csütörtök, november 21, 2024

Acta archív

2010

Impresszum 2010

Acta Ethnologica Danubiana 12

Az Etnológiai Központ Évkönyve
2010

Szerkesztette
Liszka József

Nemzetközi szerkesztőbizottság
Elnök: Voigt Vilmos (Budapest, H)
Társelnök: Köstlin, Konrad (Wien, A)

Botiková, Marta (Bratislava, SK), Halász Albert (Lendava, SLOV), Keményfi Róbert (Debrecen, H), Keszeg Vilmos (Cluj–Napoca, R), Lábadi Károly (Osijek, HR), Lozoviuk, Petr (Dresden, D/Liberec, CZ) Prosser-Schell, Michael (Freiburg, D), Seifert, Manfred (Dresden, D), Silling István (Subotica, Serbia), Sopoliga, Miroslav (Svidník, SK)

A szerkesztő munkatársa
L. Juhász Ilona

Jazyková úprava
Zora Vanovièová

Tartalom

TANULMÁNYOK

L. JUHÁSZ ILONA
Vaskatona, vaskorona, vasturul. A nemzeti áldozatkészség szobrai az első világháborúban

DORIS WAGNER
Reklám a horogkereszt árnyékában (Összefoglalás)

JAKOUBEK, MAREK
A „romabunözés” okairól

FILKÓ VERONIKA
Identitás, nyelvhasználat és vallási élet. Zemplén megye szlovákságának egyéni imádságrepertoárja, imaalkalmai

JÓZSEF LISZKA
Állíttatott keresztínyi buzgóságbul? Adalékok a szakrális kisemlékek állíttatási okainak ismeretéhez (Összefoglalás)

L. JUHÁSZ ILONA
Egy temetői fénykép szerepe a lokális emlékezetben (Összefoglalás)

LISZKA JÓZSEF
A teátrális körmenettől a kimerevített teátrumig. Kálvária-együttesek a Kisalföld szlovákiai részén

KÖZLEMÉNYEK

BESZÉDES VALÉRIA
Kálváriák a Vajdaságban

KLAMÁR ZOLTÁN
A jó pásztor Domonyban. Két szakrális kisemlék az evangélikus templomkertben

NAGY ABONYI ÁGNES
Zenta környéki archaikus népi imádságok

KÖNYVISMERTETÉSEK, ANNOTÁCIÓK

KRÓNIKA

 

A kötet szerzőinek címjegyzéke

Beszédes Valéria   
Községközi Mûemlékvédelmi Intézet Szabadka
Medjuopštinski zavod za zaštitu spomenika kulture
Trg Slobode 1.
SRB-24 000 Subotica
e-mail: valeria.devavari@gmail.com

Botiková, Marta    
Katedra etnológie a kultúrnej antropológie
Filozofická fakulta Univerzity Komenského
Gondova 2
SK-81801 Bratislava
e-mail: botikova@fphil.uniba.sk

Filkó Veronika    
Szabadtéri Néprajzi Múzeum
Sztaravodai út
H-2000 Szentendre
e-mail: filko.veroni@gmail.com

Heilingbrunner, Brigitte    
Mitterberg 10
A-4491 Niederneukirchen
e-mail: Brigitte@Heilingbrunner.at

Hlôšková, Hana    
Katedra etnológie a kultúrnej antropológie
Filozofická fakulta Univerzity Komenského
Gondova 2
SK-81801 Bratislava
e-mail: Anna.Hloskova@savba.sk

Jakoubek, Marek     
Katedra antropologických a historických vìd
Západoèeské univerzity v Plzni
Sedláèkova 15
CZ-30614 Plzeò
e-mail: jakoubek@ksa.zcu.cz

Juhász Ilona, L.    
Fórum Kisebbségkutató Intézet
Etnológiai Központ
P.O.BOX 154
SK-945 01 Komárno 1.
e-mail: icu@foruminst.sk

Klamár Zoltán    
Petőfi Muzeális Gyûjtemény és Kiállítóhely
Szontágh lépcsõ 2.
H-2170 Aszód
e-mail: drklamarz@gmail.com

Liszka József    
Selye János Egyetem
Tanárképzõ Kar
Bratislavská 3322
SK-945 01 Komárno
Fórum Kisebbségkutató Intézet
Etnológiai Központ
P.O.BOX 154
SK-945 01 Komárno 1.
e-mail: liszkajozsef@azet.sk

Lukács László   
Szent István Király Múzeum
Fõ u. 6
H-8000 Székesfehérvár
e-mail: lukacslaszlo@freemail.hu

Nagy Abonyi Ágnes    
Városi Múzeum – Gradski Muzej
Poštanska 18
SRB-24400 Senta
e-mail: agnes@tlkk.org

Prosser-Schell, Michael    
Johannes-Künzig-Institut
Goethestraße 63
D-79100 Freiburg
e-mail: Michael.Prosser@jki.bwl.de

Schell Csilla     
Johannes-Künzig-Institut
Goethestraße 63
D-79100 Freiburg
e-mail: Csilla.Schell@jki.bwl.de

Wagner, Doris    
Universität Turku
Fachbereich für Deutsche Sprache
Henrikinkatu 2
FIN-20014 Turku
e-mail: dorwag@utu.fi

Vaskatona, vaskorona, vasturul

A nemzeti áldozatkészség szobrai az első világháborúban

Az el­ső vi­lág­há­bo­rú ide­jén ál­lí­tott szob­rok kö­zül kü­lön­le­ges tí­pust kép­vi­sel­nek a „nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­ra” ka­te­gó­ri­á­ba so­rol­ha­tó ob­jek­tu­mok. Eb­ben az eset­ben per­sze nem be­szél­he­tünk ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett szo­bor­ról, hi­szen míg más em­lék­je­lek ese­té­ben egy kész, be­fe­je­zett al­ko­tást avat­nak fel, ad­dig a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rai a fel­ava­tás pil­la­na­tá­ban nem te­kint­he­tők be­fe­je­zett mű­nek, az át­adást kö­ve­tő­en az „al­ko­tás” egy má­sik fá­zi­sá­ban még mó­do­sul, még­pe­dig a meg­al­ko­tó­já­tól füg­get­le­nül. Eze­ket a ki­zá­ró­lag fá­ból ké­szült szob­ro­kat bár­ki ala­kít­hat­ta, aki jó­té­kony­sá­gi cél­lal bi­zo­nyos ös­­sze­gért szö­get, vagy fém­pik­kelyt vá­sá­rolt, amit az­tán ő ma­ga be­le­szö­gel­he­tett az al­ko­tás­ba.

A nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak el­ső vál­to­za­ta hárs­fá­ból ké­szült és Bécs­ben ál­lí­tot­ták fel 1915. már­ci­us 6-án a Schwar­zen­berg té­ren, al­ko­tó­ja Joseph Müll­ner volt, az öt­le­tet pe­dig The­o­dor Har­tig gróf, Ferencz Fer­di­nánd egy­ko­ri ten­ge­rész­ad­ju­tán­sa ve­tet­te fel. Egy kö­zép­ko­ri lo­va­got áb­rá­zolt, s a „Wehrmann im Eisen” ne­vet kap­ta (Sza­bó 1994, 60. Lásd még: Loidl 2004), amely a ma­gyar szó­hasz­ná­lat­ban vas­hon­véd­ként ter­jedt el.

A szo­bor öt­le­tét az Eu­ró­pa-szer­te el­ter­jedt, a ma­gyar nép­raj­zi szak­ter­mi­no­ló­gi­á­ban vas­tus­kó­nak ne­ve­zett ob­jek­tum ad­ta. En­nek lé­nye­ge, hogy ne­ve­sebb vá­ro­sok bi­zo­nyos pont­ján ál­ló fá­ba a ván­dor-mes­ter­le­gé­nyek szö­get ver­tek be an­nak em­lé­ké­re, hogy meg­for­dul­tak ott. Eu­ró­pá­ban több vas­tus­kó­ról tu­dunk, egy a Po­zso­nyi Vá­ro­si Mú­ze­um gyűj­te­mé­nyé­ben is meg­ta­lál­ha­tó, aho­vá 1930-ban ke­rült. Ere­de­ti­leg a Vá­sár­tér 25. és a Lőric­ka­pu ut­ca 21. szá­mú ház sar­kán állt, egy fül­ké­ben. Az épü­let­ben mű­kö­dő egy­ko­ri „vas­tus­kó­hoz” ne­vű ve­gyes­ke­res­ke­dést 1872-ben áru­ház­zá bő­ví­tet­ték, ahol kegy­tár­gya­kat árul­tak. A tu­laj­do­nos Kohn Adolf a ház fa­lán kb. 130 cm ma­gas­ság­ban egy mé­lyí­tett fül­két ké­szít­te­tett, s eb­be he­lyez­te be rek­lám­ként a vas­tus­kót. A tus­kó ak­kor ke­rült a mú­ze­um­ba, ami­kor ezt a há­zat le­bon­tot­ták és he­lyé­be egy új épü­le­tet emel­tek (Uzsoki 1969, 160–161). A győ­ri vas­tus­kó ma is lát­ha­tó az ere­de­ti he­lyén, a Szé­che­nyi tér 4. szá­mú la­kó­ház sar­kán.  Az egy­ko­ri szé­kes­fe­hér­vá­ri vas­tus­kót pe­dig a Szent Ist­ván Ki­rály Mú­ze­um gyűj­te­mé­nyé­ben őr­zik (Luk­ács 2007, 117).

Sza­bó Dá­ni­el a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rok tör­té­ne­tét rész­le­te­sen fel­dol­go­zó ta­nul­má­nyá­ból tud­juk, hogy Bécs egyik ilyen hí­res lát­vá­nyos­sá­ga, a „Stock im Eisen” ins­pi­rál­ta az öt­let­gaz­dát. „Mint az 1915-ös pro­pa­gan­da mond­ja, a mes­ter­le­gé­nyek szög­be­ve­rés­sel fe­jez­ték ki büsz­ke­sé­gü­ket, hogy ott jár­tak a Bi­ro­da­lom fő­vá­ro­sá­ban, s most min­den­ki szög­be­ve­rés­sel fe­jez­he­ti ki büsz­ke­sé­gét, hogy e nagy idők­ben oszt­rák le­het.” (Sza­bó 1994, 70). A fá­ból ké­szült szo­bor­ba pén­zért vá­sá­rolt szö­ge­ket le­he­tett be­ver­ni, s a cél az volt, hogy ezek a szö­gek idő­vel tel­je­sen be­bo­rít­sák a szob­rot. A be­folyt ös­­sze­get a Had­se­gély­ző Hi­va­tal kü­lön­fé­le jó­té­kony cé­lok­ra for­dí­tot­ta. A bé­csi szo­bor amel­lett, hogy jó­té­kony­sá­gi célt hi­va­tott szol­gál­ni, meg­tes­te­sí­tet­te az ide­á­lis hős alak­ját is, akit a ka­to­nák pél­da­kép­ük­nek te­kint­het­tek.

A bé­csi szo­bor pél­dá­já­ra a Né­met Bi­ro­da­lom köz­pont­já­ban, Ber­lin­ben egy élő sze­mély, Hin­den­burg tá­bor­nok (1847–1935) mo­nu­men­tá­lis, 13 mé­ter ma­gas és 26 ton­na súlyt nyo­mó alak­ját ké­szí­tet­ték el fá­ból.  Ké­sőbb a Né­met Bi­ro­da­lom, va­la­mint az Oszt­rák-Ma­gyar Mo­nar­chia egész te­rü­le­tén meg­je­len­tek a fá­ból ké­szült kü­lön­fé­le ki­sebb-na­gyobb mé­re­tű al­ko­tá­sok. Ezek kö­zött meg le­he­tett ta­lál­ni a kü­lön­fé­le tör­té­nel­mi ala­ko­kat és hő­sö­ket, de ké­szül­tek fa­ke­resz­tek, paj­zsok, sa­sok, obe­lisz­kek, sőt ten­ger­alatt­já­ró is.1 Az el­ső bé­csi szo­bor min­tá­já­ra ké­szült kü­lön­fé­le ob­jek­tu­mok Eu­ró­pa több or­szá­ga mel­lett Tö­rök­or­szág­ban, va­la­mint az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok­ban és Ar­gen­tí­ná­ban is megjelentek.2

Bu­da­pes­ten 1915. szep­tem­ber 12-én avat­ták fel a De­ák-té­ren a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­­­rát, Sidló Fe­renc Má­tyás ko­ra­be­li ha­tal­mas lovasszobrát. Az­zal a cél­lal, hogy mi­nél job­ban ki­emel­ked­jék a kör­nye­ze­té­ből, egy ma­gas ta­lap­zat­ra he­lyez­ték. A szo­bor fel­ava­tá­sát meg­elő­ző­en, és azt kö­ve­tő­en is or­szág­szer­te fel­hí­vá­sok je­len­tek meg a saj­tó­ban a kez­de­mé­nye­zés­sel kap­cso­lat­ban. Ezek­ben ada­ko­zás­ra szó­lí­tot­ták fel a la­kos­sá­got. Az ál­ta­lam ku­ta­tott te­rü­le­ten meg­je­le­nő he­lyi la­pok­ban, új­sá­gok­ban is meg­ta­lál­hat­juk ezek töb­bé-ke­vés­bé át­dol­go­zott vál­to­za­ta­it, vagy pe­dig az ere­de­ti szö­ve­get. A leg­ter­je­del­me­sebb szö­ve­ge­ket, ku­ta­tá­sa­im je­len­le­gi ál­lá­sa alap­ján, el­ső­sor­ban a szlo­vá­kok lak­ta észa­ki vá­ro­sok lap­ja­i­ban közölték.3

Pél­da­ként néz­zük a szlo­vák több­sé­gű Brez­nó­bá­ny­án meg­je­lent Garam­vi­dék cí­mű lap­ban 1915. jú­ni­us 6-án köz­zé­tett el­ső fel­hí­vás né­hány rész­le­tét:

„A múlt na­pok­ban írt már a fő­vá­ro­si saj­tó ar­ról a hi­va­tá­sá­ban és cél­já­ban gaz­dag és ál­dá­sos actióról, amely­nek tár­gya a jó­té­kony­ság pán­cél­já­val be­bo­rí­ta­ni egy fá­ból fa­ra­gott ha­tal­mas lovasszobrot. Ez a szo­bor a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­ra lesz, amely­nek pik­ke­lye­it a jó­ság, a há­la s a se­gí­tés vá­gya fog­ja a szo­bor fa­tes­té­re reá­rak­ni.

Az actio lel­kes vég­re­haj­tó bi­zott­sá­ga ha­tal­mas szer­ve­zé­si mun­ká­já­val im­már el­ké­szült, s öröm­mel ér­te­sít ben­nün­ket ar­ról, hogy ő cs. és kir. Fel­sé­ge apos­to­li ki­rá­lyunk leg­ke­gyel­me­seb­ben jó­vá­hagy­ta az actzi­ót s meg­en­ged­te, hogy a ne­mes és ál­dá­sos moz­ga­lom vé­dő­sé­gét Au­gusz­ta kir. fő­her­ceg és Kár­oly Ist­ván kir. fő­her­ceg ő fen­sé­ge­ik el­fo­gad­has­sák, s egy­ben az egész fen­sé­ges ud­var tá­mo­gas­sa, meg­bíz­ván Kár­oly Ist­ván kir. fő­her­ce­get kü­lö­nö­sen az­zal, hogy őfel­sé­ge ne­vé­ben a szob­ron ilyen le­mezt he­lyez­zen el.

A fen­sé­gek vé­dő­sé­ge alatt gróf Ti­sza Ist­ván m. kir. mi­nisz­ter­el­nök, Cser­noch Já­nos bí­bo­ros her­ceg­prí­más és bá­ró Ha­zai Sa­mu m. kir. hon­vé­del­mi mi­nisz­ter vál­lal­ták el az actzió dísz­el­nö­ki tisz­tét, míg egy nagy­bi­zott­ság­nak és hölgy­bi­zott­ság­nak s azok több­ta­gú el­nök­sé­gé­nek meg­ala­ku­lá­sa s a vég­re­haj­tó bi­zott­ság or­szá­gos szer­ve­zé­si mun­ká­já­val kap­cso­lat­ban most van fo­lya­mat­ban.
(…) Úgy ér­te­sül­tünk, hogy a vég­re­haj­tó bi­zott­ság ab­ból ki­in­dul­va, hogy a ne­mes actzi­ó­ban va­ló rész­vé­telt bár­ki­nek is le­he­tő­vé te­gye, a ne­vek­kel el­lá­tott le­me­zek árát 2 ko­ro­ná­tól kez­dő­dő­leg ál­la­pí­tot­ta meg: a tör­vény­ha­tó­ság­ok na­gyobb ado­má­nya­ik ré­vén cí­me­re­i­ket he­lyez­het­nék el a szo­bor­ra s kész­ség­gel vé­tet­nek fi­gye­lem­be  a vá­ro­sok­nak, tes­tü­le­tek­nek, tár­sa­sá­gok­nak és egyes csa­lá­dok­nak is ugyan­csak cí­mer­rel vagy na­gyobb­sze­rű le­me­ze­ken va­ló meg­örö­kí­tés irán­ti óha­jai is. A bi­zott­ság ezen kí­vül még egy nem­ze­ti mú­ze­um­ban el­he­lye­zen­dő s el­ső­ren­dű mű­vé­szek ál­tal ter­ve­zett és ké­szí­tett per­ga­ment-em­lék­könyv­ben is meg­örö­kí­ti mind­azok ne­ve­it, akik­nek pik­ke­lyes le­me­zei ha­za­fi­as ál­do­za­tot kép­vi­sel­nek, Az actzi­ó­ban részt­ve­vők még hi­va­ta­los em­lék­la­pot is kap­nak, va­la­mint egy igen íz­lé­ses ki­vi­te­lű  kül­ső jel­vén­­nyel is do­ku­men­tál­ni fog­ják az ál­dá­sos és tör­té­nel­mi em­lé­ke­zé­sű actzi­ó­ban va­ló rész­vé­te­lü­ket.
A vég­re­haj­tó bi­zott­ság úgy kon­temp­lál­ja, hogy a szo­bor ün­ne­pé­lyes fel­ava­tá­sá­ra va­ló te­kin­tet­tel a pik­ke­lyes le­me­zek el­áru­sí­tá­sát fo­lyó évi jú­ni­us hó 20-án le­zár­ja.
A bi­zott­ság he­lyi­sé­gi a par­la­ment­ben van­nak, ahol ’A nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak vég­re­haj­tó bi­zott­ság’ kész­ség­gel ad min­den ér­dek­lő­dő­nek fel­vi­lá­go­sí­tást. Ugyan­ide kül­den­dők min­den­ne­mű pénzadományok.”4

Az idé­zett lap­ban, nagy­já­ból két hó­nap­pal ké­sőbb köz­zé­tet­tek egy újabb, sok­kal ter­je­del­me­sebb fel­hí­vást. Eb­ben már szá­mos újabb, a szo­bor­ral és a kez­de­mé­nye­zés­sel kap­cso­la­tos rész­let­in­for­má­ci­ót, tud­ni­va­lót kö­zöl­tek az olvasóval.5 A ter­je­del­mes szö­veg­ben azon­ban nem em­lí­tik a bé­csi és a ber­li­ni ha­son­ló kez­de­mé­nye­zést sem, ez­ál­tal úgy tű­nik, mint­ha ere­de­ti öt­let­ről len­ne szó. A fel­hí­vás szö­ve­gét ele­ve olyan stí­lus­ban fo­gal­maz­ták, hogy mi­nél job­ban hat­has­son az ol­va­sók ér­zel­me­i­re, min­de­nek­előtt ada­ko­zá­si ked­vé­re. Eb­ben az idő­szak­ban már kü­lön­bö­ző prob­lé­mák adód­tak a ha­di­el­lá­tás­ban, te­hát nagy szük­ség volt a la­kos­ság pénzadományaira.6

A bu­da­pes­ti szob­rot meg­előz­te a po­zso­nyi Vas­hon­véd fel­ava­tá­sa, amely­re 1915. má­jus 23-án ke­rült sor. A ma­gyar ko­ro­na or­szá­ga­i­ban te­hát ez a Rige­le Ala­jos szob­rász­mű­vész ál­tal ké­szí­tett al­ko­tás volt a leg­el­ső eb­ben a ka­te­gó­ri­á­ban. Más ma­gyar­or­szá­gi vi­dé­ki nagy­vá­ros­ok­ban is ál­lí­tot­tak az év fo­lya­mán ha­son­ló­a­kat, Sza­bó Dá­vid sze­rint a kö­vet­ke­ző idő­rend­ben: Nagy­sze­ben (au­gusz­tus 1.), a Ko­lozs­vár (au­gusz­tus 18.), a Sze­ged (szep­tem­ber 8.)7, majd a Szé­kes­fe­hér­vár (szep­tem­ber 12.) kö­vet­te (Sza­bó 1994). A szé­kes­fe­hér­vá­ri szo­bor a Vér­tes Vi­téz ne­vet kap­ta, s ugyan­csak Rige­le La­jos al­ko­tá­sa. Ma is meg­van a szé­kes­fe­hér­vá­ri mú­ze­um gyűj­te­mé­nyé­ben, s Le­hel Zsolt Rige­le mo­nog­rá­fi­á­já­ban sze­re­pel egy er­ről ké­szült kép is (Le­hel 1977, 104). De­me­ter Zsó­fia tör­té­nész is em­lí­tést tesz ró­la a szé­kes­fe­hér­vá­ri ez­re­dek el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lé­ke­i­ről szó­ló ta­nul­má­nyá­ban. A kö­vet­ke­ző­ket ír­ja: „Ilyen ’furcsa köz­té­ri al­ko­tás’ Szé­kes­fe­hér­vá­ron is állt, ere­de­ti­leg a Vá­ros­há­za té­ren (ma a mú­ze­um gyűj­te­mé­nyé­ben van). A Vér­tes Vi­téz szob­rát Lyka Dö­me ké­szít­tet­te az ada­ko­zás cél­já­ra Rige­le Ala­jos po­zso­nyi szob­rás­­szal. A vi­téz hárs­fá­ból ké­szült el, amely­be az ada­ko­zók szö­ge­ket ver­het­tek, így ala­kult ki a vi­téz vért­je (…) A szob­rot 1915. szep­tem­ber 8-án8 avat­ták föl a Vá­ros­há­za előtt, Pro­hász­ka Ot­to­kár me­gyés püs­pök és Saára Gyu­la pol­gár­mes­ter be­szé­dé­vel.” (De­me­ter 2008, 234–248) En­nek a szo­bor­tí­pus­nak or­szág­szer­te kü­lön­fé­le vál­to­za­ta­it ké­szí­tet­ték el. „Akadt olyan kocs­má­ros, aki az ő üz­le­té­ben iszo­ga­tó pót­zász­ló­alj em­lé­ké­re ’szögezendő’ em­lék­paj­zsot ké­szít­te­tett, vagy olyan gyógy­sze­rész, aki a fa­lu­já­ból be­vo­nult ka­to­nák di­cső­sé­gé­re ál­lít­ta­tott ha­son­lót” (Sza­bó 1994, 59–60). Meg­em­lí­ten­dő, hogy a bras­sói Vas­hon­véd el­ké­szí­té­sé­re Ján Koni­a­rik szlo­vák szob­rász­mű­vész ka­pott meg­bí­zást. A szo­bor nem ké­szült el, a mi­ni­a­tűr vál­to­za­tá­nak fény­ké­pe vi­szont ké­pes­lap­ra ke­rült, így en­nek kö­szön­he­tő­en le­het­nek el­kép­ze­lé­se­ink ar­ról, ho­gyan né­zett ki a ter­ve­zett 4 mé­te­res szo­bor ki­csi­nyí­tett má­sa. A mű­vész el­mon­dá­sa sze­rint a szo­bor be­fe­je­zé­sé­re és fel­ál­lí­tá­sá­ra nem ke­rült sor, mert köz­ben vé­get ért a háború.9 Ma már le­he­tet­len­ség len­ne va­la­men­­nyit szám­ba ven­ni, mi­vel egy­részt nem min­den eset­ben be­szél­he­tünk mű­vé­szi al­ko­tá­sok­ról, s ál­ta­lá­ban a mú­ze­u­mok gyűj­te­mé­nyé­be se ke­rül­tek be.

