. Dies stellt in Ungarn eine Seltenheit dar. Es ermöglicht den Einwohnern eine spezifische Qualität der Proximität (Nähe, Sichtbarkeit) und wurde zum Subjekt verschiedener symbolischer Interpretationen (ursprüngliche Form der Besiedlung). Das Dorf funktioniert praktisch wie eine einzige große Nachbarschaft.
Auf der lokalen Ebene zeichnet sich Kemse mit einem festen diskursiven Status aus. Sowohl die Dorfbewohner als auch die Menschen aus der direkten Umgebung sagen, dass diese Gemeinde einer großen Familie ähnelt: es gibt wenige Streitigkeiten, der ehemalige Bürgermeister hat Ordnung geschafft, und es existiert praktisch keine Kriminalität. Die markantesten Gegenbeispiele kann man in den Nachbargemeinden Piskó und Lúzsok sehen, deren Bewohner selbst zugeben, dass es sich um eine tatsächlich spürbare Differenz handelt. Von den Bewohnern von Kemse werden nämlich zwei grundlegende Normen akzeptiert: die Pflege der Häuser sowie die stete gegenseitige Hilfe. Die Abweichung von diesen Normen ist nicht strafbar und zieht in der Praxis bloß geringe verbale Konsequenzen nach sich. Einer der Hauptakteure dieser Bestrebungen ist der ehemalige Bürgermeister gewesen, der im Dorf trotz den Problemen wie Armut und Arbeitslosigkeit eine innere Ordnung schaffen konnte. Dieses Wertsystem funktioniert auch nach seinem Tode weiter. Der neue, jüngere Bürgermeister, der mit seinem Vorgänger verwandt ist, wurde von den Bewohnern selbst gebeten, das Amt anzunehmen. Es ist sehr wichtig hervorzuheben, dass die jetzige Gemeindeführung das Vertrauen der gesamten Bevölkerung genießt. Widerstand oder oppositionelle Haltungen sind schwach und selten. Die Führung kann man als rational charakterisieren, sie vermag eine gewisse Ordnung zu schaffen und ist limitiert entwicklungsorientiert.
Geht es um die Kooperation, so lässt sich sagen, dass die wichtigste soziale Institution nicht die Verwandtschaft, sondern die Freundschaft ist. Die einzige, intensiv funktionierende Vereinigung (sowohl bei der Arbeit als auch in der Freizeit) ist eine fünfköpfige Männergruppe. Trotz der Norm und dem Profil des Dorfes kann man nicht behaupten, dass die Einwohner eine starke patriotische Bindung zur Gemeinde als Ganzheit hätten. Man kann jedoch konstatieren, dass sie zumindest dem dörflichen Leben treu bleiben. Kemse ist für sie ein momentan ausreichendes Lebensumfeld und auch das gegenseitige Aufeinanderangewiesensein ist für sie sehr wichtig. Die aktuelle Situation ist für sie größtenteils befriedigend, wobei sie oft der Meinung sind, dass der jetzige Zustand im Dorf in den nächsten Jahrzehnten nicht aufrecht zu halten sein wird – vor allem wegen der Entvölkerung und dem Zuzug anderer Personen.
Ein wichtiger Fakt ist, dass ungefähr die Hälfte der Bewohner Roma sind (die anderen sind Ungarn), aber wie man es im Dorf sagt, „du wirst es nicht merken“. Das bedeutet, dass die Vertreter der Roma-Population stark integriert sind. Dieses Beispiel weist auf die Bedeutung gemeinsamer Normen der Roma und anderer Ethnien hin. Es lässt sich konstatieren, dass Armut alleine kein Integrationsfaktor ist.

Východiskový materiál na izoláciu historickej DNA

Úvod

Vývoj v oblasti výskumu aDNA (ancient DNA – historická DNA) výraznou mierou ovplyvnil nielen objav a aplikácia jednej z najprogresívnejších techník molekulárnej biológie – PCR (polymerázovej reťazovej reakcie), ale aj nových metód na sekvenovanie DNA (napr. NGS – next-generation sequencing). Tým sa vytvoril priestor pre rozvoj ďalších vedných disciplín – molekulárnej antropológie, archeogenetiky, paleogenetiky a pod. Analýza aDNA umožňuje riešiť mnohé problémy evolučnej biológie, napr. skúmať genetickú diverzitu a evolúciu živočíchov a človeka, identifikovať jedincov, determinovať ich pohlavie a detekovať ochorenia u vymretých populácií. Zaujímavé je aj využitie týchto metód pri určovaní pôvodu populácie a príbuzenských vzťahov medzi jedincami v rámci nej, čím sa spresnia údaje o migračných trasách populácií, alebo o histórii skúmanej populácie na základe rozšírenia haploskupín.
Výsledky uvedených analýz sa uchovávajú v databázach, ktoré umožňujú porovnávať genetické charakteristiky vybraných historických populácií. Získané údaje pomôžu vytvoriť presnejší obraz o biologickej charakteristike bývalého obyvateľstva žijúceho na skúmanej lokalite. Každá analýza sa začína izoláciou aDNA z pozostatkov nájdených pri archeologickom výskume.

Zdroje pre izoláciu recentnej DNA

Izolácia DNA je možná z každej bunky obsahujúcej genetický materiál: chromozomálny, mitochondriálny, chloroplastový alebo plazmidový.
Napríklad pri súdnoznaleckej identifikácii osôb sa najčastejšie využívajú ako zdroj DNA leukocyty z krvi, pretože tam je najmenšia možnosť zámernej výmeny, resp. kontaminácie vzorky. Odoberie sa venózna krv a pridá sa antikoagulant. Takto pripravené vzorky je možné pred izoláciou skladovať pri 4 °C niekoľko dní, pri –20 °C niekoľko týždňov a pri –70 °C niekoľko mesiacov. Po rozmrazení je však potrebné krvné vzorky čo najskôr spracovať (do 24 hodín), aby sa predišlo degradácii DNA (Poráčová et al. 2011). Okrem toho je možné použiť aj kvapku krvi fixovanú na FTA papieri. Ide o špeciálne upravený filtračný papier, ktorý umožňuje dlhodobé skladovanie vzorky aj pri izbovej teplote bez poškodenia (Vitha – Yoder 2005). Ďalším zaužívaným spôsobom získania vzoriek je výter z ústnej dutiny. Na výter sa používa špeciálne upravený hrebeň podobný malej zubnej kefke, ktorým sa vytiera ústna sliznica. Na jej povrch sa pritom usadzujú bunky epitelu, ktoré sa odlupujú zo sliznice.
Pri súdnoznaleckej identifikácii sa často vychádza z rôznych vzoriek, ktoré sú dostupné na mieste činu. Podľa charakteru vzorky, resp. nositeľa vzorky DNA závisí aj pravdepodobnosť úspešnej izolácie DNA. S 98 až 100% úspešnosťou môžeme počítať pri vzorkách z výteru ústnej sliznice, čerstvo odobraných krvných vzoriek, a krvných škvrnách na FTA papieri. V praxi sa potvrdilo, že asi 95% úspešnosť môžeme očakávať pri izolácii zo spermií – napr. z použitého kondómu, vytrhnutého vlasu, z krvnej škvrny na odeve, žuvačky alebo zubnej kefky. Asi 60% úspešnosť potvrdzuje vzorky pochádzajúce z kovovej plechovky po limonáde, z elektrického holiaceho strojčeka, z ohorku z cigarety, z obálky či známky prilepenej slinami alebo z čerstvého moču. Ešte s menšou, približne 15% pravdepodobnosťou sa získava DNA z použitej papierovej vreckovky, z vypadnutého vlasu, z krvi v rozklade a zo stolice. DNA nie je možné získať z popola po kremácii (Poráčová et al. 2011).

Zdroje pre izoláciu historickej DNA

Historická DNA podlieha dlhodobo rôznym negatívnym vplyvom prostredia, ktoré spôsobujú jej degradáciu a tiež kontamináciu. Preto sa ako zdroj aDNA môžu použiť iba tkanivá, v ktorých je DNA chránená voči uvedeným faktorom.

Keratínový a chitínový materiál
DNA je spravidla možné úspešne izolovať z keratínových a chitínových materiálov. DNA obsiahnutá v nich je však nižšej kvality, pretože tieto tkanivá podliehajú degradácii v oveľa väčšej miere ako tkanivá s vyšším obsahom anorganických látok.
Medzi keratínové tkanivá patria vlasy, nechty, perie, kopyto či roh, chitínové tkanivá predstavujú väčšinou panciere hmyzu. Vlas pozostáva z troch vrstiev: cortex a medula (obsahujúce keratín) a vonkajšia kutikula. Pri vlasových korienkoch sa nachádzajú tzv. malé živé bunky, ktoré delením a rastom predlžujú vlasové vlákno, pričom sa postupne napĺňajú keratínom. Najväčšie množstvo DNA je práve pri korienkoch, v mieste deliacich sa buniek (Brown–Brown 2011; Campos–Gilbert 2012).
Napriek tomu, že tieto tkanivá obsahujú vo väčšej miere degradovanú DNA (v porovnaní napríklad s kosťami), pri mnohých analýzach sa využívajú ako zdroj DNA, pretože ich odber nie je obtiažny (Campos–Gilbert 2012) a nespôsobuje trvalo viditeľnú deštrukciu poväčšine vzácneho archeologického materiálu.

Koprolity

Zdrojom DNA môžu byť tiež koprolity – skamenelé pozostatky výkalov, ktoré môžeme nájsť väčšinou v jaskyniach alebo v skalných štrbinách. V koprolitoch sa však nezachováva DNA jedinca, od ktorého koprolit pochádza. Analýza DNA obsiahnutej v tomto type historického materiálu sa môže využiť len na výskum zloženia potravy našich predkov alebo zvierat, ak sa v ňom zachovali nestrávené zvyšky potravy – napr. semená v kôstkovici alebo kosti z konzumovaných zvierat atď. (Brown–Brown 2011; Kuch–Poinar 2012).

Vaječné škrupiny

DNA vo vaječných škrupinách sa zachováva v pomerne dobrom stave, pretože je chránená kryštálmi uhličitanu vápenatého obsiahnutými v matrixe škrupiny. Táto ochrana poskytuje tiež bariéru pre exogénnu kontamináciu – výsledky kvantitatívnej PCR dokázali, že vaječná škrupina vtáka moa obsahovala 125 krát menšie množstvo mikrobiálnej DNA (t. j. bola omnoho čistejšia) než kostná vzorka (Oskam et al. 2010). DNA vo vaječnej škrupine sa zachováva niekoľko tisíc rokov a odoláva rôznym klimatickým podmienkam (Oskam–Bunce 2012).

Mäkké tkanivá

Po smrti je organizmus vystavený procesu, pri ktorom nastane degradácia najprv mäkkých tkanív a postupne celého tela (okrem kostí a zubov). Tento proces je zapríčinený chemickými a enzymatickými reakciami v rámci daného organizmu, ako aj pôsobením mikroorganizmov. Pre zachovanie mäkkých tkanív musí byť tento dekompozičný proces eliminovaný. V prirodzených podmienkach to môže nastať pôsobením sucha, veľmi chladného prostredia, anaeróbneho prostredia alebo kalcifikácie.
Najznámejšie príklady na prirodzenú mumifikáciu sú zamrznutí mamuti (najzachovalejšia je z nich Ľuba objavená v roku 2007 na polostrove Jamal) a ľadový muž Ötzi, ktorého našli v roku 1991 v ľadovci Schnalsal v Ötztalerských Alpách blízko hranice Rakúska a Talianska.
Sú známe aj múmie z juhovýchodnej Ázie, ako aj zo strednej Európy (z Brna a z Vác v Maďarsku), zachované vďaka intenzívnemu vysúšaniu. Vysúšanie zabraňuje najmä hydrolytickým reakciám, ktoré najviac poškodzujú DNA.
Múmie budhistických mníchov z juhovýchodnej Ázie boli vytvorené procesom samo-mumifikácie (sokushinbutsu). Uvedený spôsob praktizovali napríklad mnísi z Yamagata v severnom Japonsku, v období medzi 11. a 15. storočím. Budhisti sokushinbutsu nepovažovali za samovraždu ale za formu osvietenia. Proces pozostával z viacerých fáz: mních najprv viedol asketický život, potom konzumoval len bobule, následne len kôru stromov a korene. V ďalšej fáze užíval šťavu stromu Toxicodendron vernicifluum, ktorá dehydratovala a intoxikovala telo, čím ho ochránila pred rozkladom počas procesu vysúšania po smrti (Jeremiah 2010).
Múmie z Vác v Maďarsku boli nájdené v kryptách dominikánskeho rádu, kde v rokoch 1731 – 1838 bolo pochovaných 265 tiel. V kryptách boli podobné klimatické podmienky ako v jaskyniach. Mumifikácii napomohlo aj to, že telá boli pochované v rakvách vyrobených z ihličňanov a vystlané hoblinami. Tieto múmie sa dnes považujú za najlepšie zachované múmie vzniknuté prirodzeným spôsobom, ich koža nie je zvráskavená a tmavá ako u múmií z kapucínskej hrobky v Brne, vzniknutých za podobných podmienok.
Kalcifikované múmie vznikajú dlhodobým pôsobením krasovej vody. Z vody sa kryštalizuje uhličitan vápenatý vo forme mikroskopických kryštálikov, ktoré impregnujú mäkké tkanivá a na povrchu tela vzniká tenká sintrová kôra. Takto sa zachovala napr. aj múmia Zsófie Serédy z Krásnej Hôrky.
Osobitným typom prirodzenej mumifikácie sú tzv. „bog bodies“ („telá z močiarov“). Veľké množstvo takýchto tiel sa zachovalo v severnej časti Európy (v Dánsku, Švédsku, Nemecku, Holandsku, vo Veľkej Británii a v Írsku). V močiari pretrvávajú anaeróbne podmienky a kyslé pH, ktoré môžu zabrániť autolytickým procesom a inhibovať mikrobiálnu činnosť. Kyslosť je zapríčinená veľkým množstvom humínových kyselín, ktoré vznikajú pri rozklade rastlín. Počas zimných mesiacov humínové kyseliny impregnujú telo už pred nástupom mikrobiálnej infekcie, a preto sa zachovávajú mäkké tkanivá oveľa lepšie ako počas teplých letných dní. Najlepšie sa zachovali telá v rašeliniskách, ktoré obsahujú aj rašelinové kyseliny a polysacharidy (sphagnan) s antimikrobiálnym účinkom (Brown–Brown 2011).
Umelá mumifikácia egyptských múmií sa uskutočňovala po odstránení vnútorností dehydratáciou pomocou tzv. nátronu, čo je zmes solí, najmä uhličitanu sodného a hydrogenuhličitanu sodného. Vyznačuje sa zásaditým pH = 9–10, čím sa eliminuje pôsobenie mikroorganizmov (Brown–Brown 2011). Múmie z Egypta však nie sú najstaršie umelo vytvorené múmie. Chinchorro múmie sú mumifikované pozostatky osôb z púšte Atakama v južnej Amerike, ktoré boli mumifikované pôsobením slnka po odstránení vnútorností. Najstaršia múmia z nich sa datuje z roku okolo 7020 pred naším letopočtom, čiže je o 4000 rokov staršia ako prvá egyptská múmia (Arriaza 1995).
Nakoľko sú pri mumifikácii redukované autolytické procesy, DNA je v mumifikovaných tkanivách väčšinou zachovaná v dobrom stave, pričom je samozrejmé, že chladnejšie podmienky sú pre uchovávanie vhodnejšie ako teplé prostredie (Brown–Brown 2011).
Kostné tkanivo
Kostné tkanivo a zuby sú najvhodnejším zdrojom historickej DNA. V porovnaní s mäkkými tkanivami organické štruktúry v kostiach a v zuboch pretrvávajú na pohrebiskách za bežných podmienok, pretože tvrdé tkanivá sa vyznačujú pomerne nízkym obsahom vody a enzýmov, ktoré zapríčiňujú rýchly rozklad tkanív po smrti. Každá kostná bunka (osteocyt) podlieha procesu individuálnej mumifikácie, pretože je chránená pred fyzickým a biochemickým rozkladom mikroorganizmami vďaka svojej polohe v malých komôrkach (lakúnach) obklopených tvrdým anorganickým tkanivom (Höss et al. 1996).
V kostných tkanivách sa DNA viaže na kryštáliky hydroxyapatitu, ktorý ju stabilizuje v kalcifikovanom tkanive, čím spomalí proces jej degradácie. Kolagén predstavuje tiež súčasť komplexného systému, ktorý pomáha zachovávať DNA v kostnom tkanive. Ak hydroxyapatit podlieha degradácii, je postihnutá týmto procesom aj DNA. Čím väčšie sú zmeny hydroxyapatitu a straty kolagénu, tým výraznejšia je aj degradácia DNA. Ak sa DNA nachádza vo vnútri zrastených kostných kryštálikov, je pravdepodobné, že bude zachovaná vo veľmi dobrom stave (Götheströhm et al. 2002, O´Rourke et al. 2000). Zrastené kostné kryštáliky sú odolné voči rozrušeniu aj v prípade použitia chlórnanu sodného počas extrakcie DNA. Použitie uvedeného oxidantu minimalizuje kontamináciu vzorky, pretože spôsobuje degradáciu recentnej DNA, pričom historická DNA ostáva vo vnútri kryštálikov chránená (Salamon et al. 2005).
Boli vyvinuté rôzne metódy na izoláciu DNA z kostných tkanív. Tradične používané metódy na extrakciu DNA (napr. fenol-chloroformova metóda) sú vhodné pri bežných vzorkách, avšak pri vzorkách s čiastočne degradovanou DNA sa osvedčili novšie postupy s využitím rôznych materiálov, ktoré špecificky viažu DNA (silika matrix) alebo naopak nečistoty, resp. inhibítory z roztoku (Chelex 100).

Zuby

Zuby predstavujú v niektorých prípadoch ešte vhodnejší materiál na získanie historickej DNA než kosti. Tkanivo zubov je primárne tvorené z kolagénu a hydroxyapatitu podobne ako u kostí, ale vyznačuje sa štrukturálnou odlišnosťou. Každý zub je zložený z dreňovej dutiny obklopenej dentínom, ktorý sa skladá zo skloviny a cementu umiestneného v čeľusti. Dreňová dutina obsahuje živé bunky, krvné cievy a nervy, pomocou ktorých je na konci koreňa spojená s mäkkými tkanivami čeľuste. Mäkké tkanivá a zubná dreň po smrti rýchlo degradujú. Ďalšie zložky (sklovina a cement) obsahujúce kolagén a minerálne látky sú však vo väčšej miere rezistentné na postmortálne poškodenie. Vnútorné časti zubov sú chránené pred kontamináciou recentnou DNA vďaka sklovine, ktorá oproti kostiam nemá pórovitý povrch, pretože je zastúpená iba minerálnou látkou hydroxyapatitom (Brown–Brown 2011).
Vzorky zubov pre analýzu DNA by mali byť bez kazov, pretože cez zubný kaz môže preniknúť kontaminácia do dreňovej dutiny. Použitie napríklad neprerezaného zuba ďalej znižuje uvedené riziko (O´Rourke et al. 2000).

Záver

Zdroje DNA, ktoré sa bežne využívajú pri analýzach recentného materiálu (krv, sliny a pod.) nie je možné použiť v archeogenetickom a paleogenetickom výskume. Pre úspešnú analýzu sa musí hľadať materiál, ktorý obsahuje DNA chránenú anorganickou zložkou voči negatívnym vplyvom prostredia. Ako východiskový materiál pre získanie DNA sa môžu využiť predovšetkým kalcifikované tkanivá. Ďalšou látkou stabilizujúcou DNA môže byť kolagén. Proces rozkladu môže byť pozastavený aj pôsobením sucha, veľmi chladného alebo anaeróbneho prostredia. Ako východiskový materiál pre archeogenetický výskum nám preto môžu slúžiť predovšetkým zuby a kompaktné kostné tkanivo. V špeciálnych prípadoch môžu byť vhodné aj mäkké tkanivá, keratinizované útvary (perie, vlasy) či vajcové škrupiny a koprolity.

Publikácia vznikla v rámci projektu VEGA č. 1/0897/12 „Archeogenetický výskum kontaktnej zóny z 10. storočia na Slovensku“, v rámci ktorej spolupracuje Katedra botaniky a genetiky Fakulty prírodných vied Univerzity Konštantína Filozofa v Nitre, Katedra biológie Pedagogickej fakulty Univerzity J. Selyeho v Komárne, Archeologický ústav Slovenskej akadémie vied v Nitre a Laboratórium archeogenetiky Archeologického ústavu Výskumného centra humanitných vied Maďarskej akadémie vied v Budapešti.

Literatúra

Arriaza, B. T.
1995 Beyond Death. The Chinchorro Mummies of Ancient Chile. Washington: Smithsonian Inst Press.

Brown, T. – Brown, K.
2011 Biomolecular archaeology an introduction. 1th ed. Chichester: Wiley-Blackwell.

Campos, P. F – Gilbert, T. M. P.
2012 DNA Extraction from Keratin and Chitin. In Ancient DNA, Methods and Protocols. New York: Springer.

Götheström, A. – Collins, M. J. – Angebjörn, A. – Lidén, K.
2002 Bone preservation and DNA amplification. Archaeometry 44, s. 395–404.

Höss, M. – Jaruga, P. – Zastawny, T. – Dizdaroglu, M. – Pääbo, S.
1996 DNA demage and DNA sequence retrieval from ancient tissues. Nucleic Acids Research 24, s. 1304–1307.

Jeremiah, K.
2010 Living Buddhas: the self-mummified monks of Yamagata, Japan. McFarland & Company, Inc., Publishers Jefferson, North Carolina, and London.

Kuch, M. – Poinar, H.
2012 Extraction of DNA from Paleofeces. In Ancient DNA, Methods and Protocols. New York: Springer.

Mullis, K. B. – Faloona, F. A.
1987 Specific synthesis of DNA in vitro via a polymerase catalyzed chain reaction. Methods in Enzymology 155, s. 335–350.

O’Rourke, D. H. – Hayes, M. G. – Carlyle, S.W.
2000 Ancient DNA Studies in Physical Anthropology. Annual Review of Anthropology 29, s. 217–242.

Oskam, C. L. – Haile, J. – McLay, E et al.
2010 Fossil avian eggshell preserves ancient DNA. Proc. Biol. Sci. 277, s. 1991–2000.

Oskam, C. l. – Bunce, M.
2012 DNA Extraction from Fossil Eggshell. In Ancient DNA, Methods and Protocols. New York: Springer.
Poráčová, J. – Nagy, M. – Zahatňanská, M. et al.
2011 Biometria živočíchov a človeka. Prešovská univerzita v prešove, FHPV, Univerzita J. Selyeho v Komárne, PF, Centrum excelentnosti ekológie, živočíchov a človeka, PU v Prešove, Prešov.

Saiki, R. – Schvarc, S. – Faloona, F. et all.
1985 Enzymatic amplification of â-globin genomic sequences and restriction site analysis for diagnosis of sickle cell anemia. Science 230, s. 1350–1354.

Saiki, R. K. – Gelfald, D. H. – Stoffel, S. – Scharf, S. – Higuchi, R., et al.
1988 Primer-directed enzymatic amplification of DNA with a thermostable DNA polymerase. Science 239, s. 487–491.

Salamon, M. – Tuross, N. – Arensburg, B. – Weiner, S.
2005 Relatively well preserved DNA is present in the crystal aggregates of fossil bones. PNAS 102, s. 13783–13788.

Vitha, S. – Yoder, D. W.
2005 High Throughput Processing of DNA Samples on FTA Paper for PCR Analysis. [online] Texas A and M University, http://microscopy.tamu.edu/lab-protocols/protocols-FTA_paper_processing.pdf [cit. 2011-11-3]

Source materials for the isolation of ancient DNA
(Summary)

Blood and saliva which are preferably used in the analysis of recent samples are out of the question in archaic remains because their genetic materials decompose by autolytic processes immediately after the death. For the successful analysis must find material that contains the DNA protected with inorganic components from negative effects of the environment. As a source material for obtaining DNA can be used in particular calcified tissues. Another stabilizing agent of DNA may be the collagen. Decomposition process can be suspended with the effects of drought, cold or anaerobic environment. As a source material for archaeogenetic research may serve primarily teeth and compact bone tissue. In special cases may be appropriate soft tissue, keratinized formations (feathers, hair), or egg shells and coprolites too.

Alapanyagok az archaikus DNS izolálásához
(Összefoglalás)

Az archaikus DNS izolálása lehetővé teszi a minták genetikai elemzését. A recens minták analízisénél előnyben részesített DNS-alapanyagok (vér, nyál) azonban nem alkalmasak az archeogenetikai és paleogenetikai kutatásokra, hiszen a bennük található genetikai anyag a halál beállta után autolitikus folyamatoknak van kitéve. A sikeres analízis érdekében olyan mintákat kell keresni, melyek a környezet negatív hatása által nem károsított DNS-t tartalmaznak. Elsősorban a kalcifikált szöveteket tudjuk alapanyagként felhasználni, de a kollagén is stabilizálhatja a DNS-t. A bomlási folyamatokat leállíthatja továbbá a szárazság, az alacsony hőmérséklet, és az anaerób környezet is. Az archeogenetikai kutatások alapanyagaként a fogak és a csontok a legmegfelelőbbek. Speciális esetekben alkalmasak lehetnek a lágy szövetek, a szaruanyagok (toll, haj), a tojáshéj vagy a koprolitok is.

A karácsonyfa Kelet-Szlovákiában

A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Folklore Tanszékének kiadásában, Verebélyi Kincső válogatásában és szerkesztésében 1985-ben jelent meg a Pjotr Grigorjevics Bogatirjov válogatott tanulmányait tartalmazó kötet.1 Annak idején a vállalkozáshoz a neves orosz strukturalista kutató számos tanulmányát lefordították magyarra2, ám a jelzett kötetben ezeknek a fordításoknak csak egy része látott napvilágot. A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja az egykori szerkesztőtől szabad felhasználásra megkapta az akkor meg nem jelent fordításokat is. Jelen kötetünkben új rovatot indítva, terveink szerint a jövőben, újraszerkesztve fokozatosan nyilvánosságra hozzuk Bogatirjov tanulmányainak meg nem jelent, ám magyarul meglévő maradékát is. Magát a szerzőt és munkásságát a jelzett kötetben egyrészt a sorozatszerkesztő, Voigt Vilmos egy előszóban értékelte (5–15), másrészt tudománytörténeti eligazítást is kapunk Bohuslav Beneš A népi színjátszás elmélete P. Bogatirjov értelmezésében és a kutatás mai helyzete című, az ugyanott mellékletben közölt tanulmányában (285–315). Ezért (is) az alább olvasható tanulmányhoz értelmező kísérőszöveg nem szükséges.

A szerk.

Néprajzi jelenségek kutatása során tapasztalhatjuk, hogy mindegyik rendelkezik ilyen vagy olyan funkcióval, az egyik mágikussal vagy esztétikaival, a másik valamilyen másfélével. Ezek a funkciók nemritkán változnak, átalakulnak, a mágikus funkció például esztétikaivá válik stb.3
A néprajzi tények alaposabb vizsgálata arra a következtetésre vezet, hogy egy-egy néprajzi jelenségnek egyszerre több funkciója is lehet, amelyek „strukturálisan” kapcsolódnak egymáshoz. Éppen ezért a strukturális pszichológia módszereit megfelelő módosításokkal a néprajzi anyagra is alkalmaznunk kellene. A strukturalista néprajz távlataira az Adalék a strukturális néprajzhoz című cikkemben mutattam rá,4 és igyekeztem két olyan törvényt megállapítani, amelyek a néprajzi jelenségek funkcióváltását meghatározzák.
Egy ház építéséhez kapcsolódó szokások és hiedelmek gyűjtésekor arra a felismerésre jutottunk, hogy a parasztok gyakran ugyanannak a szokásnak igen különböző jelentést tulajdonítanak. Így például sokuktól hallottam azt, hogy villámsújtotta fát nem szabad házépítésre használni, félelmüket pedig többnyire azzal magyarázták, hogy az ilyen fába az ördög bújt bele, és talán még nem is távozott onnan. Több faluban a parasztok még attól is félnek, ha az ilyen fát fűtésre használják. Más esetekben viszont a parasztoktól olyan ésszerű magyarázatot kaptam, hogy az ilyen fát a villám tönkretette, és ezért alkalmatlan a házépítésre.
Fel kell tételeznünk, hogy azok a parasztok is tudatában vannak az ilyenfajta fa valóban csökkent értékének, akik erre a „tabu”-ra primitív-vallási magyarázatot adnak, vagyis tudatukban egyidejűleg két funkció hat, és ezek akadályozzák meg a villámsújtotta fa felhasználását. Esetükben viszont a vallási funkció volt az erősebb, és elnyomta, sőt néhány esetben teljesen ki is szorította a gyakorlatit. Amikor viszont ésszerű indoklását adták annak, hogy miért is nem használják fel az ilyen fát, bizonyára élt még a parasztok tudatában a mágikus-vallási magyarázat, mégis a gyakorlati szempont kerekedett felül. Az egyazon tárgyhoz, egyazon területen kapcsolódó több funkció egymásmellettiségét akkor is sikerült megfigyelnünk, amikor a Kárpátalján azt kutattuk, milyen okok késztetik a parasztokat arra, hogy a régi lábbelit újjal cseréljék föl.
A következőkben néhány olyan néprajzi tényre utalnék, amelyeket Kelet-Szlovákiában jegyeztem fel, és amelyek azt bizonyítják, hogy a karácsonyfának ezen a vidéken mágikus vagy primitív-vallási funkciója volt. Arra törekszem, hogy a funkció felbukkanását a strukturális néprajz módszereivel világítsam meg.
Lássuk először az adatokat!
A karácsonyfa – Jesulánek5 – karácsonyestétől vízkeresztig áll. Ezt követően, január 7-én a pap megáldja a fát, és ezáltal alkalmassá válik arra, hogy különféle szokásokban felhasználják: például a háziasszony a meggyújtott karácsonyfagallyal megfüstöli a gyümölcsfákat a hernyók elleni védekezés céljából.6
A Jesulánek vízkeresztig áll. Néhány nappal később a pap megáldja, a fára aggatott süteményeket megeszik, magát a fát pedig a gabonaszárítóra teszik. Amikor a gazda abban az évben először megy szántani, a gallyaktól megtisztított törzsét használja ostornyélnek, és így pattogtat az ostorral: „puk! puk! puk!” Csak a legelső szántáskor használja ezt az ostornyelet, utána eldobja.7
A karácsonyfa alá egy tányért helyeznek, amibe különféle élelemből tesznek: egy darab kenyeret, néhány „bobalki”-t (tésztagombócot), és minden egyes gabonaféléből néhány szemet.8
Amint azt Šašovo ruszin faluban megtudtam, korábban csak az „urak”-nál volt karácsonyfa, a rusznákoknál azonban csak két éve. A katolikus szlovákok azonban már régebben is állítottak karácsonyfát.
Dubin szlovák faluban is elterjedt a karácsonyfa, ám nem minden faluban.
Az a tény, hogy a karácsonyfa vallási tárgy szerepét tölti be, már önmagában is érdekes: a pap áldja meg, és ugyanakkor népszokások kapcsolódnak hozzá (a beszentelt fával füstölik meg a gyümölcsfákat, azzal hajtják az állatokat, amikor tavasszal először mennek szántani).
Ismereteim szerint a városokban a karácsonyfának főleg esztétikai funkciója van.9 Még ha a városban az esztétikai funkció mellé gyakran a vallási funkció is társul, akkor sem tulajdonítanak sehol mágikus jelentést a karácsonyfának.
Meg kell továbbá azt is jegyeznünk, hogy azon a vidéken, ahol megfigyeléseimet följegyeztem, a karácsonyfa a parasztság körében csak nemrég bukkant föl, korábban csak a falusi értelmiség ismerte, ahonnan aztán szélesebb körben is elterjedt. Felvetődik a kérdés, miként magyarázzuk azt, hogy a másutt elsősorban esztétikai funkcióval rendelkező karácsonyfa a szlovák falvakban főfunkcióként primitív-vallási funkciót kap?
Annak a ténynek az alapján, hogy a karácsonyfát az értelmiségtől vették át, ahol a főfunkciója esztétikai volt, azt kell feltételeznünk, hogy kezdetben a faluban is csak ilyen funkcióval rendelkezett.
Vizsgáljuk meg, milyen az a paraszti környezet, ahol a karácsonyfa megjelenik. Azokhoz a napokhoz, amelyeken a karácsonyfa a parasztok asztalán áll, igen sok, a keresztény és a népi hiedelemre alapuló szokás fűződik. A hozzájuk kapcsolódó valamennyi tárgy vagy keresztény-vallási vagy mágikus színezetű, néha pedig egyszerűen mindkettővel rendelkezik. A karácsonyfa nagysága és díszes volta miatt bizonyára központi helyet foglalt el azok között a tárgyak között – ünnepi tálak, kalácsfélék, mint a „Kračun”10 stb. –, amelyek ez idő tájt az asztalon voltak.
Természetes, hogy a pap, amikor vízkeresztkor szenteltvízzel körbejárja az egyházközség házait, a többi tárggyal együtt a karácsonyfát is megáldja. A megszentelés után a karácsonyfa a parasztok szemében még nagyobb mágikus erőre tett szert, ahhoz hasonlóan, ahogy például a gyógyfüvekkel is ez történik, mivel a néphit szerint ezek csak akkor hatásosak, ha Keresztelő Szent János napját követő éjszaka szedik őket, ám a templombeli megszentelésük után hatóerejük tovább növekszik.
Ezeknek a füveknek tehát két tényező kölcsönöz erőt:
1. a néphagyomány által megkövetelt időpont figyelembe vétele;
2. a templomi megszentelés.
Ezen kívül a karácsonyfát a karácsonykor széles körben elterjedt szokásoknál is felhasználják. Gyakran találkozunk azzal a szokással, hogy karácsony táján valamit megfüstölnek. Az a szokás pedig, hogy az állatokat az első szántáshoz olyan ostorral hajtják ki, amelynek nyelét a karácsonyfa kihegyezett törzséből készítették, hasonló szokásokat helyettesíthet, mint például azt, hogy a jószágot az első szántáskor a virágvasárnapról megőrzött barkaággal hajtják ki.11
A fenyőfával kapcsolatban fent említett szokások ennélfogva azt mutatják, hogyan alakul át az esztétikai főfunkció mágikus-vallásivá. A bemutatott átmenetet azzal magyarázom, hogy ez a szokás új környezetbe, az eredetitől eltérő struktúrájú szokáscselekvések közé jutva olyan helyre került, amely a struktúra követelményeinek felelt meg.
A helyzet tehát a következő: a karácsonyfa-állítás városi szokása, amint azt joggal feltételezhetjük, részben olyan népszokások alapján jött létre, amelyeknek főfunkciója gyakran mágikus volt.12 A városban azonban az esztétikaihoz képest az összes többi funkció elhalványult. A karácsonyfa ezután ismét eljut a faluba, ahol a mágikus szokások még mindig érvényes szerepet játszanak. Ekkor ismét a mágikus funkció kerekedik felül, a kör bezárul; a karácsonyfa ismét olyan szokások tárgyává válik, amelyek a keletkezésekor is kiindulópontul szolgálókhoz hasonlítanak.
A szöveges folklórban is megfigyelhetünk hasonló jelenséget akkor, amikor a műköltészet népköltészetre épülő alkotásai maguk is elterjednek a nép körében. Az átalakulás folyamán hasonulnak az igazi népköltészethez.13
Módszertani szempontból tartom fontosnak ezt a példát, hogyan válik a karácsonyfa esztétikai funkciója primitív-vallásivá. Ez ismét csak azt mutatja meg, mennyire veszélyes, ha egy szokás jelentését úgy rekonstruáljuk, hogy nem ismerjük azt a környezetet, amelyben élt. Egy szokást, mint amilyen az említett is, csak akkor érthetünk meg igazán, ha a teljes összefüggésrendszert és a kérdéses szokásnak az adott vidék hiedelmeinek e struktúrájában elfoglalt helyét is ismerjük. A megszokott séma alapján ugyanis azt várnánk, hogy egy-egy szokás vallási funkciója cserélődjön át esztétikai főfunkcióvá; a fentiekben ismertetett esetben azonban a fejlődés éppen fordítva megy végbe.
E rövid tanulmány programadó jellegénél fogva a kutatók és gyűjtők számára néhány feladatot szándékozik megfogalmazni:
1. Lehetőleg igen nagy mennyiségű, olyan típusú anyagot kell gyűjteni, amiből kiviláglik, hogy egy és ugyanazon néprajzi jelenségnek több funkciója is lehet;
2. A gyűjtött adatok alapján kell kimutatni azt, hogy a karácsonyfának például nemcsak esztétikai, hanem mágikus funkciói is vannak. A karácsonyfát különösen alkalmasnak tartom arra, hogy egy ilyenfajta kutatás tárgyát képezze, mert egy Európában széles körben elterjedt olyan szokáselemről van szó, amelyre vonatkozóan bizonyítani tudjuk, mikor bukkant fel a különböző európai népeknél;
3. Fel kell jegyezni azokat a szokásokat is, amelyekkel ugyanabban a faluban vagy a környék falvaiban találkozhatunk vagy találkozhattunk, elsősorban a hasonló szokásokat, amelyeket viszont karácsonyfa nélkül hajtanak végre, és amelyek hatással lehettek a karácsonyfához kapcsolódó ma ismert szokásokra.
4. Jegyezzünk fel gyerekkori visszaemlékezéseket, amelyek arra utalnak, milyen funkciói voltak a karácsonyfának a gyerekek körében. Itt abban a helyzetben vagyunk, hogy a néprajzi jelenségek kutatásában az introspektív módszert alkalmazhatjuk, amelynek során a saját gyerekkorunk eseményeit is értékelhetjük. Egy értelmiséginél a gyerekkortól való távolság növekedésének a függvényében szorulnak háttérbe a karácsonyfa vallásos funkciói az esztétikaiakkal szemben. A felnőtt paraszt szemében azonban e vallásos funkciók támaszra leltek más szokásokban, és a primitív-vallásos funkció felülkerekedett az esztétikain.

Vianočný stromček na východnom Slovensku
K otázke štrukturálneho výskumu zmien funkcií v národopisných javoch
(Zhrnutie)

V štúdii, ktorá bola pôvodne publikovaná v nemeckom jazyku, autor konštatuje, že dôkladnejší výskum národopisných javov vedie k záveru, že ten-ktorý národopisný jav môže mať súčasne aj viacero funkcií, pričom tieto sa môžu meniť a môžu sa aj „štrukturálne“ navzájom viazať. Cez príklady kultu, viažuceho sa k vianočnému stromčeku, z prostredia východoslovenských Slovákov a Rusínov skúma, ako sa funkcie s ním spojené menia, v akom vzťahu sú tieto zmeny s daným prostredím (dedina alebo mesto), akú úlohu má proces zľudovenia atď.

Der Weihnachtsbaum in der Ost-Slowakei
Zur Frage der strukturellen Erforschung des Funktionswandels
ethnographischer Fakten
(Zusammenfassung)

In seinem ursprünglich auf Deutsch erschienenen Aufsatz stellt der Autor fest, dass die nähere Untersuchung der ethnographischen Fakten zur Schlussfolgerung führt, dass ein gewisses ethnogra-phisches Phänomen gleichzeitig auch mehrere Funktionen erfüllen kann, die in einem gemeinsamen strukturellen Zusammenhang stehen. Anhand einiger Beispiele, die aus dem Umfeld der Slowaken und der Russinen aus der Ostslowakei kommen, analysiert er verschiedene Bräuche, die sich um den Weihnachtsbaum ranken. Dabei geht er auf die Frage ein, wie sich die einzelnen Funktionen verändern, in welchem Zusammenhang die Änderungen mit dem konkreten lokalen Kontext (mit dem Dorf oder der Stadt) stehen, welche Rolle dabei die Tatsache spielt, dass ganze Schichten zunehmend folklorisiert werden usw.

Czégényi Dóra–Keszeg Vilmos–Pozsony Ferenc szerk.: Oktatás, kutatás, intézmények Kolozsvár

1898-ban Herrmann Antal megkezdte néprajzi magántanári munkálkodását, s ezzel Kolozsvárt kezdetét vette a 116 éve tartó oktatási folyamat. A tanszék Szegedre való költözése után (1919) – Herrmann Antal Szegeden folytatja munkáját (1919–1926) – az oktatás 1940-ben éledt újjá és 1948-ig tartott (oktatók Viski Károly, Gunda Béla, K. Kovács László). A tanszék kiadványaként jelent meg 1943–1947 között az Erdélyi Néprajzi Tanulmányok sorozat. Ilyen előzmények után a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán a néprajz szakos képzés az 1990–1991-es tanévtől kezdődően indult újra Péntek János kezdeményezésére. A szak 1990–2000 között B, 2000–2003 között A szak státusával rendelkezett, 2003 óta mind A, mind B szakként működött. 2006-ban monoszak indult. 1990–2002 között a képzés előbb a Magyar Filológiai Tanszék, a Magyar Nyelv és Kultúra Tanszék keretében történt (tanszékvezető Péntek János), majd e tanszékből a 2002–2003-as tanévvel kezdődően vált ki a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, amely mindmáig az egyedüli néprajzi tanszék Romániában. A képzés szintjei a korábban 4, 2005-től kezdődően 3 éves alapképzés, valamint a magiszteri (etno- és szociolingvisztika: 1996–2003, etnológia: 2003–) és a doktori képzés.
A szak fontosságát, világnézet-formáló szerepét jelzi az, hogy a rendszerváltozások mindig érintették a státusát, vagy felszámolták, vagy újraindították a képzést, a fiatalok pedig – választott szakként vagy önkéntesen – folyamatosan hallgatták előadásait. A képzésben részesültek három generációja korszakonként beépült az intézményi struktúrába. Györffy István, Viski Károly, Szendrey Zsigmond, Solymossy Sándor szerepet játszott A magyarság néprajza megírásában, Solymossy Sándor a szegedi, Györffy István és Viski Károly a budapesti, Gunda Béla pedig a debreceni néprajzi tanszék megalapozásában. A második generáció (dr. Kós Károly,1 Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila, Kovách Géza) a kolozsvári kutató- és oktatási intézmények munkatársa lett, szakkutatások elvégzését kezdeményezte (szövegfolklór, tárgyi néprajz; Moldva, Erdélyi Mezőség). Az 1990 után kiröppent nemzedék múzeumokban, kutatóintézetekben, a média és az oktatás területén helyezkedett el.
A néprajztudomány kezdeteitől a kulturális emlékezet intézeteként tevékenykedett, regisztrálta a társadalom és a kultúra változását, rekonstruálta, értelmezte a megszűnt életviteli és mentális stratégiákat, modellálta a kulturális régiók, a társadalmi formációk és egyének kulturális gyakorlatát. Az ezredforduló után tudatosodott az, hogy a kolozsvári és tágabban az erdélyi, a romániai magyar néprajzoktatás, -tudomány és -kutatás, a néprajzoktatás által meghonosított új mentalitás évszázadnál hosszabb története jelentős mértékben ismeretlen vagy dokumentálatlan. Egy korábbi, Herrmann Antal úttörő kezdeményezését és szerteágazó tevékenységét felidéző konferenciát követően2 2008-ban zajlott a Megemlékező konferencia a kolozsvári néprajzoktatás 110. évfordulója alkalmából című rendezvény. Az érdeklődés láttán a következő évek mindenikében sor került a tudomány- és kutatástörténeti konferenciára. A felhívás a következő irányokba terelte az előadók figyelmét.
1. Az oktatás neves személyiségei, intézményei, eseményei, eredményei és fordulópontjai (Herrmann Antal, Gunda Béla, Viski Károly, K. Kovács László, dr. Kós Károly, Nagy Jenő, Faragó József); kutatói életpályák, intézmények története; a kutatástörténet több esetben egy-egy személyiséget partikuláris módon kanonizált (egy gyűjtőcsoport tagja, a kultúra bizonyos területének kutatója), illetve bizonyos források alapján kanonizált. Emiatt a köztudatban élő kép egyoldalú és hiányos. Sok esetben nem tudjuk, hogy a lexikonszerű szócikkekben hivatkozott gyűjtések mikor, milyen körülmények között történtek meg. Illetve, a terepmunka eredményei hol, milyen formában őrződtek meg (családi, archívumi irattár, levelezés, fotók, hangfelvételek, videók). Kétszeresen megdöbbentő az, hogy a friss halottak életrajzi adatainak és hagyatékának sorsa olyannyira esetleges, mint amennyire a száz évvel korábban élt gyűjtőké. (Az 1990-ben alakult Kriza János Néprajzi Társaság tagjai közül elhunyt kutatók Antal Árpád, Erdélyi Péter Zoltán, Faragó József, Gub Jenő, Haáz Sándor, István Lajos, Kardalus János, Major Miklós, Nagy Olga, Nagy Ödön, Palkó Attila, Zsigmond József, Zsók Béla.)
2. Lapoknak, rádióadóknak a populáris kultúrákról közvetített képe (Erdély, Erdélyi Múzeum, Erdélyi Fiatalok, Hitel, Korunk, Művelődés). Örvendetes, hogy rendre elkészül a lapok repertóriuma. Ezek tanulmányban való megírására is szükség volna. Bizakodással tölt el, hogy a regionális lapokban megjelent gyűjtési adatok, esetleg viták, interjúk, zsurnalisztikai szövegek feltárása árnyalni fogja a hagyományok gyűjtésére tett egyéni kezdeményezések történetét.
3. Könyvkiadóknak, lapoknak a kutatások és gyűjtések kiadásában játszott szerepe.
4. Csoportos kutatások története, a gyűjtött anyagok feltárása; szakmai szerveződések.
5. A népi életforma megismerésére irányuló amatőr és intézményi-egyleti mozgalmak, kezdeményezések, felhívások, pályázatok (táncház, turizmus), kiállítások.
6. Archívumokban és magántulajdonban található néprajzi gyűjtések, gyűjtemények.
7. Közösségek életvilágának művészi (szépirodalmi, festészeti, zenei, foto-) és zsurnalisztikai reprezentációi; színpadra átdolgozott folklóralkotások, népszokások.
8. A rokon tudományok (irodalom- és művészettörténet, régészet, történelem, nyelvészet, földrajz, szociológia) és az etnológia kapcsolata.
9. A népi kultúra reprezentatív hordozóinak (faragó, énekes, táncos, vőfély) életpályája, kapcsolathálója, tudása, az általa nyújtott szolgáltatás.
10. Néprajzi-kulturális régiók/kisrégiók hagyományos kultúrája kutatásának (szakirodalmának) összefoglalása.
11. Az erdélyi hagyományos kultúra területei kutatásának (szakirodalmának) összefoglalása.
12. Települések (falvak és városok) kutatásának (szakirodalmának) összefoglalása.
A hat alkalommal jelentkezett másfél száz előadó különböző intézetekből, régiókból és tudományterületekről verbuválódott, különböző jellegű forrásokból tárt fel adatokat. Az első két konferencia előadásai a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 18. kötetében, Oktatás, kutatás, intézmények Kolozsvárt címen kerültek kiadásra 2010-ben, a következő három rendezvény szövegei pedig A néprajztudomány története. Intézmények, kutatók, kutatások címen a 20. kötetben, 2012-ben.
Tánczos Vilmos elébe ment az erdélyi magyar kutatástörténet megírásának, amikor a vallási néprajzi kutatások tudománytörténeti összefoglalását tette közzé. Tanulmánya azoknak az írásoknak a sorát folytatja, amelyek a kutatás egy-egy területén felgyűlt eredményeket összegezték.
Több alkalommal került sor az erdélyi tudományos életet meghatározó intézmények, folyóiratok intézeti keretében és a köréjük csoportosult értelmiségi körök kutatásainak, eredményeinek áttekintésére. Olosz Katalin az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Múzeum szellemi néprajzzal kapcsolatos tevékenységét követte nyomon az 1859–1948 közötti időszakban, arra figyelve, hogyan kerülhetett sor a néprajz iránti érdeklődés állandósulására. Salat-Zakariás Erzsébet a bukaresti Folklórintézet fiókjaként 1949-ben létrehozott kolozsvári Folklórintézet történetét, archívumának szerkezetét, munkatársait, állományának állapotát és mennyiségi mutatóit közli.3 Almási István az erdélyi magyar népzenekutatás műhelyeként ismert Kolozsvári Folklórintézet azon népzenei kutatásairól számol be, amelyeknek körülményeit a történelmi és politikai változások évtizedekre meghatározták. Cseke Péter a szociográfiai kutatást maga elé tűző Erdélyi Fiatalok falukutatásainak néprajzi és népművészeti szempontjait rekonstruálta.
Ugyancsak több alkalommal került az érdeklődés homlokterébe a néprajzoktatás története. Olosz Katalin egy 1905 elején kezdődő és 1906 májusáig tartó eseménysort ismertet, Sebestyén Gyula egyetemi tanári aspirációjának történetét az Erdélyi Pállal folytatott magánlevelezés alapján. Keszeg Vilmos egy alkalommal az 1942. április 16-án lezajlott kari tanács jegyzőkönyvét publikálja, amelyen ülésen a Viski Károly távozása miatt megüresedett néprajz tanszék elfoglalására pályázó szakemberek életművének áttekintése és értékelése hangzott el, valamint megszületett a helyettes tanár további igénybevételét támogató döntés. Egy következő tanulmány az 1943-ban keletkezett terjedelmes jegyzőkönyv alapján Gunda Béla Kolozsvárra telepedésének körülményeit mutatja be, ugyanakkor Szendrey Ákos, Bálint Sándor, Bartha Károly, Lükő Gábor, Kovács László és Tálasi István pályázatának értékelését ismerteti. Nora Sava a kolozsvári tudományegyetem román szakos hallgatói folklórkörének 1958–1993 közötti (azaz a képzés szünetelésének idején végzett) terepmunkáit rekonstruálta.4 Asztalos Enikő a marosvásárhelyi Népi Egyetemen 1993–2011 között általa vezetett néprajzi tanfolyam céljait és tartalmát, hallgatóinak számát és motivációit mutatja be. Ozsváth Imola az időközben megvédett és kiadott doktori disszertációjának következtetéseit foglalja össze a középiskolai pedagógusok irányító és gyűjtőmunkájának eredményeivel, szemléletalakító hatásával kapcsolatban.
Örvendetes az, hogy elkészült három könyvkiadó kiadási szemléletének, a kutatási eredmények közzétételére irányuló törekvéseinek összefoglalása. Az Újvári Mária és Tibori Szabó Zoltán szerzőpáros a Minerva Könyvkiadónak a különböző olvasói igények kielégítésére, közöttük a folklórértékek népszerűsítésére tett törekvéseit, Dávid Gyula a Kriterion Könyvkiadónak az 1970–1980-as években néprajzkutatások támogatásában és népszerűsítésében kifejtett heroikus munkáját, Vida Tekei Erika pedig a romániai változásokat követően alakult Mentor Kiadó 1995–2010 közötti néprajzi érdeklődését ismerteti.
Több szerző 20. századi kutatói életpályákat tárt fel. Tötszegi Tekla a múzeumőr és múzeumteremtő dr. Kós Károly munkásságát ismertetve adatolta, miként jelölte és taposta ki három évtizedes muzeológiai tevékenysége során az Erdélyi Néprajzi Múzeum működéséhez szükséges ösvényeket. Almási István Seprődi János és Sztripszky Hiador közös népdalgyűjtéséről értekezve a nagyközönség számára ez idáig ismeretlen személyes dokumentumokat tesz publikussá. Keszeg Vilmos az Aranyosvidék című lap 1892-ben kiírt néprajzi pályázatának pályamunkáit, részletesen Borbély Sándor folklórfeltáró tevékenységét mutatja be. Olosz Katalin Viski Károlynak a szülővárosában az 1900-as évek elején végzett balladakutatásának történetét, eredményét ismerteti.5 Tánczos Vilmos Lükő Gábor bukaresti tanulmányútját, romániai folklórgyűjtéseit, román pályatársakkal való kapcsolatát foglalta össze. Ugyanennek a korszaknak, az 1930-as éveknek a bukaresti szociológiai műhelyébe, Dimitrie Gusti falukutató mozgalmának és az Erdélyi Fiatalok kapcsolatának történetébe nyújt betekintést Salamon Márton László tanulmánya. Kürti László a kutatásszemlélet és -módszertan alakulását követi nyomon a kalotaszegi lakodalmat leíró etnológiai irodalomban. Viga Gyula tanulmánya Gunda Béla életművének egyik kérdését, a „Kárpát-Európát” bejáró „vándorok” (pásztorok, vándormunkások, -kereskedők) kultúrák, régiók között közvetítő szerepét foglalta össze. Albert Ernő, a romániai magyar folklorisztika meghatározó kutatóegyénisége, Faragó József életpályájáról és életművéről elsőnek készít összefoglaló képet. Pozsony Ferenc egy írása Vámszer Géza életművének érdemeire, egy következő tanulmánya pedig Nagy Jenő néprajzi és nyelvészeti munkásságának jelentőségére mutat rá. A Nagy Olgát már többször méltató Keszeg Vilmos az alkotói életmű három paradigmáját tárgyaló írásában azt taglalja, hogyan jutott el Nagy Olga a hagyomány feltárásától a hagyomány értelmezéséhez, a narratívumok tartalmi-formai vizsgálatától funkciójuk és kontextusuk, a folklór, a kultúra egésze, a kultúra és a társadalom, a mentalitás egységének vizsgálatáig. Gazda Klára az iparművészként, a közízlés fejlesztőjeként, a művelődésszervezőként, a tanárként és néprajzkutatóként ismert Szentimrei Judit munkásságát mutatja be. Gatti Beáta a bukovinai székelyek életmódját megörökítő Sántha Alajosról közöl pályaképet.
A két kötetbe foglalt tanulmányok azt jelzik, hogy a Herrmann Antal által meghonosított kutatásszemlélet az elmúlt évszázad során meggyökerezett és folyamatos maradt a romániai magyar társadalomban, újra és újra megújult. A kedvezőtlen politikai, ideológiai, tudományszemléleti körülmények nem tudták kiiktatni a néprajzi látásmódot. Kilépett az egyetemi képzés, az akadémiai kutatás intézményeinek keretéből, állandósult a mindennapi életben, a szerény intézményi kereteken túl beépült a hivatásos és autodidakta kutatók, oktatási, kulturális, vallási, szociális intézmények életébe. Ezzel magyarázható a teljesítmények, a kutatói habitusok, a néprajzi-honismereti reprezentációk változatossága, valamint a kutatástörténeti adatok sokfélesége és szétszórt volta.

Gyökeres György–Ozogány Ernő: Tejfalusi dőrejárás

A Méry Ratio Kiadó gondozásában megjelent, Tejfalusi dőrejárás című szép fényképalbum Gyökeres Györgynek (1949–2010) az 1970-es évektől nagyjából az ezredfordulóval bezárólag készített fotóiból ad, mintegy nyolcvan fénykép erejéig válogatást. A Fórum Kisebbségkutató Intézet somorjai könyvtárában, a Bibliotheca Hungaricában található Gyökeres-hagyatékból Ozogány Ernő szemelgetett, s a képsorozat elé ő is írt bevezető sorokat. Maguk a fotók szépek, szemléletesek; a válogatás olyan, amilyen. Ezzel nincs mit kezdenünk, legfeljebb az vetődhet fel a kötet lapozgatójában kérdésként, hogy mit keres a tejfalui dőrejárásról szóló könyvben legalább tizenhárom csölösztői felvétel; lehet, hogy több is van, a képaláírások ugyanis erről nem mindig tájékoztatnak, illetve ha igen, nem mindig egyértelműen. S ha már a képaláírásoknál tartunk, azok bizony lehettek volna beszédesebbek is: egyértelmű ugyanis, hogy akár több évtizedes különbség is van az egyes felvételek között, de hogy mikor készülhettek, arra vonatkozóan – noha a forrásul szolgáló gyűjteményben ehhez viszonylag pontos támpontokat találhatott volna a válogató – nem szolgál információkkal. Általában a képek alatt található szövegek is (már ahol vannak, mert ebben sincs következetesség!) semmitmondóak, (horribile dictu!) gyermekdedek: Dőrék a háznál; Dőrék az utcán; Farsangvégi bolondozás, Pihenő dőrék; A vőfély is megszomjazott; Megszomjazott a vőlegény; Pihennek a fáradt dőrék; Utcakép a dőrékkel; Mulatós a menyasszony; Benn a házban is megtáncoltatják a menyasszonyt; A hentes szalonnát kap a szomszéd háznál; Medve a szép menyecskével; Csölösztőn a dőrék maszkban játszották a misztériumjátékot;6 Az ősi és újkori elemek jól megférnek egymás mellett Csölösztőn;7 A nagybőgő, amelyet egyes vidékeken húshagyó kedd éjjelén eltemetnek; A „pörsűs” (pénzbeszedő) és egy modern majom; Mulatós kedvű majom; A „pörsűs” a gyerekek iránt érdeklődik; Meg az anyukák iránt is stb. A tejfalui dőrejárásról készült, ma ismert legkorábbi képeket viszont nem Gyökeres György, hanem egy helyi földbirtokos, Csiba Lajos készítette a két világháború között. Kár, hogy a borítón látható 1930-as felvételen túlmenően, összehasonlításképpen nem került a kötetbe több ilyen felvétel is. Ozogány Ernő sokkal nagyobb szolgálatot tett volna a tudománynak (és Gyökeres Györgynek is méltóbb emléket állított volna), ha a több száz kép közül egyrészt gondosabban válogat, másrészt a kiválogatott képeket (legalább a forrásanyag adta lehetőségeket kihasználva) pontosabban meghatározza (datálás, a képen láthatóak megbízható leírása), harmadrészt a kiválogatott képeket adekvát logikai (kronológiai és/vagy a szokás lefolyását követő) rendben prezentálja.
Most pedig nézzük a bevezető szöveget, amely arra lenne hivatott, hogy a könyv gerincét alkotó fotográfiák értelmezésében az olvasó segítségére legyen. Nincs egyszerű helyzetben sem az értelmezési segítséget kereső olvasó, sem a könyvet értékelni megkísérlő recenzens. Az egymással sokszor csak laza kapcsolatban (illetve éles ellentmondásban) lévő gondolat- és megállapítástöredékeket három nagyobb egységbe tagolta.
Az Előszóban voltaképpen egyrészt amellett érvel, hogy bizony „a szájhagyomány akár ezredévnyi távlatban is megbízható adatszolgáltatásra alkalmas”, komolyan kell tehát vennünk. Ezt a véleményét két érvvel kívánja alátámasztani. Az egyik, hogy a trójai háború helyszínét, Homérosz (szájhagyományon alapuló) művét „útikalauzként” felhasználó, a „homéroszi mű szinte fényképszerű pontossággal rögzített” leírásai alapján „az ásó dilettánsként jellemzett” Heinrich Schliemann valóban megtalálta. Nos, az kétségtelen, hogy kultúránk bizonyos jelenségei, elemei meglepő makacssággal őrződnek meg a kollektív tudatban. Éppen ezért, amíg ellenkezője nem nyer bizonyítást, teljesen kizárni persze semmit nem lehet. Szakmai körökben kering egy anekdota, miszerint dán kutatóknak feltűnt, hogy egy kis falu protestáns templomába menet a helybéliek a templom fehérre meszelt fala bizonyos pontja előtt elhaladva sajátos köszöntő gesztusokat tettek. Később, amikor renoválták a templomot, s leszedték a külső vakolatot, egy régebbi vakolatrétegen egy Szűz Mária-freskóra bukkantak. Azon a helyen, ahol a helybéliek köszöntgetni szoktak a fehér falnak.8 Tanulság, hogy a nagyjából fél évezrede eltüntetett, lemeszelt katolikus szimbólumot a helyi protestáns hagyomány zsigereiben megőrizte, s nem tudván, hogy miért, de a köszöntő gesztust gyakorolták továbbra is, mint katolikus eleik. Nos, nyilván lehetnek ilyen esetek, ezért mondtam, hogy semmit nem lehet kizárni. De ennek ellenkezője is igaz. És a tudományban mégiscsak vannak valószínűségek (amíg nincs teljes bizonyosság). Schliemann annak idején egy jelentős, Kis-Ázsiában azért nem annyira ritka tell-szerű (sokrétegű) települést talált. Mivel akkor úgy gondolta, hogy a 10 fontosabb települési réteg közül a 2. őrzi az ókori Trója maradványait, a többit egyszerűen átvágta, magyarán nem hogy nem foglalkozott velük, hanem sok szempontból elpusztította. Tévedése csak közvetlen halála előtt vált ismertté számára: a homéroszi Tróját ma a 6. réteggel azonosítjuk. Azt is tudjuk időközben, hogy ezt a Tróját földrengés pusztította el. A trójai faló története egyébként vándormotívum, amit Homérosz is alkalmazott. Eszem ágában sincs kisebbíteni Schliemann érdemeit (már azért sem, mivel serdülőkorom pályaválasztásakor éppen az ő példája volt meghatározó számomra), csak arra szeretnék rámutatni, hogy a szájhagyomány, ha tartalmaz is (olykor) történetileg hitelesnek minősíthető elemeket, ezeket körültekintő forráskritikával lehet kinyerni belőle. Ozogány másik érve Claude Lévi-Strauss fellépése és felismerése, miszerint „a primitív gondolkodásnak9 is ugyanaz a struktúrája, mint a modern, tudományos gondolkodásnak” (6. p.).10 Ha Ozogány jól értené Lévi-Strausst, akkor ezt a tételét nem használná érvként az általa survivalként kezelt tejfalui dőrejárás bemutatásához. Lévi-Strauss a vad gondolkodás struktúrájáról, szerkezetéről, működési mechanizmusáról beszélt, aminek megfelelőit felismeri akár a modern tudományos gondolkodásban is, miközben figyelmeztet a meglévő különbségekre is. Ha egy struktúra megegyezik, nem jelenti egyszersmind azt (ahogy azt Ozogány konklúzióként, fájdalmasan általánosítva leszűri), hogy „nem a felejtés és az ebből következő változás tekinthető igazán törvényszerűnek, hanem az ősi értékek megőrzése, ápolása, továbbadása”.
Mint minden kulturális jelenségre, a népszokások rendszerére is a sokszor valóban meghökkentően szívós fennmaradás mellett (vagy ellenében) a történetiség a jellemző. Az tehát, hogy állandóan változnak, alakulnak: miközben bizonyos elemeik kihullanak, újabbakat integrál, s ily módon a szokás akár állandónak is tűnhet, akár egy folyó vize egymástól távoli pontokon vizsgálva (a Duna vize Ulmnál és Komáromnál is Duna-víz, az összetétele a közben befogadott, más-más összetételű mellékfolyók vizének hatására mégiscsak más). Éppen a dőrejárás kapcsán, a Kimerevített hagyomány című tanulmányomban11 volt módomban ezt a jelenséget megvizsgálni: miközben a szervezők ragaszkodnak egy, általuk ősinek gondolt forgatókönyvhöz (Khín Antal 1935-ös leírásához12), a résztvevők igyekeznek időről időre újabb, modernebb elemeket is becsempészni. Amit a szervezők viszont megakadályozni igyekeznek. Ezzel konzerválnak egy állapotot, amely sem nem ősi, sem nem eredeti, hanem történetesen az 1930-as évek közepének dőrejárását képviseli (ha lett volna, mondjuk ötven évvel korábbi leírás, ha egyáltalán akkor már dőrejárás is volt persze, akkor nyilván az lenne az ősi, s az is biztos, hogy más lenne, mint az 1935-ös leírás). Ennyit a felejtés, megőrzés és változás kérdésköréhez.
Még mindig az Előszónál tartva, annak második felében a fényképek szerzőjéről, Gyökeres Györgyről kapunk egy szerethető képet.
A kötet bevezető részének második blokkjában Ozogány Ernő a helyszínnel, Tejfaluval ismerteti meg az olvasót. Noha a szerző afféle megjegyzései, mint „legendateremtő nép a magyar” inkább a nagy magyar mesemondóra, Jókai Mórra hajaznak, s a falu „épített és szellemi hagyatékáról” szólóak inkább félrevisznek, mint előre, egészében mégis fontos népesedéstörténeti tudnivalókat közöl a településről. Megtudjuk belőle például (Bél Mátyás után), hogy a helyi lakosság zömét „innen-onnan összeverődött nemes családok” alkotják. A helyi zsidó közösségről szóló ismeretek sem érdek nélküliek, bár a megjegyzés, miszerint „e népcsoport képviselője sajátos helyi képzettársítás révén a dőrejárásban is felbukkan”, elhamarkodottnak látszik. A farsangi alakoskodó felvonulások közismert alakja, afféle idegenség szimbólumaként, a zsidóé.13
A bevezető tanulmány harmadik része magát a dőrejárást hivatott bemutatni. Ahogy az a fentiekből már kiderült, Ozogány tehát abból indul ki, hogy „a szájhagyomány akár ezredévnyi távlatban is megbízható adatszolgáltatásra alkalmas”, s ennek alapján a tejfalui farsangvégi alakoskodó felvonulás, a dőrejárás, legalábbis annak egy bizonyos rétege, szerinte ősi finnugor örökség letéteményese. Szemmel láthatóan még csak a magyar folklorisztika, egyébként meglehetősen erős farsangkutatási eredményeit (hogy mást ne mondjak, Dömötör Tekla14 vagy Ujváry Zoltán15 munkásságát) sem ismeri. A szomszédos szláv és germán népek kapcsolódó anyagáról már ne is beszéljünk,16 ami pedig ebben az esetben megkerülhetetlen. Ehelyett egy, a maga idejében jelentős, mára viszont lényegében elavult, 1908-ban megjelent, finnugor kitekintésű összefoglalás17 a fő vezérfonala.
De ha közelebb hajolunk témánkhoz, azt is hangsúlyozni kell, hogy természetesen Ozogány Ernő nem az első, aki a tejfalui dőrejárással foglalkozik. Mai tudásunk szerinti a szokás első, értékelhető leírását fentebb már említett munkájában Khín Antal adta 1935-ben. Pontosan négy évtized múltával Marczell Béla, Khín Antalnak gyakran még mondatait is átvéve tért vissza a kérdéshez azzal, hogy a korábbi ismereteket saját hetvenes évek eleji megfigyelésével is kiegészítette.18 Zora Apáthyová-Rusnáková két tanulmányt szentelt a szokás közép-európai összefüggéseinek.19 Jómagam több alkalommal is foglalkoztam a kisalföldi farsangi szokáshagyományok változásvizsgálatának keretében a tejfalui dőrejárás kérdéseivel is.20
Noha Voigt Vilmos egy tanulmányában a magyarországi karnevál-hagyományt és a falusi farsangi szokásanyagot megpróbálja szétválasztani, a valóság az (s erre ő maga is utal), hogy – legalábbis a néprajzi módszerekkel rögzített szokásanyag ismeretében – ezek az elemek a gyakorlatban teljesen összekuszálódtak. Világos, hogy legalább (!) két réteg keveredik itt: „az imitatív és mágikus”, faluhelyen gyakorolt szokások és karnevalisztikus rendezésű, inkább városias felvonulás. Miközben a középkori és kora újkori karneválszerű szokásokról vannak adataink (ha szórványosak is), arról, hogy abban az időben az egyszerű nép miként ünnepelt, sejtelmeink is alig vannak. Rendelkezünk leírásokkal arról, hogy például Mátyás király felesége, Beatrix nővére, Eleonóra ferrarai hercegnő 1489-ben milyen típusú álarcokat rendelt és küldött Magyarországon élő fiának, noha a jegyzék alapján nem mindig egyértelmű, hogy valójában hogyan is nézett ki a maszk.21 A tejfalui dőrék kelléktárában is találkozunk egy olyan típusú álarccal, illetve öltözékkel (fordított ember), amely minden bizonnyal a főúri ünnepségek kelléktárából, tehát karneváli környezetből került népi használatba. Ezzel kapcsolatban Ozogány Ernőnél a következőket olvashatjuk: „A fordított ember – egyértelmű rokonságot mutat a nyugati mítoszok Janus istenével, amely eredetileg a téli napfordulót jelképezte: egyik arcával az egyre csökkenő, másikkal a növekvő nappalok által jelzett évszakra tekintett. Hasonló lehet a dőrejárásban betöltött szimbolikája egy lényeges logikai eltéréssel: miközben visszatekint az előző időre, ellenkező irányban (előre) halad, mivel csak egy arca van, az is hátrafelé néz.” (22. p.). Nos, az igaz, hogy fentebb idézett írásaikban mind Khín Antal, mind Marczell Béla így írják le a dőrejárás fordított emberét, ám az Ozogány által is közölt Gyökeres-képen (99. p.) a fordított embernek egyaránt van előre- és hátranéző maszkja is. Azon a képen ugyan nem látszódik, de az ezredforduló környékén több alkalommal is részt vettem a dőrejáráson, ahol módomban állott megfigyelni,22 hogy nemcsak a maszkja, hanem a cipője orra is előre is és hátra is néz. Tehát a terminológiával ellentétben nem fordított emberről, hanem valóban Janus-arcú emberről van szó. Legalábbis az utóbbi szűk két évtizedben.23
Ozogány különben a dőrejárást lényegében rétegre bontja: a szaturnáliákat idéző alakoskodó felvonulást „kiegészítik azok a mitikus alakok, amelyek részben német (lucák, krampuszok) hatásra terjedtek el, részben pedig az ősi magyar hitvilágot őrzik” (18. p.). A német hatás emlegetése kapcsán csak megjegyzem (bővebb kifejtése már végképp felborítaná az amúgy is botrányosan megdagadt műfaji kereteket), hogy éppen az említett alakok értelmezéséhez érdemes megnézni azokat a szokásokat (jelen esetben a Miklós- és Luca-naphoz kötődőeket), amelyekben ezek központi szerepet játszanak. Úgy tűnik ugyanis, hogy éppen a lucák alakja itt nem német (vagy osztrák), noha teljességgel nem lehet kizárni, hanem sokkal inkább szláv (cseh-morva és szlovák) hatást mutat.24 Visszatérve Ozogány fentebb idézett mondatához, nézzük, hogy folytatja okfejtését: „Ez utóbbi [tehát az „ősi magyar hitvilágot” őrző – L. J. megj.] legjellemzőbb alakja a telet jelképező szalmaember, akit a felvonulás végén elégetnek (sajátos módon a »jelmezbe bújt« sámán-szereplő az utolsó pillanatban megszabadul szerepétől), valamint a természetet szimbolizáló szimki, akinek pusztulását rituális gyilkossággal ábrázolják, viszont csodás feltámadása jelzi az ősmagyar hit szerint elhaló-újraéledő természet örökös megújulását, a várva-várt tavasz eljövetelét.” (18. p.) Nos, azt nyilván senki nem gondolhatja komolyan, hogy a természet csak „az ősmagyar hit szerint” lenne örök körforgásban, s csak a magyarok miatt jönne el a tavasz. Téltemető-tavaszváró és -köszöntő szokások garmadája ismert lényegében az egész világból. Ahogy a fentebb bemutatott maszkok és rítus is megvan (hogy messzebbre ne menjünk) a velünk szomszédos népeknél, németeknél, lengyeleknél, cseheknél, szlovákoknál.25 A farsangvégi, vénleánycsúfoló (Európa-szerte elterjedt) tuskó-, rönk- vagy csökhúzás szokásához csak annyit jegyeznék meg, hogy az a bizonyos (jelképes vagy valódi) fatönk, amit vagy a pártában maradt lányoknak kellett az utcán végighúzniuk, vagy a felvonulás szereplői tették ezt meg, nem okvetlen a meddőséget jelképezi, ahogy arra Ozogány Ernő egy, a „meddőséget jelképző csökre” vonatkozó megjegyzése utal. A részletesebb taglalás nagyon messzire vezetne, de annyit azért megjegyzek, hogy a szakirodalom ezt rítust inkább a termékenységszimbolikával hozza kapcsolatba.26 Jómagam a tejfalui dőrejárás alkalmával egy fallikus szimbólummal ellátott csököt fényképeztem, s ez éppenséggel nem a meddőségre, hanem éppenséggel a termékenységre utal.27