Az ál­ta­lunk ku­ta­tott te­rü­le­ten a fel­hí­vás ha­tá­sá­ra több he­lyen is kö­vet­ték a pél­dát, egy­részt kez­de­mé­nyez­ték a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szo­bor fel­ál­lí­tá­sát, vagy pe­dig pénzt gyűj­töt­tek a bu­da­pes­ti szo­bor­ra el­he­lye­zen­dő pik­ke­lyek­re. A to­váb­bi­ak­ban, a fel­ál­lí­tá­sok idő­ren­di sor­rend­jé­ben néz­zünk né­hány, a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­té­hez kö­tő­dő kez­de­mé­nye­zést!

Po­zsony

A po­zso­nyi Vas­hon­véd ál­lí­tá­sát Sza­pá­ry Ilo­na gróf­nő kez­de­mé­nyez­te, az ös­­sze­gyűj­tött össze­get pe­dig a rok­kan­tak meg­se­gí­té­sé­re, a po­zso­nyi Inva­li­du­sot­thon tá­mo­ga­tá­sá­ra szán­ták. A kez­de­mé­nye­zés­sel kap­cso­lat­ban a po­zso­nyi la­po­kon kí­vül több vi­dé­ki saj­tó­or­gá­num is be­szá­molt. A Nagy­szom­ba­ti He­ti­lap­ban pél­dá­ul a kö­vet­ke­ző hír je­lent meg:

„Há­rom-négy hét múl­va egy szo­bor áll a po­zso­nyi szín­ház előtt, hogy a je­len idők ko­moly­sá­gát és Po­zsony ál­do­zat­kész­sé­gét hir­des­se. Sza­pá­ry Ilo­na gróf­nő ve­tet­te fel az esz­mét, hogy az Inva­li­du­sot­thon alap­já­ra egy szob­rot ál­lít­sa­nak fel, amely a tár­sa­da­lom jó­té­kony­sá­gá­nak örök em­lé­ke le­gyen a jö­vő­ben. A szo­bor fá­ból ké­szül s hon­vé­det fog áb­rá­zol­ni. Min­tá­zá­sá­val a most ka­to­nai szol­gá­la­tot tel­je­sí­tő Rige­le Ala­jos szob­rász­mű­vészt bíz­ták meg, aki a ma­ga ide­ái sze­rint fa­rag­ja meg. A fa­szo­bor az ada­ko­zók kis vas szö­ge­i­ből érc pán­célt fog kap­ni. Vas szö­get csak az ver­het be­le, aki jó­té­kony­sá­got gya­ko­rol. A szob­rot a szín­ház előtt ál­lít­ják fel s a jó­té­kony­ság re­giszt­rá­lá­sa vé­gett egy köny­vet is fel­fek­tet­nek, aho­vá az ado­má­nyo­zók be­jegy­zik a ne­vü­ket. Szép em­lé­ke lesz a mai idők­nek ezen ere­de­ti ötlet.”10
Hogy a Po­zsony­tól tá­vo­labb­ra eső vá­ro­sok­ban is tu­do­mást sze­rez­het­tek a kez­de­mé­nye­zés­ről, bi­zo­nyít­ja a pösty­é­ni lap­ban meg­je­lent hír is:

„A po­zso­nyi Inva­li­du­sot­thon alap­já­nak ja­vá­ra Po­zsony­ban egy szob­rot ál­lí­ta­nak, mely­nek esz­mé­jét Sza­pá­ry Ilo­na gróf­nő ve­tet­te fel. A szo­bor fá­ból ké­szül, s hon­vé­det áb­rá­zol, pán­cél­ját az ada­ko­zók  be­lé­je vert vas­szö­gei ké­pe­zik, a szob­rot Rie­ge­le (sic!) Ala­jos po­zso­nyi szob­rász fa­rag­ja, ki most ka­to­nai szol­gá­la­tot tel­je­sít s sza­bad órá­i­ban buz­gón dol­go­zik a szob­ron, me­lyet már né­hány hét múl­va ál­lí­ta­nak fel a szín­ház előtt.”11

A Po­zso­nyi Szín­ház épü­le­te előtt fel­ava­tott szo­bor­ral kap­cso­la­tos hí­re­ket ké­sőbb is rend­sze­re­sen kö­zöl­ték a saj­tó­ban. A Nyu­gat­ma­gy­a­ror­szá­gi Hír­adó­ból sze­rez­he­tünk tu­do­mást pél­dá­ul ar­ról, hogy „min­den vas­ár- és ün­nep­na­pon dél­előtt 11–12 órá­ig a po­zso­nyi hon­véd­ze­ne­kar hang­ver­se­nyez a vas­hon­véd előtt. Mű­sor 10 f.  a hon­véd rok­kant­alap javára.”12
Ugyan­eb­ből lap­ból ér­te­sül­he­tünk ró­la, hogy a szo­bor fö­lé pa­vi­lont emel­tek. Az­tán, hogy még job­ban meg­véd­jék a té­li idő­já­rás vi­szon­tag­sá­ga­i­tól, úgy dön­töt­tek, in­kább zárt hely­re szál­lít­ják, ahol azon­ban to­vább­ra is be­töl­ti ere­de­ti kül­de­té­sét, te­hát bi­zo­nyos ös­­szeg fe­jé­ben szö­get ver­het­nek a Vas­hon­véd­ba, ez­zel is nö­vel­ve a Po­zsony-me­gyei rok­kant ka­to­nák jó­té­kony­sá­gi alap­ját:

„A szín­ház-té­ri kis ba­rokk pavil­lon la­kó­ja teg­nap ide­ig­le­ne­sen el­hagy­ta he­lyét, me­lyen pün­kösd va­sár­nap­ja óta ál­lott és a tes­té­be fo­ga­dott vas­szö­gek el­len­ér­té­ke­ként már több mint negy­ven­ezer ko­ro­ná­val gya­ra­pí­tot­ta a po­zso­nyi és pozso­ny­me­gy­ei rok­kant ka­to­nák alap­ját. A rok­kant­alap bi­zott­sá­ga, mely­nek élén Bar­tal Aurélné, vá­ro­sunk és vár­me­gyénk fő­is­pán­já­nak ne­je fejt ki már ed­dig is igen szép ered­ményt fel­mu­ta­tó te­vé­keny­sé­get, azt ter­ve­zi, hogy a ’Vashonvéd’ majd be­töl­töt­te hi­va­tá­sát és egyet­len szög­re sem lesz már hely Rige­le Ala­jos mű­vé­szi al­ko­tá­sán, al­kal­mas mi­li­ő­ben el­he­lye­zi azt az iga­zán ’vashonvéd’-dé vált fa­szob­rot, hogy kö­zön­sé­günk ha­za­fi­as ál­do­zat­kész­sé­gé­nek örök em­lé­ké­ül fenn­ma­rad­jon. Te­hát vi­gyáz­ni kell a szo­bor­ra a kül­ső­sé­gek te­kin­te­té­ben is, s ne­hogy a szo­kat­la­nul ko­rán be­ál­lott té­li idő­já­rás rozs­dás­sá te­gye a Vas­hon­vé­det, a hi­deg év­szak ide­jé­re el­szál­lí­tot­ták he­lyé­ről. Wer­ner Já­nos zon­go­ra­gy­á­ros vál­lal­ko­zott tel­je­sen ön­zet­le­nül a szo­bor át­szál­lí­tá­sá­ra s a Vas­hon­véd teg­nap dél­előtt óta ott áll már ide­ig­le­nes (té­li) szál­lá­sá­ban: a vár­me­gye­há­za nagy­ter­mé­ben. Meg kell je­gyez­nünk, hogy a Vas­hon­véd át­szál­lí­tá­sa nem je­len­ti ha­za­fi­as és jó­té­kony mis­­szi­ó­já­nak szü­ne­te­lé­sét. A ’Vashonvéd’ a vár­me­gye­há­zán is nyit­va áll a nagy­kö­zön­ség előtt s ezen túl is akár egye­sek, akár kül­dött­sé­gek ál­doz­hat­nak szeg­be­ve­rés­sel a hu­ma­niz­mus ol­tá­rán. (Ta­vas­­szal a vas­hon­véd is­mét visz­­sza­ke­rül a szín­ház előtt lé­vő pavilonjába.)”13

A szó­ban for­gó szo­bor egy Ha­vas Jó­zsef ne­vű di­á­kot is meg­ih­le­tett 1919-ben, ver­sét a Po­zsony­ban meg­je­le­nő Tu­rul di­ák­lap közölte.14
A szob­rot 1919-ben a cse­hek tá­vo­lí­tot­ták el, ma már nem lé­te­zik, azon­ban a ró­la ké­szült ko­ra­be­li ké­pes­lap­nak kö­szön­he­tő­en tud­juk, hogy né­zett ki, s a Rige­le La­jos szob­rász­mű­vész mun­kás­sá­gát fel­dol­go­zó, fen­tebb már em­lí­tett kép­ző­mű­vé­sze­ti al­bum­ban is ta­lál­ha­tunk fel­vé­telt ró­la. Le­hel Zsolt, a Rige­le mo­no­grá­fia szer­ző­je meg­em­lí­ti, hogy „Jó­té­kony cél­ból ke­rül­tek for­ga­lom­ba a szo­bor, kü­lön­bö­ző nagy­ság­ban ké­szült cín­vál­to­za­tai is” (Le­hel 1977, 103). A ma­gyar ki­rá­lyi 113. hon­véd gya­log­ez­red bronz­pla­kett­jén ugyan­csak meg­örö­kí­tet­te a mű­vész a vas­hon­véd alak­ját (Le­hel 1977, 104). A Po­zsony­hoz kö­ze­li Gúto­ron 1929-ben ál­lí­tott el­ső vi­lág­há­bo­rús em­lék­mű szo­bor­alak­ja, a pus­ká­já­ra tá­masz­ko­dó ka­to­na test­tar­tá­sa csak na­gyon kis mér­ték­ben tér el a vas­hon­véd­től. En­nek al­ko­tó­ja is Rige­le Ala­jos (Le­hel 1977, 129).

Pösty­én

Ku­ta­tá­sa­im so­rán az is ki­de­rült, hogy a bu­da­pes­ti szob­rot nem csu­pán a po­zso­nyi Vas­hon­véd, ha­nem a pösty­é­ni Vas­ko­ro­na is meg­előz­te a sor­ban. Az ed­di­gi ada­tok alap­ján te­hát el­mond­hat­juk, hogy eb­ben a ka­te­gó­ri­á­ban a pösty­é­ni szob­rot te­kint­het­jük a má­so­dik­nak. A hí­res és köz­ked­velt, nagy ide­gen­for­gal­mat le­bo­nyo­lí­tó, zö­mé­ben szlovákok-lakta für­dő­vá­ros­ban na­gyon sok ven­dég meg­for­dult az Oszt­rák-Ma­gyar Mo­nar­chia kü­lön­bö­ző vi­dé­ke­i­ről, de a Né­met Bi­ro­da­lom­ból is. En­nek alap­ján fel­té­te­lez­het­jük, hogy a Bécs­ben és Ber­lin­ben, il­let­ve más né­met és oszt­rák vá­ro­sok­ban fel­ál­lí­tott ál­do­zat­kész­ség szob­rok hí­re jó­val ko­ráb­ban el­jut­ha­tott ide, mint a hi­va­ta­los ma­gyar­or­szá­gi fel­hí­vás. Ahogy ar­ra fen­tebb már utal­tam, a po­zso­nyi Vas­hon­véd­del kap­cso­lat­ban még an­nak fel­ál­lí­tá­sa előtt kö­zöl­tek egy hírt a he­lyi lapban.15 Mind­ezek fé­nyé­ben ért­he­tő, hogy Pösty­én­ben is ko­rán meg­szü­le­tett egy ha­son­ló szo­bor ál­lí­tá­sá­nak gon­do­la­ta. Ere­de­ti­leg Fri­gyes fő­her­ceg fa­szob­rát szán­dé­koz­tak fel­ál­lí­ta­ni, az er­re vo­nat­ko­zó fel­hí­vást 1915. jú­li­us 5-én tet­ték köz­zé az aláb­bi szö­veg­gel:

„Vas-Fri­gyest Pöstyénnek.
Pöstyén, jú­li­us 5.
A szeg­be­ve­ré­si ak­ció úgy a monarkiában, mint Né­met­or­szág­ban oly ki­vá­ló si­ker­rel jár, hogy szin­te ma­gá­tól ve­tő­dik fel az esz­me Pösty­én­ben ha­son­ló moz­gal­mat iniciálni.
(…) Egyéb­ként pe­dig a szép és min­den ha­za­fi­as ér­zé­sű em­ber leg­me­le­gebb pár­to­lá­sá­ra mél­tó esz­me an­nál kön­­nyebb lesz, mert egyik ki­vá­ló szob­rász­mű­vé­szünk, Finta Sán­dor, aki­nek a do­log­ról em­lí­tést tet­tünk, már­is szí­ves volt a ne­mes ügy­ben va­ló köz­re­mű­kö­dé­sét fel­aján­la­ni.
A szo­bor el­he­lye­zé­sé­nek kér­dé­se sem okoz­na na­gyobb ne­héz­sé­ge­ket. Azt hisz­­szük, hogy a köz­vé­le­mény né­ze­tét oszt­juk, ha a szo­bor he­lyé­ül a par­kot ajánl­juk, an­nak va­la­mely for­gal­ma­sabb pont­ját a zene­pa­vil­lon kö­rül. Ami már most az esz­me meg­va­ló­su­lá­sa ese­tén vár­ha­tó ered­mé­nye­ket il­le­ti, még pes­szi­mi­kus szá­mí­tás mel­lett is je­len­té­keny si­ker­re van ki­lá­tá­sunk. Itt van el­ső­sor­ban a szá­mot­tévő pösty­é­ni és kör­nyék­be­li kö­zön­ség. A be­ve­rést 1 ko­ro­ná­val szá­mít­va, ezen a ré­ven leg­alább is 5000 ko­ro­na gyűl­ne egy­be, ugyan­an­­nyit szá­mít­ha­tunk az itt üdü­lő tisz­tek és für­dő­ven­dé­gek ré­szé­ről is úgy, hogy rö­vid időn be­lül igen te­kin­té­lyes ös­­szeg, 10 000 ko­ro­na álla­na ren­del­ke­zés­re a rok­kant ka­to­nák ja­vát szol­gá­ló in­téz­mény­nek.
Ami a szo­bor alak­ját il­le­ti, csak ön­ma­gun­kat tisz­tel­né­nek meg ve­le, ha azt di­cső had­se­re­günk győ­zel­mes pa­rancs­no­ká­ról, Fri­gyes fő­her­ceg­ről min­táz­tat­nók. An­nak a ha­tár­nél­kü­li há­lá­nak, igaz me­leg sze­re­tet­nek s lán­go­ló lel­ke­se­dés­nek, me­lyet a di­a­dal­mas, musz­ka­ve­rő fő­ve­zér­rel szem­ben táp­lá­lunk, leg­szebb, leg­meg­fe­le­lőbb ki­fe­je­ző­je, örök idők­re szó­ló do­ku­men­tu­ma vol­na a park­ban fel­ál­lí­tott Vas-Fri­gyes. (f.  s.)”16

Két hét múl­va már ar­ról tu­dó­sí­tot­tak, hogy még­sem Fri­gyes fő­her­ce­get min­táz­zák meg, ha­nem  szent ko­ro­nát ké­szít­tet­nek, ame­lyet „Hő­sök Em­lé­ke”-ként a park­ban avat­nak majd fel. A kez­de­mé­nye­zést Erdődy gróf­né ka­rol­ta fel:
„A ’Pöstyéni Új­ság’ egyik kö­ze­li szá­má­ban az or­szág­szer­te mind­na­gyobb ará­nyo­kat öl­tő szeg­be­ve­ré­si moz­ga­lom­mal kap­cso­lat­ban azt az esz­mét ve­tet­te föl, hogy a für­dő – rész­ben a had­se­gély ja­vá­ra, más­részt azon­ban a nagy tör­té­nel­mi idők ma­ra­dan­dó em­lé­ke­ként – szob­rot ál­lít­son győ­zel­mes had­se­re­günk fő­ve­zér­ének, Fri­gyes fő­her­ceg­nek. Az esz­me tár­sa­dal­munk min­den ré­te­gé­ben és ven­dé­ge­ink kö­ré­ben is lel­kes vissz­hang­ra ta­lált, fő­leg azon­ban Erdődy Imré­né gróf­né ka­rol­ta fel az ide­át, mely a vö­rös ke­reszt fi­ók hét­fői ülé­sén tü­ze­tes meg­be­szé­lés tár­gyát ké­pez­te. Az egy­let Erdődy Imré­né gróf­né ja­vas­la­tá­ra ha­za­fi­as kész­ség­gel vál­lal­ta az ülés fo­lya­mán a szük­ség­sze­rű­en né­mi­leg mó­do­sult esz­me meg­va­ló­sí­tá­sát s el­ha­tá­roz­ta, hogy an­nak mi­előb­bi meg­tes­te­sü­lé­se ér­de­ké­ben szé­les­kö­rű ak­ci­ót in­dít.
A gyű­lé­sen ugyan­is a szo­bor ki­vi­tel­ének kér­dé­sé­nél több ol­dal­ról is ag­gá­lyok me­rül­tek fel, s így ab­ban ál­la­pod­tak meg az egy­let tag­jai, hogy szo­bor he­lyett a ma­gyar szent ko­ro­na meg­fa­ra­gá­sá­ra ad­nak meg­bí­zást. A ko­ro­nát, mi­kor már te­le lesz szö­gek­kel, már­vány­ta­lap­za­ton, mint ’Hősök Em­lé­ké’-t fog­ják a park­ban felállítani.17

Az új­ság­cikk­ből már konk­rét el­kép­ze­lé­sek­ről ér­te­sül­het­tek az ol­va­sók, sőt már az el­ső szeg be­ve­ré­sé­nek idő­pont­ját, az­az a ko­ro­na fel­ava­tá­sá­nak konk­rét dá­tu­mát is ki­tűz­ték. Fi­gye­lem­re mél­tó, hogy a ko­ro­na fel­szen­te­lé­sé­nek ün­nep­sé­gét jó­té­kony­sá­gi ren­dez­vén­­nyel kö­töt­ték ös­­sze (az elő­ze­tes prog­ram is ol­vas­ha­tó a cikk­ben), amely­nek be­vé­tel­ét egy újabb há­bo­rús em­lék, a „hő­sök em­lé­ke” alap­já­ra for­dít­ják.

„A ván­ko­son nyug­vó ko­ro­na – mint ér­te­sül­tünk – már ké­szü­lő­ben van. Az el­ső szö­gek be­ve­ré­sét au­gusz­tus 20-ra, Szent Ist­ván nap­já­ra ter­ve­zik, ami­ko­ris fé­nyes ün­ne­pélyt ren­dez a vö­rös ke­reszt a ké­sőbb el­ké­szí­ten­dő mű­vé­szi alap­zat ja­vá­ra. Az ün­ne­pély a Golf­klub he­lyi­sé­ge­i­ben lesz. A si­kert már ele­ve is biz­to­sít­ja az a kö­rül­mény, hogy a véd­nök­sé­get Erdődy Im­re gróf és ne­je vál­lal­ták. Az ün­ne­pély­ről egyéb­ként a kö­vet­ke­ző kom­üni­két kap­tuk:
őmél­tó­sá­ga Endrődy Im­re gróf és ne­je Erdődy Imré­né gróf­né véd­nök­sé­ge alatt, a ma­gyar Szent Ko­ro­na Or­szá­gai Vö­rös ke­reszt Egy­le­té­nek pösty­é­ni fi­ók­ja a park­ban lé­te­sí­ten­dő „Hő­sök Em­lé­ke” szo­bor­alap ja­vá­ra au­gusz­tus 20-án pén­te­ken ün­ne­pélyt ren­dez a kö­vet­ke­ző mű­sor­ral:
1. Ün­ne­pé­lyes meg­nyi­tá­sa a ké­zi­mun­ka és régi­ség­ki­ál­lí­tás­nak a Gol­fkulb helyiségeiben… 2. Ez­zel kap­cso­lat­ban Szent Ist­ván vas­ko­ro­ná­já­ba az el­ső szö­gek be­ve­ré­se. 3. Tom­bo­la a Kur­sza­lon terrasszán. 4. es­te 9 óra­kor Kon­fet­ti­csa­ta park­ban.
Az egy­let ugyan­csak ez­zel az ün­ne­pél­­lyel kap­cso­lat­ban a kö­vet­ke­ző fel­hí­vás­sal for­dul a kö­zön­ség­hez:
A Ma­gyar Szent Ko­ro­na Or­szá­gai Vö­rös Ke­reszt Egy­le­té­nek pösty­é­ni fi­ók­ja, Erdődy Im­re gróf és ne­je Erdődy Imré­né gróf­né szül. Migaz­zi Ir­ma gróf­nő őmél­tó­sá­guk véd­nök­sé­ge alatt f. é. au­gusz­tus 20-tól 29-ig a ’Pöstyéni Golfkulb’ he­lyi­sé­ge­i­ben ki­ál­lí­tás­tren­dez, mely­nek jö­ve­del­mét a szo­bor­alap (a park­ban lé­te­sí­ten­dő ’Hősök Em­lék­szob­ra’) ja­vá­ra fordítja…”18

A he­lyi saj­tó­ban a fel­ava­tás után is rend­sze­re­sen kö­zöl­tek min­den, az em­lék­mű­vel kap­cso­la­tos hírt. Ezek alap­ján nyo­mon kö­vet­he­tő a ko­ro­na to­váb­bi sor­sa is. Meg­tud­ha­tó pél­dá­ul, hogy az idő­já­rás vi­szon­tag­sá­ga­i­tól egy üveg­bu­rá­val ter­vez­ték meg­vé­de­ni:

„A Vö­rös Ke­reszt fi­ók ide­ig­le­nes alap­za­tot és vas­tag üveg­bu­rát ké­szít­te­tett a vas­ko­ro­ná­nak úgy, hogy az most erős idő­já­rás­ban is künn maradhat.19 A vas­ko­ro­na a virág­pa­vil­lon előtt lett ide­ig­le­ne­sen föl­ál­lít­va. Sze­ge­ket a vas­ko­ro­ná­ba egész na­pon át le­het beverni.”20

A té­li kö­ze­led­té­vel még­is úgy dön­tött a vá­ros ve­ze­tő­sé­ge, hogy az idő­já­rás vi­szon­tag­sá­ga­i­tól vé­den­dő, a Vas­ko­ro­nát zárt he­lyi­ség­be szál­lít­ják, azon­ban ott a nagy­kö­zön­ség­nek to­vább­ra is le­he­tő­sé­get ad­nak a szö­ge­lés­re. A cikk­ből az is meg­tud­ha­tó, hogy a ko­ro­na fel­ava­tá­sa óta mi­lyen ös­­sze­get ered­mé­nye­zett a szög­be­ve­ré­si ak­ció.

„Az au­gusz­tus 20-án fel­ava­tott „Szent Ist­ván vas­ko­ro­ná­ja” ed­dig 5446 ko­ro­na 95 fil­lér tisz­ta jö­ve­del­met ho­zott a ne­mes cél­nak. A Vas­ko­ro­nát leg­kö­ze­lebb a fő­szol­ga­bí­rói hi­va­tal egyik he­lyi­sé­gé­be vi­szik, s ott ma­rad egész té­len át. Szö­ge­ket ugyan­ott na­pon­ta dél­előtt 9–12-ig s dél­után 3-6-ig le­het beverni.”21

Ugyan­ezen év ok­tó­be­ré­ben már ar­ról tá­jé­koz­tat­ták a lap ol­va­só­it, hogy Vas­ko­ro­na em­lé­két, ke­let­ke­zé­sé­nek kö­rül­mé­nye­it és a fel­ava­tá­si ün­nep­sé­get egy al­bum­ban is meg­örö­kí­tik:
„Mint ér­te­sül­tünk, a Vö­rös Ke­reszt ve­ze­tő­sé­ge a nagy na­pok ese­mé­nye­it mű­vé­szi al­ko­tás­sal meg­örö­kí­ten­dő el­ha­tá­roz­ta, hogy a Vas­ko­ro­na al­bu­má­nak bel­ső fe­dő­lap­ját há­bo­rús mo­tí­vu­mú fest­mén­­nyel dí­szít­te­ti. A ki­vi­tel­lel Rem­sey Je­nő fes­tő­mű­vészt, a ’Kéve’ ki­tű­nő tag­ját, aki mint üdü­lő ka­to­na itt tar­tóz­ko­dik, fog­ják megbízni.”22

Egy má­sik lap­szám­ban ap­ró­lé­ko­san le­ír­nak min­den in­for­má­ci­ót, amit er­ről az al­bum­ról tud­ni le­het, s va­la­men­­nyi sze­mély ne­vét is fel­so­rol­ják, aki­nek a Vas­ko­ro­ná­hoz vagy pe­dig az Al­bum­hoz va­la­mi­lyen kö­ze volt. An­nak el­le­né­re, hogy egy há­bo­rús em­lék­jel­hez kö­tő­dő ki­ad­vány­ról van szó, egyet­len há­bo­rú­ban el­esett pösty­é­ni ka­to­na ne­vét sem em­lí­tik meg ben­ne. Ez a ki­ad­vány na­gyon jól pél­dáz­za, hogy a há­bo­rús em­lék­je­lek ál­lí­tá­sát nem min­dig az el­eset­tek irán­ti ke­gye­let, vagy pe­dig a rész­vét ins­pi­rál­ta, a po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi elit ön­cé­lú­an sok­kal in­kább a sa­ját ma­ga em­lé­ké­nek meg­örö­kí­té­sé­re tö­re­ke­dett. Az aláb­bi­ak­ban kö­zöl­jük az ez­zel kap­cso­la­tos új­ság­cikk tel­jes szö­ve­gét, hogy szem­lél­tes­sük, mit is tar­tot­tak el­sőd­le­ges­nek és leg­fon­to­sabb­nak meg­örö­kí­te­ni az utó­kor szá­má­ra a kez­de­mé­nye­zők.

„A Vas­ko­ro­ná­hoz ké­szült em­lék­al­bum fe­dő­lap­ját Rem­sey Je­nő fes­tő­mű­vész, a Ké­ve ki­tű­nő tag­ja, aki­ről it­te­ni mű­vé­szi te­vé­keny­sé­ge ré­vén már többíz­ben meg­em­lé­ke­zett a Pösty­é­ni Új­ság, gyö­nyö­rű mű­vé­szi rajz­zal lát­ta el. A rajz, mely a Cor­vi­nák stí­lu­sá­ban van tart­va, a kö­vet­ke­ző kó­dex­sze­rű­en ké­szült szö­ve­get zár­ja kö­rül:

’Az 1914. év­ben mint a po­kol kí­sér­te­tei tá­mad­tak re­ánk ősi ha­zánk min­den el­len­sé­gei. A nem­zet fi­ai mint a sa­sok küz­döt­tek el­len­sé­ge­ink­kel – és Is­ten ke­gyel­mé­ből im­már győ­ze­lem int fegy­ve­re­ink fe­lé.
Há­lá­val el­tel­ve a hő­sök iránt
Mi, a ma­gyar szt. ko­ro­na orsz. vö­rös­ke­reszt­egy­le­té­nek pösty­é­ni fi­ók­egye­sü­le­te.
Erdődy Im­re gróf és ne­je, szül. Migaz­zi Ir­ma gróf­né véd­nök­sé­ge, Czo­cher Kál­mán fő­szol­ga­bí­ró el­nök­sé­ge és dr. Fo­dor Kál­mán­né szül. Ber­chtold Sep­hi­ne gróf­nő társ­el­nök­sé­ge alatt.
El­ha­tá­roz­tuk, hogy a ma­gyar szt. ko­ro­na má­sát fá­ból el­ké­szít­jük és a vá­zat ékí­tő érczsze­gek meg­vál­tá­sá­nak jö­ve­del­mét, a pösty­é­ni já­rás­nak a ha­za vé­del­mé­ben rok­kant­tá vált ka­to­ná­it és az el­eset­tek öz­ve­gyei és ár­vái se­gí­té­sé­re for­dít­juk.
Is­ten ál­dá­sa azo­kon, kik e ne­mes ügy­höz ke­gyes ado­má­nya­ik­kal hoz­zá­já­rul­tak, s kik­nek ne­ve­it ezen könyv örö­kí­ti meg.
Pöstyén, 1915. év Bol­dog­as­­szony ha­va
Szent Ist­ván nap­ján.

A ko­ro­nát
Seil­nacht
gal­góc­zi fa­ra­gó­mes­ter ké­szí­tet­te
a pösty­é­ni für­dő­szi­get egyik szá­za­dos nyár­fá­já­ból.
Ezen em­lék­köny­vet
Win­ter La­jos és Ár­min
a pösty­é­ni für­dő bér­lői ado­má­nyoz­ták
Ezt az ok­le­ve­let A. D. 1915.
Rem­sey Je­nő fes­tet­te.’
A szö­veg, me­lyet mű­vé­szi ini­ci­á­lék dí­szí­te­nek, Rem­sey fogalmazása.23
Tren­csén
Ugyan­csak fen­tebb már idé­zett Pösty­én­ben meg­je­lent lap­ból ér­te­sül­he­tünk ró­la, hogy Tren­csén­ben is kez­de­mé­nyez­ték az ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak el­ké­szí­té­sét:

„A pösty­é­ni vas­ko­ro­ná­hoz ha­son­ló há­bo­rús em­lék­mű lé­te­sí­té­sét cél­zó moz­ga­lom hí­rét ves­­szük a szom­szé­dos Trencsénből, ahon­nan teg­nap az a meg­ke­re­sés ér­ke­zett hoz­zánk, hogy a „Pöstyéni Új­ság” azon szá­ma­it, me­lyek­ben a Vas­ko­ro­ná­ról ír­tunk, en­ged­jük át a bi­zott­ság­nak, amit kész­ség­gel meg­tet­tünk. A moz­ga­lom élén Sza­lavsz­ky Gyu­la v. b. t. t., a vár­me­gye fő­is­pán­ja áll.”24

A szó­ban for­gó tren­csé­ni kez­de­mé­nye­zés­ről a Vág­völgyi Lap már egy ter­je­del­me­sebb írást kö­zölt, amely­ből egy em­lék­szo­bor el­ké­szí­té­sé­nek konk­rét ter­ve raj­zo­ló­dik ki, egy bi­zott­ság meg­ala­ku­lá­sá­ról is ér­te­sül­he­tünk, azon­ban a szo­bor fel­ál­lí­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó ké­sőb­bi konk­rét adat­ra ezi­dá­ig se­hol sem si­ke­rült rá­buk­kan­nom. A szó­ban for­gó cikk a kez­de­mé­nye­ző kor­mány­biz­tos-fő­is­pán, Sza­lavsz­ky Gyu­la ér­de­me­i­nek mél­ta­tá­sá­val kez­dő­dik, aki­nek sze­mé­lye a cikk szer­ző­je sze­rint a kez­de­mé­nye­zés meg­va­ló­sí­tá­sa szem­pont­já­ból ga­ran­ci­át je­lent:

„Azon nagy­ará­nyú hi­va­ta­los te­vé­keny­ség mel­lett, me­lyet a kor­mány­biz­tos-fő­is­pán urunk ő Ex­cel­len­ci­á­ja a há­bo­rú­val kap­cso­lat­ban oly bá­mu­lat­ra mél­tó ön­fel­ál­do­zás­sal ki­fejt, ta­lált időt ar­ra is, hogy ki­ve­gye ré­szét a ka­ri­ta­tív cé­lo­kat szol­gá­ló moz­gal­mak­ból is és azok­ban rész­ben irányítólag, de jó rész­ben kez­de­mé­ny­ez­őleg is a jóügy szol­gá­la­tá­ba ál­lít­sa ha­tal­mas szer­ve­ző és agi­ta­tív te­het­sé­gét. Min­den el­is­me­rés és há­la il­le­ti meg ezért kor­mány­biz­tos-fő­is­pán urun­kat, mert az ő sze­mé­lyes ve­ze­té­se bár­mely ügyé­nél a ki­ma­rad­ha­tat­lan si­ker biz­tos zá­lo­ga.
Fo­lyó hó 14-én is egy új, gyö­nyö­rű cé­lú moz­ga­lom­nak ad­ta meg az el­ső lö­kést, Mi­dőn Tren­csén vá­ros min­den jó­ra kész tár­sa­dal­má­ból ér­te­kez­let­re hív­ta meg azo­kat, akik­nél föl­té­te­lez­te, hogy szí­ve­sen ál­lít­ják be ér­dek­lő­dé­sü­ket, ide­jü­ket, mun­ká­ju­kat, egy oly ma­gasz­tos ügy újabb szol­gá­la­tá­ba, mely ügyet hi­szen egy vagy más for­má­ban ma min­den­ki szol­gál, aki nincs a fron­ton.
(…) Ily meg­va­ló­sí­tás­ra ér­de­mes és a fé­nyes si­ker min­den ki­lá­tá­sá­val biz­ta­tó esz­me egy oly szo­bor­nak a fel­ál­lí­tá­sa Trencsénben, mely­be e vár­me­gye ál­do­zat­kész kö­zön­sé­gé­nek min­den egyes tag­ja be­le ver­hes­se a ma­ga pik­ke­lyes sze­gét, fel­ajánl­va en­nek fe­jé­ben a se­gé­lye­zés cél­já­ra an­­nyit, amen­­nyi tő­le ki­te­lik. A sze­gek kü­lön­fé­le nagy­ság­ban va­ló elő­ál­lí­tá­sa le­he­tő­vé fog­ja ten­ni, hogy a te­he­tő­sek, pénz­in­té­ze­tek, vál­la­la­tok, köz­sé­gek na­gyobb ös­­szeg­gel, a ma­gá­no­sok pe­dig több osz­tá­lyú ki­sebb összeg­gel vált­sák meg sze­gü­ket.
A kor­mány­biz­tos-fő­is­pán úr ál­tal elő­a­dot­tak­hoz az egész ér­te­kez­let lel­kes öröm­mel já­rult hoz­zá s el­ha­tá­roz­ta, hogy bi­zott­ság­gá ala­kul, mely a szép esz­mét ki­vi­szi a tár­sa­da­lom­ba, s min­den ere­jé­vel azon lesz, hogy az mi­ha­ma­rább meg is va­ló­sul­jon.
A szer­ve­ző bi­zott­ság tag­jai a kö­vet­ke­zők let­tek:
El­nök: Sza­lavsz­ky Gyu­la v. b. t. t. kor­mány­biz­tos fő­is­pán.”
Ta­gok: [a po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi elit ve­ze­tő kép­vi­se­lői, va­la­mint a hely­őr­ség ka­to­nai pa­rancs­no­ka, az egy­ház kép­vi­se­lő­je, va­la­mint ’művészek’: Hin­di Sza­bó Ka­ta fes­tő­mű­vész, André De­zső fes­tő­mű­vész, fő­had­nagy, Dobay Szé­kely An­dor fes­tő­mű­vész, e. é. ön­kén­tes, Lá­nyi De­zső szob­rász – a szer­ző megjegyzése].25
Nyit­ra
Egy má­sik me­gyei szék­he­lyen, Nyit­rán a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­ra­ként 1915 ok­tó­be­ré­ben lep­lez­ték le a „Nyitrai Vas­tu­rult”. A pösty­é­ni Vas­ko­ro­ná­hoz kap­cso­ló­dó al­bum­hoz ha­son­ló­an itt is em­lék­köny­vet  ala­pí­tot­tak, amely­ben meg­örö­kí­tet­ték va­la­men­­nyi ado­má­nyo­zó ne­vét:

„A ’Nyitrai Vas­tu­rult’ ok­tó­ber hó 17-én dél­előtt 11 óra­kor lep­le­zik le Nyit­rán a Vá­ros­ház­té­ren, a nagy idők ko­moly­sá­gá­hoz és a ki­tű­zött cél ma­gasz­tos jel­le­gé­hez mél­tó ün­ne­pi­es ke­re­tek kö­zött. Az ado­má­nyo­zó ne­vé­re el­lá­tott arany szeg (tes­tü­le­tek, csa­lá­dok és ma­gá­no­sok ré­szé­re) ára: 50 ko­ro­na. Az ado­má­nyo­zó ne­vé­vel el­lá­tott ezüst szeg (ki­zá­ró­lag egye­sek ré­szé­re) ára: 10 ko­ro­na. Vas­szeg ára: 1 ko­ro­na. – Vas­szeg ta­nu­ló­if­jú­ság és gyer­me­kek ré­szé­re: 20 fil­lér. Fe­lül­fi­ze­té­se­ket há­lás kö­szö­net­tel fo­gad és a ’Nyitrai Vas­tu­rul’ em­lék­könyv­ében nyug­táz a ren­de­ző­ség. Mi­u­tán a név be­vé­sé­se több időt vesz igény­be, kí­vá­na­tos, hogy az ilyen sze­gek­re szó­ló elő­jegy­zé­sek né­hány nap­pal előbb a „Vö­rös Ke­reszt Egy­let” tit­ká­rá­nál, dr. Szat­hmá­ry Ist­ván várm. tb. fő­jegy­ző­nél je­len­tes­se­nek be. A sze­gek meg­vál­tá­sá­ból be­fo­lyó ado­má­nyok a nyit­ra­me­gy­ei il­le­tő­sé­gű ka­to­nák öz­ve­gye­i­nek és ár­vá­i­nak tá­mo­ga­tá­sá­ra fog­nak fordíttatni.”26

A Vas­tu­rul le­lep­le­zé­sé­ről a Nyit­ra­me­gy­ei Szem­le ok­tó­ber 24-i szá­ma tu­dó­sí­tott. A cikk­ből ki­de­rül, hogy a szo­bor fö­lé „osz­lo­pos te­tő” ke­rült, hogy meg­véd­jék az idő­já­rás vi­szon­tag­sá­ga­i­tól.

„A Nyit­rai Vas­tu­rul le­lep­le­zé­si ün­ne­pé­lye f. hó 17-én folyt le dí­szes ke­re­tek kö­zött. A po­zso­nyi hon­véd­ze­ne­kar a Him­nusz, a „Gott erhalte” és a Wacht am Rein” fel­eme­lő dal­la­má­val nyi­tot­ta meg az ün­ne­pélyt, mely­nek le­fo­lyá­sa alatt Je­szensz­ky Ala­jos pre­lá­tus és ka­no­nok, gróf Ne­mes János­né és dr. Thu­róc­zy Ti­bor pol­gár­mes­ter be­szél­tek. A pol­gár­mes­ter a vá­ros ne­vé­ben át­vet­te az em­lé­ket gon­do­zás­ba s en­nek kül­ső je­le már ed­dig is az az osz­lo­pos te­tő, mely az em­lék­mű fö­lött emel­ke­dik és a vá­ros költ­sé­gén ké­szült. A fel­ava­tás után kez­de­tét vet­te a sze­gek be­ve­ré­se s mind­járt ez al­ka­lom­mal az arany és ezüst sze­gek hos­­szú so­rát ver­ték be  a Vas­tu­rul osz­lo­pá­ba. A sze­gek meg­vál­tá­sá­ból ed­dig 26 ezer kor. folyt be.”27

Lo­sonc

A Lo­son­con fel­ál­lí­tan­dó nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak – egy pán­cé­los ma­gyar vi­téz – ter­vé­ről el­ső al­ka­lom­mal a Fel­sőnóg­rád 1915 no­vem­be­ré­ben meg­je­lent cik­ké­ből ér­te­sül­he­tünk. Eb­ben em­lí­tést tesz­nek az előz­mé­nyek­ről is: a bé­csi, ber­li­ni és bu­da­pes­ti, szob­rok­ról is, azon­ban té­ve­sen a ber­li­nit em­lí­tik el­ső­ként, ho­lott azt csak a ké­sőbb, a bé­csi után ál­lí­tot­ták:

„Ber­lin­ben ké­szült az el­ső ’nemzeti ál­do­zat­kész­ség szob­ra’. An­nak nagy si­ke­re foly­tán Bécs­ben, majd Bu­da­pes­ten, s vé­gül a vi­dé­ki vá­ro­sok­ban is fel­ál­lí­tot­ták ezen szob­ro­kat. A há­bo­rús jó­té­kony­ság leg­ma­ra­dan­dóbb em­lé­kei lesz­nek or­szág­szer­te ezek a szob­rok. Ér­te­sü­lé­sünk sze­rint Lo­son­con is ké­szül egy ilyen szo­bor. Fri­ed­mann Jó­zsef szob­rász, aki je­len­leg mint 29-es va­dász a lo­son­ci üdü­lő­ben van,  ké­szí­ti a szob­rot. A szo­bor egy pán­cé­los ma­gyar har­cost fog áb­rá­zol­ni. A szo­bor silo­id­ból – egy mű­kő­sze­rű anyag­ból – lesz ki­önt­ve és Lo­sonc va­la­me­lyik te­rén lesz ki­ál­lít­va. A szob­rot azu­tán a vá­ros ál­do­zat­kész pol­gá­rai és ka­to­nái fog­ják szö­gek­kel ki­ver­ni. A szo­bor fel­ál­lí­tá­sa kö­rü­li te­en­dő­ket br. Vec­sei őr­nagy és Ná­das had­nagy az ürü­lő pa­rancs­no­kai végzik.”28

A lo­son­ci „ál­do­zat­kész­ség-szo­bor bi­zott­sá­ga” 1916. au­gusz­tus 18-ra hir­det­te meg a szo­bor le­lep­le­zé­sét. A pik­ke­lyek­ből be­fo­lyó ös­­sze­get a lo­son­ci ka­to­nai pa­rancs­nok­ság te­rü­le­té­ről be­so­rolt el­esett ka­to­nák hát­ra­ma­radt hoz­zá­tar­to­zó­i­nak tá­mo­ga­tá­sá­ra szán­ták:

„A loson­czi cs. és kir. had­ki­egé­szí­tő pa­rancs­nok­ság te­rü­le­té­ről so­ro­zott csa­pa­tok ke­re­té­ben hő­si ha­lált halt ka­to­nák öz­ve­gyei és ár­vái gyá­mo­lí­tá­sá­ra, a Kubí­nyi té­ren fel­ál­lí­tott ál­do­zat­kész­ség-szo­bor ün­ne­pé­lyes le­lep­le­zé­se e hó 18-án va­sár­nap dél­előtt fog meg­tar­ta­ni, me­lyet d. e. 9 óra­kor ugyan­ott tá­bo­ri mi­se előz meg.
Já­rul­jon min­den jó szív hoz­zá a hő­sök öz­ve­gyei és ár­vái kön­­nye­i­nek le­tör­lé­sé­hez! Üs­se min­den­ki ha­za­fi­as ál­do­zat­kész­sé­gé­nek szö­gét a fel­ál­lí­tott em­lék­mű­be! Min­den szög egy, a ha­za és nem­ze­tért éhe­ző ajak­nak nyújt eny­hí­tő fa­la­tot s nyu­god­tab­bá te­szi a ri­deg föld­ben pi­he­nő hő­sök örök­ké ál­dott ál­mát.
Losoncz, 1916. jú­ni­us hó.
A bizottság.”29

A Lo­son­ci Új­ság­ban meg­je­lent hír­ből már pon­to­sabb le­írást ka­punk a szo­bor­ról, il­let­ve a fel­szö­ge­len­dő pik­ke­lyek árá­ról, va­la­mint az is ki­de­rül, hogy a szo­bor nem az ere­de­ti­leg ter­ve­zett anyag­ból, az­az sziloidból, ha­nem fá­ból ké­szült:

„…A fá­ból ki­fa­ra­gott szo­bor egy pán­cél­ba öl­tö­zött kö­zép­ko­ri lo­va­got áb­rá­zol és egy ka­to­nás­ko­dó Fri­ed­mann ne­vű mű­vész igen jól si­ke­rült al­ko­tá­sa. A szob­rot ma­gát pán­cél­pik­ke­lyek fog­ják bo­rí­ta­ni és ara­nyo­zott cí­me­rek kés gom­bok dí­szí­tik. Min­den ada­ko­zó egy-egy pik­kelyt ver­het a szo­bor­ba. Aki pe­dig 500 ko­ro­nát ado­má­nyoz, an­nak ne­ve is be­vé­se­tik a pik­kely­be. Leg­ki­sebb ös­­szeg, me­lyért már egy pik­kely jár 50 fil­lér. His­­szük, hogy rö­vi­de­sen már az egész szo­bor be lesz bo­rít­va az ada­ko­zók pikkelyeivel.”30

A Lo­son­con ké­szült ál­do­zat­kész­ség szob­ra jó pél­da an­nak pre­zen­tá­lá­sá­ra, hogy egy egész ré­gió és a kör­nye­ző vár­me­gyék is fi­gye­lem­mel kí­sér­ték egy ilyen vi­dé­ki szo­bor ál­lí­tá­sá­val kap­cso­la­tos tör­té­né­se­ket. Már a fen­tebb idé­zett új­ság­cik­kek is bi­zo­nyít­ják, hogy a szom­szé­dos vár­me­gyék nem­csak er­köl­csi­leg, ha­nem anya­gi­ak te­kin­te­té­ben is tá­mo­gat­ták a kez­de­mé­nye­zést.  Pél­da­ként idéz­zük a Besz­ter­ce­bá­nyai Hír­lap­ban meg­je­lent egyik tu­dó­sí­tás né­hány rész­le­tét:

„Nóg­rád, Gömör és Zó­lyom­vár­me­gyék kö­zön­sé­ge ag­gó­dó szem­mel kí­sé­ri mind a har­co­kat, me­lyek­ben a lo­son­ci had­ki­egé­szí­tő pa­rancs­nok­ság ál­tal ki­ál­lí­tott cs. és kir. csa­pa­tok küz­de­nek, hi­szen ezen csa­pa­tok­ban har­col a csa­lád­fő, az atya és fiú egy­aránt. (…) A had­ki­egé­szí­tő ke­rü­let szék­he­lyén, Lo­son­con az ál­do­zat­kész­ség­nek egy újabb szob­rát ál­lít­ja fel, me­lyet hol­nap, má­jus hó 21-én a 25. gya­log­ez­red ál­tal vi­té­zül vé­gig­har­colt asper­ni csa­ta év­for­du­ló­ján fog ün­ne­pé­lye­sen le­lep­lez­ni. A cs. és kir. ki­egé­szí­tő pa­rancs­nok­ság szék­he­lyén Wim­mer Ede ez­re­des el­nök­le­te alatt ala­kí­tott bi­zott­ság ez úton is ké­ri a kö­zön­sé­get, hogy a le­lep­le­zés ün­ne­pét meg­je­le­né­sé­vel te­gye fé­nyes­sé s ada­ko­zá­sa­i­val já­rul­jon hoz­zá az alap gyarapításához.”31