Egy-egy nép népi kultúrájának szerves részét képezik mindazon jelenségek, amelyek (függetlenül attól, hogy eredetileg honnan származtak) átmentek egy bizonyos szűrőn, s az adott nép azokat a magáénak érzi. Így lett a magyar népi kultúrának is szerves része a karácsonyfa-állítás szokása, a nyuszi által hozott húsvéti piros tojás hiedelme vagy újabban az adventi koszorú. A farsangi ünnepkörrel kapcsolatban semmilyen tudományos érv nem indokolja honfoglalás előtti, régebbi magyar tradícióra gyanakodni; e szokások egyértelműen a középkor folyamán kerültek a magyar hagyományba. Miközben lehetnek (és vannak is) olyan elemei, amelyek valóban több ezer éves múltra tekintenek vissza (bizonyos termékenységvarázsló rítusok), de ezek nem egy nyelvcsalád, hanem az emberiség, de legalábbis Eurázsia közös kulturális rétegébe tartoznak.
A közös európai hagyománykörbe tehát szervesen illeszkedő, annak egy sajátos helyi variánsát megtestesítő dőrejárás ma a tejfaluiak elidegeníthetetlen farsangi szokását jelenti. Még akkor is, ha az Ozogány Ernő által ötletszerűen előkapkodott őstörténeti vonatkozások távolról sem állják meg a helyüket. Az, hogy egy adott szokás fenntartói, éltetői, tehát az a társadalmi közeg, amelyben a szóban forgó szokás él, azt először is saját magukénak, másodszor meg nemzetinek, tehát magyarnak tudják (hiszik?), teljesen rendben van. Sőt még az is rendben van, hogy ha valaki erről a jelenségről ír egy könyvet, s ugyanezt gondolja róla, tehát a könyvet is ebben a szellemben írja meg. Feltéve, ha nem adja ki magát etnológus szakembernek. Magam viszont, aki etnológusnak, sőt, ami még rosszabb, folkloristának szeretem magamat meghatározni, ha erről a könyvről véleményt mondok, azt nem tehetem másként, csak a szakmám szabályainak megfelelő elemzéssel alkotott végkövetkeztetések kimondásával. És ebben emóciók, nemzeti érzelmek nem írhatják felül a tényeket. Sok bizonytalansági tényező nehezíti a folklórjelenségek megítélését, de azért vannak szilárd pontok, illetve olyan adatok, amelyeket nem lehet önkényesen megkerülni vagy szemezgetni belőlük…

Haman, Brigitte: Der Erste Weltkrieg. Wahrheit und Lüge in Bildern und Texten. Mit 424 farbigen Abbildungen

Elsősorban az utóbbi két évtizedben jelentősen megnőtt azoknak a tudományos kiadványoknak a száma, amelyek már új aspektusból közelítették meg és dolgozták fel a különféle történelmi eseményeket, köztük az első világháború történéseit is. Ezek közé tartozik Brigitte Hamann – még az első világháború kitörésének 90. évfordulója alkalmából megjelent – kötette is, amelyet a centenárium alkalmából 10 év elteltével újból kiadtak. Ennek köszönhetően olyanokhoz eljut majd a kötet, akiknek az első kiadás elkerülte a figyelmét. A szerző több éven át tanulmányozta és gyűjtötte a háborús propaganda céljával kiadott képeslapokat, plakátokat, karikatúrákat, korabeli illusztrációkat és egyéb képanyagot, s ezek alapján rekonstruálta az első világháború időszakát a mindennapok történéseire helyezve a hangsúlyt. A különféle képekhez tartozó szövegek segítségével rekonstruálja a háború mindennapjait, s ahogyan már a kötet címe is jelzi, párhuzamba állítja a háborús propaganda hazugságait és a valós történéseket.

Hedwig, Andreas szerk.: Die Brüder Grimm in Marburg. Marburg: Hessisches Staatsarchiv

A nemzetközi Grimm-irodalom mára gyakorlatilag áttekinthetetlen. Nemcsak maguknak a Grimm-műveknek28 jelennek meg egyre újabb és újabb (válogatott, teljes, kritikai stb.) kiadásai, különféle földrészeken, különféle nyelveken (még angolból németre fordított is létezik!), hanem az azok kultúrhistóriai hátterének feltárásaként, folklorisztikai, esztétikai, pedagógiai, didaktikai, lélektani stb. értelmezéseként, elemzéseként született tanulmányok, könyvek száma is folyamatosan bővül. Ez a gyarapodás „normálmenetben” is érzékelhető, a különféle kerek (vagy annak kikiáltott) évfordulók aztán nagyokat löknek rajta. Egy ilyen jubileum, a Grimm testvérek fő- (vagy inkább: legismertebb) műve, a Kinder- und Hausmärchen (a továbbiakban KDH) első kötetének első kiadása óta eltel két évszázad 2012-ben.
Jacob Grimm (1785–1863) és Wilhelm Grimm (1786–1859) életében kulcsfontosságú szereppel bírt Marburg városa (1802–1806 között ott folytatták jogi tanulmányaikat, a KDH összeállításhoz tett első lépések terén is meghatározóak voltak a marburgi évek), így nem véletlen, hogy a hesseni város különféle intézményei az egyes Grimm-évfordulók kapcsán mindig kitesznek magukért. Kiállításokat és/vagy konferenciákat, az ezekhez kötődő tanulmányköteteket jelentetnek meg, s azon sem csodálkozhatunk, hogy éppen itt, a Philipps Egyetem Európai Etnológiai Tanszékéhez kapcsolódóan található a Központi Német Népmesearchívum (Zentralarchiv der deutschen Volkserzählung)29 is. Mindemellett a turistacsalogató marburgi várospolitikában is fontos szerepet kapnak a Grimm testvérek egykori ott-tartózkodásához kapcsolható (vélt és valós) helyszínek.
A 2012/2013. jubileumi évekre30 időzítve is több rendezvény valósult meg Marburgban.31 Most mindössze a marburgi Hesseni Állami Levéltár által rendezett kiállításra, az abból kinőtt konferenciára térek ki, illetve a mindkettő kézzelfogható eredményével, az előadások anyagát és a kiállítás katalógusát egybefogó, Andreas Hedwig, a levéltár igazgatója által szerkesztett kötettel foglalkozom valamivel részletesebben.
Azt, hogy a marburgi Hesseni Állami Levéltár a Grimm-kutatás egyik első számú helyszíne, jól reprezentálja a levéltárban 2012-ben megvalósított kiállítás is, amely a Grimm családhoz kapcsolható dokumentumokba nyújtott (sőt, a most szóban forgó kötet katalógusrészének köszönhetően maradandóan is nyújt!) bepillantást. Nagyobb tematikai egységekben (A származás, gyerekkor, ifjúság; A család; Stúdium; Hivatás és politika; A képviselő; Utóélet: Hanau; A Mű) végigkísérhetjük a két „nagy Grimm”, Jacob és Wilhelm életútját, tudományos pályafutását, ám mindezt a család kapcsolatrendszerébe ágyazottan. A kiadványban is nagyon jó minőségű (értsd: olvasható) reprodukciók hozzák a mai kor emberéhez karnyújtásnyi közelségbe a német tudományosság e két prototípusának mindennapjait.
A kiállításhoz kapcsolódó konferencia tanulmányok formájában is elkészült előadásai az élet és a mű, illetve az életmű egy-egy szeletét, aspektusát veszik górcső alá. Steffen Martus, a nemrégiben ismét megjelent átfogó Grimm-biográfiája32 eredményeire támaszkodva a KDH kapcsán azt a munkaerkölcsöt (munkabírást és intenzitást), annak gyökereit, társadalmi hátterét elemzi, amely a Grimm testvérek tevékenységét általában is jellemezte (Forschung aus dem Geist Marburgs: das Arbeitsethos der Brüder Grimm und die „Kinder- und Hausmärchen”). Marita Metz-Becker egy képzeletbeli (az említett konferencia során meg is valósult) városi sétát imitálva a helyi Grimm-emlékhelyeket veszi számba tanulmányában (Die Brüder Grimm in Marburg. Ein „romantischer Stadtspaziergang”). Hasonló zsánerű Stephan Bialas-Pophanken írása (Wo wohnten die Brüder Grimm in Marburg? Von „alten und neuen Mythen” hessischer Grimm-Forschung), amelyben a korábban is ismert és az azóta felbukkant adatok, főleg a Grimm-levelezés újraértelmezésével, a korábbi feltételezéseket cáfolva a fivérek marburgi lakhelyét azonosította be.
Siegfried Becker tanulmányában, a kutatás eddigi eredményeit kritikusan felülvizsgálva, a Grimm testvérek mesegyűjteményének marburgi gyökereit, a biztosan marburgi adatközlőket keresi, a Marburgban feljegyzett meséket kísérli meg beazonosítani (Gab es Marburger Beiträger zu den „Kinder- und Hausmärchen”? Zur Frage der Lokalisierung von Märchenfiguren und Märchenerzählern). Levéltári adatok, kortársi feljegyzések, levelezések tükrében kísérli meg kideríteni, hogy voltak-e egyáltalán a Grimm testvéreknek marburgi mesemondóik, s ha igen, akkor azok kik voltak? Hosszas elemzés után arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a szakirodalomban tradálódó mitikus „marburgi mesemondó asszony” (Marburger Märchenfrau) személye a rendelkezésre álló adatok alapján nem azonosítható be. A KDH egyik legismertebb meséjéről, a Hamupipőkéről viszont sikerült bebizonyítania, hogy első lejegyzése Marburghoz köthető. A szerző meg is jegyzi, csodálkozik, hogy az amúgy rendkívül „szorgalmas és serény” marburgi turizmusipar éppen ezt a tényt még nem használta fel idegenforgalmi reklámcéljaira.
A Grimm család hagyatéka (nem számítva ide az általuk elküldött levelek szétszórt lelőhelyeit) ma alapvetően öt városra, illetve hat intézményre összpontosul (Berlin: Állami Könyvtár és a Humboldt Egyetem Könyvtára; Haldensleben: múzeum; Kassel: Tartományi Könyvtár; Marburg: Hesseni Állami Levéltár; Krakkó: Jagelló Könyvtár).33 Klara Deecke a Grimm-hagyaték(ok) sorsát nyomon követő dolgozatában (…jede Familie sollte ihr Archiv haben. Die Grimm’sche Nachlasspolitik und der Bestand 340 Grimm im Staatsarchiv Marburg) ezt az állapotot drámainak, azon belül tragikomikusnak minősítette. Miközben nagyon örvendetes, hogy a család (és itt nemcsak Jacob és Wilhelm Grimmről van szó, hanem szüleik, testvéreik, gyerekeik és azok hozzátartozói hagyatékáról) ilyen óriási mennyiségű archiváliát hagyott az utókorra, rendkívül sajnálatos, hogy ez a hagyaték földrajzilag ilyen nagy szórásban őrződött meg. A tanulmány az 1954-ben a Hesseni Állami Levéltár állományába, került (állományszám: 340.) Grimm-hagyaték előéletéről, összetételéről, perspektíváiról ad tájékoztatást. Csak néhány számadat: több mint 6000 levél, 600 könyv, 330 kézirat, 250 vegyes nyomtatvány, 250 kép, csaknem 500 névjegykártya stb. található ebben a gyűjteményben. Nagyobbik része a művészettörténész és publicista, Herman Friedrich Grimmhez (1828–1901), Wilhelm fiához kapcsolódik, s csak kisebbik hányada köthető a mesegyűjtő és -publikáló testvérpárhoz. Mivel olyan nagy az érdeklődés iránta, a Hesseni Állami Levéltár a közeljövőben tervezi a teljes Grimm-hagyaték digitalizálását és online formában való hozzáférhetővé tételét. Szintén a marburgi levéltár anyagára támaszkodva fogalmazta meg mondanivalóját Gerd Sollner (Märchen und Essen. Zur Rezeptsammlung der Henriette Dorothe Grimm), aki Wilhelm Grimm feleségének a hagyatékban fellelhető ételrecept-gyűjteményébe enged bepillantást. A továbbiakban a Grimm-mesék egyik marburgi illusztrátora, a részint szecessziós képzőművészként számon tartott Otto Ubbelohde (1867–1922) tevékenységét, a KDH 1907–1909-es jubileumi kiadásának sikerében betöltött szerepét taglalja Ludwig Rinn (Die Bilder Otto Ubbelohdes zu den „Kinder- und Hausmärchen” der Brüder Grimm).
A KDH megjelenése 200. évfordulója kapcsán egyetemi hallgatók egy projektmunka keretében kiállítást készítettek el, amely a „Valódi hesseni? – Vidék élet mese” címet kapta, és a Grimm-év keretében a marburgi Várkastély kiállítástermeiben volt látható. Christina Schlag tanulmányában („Echt hessich? – Land Leben Märchen”. Eine Ausstellung anlässlich des 200jährigen Jubiläums der „Kinder- und Hausmärchen” der Brüder Grimm) a kiállítás tanulságait foglalja össze. Maga a cím a KDH első kiadása előszavának egy megjegyzésére utal, miszerint az ott közreadottak eredeti, valódi hesseni mesék. A második kiadás előszavából ez a megjegyzés viszont már kikerült, hiszen időközben a gyűjtők felismerték, hogy számos mese francia eredetű, s akkorra az is nyilvánvalóvá vált, hogy sok, németül előadott mese időközben elnémetesedett hugenotta francia eredetű adatközlőtől származik. A kiállítás készítői azért is teszik fel ezt a kérdést, mivel ennek ellenére Hessenben (és konkrétan Marburgban) idegenforgalmi húzóerőként kamatoztatják az „eredeti, valódi hesseni” Grimm-meséket. A mesék térséghez kötésében különben meghatározó szerepe volt Otto Ubbelohdenak, aki a fentebb már említett, rendkívül népszerűvé vált kiadást illusztrálta, s ott nemcsak alakjait öltöztette sorra hesseni viseletbe, hanem a jelenetekben látható településrészletek is a hesseni építészet sajátosságait hordozták magukon. A kiállítás öt egységbe, modulba tagolva egyrészt a meseillusztrációk szerepét a mesék lokalizálása terén, másrészt az erdő megjelenési formáit, harmadrészt a szegénység és gazdagság ábrázolásának a módját, negyedrészt a mese és a valóság kérdését, s végül, ötödrészt az emberi élet átmeneti szakaszainak visszatükröződését a Grimm-mesék világában vizsgálta és mutatta be. Maga a kiállítás nem lehetett szokványos, hiszen a látvány mellett hang- és szageffektusokkal is hatni igyekezett a nézőkre, akiket ráadásul a tárlat bizonyos pontjain aktív együttműködésre inspirált.

Patka, Marcus G. Hrsg.: Weltuntergang. Jüdisches Leben und Sterben im Ersten Weltkrieg

Az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából nyitották meg Bécsben a zsidó múzeum nagyszabású kiállítását, amely a zsidóság háborús szerepvállalását mutatta be különféle aspektusokból, s egyben azt is, milyen hatással volt a nagy világégés az Osztrák-Magyar Monarchia zsidóságára.
Az elő világháború vége felé, de elsősorban a békekötést követően terjedt el az a vélekedés, miszerint a zsidók voltak az okai a vereségnek, illetve hogy a zsidók gyávák voltak, s nem vették ki a részüket a háborúból. Ez a nézet bizonyos körökben a mai napig szívósan tartja magát annak ellenére, hogy a történetkutatás már régen megcáfolt ezt az állítást, s a bécsi kiállításhoz kapcsolódó kötetben szereplő írások is ezt támasztják alá. Fontos hangsúlyozni, hogy a szerzők nem csupán Ausztriára és Bécsre fókuszálnak, ezáltal jó kiindulási alapot nyújthatnak a zsidóság és az első világháború viszonyát vizsgáló azon kutatóknak is, akik az akkori Magyarország területén élő zsidók szemszögéből vizsgálják első világháborús szerepvállalásukat, vagy pedig a hátországban élő zsidók mindennapjait.
Danielle Spera bevezető írása (Mutig hinaus für Kaiser und Vaterland) rövid összefoglalást ad a kötetben szereplő tanulmányok témáiról, amelyeket három tematikus blokkba soroltak: 1. Zsidó katonák (Jüdische Soldaten), 2. Jeruzsálem 3. Háború utáni időszak (Nachkrieg).
Az első blokkot David Rechter tanulmánya (Die grosse Katastrophe: die österreichische Juden und der Krieg) nyitja, amelyben többek között a zsidók első világháborús szerepvállalását tárgyalja (a k.u.k hadseregének kötelékében 300 000 zsidó katona szolgált), kitérve a Monarchiával szemben álló fél oldalán harcoló zsidókra is, valamint a galíciai sokezer menekülttel kapcsolatos problémákra.
Gerhard Langer („Krieg” in der jüdischen Religion) a háborúnak zsidó tanításra, valamint a vallási törvényekre gyakorolt hatását tárgyalja, illetve áttekintést nyújt a témával kapcsolatban született írásokról, amelyek elsősorban az ötödik, a „Ne ölj!” parancsolat háborús helyzetből adódó megszegésének kérdésével foglalkoznak.
A bécsi zsidóság felemelkedése és hanyatlása (Aufstieg und Fall des Wiener Judentums) a témája Robert Wistrich tanulmányának, amelyben a város zsidósága történetét vázolja fel a legfontosabb események, illetve a zsidóság Bécs gazdasági, kulturális és társadalmi, valamint politikai életében betöltött szerepét elemzi. A szerző kitér többek között a cionizmusra, valamint bécsi és galíciai zsidó nacionalizmusra is.
Erwin A. Schmidl írásában (Jüdische Soldaten in der k.u.k. Armee) a zsidó katonáknak a monarchia hadseregében betöltött szerepét, Werner Bergmann pedig különféle illusztrációk segítségével az első világháborúban harcoló zsidó katonákról kialakított antiszemita képet (Das antisemitische Bild vom jüdischen Soldaten von der Emanzipation bis zum Ersten Weltkrieg – am deutschen Beispiel), Peter Steiner az osztrák-magyar hadsereg szervezeti felépítését (Die organisatorische Dreiteilung der „Bewaffneten Macht Österreich-Ungarns”), Dieter J. Hecht a monarchia hadseregének hadsereg kötelékében tevékenykedő tábori rabbik tevékenységét (Feldrabbiner in der k.u.k Armee während des ersten Weltkriegs) mutatja be, Peter Steiner pedig a tábori rabbik névsorát is közli (Namenliste der Feldrabbiner in der österreichisch-ungarischen Armee des Ersten Weltkrieges). A császári hadseregben szolgáló muszlim vallású katonákról (Muslimische Soldaten in der k.u.k Armee) Christopher Neumayer ír, s Tristan Loidl első tematikus blokkot záró írásának témája az első világháborús kitüntetések és rangjelzések (Auszeichnungen und patriotische Abzeichen im Ersten Weltkrieg).
A második blokkban három írás szerepel. Robert Tarek-Fischer egy monarchia párti palesztinai zsidó („Die einzige Kolonie unserer Monarchie” – das Schicksal der jüdischen Schutzgemeinde in Palästina) kolónia történetét, Sajó György és Robert-Tarek Fischer az osztrák-magyar császár szentföldi zsidó katonáinak történetét (Die jüdischen Soldaten des Kaisers im Heiligen Land), Yosef Charny pedig a palesztinai, a szíriai brit és az oszmán fegyveres erők kötelékében szolgáló zsidó katonák szerepét (Jüdische Soldaten in den britischen und osmanischen Steritkraften in Palästina und Syrien im Ersten Weltkrieg) taglalja.
A háborút követő időszak történései a témája a harmadik tematikus blokknak. Albert Lichtblau a Galíciából és Bukovinából Bécsbe menekült zsidókkal, azok beilleszkedésével/kívülállásával, foglalkozik, számszerűsítve, hogy 1914 októberétől 1919 februárjáig évente hány menekült érkezett (Zufluchtsort Wien: Jüdische Flüchtlinge aus Galizien und der Bukowina). Gabriele Kohlbauer-Fritz a galíciai és bukovinai zsinagógák és a zsidó kultúrkincs elpusztításáról, lerombolásáról szól (Die Zerstörüng von Synagogen und jüdischem Kulturgut in Galizien und in der Bukowina), Evelyn Adunka témája a Bécsi Zsidó Hitközség és a Zsidó Tanács háborúban kifejtett karitatív tevékenysége (Die Israelitische Kultusgemeinde und der Jüdische Nationalrat), Michaela Raggam-Blesch a zsidó nők háború idején végzett tevékenységét (Jüdische Frauen im Krieg), Eleonore Lappin-Eppel pedig a bécsi zsidó ifjúsági mozgalmak első világháború előtti történetét tárgyalja (Aufbruch der Jugend: Wiener /jüdische/ Jugendbewegungen vor dem Ersten Weltkrieg). Alfred Stalzer a háború után megalakult tanácsköztársaságról, és a bécsi zsidók ebben betöltött szerepéről (1918 – ein Ende ohne Anfang? Raterrepublik versus parlamentarische Demokratie), Marcus G. Patka az osztrák pacifisták első világháborús tevékenységéről nyújt áttekintést (Organisiert die Welt! Östereichische Pazifisten und der Erste Weltkrieg). Gerald Lamprecht az Ausztriai Zsidó Frontkatonák Szövetsége 1932–1938 közötti tevékenységébe (Erinnerung an der Krieg: der Bund Jüdischer Frontsoldaten Österreichs 1932-bis 1938) nyújt bepillantást. A sort Paul Rachler írása zárja, amelyben az ausztriai zsidó katonák útját/sorsát vázolja fel az első világháborútól az Izrael megalapításáig (Lebenwege österreichischer jüdischer Soldaten von Ersten Weltkrieg bis zur Gründung Israels).
A kötet mellékletében több ismert zsidó katona részletes életrajza is olvasható. A kötet végén a felsorolt témákhoz kapcsolódó bibliográfia, illetve névmutató is található. A kiadványt több mint 500 illusztráció teszi még értékesebbé.

Rad vojvođanskih muzeja

A folyóirat – kezdetben évkönyv – megjelenését az újvidéki székhelyű Vajdasági Múzeum kezdeményezte, indította el 1952-ben. Igaz, hogy az újvidéki intézmény gondozásában jelent meg, de kezdettől fogva a tartomány területén működő múzeumok és intézmények tudományos fóruma, az ott dolgozók egyik legfontosabb publikációs lehetőségét jelentette a periodika.
A folyóirat első tíz esztendejében évkönyvként jelent meg. 1964-től 1978-ig, elsősorban pénzügyi nehézségek miatt több kettős szám látott napvilágot. A következő három évben sikerült pótolni a lemaradásokat és rendszeressé tenni a megjelenést.
A 26. számtól – mint az az intézmény honlapján34 olvasható – megváltozott a folyóirat szerkesztéspolitikája, a szövegeket nem múzeumi osztályok, hanem a tematika szerint csoportosították. Ettől a számtól változott meg a tanulmánycímek nyelve is. A korábbi francia helyett angolra váltottak. Majd a 28. számtól a tartalomjegyzék már szerb, angol és német nyelven jelenik meg.
1992-ben létrejött a Vajdasági Múzeum, és ekkor megváltozott a folyóirat neve is: a Rad Muzeja Vojvodine azt sugallja, hogy a továbbiakban csupán egyetlen intézmény szakfolyóirata.
Igen nagy számban jelentek meg régészeti és numizmatikai tanulmányok a folyóiratban szinte az egész tartomány területéről (Versec, Óbecse, Pancsova, Futak, Sztárcsova, Mitrovica, Hódság, Gombos, Monostor, Mozsor, Zombor, Gáj, Herkóca, Újvidék, Mohol, Ada, Keresztúr, Feketetó, Csóka, Tiszaszentmiklós, Szalánkemén, Gájdobra, Kovin, Bácsföldvár, Antalfalva, Vajszka, Zenta, Aracs, Karlóca, Törökbecse, Perlasz, Ruma stb.) A szerzők 1952 és 2008 között 276 tanulmányt közöltek. Ezek között nem kevés az angol és német nyelvű összefoglaló tanulmány egy-egy nagyobb témában.
Igen jelentős számban találhatók könyvismertetések (53), melyek szintén régészek tollából valók és azt mutatják, hogy a kezdetektől igyekeztek kitekinteni a teljes tudományos palettára Európában.
A geológia (4) és a biológia (30) tárgykörében viszonylag kisszámú tanulmány és ismertetés (22) jelent meg. Az antropológia is hasonló arányban (21) van jelen ebben az időszakban.
A néprajzi tanulmányok (51) igen széles skálán mozognak, és a tartományban élő népek valamennyiének néprajzából adnak ízelítőt. A szerzők között olvashatjuk Beszédes Valéria, Bóna Júlia, Bandić Dušan, Bosić Mila, Bošković Milica, Budišin Gavro, Višekruna Danka, Vlahović Petar, Grubić Rajko, Degrel Stevan, Dimitrijević Sofija, Dražić Jovanka, Drljača Dušan, Đorđević-Crnobrnja Jadranka, Đurić Marija, Evinger-Kovačević Katika, Živković Olivera, Ilić Arsen, Idvorean Stefanović Bratislava, Jakovljević Andrija, Jovanović-Venčanski Dragana, Jovanović Rada, Jovanović Radovan, Katona Pál, Király Ernő, Kovačev Olga, Krel Aleksandar, Latinović Dragana, Mamužić Ratko, Maluckov Marija, Marjanović Vesna, Marjanović Miloš, Marčetić Milorad, Međeši Ljubomir, Miletić Gordana, Milosavljević Milivoje, Milošev Milan, Milutinović Vera, Mišković Gliša, Mladenović Olivera, Nikolić Rajko, Novaković Katarina, Petrović Kosta, Popov Mile, Radan Mila, Radisavljević Katarina, Radulovački Ljiljana, Simić Marina, Stefanović Aleksandar, Stojanović Marija, Stojković Draginja, Tkalac Krunoslav, Trifunović Ljiljana, Filipović Leposava, Filipović Milenko, Hedesan Otilija, Šekarić Bogdan, Šulman Mirko nevét. Néhány tanulmány címe: Az ördög a pravoszláv népnél, Az apatini cigányok oázisa, Zombori temetők síremlékei, A horgosi paprikatermesztés és feldolgozás, Halászati eszközök a Vajdaságban, A víz szerepe a szerbek halotti szokásaiban, A szerbek házasodási szokásai a Bánságban, Kenyérsütés Szabadka környékén, Aratási szokások Muzslán, Iparosok és kereskedők Zrenjaninban, Zrenjanini méhészet, A Pancsova melletti csángó-magyarok népszokásai, Kötélgyártó mesterség Mitrovicán, Jegykendő a vajdasági magyaroknál, Halászat és halászati eszközök a Temesen, Kazánkovácsok Versecen, Észak-kelet-Bánság juhászata, Szarvasmarhatartás Észak-Bánságban, Olajütő Uljmban, Mézeskalácsformák Vajdaságból, Szélmalmok Jugoszláviában, Észak-bánsági lakodalom, Mitrovicai papucsosok, A ház és berendezése Észak-Bánságban, Üvegikonok a vajdasági szerbeknél, Leányvásár, Szabadkai céhek szokásai stb.
A néprajzosok is nagy gondot fordítottak az újabb szakmai eredmények szemlézésére (96), így igen széles skálán mozgott a könyvismertetések száma.
A történelmi tárgyú cikkek száma (175) igen magas, ahogyan a könyvismertetéseké is (89).
A művészettörténet tárgyú cikkek (79) és ismertetések (8) viszonylag kis száma alulreprezentálttá teszi a szakágat.
A muzeológia külön besorolást kapott (23) és az ismertetésekkel (33) együtt folyamatosan jelen van a folyóiratban, ahogyan a múzeumpedagógia (8) és e tárgyú ismertetések (2) is.
Konzervátori és műemlékvédelmi tárgyú cikkek (19) és ismertetések (1) is találhatók a periodikában.
Külön fejezetet kapott a múzeumi élet és a galériák tevékenysége. A múzeumok kiállító tevékenysége és szakmai-szervezeti fejlődése sok cikk (188) témája. Mindezek mellett külön fejezetek tárgyalják az egyes múzeumi gyűjtemények történetét, fejlődését.
Áttekintésünket 2008-al zárjuk, eddig készült el a periodika bibliográfiája, amely a Vajdasági Múzeum honlapján olvasható.

Silling István: Szenttisztelet és népi vallásosság a Vajdaságban. Különös tekintettel a nyugat-bácskai emlékművekre és kölcsönhatásokra. Válogatott tanulmányok

Silling István konok módszerességgel dolgozza fel (dokumentálja, prezentálja, értékeli) szűkebb pátriája, Nyugat-Bácska (tágabban a Vajdaság) népi vallásosságának különféle megnyilvánulási formáit. Ezek között is elsőrendűen a szakrális kisemlékek egyes típusait, a hozzájuk kapcsolódó kultusznak a levéltári és recens anyag felhasználásával történő bemutatásával. Tanulmányait most már évtizedek óta hazai és külföldi szaklapokban, tanulmánykötetekben (és hát saját kötetekben35) publikálta. Most egy kötetre valót válogatott össze a népi szakralitáshoz kapcsolódó írásaiból. Az itt is olvasható fontos tanulmányaiban adta közre például az elmúlt, talán két-másfél évtizedben a Nepomuki Szent János, Szent Flórián, Szent Antal, a pestisszentek (Szent Sebestyén, Szent Rozália), a szőlőhegyi védőszentek (Szent Orbán, Szent Donát, Szent Trifun) vagy Szent Vendel bácskai emlékeihez, kultuszához kapcsolódó kutatási eredményeit, vagy a szentsír tiszteletről, Szent Anna kultuszáról, a nyugat-bácskai Jézus Szíve-kultuszról (és még sorolhatnám) írott tanulságos sorait. Úgy tűnik, a kötet komplexitásra törekszik, igyekszik a szerzőnek e viszonylag jól behatárolható, ám mégis rendkívül sokrétű és sokszínű kutatási eredményeit a lehető legteljesebben (ha nem is hiánytalanul, hiszen válogatásról van szó!) prezentálni.
Silling István kutatói habitusára jellemző, hogy két lábbal áll a valóság talaján. Nem teóriákat gyárt, hanem a konkrét hazai (értsd: bácskai) anyagra támaszkodva (ez lehet valamilyen kézzelfogható objektum, szakrális kisemlék, lehet levéltári anyag vagy az adatközlők emlékezete, illetve Silling saját megfigyelése), szóval konkrét hazai anyagra támaszkodva nyújt az általa épp kiválasztott témáról pontos és megbízható képet. A sokvallású, soknemzetiségű Vajdaságban az ebből adódó (vallási és etnikai) kapcsolatrendszerek (vagy éppenséggel azok hiánya) vizsgálata, megfigyelése, értelmezése is rendkívül fontos. Silling István publikációiban ennek a problematikának is jól artikulált kérdésfelvetéseire, megbízhatóan dokumentált lenyomataira és továbbgondolkodtató válaszkísérleteire találunk (épp ezért kicsit hiányolom, hogy jelen gyűjteménybe nem sorolta be például a szerb vodicákról írott szép dolgozatát36).
Noha Silling István itt olvasható tanulmányai a kutatás számára lényegében eddig is hozzáférhetőek (és idézhetőek) voltak, de annyira szétszórtan, hogy valóban komoly utánjárást igényelt az összeset előkeresni és összefüggéseikben együtt is látni.37 Ezért is tartom rendkívül szerencsésnek, hogy az újvidéki Forum Könyvkiadónak és a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek köszönhetően mód nyílott e dolgozatok együttes megjelentetésére, ami nemcsak a vajdasági, hanem az egyetemes magyar és (legalább képanyag révén) a nemzetközi vallásetnológiai kutatások nagy nyereségének számít.