A Gömör Kis­hont cí­mű re­gi­o­ná­lis lap­ban Szo­bor­le­lep­le­zés Loson­czon cí­mű tu­dó­sí­tás­ból pon­to­sabb rész­le­te­ket is kö­zöl­nek a szo­bor fel­ava­tá­sá­ra ren­de­zett ün­nep­ség prog­ram­já­ról:

„E hó 18-án, va­sár­nap lep­lez­ték le fé­nyes ün­nep­sé­gek kö­zött a loson­czi ál­do­zat­kész­ség szob­rot. – A szo­bor­le­lep­le­zést meg­elő­ző es­te ka­to­na­ze­ne és ta­ka­ro­dó volt s va­sár­nap reg­gel is ka­to­na­ze­ne jár­ta be a vá­ros utczáit. Az ün­ne­pé­lyes al­ka­lom­ból a vá­ros zász­ló­díszt öl­tött s a szo­bor he­lye – a Kubi­nyi tér – a szö­vet­sé­ge­sek zász­ló­i­val pa­za­rul volt fel­dí­szít­ve. Pont kilencz óra­kor kez­dő­dött a tá­bo­ri mi­se, me­lyet dr. Vali­ho­ra Já­nos apát­plé­bá­nos fé­nyes se­géd­let­tel ce­leb­rált, s ame­lyen a ka­to­nai no­ta­bi­li­tá­so­kon kí­vül részt vet­tek a szom­szé­dos vár­me­gyék ki­kül­dött kép­vi­se­lői s a loson­czi pol­gá­ri elő­ke­lő­sé­gek is. A tá­bo­ri mi­se után Wim­mer Ede ez­re­des be­szélt, majd Losoncz vá­ros pol­gár­mes­te­re, Wág­ner Sán­dor át­vet­te a szob­rot. A szo­bor Fri­ed­mann Jó­zsef mű­vész köz­le­gény rend­kí­vül si­ke­rült, erő­sen plasz­ti­kus mun­ká­ja. A be­szé­dek után a pik­ke­lyek el­he­lye­zé­se kö­vet­ke­zett. Gömör és Kis­hont vár­me­gyei al­jegy­ző szö­gez­te be s rö­vid be­széd­ben hang­sú­lyoz­ta, hogy a loson­czi há­zi­ez­red hő­sei, a gömöri­ek le­gen­dás hő­sei is,  s öz­ve­gye­ik és ár­vák­ról va­ló gon­dos­ko­dás a mi leg­szebb kö­te­les­sé­gün­ket fog­ja ké­pez­ni. Nóg­rád­vár­me­gye le­me­zét Tö­rök Zol­tán nyu­gal­ma­zott fő­is­pán, Zó­lyom­vár­me­gyé­jét dr. Bár­czy Emil vár­me­gyei tisz­ti fő­ügyész he­lyez­te el. A szo­bor­ra ed­dig ös­­sze­gyűlt ös­­szeg túl­ha­lad­ja a 2000 koronát.”32

Amint az a fent idé­zett új­ság­cikk s bi­zo­nyít­ja, a lo­son­ci szo­bor­ra más vár­me­gyék és vá­ro­sok is ada­koz­tak. A Rozs­nyón meg­je­le­nő lap­ban is meg­em­lí­tik, hogy a vá­ros pol­gár­mes­te­re a kez­de­mé­nye­zést ado­má­nyok gyűj­té­sé­vel tá­mo­gat­ta:

„Gyűj­tés. A loson­czi ál­do­zat­kész­ség szob­rá­ra be­folyt ado­má­nyok­ról szó­ló ki­mu­ta­tás­ban ol­vas­suk, hogy Pósch Jó­zsef dr., vá­ro­sunk pol­gár­mes­te­re a szo­bor­alap­ra 50 ko­ro­nát gyűj­tött és az ös­­sze­get a vár­me­gyei al­is­pá­ni hi­va­tal­nak küld­te be.”33

Ko­má­rom

Ko­má­rom­ban 1916-ban ve­tet­ték fel egy köz­té­ri  vas­hon­véd fel­ál­lí­tá­sát, azon­ban ezt meg­előz­te egy má­sik, ugyan­eb­be a ka­te­gó­ri­á­ba so­rol­ha­tó tárgy, a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség paj­zsa, ame­lyet még 1915. de­cem­be­ré­ben he­lyez­tek el a he­lyi ró­mai ka­to­li­kus plé­bá­nia épü­le­té­ben, a he­lyi le­ány­egye­sü­let bolt­já­ban. A szög­vá­sár­lás­ból ös­­sze­gyűlt ös­­sze­get a ha­di­ár­vát tá­mo­ga­tá­sá­ra kí­ván­ták for­dí­ta­ni:

„A fő­vá­ro­si ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak pendant-ja akad ná­lunk, Ko­má­rom­ban. Ne­vez­het­jük ál­do­zat­kész­ség paj­zsá­nak, mert pajzs­nak tény­leg pajzs. Nem nagy, s ha Ko­má­rom ál­do­zat­kész kö­zön­sé­ge ös­­sze­fog­na, egy nap alatt be­szö­gez­het­né te­rü­le­tét fe­ke­te, vagy fe­hér szö­gek­kel. Egy fe­ke­te szög ára 40 fil­lér, egy fe­hér szög ára 20 fil­lér. A csi­nos fa­pajzs a Le­ány­egye­sü­let bolt­já­ban (Plé­bá­nia épü­let) van el­he­lyez­ve, ahol na­pon­ként ver­he­tő be­le a szög d. e. 9 – fél 1-ig és d. u. 3–6-ig. A maj­dan meg­telt pajzs a Ko­má­ro­mi Mú­ze­um­ban nyer el­he­lye­zést, a jö­ve­del­mé­vel pe­dig a komá­rom­me­gy­ei ha­di­ár­vák alap­ja gya­ra­po­dik. Re­mél­jük, hogy so­kan fel­ke­re­sik a Le­ány­egye­sü­let bolt­ját, hogy el­he­lyez­zék az ál­do­zat­kész­ség szö­ge­it. Min­den ka­la­pács­ütés nyo­má­ban egy-egy könny­csepp szá­rad fel, me­lye­ket pi­ci gyer­me­kek sze­mé­ben fa­kasz­tott a szo­mo­rú árvaság.”34

Az 1916-ban nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­ra­ként egy vas­hon­véd fel­ál­lí­tá­sát is ter­vez­ték, az eb­ből szár­ma­zó jö­ve­del­met a ko­má­ro­mi rok­kant ka­to­nák meg­se­gí­té­sé­re szán­ták. Meg­je­gyez­zük, hogy a vá­ros­ban a szo­bor­ál­lí­tás ter­vé­vel egy idő­ben ve­tet­ték fel a bu­da­pes­ti min­tá­já­ra egy ko­má­ro­mi lö­vész­árok lé­te­sí­té­sé­nek öt­le­tét is.35  A vas­hon­véd konk­rét ter­vét egy rok­kant hon­véd 1916. már­ci­u­sá­ra ké­szí­tet­te el:

„…Fischer Már­ton rok­kant ka­to­na, ki­nek fog­lal­ko­zá­sa fa­szob­rász, ter­vet dol­go­zott ki és nyúj­tott be vá­ro­sunk ve­ze­tő­sé­gé­hez a Ko­má­rom­ban fel­ál­lí­tan­dó vas­hon­véd­re. A szo­bor olajbafőtt, bronz­szí­nű hárs­fá­ból ké­szül­ne, fö­löt­te kis gloriett. A jó­té­kony­sá­gi szö­ge­ket a kö­zön­ség ve­ri be a szo­bor­ba. A mun­kát in­gyen vég­zi el a szob­rász, csak elő­ze­tes költ­sé­gei meg­té­rí­té­sét ké­ri.
A vá­ros ve­ze­tő­sé­ge fel­ka­rol­ta a ter­vet, s a vas­hon­vé­det Ko­má­rom va­la­mely for­gal­mas ut­cá­já­ban fel fog­ja ál­lí­ta­ni. A vas­hon­véd ügye ki­zá­ró­lag a ko­má­ro­mi ka­to­nák rok­kant­alap­ja ja­vá­ra fog szol­gál­ni. A ne­mes ak­ció élén Gaál Gyu­la dr. vá­ro­si ta­ná­csos áll, aki a vas­hon­véd elő­ze­tes költ­sé­ge­it, mint­egy 1200–1400 ko­ro­nát tár­sa­dal­mi úton fog­ja ös­­sze­gyűj­te­ni. Már ér­ke­zett hoz­zá e cél­ra 200 kor. adomány…”36

A saj­tó­ban gyak­ran kö­zöl­tek a kü­lön­fé­le ren­dez­vé­nyek­hez, vagy a há­bo­rú­hoz és az em­lék­mű­vek­hez kö­tő­dő al­kal­mi ver­se­ket. A Ko­má­ro­mi La­pok áp­ri­lis 16-i szá­má­nak cím­lap­ján a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rá­hoz kap­cso­ló­dó­an Som­lyó Zol­tán fa­hon­véd­ről szó­ló ver­se olvasható.37
A ko­má­ro­mi hon­véd­szo­bor­ra vo­nat­ko­zó el­ké­pe­lés köz­zé­té­te­le után a má­jus vé­gén meg­je­lent kö­vet­ke­ző hír­ből már ar­ról ér­te­sül­he­tünk, hogy a nagy­sza­bá­sú terv­ben gon­dol­ko­dó vas­hon­véd szo­bor­bi­zott­ság már két­szer is ülé­se­zett, s a szo­bor meg­ter­ve­zé­sé­be és ki­vi­te­le­zé­sé­be ne­ves kép­ző­mű­vé­sze­ket is – pl. Ha­jós Alfré­dot – be­von­nak, s a fel­ál­lí­tá­sát jú­ni­us­ra ter­ve­zik:

„A hé­ten két íz­ben tar­tott ülést a ko­má­ro­mi vas­hon­véd szo­bor­bi­zott­sá­ga F. Sza­bó Gé­za pol­gár­mes­ter el­nök­le­te alatt a vá­ros­há­zán. Az ér­te­kez­le­te­ken ott lát­tuk az el­nök­lő pol­gár­mes­te­ren kí­vül Gaál dr. (a szo­bor esz­mé­jé­nek meg­pen­dí­tő­je s az ügy lel­kes pro­pa­gá­ló­ja) és Szijj dr. vá­ro­si ta­ná­cso­so­kat, Madur­kay Mik­lós dr. plé­bá­nost, Var­gha Sán­dor ref. lel­készt, B.-Janovits Jó­zse­fet, Ara­ny­os­sy Lász­ló dr.-t, Fried Je­nőt, Milch De­zsőt és má­so­kat.
A hely­ben ál­lo­má­so­zó ka­to­na­ság kép­vi­se­le­té­ben Tor­más­sy De­zső ez­re­des je­lent meg. Je­len volt to­váb­bá Ha­jós Alfréd tart. mér­nök-had­nagy, a ki­vá­ló mű­épí­tő is, aki a szo­bor épí­té­sze­ti ré­szé­nek ki­dol­go­zá­sát a ha­za­fi­as ügy­re va­ló te­kin­tet­tel tel­je­sen díj­ta­la­nul vál­lal­ta. A hely kér­dé­sé­ben kö­rül­be­lül meg­ál­la­po­dás­ra ju­tott a bi­zott­ság. A vas­hon­véd al­kal­ma­sint a kul­túr­pa­lo­ta tel­ké­re ke­rül, az Is­ko­la-ut­ca és a Ná­dor-ut­ca sar­ká­ra, ar­ra a hely­re, aho­vá an­nak ide­jén a pa­lo­ta ter­ve­ző­je: Hültl pro­fes­­szor már ere­de­ti­leg is szánt va­la­mi szo­bor­mű­vet, amely­nek fel­ál­lí­tá­sát azon­ban fe­de­zet hí­ján jobb idők­re ha­lasz­tot­ták. A szo­bor­min­ta el­ké­szí­té­sé­re Fis­cher Már­ton fa-szob­rász vál­lal­ko­zott, aki vá­ro­sunk­ban tel­je­sít szol­gá­la­tot. A fá­ba fa­ra­gást ugyan­csak Fis­cher fog­ja vé­gez­ni, aki a szo­bor meg­min­tá­zá­sá­val már a kö­ze­li na­pok­ban el­ké­szül. A bi­zott­ság azt hi­szi, hogy a szo­bor, amely fö­lé Ha­jós Alfréd mű­vé­szi ter­vei sze­rint stí­lu­sos glo­ri­et ke­rül, jú­ni­us vé­gén fel lesz állítandó.”38

A he­lyi saj­tó alap­ján úgy tű­nik, ezt kö­ve­tő­en hos­­szabb ide­ig nem fog­lal­koz­tak a Vas­hon­véd szob­rá­nak ügyé­vel, de egy év múl­va, 1917. jú­li­u­sá­ban A hon­véd­szo­bor cím­mel már egy má­sik mű­vész ál­tal el­ké­szí­tett szo­bor­terv­ről szá­mol­nak be  a Ko­má­ro­mi Hír­lap­ban:

„A Ko­má­rom­ban fel­ál­lí­tan­dó hon­véd­szo­bor gipsz­mo­dell­jét va­sár­nap, f. hó 24-én d. e. mu­tat­ta be fel­sőeő­ri Fü­löp Elem­ér szob­rász az ez al­ka­lom­ra egy­be­hí­vott szo­bor­bi­zott­ság­nak. Az egy mé­te­res ma­gas gipsz­szo­bor a Kár­pá­tok­ban őr­kö­dő hon­véd­nép­fölkelőt áb­rá­zol, amint fel­tűrt gal­lér­ral té­li kö­peny­ben, szu­ro­nyos fegy­ve­ré­re tá­masz­kod­va éles fi­gye­lem­mel kém­le­li a ha­tárt. A mű­vé­szi mo­dell jú­li­us hó 1-től kezd­ve meg­te­kint­he­tő a vá­ros­ház nagy­ter­mé­ben a hi­va­ta­los órák alatt. A szo­bor mel­let­ti per­sely a szo­bor­költ­sé­ge­ket van hi­vat­va ös­­sze­gyűj­te­ni.  – ada­koz­zék ki-ki te­het­sé­ge sze­rint, hogy a szép esz­me meg­va­ló­su­lá­sát le­he­tő­vé tegye.”39

No­vem­ber­ben is­mét meg­je­len­tet­tek egy ver­set a ké­szü­lő szo­bor­ral kap­cso­lat­ban, ez­út­tal  A vas­ka­to­na cím­mel  Fol­li­nus Er­vin ne­vű szer­ző tollából.40 Ezt kö­ve­tő­en már sem­mi­lyen hírt sem ta­lá­lunk egyet­len ko­má­ro­mi saj­tó­ter­mék­ben sem a szo­bor­ral kap­cso­lat­ban. Az ed­di­gi ku­ta­tá­si ered­mé­nyek alap­ján úgy tű­nik, hogy a nagy­sza­bá­sú ter­vek el­le­né­re a ko­má­ro­mi vas­hon­véd fel­ál­lí­tá­sa még­sem va­ló­sult meg. 41 az ere­de­ti cél­lal, de 1918-ban a Ko­má­ro­mi La­pok­ban For­ra­dal­mi est és kép­ki­ál­lí­tás cím­mel meg­je­lent egy írás, amely­ben egy Ko­má­rom­ban ren­de­zett kép­ző­mű­vé­sze­ti ki­ál­lí­tás kap­csán egy fél­mon­dat­ban meg­em­lí­tik, hogy „…a ver­ni­sa­ge után egy fa­em­lék­mű­vet lep­lez­nek le…”42 Az em­lék­mű for­má­já­ra és kül­de­té­sé­re vo­nat­ko­zó más hírt egyet­len lap­ban sem ta­lál­tam, így csak fel­té­te­lez­het­jük, hogy eset­leg a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ég szob­ra­ként el­ké­szült hon­véd­ről le­het szó. Mi­vel a ren­dez­vényt a há­bo­rú vé­gén, 1918 no­vem­be­ré­ben szer­vez­ték, egy Vas­hon­véd fel­ál­lí­tá­sa ek­kor már egy­ál­ta­lán nem lett vol­na időszerű.43
A kez­de­mé­nye­zés ku­dar­ca több ok­kal is ma­gya­ráz­ha­tó. Egy­részt 1915-ben már el­ké­szült a fen­tebb már em­lí­tett „ál­do­zat­kész­ség paj­zsa”,  te­hát ezt a faj­ta ada­ko­zás már meg­va­ló­sult a vá­ros­ban. Más­részt a ter­ve­zett ka­to­na el­ké­szí­té­sét sok, elő­re nem várt kü­lön­fé­le há­bo­rús ese­mény be­fo­lyá­sol­hat­ta, az or­szág egy­re sze­gé­nyebb lett, egy­re több áru szá­mí­tott hi­ány­cikk­nek, s a vá­ros la­ko­sa­i­nak na­gyon sok más cél­ra is ada­koz­ni­uk kel­lett. Rá­adá­sul 1916 őszén er­dé­lyi me­ne­kül­tek is ér­kez­tek a vá­ros­ba és kör­nyé­ké­re, az ő el­lá­tá­suk­ról el­szál­lá­so­lá­suk­ról ugyan­csak a la­kos­ság­nak kel­lett gon­dos­kod­nia, majd is­mét gyűj­tést (pénz­ado­mány­ok, ru­há­zat, élel­mi­szer), kel­lett szer­vez­ni­ük hogy ele­gen­dő élel­mi­szert biz­to­sít­sa­nak ne­kik a visszautazásukra.44

***

A nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség Bu­da­pes­ten fel­ál­lí­tott úgy­ne­ve­zett köz­pon­ti szob­rá­ra az or­szág kü­lön­bö­ző pont­ja­i­ról ér­kez­tek ado­má­nyok a pik­ke­lyek­re, sok­szor egé­szen kis ös­­sze­gek is. Liptó vár­me­gyé­ből pél­dá­ul 5 ko­ro­nát küld­tek be (Sza­bó 1994, 7).
Több vi­dé­ki vá­ros­ban is meg­ala­kult az úgy­ne­ve­zett Nem­ze­ti Ál­do­zat­kész­ség Szob­rá­nak he­lyi bi­zott­sá­ga az­zal a cél­lal, hogy a gyűj­té­se­ket szer­vez­te a szo­bor­ra ke­rü­lő pik­ke­lyek meg­vá­sár­lá­sá­ra. Brez­nó­bá­ny­án is ala­kult egy ilyen bi­zott­ság, amely­nek te­vé­keny­sé­gé­ről rend­sze­re­sen tá­jé­koz­tat­ták a nagy­kö­zön­sé­get:

„…Breznóbányán is meg­ala­kult a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak he­lyi bi­zott­sá­ga Kuhn Já­nos vá­ro­si fő­jegy­ző, pol­gár­mes­ter he­lyet­tes el­nök­le­te alatt. E bi­zott­ság ré­vén vá­ro­sunk kö­zön­sé­gé­nek is mód­já­ban lesz ki­ven­ni ré­szét az or­szá­gos ki­ter­je­dé­sű ha­za­fi­as moz­ga­lom­ból. Szen­tül meg va­gyunk győ­ződ­ve ró­la, hogy an­nak a vá­ros­nak a la­kos­sá­ga, mely ed­dig is ez­re­ket tett le a jó­té­kony­ság ol­tá­rá­ra, ed­di­gi ál­do­zat­kész­sé­gét mes­­sze fö­lül­mú­ló fel­lán­go­lás­sal veen­di ki ré­szét a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak föl­épí­té­sé­ből s igy fog­ja de­monst­rál­ni az or­szág szí­ne előtt is a ha­za­fi­as lel­ke­se­dé­sét, ál­do­zat­kész­sé­gét, hogy sen­ki se mond­has­sa so­ha Breznóbányáról, hogy en­nek la­kós­sá­ga ön­ző mó­don el­zár­kó­zott kö­te­les­sé­ge­i­nek be­csü­le­tes tel­je­sí­té­se elől a nagy há­bo­rú meg­pró­bál­ta­tá­sá­nak ne­héz nap­ja­i­ban. Úgy legyen!”45

A he­lyi bi­zott­ság egyik kö­vet­ke­ző ülé­sé­ről szó­ló be­szá­mo­ló­ból ki­de­rül, hogy a szer­ve­zők töb­bek közt szó­vá tet­ték az if­jú­ság kez­de­mé­nye­zés­sel szem­be­ni pas­­szív hoz­zá­ál­lá­sát is:

„…a Nem­ze­ti Ál­do­zat­kész­ség Szob­rá­nak he­lyi bi­zott­sá­ga  a vá­ros hölgy­kö­zön­sé­gé­nek be­vo­ná­sá­val e hó 1-én d. u. a vá­ros­há­za ta­nács­ter­mé­ben Kuhn Já­nos pol­gár­mes­ter he­lyet­tes el­nök­le­te alatt ülést tar­tott. Vá­ro­sunk hölgy­kö­zön­sé­ge igen szép szám­ban je­lent meg a gyű­lé­sen, szo­kott lel­ke­se­dé­sé­vel fel­ka­ro­lan­dó a nemes­cé­lú moz­ga­lom ügyét. An­nál el­szo­mo­rí­tóbb volt azon­ban, hogy Brez­nó­bá­nya itthon­ma­radt ke­vés szá­mú if­jú­sá­ga, aki­nek köz­re­mű­kö­dé­sé­re szin­tén szá­mí­tott a he­lyi bi­zott­ság, tá­vol­lé­té­vel tün­dö­költ. Vá­la­szul Maza­rek Róbert­né igen he­lyes in­dít­vá­nyá­ra a moz­ga­lom­ból va­ló rész­vé­tel­ből ki­ha­gyat­tak. A gyűj­tést a je­len­volt lá­nyok nagy kész­ség­gel tel­je­sen ma­guk­ra vál­lal­ták s a pik­ke­lyek áru­sí­tá­sa a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­sé­gét hir­de­tő lo­vas vi­téz be­bo­rí­tá­sá­ra már fo­lya­mat­ban van.”46
A mai Szlo­vá­kia kü­lön­bö­ző vá­ro­sa­i­ból küld­tek ado­má­nyo­kat, ál­ta­lá­ban a me­gye­szék­he­lye­ken szer­vez­ték a gyűj­té­se­ket. Töb­bek közt a zö­mé­ben szlo­vák és né­met la­kos­sá­gú sze­pes­sé­gi vá­ros­ból, Igló­ról is ér­kez­tek ado­má­nyok. A Sze­pe­si La­pok cí­mű re­gi­o­ná­lis lap­ból ér­te­sül­he­tünk ró­la, hogy eb­ben a vá­ros­ban is egy bi­zott­ság ka­rol­ta fel a kez­de­mé­nye­zést:

„Münnich Kál­mán ud­va­ri ta­ná­csos orsz. kép­vi­se­lő el­nök­le­te alatt f. hó 21-én ülé­se­zett, mely al­ka­lom­mal el­ha­tá­roz­ta, hogy Igló vá­ro­sa és kö­zön­sé­ge együt­te­sen, egy le­me­zen kí­ván sze­re­pel­ni a Nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség Szob­rán és er­re a cél­ra igye­kez­ni fog a vá­ros, tes­tü­le­tek, in­té­ze­tek, gyá­rak és ma­gá­no­sok  ré­szé­ről 500 ko­ro­nát ös­­sze­gyűj­te­ni. Ez a te­kin­té­lyes ös­­szeg mél­tó­an fog­ja ki­fe­jez­ni a vá­ros kö­zön­sé­gé­nek ha­za­fi­as ál­do­zat­kész­sé­gét. Ter­mé­sze­te­sen, ha va­la­ki kü­lön is akar sze­re­pel­ni, ez mód­já­ban áll és a ki­bo­csá­tan­dó gyűj­tő­íven ré­szé­re az egyik ro­vat ren­del­ke­zé­sé­re áll….” 47

A bi­zott­ság mun­ká­ja si­ker­rel járt, egy szűk hó­nap alatt 722 ko­ro­nát gyűj­töt­tek ös­­sze, s a lap ha­sáb­ja­in nyil­vá­no­san is kö­zöl­ték, hogy pon­to­san mi­lyen pik­ke­lye­ket és mi­lyen ös­­sze­gért szö­gel­tek fel a bu­da­pes­ti nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rá­ra:

„A Nem­ze­ti Ál­do­zat­kész­ség Szob­rá­nak Vég­re­haj­tó Bi­zott­sá­ga iglói he­lyi Bi­zott­sá­ga ál­tal esz­kö­zölt gyűj­tés­nek ered­mé­nye­kép­pen 4 da­rab pik­kelyt he­lyez­tek el  a szo­bor­ra: ’Igló Vá­ros és Pol­gár­sá­ga’ fel­írás­sal és Igló Vá­ros cí­me­ré­vel el­lát­va 1 da­rab pik­kely 500 kor. ’Igló Pol­gá­ri Ol­va­só­kör’ fel­írás­sal, 1 da­rab pik­kely 100 kor. ’Münnich Kál­mán ker­ti ten­nis tár­sa­sá­ga Iglón’ fel­írás­sal 1 da­rab pik­kely 72 kor. ’Szepes Iglói Ta­ka­rék és Hi­tel­in­té­zet’ fel­írás­sal 1 da­rab pik­kely 50 kor. Ös­­sze­sen 722 kor. A kö­zös nagy pik­kely­re adakoztak…: [itt köz­lik a tel­jes név­sort. L.J.I. megj.]
…A gyűj­tés­sel járt költ­sé­get, va­la­mint a por­tó ki­adá­so­kat az el­nök fe­dez­te. A szí­ves ada­ko­zók­nak az Iglói Vég­re­haj­tó Bi­zott­ság ne­vé­ben kö­szön­tet mond Lau­ner Já­nos bi­zott­sá­gi pénz­tá­ros, Münnich Kál­mán bi­zott­sá­gi elnök.”48

Gyak­ran tet­ték köz­zé a la­pok­ban a szo­bor­ra ös­­sze­gyűj­tött ös­­szeg gya­ra­po­dá­sá­ról szó­ló be­szá­mo­lót, kö­zöl­ve az ada­ko­zók név­so­rát, va­la­mint az ál­ta­luk ado­má­nyo­zott pénz­ös­­sze­get és fel­tün­tet­ték. Az Ipoly­sá­gon meg­je­le­nő Honti La­pok 1916. ja­nu­á­ri szá­má­ban ol­vas­ha­tó, hogy „A gyűj­tés ed­di­gi ered­mé­nye: 1559 ko­ro­na 93 fillér”.49

A nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak mi­ni­a­tűr vál­to­za­ta

A nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség bu­da­pes­ti szob­rá­nak el­ké­szí­tet­ték ki­csi­nyí­tett má­so­la­tát is, amit ugyan­csak jó­té­kony cél­lal áru­sí­tot­ták. A 20 ko­ro­ná­ba ke­rü­lő szo­bor meg­ren­de­lé­sé­vel kap­cso­la­tos in­for­má­ci­ó­kat és fel­hí­vást a ko­ra­be­li saj­tó­ban is köz­zé­tet­ték, a Honti La­pok­ban pél­dá­ul a kö­vet­ke­ző szö­veg­gel:

„A Nem­ze­ti Ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak vég­re­haj­tó-bi­zott­sá­ga a szob­rot ki­seb­bí­tett mér­tek­ben áb­rá­zo­ló mi­ni­a­tűr fém­szob­rot hoz for­ga­lom­ba. A fém­szo­bor rend­kí­vül íz­lé­ses, mű­vé­szi­es ki­vi­tel­ben, lo­vas és ló ti­zen­öt cen­ti­mé­ter ma­gas­ság­ban, fe­ke­te szín­re pa­ti­náz­va ké­szült. El­adá­si árát da­ra­bon­kint húsz ko­ro­ná­ban ál­la­pí­tot­ták meg. Meg­ren­del­he­tő a Nem­ze­ti Ál­do­zat­kész­ség Szob­rá­nak vég­re­haj­tó bi­zott­sá­gá­nál Bu­da­pest V, Kép­vi­se­lő­ház. A pénz elő­ze­tes be­kül­dé­se el­le­né­ben e fém­szob­rot bér­men­te­sen szál­lít­ják, míg után­vé­te­les meg­ren­de­lés ese­tén a szál­lí­tá­si költ­sé­ge a meg­ren­de­lőt terheli.”50

A bu­da­pes­ti pél­dát ezen a té­ren is kö­vet­ték vi­dé­ki kez­de­mé­nye­zé­sek A lo­son­ci ál­do­zat­kész­ség szo­bor ki­csi­nyí­tett má­sát az ere­de­ti szo­bor ter­ve­ző­je ké­szí­tet­te el, s az ez­re­dé­nek aján­lot­ta fel aján­dé­kul. Az ez­red azon­ban a szob­rot to­vább aján­dé­koz­ta a lo­son­ci­ak­nak, ami­kor, ami­kor egy hi­va­ta­los kül­dött­ség meg­lá­to­gat­ta őket a vá­ros­ból:

„A 25-ik s 27. t. t. ez­red fi­gyel­me. Do­mo­kos Ist­ván mű­sza­ki raj­zo­ló a harc­té­ren el­ké­szí­tet­te a Lo­son­con fel­ál­lí­tott ál­do­zat­kész­ség szob­rát en miniatur. A szob­rocs­ka rend­kí­vül szé­pen si­ke­rült s ké­szí­tő­je – ki kü­lön­ben a lo­son­ci szob­rot is meg­ter­vez­te – az ez­red­nek aján­lot­ta fel. Az ez­red vi­szont a fron­ton járt kül­dött­ség ál­tal ho­zott üd­vöz­le­tek vi­szon­zá­sá­ul a vá­ros­nak aján­lot­ta fel. – A 27. t. t. ez­red pe­dig egy el­len­sé­ges grá­nát réz­anya­gá­ból ké­szí­tett em­lék­la­pot, me­lyet vörösbár­so­ny ke­ret­be fog­lalt s a vá­ros­nak meg­kül­dött.” 51

Mi­u­tán a rozs­nyó­i­ak tu­do­mást sze­rez­tek ró­la, hogy a mi­ni­a­tűr vál­to­za­tot egy rozs­nyói ka­to­na ké­szí­tet­te el, Rozs­nyói Hír­adó­ban is be­szá­mol­tak az ese­mény­ről:

„Do­mo­kos Sán­dor pol­gár­tár­sunk te­het­sé­ges fi­á­nak igen szép, mű­vé­szi si­ke­ré­ről ad hírt a Lo­son­con meg­je­le­nő ’Felsőnógrád’, ír­ván a kö­vet­ke­ző­ket: Do­mo­kos Sán­dor mű­sza­ki raj­zo­ló a harc­té­ren el­ké­szí­tet­te a Lo­son­con fel­ál­lí­tott ál­do­zat­kész­ség szob­rát en miniatur. A szob­rocs­ka rend­kí­vül szé­pen si­ke­rült s ké­szí­tő­je – ki kü­lön­ben a lo­son­ci szob­rot is meg­ter­vez­te – az ez­red­nek aján­lot­ta fel. Az ez­red vi­szont a fron­ton járt kül­dött­ség ál­tal ho­zott üd­vöz­le­tek vi­szon­zá­sá­ul a vá­ros­nak aján­lot­ta fel.”52

***

A vas­hon­vé­dek alak­já­hoz több tör­té­net is kö­tő­dik. A Sze­ge­den 1915-ben fel­ál­lí­tott szo­bor­hoz kap­cso­ló­dó száj­ha­gyo­mány sze­rint pél­dá­ul több édes­anya a szo­bor­ban sa­ját el­hunyt ka­to­na­fi­át vél­te fel­fe­dez­ni. Tö­mör­kény Ist­ván is em­lí­tést tesz egyik írá­sá­ban egy idős fa­lu­si as­­szony­ról, aki rend­sze­re­sen be­járt a sze­ge­di mú­ze­um­ba a  szo­bor­hoz. Mi­u­tán ki­sír­ta ma­gát, tá­vo­zó­ban vis­­sza­néz­ve így szólt: „A gyüvő hét­ön mögint begyüvök a fiamhoz.”53
Ku­ta­tá­sa­im so­rán vi­szont se­hol sem ta­lál­koz­tam egyet­len olyan adat­köz­lő­vel sem, aki­nek tu­do­má­sa lett vol­na a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak va­la­me­lyik vál­to­za­tá­ról. Csu­pán né­hány ér­tel­mi­sé­gi tu­dott a po­zso­nyi Vas­hon­véd­ról, a ró­la ké­szült és ter­jesz­tett ké­pes­lap­nak kö­szön­he­tő­en, vagy pe­dig Le­hel Zsolt Rige­le Ala­jos mun­kás­sá­gát be­mu­ta­tó kép­ző­mű­vé­sze­ti al­bum­ból sze­reztk róa tu­do­mást (Le­hel 1977, 103). Ar­ról sin­cse­nek in­for­má­ci­ó­im, hogy va­la­me­lyik, az ál­ta­lam ku­ta­tott te­rü­le­ten ké­szült ilyen  ob­jek­tum, vagy pe­dig an­nak egyik da­rab­ja meg­ta­lál­ha­tó len­ne va­la­hol, eset­leg va­la­me­lyik mú­ze­um gyűj­te­mé­nyé­ben. Ha fi­gye­lem­be ves­­szük az ezen a te­rü­le­ten tör­tént kü­lön­bö­ző im­pé­ri­um­vál­tá­so­kat, nem na­gyon cso­dál­koz­ha­tunk ezen. Más­részt a be­vert, ké­sőbb meg­rozs­dá­so­dott szö­gek és pik­ke­lyek ha­tá­sá­ra a fa­anyag is tönk­re­me­he­tett, s ez­ál­tal még a szob­rász­mű­vé­szek ál­tal ké­szí­tett szob­rok sem kép­vi­sel­tek kü­lö­nö­sebb esz­té­ti­kai vagy mű­vé­szi ér­té­ket, s nyil­ván vi­szony­lag rö­vid időn be­lül el is tűn­tek a köz­te­rek­ről.

Iro­da­lom

De­me­ter Zsó­fia
2008    A szé­kes­fe­hér­vá­ri ez­re­dek az I. vi­lág­há­bo­rú­ban. In Az I. vi­lág­há­bo­rú em­lé­ke­ze­te. Bedécs Gyu­la szerk. Bu­da­pest: To­tem Ki­adó, 234–248. p.

Le­hel Zsolt
1977    Rige­le Ala­jos. Bratislava: Ma­dách.

Loidl, Tris­tan
2004    Anden­ken aus Eiser­ner Ze­it. Pat­ri­o­tis­che Abze­i­chen de österreichisch-ungarischen Monar­chie 1914–1918. Wi­en: Ver­lag Militaria.

Luk­ács Lász­ló
2007    A szé­kes­fe­hér­vá­ri vas­tus­kó. In uő A tisz­tes ipar em­lé­kei. Cé­hek, céh­em­lé­kek, az ipa­ro­sok ha­gyo­má­nyai Fej­ér me­gyé­ben és Szé­kes­fe­hér­vá­ron. Szé­kes­fe­hér­vár: Szent Ist­ván Ki­rály Mú­ze­um, 117–119. p.

Sza­bó Dá­ni­el
1994    A nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­ra (Avagy fá­ból vas­ka­to­na). Bu­da­pes­ti Ne­gyed 2/1, 59–84. p.

Uzso­ki And­rás
1969    A vas­tus­kó­ról. Nép­raj­zi Ér­te­sí­tő 51, 159–175. p.

Fel­dol­go­zott he­lyi periodikumok:

Fel­sőnóg­rád
Besz­ter­ce­bá­nyai Hír­lap
Garam­vi­dék
Gömör-Kishont
Honti La­pok
Ko­má­ro­mi Hír­lap
Ko­má­ro­mi La­pok
Lo­son­ci Új­ság
Nagy­szom­ba­ti He­ti­lap
Nyit­ra­me­gy­ei Szem­le
Nyu­gat­ma­gy­a­ror­szá­gi Hír­adó
Pösty­é­ni Új­ság – Pösty­é­ner Ze­i­tung
Rozs­nyói Hír­adó
Sajó-Vidék
Sze­pe­si La­pok
Tu­rul
Vág­völgyi Lap

Mel­lék­let

A ma­gyar nem­zet­hez!
A mű­vész szob­rot fa­rag a fá­ból, a nem­zet ál­do­zat­kész­sé­ge pe­dig érc­be ön­ti, hogy éppen ös­­sze­té­tel­ének cso­dá­la­tos­sá­gá­val vég­te­len idő­kig hir­des­se a ma­gyar tár­sa­da­lom di­cső­sé­gét.
Szob­rot eme­lünk ma­gunk­nak büsz­ke hi­ú­ság­gal hogy fi­a­ink, uno­ká­ink, el­kö­vet­ke­zen­dő új nem­ze­dé­kek meg­cso­dál­ják al­ko­tá­sun­kat és ha ha­son­ló­an his­tó­ri­ai idők sze­rep­lői lesz­nek, ta­nul­ja­nak be­lő­le. Szob­rot eme­lünk ma­gunk­nak sze­rény alá­za­tos­ság­gal, mert nem ma­gun­kért csi­nál­juk, ha­nem he­ro­i­kus csa­ták bor­zal­mas tü­zé­ben el­pusz­tult hő­sök öz­ve­gye­i­ért, ár­vá­i­ért, ke­zét, lá­bát vesz­tett, meg­va­kult, bol­dog­ta­lan­ná tett nyo­mo­rék, rok­kant hő­se­in­kért. Szob­rot eme­lünk ma­gunk­nak jo­gos kér­ke­dés­sel, hogy az egész vi­lág lás­sa a di­cső ma­gyar nem­zet ki­me­rít­he­tet­len erő­bí­rá­sá­nak gyö­nyö­rű szim­bó­lu­mát!
Meg­al­kot­juk a Nem­ze­ti Ál­do­zat­kész­ség Szob­rát!
Mi, akik most ő Fel­sé­ge Apos­to­li Ki­rá­lyunk leg­ke­gyel­me­sebb párt­fo­gá­sa, – Au­gusz­ta kir. fő­her­ceg­as­­szony és Kár­oly Ist­ván kir. fő­her­ceg ő fen­sé­ge­ik ma­gas véd­nök­sé­ge, – gróf Ti­sza Ist­ván m. kir. mi­nisz­ter­el­nök, Cser­noch Já­nos bí­bo­ros her­ceg­prí­más és bá­ró Ha­zai Sa­mu m. kir. hon­vé­del­mi mi­nisz­ter dísz­el­nök­sé­ge alatt ez­zel az in­dít­ván­­nyal lé­pünk a ma­gyar nem­zet elé, – úgy ter­vez­zük, hogy az em­lék meg­al­ko­tá­sá­ban köz­vet­len köz­re­mű­kö­dés­sel ve­gyen részt  a ma­gyar tár­sa­da­lom min­den tag­ja.
A mű­vész fá­ból ki­fa­rag­ja a szob­rot, a ha­za­fi­as tár­sa­da­lom pe­dig az ada­ko­zók ne­vé­vel be­vé­sett ap­ró fém­pik­ke­lyek­kel bo­rít­ja azt be. Így old­juk meg a szo­bor fel­épí­té­sé­nek mun­ká­ját mind­an­­nyi­an, akik a nagy his­tó­ri­ai időt él­jük, – va­la­men­­nyi­en, ahá­nyan e szép ma­gyar ha­zát vé­rünk­kel, szel­le­mi és anya­gi erőnk­kel vé­del­mez­zük. Ez em­lék­ből, me­lyet fa­na­ti­kus lel­ke­se­dés­sel és ál­do­zat­kész­ség­gel mi ma­gunk épí­tünk meg, a his­tó­ria le­ve­gő­je árad, hogy a ma­gyar nem­zet di­cső­sé­gé­nek és hő­si nagy­sá­gá­nak hir­de­tő­je le­gyen év­ez­re­dek múl­tán is. A szob­rot be­fut­ja majd a pa­ti­na, de al­ko­tó­i­nak ne­vét re­mek­mű­vű al­bum őr­zi meg a Nem­ze­ti Mú­ze­um­ban, sőt min­den ada­ko­zó erek­lye­kép ok­mányt kap az ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak raj­zá­val, ame­lyen fém­le­mez­ének he­lye is meg lesz je­löl­ve. Min­den ma­gyar em­ber­nek részt kell ven­nie eb­ben a nem­ze­ti jó­té­kony mun­ká­ban, mert az actió jö­ve­del­me az el­eset­tek öz­ve­gye­i­nek és ár­vá­i­nak, to­váb­bá rok­kan­tak nyu­gal­mas jö­vő­jét is biz­to­sít­ja. Min­den­kit ké­rünk, hogy a gyűj­tő­íven je­gyez­ze elő le­me­zét, ha­za­fi­as ado­má­nyát pe­dig a gyűj­tők köz­ve­tí­té­sé­vel jut­tas­sa el „A nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak vég­re­haj­tó bi­zott­sá­gá­hoz.”
A szo­bor Má­tyás ki­rály ra­gyo­gó ko­rá­nak büsz­ke lo­vag­ját áb­rá­zol­ja. A di­cső ki­rály­ról egy le­gen­da azt tar­ja, hogy nem halt meg, ha­nem egy bar­lang­ban al­szik. Bar­lang­ja előtt a Meg­vál­tó szü­le­té­sé­nek éj­je­lén ki­vi­rul egy hárs­fa és édes il­la­tot áraszt­va vi­rág­zik. A nagy ki­rály pán­cé­los lo­vag­já­nak fá­ból ké­szült szob­ra mint­ha kép­vi­sel­né a köl­tői kép­ze­tet, Bol­dog jö­vőnk meg­vál­tá­sá­nak küz­del­mes éj­sza­ká­já­ban vi­rul­jon ki a jó­té­kony­ság fá­ja, vi­rá­goz­zék, áras­­sza bal­zsa­mos il­la­tát. Ha majd fel­vir­rad az ál­do­zat­kész­ség nap­ja, ol­vas­­sza fel a szen­ve­dés zord jég­me­ze­jét és szá­rít­sa fel a könny-har­ma­tot, amit öz­ve­gyek, ár­vák és min­den élet­öröm­től meg­fosz­tott rok­kan­tak hul­laj­ta­nak!
Tá­jé­koz­ta­tó a fen­ti szó­zat­hoz
A m. kir. Hon­vé­del­mi Mi­nisz­té­ri­um had­se­gély­ző Hi­va­ta­la és az Au­gusz­ta Alap a há­bo­rú ki­tö­ré­se óta or­szá­go­san szer­ve­zik a ha­di jó­té­kony­sá­got olyan cé­lok szol­gá­la­tá­ra, ame­lyek a há­bo­rú leg­sú­lyo­sabb prob­lé­má­ját ké­pe­zik. Ezek a cé­lok: az or­szág vé­del­mé­ben el­esett ka­to­nák öz­ve­gye­i­nek és ár­vá­i­nak, va­la­mint rok­kant har­co­sa­i­nak tisz­tes­sé­ges, a ma­gyar nem­zet he­ro­iz­mu­sá­hoz mél­tó el­tar­tá­sa.
Mind a két fel­adat tö­ké­le­tes el­vég­zé­se a nem­zet dol­ga, mert a nem­ze­ti jó­lé­tünk ügye az, hogy a há­bo­rú utá­ni jö­vő­ben fej­lő­dé­sünk út­ját ne áll­ják a há­bo­rú bor­zal­mai. Ne ter­hel­jék az új­já­a­la­kí­tás óri­á­si mun­ká­ját a há­bo­rú pusz­tí­tá­sai nyo­má­ban tá­madt gon­dok és ba­jok. A ba­jok és a gon­dok már most mu­tat­koz­nak és mi­nél to­vább tart a há­bo­rú, an­nál job­ban meg­nö­vek­sze­nek.
A tár­sa­da­lom­nak, amely a nem­zet egyik ugyan­olyan ha­tal­mas szer­ve, mint az ál­la­mi szer­ve­ze­te, sö­tét je­len­sé­gek fel­lé­pé­sé­vel szem­ben meg kell kez­de­ni eli­mi­ná­ló mun­ká­ját, még mi­e­lőtt a ba­jok nagy­ra nő­nek, mi­e­lőtt a tár­sa­da­lom élet­ké­pes­sé­gét, mű­kö­dé­sé­nek za­var­ta­lan­sá­gát ve­szé­lyez­tet­nék. Az ál­la­mi szer­ve­zet egy­elő­re a je­len gond­ja­i­nak el­há­rí­tá­sa fog­lal­koz­tat­ja, – a tár­sa­da­lom kö­te­les­sé­ge te­hát – már a te­her­meg­osz­tás el­vé­nél fog­va is – a jö­vő biz­ton­sá­gá­nak elő­ké­szí­té­se. A két had­se­gé­lye­ző in­téz­mény egyéb acti­ón kí­vül ezt a célt szol­gál­ja:
A nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­ra is.
Az actió ér­zel­mi mo­ti­vá­lá­sát a ma­gyar nem­zet­hez in­té­zett szó­zat, ame­lyet fen­tebb köz­lünk, ki­me­rí­ti. – Ez a tá­jé­koz­ta­tó a szer­ve­zés mód­já­ra mu­tat rá.
Az actió cél­ja le­he­tő­leg mi­nél na­gyobb tő­ké­nek fel­hal­mo­zá­sa a rok­kan­tak és az öz­ve­gyek és ár­vák alap­ja ja­vá­ra. A két alap azon­ban csak úgy ké­pes ki­egé­szí­te­ni az ál­la­mi el­tar­tás hi­á­nyos­sá­gát, ha sok mil­lió áll a ren­del­ke­zés­re. Eze­ket a mil­li­ó­kat. – mi­u­tán or­szá­gos ér­de­ke­ket elé­gí­te­nek ki, – csak or­szá­gos moz­ga­lom­mal tud­juk ös­­sze­gyűj­te­ni. Csak az egész nem­zet köz­re­mű­kö­dé­sé­vel lé­te­sül­het egy nagy nem­ze­ti alap. A cél te­hát az, hogy a nem­zet sze­ren­csét­len öz­ve­gyei és ár­vái és a nem­zet rok­kant már­tír­jai, mi­re a há­bo­rú be­fe­jez­te­tik, már igény­be ve­hes­sék a nem­ze­ti alap vé­del­mét. De cél­ja a de­monst­rá­ció is, hogy az ada­ko­zás ré­vén mél­tó em­lé­ke emel­ked­jék a nem­zet ál­do­zat­kész­sé­gé­nek.
Má­tyás ki­rály ko­rá­ból va­ló lovas­szo­bor ké­szül Bu­da­pes­ten, az or­szág szé­kes­fő­vá­ro­sá­ban. A nagy his­tó­ri­á­nak mo­nu­men­tá­lis em­lé­ke. A szob­rot tö­mör­fá­ból fa­rag­ják Sidló Fe­renc szob­rász­mű­vész min­tá­ja után.  A fá­ból va­ló szob­rot a nem­zet ál­do­zat­kész­sé­ge be­bo­rít­ja fém­pik­ke­lyek­kel. Egy fém­le­mez leg­ki­sebb ára 2 ko­ro­na.
Azért szab­tuk meg ilyen cse­kély ös­­szeg­ben az ál­do­zat­kész­ség­ben va­ló rész­vé­tel mi­ni­mu­mát, hogy min­den­ki, a leg­sze­gé­nyebb em­ber is, le­ró­has­sa nem­ze­ti adó­ját, de ter­mé­sze­tes, hogy a job­bmó­dú va­gyo­nos la­kos­ság, a tör­vény­ha­tó­ság­ok, a tár­sa­dal­mi, pénz­ügyi, ke­res­ke­del­mi és ipa­ri élet tár­sas­kö­rei, pénz­in­té­ze­tei, egye­sü­le­tei, rész­vény­tár­sa­sá­gai, vál­la­la­tai, anya­gi ere­jük­kel ará­nyo­san, progressive, ma­ga­sabb ös­­szeg­gel vesz­nek részt a nem­ze­ti ál­do­zat­kész­ség szob­ra ön­té­sé­nek ha­za­fi­as mun­ká­já­ban.
A tör­vény­ha­tó­ság­ok, – vár­me­gyék és vá­ro­sok  – ál­do­zat­kész­ség szob­rán kü­lön el­he­lye­zen­dő na­gyobb cí­me­res le­me­zek­kel vesz­nek részt az actióban, cí­me­re­i­ket vés­he­tik a le­mez­be a csa­lá­dok is és na­gyobb le­me­ze­ket ren­del­het­nek a tes­tü­le­tek, egye­sü­le­tek stb. Min­den pik­ke­lyes le­mez­re reá­vés­het­jük a moz­ga­lom­ban részt­ve­vő, az ál­do­zat­kész­sé­get 2 ko­ro­nás ado­mán­­nyal le­ro­vó ne­vét is. Min­den ada­ko­zó ne­vét be­ik­tat­juk egy örök­élet­re szánt, re­mek­mű­vű his­tó­ri­ai per­ga­ment al­bum­ba, ame­lyet a Nem­ze­ti Mú­ze­um őriz meg az el­kö­vet­ke­zen­dő év­ez­re­dek szá­má­ra, mint a ma­gyar nem­zet pél­dát­lan ál­do­zat­kész­sé­gé­nek di­cső do­ku­men­tu­mát. Ezt az al­bu­mot Basch Ár­pád fes­tő­mű­vész ter­vez­te.  Ezen­kí­vül min­den ada­ko­zó kü­lön is kap egy tör­té­nel­mi ok­mányt a lovas­szo­bor ké­pé­vel, a szo­bor ala­kon fel­tű­nő for­má­ban meg­je­löl­ten azt a he­lyet, ame­lyen fém­le­mez­ét el­he­lyez­ték. A dí­szes ki­ál­lí­tá­sú ok­mányt min­den ada­ko­zó szá­má­ra csa­lá­di re­lik­vi­á­nak szán­tuk.
Ez­zel ne­vel­jük a jö­vő gene­rá­ti­ót az ál­do­zat­kész­ség­re!
Úgy ter­vez­zük, hogy a szob­rot aug. ha­vá­ban ál­lít­juk fel ő Fel­sé­ge pik­ke­lyé­nek el­he­lye­zé­sé­vel ün­ne­pé­lyes for­mák kö­zött lep­lez­zük le. Kí­vá­na­tos vol­na már er­re az al­ka­lom­ra, hogy im­po­záns ered­mé­nye le­gyen az agi­tá­ci­ó­nak. Nagy­ha­tá­sú len­ne, ha a le­lep­le­ző ün­ne­pély­re a szo­bor nagy ré­szét be­bo­rí­ta­nók a le­me­zek­kel. A pik­ke­lye­ket ün­ne­pé­lyes kül­ső­sé­gek közt he­lyez­zük el a szo­bor­ra, a vár­me­gyék, vá­ro­sok, köz­sé­gek kül­dött­ség­gel, vagy meg­bí­zot­tal kép­vi­sel­tet­he­tik ma­gu­kat. Az ado­má­nyo­zók ne­ve ol­vas­ha­tó­an kali­gra­fi­ku­san jegy­zen­dő fel az ado­má­nyo­zott ös­­sze­gek fel­tün­te­té­sé­vel.
Itt meg­je­gyez­zük, hogy a pik­kely mi­ni­má­lis árán, a 2 ko­ro­nán tú­li fe­lül­fi­ze­té­se­ket nyil­vá­no­san nyug­táz­zuk.
A nem­ze­ti Ál­do­zat­kész­ség szob­rá­nak Vég­re­haj­tó bi­zott­sá­ga
(Garamvidék 1915. au­gusz­tus 1., 1–2)
Som­lyó Zol­tán

A fa­hon­véd

Egy kis vi­dé­ki vá­ros pi­a­cán
Fel­ál­lí­tot­tak egy nagy fa­hon­vé­det.
Nagy ün­nep­ség volt, nagy le­lep­le­zés,
Az ab­la­kok­ban hos­­szú gyer­tya égett.
Egy pa­raszt­as­­szony volt a nép kö­zött,
Sö­tét prusz­lik­ban, ös­­sze­tett ke­zek­kel,
S a fa­hon­vé­det na­gyon néz­te ő
Ki­sírt, szo­mo­rú sze­líd kék sze­mek­kel.

Oda­ment hoz­zá egy jó­sá­gos őr,
Meg­kér­dez­te tő­le: Mi­ért kön­­nye­zik né­ni?
– Már hogy­ne hull­na két sze­mem­ből könny,
Mi­kor a fa­hon­vé­det oly jó néz­ni!
Sza­kasz­tott olyan, mint az én fi­am,
A te­kin­te­te, baj­sza, meg az orra…
S a roz­ma­rin­got, ami ná­la volt,
Le­tet­te szé­pen, lé­gyen a szoborra…

És sö­tét lett a vá­ros pi­a­cán,
A nagy szo­bor ott állt a nagy ho­mály­ban,
Be­csuk­va mind az ap­ró ab­la­kok,
Aludt a kis­vá­ros a kis­szo­bák­ban.
S hogy meg­kon­dult a temp­lom tor­nya fent
S éj­fé­li ti­zen­ket­tőt vert ép­pen:
A fa­hon­véd a roz­ma­ring után
Le­nyúlt és sip­ká­já­ra tűz­te szé­pen.

(Ko­má­ro­mi La­pok, 1916. áp­ri­lis 8., 1)

Fol­li­nus Er­vin

A Vas­ka­to­na

Két kis lány­ka ér­ke­zett
Egy éj­je­len a vár­ba,
Amely­nek ré­gi ud­va­rán
Egy vas­vi­téz a vár­ta.

Két kis le­ány­ka, két gye­rek,
Le­het, hogy test­vé­rek,
Amer­ről jöt­tek, a fa­luk
Rőt lo­bo­gás­sal ég­tek.

Amer­ről jöt­tek: ott a vér,
Mint fo­lyó vi­ze, áradt.
Amer­ről jöttek… nagy az út –
A két ár­va ki­fá­radt.

Kis lá­bacs­ká­juk re­me­gett,
Hogy el­ér­tek a tér­re,
És úgy néz­tek fel, szo­mo­rún,
A sö­tét vas­vi­téz­re.

A szo­bor al­ján mé­lye­dés,
S bár kő ott is a pár­na,
El­al­hat ben egy éj­je­len
A haj­lék­ta­lan ár­va.

A két gyer­mek ott ös­­sze­bújt,
Mint két ázott ma­dár­ka,
Le­né­zett, s ráz­ta vas­fe­jét
A vas­vi­téz, a vár­ta.

A fegy­ver szíj­ja meg­la­zult,
A pus­ka tussa zör­rent,
Amint a sú­lyos vas­le­gény
Für­gén a föld­re zök­kent.

Vas­kö­pö­nye­gét te­rí­ti,
A két ár­va fö­lé­be,
És míg ezt te­szi – óh cso­dák! –
Könny szö­kik vas­sze­mé­be.

Kis pan­ga­nét­ját tű­zi fel,
A pus­ka­cső he­gyé­re,
És oda­ál­lít fe­sze­sen
A két gyer­mek elé­be.

Hap­ták­ban állt a vas­vi­téz,
Fe­jén a hold ci­cá­zott,
S ha ar­ra té­vedt va­la­ki
Hát hal­ber­dót ki­ál­tott.

(Ko­má­ro­mi La­pok 1916. no­vem­ber 4., 5)

Mi­ről be­szél a po­zso­nyi vas­hon­véd.

Di­a­dal­má­mor­tól iz­zik a vá­ros
S büsz­ke tri­ko­lort len­get a szél
Vé­res csa­ták­ról, – hő­si ha­lál­ról
Fü­lünk­be súg­va hal­kan beszél…

Szen­ve­dő hő­se­ink hom­lo­ká­ra
Vér­csó­kot le­hel az őszi al­ko­nyat.
A sár­gu­ló le­ve­lek hal­kan pe­reg­nek
Be­hint­ve min­dent, a né­ma han­to­kat.

Bí­bor­ró­zsák nyíl­nak az ar­co­kon
Mi­kor el­su­han a lan­gyos es­ti szél…
Sok gyil­kos golyóról… di­cső halálról…
Ne­künk egy né­ma vas­hon­véd be­szél.

Reklám a horogkereszt árnyékában

A ta­nul­mány a Har­ma­dik Bi­ro­da­lom idõ­sza­ká­nak gaz­da­sá­gi rek­lám­ja­i­ról, azok vizs­gá­la­tá­nak egyes le­het­sé­ges as­pek­tu­sa­i­ról ad váz­la­tos át­te­kin­tést. A kor­szak rek­lám­te­vé­keny­sé­gét Né­met­or­szág­ban egy köz­pon­ti rek­lám­ta­nács fo­lya­ma­to­san el­len­õriz­te, meg­ha­tá­roz­ta a ve­le kap­cso­la­tos el­vá­rá­sa­it, il­let­ve a kül­föl­di kon­ku­ren­ci­át is igye­ke­zett ki­szo­rí­ta­ni. A szer­zõ sor­ra ve­szi a rek­lá­mok köz­ve­tí­tet­te ide­á­lo­kat is: a fér­fi, a nõ, a gye­rek ide­ál­tí­pu­sát, ami a nem­ze­ti­szo­ci­a­lis­ta el­vá­rá­sok­nak (ár­ja és nordikus) kel­lett, hogy meg­fe­lel­jen. Min­dak­özben ezek az ide­ál­tí­pu­sok a ko­ra­be­li né­met­or­szá­gi va­ló­ság­gal sem­mi­lyen ös­­sze­füg­gés­ben nem vol­tak. A to­váb­bi­ak­ban a rek­lá­mok szó­kincs­ét is az elem­zé­se tár­gyá­vá tet­te a szer­zõ. Meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a gaz­da­sá­gi rek­lá­mok ko­ra­be­li né­met szó­kin­cse alap­ve­tõ­en militáns, ka­to­nai jel­le­gû volt. A rek­lá­mok mind ver­bá­li­san, mind vi­zu­á­li­san a vál­lal­ko­zók­nak a fenn­ál­ló ha­ta­lom­mal szem­be­ni lo­ja­li­tá­su­kat fe­jez­ték ki.

A „romabűnözés“ okairól

I. Be­ve­ze­tés

A kö­vet­ke­zők­ben ar­ra a kér­dés­re sze­ret­nénk vá­laszt kap­ni, hogy va­jon lé­te­zik-e egy­faj­ta spe­ci­fi­ku­san ro­ma-kri­mi­na­li­tás. Az aláb­bi dol­go­zat meg­ál­la­pí­tá­sai egy ku­ta­tás­ból in­dul­nak ki, amely a Cseh Köz­tár­sa­ság bel­ügy­mi­nis­zté­ri­má­nak biz­ton­ság­po­li­ti­kai osz­tá­lya meg­bí­zá­sá­ból ké­szült,  („http://www.mvcr.cz/dokument/index.html“). A meg­bí­zó az em­lí­tett kér­dést ek­kép­pen ve­ze­ti be: „a spe­ci­fi­ku­san ro­ma bűnőzés áll ér­dek­lő­dé­sünk köz­pont­já­ban, mi­köz­ben fel­té­te­lez­zük, hogy lé­te­ző je­len­ség­ről van szó […] Ami a nem spe­ci­fi­kus ka­te­gó­ri­át il­le­ti, ez alatt azt ért­jük, hogy a bűn el­kö­ve­tő­je el­vi­leg bár­ki le­het, és min­dig ha­son­ló mód­sze­rek­kel jár el (pl. bol­ti lo­pá­sok ese­té­ben). A spe­ci­fi­kus kri­mi­na­li­tás meg­je­lö­lést ez­zel szem­ben úgy ér­tel­mez­zük, hogy (to­vább­ra is csu­pán az előb­bi fel­té­te­le­zés­ből le­ve­zet­ve) a tet­tes min­dig csak egy adott tár­sa­dal­mi cso­port tag­jai kö­zül ke­rül ki (ese­tünk­ben a ro­ma la­kos­ság kö­ré­ből). A spe­ci­fi­kus bű­nö­zés te­hát olyan bűn­cse­lek­mé­nye­ket je­löl, ame­lye­ket az érin­tett cso­por­ton kí­vül „mások“ nem – vagy leg­alább­is me­rő­ben más mó­don – kö­vet­nek el. Vizs­gá­la­tunk so­rán ép­pen ezt a faj­ta spe­ci­fi­kus kri­mi­na­li­tást sze­ret­nénk le­ír­ni és feltérképezni.“
Az em­lí­tett ku­ta­tás 2005 jú­li­u­sa és de­cem­be­re közt zaj­lott, te­rep­fel­tá­ró, gya­kor­la­ti ré­sze az Ústí nad Labem-i és a Kar­lo­vy Vary-i já­rá­sok vé­let­len­sze­rű­en ki­je­lölt te­le­pü­lé­se­it vizs­gál­ta. Ma­ga a ku­ta­tás az egyes hely­szí­ne­ken vég­zett gyűj­tő­mun­ká­ra épül. For­má­ját te­kint­ve leg­in­kább egy ös­­szeg­ző jel­le­gű pre­zen­tá­ci­ó­ról van szó, amely a vizs­gált köz­sé­gek szint­jén pró­bál a kér­dés­hez kö­ze­lí­te­ni. A cél te­hát a vizs­gált szo­ci­á­lis je­len­ség köz­sé­gi pa­ra­mé­te­re­i­nek fel­tér­ké­pe­zé­se. Az aláb­bi dol­go­zat emel­let meg­pró­bál­ja rend­sze­rez­ni és tisz­táz­ni a fel­vá­zolt prob­lé­ma azon ter­mi­no­ló­gi­ai és kon­cep­tu­á­lis ne­héz­sé­ge­it, el­lent­mon­dá­sa­it is, ame­lyek a kér­dés­kör tema­ti­zá­lá­sa so­rán meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­sza­nak.

II. A ke­re­sett vá­lasz kon­cep­tu­á­lis te­ré­nek kö­rül­ha­tá­ro­lá­sa avagy
A ki­in­du­ló­pont a spe­ci­fi­kus kul­tú­ra fo­gal­ma

Ha a spe­ci­fi­kus „roma“-bűnözés prob­lé­má­já­val fog­lal­ko­zunk, nem ke­rül­het­jük meg azt az alap­ve­tő kér­dést, hogy ki szá­mít ro­má­nak. Mint ahogy ar­ra fe­je­ze­tünk cí­me is utal, ez­út­tal az érin­tett cso­port kul­tu­rá­lis be­ha­tá­ro­lá­sá­val pró­bá­lunk a kér­dés­hez kö­ze­lí­te­ni. Rö­vi­den: a ro­ma la­kos­sá­got mint kü­lön, spe­ci­fi­kus (a to­váb­bi­ak­ban „ha­gyo­má­nyo­san roma“) kul­tú­rá­val és kul­tu­rá­lis min­ták­kal ren­del­ke­ző cso­por­tot fog­juk ér­tel­mez­ni. Ez a faj­ta   meg­kö­ze­lí­tés több pon­ton lé­nye­ge­sen el­tér a nép kö­ré­ben élő „roma/cigány“-képtől, emel­lett bi­zo­nyos kor­lá­to­zó el­vek el­fo­ga­dá­sá­ra is kény­sze­rít.
Ha ugyan­is az érin­tett cso­por­tot (a ro­má­kat) mint egy spe­ci­fi­kus kul­tú­ra hor­do­zó­it de­fi­ni­ál­juk, azt is ma­ga után von­ja, hogy a cso­por­tot bi­zo­nyos kri­té­ri­u­mok (és csak ezek) ha­tá­roz­nak meg, míg más szem­pont­ok (az adott kon­tex­tus­ban) ir­re­le­ván­sak ma­rad­nak. Másszóval, a „roma“-bűnözés kér­dés­kö­rét vizs­gál­va csak az adott cso­port kul­tu­rá­lis as­pek­tu­sa lé­nye­ges, és más meg­ha­tá­ro­zó­kat (nyel­vi, bi­o­ló­gi­ai) ez­út­tal fi­gyel­men kí­vül ha­gyunk. Ez utób­bi de­ter­mi­nán­sok meg­lét­ét, fon­tos­sá­gát nem ta­gad­juk, csu­pán ar­ról van szó, hogy a vizs­gált kon­tex­tus­ban nem mérv­adó­ak.
Egy ilyen el­mé­le­ti ki­in­du­ló­pont ki­je­lö­lé­sé­vel sze­ret­nénk egy­ér­tel­mű­en el­ha­tá­ro­lód­ni min­den olyan ed­di­gi el­kép­ze­lés­től és el­mé­let­től is, ame­lyek sze­rint a kri­mi­na­li­tás örö­köl­he­tő, il­let­ve hogy a ro­mák­nak „vé­rük­ben van a bűnözés“ stb. (és ame­lyek egyéb­ként tár­sa­dal­munk alap­ve­tő szte­re­o­tip el­kép­ze­lé­sei kö­zé tar­toz­nak). Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a kul­tú­ra nem ge­ne­ti­ka­i­lag meg­ha­tá­ro­zott je­len­ség, ki­in­du­ló­pon­tun­kat igen al­kal­mas­nak tart­juk a „romabűnözés“ tematizálására, hi­szen az előbb em­lí­tett (té­ves és ve­szé­lyes) el­kép­ze­lé­se­ket a pri­o­ri ki­zár­ja.
Hogy fél­re­ér­tés ne es­sék, meg­pró­bál­juk rö­vi­den ös­­sze­fog­lal­ni az ant­ro­po­ló­gi­ai ér­te­lem­ben vett kul­tú­ra alap­ve­tő is­mér­ve­it. A kul­tú­ra ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi meg­ha­tá­ro­zá­sa ab­ból in­dul ki, hogy a kul­tú­ra:

1)     NEM GE­NE­TI­KUS. A kul­tú­ra te­hát min­dig ta­nult, az egyén éle­te so­rán sa­já­tít­ja el azt a szo­ci­a­li­zá­ció és az enkul­tu­ra­li­zá­ció so­rán. A kul­tú­ra nem ösz­tö­nös, szü­le­tett vagy bi­o­ló­gi­a­i­lag örö­köl­he­tő, ezért kul­tu­rá­lis kér­dé­sek­ben „meg­en­ged­he­tet­le­nek az örök­lő­dés szem­pont­já­ból va­ló megközelítés“ (Murdock 1969a, 66). E te­kin­tet­ben a ro­má­kat te­hát nem tes­ti, bi­o­ló­gi­ai jel­leg­ze­tes­sé­ge­ik alap­ján (sö­tét bőr-, szem- és haj­szín, stb.), ha­nem kul­tu­rá­lis iden­ti­tá­suk sze­rint ha­tá­roz­zuk meg (ame­lyet ne­ve­lé­sük vagy pe­dig egy fel­nőtt­ko­ri res­zo­ci­a­li­zá­ció so­rán nyer­tek el).
2)     KÖ­ZÖS vagy MEG­OSZ­TOTT. Más­szó­val „a kul­tú­ra szociális“ (Murdock 1969b, 81). A kul­tú­ra te­hát nem lé­tez­het re­a­gá­ló vagy be­fo­ga­dó kö­zeg nél­kül (lásd: Kro­e­ber 1963, 60), va­gyis min­den „másfajta“ kul­tú­rá­ra re­a­gál – vá­la­szol – egy adott tár­sa­da­lom. A kul­tú­ra „egy bi­zo­nyos tár­sa­da­lom­ra néz­ve jel­leg­ze­tes életvitel“ (Linton 1945, 30), amely élet­for­má­ban a kul­tú­rát ala­kít­ják, to­vább­ad­ják, meg­kö­ve­te­lik stb. Egy adott kul­tú­ra és egy má­sik tár­sa­da­lom kö­zött foly­to­nos és köl­csö­nös kap­cso­lat, ös­­sze­köt­te­tés áll fenn; az adott kul­tú­ra és az adott tár­sa­da­lom köl­csö­nö­sen kö­tőd­nek egy­más­hoz, az egyik (cél­irá­nyo­san) re­a­gál a má­sik­ra: ép­pen ezért, aki nem tag­ja egy tár­sa­da­lom­nak, ér­te­lem­sze­rű­en a tár­sa­da­lom kul­tú­rá­já­nak sem lesz a hor­do­zó­ja. Egy adott kul­tú­ra fel­té­te­lez és egy­ben meg­kö­ve­tel egy tár­sa­dal­mat is, en­nek meg­fe­le­lő­en az egyén min­dig ré­sze­se an­nak a kul­tú­rá­nak, ame­lyet tár­sa­dal­ma (amely­ben lé­te­zik) ki­ala­kí­tott. Ese­tünk­ben a spe­ci­fi­kus „romabűnözéshez“ (azt egy­elő­re el­mé­le­ti sí­kon fel­té­te­lez­ve) te­hát úgy fo­gunk kö­ze­lí­te­ni, mint egy kü­lön tár­sa­da­lom meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­hoz, a ben­ne részt ve­vő egyé­ne­ken ki­zá­ró­lag azo­kat a sze­rep­lő­ket fog­juk ér­te­ni, akik a ro­ma tár­sa­da­lom struk­tú­rá­i­ban és (in­for­má­ci­ós, pénz­ügyi, komunikációs, mo­rá­lis stb.) csa­tor­ná­i­ban ak­tí­van ré­sze­sek.
3)     ADAP­TÍV: egy-egy kul­tú­ra konk­rét alak­ja min­dig a kör­nye­zet­hez va­ló adap­tá­ló­dás­nak az ered­mé­nye. For­má­ját kör­nye­ze­té­nek ala­kí­tá­sa, át­for­má­lá­sa, át­ül­te­té­se so­rán nye­ri el, mi­köz­ben ele­me­i­nek több­sé­ge konk­rét sze­re­pet ját­szik a fo­lya­mat­ban; ha nem így tör­té­nik és egy kul­tú­ra bi­zo­nyos ele­me egy kör­nye­zet­ben mű­kö­dés­kép­te­len­nek bi­zo­nyul, az érin­tett kul­tú­ra gyak­ran mar­gi­na­li­zá­ló­dik vagy akár el is tű­nik. A kul­tú­ra te­hát egy di­na­mi­kus rend­szer, így ha egyes ele­mei élet­kép­te­len­né vál­nak (pl. a vá­lasz­adó tár­sa­da­lom mig­rá­ci­ó­ja vagy ép­pen az idő mú­lá­sá­ból ere­dő vál­to­zá­sok kö­vet­kez­té­ben), az az egész kul­tú­ra meg­szű­né­sé­hez is ve­zet­het.