Vajda András: Az írás és az írott szó hatalma. Az írás a mindennapokban egy Maros megyei településen

A francia íráskutatás (paleográfia) mutatta ki, hogy az írás nem pusztán irodalmi tevékenység vagy forrásteremtés, hanem társadalmi tény. „Még a szobája intimitását élvező naplóíró tevékenysége is társadalmilag beágyazott, az őt körülvevő mikro- és makrokontextus által meghatározott, arra reflektáló tevékenység.” (Vajda 2013, 10)38 Az íráskutatás figyelme ezért az írott szövegek fizikai valóságánál tágabb területet ölel fel, az írásbeliség valamennyi kontextusát (motiváció, keletkezés, használat, hatás, író, írásgyakorlat, tartalom) egyaránt vizsgálat tárgyává teszi. Maga a történetírás is e médium terméke, azaz az íráshasználat elterjedése előfeltétele volt a történelmi tudat létrejöttének.39 Ezért az írásról való reflexióink lényegében egyenértékűek a történelemről és egyáltalán a narratívumról való gondolkodással – az írás történelme, a történelem metatudományaként, egyrészt a történelem létrehozásának hátterét is megvilágítja, másrészt annak forráskritikáját is megvalósítja.
Ezért lehetséges, hogy egy ez idáig néprajzi szempontból kevésbé ismert Maros megyei település teljes modern kori történelme rekonstruálható a falu írásos hagyatékának elemzésével. Vajda András könyvében szülőfaluját, Sáromberkét mutatja be a nyilvánosságnak. A szerző módszere a kutatás előkészítő szakaszában inkább a résztvevő megfigyelés40 volt, később pedig a megfigyelőként résztvevő, sőt az emlékező megfigyelő szerepét vállalta magára. Vajda nem titkolja, hogy „bennszülött etnográfus”-ként nem annyira a kulturális távolságok leküzdése, hanem éppen az ismerősség jelentett kihívást számára a kutatásban.
A kötet körülbelül kilencévnyi anyaggyűjtés, kutatómunka és több évtizedes falusi szocializáció eredményeit összegzi.41 A kutatás forrásanyagát eredetileg tíz parasztirattár jelentette. A könyv ezt az óriási anyagot három irattárra szűkítette, de ez nem jelentett veszteséget a kutatás szempontjából, hiszen a dokumentumok – 1131 irattal – így is képviselik a többi irattárra jellemző irattípusokat. Vajda emellett áttekinti a református egyház, az iskola, a művelődési ház levéltárának iktatott és nem iktatott dokumentumait,42 illetve a falu történetére vonatkozó forrásokat. A feldolgozás szempontja között volt 1. az adott szöveg vagy írás konkrét fizikai megjelenése, „szövegtárgy”43 mivolta; 2. a szöveg tipológiai, rendszerszerű besorolhatósága; 3. elkészítésének eredeti vagy későbbi kontextusában létrejövő rítusa(i); 4. a szöveg történeti jellege. Az agyagok jellegétől függően Vajda felhasznál tipológiai, kvantitatív, tartalom- és kontextuselemző módszereket, valamint segítségül hívja az ún. beszélés néprajza, illetve a magyar néprajztudományban kiemelkedő szerepnek örvendő élettörténet-kutatás eszközeit. A paleográfiai vizsgálat időkerete a 19. század végétől egészen a 2000-es évek elejéig terjed, pontosan azt időszakot felölelve, amikor a faluban az írás egyre szélesebb körű használata, majd hétköznapivá válásának folyamata lezajlott.
A könyv első fejezete a kutatást megalapozó általános kérdéseket tisztázza.
A kutatás tágabb kontextusát, azaz a falu történetét, kulturális és infrastrukturális jellegzetességeit ismerhetjük meg az ezt követő részben. Egyrészt azért van erre szükség, mert a társadalmi, gazdasági, kulturális jelenségek szorosan összefüggenek az irattermelés és az íráshasználat intenzitásával; másrészt azért, mert a kontextusvizsgálat tudományos módszere az ún. kontextuális fordulat óta nem képzelhető el az adott korszakhoz kötött általános keretek, a társadalmi-történeti és földrajzi paraméterek ismerete nélkül.44
Sáromberke az egykori Torda vármegye és Marosszék határában terül el, Marosvásár-helytől tizennégy, Szászrégentől tizennyolc kilométer távolságban. A Teleki család lélekszámának növekedése révén, gróf Teleki Sámuel életében, a 18. században vált önálló birtokközponttá. Néprajzi szempontból egy ún. kontaktzónában fekszik, a Székelyföld és a Mezőség közötti területen.45 A falu közepes méretű, besorolását tekintve a romániai településrendszer legalsóbb közigazgatási szintjéhez sorolható, mivel nem rendelkezik önálló jogi személyiséggel, talán ez a hiány szülte a falu ún. írásszakértőit is, akik többnyire hivatalnoki pozícióban dolgoztak, de magánemberként a falu lakosságának ügyes-bajos adminisztratív ügyeit, szövegértelmezési vagy -alkotási problémáit is igyekeztek megoldani.
A harmadik fejezet Az íráshasználat és írásfunkciók a nyilvános térben címet viseli. E fejezet virtuális sétára hívja az olvasót, „bejárja” Sáromberke köztereit és feltárja e helyszíneken történő szóbeli és írásbeli kommunikációs eszközök, csatornák jellegét és időbeli változásait. Vajda külön figyelmet szentel annak a kérdésnek, hogy „a hatalom a (köz)intézményeken keresztül hogyan jelenik meg az íráson keresztül a nyilvános térben”. (Vajda 2013, 53) A falu két profán és egy szakrális központtal („információs csomóponttal”) rendelkezik. A kommunikációs központok útelágazásoknál vagy kitüntetett épületekben alakultak ki, itt zajlik a település életének nyilvános része.
A fejezetből kiderül, hogy Sáromberkén a nyilvános tereket az 1950-es években intenzíven használták az íráson keresztül történő kommunikációra. A politikusok megbízottjai a közéletet és gazdasági életet kidolgozott tervek alapján irányították: feliratokat, propagandaanyagokat, újságokat terjesztettek, gyűléseket szerveztek. A helyi vezető személyes megnyilvánulásai által is a hatalom szavának kellett érvényesülnie. A faliújságon a munka és terméshozam eredményei, az ötéves tervből vett részletek, helyi egyesületek versenyeredményei, kulturális műsorok programjai szerepeltek. A köztéri írást rituális megbélyegzésre, mintegy fegyverként is felhasználták, amikor a hatalom megbízottjai a sáromberki lelkész parókiájának falára piros betűkkel felírták magyar és román nyelven: „Itt kulák lakik”. A közösség az erőszakos kommunikáció ellen úgy védekezett, hogy nem vett tudomást a propagandáról, és magánszférájából igyekezett minél inkább kiszűrni ezeknek az írásoknak, hangoknak a jelenlétét.
A 1989-es változások után a közterekben nemcsak a közügyekkel kapcsolatos hírek, hanem a magánszféra híreit népszerűsítő plakátok, szórólapok is megjelenhettek. Arra is volt példa, hogy „a helyi hatalom döntései ellen kiáltványban és szórólapokon tiltakoztak különböző helyi és környezetvédelmi csoportosulások.” (Vajda 2013, 61) A felülről irányított, szigorúan szabályozott íráshasználat átadta helyét egy szervezetlen, nagy mennyiségben termelődő, reklámokkal elárasztott köztéri kommunikációnak, amely egyben „jelzi az írásnak az utóbbi évtizedben lezajlott inflálódását, presztízs- és hatalomvesztését is”. (Vajda 2013, 61) A felduzzasztott mennyiségű információ azonban nem feltétlenül szolgálta az eredményesebb tájékoztatást. A plakátokon történő meghívás ugyanis csak látszólag szól mindenkihez. „Egyrészt csupán a közösség írástudó rétegéhez szól, másrészt csak a település azon részeinek lakosait szólítja meg közvetlenül, ahol elhelyezi őket. A közösség lakosságának közel 30%-át kitevő cigánysoron (Kút utca, Telep) soha nem hirdettek meg plakáton egyetlen eseményt sem.” (Vajda 2013, 62)
A rendszerváltás utáni időszakban a hatalom más eszközökkel, de ugyanúgy manipulálja a falu lakosságát az írás- és szóbeliségen keresztül. Erre az időszakra, szemben a kommunizmus propagandát erőltető gépezetével, inkább az elhallgatás, a tények elferdítése, a dezinformáció a jellemző. A közérdekű hírek, fontos információk, rendeletek, közlemények gyakran késéssel vagy egyáltalán nem kerülnek kifüggesztésre, ugyanis „a gazdasági erőforrások és érdekek ellenőrzése és koncentrálása az információk elzárását, elhallgatását teszi szükségessé”. (Vajda 2013, 66) A közösség számára lehetetlenné teszik a hatalom képviselőivel való találkozást, kizárják az érdekek nyílt vitájából, azaz megfosztják a kommunikatív hatalom46 gyakorlásától. A profán terek íráshasználatára elsősorban az információközlés túlsúlya jellemző. 1989 után a nyilvános térben keletkezett írások szerepe, az íráshasználat szabályai nem tisztultak le igazán.
A szakrális terekben az írás rituális, illetve kommemoratív funkciója kerül előtérbe, eltérően a profán terekre jellemző írásszokásoktól. A szakrális teret a falusi településstruktúrában a templom és kertje képviseli. Vajda András a település három temploma közül a református templomot mutatja be részletesen. Ez a tér konkrétan és szimbolikusan is kifejezi „a közösség kollektív identitását, valláserkölcsét, gazdasági aspirációit, nemzeti érzelmeit” (Vajda 2013, 67), mintegy „gyűjtőmedencéje” a szimbolikus cselekvéseknek, tárgyaknak, iratoknak és feliratoknak. Amikor a könyv olvasója képzeletben „belép” a templomba, megismerheti a templom építésére, történetére vonatkozó jeleket, feliratokat; a templombelsőben elhelyezett, háborús hősökről megemlékező táblákat, a faberendezés felújítására adakozó, Amerikába szakadt család emléktábláját. A templom egyedi jellegzetessége, hogy a belépőt a „Jól tetted, hogy eljöttél” feliratú tábla fogadja. Az egyébként rongálásnak minősülő név-bekarcolásokat az orgona falán, a padok imatartóin az egyház megtűrte és megtűri. Ugyanis a frissen konfirmált fiatalok ezzel a némileg lázadó gesztussal örökítik meg az egyházi értelemben vett felnőtté avatásuk rítusát. A templomban és a templom köré csoportosuló szövegek funkcióit alapvetően két csoportba sorolhatjuk. Az egyik funkciót a normatív szerepű feliratok képviselik, amelyek feladata, hogy buzgóbb vallásgyakorlásra, hitéletre buzdítsanak. Ide tartoznak a bibliai idézetekkel kihímzett templomi textíliák, a paplak homlokzatának feliratai, vagy a nagyharang latin nyelvű felirata. A másik írásfunkció a (meg)emlékezést szolgálja. A nyilvános emlékezést szolgáló szövegek tartós hordozóanyagokra – fára, mészkőre, márványra, rézlapra, bronzlapra – vésve őrződnek meg. Kevesebben tudnak talán a templomi toronygombiratok létezéséről.47 Ezek is az emlékezést szolgálják, de másképpen. A templomtorony kerek formájú üreges csúcsdísze ugyanis nem csak esztétikai funkciót tölt be, hanem a falutörténeti iratok időkapszulájaként, őrzőhelyeként is használják.
A könyv legrészletesebben kidolgozott része a három sáromberki parasztirattár bemutatását képviselő negyedik fejezet. A Mózes, a Szabó Kádár és a Berekméri család irattárainak anyaga reprezentatívan képviseli a település populáris íráshagyatékának típusait. Populáris írásbeliségen olyan írásformát értünk, ahol „az egyén nem intézményes keretek között, nem az oktatási intézményben elsajátított formában, a mindennapi élet keretében, saját kezdeményezésben gyakorol”.48 Erre a dokumentumtípusra először a 20. század elején a francia Annales-iskola képviselői figyeltek föl kutatói szempontból. Érdeklődésük a „nagy” történelmi narratívát megörökítő nemesi levéltárak helyett a kisember mindennapi életét tanúsító dokumentumfajtákra kezdett irányulni.
Vajda András könyve a kolozsvári populárisírásbeliség-kutatás mozgalmába illeszkedik közvetlenül, amelyet Keszeg Vilmos 1989-ben kezdeményezett és azóta is aktívan irányít.49 A könyv parasztirattár-elemzésének mintája Keszeg Vilmos egy mészkői parasztasszony írott szövegeinek teljes körű feldolgozását megvalósító tanulmánya volt.50
A három sáromberki parasztirattár közül a Szabó Kádár és a Berekméri családét érdemes összevetni, mert ezek kimutatják az iratok létrehozásának, felhalmozásának különböző attitűdjeit. A Berekméri családról megállapítható, hogy habár egyik tagja sem szakadt el véglegesen a földművelő életmódtól, általánosan jellemezte őket az írástudás és általában a tudás megbecsülése; s többnyire az olyan polgári pályákhoz vonzódtak, mint például a közigazgatási, a tanári és a művészi pálya. „Talán ennek is tudható be, hogy a családban a régi iratok, szövegek őrzése, számontartása és megmutatása, kibeszélése az átlagosnál tudatosabb és intenzívebb.” (Vajda 2013, 121) Ugyanakkor érdekes, hogy míg a család nagy hangsúlyt fektet a magániratok (versek, egyházi dokumentumok stb.) megőrzésére és áthagyományozására, a gazdasági funkciójukat elveszített hivatalos iratokat megsemmisítik. Ennek lehetséges magyarázata, hogy a Berekméri család a „túlinformált” társadalmi valóságra reagál ezzel, amelyben az információszerzésnél nehezebb és fontosabb feladattá vált az információk szűrése, „ami a levéltárak esetében nem jelent kevesebbet, mint »az iratok tervszerű megsemmisítését«, amit idegen szóval kasszációnak nevezünk.”51 A Berekméri család az írást az idő és az emlékezet fölötti uralomra használja, így biztosítva a családtagok számára saját múltjuk, felmenőik élettörténetére való hatékony emlékezést. Mind a levéltárakban, mind az irattárakban megőrzött múlt szerepet játszik a családi és egyéni identitás megalkotásában. „A múltban ugyanis azt keressük, amivé válni szeretnénk.”52 Az irattárra folyamatos és intenzív használat53 és folyamatos szövegtermelés jellemző. A Berekméri családéhoz hasonló irattárakat, amelyekre a magániratok túlsúlya és a használat intenzitása jellemző, repetitívnek nevezzük.
Ezzel szemben a Szabó Kádár családra a már elavult hivatalos – kumulatív és informatív funkciójú – iratok megőrzése, felhalmozása jellemző, az ilyen irattárakat a progresszív jelzővel illeti a szakirodalom. Az ilyen irattárak sokkal kevésbé őriznek személyes információkat, de a funkcionális szövegekhez is sok életrajzi emlék társulhat. A számlák, nyugták őrzése ugyanakkor gyakorlati célt is szolgál, ugyanis a kivetett adók kifizetése komoly erőfeszítést jelentett a családok számára. Ha egy fizetés elmaradt, az további bírságok kivetését vonhatta maga után, ezért a számlák őrzésének figyelmeztető/emlékeztető funkciója is volt. Továbbá a történelem bizonyos fordulópontjain, például a Szovjetunióba elhurcolt magyar nemzetiségű személyek, hadifoglyok kárpótlásának esetében a személyes (naplók, levelek) és hivatalos iratok jelentősége felértékelődött. Tehát a progresszív irattárak elsődleges célja a gyakran nehezen kiismerhető adminisztráció megszelídítése, a hatalmi szervektől való függés csökkentése volt. A nagyszámú iratmegőrzés ugyanakkor láthatóvá teszi, részben elmeséli a múltat, ezáltal a jelen és a jövő között fennálló feszültséget is képes kompenzálni. A „múlt archiválására azért van szükség, mert ebből tanulságokat vonhatunk le a jövőre nézve.” (Vajda 2013, 156)
Az ötödik fejezetben öt olyan esetelemzést olvashatunk, melyekben egy konkrét műfaj vagy írásszerep kerül részletes bemutatásra (háborús levelek, emlékversek, amatőr írók, népi önéletírások, a történetírás helyi specialistái).
A könyv az Emberek és kontextusok című, néprajzi forrásdokumentumok kiadását megvalósító sorozat kilencedik köteteként 2013-ban jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában. Az Emberek és kontextusok könyvfolyam eredeti célja a forrásanyagok megjelentetésével az volt, hogy a szélesebb olvasóközönségnek betekintést engedjen a néprajztudomány műhelyébe. Vajda András nagyszabású monográfiája – amely a szerző 2011-ben megvédett disszertációjának átdolgozott változata54 – azonban ennél jóval többet vállal. Olyan tudományos igényű szakmunka, amely a magyar paleográfia egyik fontos állomását is jelenti, hiszen „nem csupán a magyar, hanem az európai etnológiai-antropológiai kutatásokban is elsőként végzi el egy település mindennapi írásgyakorlatának módszeres, komplex elemzését.”55 Annyiban mégis kapcsolódik a sorozathoz, hogy a kötethez egy sokkal nagyobb tényanyag megismerését lehetővé tevő CD-melléklet is tartozik, amely bő válogatást tesz közzé a falura jellemző szövegtípusok, dokumentumok köréből. Vajda András egészen közel engedi olvasóit az általa feldolgozott anyagokhoz és ezzel lehetővé teszi, hogy maga az olvasó is kutatóvá váljon.
Különösen a magániratok (emlékvers-füzetek, levelek) esetében sok olyan információval találkozhatunk, amelyeket mára már lehetetlen kontextusba helyezni és talán örökre titkok maradnak.56 A háborús levelek olvasása személyesebbé, átélhetőbbé teszi az ún. nagy történelemről alkotott képzeteinket. Önkéntelenül is közösséget érzünk az egyébként számunkra ismeretlen Berekméri Máriával, amikor megtaláljuk a saját emlékkönyvünkből is ismerős emlékverset, a miénknél ötven-hatvan évvel korábban keletkezett füzetében. A CD-melléklet jóvoltából olvashatunk továbbá paraszti önéletrajzokat, megpróbálhatjuk rekonstruálni a hivatalos iratokból kiolvasható élettörténeteket, találgathatjuk, ki szerepel egy-egy családi fényképen. Áttekinthetünk részleges vagy teljes parasztirattárakat, egyházi és állami okirattípusokat, fényképalbumokat, térképeket, írással ellátott tárgyakat és épületeket, vagyis a kutatás kézzel fogható háttéranyagát is.
A könyv címéből (Az írás és az írott szó hatalma) feltételezem, hogy nem véletlenül maradt ki Sáromberke neve. Ugyanis e település írástörténete (amellett, hogy a könyv a falu eddigi legkörültekintőbb monográfiája is) egy tipikusnak mondható, általános képet rajzol a térség magyarlakta falvainak 20. századi sorsáról is.

Végh József: Nepomuki Szent János tisztelete Nyugat-Nógrádban

Miközben alig két évtizeddel korábban szinte fél kezünkön megszámlálható volt a szakrális kisemlékekkel foglalkozó magyar közlemények száma, mára ez már alighanem kilátástalan vállalkozásnak minősülne. A központi orgánumokban (szaklapokban, tanulmánygyűjteményekben és önálló monográfiák formájában), valamint regionális és lokális kiadványokban se szeri, se száma az egy-egy térség szakrális kisemlékeivel foglalkozó dolgozatoknak. Évkönyvünkben, noha folyamatosan figyelemmel kísérjük (pontosabban: igyekszünk figyelemmel kísérni) a legújabb publikációkat, csak egy jelentéktelen szeletkéjét tudjuk bemutatni a mindenkori termésnek. Az, hogy éppen miről írunk, az egyrészt a publikáció jellegéből adódik (egy adott téma, régió teljes körű feldolgozása, újszerű módszertani megközelítés stb.), másrészt sokszor a véletlenen múlik. Az alábbi ismertetésre akár mindkét szempont érvényes lehet: a kiadványhoz véletlenül jutottam hozzá, egy kistérség Nepomuki Szent János-tiszteletének teljes körű bemutatására vállalkozik, eredményeit négy nyelven, a magyar mellett angolul, németül és szlovákul prezentálja (a lábjegyzeteket leszámítva, amelyek csak magyarul olvashatóak), teljes fordításban! S mindemellett egy csomó olyan problémát is magában hordoz, amelyek jellemzőnek mondhatóak a hasonló helyi kiadványok esetében. Többszörösen is érdemes tehát foglalkozni vele.
Végh József egy általa pontosabban nem definiált kistérség, Nyugat-Nógrád Nepomuki Szent János-tiszteletét veszi számba. Hogy földrajzilag mit ért a kutatott területen, azt a kötetben (alfabetikus sorrendben) tárgyalt objektumok lelőhelyei rajzolják csak ki: Alsópetény, Balassagyarmat, Berkenye, Drégelypalánk, Érsekvadkert, Hont, Keszeg, Nagyoroszi, Nézsa, Nógrád, Nógrádsáp, Nőtincs, Patak, Rétság, Romhány, Szátok, Szendehely, Tereske és Tolmács. Az első pillantásra látszik, hogy a szerző nem a történeti Nógráddal, hanem a mai magyarországi közigazgatási egységgel operál, hiszen néhány egykori Hont megyei települést (Drégelypalánk, Hont) is vizsgálati körébe vont. Mivel azonban felsorolja a vizsgált településeket, feltételezhetjük, hogy az általuk behatárolt területen belül található többi lokalitás nem rendelkezik Nepomuki-emlékkel.
A kötet egy Nepomuki Szent János élete és legendái című kultúr- és vallástörténeti áttekintést tartalmazó fejezettel kezdődik, amely több is, kevesebb is, mint amit címe ígér. Egyértelműen több, hiszen a szent életével kapcsolatos (kultusz)történeti tudnivalókon túlmenően a mai tiszteletnek a lenyomatai (ájtatosságok, körmenetek) is megtalálhatóak itt. Olvashatunk benne a kultusz terjedéséről, terjesztőiről (a többi között Amadé László tevékenységéről), a kapcsolódó (népi) tiszteletről (pl. a bajai Jánoska-eresztésről vagy a prágai és passaui lámpás vízi „körmenetekről”), ám ami számomra problematikus ebben az áttekintésben, az a minden forráskritikát nélkülöző adatátvételek tömkelege. A szerző sok esetben másod- vagy harmadkézből vesz át ismereteket, miközben nagyon gyakran nem jelöli meg forrásait, vagy ha igen, hibásan vagy hiányosan (pl. csak a legritkább esetben ad meg konkrét oldalszámokat). Ezekre néhány példa. A 7. oldalon a lévai Nepomuki Szent János gyülekezet (?) szabályzatából vett idézetnek nem közli a forrását. Ugyanezen oldalon a 3. lábjegyzetben olvasható idézetről szintén nem tudjuk meg, honnan származik. A 8. oldal első kurzivált idézetének a forrását ugyancsak rejtve hagyja. De azt sem tudjuk meg, hogy a 22–23. oldalon, Bohuslav Balbín tevékenységével kapcsolatos adatok honnan származnak… És a sort folytathatnám. Alighanem tőlem vette (noha nem említi, tehát akár máshonnan is lehet az adat, akkor [is] viszont jelölni kellett volna a forrást!) azt a megjegyzését, hogy Nepomuki Szent János „a Csallóköz védőszentje”. Nos, egy tanulmányomban (amelyet egyébként más vonatkozásokban használt a szerző) azt írom, hogy „Amadé László szerint [Nepomuki Szent János] a Csallóköz védelmezője”57. Itt az „Amadé László szerint”-en van a hangsúly, hiszen arra vonatkozólag nincsenek további adataink, hogy a szentnek ez a státusza általánosan közismert lenne a Csallóközben, noha valóban rengeteg szobra, patrocíniuma, templombéli képe, mellékoltára stb. található itt. A kötetben sajnos rengeteg az olyan típusú pontatlanság, mint amilyen szegény Karel Procházka nevével történt, akit következetesen Karéi-nek ír (csak a szlovák nyelvű változatban van helyesen, ami nyilván a fordító éberségének köszönhető), nem beszélve a Procházkához kapcsolódó pontatlan és érthetetlen bibliográfiai adatokról. Mindezeket legnagyobb sajnálatomra írom le, ugyanis a publikáció által közreadott konkrét helyi anyag értéke gondosabban megszerkesztett könyvet érdemelt volna (nem derül ki az impresszumból, hogy egyáltalán volt-e szaklektora, szakmai és/vagy nyelvi szerkesztője a kötetnek. Ha nem volt, kellett volna! Ha volt, lelkiismeretesebb munkát végezhetett volna! Ezzel a szerzőt tisztelte volna meg a kiadó).
Térjünk rá viszont a helyi anyag bemutatására. Ahogy fentebb már említettem, nem földrajzi logika alapján, hanem alfabetikus sorrendben mutatja be a szerző az egyes települések vonatkozó anyagát, ami a gyors használhatóság, kereshetőség szempontjából akceptálható megoldás. Ahogy a könyv címével azonos fejezetcím ígéri, nemcsak a szakrális kisemlékeket, hanem a szent templomi kultusztárgyait, a kapcsolódó kultusz, népi hiedelmek megnyilvánulási formáit is gondosan számba veszi a szerző. Mindegyik objektumot képben is prezentálja, sokszor archív felvételek, régi metszetek segítségével is, illetve több időmetszetben készült fotókkal, ami rendkívül tanulságos. Kár, hogy nem számozta meg a képeket, ez valamivel megkönnyítette volna a köztük való tájékozódást, illetve a majdani rájuk történő hivatkozást. Adatait (kisebb mértékben) levéltári forrásokból, helyi adatközlőktől, illetve a kapcsolódó szakirodalomból merítette. Figyelemre méltó a berkenyei, a helyi németek révén állíttatott Nepomuki Szent János-szoborral kapcsolatos megjegyzése: „Az őshazában [ti. az állíttatók őshazájában – L.J. megj.] – a Tauber folyó völgyében, azon belül is Neubrunn, Großrinderfeld, Wertheim és Niklashausen vidékén – ma is ugyanilyen stílusú feszületek és Nepomuki szobrok köszöntik a településre érkezőket, mint amilyenek Berkenyén állnak.” (26. p.) Rég jártam már a Tauber-völgyben, így nekem ez nem rémlik, épp ezért lett volna jó, ha ezt a megjegyzését konkrét adattal (akár képpel!) is alátámasztja a szerző. Az irodalomjegyzékben szerepel egy tétel,58 ami lehet, hogy konkrét összehasonlító adatokat is tartalmaz, de Végh Józseftől további részleteket nem tudunk meg belőle. Kár volt ilyen szófukarnak lennie! Az efféle megfigyelések rendkívül fontosak egy-egy kultusz vagy ikonográfiai elem terjedése szempontjából. Tanulságos együtt szemlélni a két drégelypalánki Nepomuki Szent János-ábrázolást is: az egyik tanult szobrász, a másik egy paraszti faragó munkája. A maga nemében mindkettő szép. Számomra az egyik legizgalmasabb a tereskei temetőben álló, egy tizenegy éves korában elhunyt fiú síremlékből temetői központi feszületté átvedlett szakrális kisemlék (funkció) váltásainak a bemutatása (alighanem azért is készült a gyereknek ilyen monumentális síremlék, mert halálával a család férfiágon megszakadt!). A feszület talapzatán egy Nepomuki Szent János-szobor látható (az elhunyt édesapjának védőszentje). A fémkorpusz az idők folyamán elkallódott, majd amikor egy újat szereztek be, arról meg kiderült, hogy a Nepomuki Szent János miatt nem fér rá a keresztre, ezért a hátuljára erősítették. Ezzel mintegy megfordult a feszület, s mára a Nepomuki-szobor annak hátsó oldalán helyezkedik el.
Ilyen és számos további hasonló adatai (hozhatnék példákat a kapcsolódó népi kultusz jó adatolásaira is!), valamint beszélő képanyaga miatt Végh József könyvét fontos publikációnak, a magyar szakrális kisemlékkutatás (azon belül a Nepomuki Szent János-kultusz) vizsgálata megkerülhetetlen regionális forrásának tekintem.

Voigt Vilmos: A folklorisztika alapfogalmai. Szócikkek

„Vannak emberek, akik szeretnek lexikont olvasni. (Állítólag olyanok is vannak, akik nem.)” – ezzel a két, tőle egyáltalán nem meglepő szarkasztikus mondattal nyitja Voigt Vilmos, a budapesti ELTE Folklore Tanszéke professzor emeritusa A folklorisztika alapfogalmai című, közelmúltban megjelent kötetét. A könyv a szerzőnek a Világirodalmi Lexikonban 1970 és 1995 között megjelent folklorisztikai tárgyú szócikkeit tartalmazza. Azt azért eddig is lehetett tudni, hogy magyar nyelven a folklorisztika elméletéről a legátfogóbban (és legmélyebben) ebből a lexikonból tájékozódhatunk. Hogy viszont csak Voigt Vilmosnak ebben a 18 kötetben annyi, témánkba vágó szócikke jelent volna meg, amelyek összegyűjtve egy több mint 500 oldalas könyvet megtöltenek, álmomban nem gondoltam volna!
Voigt Vilmos persze nem csak a Világirodalmi Lexikonba írt szócikkeket, hanem az Esztétikai Kislexikonba,59 a Kulturális Enciklopédiába, a Magyar Néprajzi Lexikonba, a Magyar Művelődéstörténeti Lexikonba vagy a mesekutatás legfontosabb nemzetközi kézikönyvébe, az Enzyklopädie des Märchensbe. Az lett volna persze az igazi, ha mindezen lexikonszócikkek összesítve jelennek meg egy kötetben. Csak megbecsülni tudom, de ezáltal valóban szinte egy teljes (ráadásul egyazon szemléletmód szerint megírt és összeállított) folklorisztikai lexikonnal gazdagodhattunk volna.
Ne legyünk azonban mohók, hiszen a most kézbe vehető kötet amellett, hogy visszatükrözi a folklór és folklorisztika rendkívüli gazdagságát, az egyes kapcsolódó jelenségekről körültekintő tájékoztatást nyújt (mindig gazdag irodalmi hivatkozásokkal, de erre még visszatérek), képet ad egy európai hírű magyar folklorista, aki egész eddigi életét (kutatással, publikálással, tanítással) a választott tudományszak művelésének szentelte, szóval képet ad Voigt Vilmos folklórral kapcsolatos nézeteiről, fölfogásáról. S ez már önmagában feledteti azt, hogy ha van a kötetben Jacob Grimm szócikk, akkor miért keressük benne hiába a Wilhelm Grimmről szólót. Azért, mert annak idején a Világirodalmi Lexikon szervezői, szerkesztői – ördög tudja, miért – ezzel nem Voigt Vilmost, hanem Tarnói Lászlót bízták meg. Nota bene: a Jacobról szóló szócikk is kettejük munkája. Vagy hogy a maszk szócikkhez kapcsolódó egyéb fogalmakat (alakoskodás, farsangi játék,60 jelmez stb.), miközben a Világirodalmi Lexikonban megtalálhatóak, miért keressük hiába ebben a kötetben. Egy olyan nagy vállalkozás esetében, mint amilyen a Világirodalmi Lexikon volt (egyéb, személyi jellegű szempontok érvényesítése mellett) nyilván munkamegosztásra is szükség volt. Ezért van, hogy a farsanggal, alakoskodással, népi színjátékkal kapcsolatos szócikkek egy részét Dömötör Tekla jegyezte.61 Voigt mostani kötetében egyébként ezekre, a jelen összeállításban értelemszerűen nem megtalálható (tehát nem általa írott) szócikkekre is hivatkozik, ezzel is segítve a kíváncsi olvasót: akit igazán érdekel, utána tud olvasni.
Maga a kötet így is szerves egészet alkot, a szócikkek a maguk alá- és fölérendeltségi összefüggéseikben, különböző szintjeikkel (az ebből adódó terjedelmi különbségeikkel is) a folklór és rokonjelenségek a maguk bonyolultságában teljes struktúráját tükrözik.
Jól tükrözi ezt a folklór és származékainak (folklorisztika, folklorizmus, neofolklorizmus, folklorizáció stb.) gondos bemutatása. Ezekből kiindulva olyan további fogalmakba botlik az olvasó, mint félnépi költészet, irodalom és folklór, népi irodalom vagy primitívség, primitivizmus, illetve hát lépcsőzetesen az összes folklórelméleti fogalmat és folklórműfajt a maguk összes szintjén fel tudja göngyölíteni. Hogy egy inkább esztétikaelméleti példán keresztül is illusztráljam ezt a szerkezetet, a kötetben találunk műnem szócikket, amihez kapcsolódik, a műfaj, alműfaj, műfajcsoport és műfaj-hierarchia címszó. Tovább fűzve a sort olvashatunk például típus, altípus, típuscsalád, majd típuskatalógus, illetve típusszám címszavakat. Ezekhez, mintegy oldalról bejön még a tipológiai irodalomtudomány, a morfológia, a morfológiai irodalomtudomány vagy a tipologikus egyezés szócikk. Nem folytatom, mert mindezekből további utalásokkal el lehet jutni az átadás, átvétel, elterjedés vagy az elemi gondolat címszavakhoz. Hogy konkrétabb példát is hozzak, megemlítem, hogy noha a kötetben epika címszó nincs, de az egyes epikus műfajok általában külön szócikket kaptak. Olvashatunk például a meséről mint műfajról, majd annak alműfajairól (állatmese – állatirodalom, hazugságmese, legendamese, novellamese, tréfás mese, trufa, tündérmese stb.) és kapcsolódó fogalmakról (AaTh, antimese, mesemondó, mesekönyv, finn iskola, mesekatalógus, mese- és mondalexikon, mesetípus- és motívummonográfiák, mesevándorlási elmélet, tárgytörténet stb.). Mivel (és minden bizonnyal nem csak azért) a szócikkek eredetileg a Világirodalmi Lexikonban jelentek meg, tehát egy nemzetközi anyag visszatükröztetése a cél, a szakirodalmi szlengben bevett idegen szakkifejezések is helyet kaptak az összeállításban (a mese műfajánál maradva: catch tale, conte de fée, fairy tale, forme irréductible, Geschichte, Märchen, story, tall tale stb.). A – mondjuk – fogalmi és kutatáselméleti, valamint a konkrét jelenségeket bemutató tárgyi címszavakon túl itt is találunk a Világirodalmi Lexikonra jellemző szerzői (esetünkben inkább: kutatói) címszavakat. Az eredeti megjelenés helyének jellegéből adódóan magyar kutatók külön címszó alatt nem szerepelnek (viszont munkásságuk, eredményeik az egyéb szócikkek irodalomjegyzékeiben markánsan megjelennek), a nemzetközi folklorisztika legjelesebb képviselői ellenben, ha nem is mindig külön szócikkek keretében, de utalásokkal, bibliográfiai adatokkal – azt hiszem – szinte hiánytalanul képviselve vannak.62 További szócikktípust képviselnek a folklorisztika (és rokon tudományok) nemzetközi szervezetei, intézményei. A szerző ide is besorolt magyar anyagot is. A legjobb példa a nemzetközi népköltészeti adattárak, archívumok áttekintése, amelynek keretében – ha arra a legkisebb jel is mutatott – az ott található magyar gyűjteményre is utalás történik. Értelemszerűen a legmarkánsabban a romániai adattárak kapcsolódó magyar anyaga említődik meg, de a volt jugoszláviai és burgenlandi archívumokkal kapcsolatban is rögzíti az ottani magyar gyűjtéseket. Olyannyira részletekbe menő ez a szemle, hogy még a Csemadok valamikori pozsonyi székházában létezett (?) néprajzi Patyomkin-archívumot is megemlíti (283. p.).
Mivel a szócikkek eredetileg a Világirodalmi Lexikonban jelentek meg, értelemszerűen nemcsak az európai népek folklórjelenségei kaptak benne helyet (noha kétségtelenül ezek vannak domináns túlsúlyban), hanem az egyéb földrészek folklórként leírható jelenségei is. Amennyiben valóban olvasgatjuk Voigt Vilmos könyvét, akkor olyan fogalmakkal (mint például az azték irodalom, Bidpai, eszkimó és aleut irodalom, griot, imnarja, indián irodalom, trickster-történet, világfolklór stb.) is találkozunk, amelyekkel egyébként nap mint nap nem szoktunk szembesülni. Hogy mit jelentenek? Tessenek felütni a szóban forgó könyvet!
Ahogy fentebb már utaltam rá, mindezeket rendkívül gondosan válogatott, továbbmutató, nagyjából 1990 tájékával záruló, gyakran a szócikkek terjedelmét meghaladó terjedelmű irodalomjegyzékek teszik teljessé.63 Noha a szerző a bevezetőben azt mondja, hogy szövegeit nem aktualizálta, az újabb irodalommal nem egészítette ki a most megjelent címszavakat, reá jellemző módon ezt nem (mindig) tudta megállni. Olykor szögletes zárójelben, máshol anélkül mégiscsak hoz újabb irodalmat. Az olvasó nagyobb épülésére.
Felvetődik a kérdés: ki és mire tudja a leginkább hasznosítani ezt az emberfeletti munka lenyomatait őrző vaskos kötetet?
A folklórjelenségek, ezen belül is főleg (de nem kizárólag) a népköltészeti alkotások valós háttere, összefüggésrendszere, az esztétika, az irodalomtudomány, a szemiotika, de akár a színpadi folklór vagy általában a kultúra alakulása iránt érdeklődőnek valóban napi (és letehetetlen) olvasmánya lehet. Saját tapasztalatból mondom, az ember bármennyire is tudatában van (volt) annak, hogy a Világirodalmi Lexikon egyszersmind a legjobb magyar folklorisztikai kézikönyv is, egyszerűen nem jut eszébe bizonyos kifejezéseket egyáltalán keresni benne. Holott benne vannak, ahogy az Voigt Vilmos mostani könyve olvasásával kiderült. Meggyőződésem, hogy aki egyszer a kezébe veszi A folklorisztika alapfogalmai című munkát, ha korábban az állítólag lexikonokat olvasni nem szeretők táborába tartozott is, ezt követően egészen bizonyosan lelkes lexikonolvasóvá válik.