III. A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra – a „romabűnözés“
EGYIK (le­het­sé­ges) gyö­ke­re

A „romabűnözés“ egyik oká­nak a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra má­ig tar­tó re­lik­tum-jel­le­gét tart­juk.

III. 1. A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra alap­ve­tő jel­lem­zői

A kö­vet­ke­zők­ben a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra kon­cep­ci­ó­já­ból in­du­lunk ki. Ezen mo­dell he­u­risz­ti­kai ér­té­ke ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy mint (weberi ér­te­lem­ben) ide­ál­ti­pi­kus gyűj­tő­fo­ga­lom ma­gá­ban fog­lal­ja a más-más föld­raj­zi he­lyek­hez hely­hez kö­tött konk­rét hely­ze­tek so­ka­sá­gát és ki­tű­nő­en al­kal­mas ál­ta­lá­nos szint­re emelt elem­zé­sek­re. Je­len fe­je­zet cél­ja a „romabűnözés“ kö­zös­sé­gi té­nye­ző­i­nek elem­zé­se, így a hasz­nált mo­dell két­ség­kí­vül al­kal­maz­ha­tó a prob­lé­ma elem­zé­sé­nél.
A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra egy hang­sú­lyo­san csa­lád­ala­pú és -központú tár­sa­dal­mi szer­ve­ző­dés (a ro­ma te­le­pü­lé­sek alap­ve­tő egy­sé­gei sa­já­tos ro­ko­ni kap­cso­lat­rend­sze­rek. Lásd: Budi­lo­vá 2007). A ro­kon­ság eb­ben a rend­szer­ben egy­faj­ta idi­ó­ma­ként mű­kö­dik, amely az ös­­szes más (gaz­da­sá­gi, po­li­ti­kai és mo­rá­lis szfé­rát érin­tő) kap­cso­la­tot és ös­­sze­füg­gést ma­gá­ba tö­mö­rí­ti – és legi­ti­mi­zál­ja (vö. Jakou­bek 2004).
Mi­lyen gya­kor­la­ti, konk­rét je­len­tés­sel bír­nak a fent fel­vá­zolt té­te­lek?

III. 2. Az igaz(ság) kér­dé­se és an­nak kon­cep­tua­lizá­lá­sa a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­rá­ban (a több­sé­gi tár­sa­da­lom fel­fo­gá­sá­val ös­­sze­vet­ve)

„A ci­gá­nyok több­sé­ge szá­má­ra a csa­lá­di ér­té­kek a leg­alap­ve­tőb­bek és legnyilvánvalóbbak“ (Fraser 1998, 254), ezen ér­ték­ren­den be­lül is ki­emelt he­lyen sze­re­pel az igaz(ság) fo­gal­ma. Az igaz­ság­ba, mint ér­ték­be ve­tett hit he­lyett a ro­ma fal­vak­ban in­kább a csa­lád­ba ve­tett hit­te ta­lál­ko­zunk. A ro­ma kö­zös­ség­ben az igaz­ság fo­gal­ma nem egy el­vont, a csa­lád ér­de­ke­i­től és vi­szo­nya­i­tól füg­get­len, ha­nem egy azok­nak tel­je­sen alá­ren­delt fo­ga­lom. A ro­ma te­le­pü­lé­sek la­kos­sá­ga (il­let­ve a ro­ma kul­tú­rá­jú la­kos­ság) szá­má­ra az igaz­ság mint fo­ga­lom nem egy ne­ut­rá­lis ér­ték, te­hát sem­mi­kép­pen sem egy „objektív“, a jó és a rossz vi­szony­rend­sze­rén kí­vül meg­ha­tá­ro­zott ka­te­gó­ri­á­ról van szó. Ép­pen el­len­ke­ző­leg: az igaz­ság szá­muk­ra egy erős er­köl­csi töl­tet­tel bí­ró ki­fe­je­zés (az igaz­ság min­dig jó), te­hát a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­rá­ban el­kép­zel­he­tet­len, hogy az igaz­ság ár­tal­mas le­gyen, hi­szen ak­kor már nem is ar­ról len­ne szó (rö­vi­de­sen ara is rá­mu­ta­tunk, hogy az igaz és az igaz­sá­gos­ság – csak­úgy mint a jó és a rossz fo­gal­má­nak – re­fe­ren­cia­pont­ja a ro­ma kö­zös­ség­ben ma­ga a csa­lád). Az igaz­ság fo­gal­ma a ro­ma kö­zös­ség­ben te­hát nem egy ob­jek­tív, ha­nem egy re­la­tív ka­te­gó­ria, amely, a ki­fe­je­zés va­ló­di ér­tel­mét tük­röz­ve, min­dig vo­nat­ko­zik, kö­tő­dik va­la­mi­hez vagy ép­pen függ bi­zo­nyos szub­jek­tum­tól (ese­tünk­ben a csa­lád­tól), va­gyis meg tud fe­lel­ni an­nak el­vá­rá­sa­i­nak, tö­rek­vé­se­i­nek és cél­ja­i­nak. Az igaz te­hát ez eset­ben az, ami egyút­tal jó is (va­gyis a csa­lád szá­má­ra jó).

III. 2. B. A fe­le­lős­ség kér­dé­se

A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­rán be­lül az egy­ént min­dig rend­kí­vül szo­ros kö­te­lé­kek fű­zik csa­lád­já­hoz. Iden­ti­tá­sát ezért nem az egyén sza­bad­sá­ga, ha­nem a csa­lá­don be­lül el­fog­lalt hely­ze­te ha­tá­roz­za meg és ala­kít­ja to­vább. En­nek a kul­tu­rá­lis for­má­nak meg­fe­le­lő­en az egyén fe­le­lős­sé­gét is egé­szen más (a több­sé­gi tár­sa­da­lom nor­má­i­tól el­té­rő) vi­szony­rend­szer­ben kell ér­té­kel­nünk és meg­ér­te­nünk. Eny­hén sar­kít­va azt is mond­hat­nánk, hogy a ro­ma kö­zös­ség tag­ja, az egyén (mint csa­lád­tag) nem fe­le­lős sa­ját tet­te­i­ért: a fe­le­lős­ség ese­tük­ben ugyan­is a csa­lád egé­szét ter­he­li. A kol­lek­tív ön­azo­nos­ság ily mó­don do­mi­náns mó­don elő­tér­be ke­rül az egyén iden­ti­tá­sá­val szem­ben, ez­ál­tal a csa­lá­don be­lül a ta­gok adott eset­ben akár egy­más közt fel­cse­rél­he­tő sze­mé­lyek, a ro­ma csa­lád tag­ját te­hát egyút­tal min­dig „egy to­váb­bi ro­kon (is) kép­vi­se­li, helyettesíti“. (Hübschmannová 1999, 55). Amen­­nyi­ben pl. egy csa­lád­tag bűnt kö­vet el vagy bű­nös­nek bi­zo­nyul, ma­ga a csa­lád (vagy a csa­lád­fő) dönt ar­ról, ki vi­se­li a fe­le­lős­sé­get. Így gyak­ran elő­for­dult, hogy „a tény­le­ges tet­tes he­lyett a kö­zös­ség … egy he­lyet­test je­lölt ki, aki szá­má­ra a ki­rótt bün­te­tés ke­vés­bé volt ár­tal­mas, mint az iga­zi el­kö­ve­tő számára.“ (Hübschmannová 1999, 32) Te­hát min­den egyes csa­lád­tag­nak szá­mol­nia kell az­zal, hogy „ma­gá­ra kell vál­lal­nia egy bűn­eset vagy más aszo­ci­á­lis cse­lek­mény kö­vet­kez­mé­nye­it (va­gyis a bűn el­kö­ve­tő­je­ként kell hogy ki­ad­ja ma­gát és vál­lal­nia bűnösségét)“  (Veèerka 1999, 433), mi­köz­ben ugyan­ez for­dít­va is meg­tör­tén­het – az­az meg­té­rül­het, amen­­nyi­ben majd ő kö­vet el bűn­cse­lek­ményt.
A ro­ma te­le­pü­lé­sek kul­tú­rá­já­ban érez­he­tő­en él és je­len van a kol­lek­tív bű­nös­ség el­ve, ami azt je­len­ti, hogy „az egyén ál­tal el­kö­ve­tett hi­ba egy­ben az egész csa­lád hi­bá­já­nak számít“ (Liégois 1995, 75; Šúry­o­vá 2001, 476), ugyan­ez az elv vi­szont for­dít­va is ér­vé­nyes, va­gyis a csa­lád­tag egy tisz­te­let­re­mél­tó tet­te egész csa­lád­ja presz­tí­zsét nö­ve­li. Akár egy sze­mély, akár egy cso­port a bűn el­kö­ve­tő­je, a kör­nye­zet min­dig kol­lek­tív fo­gal­mak­ban ad­ja vis­­sza a tör­tén­te­ket: „ezt és ezt a dol­got Èer­ve­òá­kék kö­vet­ték el…“ A tett ala­nya – és a fe­le­lős­ség hor­do­zó­ja – így ma­ga a csa­lád. Ha­son­ló­kép­pen a kö­te­le­zett­sé­gek vi­se­lő­je is el­ső­sor­ban a csa­lád, és nem az egyén. A ro­ma te­le­pü­lé­sek csa­lád­ja­it ezért „nem le­het úgy el­kép­zel­nünk, mint kü­lön­ál­ló egyé­nek cso­por­to­su­lá­sát, ha­nem csak­is mint szo­ros egy­sé­get, amely kör­nye­ze­té­vel szem­ben is egy egész­ként lép fel“ (Šúryová 2001, 476).
A csa­lád (vagy a csa­lád leg­na­gyobb te­kin­té­lyé­nek szá­mí­tó egyén) ugyan­ak­kor ér­vé­nyen kí­vül is he­lyez­he­ti (az ab­ból szár­ma­zó kö­te­le­zett­sé­gek­kel együtt) egy-egy csa­lád­tag már meg­ho­zott dön­té­sét, ez eset­ben az érin­tett sze­mély alá­ve­ti ma­gát a csa­lád dön­té­sé­nek, kö­te­le­zett­sé­gei is meg­szűn­nek, és ilyen ese­tek­ben nem ér­zi ma­gát a to­váb­bi­ak­ban fe­le­lős­nek. En­nek meg­fe­le­lő­en „ha …egy ro­ma ígé­re­tet tesz va­la­mi­re, vi­szont csa­lád­ja nem ért az­zal egyet, fo­ga­dal­ma nem kö­te­le­zi őt tovább“ (Frištìnská–Víšek 2002, 128).
A fen­ti­e­ket ös­­sze­fog­lal­va ki­je­lent­het­jük: a ro­ma kö­zös­sé­gen be­lül az er­kölcs nem a sze­mé­lyes tu­laj­don­sá­gai és tet­tei ál­tal meg­ha­tá­ro­zott in­di­vi­duum ügye, ha­nem sok­kal in­kább az egész csa­lád kö­zös dol­ga; a mo­rál te­hát kol­lek­tív, közös(ségi), csa­lá­di ügy­nek szá­mít.

III. 2. C. Az er­kölcs kér­dé­se avagy A csa­lád mint az er­köl­csös­ség szub­jek­tu­ma és re­fe­ren­cia­pont­ja

A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­rá­ban az ér­ték­ren­de­ket és nor­má­kat il­le­tő fő prob­lé­ma ab­ból gyö­ke­re­zik, hogy az egyes er­köl­csi nor­mák csu­pán csa­lá­don be­lül van­nak meg­kö­ve­tel­ve, és más csa­lá­dok­kal, más ro­ma kö­zös­sé­gek­kel vagy akár a több­sé­gi tár­sa­da­lom tag­ja­i­val szem­ben már nem kö­te­le­ző ér­vé­nyű­ek. Az érin­tett, leg­bel­ső kör, az „in-group“ a csa­lád­tag­ok­ra kor­lá­to­zó­dik, így a kí­vül­ál­lók­nak va­ló ha­zug­ság vagy ép­pen azok meg­lo­pá­sa er­köl­csi­leg el­fo­gad­ha­tó tett­nek mi­nő­sül. „Ha egy ci­gány egy más [szubetnikai – a szer­ző megj.] cso­port­hoz tar­to­zó ci­gány­tól vagy nem ci­gány­tól el­lop va­la­mit, az díc­sé­re­tes (vagy di­csek­vés­re al­kal­mat adó) tett­nek szá­mít. En­nek meg­fe­le­lő­en nincs ki­vet­ni­va­ló ab­ban sem, ha va­la­ki egy kí­vül­ál­ló ci­gány­nak ha­zu­dik: ‚a Rumun­ger­nek és gá­dzsó­nak tett ígé­ret nem kötelez’.“ (Marušiáková 1988, 66–67) Így egy gá­dzsó át­ve­ré­se vagy be­csa­pá­sa (te predz­sal gadz­sesz­ke pre gogyi) „min­dig is mint a ‚nem sa­ját faj­ta’ fe­lett ara­tott ap­ró győ­ze­lem­nek számított.“ (Hübschmannová 1999, 32). Ál­ta­lá­ban „a nem ro­mák el­len el­kö­ve­tett lo­pást és más kárt oko­zó tett­re … min­dig mint a cso­port ja­vát szol­gá­ló, hasz­nos do­log­ként tekintettek“ [el­len­tét­ben az olyan ak­ci­ók­kal, ame­lyek kár­val­lott­ja egy sa­ját csa­lád­tag volt – a szer­ző megj.] (Horváthová 1998, 14).
Az ilyen, ro­ko­ni kö­te­lé­kek ál­tal meg­ha­tá­ro­zott cso­por­tot H. Berg­son után zárt tár­sa­da­lom­nak is te­kint­het­jük, amely­nek ép­pen az a fő is­mér­ve, hogy „adott pil­la­nat­ban csak bi­zo­nyos, kor­lá­to­zott szá­mú tag­gal bír, akik a kí­vül­ál­lók­tól éle­sen el­ha­tá­rol­ják magukat“ (Berg­son 1936, 23) – el­len­tét­ben a nyi­tott tár­sa­da­lom­mal, amely tag­jai (po­ten­ci­á­li­san) az em­be­ri tár­sa­da­lom egé­szé­nek kö­ré­ből ki­ke­rül­het­nek.
A két fen­ti for­má­ció kö­zöt­ti (egyik) kü­lönb­ség ép­pen az er­kölcs fo­gal­má­nak kon­cep­tua­lizá­ci­ó­já­ban mu­tat­ko­zik meg: a zárt és nyi­tott tár­sa­da­lom­nak a mo­rál­ról al­ko­tott fel­fo­gá­sa „nem an­nak fo­ká­ban, ha­nem jel­le­gé­ben, természetében“ kü­lön­bö­zik egy­más­tól (Berg­son 1936, 23). Egy nyi­tott tár­sa­da­lom er­köl­csi nor­mái ugyan­is az egész em­be­ri­ség szá­má­ra kö­te­le­ző ér­vé­nyű­ek, mi­köz­ben egy zárt tár­sa­da­lom­ban ugyan­ezen sza­bá­lyok csak­is a rend­szer tag­ja­i­ra vo­nat­koz­nak (mint aho­gyan ez a ro­ma tár­sa­da­lom ro­ko­ni kö­zös­sé­ge­i­ben ta­pasz­tal­ha­tó).

III. 3. Ho­gyan kap­cso­lód­nak a bű­nö­zés­hez a fent vá­zolt ös­­sze­füg­gé­sek?

A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra hor­do­zói el­ső­sor­ban sa­ját csa­lád­juk tag­ja­i­ként ha­tá­roz­zák meg ön­ma­gu­kat. Az egyén sze­mé­ben az egye­dü­li mo­rá­lis ala­pok­ra épí­tett kö­zös­ség­nek egye­dül a csa­lád­ja szá­mít. A csa­lá­di kö­te­lé­ke­ken kí­vül ál­ló em­be­rek­re a csa­lá­don be­lül ér­vé­nyes eti­kai nor­mák nem vo­nat­koz­nak. Te­hát míg a „mo­rá­lis közösségen“ be­lül szi­go­rú sza­bá­lyok lé­tez­nek (ne lopj, ne csalj, ne ha­zudj, stb.), ame­lyek be­tar­tá­sa kö­te­le­ző, meg­sér­té­se pe­dig ke­mé­nyen szank­ci­o­nált, ad­dig a csa­lá­don kí­vül ezek az elő­írá­sok nem ér­vé­nye­sek. Egy nem ro­kon il­le­tő­nek ha­zud­ni, azt meg­lop­ni vagy meg­csal­ni en­nek ér­tel­mé­ben meg­en­ged­he­tő do­log, vagy leg­alább­is kí­vül esik a ro­ko­ni kö­zös­sé­gek­re sza­bott eti­kai nor­má­kon.
Fel­té­te­lez­he­tő, hogy ép­pen eb­ben az ös­­sze­füg­gés­ben ke­re­sen­dő a „romabűnözés“ egyik alap­ve­té­se, hi­szen a nem ro­ko­nok­kal szem­ben el­kö­ve­tett lo­pás, csa­lás vagy más bűn­tett nem szá­mít er­köl­csi sza­bály­sér­tés­nek, te­hát nem el­íté­len­dő cse­lek­mény – sőt – amint az az érin­tet cso­por­to­kon vég­zett ku­ta­tá­sok­ból is ki­tűnt, gyak­ran meg­esik, hogy „egy ci­gány cso­port a [sa­ját kö­zös­sé­gét nem érin­tő – a szer­ző megj.] lo­pást … bá­tor és de­rék tett­nek tartja.“ (Horváthová 1964, 221).
Ös­­sze­fog­lal­va: a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra sa­já­tos szo­ci­á­lis szer­ve­ző­dé­sé­nek (amely­nek alap­ja a csa­lá­di kö­zös­ség és ele­mi egy­sé­gei a ro­ko­ni kap­cso­la­tok) egyik leg­mar­kán­sabb is­mer­te­tő­je­le az érin­tett kul­tú­ra erő­tel­je­sen ro­ko­ni ala­pok­ra épí­tett er­köl­csi nor­ma­rend­sze­re, mely­nek sza­bá­lyai min­dig csu­pán az érin­tett cso­port (az adott csa­lád) tag­ja­i­ra vo­nat­koz­nak.

***

A fen­tebb vá­zolt pél­dá­kon kí­vül (ame­lyek kulcs­fon­tos­sá­gú­ak az érin­tett kö­zös­sé­gek bű­nö­zé­sé­nek vizs­gá­la­ta­kor) a ro­ko­ni kap­cso­la­tok to­váb­bi lé­nye­ges, a ro­ma kul­tú­ra min­den­nap­ja­it meg­ha­tá­ro­zó kér­dés­kör­ben is fon­tos sze­re­pet töl­te­nek be. A kri­mi­na­li­tás leg­több szeg­men­se és faj­tá­ja a csa­lá­di kö­te­lé­ke­ken be­lül gyak­ran egy­be­fo­nód­nak, ös­­sze­ol­vad­nak olyan kri­mi­ná­lis ele­mek is (és ter­mé­sze­te­sen nem csak ezek), ame­lyek­ről egyéb­ként nem mond­ha­tó el, hogy spe­ci­fi­kus bűn­ka­te­gó­ri­ák len­né­nek (drog­fo­gyasz­tás és -árusítás, fe­ke­te­mun­ka, lo­pás, uzso­ra, stb.). Ez a kö­te­lék­rend­szer, il­let­ve a kri­mi­na­li­tás szfé­rá­i­nak ilyen­faj­ta ta­lál­ko­zá­sa a to­váb­bi­ak­ban ki­hat a bűn­tény jel­le­gé­re, fo­lya­ma­tá­ra és meg­va­ló­su­lá­sá­nak mód­já­ra is (ar­ra, hogy mi­lyen, akár sa­já­tos mó­don tör­té­nik, egy­elő­re nem té­rünk ki). Le­gyen a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra hor­do­zó­ja egy bűn­cse­lek­mény el­kö­ve­tő­je vagy ép­pen kár­val­lott­ja, a fen­ti ös­­sze­füg­gé­sek mind a két eset­ben meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­sza­nak.
Te­hát amen­­nyi­ben a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra vi­se­lő­i­ről be­szé­lünk, min­dig szem előtt kell tar­ta­nunk a csa­lád min­den szo­ci­á­lis szfé­rát meg­ha­tá­ro­zó, köz­pon­ti sze­re­pét. Az érin­tett kul­tú­ra vi­se­lő­jé­nek min­den­nap­ja­it a csa­lád ha­tá­roz­za meg: be­fo­lyá­sol­ja leg­több dön­té­sét, ér­dek­lő­dé­si te­rü­le­tét és cse­lek­vé­sét – így eset­le­ges bű­nö­zé­si szo­ká­sát is. En­nek meg­fe­le­lő­en, ha a ha­gyo­má­nyos ro­ma kö­zös­ség tag­jai fe­ke­tén dol­goz­nak, ak­kor ez a mun­ka va­ló­szí­nű­leg egy „csa­lá­di vállalkozás“ ré­sze­ként fo­lyik. Ugyan­úgy, ha kül­föld­re jár­nak, pél­dá­ul Né­met­or­szág­ba, hul­la­dé­kot vagy bár­mi­lyen lom­ta­la­ní­tá­sok­kor ut­cá­ra tett hasz­nált tár­gyat, ak­ku­mu­lá­tort, ki­se­lej­te­zett bú­tor­da­ra­bo­kat vagy ház­tar­tá­si cik­ke­ket gyűj­te­ni, ez eset­ben is min­den bi­zon­­nyal csa­lá­di mun­ka­cso­port­ként utaz­nak. Így az­tán egy-egy ilyen ala­ku­lat­ban, egy fér­fi csa­lád­tag szem­szö­gé­ből néz­ve, biz­to­san ott lesz két fiú­test­vér, há­rom nagy­bá­csi (egyik kö­zü­lük a ke­reszt­apa), két uno­ka­fi­vér, va­la­mint a két só­gor, az após és az uno­ka­öcs, va­gyis az il­le­tő ke­reszt­fia. Ha vi­szont drog­ke­res­ke­de­lem­ről van szó, egy sa­já­tos min­tá­val ta­lál­koz­ha­tunk, amely a több­sé­gi tár­sa­da­lom­ban csak el­vét­ve vagy egy­ál­ta­lán nincs je­len: a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra tag­jai szá­má­ra ugyan­is az el­sőd­le­ges ér­dek az, hogy jus­son, il­let­ve ma­rad­jon elég a csa­lád­nak, va­gyis el­adás­ra min­dig csak a fe­les­leg ke­rül.
A fen­ti­ek­hez ha­son­ló mó­don kap sze­re­pet a csa­lá­di kö­zös­ség a bű­nö­zés más szfé­rá­i­ban is – akár el­kö­ve­tő vagy el­szen­ve­dő fél­ként. Rend­sze­rint csak a konk­rét cse­lek­vés­min­ták kü­lön­böz­nek, a csa­lád, mint kö­zös ne­ve­ző, ma­rad. A fen­ti ös­­sze­füg­gé­se­ket ér­tel­mez­ve alap­ve­tő kér­dé­sünk­re, va­gyis ar­ra, hogy lé­te­zik-e jel­lem­ző­en ro­ma-bű­nö­zés, úgy vá­la­szol­ha­tunk, hogy a vizs­gált bűn­ese­tek köz­pon­ti, sa­já­tos ele­me ép­pen a csa­lád­ban, eb­ben a min­de­nütt je­len­lé­vő, a min­den­na­pi élet ös­­szes szfé­rá­ját (így a kri­mi­na­li­tást is) át­szö­vő kö­zös­ség­ben ke­re­sen­dő. A vá­lasz te­hát igen, a ro­ma­bű­nö­zés jel­leg­ze­tes­sé­ge a csa­lá­di kö­zös­ség ál­tal fém­jel­zett bűn­cse­lek­mény.