Harkai Imre emlékezete – emlékülés a Topolyai Múzeumban

Halála tizedik évfordulóján, 2014. január 10-én, szakmabeliek, tisztelői és barátai emlékeztek a vajdasági magyarság népi építészeti hagyományainak jeles kutatójára, a csantavéri születésű, de ízig-vérig topolyaivá lett mérnökemberre, Harkai Imrére. Ahogyan az öt évvel korábbi megemlékezés, így ez a mostani is több oldalról kísérelte meg bemutatni a korán lezárult életművet.
Beszédes Valéria A hagyomány a korszerűség pillére című előadásában egy nagyon lényeges kérdést vetett fel és igyekezett körüljárni. Nevezetesen azt, hogy a kutató Harkai miként viszonyult a népi építészeti hagyományokhoz, és hogyan hasznosította, emelte be azokat tervezőmérnöki tevékenységébe. Nála, mármint Harkainál, a hagyománytisztelet egyben egy alappillért is jelentett a jövőre nézve. Ennek a tevékenységnek néhány állomását is bemutatta a barát és pályatárs Beszédes Valéria. Szólt a tervezői, szervezői opusról – a kisvárosi léthelyzetét fokozatosan átalakító értelmiségiről, illetve annak tudományszervezői tevékenységéről, szerepéről a néprajzi szakosztály megalakulásában. Utalásszerűen ugyan, de Harkai Imre életművét az előadó mégis elhelyezte a vajdasági magyarság néprajzi-építészeti tudományosságának palettáján.
Csorba Béla Imre titka címmel beszélt Harkai szerepvállalásáról a temerini népi építészeti kutatásokban. Bevezetőjében vázolta a tudományos gondolkodásmód és a kutatómunka összefüggéseit, illetve a kutatás által feltártaknak egy időben történő közreadását az elektronikus és a nyomtatott sajtóban. Az előadó kiemelte, hogy ennek a népszerűsítő tevékenységnek köszönhetően az egész közösség rokonszenvét és segítőkészségét sikerült Harkai Imrének azonnal megnyernie. Ez a fajta magatartás egész életén keresztül jellemző volt rá, talán ezért volt olyan sikeres kutató.
Klamár Zoltán emlékező előadásnak a Harkai Imre (ki)szállásai címet adta. A pályatárs és barát ezúttal a tudományos tevékenység mögött rejtőző embert állította a középpontba. Olyan apró, a kutatások idején történt eseményeket tárt az érdeklődő közönség elé, melyek Harkai Imrét, az embert mutatták meg. Több, a kutatások során adódott tudományos és emberi probléma megoldásán keresztül vázolta fel az előadó a kutató, a szervező és a társadalmi feladatokat is felvállaló ember portréját. Az előadó valójában a tudós és kutató Harkai tudománnyal szembeni alázatát és a tudását a közösség szolgálatába állító ember portréját igyekezett megrajzolni.
Gazsó Hargita, Fülöp Tiffany és Beck Zoltán voltaképpen egy témáról szólt, Harkai Imre hagyatékáról, könyvtáráról. Az előadók a könyvtár tudományos szerkezetét, a rendezés szempontrendszerét és használhatóságát, kutathatóságát elemezték. Az előadásból megtudhatták az érdeklődők, hogy a feldolgozás, katalogizálás 2013-óta folyik, és a munka befejeztével jól használható szakmai könyvtár áll majd a múzeumba látogató kutatók rendelkezésére. Hasonló feladat kell legyen a múzeumra hagyott „örökség” másik részének, Harkai Imre mind ez idáig nem rendszerezett kutatói hagyatékának (terepmunkák, fotók, dokumentumok) feldolgozása, kutathatóvá tétele.
Szőke Anna Egy elkezdett kutatás folytatásaként címmel Kishegyes változó, átalakuló építészeti örökségét tekintette át, utalásszerű megjegyzéseket téve a falu építőkultúrájában zajló változásokra.1
Az emlékező előadások után, a topolyai nyugati temetőben, Harkai Imre sírjánál az esemény résztvevői helyezték el a kegyelet és emlékezés virágait, egy főhajtás kíséretében. Ott, a gesztenyefák csupasz ágai alatt jutott e sorok írójának eszébe, hogy a közép-bácskai kisváros a vajdasági magyar néprajzi kutatásoknak még két embert adott: Borús Rózsát és Tóth Ferencet. Ők is ott nyugszanak a dombtetőn elterülő csendes sírkertben.

Az identitás megnyilvánulási formái a 21. század kezdetén

A fenti gyűjtőcím alatt rendezett Kárpát-medencei kitekintéssel konferenciát Kishegyesen 2014. február 21–22-én a vajdasági magyar néprajzkutatókat tömörítő Kiss Lajos Néprajzi Társaság. A közép-bácskai falu önkormányzatának konferenciatermében megtartott kétnapos tanácskozás végül is attól lett nemzetközi, hogy a résztvevők Szerbia mellett Magyarország-ról és Romániából érkeztek, s noha a szervezők korábbi szándéka más volt, mindannyian magyarok. A konferencia másfél napja alatt (21-én kora délután kezdődött és 22-én kora este ért véget) 32 előadás hangzott el, ami igen nagy szám. A szervezők nem bontották szekciókra a rendezvényt, így mindenkinek alkalma nyílt minden előadót meghallgatni. Két kísérőrendezvény is kapcsolódott az eseményhez: a vajdasági szerzők néprajzi kiadványaiból nyílt könyvkiállítás, amelyet Raffai Judit nyitott meg, illetve Voigt Vilmos mutatta be Jung Károly Ikerkönyvek című munkáját.
A referátumok sorát Szőke Anna Mint szellem a palackból – az önazonosságtudat változásának megnyilvánulási formái Kishegyes lakóházainál címmel nyitotta, és a falu átalakuló lakóépület-állományát mutatta be. A változások, változtatások okait keresve több szempontot is kiemelt, úgymint a lakóház modernizációja, komfortfokozatának emelése, a külső díszítéseknek a 21. századi trendekhez való alakítása, az etnikumcsere generálta változások stb. Klamár Zoltán Határ identitás – az identitás határai címet viselő előadásában a szerb–román–magyar határövezetben lévő, vegyes lakosságú településeken élő etnikumok identitáskonstrukcióit, térfoglalását elemezte. Mint elmondta, a társadalmi környezet befolyásolja döntően a helyi modellek kialakulását és működését. Így, noha a vizsgált etnikumok alapjában véve mindenütt a saját identitásuk konstruálására törekszenek, mindennek esetleges térbeli kifejeződése mégis a helyi társadalomban betöltött szerepvállalásuk függvénye. Csorba Béla „Ha meghalok, dobjatok a tengerbe…” – Vajdasági magyarok kivándorlása Észak- és Dél-Amerikába a trianoni döntést követő években című előadásában a kivándorlást generáló társadalmi helyzetet elemezve rámutatott az akkori államhatalom szerepére, az általános szegénységből való kitörés lehetőségeként megcsillanó tengerentúli munka vállalása egyben a gazdagon való visszatérés reményét is jelentette. Az előadó mégsem tudott sok pozitív példát bemutatni. Palatinus Aranka a muzslai aratás identitáselemeit vette számba visszatekintő előadásában, amit „Gyík, kend mán aratni!” – a búzaaratás a kenyér ünnepe címmel tartott meg. Nagy István a partiumi betlehemes játékokban előforduló szimbólumok identitáselemeit tekintette át a soknemzetiségű táj magyar, román, sváb, ukrán és ruszin szokásait vizsgálva. Kavecsánszki Máté A tánc politikuma: szempontok a nemzeti identitás és a politikai akaratképzés közötti kapcsolat értelmezéséhez a változó táncműveltségben címmel tartott előadást, amelyben áttekintette a státuszcsoportokhoz kötődő produktum nemzeti és politikai ideológiákat tükröző kifejezési formáit. Filus Erika az identitás őrzésének lehetőségeit vette számba a kiskőrösi szlovákok körében. Előadásában a nyelvhasználat, a vallásgyakorlás és az önszerveződés egyesületeinek identitásra gyakorolt hatását ismertette „Azért még nem hagyjuk magunkat eladni” címmel.
Horváth Péter a Bihar–Bihori települések népi kultúrájának egy szeletét, jelesül a néptánckultúrát vizsgálta, illetve annak identitásformáló és kohéziós szerepét a határ magyar és román oldalán. Vizsgálódása egy részben elfeledett, majd újra tanult tánchagyomány identitásformáló szerepének társadalmi aspektusát tárta fel. Szőcsné Gazda Enikő Sepsiszent-györgy környékének vegyes vallási közösségeit vizsgálta, főként olyan családokat, melyekre jellemző a felekezeti tarkaság. Arra volt kíváncsi, hogy a 21. századi szekularizált világban milyen szerepet játszik a vallás a családok életében, mennyire fontos a vallási identitás őrzése. Vass Erika Székelyföldi unitárius közösségek a 21. század kezdetén című előadásában a közösségek életét, értékrendjét, a modernizációs folyamatok rájuk gyakorolt hatását, illetve ezen társadalmak vezetőinek, főként a lelkészek és elöljárók életpéldáinak fontosságát domborította ki. Kónya Sándor a vajdasági magyarság népi vallásosságának a népénekekben megmutatkozó példáiból a megénekelt Öt Seb példáját mutatta be. Limbacher Gábor Királyi és paraszti – Árpád-házi mentalitás és népi vallásosság című előadásában a Magyar Királyság első századaiból a legfelsőbb társadalmi réteg világképének a paraszti kultúrába történt átszüremkedéséről, illetve arra gyakorolt hatásáról beszélt. Pozsony Ferenc székelyföldi áttekintést adott a különböző szemlék, fesztiválok, falunapok és egyéb közösségi ünnepek identitásőrző és -formáló hatásáról. Beszélt a kezdeményezőkről, ötletgazdákról, a programok megvalósítóiról, és magáról az identitás tudatos konstruálásáról is. Szigethy Zsófia előadásában a népi kultúrához való visszatérés példáját mutatta be egy értelmiségi család tudatos vállalásaként. Terézvárostól Sukoróig című előadásában a tárgyi környezet rusztikussá alakításának momentumait ismerhette meg a hallgatóság. Kinda István a székelyföldi magyar cigányok kultúráját és identitását elemezte előadásában. A kutatott közösség nyelvében és kulturálisan is a magyarsághoz kíván hasonulni, ami identitásában is megmutatkozik. Példái életvezetési stratégiákat villantottak fel. Székelyné Kőrösi Ilona Honismeret-helytörténet-hagyományőrzés és identitás a 21. században és ennek egy érdekes helyi megnyilvánulása című előadásában a helyi színeket tárta fel dokumentumfotók segítségével. Kecskemét város arculatához tartozó figyelemre méltó emberek városképi, hangulati, társadalmi szerepéről festett igen érdekes identitást alakító képet. Silling Léda a kupuszinai festett bútorok identitást kifejező díszítő festéséről és a készítő műhelyekről tartott előadást. Silling István Bellosics Bálint kutatói portréját rajzolta meg, mint azt kiemelten hangsúlyozta, Bellosics a vidék, vagyis Bácska első magyar néprajzkutatója. Fehér Viktor A szerelem ünnepe címmel egyházaskéri lakodalmi népszokásokat mutatott be előadásában. Tóth Glemba Klára az identitástudat kialakulását tekintette át a népi gyermekjátékok és játékszerek tükrében. Kovács Kata a bajusz identitáshordozó üzenetéről tartott előadást „Mert nem csak szőr a magyar bajusz!” címmel. Kutatása középpontjában a Magyar Bajusz Társaság és a köré szerveződő csoportok állnak. Lengyel Ágnes a palóc viselet identitáserősítő, 21. századi szerepéről tartott előadást. Molnár Csenge a turulnak mint nemzeti szimbólumnak a képi ábrázolásáról, használatáról és értelmezéséről tartott előadást. Vizsgálta, hogy mennyire befolyásolja és milyen irányultságúvá teszi a csoportok identitását a szimbólum összekapcsolása a mitikus múlttal. Búzás Miklós az „Erdély Skanzen” szemlélet kapcsán a Gyimesek népi építészetéről, a zárt tájegység 21. századi változásairól és az identitásőrzés összefüggéseiről fejtette ki gondolatait. Beszédes Valéria újabb adalékokkal szolgált a bácskai kétbeltelkes településekről. Csantavér 18–19. századi levéltári anyagának feltárása kapcsán talált adatokat az építkezési és gazdálkodási forma egykori meglétéről. Raffai Judit Egy utca történetei címmel Szabadka belterületének egy olyan mikrovilágáról beszélt, amely sokáig őrizte a falusi életformát. Példái jól mutatták az iparosoknak a paraszti életformához való nagybani hasonulását. Leichter Lilla a monori pincefalu hagyományainak 21. századi, turisztikai célú átrendeződéséről beszélt előadásában. Pap Tibor az identitásstruktúrák egymásra rétegződésének 21. századi folyamatait tekintette át elsősorban a közép-bácskai helyi lapok, országos médiumok és a Facebook-csoportok példáit elemezve. Fogarasi Klára előadásában az „én-tudat” vizuális lenyomataival, a 21. századi tablóképek identitáskifejező elemeivel foglalkozott. Áttekintésében a rituális események sorába illeszkedő tablók önazonosságot megjelenítő üzenethordozásához kapcsolódó, ám mégis közösségi összetartozást is felmutató jelentéstartalmáról szólt. Rácz Márk a debreceni Politológia Tanszék vezetőváltásainak identitásbeli különbségeit elemezte 1989 és 2009 között. Pecze Rózsa és Korenchy László a vajdasági magyar vonatkozású emlékhelyek identitáskonstruálásban betöltött szerepéről és a térség politikai vicceinek embertípusáról tartott előadást.
Bár az előadások tematikája meglehetősen szerteágazó volt, vezérfonalként az identitás vizsgálata kapcsolta őket egybe.

Az Etnológiai Központ bemutatkozása a Néprajzi Múzeumban+

Az Etnológiai Központ két legújabb publikációjának, egyszersmind az egész kiadói tevékenységének az értékelő bemutatására került sor 2014. március 27-én a budapesti Néprajzi Múzeumban. A Paládi-Kovács Attila akadémikus elnökletével lezajlott rendezvényen összesen hat méltatás, ismertetés hangzott el. Az elnök bevezetője után (amelyben a szlovákiai magyar néprajzi kutatás fejlődét vázolta fel a kezdetektől lényegében az Etnológiai Központ létrejöttéig) Liszka József, az Etnológiai Központ igazgatója referátuma elején köszönetet mondott a Néprajzi Múzeum ott jelen lévő főigazgatójának, Kemecsi Lajosnak, aki lehetővé tette a rendezvény megvalósulását a múzeum Vajda-termében. Vajda László irányadó személyisége, útmutatásai, ahogy azt Liszka József hangsúlyozta, rendkívül fontosak voltak az Etnológiai Központ kutatási súlypontjainak egykori kijelölésében. Sok-sok beszélgetéssel, szakmai vitával eltöltött óra emléke kapcsolódik ezekhez a könyvekhez, még eredeti helyükön, a müncheni lakás hatalmas sarokszobájában. Jelképértékű is, hogy az Etnológiai Központ kiadványait éppen ebben a közegben sikerült most bemutatni. „Vajda László, aki könyvtára által, szellemiségében most nyilván köztünk van, ha személyesen is itt ülne, csak egy dolog miatt nem érezné jól magát. Azért, mert itt nem lehet rágyújtani” – jegyezte meg Liszka József, majd az intézmény tevékenységét (céljait, eredményeit, terveit) kísérelte meg a rendelkezésre álló rövid időkeretben bemutatni. Ezt követően Bárth Dániel (ELTE BTK Folklore Tanszék) a központ „soknyelvű” évkönyve, az Acta Ethnologica Danubiana tizenöt évfolyamának mérlegét vonta meg (sikertörténetnek nevezve a másfél évtizedes rendszeres és kiegyensúlyozott produkciót), és mutatta be konkrétan a legutóbbi, 15. kötetet.2 Klamár Zoltán (Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény, Vác) L. Juhász Ilona: A harmincnégyes kőnél… Haláljelek, halálhelyjelek az utak mentén című, az Etnológiai Központ szintén friss termésének számító kötetét prezentálta az érdeklődőknek.3 Viga Gyula (Miskolci Egyetem BTK) az Etnológiai Központ Lokális és regionális monográfiák című sorozatáról mondta el – a kétszeres érintettség okán – személyes élményekkel is fűszerezett véleményét. Gecse Annabella (Damjanich János Múzeum, Szolnok) az Interethnica című kiadványsorozatot mutatta be, szintén csak félig kívülállóként, hiszen a sorozat egyik kötete az ő nevéhez fűződik. Végezetül Csanda Gábor, a Fórum Társadalomtudományi Szemle főszerkesztője a folyóiratról, annak célkitűzéseiről, ám főleg néprajzi vonatkozásairól beszélt.
A felszólalók az Etnológiai Központnak a szlovákiai magyarok tudományos életében betöltött szerepe hangsúlyozása mellett kiemelték annak nemzetközi vonatkozásait, azt a hídszerepet, amit nemcsak az évkönyv, de például az Interethnica című sorozat is képvisel. Azokat a kapcsolat- és szempontrendszereket tehát, amelyek a most prezentált kiadványok létrejötte és utóélete során is meghatározóak.
A rendezvény közös megvalósításáért Bodó Sándornak, a Magyar Néprajzi Társaság elnökének és főleg (a szervezés zökkenőmentes lebonyolításáért) Kalina Veronikának, a Társaság titkárságvezetőjének jár köszönetet.

A Magyar Néprajzi Társaság megalapítása 125. évfordulója

A Magyar Néprajzi Társaság megalapítása 125. évfordulója alkalmából 2014. május 14-én ünnepi konferenciát rendezett a budapesti Néprajzi Múzeumban. A rendezvény keretében először Bodó Sándor, a Társaság elnöke köszöntötte a jelenlévőket és vázolta röviden a Társaság egy és negyed évszázados történetét. A viszonylag kerek évforduló kapcsán a Társaságot köszöntötték a testvérintézmények képviselői is (a kolozsvári székhelyű Kriza János Néprajzi Társaság nevében Szabó Á. Töhötöm, a vajdasági Kiss Lajos Néprajzi Egyesület nevében pedig Szőke Anna). Liszka József, a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központjának az igazgatója köszöntőjében a szlovákiai magyar néprajzi kutatás és a Magyar Néprajzi Társaság együttműködéseinek legfontosabb állomásait emelte ki az elmúlt huszonöt év vonatkozásában. Ezután három előadásra került sor, amelyek a Magyar Néprajzi Társaság múltjának egy-egy kiemelt aspektusára világítottak rá. Először Kósa László Alapítás, válságok és kibontakozás a Magyar Néprajzi Társaság történetében címen tartotta meg előadását, majd Paládi Kovács Attila, A Magyar Néprajzi Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia és a rokontársaságok címen e szerteágazó kapcsolatrendszer néhány aspektusára hívta fel a figyelmet. Végezetül Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum főigazgatója a Néprajzi Múzeum és a Magyar Néprajzi Társaság személyi és intézményes kapcsolatairól beszélt.

80 éves az ELTE Néprajzi Intézete

2014. május 20-án, egész napos tudományos ülésszakkal emlékeztek meg az ELTE BTK Néprajzi Intézetének oktatói, munkatársai és a meghívott vendégek az intézet alapításának elmúlt 80 esztendejéről.
A délelőtt köszöntőkkel indult, Mohay Tamás intézetigazgató és Dezső Tamás dékán üdvözlő szavait követően Paládi-Kovács Attila az alapítás óta eltelt évtizedek nagy néprajzi teljesítményeit tekintette át, illetve szólt a tudomány körül alapvetően megváltozott világról, s mindebben a tudomány művelőinek a feladatáról.
A továbbiakban a Múlt és jövő a néprajzi szakképzésben című blokkban a tanszék oktatóinak előadásaira került sor. Bárth Dániel Múlt, jelen és jövő a folklorisztika budapesti oktatásában címmel szólt a bolognai rendszer hátrányairól és előnyeiről, a képzés tagolásáról és felépítéséről. A terep- és múzeumi gyakorlat fontosságáról és a korábbi eredményeknek, a mai hallgatók általi értelmezésének nehézségeiről. Bali János Agráretnográfiai kutatások az ELTE Néprajzi Intézetének történetében címmel tekintette át, ami a témakörben történt az alapítástól egészen napjainkig. Külön szólt Tálasi István szerepéről, aki 1951-től évtizedeken át vezette a tanszéket és ez idő alatt a munka néprajzára irányította a kutatás figyelmét. Smid Bernadett Folklór a digitális korban című előadásában az internet mint kutatási „terep” vizsgálatának kérdésével foglalkozott. Külön foglalkozott a digitális folklórt alkotó, teremtő és fogyasztó lehetséges személyével és a variálódás kérdésével (blogok, honlapok, kommentek, sms-ek). Külön szólt a szerzőség kérdéséről, a variálódás lehetőségeiről és a tudatos anonimitásról. Vincze Kata Zsófia Etnológia és etnopolitika: a néprajz problémái és tudományosságának lehetőségei Közép-Európában címen tartott előadást, melyben kitért az etnikai paradigma kérdésére, a látens etnicitásra és az etnikus vallásokra. Foglalkozott az etnicitás kitalálásának kérdésével és a népi kultúra nemzetiesítésével. Külön szólt az autentikus és a kitalált, hamis vagy csupán a folklorizmus kategóriájába sorolható jelenségekkel. Felvetette az etnicitás konstruálódásának kérdését és szólt a megtervezett hagyományról is, valamint az etnopopulizmusról. Mohay Tamás Személyes tudás, személytelen ismeret: a néprajz mint a megértés tudománya című előadásában az értékeket gyűjtő és mentő – ahogyan fogalmazott – kettős arculatú tudományról szólt. Arról a tudományról, amely nemcsak azt tűzte ki céljául, hogy egy társadalmi réteg, a parasztság tudását gyűjtse fel és értse meg, hanem mindezt a tudást tudományos ismeretként a mindenkori társadalom rendelkezésére bocsássa úgy, hogy közben értelmezi, tudományos ismeretté konvertálja az általa megmentettet és érvényes, működő tudássá alakítva kínálja fel a társadalom számára.
Délután Hétköznapok és ünnepek összefoglaló cím alatt doktoranduszok tartottak előadásokat, melyek során kutatásaikból kaphatott ízelítőt a szép számú, zömmel szakmai közönség. Bálint Petra Történeti folklorisztika – mindennapok története; Muntagné Tabajdi Zsuzsanna Viták és összecsapások a szügyi temető körül a 18. század közepén; Ilyefalvi Emese Húsvéti és pünkösdi köszöntők 18–19. századi erdélyi kéziratos énekeskönyvekben; Szabad Boglárka Görög katolikus megújulás – egy kutatás tervei és kezdetek; Muskovics Andrea Anna A martosi szőlőhegytől a történeti Budai borvidékig. Egy klasszikus téma újabb kutatási lehetőségei; Nagy Krisztina Mesterségek vonzásában: a késes ipar címmel tartott előadást.
Ezt követően, a kora délután folyamán kerekasztal-beszélgetésre került sor a néprajztudomány dilemmáiról és jövőbeni lehetőségeiről. A beszélgetésben részt vevő Bárth Dániel, Ilyés Zoltán, Kuti Klára, Papp Richárd, Varga Sándor és a moderátor Mohay Tamás sok fontos kérdéskört érintett. Az elhangzottakból talán a néprajz és a társadalomtudományok tudásanyagának társadalmi fontossága, illetve a felhalmozott tudásanyag újrahasznosításának kérdése kapott nagy hangsúlyt. Kuti Klára úgy fogalmazott, hogy kézzelfogható és konkretizálható eredményeket kell közvetítenie a tudománynak, akkor is, ha azt a társadalom nem akarja hallani. A beszélgetés arra is rávilágított, hogy a változó társadalomban a néprajztudománynak újra meg kell találnia a helyét, nem lehet a színes és nosztalgikus, napjainkra már jószerével teljesen eltűnt, egykori paraszti világ közvetítője. Ilyés Zoltán szerint a néprajz és a kulturális antropológia etnotudomány. A klasszikus paraszti kultúra és recens jelenségek kutatása egyaránt fontos feladat. A vitába már a közönség is bekapcsolódott, a rendezvény interaktívvá vált. Egyebek között szó esett a néprajz általános és középiskolai tananyaggá válásának kérdéséről és az oktatás lehetőségéről, a média szerepéről és feladatáról mindebben. Érezhető volt, hogy a beszélgetők között komoly nézetkülönbségek voltak a néprajz helyzetét és jövőjét illetően, egyvalamiben azonban teljes egyetértés alakult ki, nevezetesen abban, hogy a tudományt a régi keretek között nem lehet megtartani.
A délután folytatásaként Küllős Imola mutatta be az intézet legújabb tanulmánykötetét, amely az Emlék, emlékezet, életút címet viseli és Deáky Zita, Smid Bernadett szerkesztették.
A rendezvényt tanszéki fotókiállítás kísérte és baráti találkozóval zárult.

A folklorisztika helyzete és perspektívái a Kárpát-medencében

A konferencia a váci születésű Katona Lajos (1862–1910), a magyar folklorisztika egyik megalapozója, az elmúlt századforduló meghatározó tudós személyisége munkássága tükrében, elsősorban a mesekutatás eredményeire, tudományközi kutatási lehetőségeire, perspektíváira összpontosított két napon keresztül. A rendezvényt Mándli Gyula, a váci Katona Lajos Városi Könyvtár igazgatója és Bodó Sándor, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke nyitotta meg. A két nap során a magyarországi, romániai, szerbiai és szlovákiai magyar kutatók mindösszesen tizenhárom, a szakmai szervező, Bárth Dániel a budapesti ELTE BTK Folklore Tanszékének vezetője felkérésére megtartott előadást hallgattak és vitattak meg. Ezek, az első napon A magyar folklorisztika múltja, jelene és jövője. Tudománytörténeti reflexiók Katona Lajos munkássága tükrében összefoglaló cím alatt elhangzott előadások egyrészt szervesen kapcsolódtak Katona Lajos életművéhez, másrészt, a második napon A mesekutatás helyzete és perspektívái a Kárpát-medencében címen a neves folklorista szellemiségéhez méltóan a magyar szövegfolklór jelenkori problémáira, távlataira reflektáltak.
Voigt Vilmos nyitó előadásában (Katona Lajos, az ismeretlen mesekutató) Katona Lajos kutatói habitusát, erudícióját, könyvtára összetételét, tudományos kapcsolatrendszerét elemezte a tőle megszokott (van, akinek nem, nekem igen) élvezetes stílusban. Pócs Éva Katona Lajos máig feldolgozatlan, jószerével nem áttekintett, tehát alapjában véve ismeretlen lexikonszócikkeit vizsgálta a jelenkor tükrében (Katona Lajos néphit szócikkei és a mai néphitkutatás), majd Küllős Imola, immár nem közvetlenül Katona Lajos életművéhez kapcsolódva, ám az ő szellemiségében is a mai folklorisztika egy sarkalatos kérdéskörét, a nép- és közköltészet viszonyrendszerét tekintette át (Népköltészet és közköltészet). Keszeg Vilmos a folklórjelenségek és nem folklór jellegű médiumok kapcsolatrendszerét vázolta fel konkrét erdélyi példák felvonultatásával (Folklór a médiában, médiafolklór: hagyományok új közegben, a populáris média a mindennapi életben). Landgraf Ildikó a folkloristákat (és általában a néprajzkutatókat) régóta foglalkoztató, van-e huszonnegyedik óra kérdését vizsgálta meg jelenkori és tudománytörténeti összefüggésekben (A 24. órában? A korszerű folklórgyűjtés kezdetei Katona Lajos korában és a szövegfolklór gyűjtésének 21. századi perspektívái). Bárth Dániel egy modernnek tartott szemléletmód, az interdiszciplinaritás problémakörét vázolta Katona Lajos életművének tükrében (Katona Lajos tudományközi érzékenysége). Liszka József egy magyar(nak is mondott) népmese (AaTh 665) cseh recepciójának, illetve „cseh népmesévé” válásának kacskaringóit mutatta be (Egy meseszöveg a fordítások útvesztőiben).
A második konferencianapon Gulyás Judit tudománytörténeti jellegű, ám mai problémákat is felvető előadásában a magyar mesekutatás szakmai alakulását követte nyomon (Katona Lajos és a magyar mesekutatás professzionalizálódása). Szakál Anna szintén tudománytörténeti kérdéseket, mégpedig az erdélyi Kriza János által létrehozott gyűjtőhálózat bizonyos szegmentumait vizsgálta (Kriza János népmesegyűjtő-hálózata). Olosz Katalin pedig a romániai magyar mesekutatás vázlatos történetét, mai helyzetét és perspektíváit vázolta (Az erdélyi [romániai] magyar mesekutatás helyzete és perspektívái). Hasonló aspektusból, de vajdasági viszonylatban, Raffai Judit a szerbiai magyar mesegyűjtés helyzetét mutatta be (A vajdasági magyar népmesekutatás helyzete és perspektívái a vajdasági magyar népmese-adatbázis tükrében). Két további előadás (Hermann Zoltán: Balázs Béla: Misztériumok – 1918 és Steinmacher Kornélia: A mesemondó asszony alakja az irodalmi hagyományban 1850–1920) a folklór, és a népmese irodalmi recepciójának egy-egy konkrét esetét tárgyalta.
A konferenciához kapcsolódva a résztvevők megkoszorúzták azt az emléktáblát, amely Katona egykori szülőházán található, majd a Katona Lajos Városi Könyvtárban egy Katona Lajos-kiállítás megnyitására is sor került. Itt Hála József méltatta Katona tudományos munkásságát, váci kötődéseit. A konferencia zárszavában Bárth Dániel a váci diskurzus jövőbeni folytatását szorgalmazta. Megjegyzendő, hogy a mostani váci összejövetel egyik előzményének tekinthető a 2012 őszén Komáromban, az Etnológiai Központ által megrendezett, A közép-európai folklorisztika időszerű feladatai című nemzetközi konferencia is.4
A konferenciának a Váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény adott otthont a Nagypréposti palotában, rendezői pedig a váci Érdy János Honismereti Egyesület, a Katona Lajos Városi Könyvtár, az ELTE BTK Néprajzi Intézet Folklore Tanszéke és a Magyar Néprajzi Társaság voltak.

XI. Ipoly Menti Találkozások

Ipolyság Város Pecsétje – Sigillum oppidi Saag, a Pozsonyi Zsidó Hitközség és Ipolyság város szervezésében került sor immár hagyományosan a XI. Ipoly Menti Találkozások megrendezésére az egykori ipolysági zsinagógából átalakított Menora Saag Centrum Artis kulturális központban. Az idei programsorozat központi témája a holokauszt hetvenedik évfordulója volt, a három nap alatt zajló események mindegyike kapcsolódott valamilyen módon ehhez a szomorú évfordulóhoz. A magyar és a szlovák holokauszt előzményeiről, lefolyásáról, napjainkig tartó hatásáról, a magyar és a szlovák társadalomban is kitapintható extrémizmusok, a xenofóbia, az antiszemitizmus különféle megnyilvánulási formáiról különböző tudományágak (filozófia, történettudomány, etnológia, pszichiátria, politológia stb.) neves magyar és szlovák képviselői ütközették kerekasztal-beszélgetések során nézeteiket. Ami közvetlenül tudományszakunkat illeti, megemlítendő az a kerekasztal-beszélgetés, amely a magyar holokauszt előzményeiről és lefolyásáról, valamint máig érő hatásairól Baki Attila vezetésével zajlott. Az eszmecsere további résztvevői L. Juhász Ilona etnológus, a komáromi Etnológiai Központ tudományos munkatársa és Fazekas Csaba miskolci történész voltak. L. Juhász Ilona a beszélgetés felvezetéseként egy fontos, az etnológia szempontjából is jól kiaknázható dokumentumcsoportot, a két világháború közötti időszak szlovákiai magyar regionális sajtóját mutatta be, elsősorban a zsidókérdéshez kapcsolódó cikkek, tudósítások tükrében.
A háromnapos rendezvényhez a kerekasztal-beszélgetéseken túlmenően kiállításmegnyitó, koncertek és egy könyvbemutató (Tomáš Radil: Az auschwitzi fiúk) is kapcsolódott.

Közösségek és eurorégiós szellemi kulturális örökség – nemzetközi konferencia

Immáron a sokadik nemzetközi tanácskozást szervezték meg a romániai Aradon 2014. június 20-án az Arad Megyei Kulturális Központban. Mint a korábbi tanácskozások, úgy ez a mostani is Elena Rodica Colta etnográfus-muzeológus asszonynak és kollégáinak áldozatos munkája gyümölcseként jött létre.
A jó témaválasztás ismét megfelelő hívó szónak bizonyult, mert az egynapos rendezvényen a 22 bejelentett előadóból 21 megtartotta előadását, prezentációját két párhuzamos szekcióban. A protokolláris – a helyszín Arad megye székháza volt – és a szakmai megnyitó után az igen népes előadógárda és az érdeklődő publikum két csoportra oszlott, majd elkezdődtek a húszperces előadások.
Biljana Radović Njegovan és Drago Njegovan Újvidékről, Szerbiából érkezett és Hagyományok és szellemi kulturális örökség: európai és országos perspektívák címmel tartottak előadást. Klamár Zoltán, a váci Egyházmegyei Múzeum munkatársa Hármas határok – identitás a kérdőívek tükrében című előadásában a szerb, román, magyar hármas határ övezetében élő etnikumok identitáskonstruáló gyakorlatáról beszélt. Turai Tünde, az MTA budapesti székhelyű Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa előadásában kapcsolódott az előző előadóhoz, és Magyarország hármas határai: határon átívelő kapcsolatok és hatásuk a mindennapi életre címen a gazdasági kapcsolatháló működését mutatta be. Nicoleta Musat a temesvári Nyugati Egyetemről A szellemi kulturális örökség digitalizálása címmel egy esetelemzést mutatott be egy már működő kulturális örökség projekt keretében. Sinziana Preda szintén a temesvári Nyugati Egyetemről Megőrizni azt, amink van, megközelítések és praktikák címmel tartotta meg előadását. Malina Iulia az aradi Aurel Vlaicu Egyetemről Gondolatok a szellemi kulturális örökségről egy globális jelenségeket hordozó korban címmel tartott előadást. Gabriela Boagiu Krajovából Hagiológiák és szimbolikus szentprezentációk a népi kultúrában című előadásában a mindennapok népi vallásosságának a szentekhez, házi szentekhez kapcsolódó elemeit mutatta be. Madlena Bulboaca aradi pedagógus A zsidó kantinok mint a hagyományőrzés formái a kommunista időszakban címmel tartott előadást. Andrei Milin, a temesvári Bánát Múzeum etnográfusa A bánsági kerámia a romániai és szerbiai Bánság múzeumainak gyűjteményei alapján című előadásában egy romániai fazekasközpont gazdasági kapcsolthálója alapján elterjedt termékcsaládot mutatott be. Onut Danciu Temesvárról A temessági Andrei Sas gyűjteménye című dokumentumfilmet vetítette le. Biljana Sikimić a belgrádi Balkanológiai Intézetből Disznóvágás az Arad megyei szerbeknél címmel tartott előadást. Svetlana Cirković szintén a belgrádi Balkanológiai Intézetből érkezett és A csesznica az Arad megyei szerbeknél – élő hagyomány és az utasítások megfogalmazásának nyelvi eszközei című előadásában napjaink szerb hagyományainak egy szeletét tárta fel. Annemaire Sorescu-Marinović is a belgrádi Balkanológiai Intézetből érkezett és A lazarica a boszniai Karavlehiben – egy szokás módosulásai című előadásában már nem a bánság szerb népszokásait mutatta be, hanem a szokások módosulásának hasonlóságait domborította ki. Andó György, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum muzeológusa A szlovák házak szerepe a szlovák kulturális identitás megőrzésében – a házak fenntartója, az Országos Szlovák Önkormányzat címmel arról beszélt, hogy a tájházak köré szerveződő egyesületek és csoportok számára mit jelent az épületegyüttes, milyen bázishelyként működik, működtetik. Narcisa Stiuca a bukaresti egyetemről A Branesti maszkos felvonulás: egy külső-belső pillantás a jelenségre címmel tartott előadást. Camelia Burghele a Szilágy Megyei Múzeumból Úti keresztek szilágysági falvakban címen a vidék vallásos térkijelölő gyakorlatát mutatta be. Dušan Dejanac a szerbiai Bánságból, Nagykikindáról érkezett történész, aki előadásában észak-bánsági szerb csoportok rituális szokásait prezentálta. Nagyné Martyin Emília, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum etnográfusa Népi gyógyászat a magyarországi románoknál – ráolvasások, mágikus praktikák, bábaorvosságok címmel tartott előadást. Javorka Markov Jorgovan, a Romániai Szerbek Demokratikus Uniójának temesvári képviselője A gyerek a születéstől a keresztelőig a Maros menti szerbeknél címmel a hagyományok továbbéléséről beszélt. Ezt követően Adriana Cupea Kolozsvárról A Kurban Bayram, avagy az áldozat ünnepe a dobrudzsai törököknél és tatároknál címmel az identitás megtartásának egy másik, távoli példáját mutatta be. Elena Rodica Colta mint házigazda A hely emlékezetének átalakítása címmel az utolsó zarándi betyárhoz kapcsolódó történetekről tartott előadást.

21. Nemzetközi Kisemlékkutató Konferencia

Immár 21. alkalommal rendezték meg a bajorországi Oberammergauban a Nemzetközi Kisemlékkutató Konferenciát. Mint ismeretes, ezekre a rendezvényekre kétévente kerül sor; eredetileg felváltva hol Ausztriában, hol Németországban valósultak meg, aztán 2002-ben Komáromban a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja lett a házigazda,5 később pedig Kassa és Szeged is szolgált helyszínül. A mostani konferenciát a Garmisch-partenkircheni Katolikus Egylet (Katholisches Kreisbildungswerk Garmisch-Partenkirchen) szervezte, egészen konkrétan a helyi kisemlékkutatásban jeleskedő Jürgen Janku, illetve Raphaela Habermann nyakába szakadt a szervezés minden nyűge és öröme.
A helyszín kiválasztása telitalálatnak bizonyult, hiszen Oberammergau (és környéke) amellett, hogy szakrális kis- és nagyemlékekben bővelkedik (erről a kétszer félnapos tanulmányi kirándulásokon személyesen is meggyőződhettünk), a helyszín méltán világhírű passiójátékairól is nevezetes. A helybéliek előadásában tízévente megrendezésre kerülő nagyszabású bemutató lényegében 1680 óta az adott években mintegy félmillió zarándokturistát vonz a világ összes tájából (lényegében ebből és a látványosan festett házainak köszönhető idegenforgalmából él az alig kétezres település).
A konferencia megnyitójára június 26-án került sor, ám a lényegi tanácskozás a következő két nap délelőttjén zajlott. A két nyitóelőadást is ideszámítva mindösszesen 19 előadást hallgathattak és vitathattak meg az Ausztriából, Magyarországról, Németországból, Olaszországból és Szlovákiából érkezett résztvevők. A referátumok valóban sokszínűek voltak, hiszen akadt köztük inkább elméleti jellegű, kutatásszervezési kérdéseket taglaló, ahogy egy-egy objektumtípust vagy egy-egy régió kisemlékanyagát bemutató is. Talán nem véletlen (bár tudomásom szerint tudatosan szervezve sem volt), hogy prezentáció is a háborús objektumokhoz, háborús emlékművekhez kapcsolódott. A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának képviseletében jelen lévő L. Juhász Ilona az első világháború alatt karitatív célból felállított, majd vasszögekkel beborított faszobrokról (az ún. vaskatonákról) s azok utóéletéről (Kriegsnagelungen als Objekte für Kriegsnotspende im Ersten Weltkrieg und ihr Nachleben heute. Beispiele aus der Südslowakei, aus Ungarn und Siebenbürgen) szólt, Liszka József pedig – elsősorban dél-szlovákiai tapasztalatokra támaszkodva – a kisemlékkutatás utánpótláskérdéseiről (Die Frage und Rolle des wissenschaftlichen Nachwuchses bei der Erforschung der sakralen Kleindenkmäler) beszélt. A tanácskozás végén Barna Gábor, a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kultúrantropológiai Tanszékének vezetője bejelentette, hogy két év múlva, 2016-ban intézete ad otthont a rendezvénynek, mégpedig Vácott. Ezt követően egy rövid munkamegbeszélésre is sor került, ahol ennek részleteit tárgyalták meg az érintettek, köztük az Etnológiai Központ képviselői is.

Brücke zum Wunderbaren

Von Wallfahrten und Glaubensbildern
Ausdrucksformen der Frömmigkeit in Ostbayern
(Regensburg, 2014. április 15. – 2014. november 2.)

Nem meglepő, hogy a 2014. évi bajor tartományi kiállítás, amely alapvetően IV. (Bajor) Lajos (1294/1314–1347) életének és művének állított emléket az egykori birodalmi fővárosban, Regensburgban, szóval, hogy a nagyszabású történeti kiállítás egyik kísérőrendezvénye éppen a népi vallásosság tárgyi világát prezentálja. A német (és azon belül a bajor) néprajznak hosszú ideje egyik húzóágazata a népi vallásosság kutatása (hogy csak muzeológiai példákat említsek, gondoljunk a müncheni Bajor Nemzeti Múzeum jelentős népivallásosság-gyűjteményére, vagy a Duna menti Straubingban látható Rudolf Kriss-gyűjteményre, vagy a nemrégiben, 2009-ben átadott altöttingi Búcsújárás Múzeumra), ezért indokolt, hogy a Regensburgban installált tartományi kiállítás részét képezze egy, korábban nem ismert népivallásosság-gyűjtemény is.
A viszonylag kis alapterületen, jól áttekinthetően, hét alterületre tagolt, az egyes kategóriák közti átjárásokat mégis nagyszerűen érzékeltető multimediális (levéltári dokumentumok, tárgyi anyag, fényképek, videók felhasználásával készült) tárlat Bajorország keleti része népi vallásosságát prezentálja súlypontilag a (18.)19–20. században, de gyakorlatilag egy napjainkig tartó kitekintéssel. A kiállítás az emberi lét nyomorúságából adódó vallásos megnyilvánulási formák bemutatásával nyit (Das präkere Dasein). Az önmagára hagyott ember a háborúk, az erőszak, a pusztító járványok, betegségek, balesetek, meddőség okozta sebei gyógyulását felsőbb hatalmak közbenjárástól remélte. Ennek beszédes tárgyi lenyomatai a festett votívképek, amelyek az elmúlt három évszázad minden nyomorúságát elénk tárják: a háborúk borzalmait, a rablók által történt kifosztás rémségeit, a betegségeket (beleértve akár egy parasztgazdaság libaállományának a kipusztulását), baleseteket mind-mind naiv felfogású és ábrázolásmódú festményeken örökítették meg. Pontosabban ezeknek az eseményeknek azon momentumait, amikor egy-egy védőszent (Szűz Mária, Szent József, Szent Vendel, Szent Lénárd stb.) segedelmével elhárult a veszély, avagy az adott szent közbenjárását kérik adott kritikus élethelyzetekben. A kiállítás következő része lényegében Kelet-Bajorország szentkultuszának lenyomatait (üvegképek, votívképek, kis szentképek, ereklyetartók stb. formájában) prezentálja (Himmlische Beistand – heilige Fürsprecher), kiemelten foglalkozva a helyi búcsújáró helyek kultuszával, a hozzájuk kapcsolódó szenttisztelettel (különösen jelentős a Mariahilf-tisztelet ebben a térségben). A mindennapok vallásosságát (Glaubensgegenwart im Alltag) az otthoni, az egyéni vallásgyakorlás számára elengedhetetlen tárgyi világ (rózsafüzérek, házi oltárok, szenteltvíztartók, türelemüvegek, kolostori apácamunkák, szentek szobrai, képei, a népi gyógyítás rekvizitumai, különféle amulettek stb.) reprezentálja. Metszetek, archív fotók segítségével az egyéni vallásgyakorlás, az emberi élet nagy állomásaihoz kapcsolódó vallási-mágikus praktikák, események, az egyéni áhítat ellopott pillanataival is szembesülhet a látogató. A következő egység (részben persze kapcsolódva az előbbiekhez is) a búcsújárás néprajzát sűrítve tárja elénk (Wallfahrten in Ostbayern). A szinte megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb jelentőségű bajor búcsújáró helyek közül kiemelt figyelmet kap a bogenbergi zarándokhely, amelynek célpontja a terhes Szűz Mária szobra. A búcsújárás egyes mozzanatait nem csak a kapcsolódó tárgyi anyag szemléje, hanem archív filmfelvételek (1933, 1970, 2003) megtekintési lehetőségével is megismerheti a látogató. Emellett természetesen nem maradhattak nem megemlítettek a passaui, az altöttingi, a neukircheni, sőt még a csehországi příbrami kegyhelyek sem, ahová a térség népe tradicionálisan és rendszeresen rendezett zarándokutakat. Noha ez a tárgyi világ szinte minden részlegen felbukkan, a rendezők külön, kiemelten is bemutatják a régióra leginkább jellemző két ábrázolási módot, technikát: a votívtárgyakat (fogadalmi ajándékok) és az üvegfestményeket (Votivgaben und Hinterglasbilder). A votívtárgyak sokszínű formai (és anyagi) gazdagságából itt dominánsan a fentebb már említett votívképek mellett a viaszból, vasból, ezüstből készített, szív, kéz, láb, szem, tüdő stb. formájú fogadalmi ajándékok jelennek meg. Bár sok minden mást is az előtérbe tolhattak volna (például a térségre oly jellemző Mária-kultuszt), a rendezők mégis egy, valóban már-már speciálisan (legalábbis ebben a mértékben mindenképpen kiemelkedően) bajornak mondható szentkultuszt, Szent Lénárd kultuszát tárgyalják részletesebben (Die Verehrung des hl. Leonhard in Ostbayern). Ez persze összefüggésben lehet a kiállítás egyik meghatározó alapanyagát képező gyűjtemény összetételével is.6 Az ott látható tárgyak jelentős része ugyanis egy regensburgi szénkereskedő, Hans Herramhof magángyűjteményéből származik, akit gyűjteménye egy jelentős részéhez egyrészt a véletlen, másrészt a szemfülessége segítette. Egy alkalommal ugyanis megfigyelte, hogy egy Szent Lénárd-kápolna villámhárítójának szerelése közben, amikor a munkások a földelés számára gödröt ástak az építmény tövében, sok rozsdás vas votívtárgy került elő. Ezekből hazavitt, megtisztította őket, s ez lett a későbbi gyűjtemény alapja. Azonnal körlevet írt az összes német Szent Lénárd-templomot vagy kápolnát fenntartó plébániára azzal, hogy ha villámhárítót szeretnének felszereltetni, akkor a kapcsolatos földmunkákat díjmentesen vállalja. A földből előkerülő bármilyen tárgyi anyag felére viszont igényt tart. Egy csomó megrendelést kapott, aminek köszönhetően rövidesen óriási votívtárgygyűjteménye lett. Tudni kell ugyanis, hogy a búcsújáró helyeken mértéktelenül felgyülemlett votívtárgyakkal előbb-utóbb kezdeni kellett valamit. Az ezüstoffereket be szokták olvasztani, s gyertyatartók, egyéb oltárdíszek készülnek belőlük, a fatárgyakat idővel elégetik, a viaszofferekből gyertyát öntenek stb. Ezekkel az általában állat alakú, kezdetleges formájú vastárgyakkal is az volt a gond, hogy ha már nagy mennyiségben fölhalmozódtak egy-egy templomban, nem tudták hol tárolni, ezért előfordult, hogy beolvasztották őket, s készítettek belőlük egy hatalmas láncot, amivel a templomot körbefogták (ilyen, körbeláncolt Szent Lénárd-templom látható például a felső-bajorországi Bad Tölzben). Ha ezt nem tették meg, akkor elásták a templom közelében, szent földbe (hasonló ez, mint amikor a temetőben a kiszolgált sírjelet beleássák a sírba). Nos, erre jött rá Herramhof, s némi furfanggal szert tett gyűjteménye legalábbis egy jelentős részére. A tárlat zárórészlege a regensburgi katolikus7 népi vallásosság tárgyi világát mutatja be (Katholische Frömmigkeit in Regensburg), egy kis kitérővel Hans Herramhof gyűjteményének külön prezentálásával is.
A kiállítás kísérőkötete,8 amely az egyes, a kiállítás sorrendjét ugyan csak nagyjából követő témakörök hátterének szakszerű felrajzolása mellett egyszersmind katalógusként is szolgál, nagyszerű kísérőnek bizonyulhat a tárlaton való szemlélődés során.

A család és a munka a Duna–Tisza közén élők körében

A háromévente megrendezésre kerülő nemzetközi néprajzi konferencia immár kilencedik alkalommal valósult meg. Az esemény mindig jó alkalom arra, hogy a térségben élő kutatók számot adjanak újabb tudományos eredményeikről. Jegyezzük meg, hogy az immáron 27 éve működő tudományos fórumot Bárth János hozta tető alá és az, hogy még nyugdíjba vonulása után is működik, annak köszönhető, hogy olyan utódra talált Kothencz Kelemen személyében, aki szintén fontosnak tartja a tudományos párbeszédet határon innen és túl.
A két nap alatt 21 előadást és két könyvbemutatót kísérhetett figyelemmel a nagyszámú és kitartó közönség.
Elsőként Bereznai Zsuzsanna tartott előadást Egy kecskeméti zsidó család a XX. század elején címen, amelyben egy ügynök és fuvarozó, Kircz Fülöp családja történetét ismerhette meg a hallgatóság. Röviden felvázolta a család származástörténetét, a folyamatos gyarapodás éveit, az első világháború végének zűrzavaros hónapjait és a folyamatos ellehetetlenülés esztendeit.
Somodi Henrietta A kecskeméti ortodox zsidó hitközség „nagycsaládja” című előadásában a város zsidóságának két vallási hagyományvilág közötti lavírozását mutatta be. Szőke Anna A család szubkultúrája mint az identitás megtartó formája a vegyes etnikumú közösségekben címmel tartotta meg előadását, melyben a szórvány és a tömb vegyes etnikumú közösségeit vizsgálta. Arra kereste a választ, hogy mennyiben tudja a család ellensúlyozni az idegen nyelvű és kultúrájú közeget. Silling István szülőfaluja, Kupuszina rokonsági kapcsolathálóját, jelesül a komaság intézményét mutatta be A műrokonság és a házassági rokonság néhány jellegzetessége Kupuszinán címmel. Krupa András előadásában az anyanyelv megtartásának esélyeiről beszélt a magyarországi szlovák közösségekben. Mészáros Márta A Bács-Kiskun megyei szlovákok süteménysütési szokásai című előadásában komplex módon vizsgálta a süteményfajták és ünnepek, ünnepkörök összefüggéseit. Kitért az újratanulás kérdésére is, több példát említett az egyén tudatos hagyományokhoz való odafordulására. Kustár Rozália Dunaegyházi családok XIX. századi végrendeletei című előadásában a falu demográfiai-gazdasági képét rajzolta meg, s ezen belül a szlovák nyelv használatának változására is kitért, érdekes példákat adva a titoknyelvvé válásra. Kovács József Munka a „közösben” című dolgozatát az előadó távollétében Simon András ismertette. Lényegében az 1948–1968 közötti időszakot tekintette át, ami a kitelepítésekkel, lakosságcserékkel csak súlyosbította a nemzetiségek helyzetét. Ferkov Jakab a bunyevácok zárdrugájáról, a sajátos rokonsági-gazdasági közösségről tartott előadást, elemezve a vezetés és feladatellátás hierarchiáját. Gallusz László Változó tanyai gazdálkodás című előadásában vajdasági, főként óbecsei példákat mutatott és elsősorban arra fókuszált, hogy a tanyai családi gazdaságok miként dacoltak a második világháború utáni ellenséges társadalmi közeggel, illetve hogyan próbáltak versenyezni a jugoszláviai szocialista mezőgazdasági nagyüzemi gazdálkodással. Székelyné Kőrösi Ilona Bellosics Bálint etnográfiai olvasókönyvét elemezte, mutatta be, Simon András pedig A termelés, ellátás és fogyasztás családi keretei Óbecsén című előadásában egy korábbi kutatás eredményeiről számolt be. A családtörténetek narratíváiból a gazdálkodás és az értékrend szoros összefüggései rajzolódtak ki a Tisza melletti kisváros mikrovilágában. Gatti Beáta előadásában, melyet Bukovinai székely családok a kéziratok tükrében címmel tartott, a családi gyűjteményekben megmaradt írott forrásanyagnak mint a múlt birtokbavételének attribútumaira hívta fel a figyelmet. Bárth János Bács mezőváros magyarsága a XVIII. században címmel az összeírások részletes elemzésének szükségességére hívta fel a figyelmet. Példái azokat a buktatókat mutatták fel, melyeknek fel nem ismerése valótlan konklúziók megállapításához vezethetik el a kutatót. Fehér Zoltán Bátya újranépesedéséről tartott előadást a XVIII. századi anyakönyvi bejegyzések tükrében. Előadásában felvázolta a lakosság migrációjának térbeliségét, ami a családnevek alapján is megrajzolható. Beszédes Valéria A nagycsaládi szervezet nyomai Csikérián a XX. végén című előadásában egy recens példát mutatott be a közös gazdálkodásra egy észak-bácskai bunyevác családban. Nagy Janka Teodóra a jogi néprajz oldaláról, interdiszciplináris megközelítéssel a család jogszokásait, azon belül az idősekről való gondoskodást elemezte a Kétvíz közén. Kothencz Kelemen az úriszéki iratok tükrében mutatta be a családi életet és munkavégzést a XIX. század eleji Dusnokon. Olyan példákat is hozott, amelyek arról tanúskodnak, hogy a nagycsaládszervezetből való kiválásra voltak példák már korábban is. Ez akkor következett be, ha a közös érdek megkívánta. Balázs Kovács Sándor Halotti búcsúztatók Sükösdről című előadásában két generáció (1875–1957 közötti) anyagát mutatta be. Klamár Zoltán „Bože moj!” Bácskai magyarok és nemzetiségiek az első világháborúban címmel olyan családi írott emlékanyagot tárt elénk és elemzett, amelyben a fronton lévő kapcsolattartása, olykor „költészeti” tevékenysége és nemritkán nyelvhasználati gyakorlata is megmutatkozott.
A konferencia első napjának kora délutánján két könyvbemutatóra is sor került. Voigt Vilmos Bereznai Zsuzsanna – Schön Mária: A hajósi sváb parasztság mentalitása címűk kötetet mutatta be, Verebélyi Kincső pedig Voigt Vilmos: A folklorisztika alapfogalmai című könyvét méltatta.

Két kiállításról

Az idén az első világháború centenáriumának évében egymást követték a különféle konferenciák, kiállítások, nem is beszélve a számtalan, e témához kapcsolódó kiadványról, tanulmányról stb. Pozsonyban két kiállítás is nyílt, elsőként 2014. május 13-án a Városi Múzeumban, majd ezt követte 2014. augusztus 13-án a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának tárlata a Brämer-kúriában.
„A háború másik oldala” (Vojna z druhej strany) című kiállítás Pozsony viszonylatában elsősorban a hátországi mindennapokra és a lokális eseményekre fókuszálva a „prešporák” civilek és katonák szemszögéből mutatja be a témát a Városi Múzeum, az Óvárosháza helyiségeiben. A vitrinekben kiállított anyag egyrészt a múzeum gyűjteményéből, valamint a háborúban harcoló katonák leszármazottaitól származik. A tárlat anyaga nyolc tematikus egységre épül. Az első rész még a háború előtti, idillikusnak tűnő városi életet prezentálja, míg az utolsó már az emlékezéskultúrát. Az első világháború idején is nagy szerepet játszó háborús propaganda eszközei a cenzúrázott sajtón túl a különféle plakátokkal és képeslapokkal is a Monarchia szempontjáról igazságos háború és a biztos győzelem illúzióját közvetítették a lakosság felé. A propaganda eme elsősorban pozsonyi vonatkozású eszközeiből is bőven kaphat ízelítőt a látogató.
A kiállítás elsősorban a panelokon látható képi anyagra épül, aránylag kevés a vitrinekben kiállított tárgy. A hátországi lakosság körében jótékonysági céllal árusított különféle tárgyak között, a gyűrűktől a koronázási földet tartalmazó üvegen stb. át, egyebek mellett a Rigele Alajos pozsonyi szobrászművész által készített pozsonyi „Vashonvéd” fémből készült szobrának miniatűr változatáig – amelynek másolatait jótékonysági céllal árusították – sok minden megtekinthető. A kiállítás egyébként külön tematikus részt szentel a „Vashonvédnak”, amely a nevével ellentétben nem vasból, hanem fából készült, s a színház (ma Szlovák Nemzeti Színház) közelében, a mai Hviezdoslav téren állt, s az Osztrák–Magyar Monarchia területén készült számtalan hasonló objektumhoz hasonlóan a háborús jótékonyság és propaganda céljait volt hivatott szolgálni. A jótékonykodni szándékozók bizonyos összegért szögeket vásárolhattak, amelyeket a fakatona testébe vertek (a tervek szerint ezeknek a szögeknek kellett volna beborítaniuk a szobrot, ezáltal vált volna valóban vashonvéddé), az összeget pedig az rokkant katonák otthonára, a pozsonyi „Invalidusotthonra” fordították.9 A művész által készített világháborús emlékművekről/emlékjelekről készült felvételek a tárlat egy másik helyiségében található panelon kaptak helyet.
A fronton harcoló katonák mindennapjait bemutató képeken túl a vitrinekben a pozsonyi katonák személyes tárgyai, a harci eszközökből általuk készített emléktárgyak stb. is helyet kaptak. Több tárgy és az egyik panelon szereplő több dokumentum és fotó is kötődik a legendássá vált 72. gyalogezredben („die Pozsonyer Kinder”) harcoló katonákhoz. Egyebek között a Vöröskereszt tevékenységébe és a pozsonyi hátországi mindennapok különféle szegmentumaiba is betekintést kap a látogató, s amint arról már szó volt, az emlékezéskultúrához kötődő dokumentumok, valamint a különféle pozsonyi és környékbeli emlékjelekről készült felvételek is helyet kaptak a kiállításon.
Sajnos, szinte anakronisztikusan hat, hogy a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia történetének egyik meghatározó eseményét bemutató pozsonyi kiállításról (alig pár kilométerre a szlovák–magyar és a szlovák–osztrák határtól) hiányoznak a magyar és a német nyelvű feliratok, ezek ugyanis csupán szlovákul és angolul olvashatóak. Nem méltó ez az egykori a háromnyelvű (magyar, német, szlovák) város – Prešporok – és az itt élő „prešporákok” emlékéhez! Természetesen az sem elhanyagolható tény, hogy napjainkban Dél-Szlovákiában (Pozsonyban is!) jelentős számú magyar ajkú lakosság él. A leírtakkal szemben pozitívumként értékelhető, hogy a tárlat két szerzője, Elena Kurincová és Gaucsík István Pozsony megnevezésére Bratislava helyett (sok történésszel ellentétben) következetesen a Prešporok helynevet használta. Bár kevesen tudják, de a Bratislava városnév csak 1919 óta használatos.
„Népeimhez” – Történetek a nagy háborúból címet viseli az előzőnél sokkal nagyobb szabású másik, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában rendezett multimediális tárlat. A kivitelezés és koncepció tekintetében is jelentősen eltér a Városi Múzeum kiállításától.
E tárlat részben a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma s az annak égisze alatt tevékenykedő Hagyományok és Értékek Polgári Társulás által indított országos gyűjtés anyagából, valamint a Dél-Szlovákiában működő múzeumokban található tárgyakból és dokumentumokból készült.
A kiállítás két szemszögből mutatja be a nagy háborút. Az első tematikai egység egyéni sorsokon keresztül, például hivatásos katona, forradalmár, helytörténész, gazdálkodó és szakmunkás magántörténetére építi mondanivalóját. A tárlat második része – a Városi Múzeumban látható kiállításhoz hasonlóan – nyolc tematikus egységet ölel fel, és időrendi sorrendben mutatja be a háborút az alábbi csoportosításban: A háború kitörése; Az Osztrák–Magyar Monarchia védereje, harcterek; Az orosz betörés 1914–1915; Hadifogolytáborok; A hátország; Kultusz és propaganda; A háború vége.
Egyebek között betekintést kaphat a látogató az egykor Dél-Szlovákiában működő fogolytáborok életébe is. A kiállított tárgyaknak és dokumentumoknak és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet anyagából származó több archív felvételnek és elsősorban az installációknak köszönhetően a látogató teljesen beleélheti magát az adott korba, helyzetbe. A digitális technikának köszönhetően megtekinthetőek a Dél-Szlovákiában állított különféle háborús emlékjelek nagy részéről készült felvételek A köztéri emlékműveken és a szakrális kisemlékek kategóriájába (keresztek, képoszlopok, szobrok, lourdes-i barlangok stb.) sorolható objektumokon túl láthatóak azokról a síremlékekről készült felvételek, amelyeken a hozzátartozók megörökítették az idegen földben nyugvó katona emlékét, illetve amelyek az exhumálás után hazaszállított és hazai földben eltemetett áldozatok sírjairól készültek (Görföl Jenő, Hushegyi Gábor, valamint e sorok írójának felvételei). A kiállítás a múzeum munkatársa, Papp Sándor koncepciója alapján készült.
A múzeum földszinti galériájában a kiállítás részeként a látogatók megtekinthetnek egy válogatást az Érdekes Újság által 1914 karácsonyán meghirdetett pályázatára beérkezett fényképanyagból. Az összesen 1600 beküldött felvételből válogatták ki azt a 120 darabot, amelyeket aztán az Érdekes Újság világháborús fotóalbumában tettek közzé. A számonként 12-12 felvételt tartalmazó összesen 10 megjelent háborús fotóalbum közül 4 a Szlovákiai Magyar Kultúra múzeumának gyűjteményében is megtalálható. E 4 album anyagát tekinthetik meg az érdeklődők. A kiállítás teljes anyaga Pozsonyból rövidesen tovább vándorol, a tervek szerint az elkövetkező években még 20 helyen mutatják be.

Sajnos, a migrációhoz kapcsolódó történéseket egyik kiállítás sem érintette, annak ellenére, hogy a háború négy éve során az Osztrák–Magyar Monarchia ma Szlovákiát alkotó területére nagy számban érkeztek menekültek különféle helyekről. Először (1915-ben) a galíciai, majd 1916-ban a románok betörését követően elmenekült, majd kitelepített sok ezer erdélyi menekült. IV. Károly gyermeknyaraltatási akciója 1918 nyarán (!) ugyancsak nagy terhet rótt a lakosságra. A pénz- és természetbeni adományok (élelem, ruha, használati cikkek stb.), másrészt a különféle intézményeken túl a sok száz, sokszor maguk is nélkülöző családnál elszállásolt menekült és nyaraló osztrák gyerek ellátása a folyamatos élelmiszerhiány, rekvirálások stb. közepette a hátország lakosságának hétköznapjait (városokban és falvakban egyaránt) több szempontból is jelentős mértékben érintette. E témában már jelentek meg publikációk,10 s nem mellesleg: mind Pozsony, mind a magyarlakta dél-szlovákiai régiók vonatkozásában a korabeli lapokban rengeteg információ található ezzel kapcsolatban.

Ha összehasonlítjuk a két kiállítást, akkor a mérleg nyelve mindenképpen a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma javára billen. A Városi Múzeum kiállításának megtekintése után/során az embernek az az érzése, mintha egy még nem teljesen kész tárlatot látna, amelyről hiányoznak az utolsó simítások. Az installáció kivitelezésének módja sokat árt az ott látható – egyébként értékes – anyagnak. A hiányosságtól eltekintve mindkét kiállítás nagy szolgálatot tesz azzal, hogy a ma embere egy átfogó képet kapjon/alkosson a következő évtizedek történelmét, az európai népek sorsát meghatározó nagy háborúról, vagy ahogyan az egyik, nemrégiben megjelent tanulmánykötet11 címében szerepel: a „huszadik század őskatasztrófájáról”.

A füleki pálmától a világhírű kakasig

A Füleki Városi Honismereti Múzeum 1994 óta működik a helyi Vigadó épületében, korábban a ferences kolostor földszinti termeiben székelt. Az intézményt a város fenntartóként 2008 elejével összevonta a várral, így azóta a Füleki Vármúzeum részlegeként működik. Az épület beltereinek rekonstrukcióját és berendezéseinek cseréjét, valamint modern múzeumi technikával való felszerelését 2010–2011-ben az Európai Unió finanszírozta a Regionális Operációs Programon keresztül. A múzeum egykori állandó kiállítása 1994 augusztusában a helyi „vendégség” (búcsú) keretén belül nyílt meg. Szinte napra pontosan az akkori megnyitó 20. évfordulóján (2014. augusztus 15-én) nyílt meg az intézmény A füleki pálmától a világhírű kakasig című új állandó kiállítása a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának hathatós anyagi támogatásával. A tárlatot Jaromír Kaličiak, Fülek polgármestere és Agócs Attila, a Vármúzeum igazgatója nyitották meg.
A kiállítás címében szereplő pálma a 18. század elején került Fülek városi jelképeibe a Bebek család középkori címeréből, a kakas pedig a füleki zománcgyár védjegyében vitte el a helyi termékeken keresztül a nógrádi kisváros hírét a világ minden pontjára, hiszen a füleki edényeket az 1950-es évek végétől négy világrészre exportálták Európában Görögországtól Svédországig, Ázsiában Irántól Szingapúrig, Afrikában Marokkótól Csádig és Amerikában Kanadától Paraguayig. Mindkét szimbólum a hamvaiból feltámadni képes városka erejére utal tehát, hiszen a tárlat a város történetét a vár 1682-es lerombolásától – pontosabban a város 17. század végi újratelepítésétől – követi végig az 1960-as évekig, különös hangsúlyt helyezve a zománcgyár megalapításával megindult iparosodási és városiasodási folyamatokra az 1908 és 1945 közötti időszakban.

Az első terem a helyi nemesség és iparosság tárgyi emlékeit és a környék katolikus lakosságának kulturális örökségét tárja a látogatók elé. A Füleken a 19. és a 20. században kastélyt vagy kúriát, illetve uradalmakat birtokló nemesi családok (Berchtold, Stephani és Herold; Koháry és Coburg; Czebrián és Bakách-Bessenyei) néhány használati tárgya, valamint az egyes, helyben is tevékenykedő családtagok fényképei mellett a város 19. század eleji vásártartási joga is kiállításra került. A végvári mezőváros 17. századi fénykorába vezet vissza a helyi csizmadia- és szabócéh története. Tárgyaik jellegzetes lenyomatai a törökkor és az azt követő újratelepítés közötti átmenetet jellemző diszkontinuitási/folyamatossági önellentmondásnak, hiszen például a füleki csizmadiák a város 1682-es lerombolása utáni elnéptelenedését, majd adminisztratív jellegének hanyatlását követően még a 19. század derekán is az eredeti – még a végvári katonák közül verbuvált mesteremberek által metszetett – 1636-os pecsétnyomójukat használták. A katolikus vallási élet tárgyai közül kiemelkedik az az antifonálé, melyet II. Koháry István utolsó füleki várkapitány ajándékozott a helyi ferenceseknek a templomszentelés kapcsán 1726-ban, továbbá egy 1796-ban készült német feliratú feszületes türelemüveg, Szent Borbála 18. század derekán készült faszobra a fülekpüspöki templomból, egy különös szépségű öltöztetős Szűz Mária-szobor a füleki templom kápolnájából, valamint két barokk angyal az egykori sőregi középkori templomból.
Az észak-nógrádi és délnyugat-gömöri palócság népművészete mellett a kiállítás második terme rámutat a város és a kistérség multietnikus jellegére is. A jellegzetes palóc áttört faragású huszáros és címeres lócák és padhátbetétek mellett egy szintén a 19. század utolsó évtizedében gyártott – Ajnácskőről a múzeum gyűjteményeibe került – festett népies bútoregyüttes, egy gömöri szuszékpár és két tulipános láda (melyek egyike 18. század végi keltezésű) adja a helyiség anyagának gerincét. A népi, illetve népies bútorművesség környékbeli emlékeit a tárlókban és a falakon pásztorfaragások (ivócsanakok, vajformák, rézberakással és ólmozással díszített botok és ostornyelek), szőttesek és hímzések, valamint nógrádi népi ezüst ékszerek egészítik ki. A helyi kézművesipar megismerésének szempontjából különös fontosságú az a Hróbel József füleki fazekas által 1853. december 24-én gyártott, vélhetően hegyközségi kancsó, amely gazdag szimbolikájával és feliratos felületeivel tűnik ki a jórészt későbbi keltezésű gömöri és gácsi fazekak, lábasok és drótozott korsók közül. A Fülek környéki palócság tárgyai mellett a vidékre a két világháború közötti csehszlovák földreformot, majd a második világháborút követően tervszerűen betelepített Gyetva környéki és részben észak-nógrádi szlovák kolonisták népi textíliái és díszes fafúvós hangszerei (Jozef Valach által készített fujarák, furulyák és szarufaragások), az utolsó füleki cigány kosárfonó gyártmányai, valamint az elveszett füleki zsidó hitközség tárgyai és iratai szemléltetik a város 20. század első harmadára kialakult etnikai képét.

A kiállítás néprajzi terme a domináns festett és áttört faragású palóc bútorral (Marian Mesiarik felv. 2014)

Külön termet kapott a füleki zománcgyár (későbbi iparművek) gazdag tárgyi hagyatéka, melyben az egykori mívesen díszített zománcedények mellett a tűzhelygyári, kályhagyári, faipari és egyéb részlegek gyártmányai is bemutatásra kerülnek. A korábbi fazekastermékeket kiváltó, ezért azokat alakjukban részben idéző, lemezből sajtolt edények (különböző korsók, kancsók, fazekak és tálak) mellett fokozatosan megjelentek a füleki termékskálán az újabb funkciójú zománcozott gyártmányok (tálcák, kávéskészletek, teáskannák, hamutálcák, virágkaspók stb.). A díszítmények fejlődése a kézzel vastag rétegben felfestett virágmotívumoktól, a sablonok segítségével szórópisztollyal fújt virágos, geometrikus, antropo- és zoomorf dekorációkon keresztül jut el az aranytinktúrával felvitt díszítőelemekig. Az emberábrázolás jellemzően az exportra szánt darabokon jelenik meg. A két világháború között az angol és holland piacra gyártott kézzel festett edényeken – főként bögréken – a holland viseletben ábrázolt gyerekek, majd az 1950-es évek második felében az afrikai néger bennszülött, a dél-amerikai vagy az arab világ hagyományos mindennapjaiból vett tarka jelenetek és a célországok nyelvén írt feliratok színesítik a tálakat és fazekakat. Hogy ezeket a fülekiek is használták, szépen példázza egy arab feliratú fedeles vajtartó, mely a város egyik utolsó düledező parasztházából került a múzeumba, hiszen egykori lakói is a gyárban dolgoztak. A kiállított gyártmányokon végigkövethetőek a füleki gyár védjegyének változásai, mely az egyre bővülő ipari létesítmény birtoklástörténetének egyes fordulópontjain rendszerint új formát kapott, hogy a kilencágú csillagtól, a naturalisztikus kakason át, majd a szfinxen és a MÁVAG-os repülő madáron keresztül az 1945-öt követő időszakban újra visszatérjen az utódcégek által máig is használt F-farkú kakashoz. Az ipartörténeti terem egyik sarkában berendezett enteriőrrészlet az 1940-es évek kisvárosi konyháit idézi meg füleki gyártású zománcozott virágos tűzhellyel, fa hűtőszekrénnyel és fából készült fagylaltgéppel, öntvény darálóval és üvegedényre applikált habverővel.
A kiállítás „első szintjét” a tárlók és a szabadon installált tárgyak adják. Mindezeket a fölöttük futó függesztőlécre támaszkodó, kissé megdöntött fotónagyítások egészítik ki. Míg az első teremben több olyan, közérdeklődésre számot tartó fotó került felhasználásra, melyeket az elmúlt években helyi családi albumokból kiemelve digitalizált az intézmény, a néprajzi helyiségben Fábián Gyula Losonc vidéki mintarajzai és néprajzi fotói dominálnak, az ipartörténeti teremben pedig a helyi gyár 1908 és 1964 között vezetett képes krónikájának legtöbb metaadattal ellátott képei illesztik a kor társadalmi közegébe a gazdag tárgyi anyagot.
A kiállításon a Füleki Vármúzeum saját gyűjteményeit a losonci Nógrádi Múzeum és Galéria műtárgyaival, valamint a helyi ferences kolostorból és a füleki 47. Számú Koháry István Cserkészcsapat által kezelt egykori Koháry-kastélyból kölcsönzött egyedülálló tárgyi emlékekkel toldotta meg, hogy minél átfogóbb képet adhasson egy erősen iparosodott nógrádi kisváros történetének megközelítőleg kétszáz évnyi szakaszáról.

XII. Ipoly-nap

Az Ipolyságon 1992-től működő Honti Múzeum és Galéria Baráti Köre (HMGBK) fő céljának a történelmi Hont vármegye, különösen az Alsó-Ipoly mente néprajzi és helytörténeti értékeinek felkutatását, dokumentálását, megismertetését, népszerűsítését tekinti. Tevékeny-ségét igyekszik az Ipoly mindkét partjára kiterjeszteni, így is mérsékelve a hajdani homogén tájegységet kettészelő trianoni határnak az itt élők identitástudatára kifejtett negatív következményeit. A folyó valószínűleg a kvádoktól nyerte nevét, amelynek mai alakja a német Eipel (Alma) szóból alakult ki, s a naptárban augusztus 13-án feltüntetett görög eredetű, Ipolyra magyarosított Hippolit (jelentése: lovakat eloldozó) személynévvel nincs kapcsolatban. Danis Ferenc, a HMGBK akkori elnöke 2003-ban mégis összekapcsolta a látszólag nem összeillő részeket, s mintegy megszemélyesítve a szeszélyesen kanyargó folyót, önkormányzati támogatással és a Pongrácz Lajos Társaság társszervezésével névnapi összejövetelt rendezett a városi strandon, a Sóderoson. A rendezvény egyúttal alkalmat biztosított az egymástól hosszú időn át elválasztott part menti települések, főként az Ipoly előtagot nevükben is viselők kapcsolatteremtésére.
A hangsúly kezdetben a községek bemutatkozására helyeződött. Az Ipoly virággal való köszöntése után a rövid kultúrműsorral színesített baráti találkozó piknik jelleggel bírt. A legelső Ipoly-napon a Váci Múzeum Egyesület, a Szécsényi Múzeum Baráti Köre és a Balassagyarmati Honismereti Kör tagjai ünnepeltek együtt a hazaiakkal, előadóként a palóc tájszótár összeállítóját, a bernecei születésű Tóth Imrét köszönthették. A második Ipoly-nap programja a Sigillum Oppidi Saag alapítványnak köszönhetően lényegesen kibővült. Míg a HMGBK által szervezett folklórműsor a Városi Parkban folyt le, a Menora Saag Centrum Artisban kiállítás-megnyitóra, szoboravatásra és az Átrium Európa udvar felavatására került sor. A harmadik Ipoly-napon Ipolytarnóc vendégeskedett, bemutatva a települést és a község határában levő geopark értékeit. Az ünneplés már rendezvénysorozattá nőtte ki magát, a múzeumegyesület szinte családias légkörben folyó ünneplésével párhuzamosan koncert, tárlatnyitó, jeles személyiségek részvételével folyó, társadalmi problémákat megvitató kerekasztal-beszélgetés várta az érdeklődőket. Ez az ünneplési forma még három Ipoly-napon valósult meg, aztán lényegében „bokrosodott” a kulturális esemény: az alapítvány Ipoly napok címszó alatt a nyár elejére helyezte rendezvényeit, az augusztusi Ipoly-napot pedig továbbra is a HMGBK szervezte. A 2009-es névnapra az Ipoly Vadásztársaság gulyásfőző versenyt hirdetett, bemutatkozó vendégközségként pedig Ipolybalog érkezett. A balogi hagyományőrzők színvonalas műsora mellett volt egy másik attrakciója is ennek az Ipoly-napnak: az ipolysági városi rendőrség díszkísérete mellett az ipolysági római katolikus templomba érkezett Ipolybalogról a magyar Szentkorona hiteles másolata. A hetedik Ipoly-nap egyúttal az ünneplési forma megújulását is hozta. A szobi Börzsöny Múzeum Baráti Köre szintén a társszervezők sorába lépett, és első ízben került sor értékfeltáró konferencia szervezésére. Az indító témakört az Alsó-Ipoly mente középkori hajós- és halászmúltját bemutató előadássorozat adta (Folyami régészet a Dunán, Középkori emlékek a Helemba-szigeten; Szob, Helemba, Letkés hajós és halász múltja a középkori oklevelek tükrében; Rönkhajók a Kárpát-medencében és az ipolyi lelet jelentősége). Azóta a folyó virággal való köszöntése mellett az Ipoly-nap programjának gerincét a helytörténeti-néprajzi jelenségeket bemutató konferenciák alkotják. A kilencedik összejövetelen Koczó József Az Ipolyság környéki középkori vámhelyekről, Koczuba József A Börzsöny gombáiról, Hála József A vizekhez és forrásokhoz tartozó hiedelmek és népszokásokról adott elő. A tizedik Ipoly-napi konferenciát a népművészetnek szentelték. Tóth Edit zenetanár Az Alsó-Ipoly menti népdalok magyarországi archívumokban című, hangzóanyaggal és énekkel illusztrált előadására szinte rímelt Gyenes Tamás A palóc pásztorfurulya története című, énekkel és furulyaszóval kísért bemutatója. A Honti Múzeum gyűjteményében levő templomi textíliákról Bendík Márta beszélt, Végh József pedig Szondi György és Drégely vára emlékezete címen tartotta új könyvének bemutatóját. Kiss László orvos történész Lübeck János, Hont vármegye főorvosa érdemeit méltatta, majd Nyaralás és fürdőzés a Duna-kanyarban című, történelmi képeslapokkal illusztrált előadásával Mándli Gyula idézte fel a 20. század elejének hangulatát. Utolsó előadóként Istvánfi Balázs dudaszó mellett mutatta be Szikora Jánost, az utolsó palásti dudást. Bár kísérőprogramként az elkövetkező években is megmaradt a hagyományőrző csoportok (legtöbbször délutáni) fellépése, az értékfelmutató konferencia egyre nagyobb népszerűségnek örvendett. Az Ipoly mente helytörténetét, néprajzát kutató előadók is többször visszatértek. A XI. Ipoly-napon Koczó József Az Alsó-Ipoly mente hagyományos gazdálkodásáról és természeti viszonyairól című könyvét mutatta be, Hála József az Ipolyság környéki zarándokhelyekről, „csodatevő” forrásokról beszélt, Csukovits Anita Magyar népviseletek a Börzsöny Múzeumban című előadásában a paraszti ruházat alkotórészeit ismertette, Végh József pedig a nógrádi betyárhoz, Sisa Pistához kapcsolódó legendákat taglalta. Immár a Honti Múzeum gyűjteményének bemutatása is hagyománnyá vált, Bendíkné Szabó Márta előadásában ezúttal a játékok múzeumi gyűjtésének jelentőségére hívta fel a figyelmet.
Az idén megrendezett XII. Ipoly-napot 2014. aug. 16-án ismét az ipolysági városháza színháztermében szervezett előadás-sorozat nyitotta meg. Az oszlopcsarnokban Antal Gábor grafikus kiállítása fogadta az érkezőket, „halas” témájával idézve az ünnepelt folyót. Az Ipoly mente kulturális értékeiről szóló konferenciát Hála József Tudósok, kutatók és gyűjtők – néhány fejezet a magyar néprajztudomány és muzeológia történetéből című könyvének bemutatója indította, majd Csukovits Anita tartott előadást a polgári ruházat elemeiről. Az ipolysági régió tájházainak problémakörével Bendíkné Szabó Márta foglalkozott, utána Holló Iván Az ipolysági zsidóság történetének rövid összefoglalója, a holokausztot túlélők későbbi sorsa, valamint a szlovákiai és magyarországi családfakutatás lehetőségei című előadásával és Ne sírj, Apa című családtörténeti kötetének bemutatásával folytatódott a délelőtt. A magyarországi Honismeret bemutatkozása után az elmaradhatatlan Ipoly-köszöntő következett, amikor a résztvevők a folyóhoz vonulva virágcsokrokat, koszorúkat dobtak a vízbe.
Az augusztusi Ipoly-nap a szervezési formák változása ellenére megőrizte eredeti célkitűzéseit: lehetővé tenni az Ipoly mentén élők számára, hogy újrateremtsék a politikai döntések következtében fellazult családi és baráti kapcsolatokat, fórumot biztosítani a regionális néprajzi-helytörténeti értékek bemutatásához.

Dvaja o tom istom… – Ketten ugyanarról…

17. septembra 2014 sa v komárňanskej Galérii Limes uskutočnila vernisáž výstavy fotografií. Otvárací prejav v slovenskom jazyku predniesla Ilona L. Juhász, v maďarskom József Liszka. Obidva texty uverejňujeme v plnom rozsahu:

Dámy a páni, milí prítomní!

Ešte v roku 1995 sme sa s manželom zúčastnili na jednej konferencii v Nemecku, ktorú organizovali spolky, venujúce sa výskumu a dokumentácii malých sakrálnych objektov/stavieb. Okrem odborníkov z viacerých krajín vystúpili na konferencii aj ľudia z najrôznejších profesií, ktorí už mali za sebou veľký kus dokumentačnej, zberateľskej práce.
Nadšenie týchto ľudí nás úplne očarilo, a už cestou domov sme sa zhovárali o tom, že aj my sami sa dáme do práce, pretože sa u nás s komplexným dokumentovaním týchto objektov dovtedy nezaoberali ani laici, ani experti. Doma som s veľkým nadšením začala jednej odborníčke líčiť svoje dojmy z konferencie a rozprávať o dôležitosti dokumentovania malých sakrálnych objektov, ale vidiac, že dotyčnú osobu to vôbec nezaujíma, ukončila som svoj oduševnený monológ. Spľasla som ako prázdny balón… Bola som veľmi sklamaná. Tento prípad mi prišiel na um, keď som sa prvýkrát stretla s pánom Pánikom a Hanuljakom. Vidiac ich nadšenie, myslela som na to, že keby som vtedy rozprávala o činnosti spomínaných spolkov a nadšencov im, určite by som nezostala taká sklamaná.
Veľa ľudí prežíva odchod do dôchodku veľmi ťažko, cítia sa stratení, zbytoční, nepotrební. No nájdu sa aj takí, ktorí v dôchodku začínajú zase študovať. Sama som v osobnom kontakte s jedným kolegom z Rakúska, ktorý v dôchodkovom veku úspešne ukončil štúdium na univerzite vo Viedni v odbore etnológia, a už viac rokov sa zaoberá dokumentáciou a výskumom sakrálnych objektov.
Len život činný je ozajstným životom, napísal veľký pedagóg Ján Ámos Komenský. Môžeme povedať, že dvojica autorov dnešnej výstavy – Rudolf Hanuljak a Pavol Pánik z Dunajskej Lužnej – aj ako dôchodcovia žijú ozajstný život.
Po odchode do dôchodku sa rozhodli, že komplexne zmapujú všetky sakrálne stavby Žitného ostrova. Takýmto spôsobom chceli vyjadriť poďakovanie obyvateľom Žitného ostrova za to, že ich prijali, keď sem prišli bývať ešte ako mladí muži.
Tvoria ideálnu dvojicu. Pán Hanuljak fotografuje a financuje, pán Pánik (ktorý je pôvodným povolaním historik) študuje odbornú literatúru, klasifikuje, radí … Počas terénnych prác ho často lákala myšlienka prekročiť hranice Žitného ostrova, pán Hanuljak musel byť prísny, aby mu v tom zabránil. Pozná horlivosť svojho priateľa, jeho lásku k veci, je si vedomý toho, že keby podporil túto myšlienku, mohlo by sa stať, že sa zastavia až na severnej hranici Slovenska.
Nielen obyvatelia Žitného ostrova, ale predovšetkým vedecká obec, odborníci môžu byť veľmi vďační týmto dvom pánom. Oni dvaja vykonali v relatívne krátkej dobe taký obrovský kus práce, aký doteraz nedokázali ani všetky štátne inštitúcie, už desaťročia fungujúce v tomto regióne.
Výstava debutovala v bydlisku zberateľov, v Dunajskej Lužnej. Odtiaľ putovala ďalej: najprv do Šamorína a potom do Dunajskej Stredy. Komárno je teda jej štvrtou zastávkou, a asi nepreháňam, keď konštatujem, že práve tento bývalý vojenský kostol je pre ňu najvyhovujúcejším výstavným priestorom, najviac harmonizuje s jej tematikou.
Vidíme tu kostoly v kostole: sú tu fotografie veľkých sakrálnych stavieb, ako sú románske kostoly z doby Arpádovcov, napríklad zo Šamorína, z Holíc na Ostrove, alebo zo Štvrtka na Ostrove, fotografie barokových a iných kostolov, fotografie kostolov známych púťových miest, ako Dunajská Lužná alebo Báč. Obdivovať môžeme aj fotografie kláštorov, synagóg, modlitební atď. Popri historických stavbách fotoaparát autorov zvečnil aj nedávno postavené, celkom nové sakrálne objekty. Prostredníctvom digitálnej techniky si môžu návštevníci prezrieť aj bohatú dokumentáciu malých sakrálnych stavieb. Digitalizované fotografie krížov, sôch svätcov, kaplniek, božích múk atď. sú v počítači, umiestnenom na galérii. Svet týchto objektov je rovnako očarujúci, ako svet veľkých sakrálnych objektov na vystavených fotografiách.
Je veľmi dôležité zdôrazniť, že dokumentácia je z etnického, náboženského, aj národnostného hľadiska komplexná, navyše pozornosti autorov neušli ani nedávno postavené objekty. Ich práca teda maximálne zodpovedá vedeckým kritériám. Môže slúžiť ako príklad aj niektorým odborníkom, ktorí sú ešte stále zajatcami zastaraných metód, a nie sú schopní prekročiť napríklad etnocentrické hľadisko.
Túto výstavu pripravili páni, ktorí sa narodili mimo Žitného ostrova. Miesto pre fotovýstavu zabezpečila Veronika Farkašová, ktorá pochádza z Gemera, rovnako ako dirigent tu prítomného speváckeho zboru Concordia. Osoby, ktoré túto výstavu otvorili, sú tiež prisťahovalcami. Ďakujeme, Žitnoostrovčania!
Najväčšia vďaka však patrí dvojici autorov. Teda ďakujeme pán Hanuljak, ďakujeme pán Pánik!
Ilona L. Juhász

A kiállítás részlete a komáromi Limes Galériában (Rudolf Hanuljak felv. 2014)

A komáromi Limes Galériában 2014. szeptember 17-én megnyitott fotókiállítás megnyitóbeszédét szlovákul L. Juhász Ilona, magyarul pedig Liszka József tartotta. Az alábbiakban mindkét szöveget teljes terjedelmében adjuk közre:

Hölgyeim és Uraim, tisztelt jelenlévők!

Egy afféle műhelytitokba való bepillantani engedéssel szeretném kezdeni mondandómat. A két szöveg, tehát az imént, L. Juhász Ilona által szlovákul prezentált, és a most következő magyar szöveg egymástól függetlenül íródott. Miközben azért természetesen már korábban is sokat beszélgettünk erről a kiállításról, lelkesedtünk érte közösen, a szövegek első változata elkészültével kölcsönösen elolvastuk egymás irományát. Így óhatatlanul keletkeztek bennük egymásra hatások, ám ahogy az előbb elhangzott nem tükörfordítása a most elhangzónak, így ez utóbbi sem magyarítása a szlovák megnyitószövegnek. Az jár tehát a legjobban (vagy legrosszabbul?), aki mindkét nyelvet bírja.

Vannak pillanatok az életemben (mit mondjak, meglehetősen ritkák ezek a momentumok, olyannyira, hogy a mostani mellett hirtelenjében más nem is jut az eszembe), szóval vannak pillanatok, amikor szülőföldemen úgy érzem magam, mintha valamelyik boldog nyugat-európai ország polgára lennék. Egy olyan országé, ahol az ember, ha elérte a nyugdíjkorhatárt, nem kell a megélhetése miatt továbbrobotolnia, hanem élvezheti a megérdemelt pihenést. S ez a pihenés nem láblógatós semmittevés, hanem az idő értelmes eltöltése: egy-egy német nyugdíjas mérnökember beiratkozik például az egyetemre s hozzáfog néprajzot tanulni, mások a természetvédelemben kezdenek aktív tevékenységet kifejteni, megint mások nagy utazásokra adják a fejüket vagy már-már életmódszerűen horgászni kezdenek, egyszóval teljes értékű életet élnek, miközben a fiatalok elől nem foglalják el a munkahelyeket. Az a két úriember, Rudolf Hanuliak és Pavol Pánik, akik ezzel az érzéssel most megajándékoznak, valami ilyesmit csinálnak. Még ifjúkorukban, Szlovákia északabbi régióiból kerültek a Csallóközbe, ahol egészen nyugdíjba vonulásukig űzték polgári foglalkozásukat. Majd gondoltak egy nagyot, s mivel – saját bevallásuk szerint – Csallóköz népe oly barátságosan befogadta őket, köszönetképpen egy emberfeletti munkába kezdtek.
De mit is tettek valójában?
Amikor először léptem be ide, még a kiállítás rendezése közben, első gondolatom az volt, hogy hát ez templomok a templomban! Mert valóban az egykori katonatemplom ódon, ütött-kopott falai között a Csallóköz egyházi építményeinek (templomoknak, kolostoroknak, imaházaknak, sőt egyházi rendeltetésű adminisztrációs épületeknek) a fotói lógnak a falakon, meg csak úgy a levegőben is. Nem tud erről nem eszembe jutni az a kiállítás, amit 1998-ban a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja a győri Xantus János Múzeummal közösen szervezett a Szent András-templom egyik, szintén ütött-kopott oldaltermében a kisalföldi szakrális kisemlékekről. Csak ott még villany sem volt. Gyertyákkal világítottuk be a termet. Nagyon hangulatosan.
Itt viszont a gyanútlanul belépő látogató nem kicsi, hanem nagyon is nagy szakrális építményeket lát, kulturáltabb körülmények között, kezdve a felső-csallóközi Árpád-házi csodákkal (Csallóközcsütörtök, Gomba, Somorja, hogy csak néhányat említsek), a barokk templomokon, búcsújáróhelyeken át (Bacsfa, Dénesd, Komárom) egészen az utóbbi években épült legmodernebb imaházakkal bezárólag. A katolikus, a zsidó, a református, az evangélikus, a jehovista – és még sorolhatnám – felekezet építményei itt mind számba lettek véve. Noha még ezekre sem mondhatja a Csallóközt egyébként ismerő ember sem, hogy hát én ezeket már mind láttam, legfeljebb a fotós perspektívájából nem – ez sem elvetendő szempont – kell-e ezt egy fotókiállítás megnyitóján hangsúlyoznom? És itt, ha egy zárójeles kitérő kedvéért is, meg kell, hogy álljak. Esterházy Péter írja, igaz, inkább portrékkal kapcsolatban, de esetünkben is érvényesen: „De hát a fénykép a múlt idő művészete, éppen azért, mert a pillanaté, s a pillanat az, ami elmúlik, hiába kérleljük, maradj még!” Igen, még az ilyen, az örökkévalóságnak épült (miközben tudjuk: örökkévalóság nincs! Gondoljunk csak az „örök időkre a Szovjetunióval!” jelszóra! De most, hogy ezt leírtam, eszembe is jutottak napjaink eseményei: lehet, hogy mégis van örökkévalóság?), szóval örökkévalóság ugyan nincs, de ezek az építmények, kimondva-kimondatlanul mégis az örökkévalóságnak készülnek. A fényképész lencsevégre kapja őket, kész a fotó. Aztán legközelebb arra jár, látja ám, hogy az úrnapi körmenethez fel van díszítve. Újabb kép készül. Majd megint máskor az elsőáldozók tiszteletére ölt az Isten háza megint más ruhát. Egyszer csak átfestik… És még a különféle fényviszonyokról nem is beszéltem. Voltaképpen egyetlen épületről készült fotókkal is be lehetne tölteni egy termet. Erről meg Nádas Péternek egy, ugyanazon fáról készült fényképsorozata jut eszembe…
De térjünk vissza mostani tárgyunkhoz!
A gyanútlan belépő tehát templomokat talál a templomban, s ha csak udvariasan körbesétál, akkor ebben a tudatban is távozhat. Ám ha veszi az időt és fáradságot, s leül a karzaton található számítógép mögé, akkor egy még csodálatosabb, sokszor szemünk elől eltakarva maradt világ bontakozik ki előtte. A Csallóköz szakrális kisemlékeinek, tehát a képes fáknak, képoszlopoknak, út menti feszületeknek, szentek szobrainak, kis kápolnáknak ismerősen ismeretlen világa ez. Vagy naponta elmegyünk mellettük, és azért nem látjuk őket, vagy olyan eldugott helyen vannak, hogy azért maradnak előttünk titokban. A kiállítás alkotói vették a fáradságot és az óriási Duna-sziget, a Csallóköz alighanem összes (de legyünk realisták: majdnem összes) szakrális kisemlékét megörökítették. És itt (mármint a számítógépes programban) lehet ám kalandozni, rácsodálkozni és csettinteni!
Ahogy így végiggondolom az egészet, s most visszatérek a mondandóm elején megfogalmazottakhoz, szóval ezt a kiállítást két, eredendően nem csallóközi készítette, helyet a képeknek egy nem csallóközi származású biztosított, a mögöttünk álló Concordia vegyes kart egy nem csallóközi vezényli, s a kiállítást két nem csallóközi nyitotta meg.
Köszönjük, csallóköziek!
…és nektek is: nem csallóköziek!

Határok, határmentiség a Kárpát-medencében

Egy több éve zajló, s lassan kifutó kutatóprogram – Hármas határok, OTKA Nk 84283 – rendezvényeként került sor a fenti címen egy tudományos konferenciára, 2014. szeptember 18-án az MTA BTK Néprajztudományi Intézetében. A rendezvény célja, hogy a kutatás részeredményei összevethetőek legyenek más, hasonló kutatásokkal, melyeknek témája szintén a határmentiség vizsgálata volt.
Balogh Balázs intézetigazgató köszöntője után elsőként Mészáros Csaba tartott előadást, Határélmények a hármas határok térségében címmel.
Lajos Veronika Globális vándorlás – nyomkövetés – határ-esetek című előadásában a kutatás módszertani kérdéseire kitérve – nem kis vitát kiváltva – voltaképpen a minőségi és mennyiségi gyűjtés problematikájának angolszász értelmezését vetette fel.
Ilyés Zoltán előadása Az egykori határ szerepe Gyimesbükk turisztikai desztinációvá válásában címmel hangzott el. A bemutatott kutatási eredmény egy valaha volt határterület újraértelmezésének és szimbolikus birtokbavételének gyakorlatát tártat fel a nemzeti turizmus és a politikai turizmus aspektusait kiemelve.
Marinka Melinda egy határ menti térség, Szatmár etnikai térmozaikját elemezte „Brücke” – a szatmári svábok identitásformálásának határon átívelő jelenségei címmel tartott előadásában. A 20. századi változásokat végigkísérve a térségben élő svábok identitást megtartó technikáit vette górcső alá. A folyamatban arról is szót ejtett, hogy a kivándorlás után milyen kapcsolatokat őriznek egymással és a szülőfölddel, miként térnek vissza egyesek, ha csak hosszabb-rövidebb időszakra is a faluba, amelyből ők vagy felmenőik elszármaztak.
Lovas Kiss Antal Migráns élethelyzetek a transznacionális térben című előadása voltaképpen egy igen kis határ menti régióban, Berettyóújfalu, Biharkeresztes, Nagyvárad térségében vizsgálta a forgalmi folyosó melletti települések lakosságának helyzetkihasználását, az ott zajló migráció irányát, annak gazdasági alapját.
Gráfik Imre a hármas határok köré szerveződő régiók kialakulási lehetőségének társadalmi-gazdasági elemeit vizsgálta a „Hármashatár” – egy lehetséges újonnan alakuló nemzetközi kistérség címmel tartott előadásában. A gazdasági együttműködés mellet a nyelvi-kulturális összetartozás kérdését is hangsúlyozta, ami szerinte fontos eleme kell legyen az újonnan alakuló térségi együttműködésnek.
Klamár Zoltán előadásában az egyén szerepét elemezte az identitás közösségi szintű megőrzésének szempontjából is fontos, kulturális és gazdasági kapcsolatok határon átívelő szálainak mozgatásában. Szerb–magyar példái többségi és kisebbségi léthelyzetben élők ez irányú gyakorlatát mutatta be.
Szabó Árpád Töhötöm politikai és etnikai határok dél-erdélyi emlékezetét kutatva azokat a példákat tárta fel, melyek a határhelyzetből adódóan az ott élők mindennapi életében jelentős változást okoztak a 20. század ’40-es éveiben, illetve a fakuló etnikai térmozaik következtében napjainkra átalakuló települési népesedési struktúrák generálta változások hatásait elemezte.
Mód László Határemlékezetek címmel a szlovén–magyar határszakaszon történt változásokat vette számba az EU-hoz és a schengeni övezethez történt csatlakozás tükrében. Kutatásaiból egy politikai-kulturális kapcsolatháló rajzolódott ki, nagyon gyenge gazdasági háttérszálakkal.
Bednárik János A határ nyugati oldala. A jennersdorfi járásban végzett terepmunka tapasztalatai címmel tartott előadásában Szentgotthárd térségéhez kapcsolódó osztrák terület kapcsolathálóját mutatta be. Mint tudjuk, itt esik egybe a leginkább a nyelv- és államhatár. A vizsgált osztrák területen a helybeli lakossági kapcsolatok főként az ország belseje felé mutatnak, s a korábbi magyar munkavállalók mellett több példa erejéig megjelentek a magyar vállalkozók is. Az előadó a határon átívelő kapcsolatok mind inkább háttérbe szorulását a „vasfüggöny” megszűnése varázsának megkopásával magyarázza.
Borbély Sándor Alternatív gazdasági tevékenységformák (csencselés, feketemunka) az ukrán–magyar határvidéken című előadásában a magatartásforma eredőit vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy az „ügyeskedés” még a szocializmusból, a kolhozokban az állami elvárásokkal szemben kialakított, azokat kijátszó gyakorlatból ered. Példái azt mutatták, hogy miként helyezték a lokalitás vezetői a kisközösség érdekeit az országos elé. Majd arról beszélt, hogy ez a gyakorlat hogyan került át a csempészek körébe.
Papp Árpád Ásó, kapa vendégmunka – vajdasági kubikusok a szerb–magyar határ mentén című előadásában a 20. század végén magyarországi vendégmunkán, ásatásokon dolgozó, főként Tisza menti kubikosok munkavállalási technikáit s a köré szerveződő kapcsolathálót tekintette át.
Szilágyi Levente előadásában a határon átívelő kapcsolattartásban a rokonság szerepét vizsgálta. Arra keresve a választ, hogy a jól őrzött román–magyar–ukrán határszakaszon miként áramlottak az információk. Hogyan szereztek tudomást egymás hogylétéről, a közösségekben zajló eseményekről akkor, amikor a telefonálás és levélváltás a biztonsági szolgálatok által árgus szemekkel figyelt tevékenység volt.
Bemutatásra került a Barabás Jenő megálmodta és részben irányította délnyugat-dunántúli kérdőíves kutatásból létrehozott néprajzi adatbázis is.
A nap zárásaként pedig a szerb–magyar határszakaszon járt sínbuszon, az utazóközönség által „Ezüstnyíl” névre keresztelt és háborús jóvátételként kapott, 1938-ban a németek által gyártott vonattípuson zajlott Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál bemutatójára került sor, melyet Karin Pelte azonos témájú dokumentumfilmjének bemutatója előzött meg.

Nyelvi, kulturális és társadalmi átalakulások mint a migrációs folyamatok következményei

A veszprémi Pannon Egyetem Germanisztikai és Fordítástudományi Intézete, a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára és a barnagi Német Nemzetiségi Önkormányzat rendezésében, a veszprémi Egyetemi Könyvtár Kováts-termében került megrendezésre az a kétnyelvű konferencia, amely első sorban a Dunántúl és a kapcsolódó térségek migrációs folyamatainak következményeit taglalta. A magyarországi, németországi, szlovákiai és lengyelországi résztvevők interdiszciplináris megközelítésben a nyelvészet, a történet- és néprajztudomány, a szociológia, a demográfia, illetve irodalomtudomány aspektusaiból közelítették meg a problematikát. Most csak a tágabb értelemben vett néprajzi, etnológiai, folklorisztikai jellegű előadásokat kiemelve említem meg a freiburgi Kelet-Európai Németek Néprajzi Intézete (Institut für Volkskunde der Deutschen des östlichen Europa, korábban: Johannes-Künzig-Institut für ostdeutsche Volkskunde) két munkatársa, Schell Csilla és Michael Schell-Prosser referátumát. Mindketten egy, részben elfeledett néprajzkutató, Bonomi Eugen (Jenő) munkásságára alapozták mondandójukat. Michael Schell-Prosser a freiburgi intézetben fellelhető Bonomi-hagyaték néhány, a Buda környéki németek elbeszélőkultúrájára vonatkozó adatot elemzett (Die Aufzeichnungen sagenhafter Erzählstücke von Jenő Bonomi und Anna Loschdorfer im IVDE Freiburg. Minderheitenvolkskunde der 1930er Jahre in Ungarn aus heutiger Sicht), míg Schell Csilla Bonomi fennmaradt és Freiburgban hozzáférhető kiterjedt levelezését ismertette (Der Forscher korrespondiert mit seinen Gewährspersonen. Eugen Bonomis gemischtsprachige Briefe aus dem Bestand des IVDE). S. Lackovits Emőke a Veszprém környéki német falvak szakrális kisemlékeit mutatta be („Isten dicsőségére emeltették a németbarnagi buzgó hívek…” A szabadtéri szakrális tér a Balaton-felvidéki német közösségekben). Márkusné Vörös Hajnalka, a Veszprém Megyei Levéltár igazgatóhelyettese gazdag levéltári anyaggal alátámasztott előadásában a tájhasználat migráció következtében bekövetkezett változásairól beszélt. Liszka József, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának az igazgatója a Szöveges folklór a nyelvhatáron című előadásában néhány folklórműfajnak (mesének, balladának, anekdotának, viccnek stb.) a nyelvhatárokat átívelő terjedési mechanizmusairól beszélt.
A kétnapos konferenciát a Veszprém környéki német falvak meglátogatását célzó tanulmányi kirándulás zárta. Ennek keretében a konferencia közreműködői részt vehettek a Barnag újratelepítése 300. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen, amelyen a badeni őshazából érkezett vendégek is jelen voltak.
A rendezők a konferencián elhangzottakat a közeljövőben egy kétnyelvű kötetben is közre kívánják adni.

A 70 éves Jung Károly köszöntése

…segít neki, azzal, hogy dolgozik, hogy ég a szobájában a lámpa, és akkor most az, hogy ez a világ távoli pontján, sőt pontjain épülő mű valahogy kapcsolódik az ő munkájához, ez is segít…
(Esterházy Péter)

Egyetemista koromban „találkoztam” Vele először, mégpedig abból az alkalomból, hogy a budapesti egyetemen Voigt tanár úr behozta őt egyik órájára. Jung Károly a gombosi kötetéről beszélt (amiről én már korábban megjelentettem egy lelkendező ismertetést a Hétben,1 de személyesen nem volt bátorságom ekkor előhozakodni vele), meg arról, hogy a néprajzi források közt milyen fontos szerepe lehet a paraszti írásbeliségnek, illetve általában a levéltári forrásoknak, régi kisnyomtatványoknak. Amin elcsodálkoztam, az egyrészt egyik csoporttársnőm bátorsága volt, aki meg mert szólalni (mert Voigt tanár úrtól is tartottunk ám rendesen, de ahogy megjelent az ajtóban a majd két méter magas, szigorú arcú Jung tanár úr…), szóval csoporttársnőm előadta, hogy kislány korában mennyire szerette Jung Károly gyerekverseit. Vajon ír-e még hasonlókat? Csodálkozásom másik oka persze az információ volt, hogy Jung Károly gyerekverseket ír(t). Azt már csak később tudtam meg (naná, hogy Voigt tanár úrtól), hogy nemcsak írt, hanem fordított is gyerekverseket, a többi között egy Radovan Karadžić nevű szerb széplélektől is (aki akkor még mellesleg pszichiáter volt és költő), s akit mi később egészen más oldaláról ismertünk meg. (Lám, a gyermekirodalomtól hova mindenhová, és milyen szerteágazó utak vezetnek! Van, akiből híres folklorista, van, akiből hírhedt…)
Aztán később már tényleg találkoztunk, sőt, volt idő, hogy egyre gyakrabban: elsősorban különféle tudományos konferenciákon, főleg magyarországi rendezvényeken. De jelen volt a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság által 1992-ben szervezett Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén című nemzetközi konferencián is Komáromban. Ezeknek a személyes találkozásoknak a lenyomata egy-egy dedikált kötet, persze – ha bírtam szusszal – oda-vissza. Egy alkalommal megjegyezte, hogy mennyiségileg már csak velem áll versenyben.
Nos, jelentem, azóta is vezet, s térjünk is rá: mikkel?
Nyilván nem sikerülhet az összes általa írt (tehát nem szerkesztett, hanem „csak” írt!) önálló folklorisztikai témájú kötetet áttekintenem (hogy népköltészeti összeállításairól, versesköteteiről már ne is beszéljek!), miközben a feladatra mégis amolyan kihívásként tekintek, s rövid köszöntőm végén csak megkísérlek egy, általam teljesnek gondolt listát adni. A főbb kutatási irányokat, eredményeket viszont (talán) nem lehetetlenség számba venni.
Jung Károly nem az igazán hosszú műfajok mestere, noha folklorisztikai pályafutása elején két monográfiával is megajándékozta a szakmát. Az első, a fentebb már említett, Az emberélet fordulói, amelyben szülőfaluja, a Duna menti Gombos (Bogojevo) szokásanyagát mutatja be mintaszerű alapossággal. Ugyaninnen meríti másik, vaskos monográfiájának (Hiedelemmondák és hiedelmek) nyersanyagát is, amit példaadó módon rendszerez, jegyzetel, fölvillantva már itt is későbbi erősségét (a Magyarország határain túli magyar kutatók viszonylatában: páratlanságát!), a komparatív, konkrétan a magyar–délszláv összehasonlító módszer alkalmazását. És voltaképpen ez a hozzáállás, ez a módszer jellemzi további köteteit.
Ezek – ismereteim szerint – kivétel nélkül gyűjteményes kötetek. Vannak köztük olyanok, amelyek ismeretterjesztő célzattal megjelentetett cikkek, heti jegyzetek kötetté gyúrt sorozatát tartalmazzák (Az emlékezet útjain; Régiek kalendáriuma), mások különféle helyeken (szaklapokban, konferenciakötetekben stb.) szétszórtan megjelent tanulmányainak részben tematikus összeállításai (itt konkrét könyvcímeket nem mondok, hátul a mellékletben megtalálhatóak). És még mielőtt bárki is azt gondolná, hogy ezt a második kategóriát bármilyen szempontból az előző fölébe szeretném helyezni, gyorsan ki kell, hogy ábrándítsam. Jung Károly ismeretterjesztő célzattal írott munkái (voltaképpen ilyen a Táltosok, ördögök, garabonciások is) egytől-egyig a legigényesebb szakmai hitelességgel íródtak, s nem mellesleg sokszor komoly tudományos problémákat vetnek fel. Az emlékezet útjain remek kisesszéit például nem győzöm eleget olvasni, hiszen mindig találok köztük továbbvivőt, inspirálót (különben most, hogy e köszöntő megírására készültem, természetesen előszedtem a nálam fellelhető „Jung-összest”, hogy emlékezetfrissítésül beleolvasgassak. Aztán rendre úgy jártam, hogy a felcsapott könyvbe szépen belefeledkeztem – aminek persze más elígérkezéseim látták a kárát).
Amennyiben tematikailag szeretnénk körbecövekelni Jung Károly érdeklődési körét, akkor nagyjából a népköltészet (azon belül is markánsabban a monda és ballada), valamint a hitvilág, népi vallásosság és a szokásvilág egyes jelenségei mentén haladva tehetnénk ezt meg. Nincs éles határ természetesen, hiszen foglalkoztatja a népi írásbeliség is, vagy éppenséggel az írott és a szóbeli kultúra kölcsönhatásai. És mindezt, ahogy arra már fentebb is utalást tettem, történeti mélységben és térbeli összefüggésrendszerében vizsgálja. Magyarán: a magyar és délszláv folklórkapcsolatok kontextusában (lényegében bármelyik kötetéről elmondható ez, de kifejezetten erről szólnak „ikerkönyvei”, a Magyar folklórtémák – délszláv kitekintéssel, illetve a Ikerkönyvek 2. Délszláv folklórtémák – magyar kitekintéssel). Az is megfigyelhető, hogy az ismeretterjesztő célzattal, általában valamiféle heti jegyzetként papírra vetett témái, problémafelvetései később komolyan adatolt tanulmány formájában is visszaköszönnek.2 Jó látni, hogy az összes ilyen fölvetése még nem testesült meg tanulmány formájában, tehát izgatottan várhatjuk a folytatás(oka)t!

Kedves Karcsi! Kerek(nek is mondható) születésnapod alkalmából engedd meg, hogy jó egészséget, gyümölcsözően alkotó, békés évtizedeket kívánjak Neked és (eléggé el nem ítélhetően önző módon) magunknak, hiszen nekünk van szükségünk azokra a megtermékenyítő kérdésfölvetésekre, arra a szemléletmódra, amit kizárólag Te képviselsz ebben a parányi Kárpát-medencében!
Baráti öleléssel, innen Északról, oda Délre

Jung Károly 70 éves

2014. június 26-án szakmabeliek, barátai és tisztelői, volt tanítványai köszöntötték Kishegyesen Jung Károly folkloristát hetvenedik születésnapja alkalmából.
Az ünnepelt a Duna menti Gomboson született kisiparos családban, apja szobafestő, anyja varrónő volt. Ahogyan a vele készült interjúban fogalmazott: egy romlatlan nyelvű és néphagyományú magyar környezet vette körül, majd egy lassan változó, modernizálódó világba nőtt bele. Pályája nem egyenes ívű, hiszen a gombosi általános iskola, majd a középiskola befejezése után az újvidéki egyetem Élelmiszeripari-technológiai Karának hallgatója lett, s csak két esztendő eltelte után felvételizett a szintén újvidéki Magyar Tanszékre.
A néprajz irányába Bori Imre terelte, s a magiszteri fokozat szerzése közben hallgatta Voigt Vilmos, Vargyas Lajos, Dömötör Tekla, Katona Imre előadásait. A későbbiekben maga is tanára lett az újvidéki tanszéknek, onnan vonult nyugdíjba.
Az ünnepség a vendéglátó Kishegyes önkormányzatának konferenciatermében zajlott. A szervezők – a Kiss Lajos Néprajzi Társaság, a Híd folyóirat – egy majd egész napos programot állítottak össze, amelynek keretében a rangos vajdasági folyóiratnak az ünnepelt számára készült tisztelgő lapszámát is kézbe vehette Jung tanár úr.
A KLNT nevében Szőke Anna, a Híd és az Újvidéki Magyar Tanszék részéről pedig Faragó Kornélia szólt Jung Károly munkásságáról, utóbbi elsősorban költészetére fókuszálva.
Ezt követően Szőke Anna beszélgetése „elevenedett” meg az ünnepelt és az ünneplő közönség előtt. A Kultúrtörténetek Jung Károly tiszteletére című riportban a jubiláló beszélt a családi háttérről, az indíttatásról, kapcsolatáról a néprajzzal, illetve utalásszerűen szólt néprajzi munkásságáról és a következő generációk feladatairól is. Paládi-Kovács Attila személyes hangvételű köszöntőjében felidézte első találkozásukat, közös bánsági gyűjtőútjukat 1987-ből. Raffai Judit előadása bevezetőjében szólt arról a kapcsolatról, mely közte és tanára között az újvidéki egyetemi évek alatt formálódott, alakult. Mint említette, szakdolgozati témáját is Jung fogadta el, aminek folyománya, hogy a későbbiekben a néprajz felé fordult és diplomás magyartanárként iratkozott a pesti tanszékre. Előadása a Vajdasági női mesemondók címmel hangzott el. Klamár Zoltán egy régi, 1977-es emléket idézett fel az ünnepelttel kapcsolatban, ami első találkozásuk körülményeivel kapcsolatos. A pesti tanszékre ekkor konzultációkra feljáró Jung kutatására Voigt Vilmos hívta fel a hallgatók figyelmét és kapacitálta őket, hogy behatóbban is ismerkedjenek meg az anyaggal és magával a kutatóval is. „Majd jön egy kis ember…” – mondta Voigt. S jött egy magas „kis” ember, akinek meg kellett hajtania magát, hogy beférjen Voigt tanár úr szobája ajtaján! Köszöntő előadásában Klamár a gombosi szokásmonográfiának a vőféllyel foglalkozó fejezeteit vetette össze a ’70-es és a 2000-es magyarkanizsai anyaggal. A szerepkör statikus és változó elemei közötti hasonlóságot és különbözőséget keresve. Szőke Anna előadásában, aminek a „Be vagyok havazva” címet adta, Kishegyes egykor volt közmondásait és a falu mindennapjainak szólásait tekintette át. A magyar anyag mellett igyekezett a faluban élő más ajkúak ismertebb szólásanyagát is bemutatni. Kónya Sándor előadásában Jung Károly problémafelvetésének nyomvonalán haladva Egy búcsús Mária-ének változatai címmel a Bánságból csókai és a Bácskából doroszlói példát mutatott be. Fehér Viktor újvidéki magyar szakos egyetemi hallgató szülőfalujának egykor volt lakodalmait mutatta be Egyházaskéri lakodalmi szokások címmel.
A köszöntés zárásaként maga az ünnepelt is megszólalt. Jung Károly további kutatásokról, elvégzendő feladatokról beszélt, jelezve, hogy elérkezvén a hetvenedik évhez, most látja igazán, mennyi mindennel adósa még annak a közösségnek, amelyből vétetett.
Ekkor került átadásra a Híd folyóirat 88. évfolyamának 6. száma, melyet teljes egészében Jung Károlynak szentelt a szerkesztőség. Ha felütjük a tartalomjegyzéket, akkor láthatjuk, hogy az első tanulmányt az ünnepelt jegyzi, Bűrvár a Fekete-tenger torkában. Oszmán-török, (boszniai) szerb, macedón és magyar Karthágó-típusú birtokalapítási és -szerzési mondák nyomában címmel. A szerző egy európai monda kalandos útját mutatja be a rá jellemző imponáló tájékozottsággal. A Balkán felől érkező, egyébként ókori eredetű birtokszerzési, -alapítási mondát 17–18. századi magyar naplóírók hozták magukkal a kor Magyarországára. Jung körbejárja a délszláv térségben fellelhető darabjainak kutatástörténetét is. Ezt követően Kultúrtörténetek Jung Károly tiszteletére (Jung Károllyal Szőke Anna beszélgetett) egy rövid, életrajzi elemekkel teli riportot olvashatunk, amelyből apró, ám fontos dolgokat tudhat meg az érdeklődő Jungról. Paládi-Kovács Attila Néprajzi gyűjtőúton Jung Károllyal 1987 őszén című írásából Jungot, a házigazdát és a kutatást segítő, szolgáló barátot ismerhetjük meg. Voigt Vilmos igen terjedelmes tanulmányt adott közre Mit is kutat Jung Károly? címmel. Voigt, bár jelzi, hogy tanulmánya inkább impressziók sokasága Jung folklorista tevékenységéről, mégis tele van apró, finom részletekkel, melyekből kiderül, hogy a szerző meglehetősen jól ismeri a kutató mellett a társadalmi környezetet is, amelyben Jung Károly kutatói tevékenységét kifejti. Pomogáts Béla cikkében, az avantgárd folklorizmusnak a magyar költészetben való megjelenéséről és azon belül a vajdasági magyar alkotók – köztük Jung Károly – költészetében is kimutatható voltáról írt tanulmányt. Raffai Judit a vajdasági magyar népmesekutatás eredményeinek egy szeletére, a női mesemondókra fókuszált. A teljes meseanyag vizsgálata során a nemek arányát, valamint az elmondott mesék tipológiailag meghatározható számát adta közre. Egyebek között azt is vizsgálta, hogy a női mesemondók milyen repertoárral rendelkeztek és abból lehet-e következtetni a nemek közti különbségekből adódó kedveltségi jellemzőkre. Klamár Zoltán a vőfély mint rítuskoordinátor szerepkörének a lakodalomra gyakorolt hatását vizsgálta és hasonlította össze térben és időben. Az összehasonlítás alapját Jung Károly gombosi szokásmonográfiája adta. Szőke Anna cikkében Kishegyes proverbiumaiból szemezgetve igyekezett a helyi színeket erősíteni. Így az általánosan ismert közmondások, illetve a helyi szólások, szóláshasonlatok közszájon forgó értelmezéseit is beemelte ízelítőül közreadott dolgozatába. Kónya Sándor több évtizede gyűjti a magyar vallásos népénekeket a Vajdaságban. Ennek a gyűjtő- és feldolgozó tevékenységnek egy kis szeletét adta közre mostani írásában. Két Mária-ének szövegét és dallamát elemezte imponáló magabiztossággal. Fehér Viktor egyetemi hallgatóként szülőfaluja házassági szokásait gyűjti, és ennek a munkának egy részeredményét leíró adatközlésként adja közre. Adatközlőinek többsége a két világháború között született, emlékanyagukkal kapcsolatban mégsem ad meg a szerző idősíkot. Így nem tudhatjuk, hogy a leírás-bemutatás általános 20. századi, vagy annak mely évtizedeire vonatkozik. L. Juhász Ilona az első világháborúnak a húsvéti ünnepkörre gyakorolt hatását vizsgálta. A helyi lapok tudósításaiban felmerülő híreket elemezve olvashatunk a tojásfestés tilalmáról és annak kijátszásáról, a húsvéti ételek némelyikének eltűnéséről, a szagos víz drágulásáról és mindezek társadalmi fogadtatásáról, illetve hírlapírói tálalásáról. A szerző egy újabb lehetséges forráscsoportra, a helyi lapok tudósításaira hívja fel a kutatás figyelmét. Paládi-Kovács Attila a dél-bánsági telepítéseket vette számba és tekintette át az 1880–1914 közötti időszakban. A késői telepítések oka, hogy Pancsova és Fehértemplom környékének katonai igazgatása csak 1871-ben szűnt meg, akkor állították vissza a polgári kormányzást és illesztették be a területet a vármegyei rendszerbe. A terület magyarságának új impérium alá kerüléséről is szól a tanulmányíró. Liszka József a monosandalos képzetkör néhány példáját járta körbe, elsősorban Vajda László nyomán. Az antik mitológia Iaszón történetéből kiindulva cseh, szlovák, német, román és magyar példákat sorol az egy lábbelijűség kapcsán. Mint írja, az egy cipő viselése a természeti népeknél éppúgy, mint az európai néprajzi adatokban bekövetkező rossz előjele, okozója lehet. A jungi oknyomozó elemzés nem titkolt célja a kutatási területre csábítani az ünnepeltet!

Klamár Zoltán

Kovács Ákos

Évfolyamtársak voltunk. Az 1970-es évek elején egyéni levelezőként végeztük el a néprajz szakot az ELTE-n. Neki volt már irodalomból és történelemből tanári diplomája. Felületesen már korábbról is ismertük egymást: én a Műcsarnokban dolgoztam, Ákos pedig bejárt oda, mert akkoriban plakátokat gyűjtött. A Pesti Barnabás utca IV. emeleti néprajzi szemináriumi szobájában az „öregek” természetesen egymás mellett ültek az előadásokon. Nekünk némileg más gondjaink is voltak, mint a „kicsiknek”, mivel dolgoztunk, és akkoriban még szinte mindennap hallgattunk valamilyen előadást, a munkaidő és az egyetemlátogatás összeegyeztetése nem is ment mindig simán. A pályakezdés, illetve eredeti végzettségünkhöz képest a pályamódosítás, a családalapítás, a megélhetés és a lakásszerzés gondjai sokszor szóba kerültek a Múzeumkertben, vagy az egyetem előtt a Duna-parti lépcsőkön. Azután a dolgok lassan a helyükre kerültek: a magánélet rendeződött, Ákos már 1973-ban a Hatvani Múzeum igazgatója, mindenese lett. A „vándorévek” első szakasza után rátalált önmagára és megtalálta a helyét, fennkölt szóval élve: a rendeltetését. Mindazok a témák, amelyekkel korábban foglalkozott – irodalom, történelem, néprajz, képzőművészet, esztétika – a hatvani múzeumban is megjelentek, gyakorlati formát öltöttek. A gyakorlat egy idea megvalósítását jelentette: ez volt Ákos módszere egy életen át. Hihetetlen ösztöne, érzéke volt a kultúra hétköznapi tényeinek esztétikai és esztétikaellenes vonásainak megpillantásához, az átmenetek és az ellentétes vonások egyszerre való érzékeléséhez. Nem volt képzett művészettörténész, elméletileg esztétikával, irodalomtudománnyal sem foglalkozott: kivételes probléma- és minőségérzéke mint vele született adottság volt elgondolásainak az alapja. Tíz év alatt több tucat irodalmi, képzőművészeti, néprajzi kiállítást rendezett Hatvanban, majd néhány jelentős bemutatót másutt is, amelyek valódi eseményszámba mentek a magyar kulturális életben. Gulácsy Lajos, Lesznai Anna, Moholy-Nagy László, Kornis Dezső tárlatai messziről is vonzották a látogatókat. Érdekes volt Keserű Ilona és Nagy Imre kötélverő mester együttes bemutatása, Jeney Zoltán zenei műveinek ősbemutatói, vagy Egerben Gárdonyi Géza „Pokol” című körképe rekonstrukciójának a felállítása. A művészetek határvidékeinek bejárása, felfedezése általánosabb értelmet is nyert, hiszen a bemutatók – a néprajzi jellegűek is – egyszersmind határsértést is jelentettek, a szabadság megtapasztalásának lehetőségeit a rendező és a nézők számára egyaránt. A népi faszobrok, polgári festett lőtáblák, olajnyomatok, madárijesztők, falvédők, tetoválás: mind olyan néprajzi témák, amelyek a megszokott tárgytípusoktól messze estek. E tárgyak „primitív” megfogalmazásai azonban olyan esztétikai minőséget képviseltek, amelyet a laikus néző a naivitás, a kortárs művész a nem szokványos eszköztár használata miatt értékelt.
Az észrevett, megfigyelt, elgondolt probléma felmutatása volt lényegében Kovács Ákos egész életművének a lényege. Ebben a törekvésében megingathatatlan, makacs, önfejű, kitartó, irgalmatlan „igazságkereső” volt. A hatvani években kialakult egyfajta munkamódszere: a megszületett idea következetes, alapos körüljárása, a kiválasztott probléma lényegének a megragadása, tényekkel, adatokkal való pontos körülhatárolása és jellemzése. Ebben a munkában megvolt a helye a múzeumi anyag- és adatgyűjtésnek, valamint az elemzési munkában kitűnő szakemberek bevonásának. Kovács Ákos 1976-ban Lesznai Anna: A tervezés művészete című tanulmányának a közlésével indította el a Hatvany Lajos Múzeum Füzetei című sorozatot, amelynek keretében hol egy adott kiállításhoz kapcsolódó, hol más elgondolásból összeállított tanulmányköteteket publikált. A kiállítás és a katalógus – példaként itt az említett sorozatban (is) megjelent Magyarországi szöveges falvédők (1980), illetve Magyarországi madárijesztők (1981) címűekre hivatkozunk – azután mintegy ünnepként koronázta meg a hónapokig, akár évekig tartó sokoldalú munkát, amelyben felesége, Sztrés Erzsébet támogatóként, alkotó társként vett részt. Némelykor megelégedett azzal, hogy egy-egy izgalmas tényre felhívta a figyelmet, máskor elvégezte az előmunkálatokat önfeláldozó módón ahhoz, hogy kortársakból, kollégákból valósággal kipréselje az adott téma feldolgozását. Az általa szerkesztett kötetek tanulmányírói – Balázs Géza, Boglár Lajos, Hoppál Mihály, Kunt Ernő, Vajda László, hogy csak a már említetteken kívül más néprajzkutatókat is említsünk – hálás áldozatok voltak.
A múzeumi munka mellett – hol azzal összefüggésben, hol attól egészen elkülönülve – Kovács Ákos sokféle irányban tevékenykedett. Az éppen aktuális „ügy” szent szolgálatot jelentett számára, legyen szó akár a gorzafalvi fazekasság megmentéséről, Gazda József erdélyi kutató kéziratának Magyarországra való átcsempészéséről, a falusi fotográfiákról vagy Weöres Sándor és mások grafikáiról. Az elkötelezettség nem kapott feladatok teljesítését jelentette az ő számára. Amit fel- és elvállalt, azt szokványos és elvárt helytörténészi keretekben nem is lehetett teljesíteni. Érzékenyen pillantott rá a korabeli kulturális állapotokra, és ma is bámulatot keltő merészséggel alkotott a maga számára olyan feladatokat, amelyek szellemi horizontunk tágítását szolgálták.
A határok feszegetése eleinte egy minden iránt érdeklődő, pályakezdő fiatalember tájékozódásáról tesznek tanúbizonyságot, aki felfedezései igazságának érvényességét magától értetődőnek tartotta. A kiállítások és írások arra szolgáltak, hogy az igazság győzelmének ünnepében mások is osztozzanak. A társkeresésnek ez a sajátos módja a szakmai kereteken kívül nagyobb visszhangra talált, mint a kanonizált szakmai közegben, miközben vezető néprajztudósok (például Bodrogi Tibor, Csilléry Klára, Hofer Tamás, Voigt Vilmos) felismerték, értékelték és támogatták Kovács Ákos tevékenységét. Ma már észre sem vesszük, hogy számos téma, ami a népi és az elit kultúra közötti „határsávban” van, amelyek észrevételéért Kovács Ákost oly sok kritika érte, mára a néprajzi témakörök közé illeszkedett. A falvédők immár évtizedes nemzetközi diadalútja, amit kiállítások, tanulmányok sora igazol, máig tart. A falusi fénykép kutatási feladatként való tematizálása is egyike az ő kezdeményezéseinek. A falusi házakban oly népszerű olajnyomatok tematikus vagy monografikus feldolgozása, amelyből a legteljesebb kollekció a Hatvany Lajos Múzeumban van, máig megoldásra serkentő feladat. (A Hatvany Lajos Múzeum 2011-ben elvesztette ugyan területi múzeumi státuszát, de Közérdekű Muzeális Gyűjtemény besorolást kapva fennmaradt, talán éppen azért, mert jelentős képzőművészeti gyűjteménye mellett a gyékénytárgyak, olajnyomatok és falvédők száma országos viszonylatban is reprezentatív.)
A tudományszakokhoz sokféle módón lehet hozzájárulni: vannak, akik a problémák részleteiben szeretnek és tudnak elmélyülni, vannak, akik nagy ívű áttekintésekre képesek, mások pedig kitűnnek az ún. problémalátásukkal. Kovács Ákos ez utóbbi vonatkozásban tett teljesítményeit lassanként igazolja az idő. Különösen érdekes, hogy költők és képzőművészek – Tandori Dezsőtől Keserű Ilonáig – milyen ihletett módón válaszoltak Kovács Ákos problémalátására. Jakovits József, Korniss Dezső, Román György, Veszelszky Béla és a hazai avantgarde sok más kortárs képviselői számára kiállítási lehetőséget is biztosított.
1983-tól a Magyar Művelődési Intézet munkatársaként folytatta a „mezsgyék”, gazdátlan „őrvidékek” bejárását, talán még elmélyültebben, mint korábban. Voltaképpen a „művészi tárgy” az ő szemében egészen különös formákban volt érdekes: börtöntetoválások, az országúti balesetek gazdagon dokumentált, nemzetközi távlatú bemutatását adta – szerencsére! – máig megmaradó nyomatott művekben is. Igen sok ilyen témájával (pl. a lakások falait kitöltő óriásposzterek) azóta sem foglalkozott senki sem. Noha ugyanezekben az időkben magyar művelődésszociológusok és társadalomelméleti igényű kutatók gondolatai (utalhatunk például Vitányi Iván vagy Hankiss Elemér, sőt Beke László írásaira) szélesebb körben váltak ismerté – azért Kovács Ákos volt az, aki empirikus adatgyűjtéssel tulajdonképpen átfogalmazta azt, amit ma már „a mindennapi tárgy” néven nevezhetünk meg. E kutatási területnek egyetlen igazi megszállottja volt – sajnos ma se említhetünk igazi utódokat. Noha egy-egy kérdéskör, például a giccstárgy időnként előjön a mindennapi élet mai leíróinál (van is egy giccsmúzeum Diszelben), a turizmusról és folklorizmusról időnként új meg új publikációk jelennek meg – mindezekből azonban hiányzik Kovács Ákos egyéni, friss látásmódja és sokszorosan precíz adatolása. Az első világháború hősi emlékművei minden magyar faluban a főtéren láthatók ma is. Kovács Ákos nagy energiákkal ennek az emlékezetállítási gyakorlatnak a színét és visszáját dokumentálta monografikus méretekben. A társszerzőkkel együtt létrehozott kötet akár az életpálya fordulópontját is jelölheti, kiadását Néray Katalin, a Műcsarnok akkori igazgatója tette lehetővé 1985-ben. Ez is egyike azoknak a példáknak, hogy Kovács Ákos valósággal kikényszerítette az általa fontosnak tartott téma hathatós támogatását azok körében, akik megértették a szándékait. A Forrás, a Liget szerkesztői alkalmanként biztosították szerkesztői elgondolásai számára a megjelenés lehetőségét, a Mozgó Világ pedig 1991 és 2008 között támogató szellemi hátteret nyújtott kritikai elgondolásainak kifejtéséhez és kifejezéséhez.
Az új évezred elején folytatott beszélgetéseink visszatérő motívuma volt a környezet értetlenségével folytatott küzdelem, annak az ellenállhatatlan kényszernek a kifejezése, ami a kulturális toposzok, társadalmilag agyonhasznált közhelyek hazugságainak a leleplezésére irányult. Kovács Ákos nem taktikázott, nem számítgatott, önmagát sem kímélte vagy dicsérte, mintha magányos farkasként küzdött volna a butaság alaktalan, ám mindenütt támadásra kész szörnyeivel. Időről-időre felbukkant az ELTE BTK folyosóin, mindig egy téma kibontásának kellős közepén, egy friss felfedezés hírével és örömével. Tanítani nem akart. Megsejtette, hogy az ő munkaintenzitása követéséhez nem az egyetemi oktatás a megfelelő forma.
Az életút és tudományos pálya második szakaszában beérett az addig sok irányban kifejtett munkálkodás. Elmélyülten folytatta azokat az átfogó és alapos kutatásokat, amelyek tanulmányok és monográfiák formájában jelentek meg. A különlegesség, ritkaság, érdekesség, ami a hatvani korszak általa szervezett eseményeire már jellemző volt, folytatódott és „forráskritikával” egészült ki. Ekkoriban vált azzá a nagyon egyedi és egyéni hangvételű kultúrakutatóvá, aki a további műveiben a „hamis ideológiák” működését és leleplezését vállalta fel mint hivatása beteljesítését. A 19. század végének szórakoztató mutatványos produkciójaként létrejött körképek mitikus utóéletét a Két körkép (1997), a látványkultúra egyik elemének, a tűzijátéknak politikai célú felhasználását a Játék a tűzzel (2001), az ünnepi népszokások analógiájára kialakított hivatalos ünnepek ideológiai hátterét A kitalált hagyomány (2006) című köteteiben összegezte.
Noha legalább három évtizeden át mindig dolgozott és sokszor publikálta is az általa feldolgozott témákat – utólag visszatekintve mégis váratlanul gazdag ez a beskatulyázhatatlan életmű: húsz-harminc olyan témára kiterjeszkedve – amelyek zömével azóta sem tud mit kezdeni néprajztudományunk, művészetszociológiánk, egész muzeológiánk vagy éppen a mindennapi élettel foglalkozó projektek. Kovács Ákos nem egyetlen ötlettel állt elő, műveivel sok tekintetben teljesen átértelmezte „a mindennapi kultúra” bemutatásának kereteit, nem is egy diszciplína számára példamutató módón. Kovács Ákos gesztusainak, elgondolásainak és műveinek célja és jelentősége a „Vurstli Magyarország” valódi képének a felmutatása volt. Ez az igazságkereső kérlelhetetlenség nem kifizetődő, de az egyetlen olyan magatartásforma, amely az emberi méltóság megőrizhetőségének hitét bizonyítja és közvetíti kortársak és utódok számára.

A. Kis Béla

Voltaképpen tisztában voltam vele, hogy beteg, súlyos beteg, tudatomig mindez mégsem jutott el, hiszen azt azért nem lehetett komolyan elhinni, hogy A. Kis Béla csak úgy itt hagyjon bennünket. Így hát minden előzetes „tudás” dacára váratlanul, kegyetlenül koppant a hír: „2014. október 21-én rövid lefolyású, súlyos betegség után életének 51. évében hazatért megváltó Urához A. Kis Béla közgazdász, lelkipásztor, a Kálvinista Szemle szerkesztője.”
Béla nem volt néprajzkutató, sőt a szó szaktudományos értelmében még csak néprajzosnak sem tartotta magát, miközben a tudomány eredményei, igen, még kérdésföltevései iránt is élénken és mélyen érdeklődött. Amikor megismerkedtünk, az 1980-as évek derekán, az érsekújvári múzeumban keresett meg, hogy meghívjon az alistáli Vámbéry Ármin Klubba. Ha jól emlékszem, a kopjafák problematikájáról tartottam ott előadást, és Béla – ahogy menet közben kiderült – az ott éppen csak érintett szakmai kérdésekhez valóban partnerként tudott hozzászólni. Gyűjtötte, olvasta, olykor ismertette is az Általa szerkesztett Kálvinista Szemlében (de másutt is) a legfrissebb néprajzi szakirodalmat (nota bene: időről-időre az Etnológiai Központ könyvtárát is gyarapította legújabb szerzeményeivel).
Ha Náluk jártunk, sosem fordult elő, hogy ne emelt volna le a könyvekkel roskadásig megrakott polcokról egy-egy kiadványt, s azzal kapcsolatban, a gondosan megjelölt helyről ne idézett volna valamit. Vagy olyasmit, amivel nagyon egyetértett, vagy amivel szemben aggályokat fogalmazott meg, illetve olyasmit is, amivel kapcsolatban szakmai álláspontunkra volt kíváncsi. Nem fejedelmi többes ez, hiszen az érsekújvári megismerkedésünk, majd alistáli találkozásunk után alighanem Rozsnyón futottunk össze (teljesen véletlenül) a legközelebb: kiderült, hogy mindkettőnket a szíve húzta oda, ráadásul egy-egy olyan ember iránt, akik – tőlünk függetlenül, már korábban – egymással is nagyon jóban voltak.. Ezért aztán később családi látogatásokat ejtettünk meg, oda-vissza. Béla egyszer azt is kinyomozta, hogy Alistálról tulajdonképpen csónakkal el lehetne jönni Keszegfalvára. De azért inkább, ha jöttek, autóval tették meg az utat…
A tájainkon megrendezett néprajzi konferenciákról szinte soha nem hiányzott. Emlékszem, a komáromi Etnológiai Központ által 2000-ben rendezett 12. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencia német és angol nyelvű előadásait is végighallgatta, a szünetekben láttam, hogy a külföldi vendégekkel, előadóakkal élénk diskurzusokat folytatott. Tagja volt a (Cseh)Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaságnak, külső munkatársként kezdetben be-bedolgozott az Etnológiai Központ dokumentációs munkájába is. De nemcsak a szűkebb pátriája néprajzi rendezvényeit látogatta, hanem lapszerkesztői hivatásából (mert számára a Kálvinista Szemle szerkesztése, noha magas szakmai színvonalon művelte, nem szakma, hanem hivatás volt), szóval hivatásából adódóan Kárpát-medence-szerte sok helyen megfordult, s ezekről az útjairól időről időre nekünk is hozott néprajzi híreket. Kitartó konoksággal szorgalmazta például a Doktorok Kollégiuma Vallási Néprajzi Szekciójával való intézményes kapcsolatfelvételt, aminek konkrét megvalósulása éppen mostanra kezd kirajzolódni.
Egy, a környezete (a szűkebb és tágabb szülőföldje) néprajza, történelme, irodalma, művelődéstörténete iránt érdeklődő igazi kultúrember hagyott itt bennünket most örökre. A maga után hagyott, fájdalmasan tátongó űr betöltésének egyelőre nem sok esélyét látom…