***

Rá­mu­tat­tunk te­hát né­hány apsek­tur­sa a ha­gyo­má­nyos ro­ma kö­zös­sé­gek min­den­nap­ja­i­ból, ame­lyek­ből, ha azok­ra a több­sé­gi tár­sa­da­lom kri­mi­na­liz­mus­ként te­kint, bí­ró­sá­gi eset vál­hat.  Az ál­ta­lunk le­írt mo­dell vi­szont mind­vé­gig a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra, il­let­ve a ro­ma te­le­pü­lé­sek kul­tú­rá­ja volt, va­gyis olyan kö­zös­sé­gek és élet­te­rek­ről esett szó, ame­lyek – az ál­ta­lunk vizs­gált te­rü­le­ten – ma már in­teg­rá­lód­tak a több­sé­gi tár­sa­da­lom kul­tu­rá­lis rend­sze­ré­be, amely rend­szer szám­ta­lan te­kin­tet­ben kü­lön­bö­zik a vizs­gált kö­zös­sé­gek szo­kás­min­tá­i­tól.
Szá­mos jel mu­tat ar­ra, hogy az érin­tett kö­zös­sé­gek szo­ci­á­lis rend­sze­re vo­ná­sa­i­ban ha­son­lít a ha­gyo­má­nyos ro­ma te­le­pü­lé­se­ké­hez, még­is szem előtt kell tar­ta­nunk, hogy az ál­ta­lunk be­mu­ta­tott mo­dell nem egy egy­sé­ges, kom­pakt rend­szer, hi­szen szá­mos kül­ső ha­tás éri, ame­lyek ál­tal zárt­sá­ga és át­lát­ha­tó­sá­ga fel­bom­lik, így ös­­sze­füg­gé­se­i­nek ma­gya­rá­za­ta is ne­he­zeb­bé, za­va­ro­sab­bá vá­lik.

V. A sze­gény­ség kul­tú­rá­ja – a „romabűnözés“ MÁ­SIK gyö­ke­re

A „ro­ma gettókról“ ál­ta­lá­ban mint szo­ci­á­li­san el­szi­ge­telt loka­li­tá­sok­ról szo­kás be­szél­ni. Ez a szem­lé­let is jól mu­tat­ja a va­lós hely­zet né­hány fon­tos as­pek­tu­sát. Amen­­nyi­ben a szo­ci­á­lis el­szi­ge­telt­ség­re, mint egy több fő di­men­zi­ó­ból ös­­sze­te­vő­dő komp­lex je­len­ség­re te­kin­tünk, azt lát­hat­juk, hogy a ki­vá­lasz­tott hely – az ese­tek je­len­tős több­sé­gé­ben – az összes meg­ha­tá­ro­zó di­men­zió pa­ra­mé­te­re­i­nek meg­fe­lel. A „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak túl­nyo­mó ré­sze ugyan­is egy­szer­re él tér­be­li, gaz­da­sá­gi, (szű­kebb ér­te­lem­ben vett) szo­ci­á­lis, kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai és szim­bo­li­kus el­szi­ge­telt­ség­ben is.
A „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak több­sé­ge na­gyon ne­he­zen fér a mun­ka­erő­pi­ac kö­ze­lé­be, ál­ta­lá­ban  az ún. szür­ke­gaz­da­ság te­rü­le­té­re van be­szo­rít­va és ál­ta­lá­ban vé­ve is a gaz­da­sá­gi tő­ke hi­á­nyá­ban szen­ved. Az itt la­kók hely­ze­te a (szű­kebb ér­te­lem­ben vett) szo­ci­á­lis tő­ke ese­té­ben is igen ha­son­ló, hi­szen több­sé­gük­nek, a csa­lád­tag­ok­tól el­te­kint­ve igen szűk vagy ép­pen semi­ly­en kap­cso­lat­rend­sze­re sincs. Szo­ci­á­lis há­ló­za­tuk te­hát na­gyon zárt, ami töb­bek kö­zött a több­sé­gi tár­sa­da­lom in­téz­mény­rend­sze­ré­ben va­ló rész­vé­telt is je­len­tő­sen meg­ne­he­zí­ti. Jel­leg­ze­tes a kul­tu­rá­lis tő­ke szű­kös­sé­ge, ugyan­ak­kor fel­tű­nő az is­ko­lá­zott­ság vagy más szak­mai kom­pe­ten­ci­ák te­rén va­ló el­ma­ra­dott­sá­guk is. Szin­tén el­mond­hat­juk, hogy a „ro­ma gettók“ la­kói szá­má­ra szin­te le­he­tet­len, hogy ugyan­olyan mér­ték­ben tud­ja­nak él­ni polti­kai jo­ga­ik­kal, mint a több­sé­gi tár­sa­da­lom­hoz tar­to­zó pol­gár­tár­sa­ik. Ugyan­így szem­be­tű­nő a for­má­lis po­li­ti­kai in­téz­mény­rend­szer hi­á­nya a „ro­ma gettókban“, va­la­mint az is, hogy az itt la­kók tel­je­sen hi­á­nyoz­nak az élő­he­lyü­kön kí­vül ta­lál­ha­tó po­li­ti­kai in­téz­mé­nyek poszt­ja­i­ról. Ami a szim­bo­li­kus as­pek­tust il­le­ti, ki­je­lent­he­tő, hogy a vizs­gált kö­zeg la­kó­i­nak je­len­tős ré­sze a több­sé­gi tár­sa­da­lom ál­tal stig­ma­ti­zál­va van, rend­sze­rint egy-egy kül­ső att­ri­bú­tum (pl. bőr­szí­nük, sa­já­tos nylevjárásuk, jel­lem­ző csa­lád­ne­vük, non­ver­bá­lis kom­mu­ni­ká­ci­ó­juk mód­ja, ru­há­za­tuk stb.) alap­ján.

V. 1. A szo­ci­á­lis ki­re­kesz­tés­től a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­ig

Meg­pró­bá­lunk to­vább men­ni a fen­ti gon­do­lat­me­net­ben és fel­vá­zol­ni, hogy a „ro­ma gettók“ mint szo­ci­á­li­san el­szi­ge­telt te­le­pü­lé­sek la­kói egy sa­já­tos kul­tu­rá­lis min­ta hor­do­zói. Ez a min­ta a hos­­szan­tar­tó sze­gény­ség­re va­ló re­ak­ció, ill. az ah­hoz va­ló al­kal­maz­ko­dás ered­mé­nye­kép­pen ala­kult ki: ha­son­ló­an, mint a már ko­ráb­ban em­lí­tett szo­ci­á­lis, kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai vagy akár szim­bo­li­kus el­szi­ge­telt­ség is. Az ezek­ben a kö­zös­sé­gek­ben fel­lel­he­tő ti­pi­kus kul­tu­rá­lis min­ta nem más, mint a sze­gény­ség kul­tú­rá­ja.
A sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak kon­cep­ci­ó­ja ar­ra az alap­fel­te­vés­re épül, mi­sze­rint a szo­ci­á­li­san el­szi­ge­telt te­le­pü­lé­se­ken la­kó egyé­nek egy sa­já­tos kul­tu­rá­lis min­ta rep­re­zen­tán­sai – ez a faj­ta élet­vi­tel a hos­­szas sze­gény­ség­hez va­ló al­kal­maz­ko­dás­ból fej­lő­dött ki, akár­csak a szo­ci­á­lis, szim­bo­li­kus és tér­be­li el­szi­ge­telt­ség (az utób­bi leg­in­kább ur­bá­nus tér­ben ész­lel­he­tő), va­la­mint az ezen je­len­sé­gek­re va­ló re­ak­ci­ók mind­egyi­ke is. Ez a sa­já­tos kul­tu­rá­lis mo­dell, amely leg­in­kább a sze­gény­ség kul­tú­rá­ja­ként tematizálható, nem más, mint az a je­len­ség, amely so­rán a sze­gé­nyek egy osz­tá­lyok­ra épü­lő, erő­sen in­di­vi­du­a­li­zált ka­pi­ta­lis­ta tár­sa­da­lom­ban, de an­nak pe­re­mé­re szo­rul­va, hely­ze­tük­re re­a­gál­nak és alkal­ma­zod­nak ahhoz.“ (Lewis 2006, 405). „A sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak szá­mos je­len­sé­gé­re úgy is te­kint­he­tünk, mint he­lyi­leg szer­ve­ző­dő, spon­tán tö­rek­vé­sek­re, me­lyek­nek cél­ja, hogy ki­elé­gít­sék a sze­gé­nyek azon igé­nye­it, ame­lye­ket a több­sé­gi tár­sa­da­lom ál­tal lét­re­ho­zott in­téz­mé­nyi ke­re­tek nem tud­nak el­lát­ni – mert a sze­gé­nyek nem ké­pe­sek az ef­fé­le szol­gál­ta­tá­so­kat ki­hasz­nál­ni, akár mert nem en­ged­he­tik meg eze­ket ma­guk­nak vagy mert is­ko­lá­zat­lan­ok vagy bi­zal­mat­la­nok a rend­szer­rel szemben.“
A sze­gény­ség kul­tú­rá­ja a komp­lex mo­dern tár­sa­da­lom egy sa­já­tos szub­kul­tú­rá­ja, amely ugyan több te­kin­tet­ben függ a töbsé­gi tár­sa­da­lom­tól, vi­szony­lag au­to­nóm rend­szert al­kot. Va­gyis fel­lel­he­tő raj­ta egy ilyen zárt rend­szer leg­több klas­­szi­kus att­ri­bú­tu­ma: „sa­ját struk­tu­rá­lis alap­jai van­nak, bel­ső lo­gi­ká­ja, va­la­mint egy sa­ját élet­vi­te­li mód, ame­lyet a csa­lá­don be­lül nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re átörökítenek“ (Lewis 2006, 402). A sze­gény­ség kul­tú­rá­ja te­hát „nem csak a nél­kü­lö­zés­re és a rend­szer­nél­kü­li­ség­re, va­gyis va­la­mi­nek a hi­á­nyá­ra épül­het. Egy, a ha­gyo­má­nyos ant­ro­po­ló­gi­ai ér­te­lem­ben vett kul­tú­rá­ról van szó, va­gyis egy olyan szer­ke­zet­ről, amely az egyé­nek szá­má­ra egy­faj­ta út­mu­ta­tó mo­dell­ként szol­gál, ugyan­ak­kor ön­ma­gá­ban hor­doz­za a prob­lé­ma­meg­ol­dás egy szé­les esz­köz­tá­rát, va­gyis fon­tos adap­tív funk­ci­ót lát el“ (Lewis 2006, 402).
Ezen sa­já­tos kul­tu­rá­lis min­ta köz­pon­ti mag­ja az al­ter­na­tív ér­té­kek rend­sze­ré­re, il­let­ve az ezek­ből le­ve­zet­he­tő cse­lek­vés­min­ták­ra épül, és mint ilyen, a ben­ne részt ve­vők szá­má­ra adott hely­zet­ben biz­to­sí­ta­ni tud­ja a meg­élést (vagy egy­ál­ta­lán a túl­élést) és a helyt­ál­lást is, más­részt vi­szont le­he­tet­len­né te­szi szá­muk­ra a több­sé­gi tár­sa­da­lom struk­tú­rá­i­ba va­ló in­teg­rá­ló­dást. Az ilyen kö­zeg­ben élő em­be­rek nem ké­pe­sek „meg­ra­gad­ni az esélyt“, hogy vál­toz­tas­sa­nak élet­vi­te­lü­kön, ugyan­úgy, mint ahogy kép­te­le­nek ar­ra is, hogy él­je­nek az ál­la­mi vagy ma­gán­szer­ve­ze­tek ál­tal lét­re­ho­zott prog­ra­mok ad­ta le­he­tő­sé­gek­kel. Ha te­hát egy pon­ton meg­ho­no­so­dik a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak mo­dell­je, va­gyis egy adott kö­zös­ség al­kal­maz­kod­ni kezd a tar­tós szegényséhez, egy hos­szú­tá­vú ten­den­cia ala­kul ki, va­gyis ez a mo­dell rep­ro­du­ká­lód­ni – csa­lá­don be­lül örök­lőd­ni – fog, így a kö­vet­ke­ző nem­ze­dék már ele­ve eb­ben a kul­tu­rá­lis kö­zeg­ben fog szo­ci­a­li­zá­lód­ni.
Az itt vizs­gált kul­tu­rá­lis rend­szer leg­főbb sa­já­tos­sá­ga­i­ként az aláb­bi­a­kat szok­ták em­lí­te­ni: az ál­la­mi szer­vek és hi­va­ta­lok irán­ti bi­zal­mat­lan­ság, a min­de­nek­előtt a szű­kebb (vagy akár tá­gabb) ér­te­lem­ben vett csa­lád­ra kor­lá­to­zó­dó szo­li­da­ri­tás, a foly­ton a je­len­re irá­nyu­ló és csak­is a je­len­ből épít­ke­ző élet­vi­tel, a va­gyon hi­á­nya, a tár­gyak új­ra­hasz­no­sí­tá­sá­ra és a ma­gas ka­ma­tok mel­let­ti   hi­te­le­zés­re ala­pu­ló öko­nó­mi­ai rend­szer, a szo­ci­á­lis pa­to­ló­gi­ák­ra va­ló haj­la­mos­ság, va­la­mint azok magas­fo­kú to­le­rá­lá­sa, az el­ső sze­xu­á­lis ta­pasz­ta­la­tok ko­rai meg­szer­zé­se és a ma­gas szü­le­té­si arány­szám. Ezen kí­vül az itt élők­re jel­lem­ző a gya­ko­ri re­zig­nált­ság, a fa­ta­lis­ta be­le­tö­rő­dés ér­ze­te, a fér­fi­ak ese­té­ben a gyen­ge ön­be­csü­lés, amely nem rit­kán nagy­zo­lás­ban vagy akár a sa­ját fér­fi­as­sá­guk fi­tog­ta­tá­sá­ban mu­tat­ko­zik meg. Gya­ko­ri­ak to­váb­bá az olyan csa­lá­dok/ház­tar­tá­sok is, ame­lyek­ben a csa­lád min­den­na­pi éle­te fő­képp a nők mun­ká­já­tól függ, és ahol nem rit­ka, hogy a fel­nőtt, nős fér­fi szá­má­ra az anya ál­tal ve­ze­tett ház­tar­tás je­len­ti az iga­zi ott­hont.

***

Ha a fent vá­zolt szo­ci­ál­öko­nó­mi­ai ál­ta­lá­nos­sá­go­kat ös­­sze­ha­son­lít­juk a konk­rét hely­ze­tek mu­ta­tó­i­val, il­let­ve az­zal az élet­vi­te­li mód­dal, amely a „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak több­sé­gé­re jel­lem­ző, vi­lá­go­san megállíptható: a „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak túl­nyo­mó több­sé­gé­re, azok szo­kás­min­tá­i­ra, va­la­mint a sze­gény­ség kul­tu­rá­já­ra vo­nat­ko­zó tu­do­má­nyos vizs­gá­lat szük­sé­ges és le­gi­tim.

V. 2. A. A ro­mák és a sze­gény­ség kul­tú­rá­ja

A „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak szo­kás­min­tá­i­ra két alap­ve­tő kon­cep­ció men­tén te­kint­he­tünk: vagy ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra­ként (eset­leg an­nak re­lik­tu­ma­i­ként) vagy pe­dig a sze­gény­ség kul­tú­rá­ja­ként ér­tel­mez­zük azo­kat. En­nek meg­fe­le­lő­en a tár­gyalt kö­zeg la­kói is vagy a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra vagy pe­dig a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak hor­do­zói. Me­to­do­ló­gi­ai szem­pont­ok­ból vi­szont nem je­lent­he­tő ki, hogy ro­mák­ról (te­hát a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra hor­do­zó­i­ról) és egyút­tal a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak ré­sze­se­i­ről is szó len­ne. Va­gyis amen­­nyi­ben a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­ról és an­nak hor­do­zó­i­ról be­szé­lünk, a kon­cep­tu­á­lis te­ret így ki­je­löl­ve fo­gal­mi­lag már ele­ve ki­zár­juk a ro­má­kat mint tár­sa­dal­mi cso­por­tot.
Mit ér­tünk azon­ban a fent em­lí­tett szo­kás­min­ták vagy ele­mek alatt? A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra és a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak egyes sa­já­tos vo­ná­sai meg­egyez­nek (ma­gas szü­le­té­si arány­szám, az ál­la­mi in­téz­mé­nyek irán­ti bi­zal­mat­lan­ság, a je­len­re irá­nyu­ló és ab­ból épít­ke­ző élet­vi­tel, ott­ho­ni fér­fi­erő­szak a nő­vel szem­ben, a ma­gán­tu­laj­don hi­á­nya, a va­gyon, a pénz és az éle­lem meg­osz­tá­sa, ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű köl­csö­nös­ség el­ve szé­les (csa­lá­di) kör­ben, a kü­lön­fé­le szo­ci­á­lis rend­el­le­nes­sé­gek irán­ti to­le­ran­cia). Va­gyis min­den egyes eset­ben, csak­úgy mint ál­ta­lá­no­san is, le­he­tet­len vég­ér­vé­nye­sen ki­je­len­te­ni, hogy a fen­ti ele­mek vagy min­ták va­jon a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra vagy a sze­gény­ség kul­tú­ráj­nak jel­lem­ző je­gyei-e; a va­ló­ság­ban ugyan­is egyik fo­ga­lom­hoz sem köt­he­tő­ek, és a prob­lé­ma lé­nye­ge épp ezen a pon­ton ke­re­sen­dő. Ezek a vo­ná­sok ugyan­is, akár mint a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra, akár mint a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak je­gyei mint olya­nok, min­dig csak egy-egy de­fi­ní­ció vég­ter­mé­ke­ként lé­tez­het­nek.

V. 3. In­ter­mez­zo – a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra ma­rad­vá­nyai vs. a sze­gény­ség kul­tú­rá­ja

Az ún. „ro­ma gettókra“ jel­lem­ző bű­nö­zés (eset­le­ges) oka­it vizs­gál­va ed­dig két el­té­rő in­ter­p­re­tá­ci­ós sé­mát mu­tat­tunk be. Az el­ső mo­dell alap­ján a tár­gyalt ro­ma kö­zös­sé­gek olyan he­lyek­ként ér­tel­mez­he­tő­ek, ahol má­ig fel­lel­he­tő a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra (még ak­kor is, ha egy sor kül­ső ha­tás éri). A má­so­dik el­mé­let úgy kö­ze­lít a prob­lé­má­hoz, hogy az érin­tett kö­zös­sé­gek la­kó­i­ra mint a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak hor­do­zó­i­ra te­kint. A két meg­kö­ze­lí­tés­mód egy lé­nye­ges moz­za­nat­ban kü­lön­bö­zik: az el­ső mo­dell a vizs­gált je­len­sé­get egy sa­já­tos ha­gyo­mány­ként ír­ja le, míg a má­sik egy­faj­ta adap­tá­ció ered­mé­nye­kép­pen te­kint rá.
No­ha a két szem­lé­let­mód nem ál­lít­ha­tó pár­ba bi­zo­nyos kon­cep­tu­á­lis ne­héz­sé­gek fel­me­rü­lé­se nél­kül, a vizs­gált je­len­ség szem­pont­já­ból ez nem fel­tét­le­nül je­lent prob­lé­mát. A két kon­cep­ció ugyan­is szer­ve­sen kap­cso­ló­dik egy­más­hoz, így a fel­me­rü­lő ket­tős­ség in­kább je­lent­het előnyt mint prob­lé­mát.

V. 4. A sze­gény­ség kul­tú­rá­ja és a kri­mi­na­li­tás

A „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak szá­má­ra több szem­pont­ból előny­te­len a le­gá­lis mun­ka­vál­la­lás. Az ilyen mun­ká­bó szár­ma­zó fi­ze­tés mel­lett ugyan­is a csa­lád el­esik a szo­ci­á­lis se­gé­lyek­től, más­részt pe­dig az itt la­kók kö­zül so­kak­nak ele­ve adós­sá­ga­ik van­nak (köz­le­ke­dé­si bír­sá­gok, lo­pás utá­ni bün­te­té­sek, tar­tás­díj nem­fi­ze­té­se utá­ni hát­ra­lé­kok, kü­lön­fé­le köl­csö­nök­ből szár­ma­zó adós­sá­gok stb.). Ilyen eset­ben a meg­ke­re­sett bért azon­na­li le­vo­ná­sok ter­hel­nék, és ter­he­lik is, mint ahogy az érin­tett kö­zös­sé­gek­ben egy ak­tu­á­lis és nem is­me­ret­len prob­lé­má­ról van szó. Egy-egy csa­lád jö­ve­del­me ez­ál­tal sok­kal ki­seb­bé vál­na a ko­ráb­bi, jut­ta­tá­sok­ból szár­ma­zó be­vé­tel­hez ké­pest. Eb­ből ki­fo­lyó­lag a „ro­ma gettók“ la­kó­i­nak több­sé­ge     szá­má­ra jár­ha­tó utat, konk­rét al­ter­na­tí­vát je­lent a szo­ci­á­lis se­gé­lyek­től füg­gő élet­vi­tel. Va­gyis az ilyen, sa­já­tos ese­tek­ben a szo­ci­á­lis jut­ta­tá­sok­tól va­ló füg­gő vi­szonyt nem fel­tét­le­nül és­­sze­rű és ér­tel­mes le­küz­de­ni (vö. Kono­pá­sek 1998, 102, ill. 101).
Ugyan­ak­kor, mi­vel a se­gé­lyek­ből szár­ma­zó ös­­szeg vi­szony­lag ala­csony, az adott sze­mé­lyek nem rit­kán mel­lék­jö­ve­del­mek után néz­nek, ame­lyek sok eset­ben fe­ke­te­mun­ká­ból szár­maz­nak. Ah­hoz vi­szont, hogy a hely­ze­tet tel­jes egé­szé­ben meg­ért­sük, nem árt, ha új­ra fei­dézzük a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak pers­pek­tí­vá­ját, va­gyis az érin­tett sze­mé­lyek ilyen­faj­ta ak­ti­vi­tá­sa­it mint adap­tá­ci­ós stra­té­gi­á­kat vizs­gál­juk.
A sze­gény­ség kul­tú­rá­já­ban szo­ci­a­li­zá­ló­dott egyé­nek szem­pont­já­ból kü­lö­nö­sen fon­tos an­nak a fel­is­me­ré­se, hogy a töbsé­gi tár­sa­da­lom sze­mé­ben ép­pen azok a cse­lek­vési és vi­sel­ke­dé­si min­ták szá­mí­ta­nak kri­mi­ná­lis­nak, va­gyis meg­ve­ten­dő­nek, ame­lyek egy ilyen zárt kö­zös­ség­ben, egy „ro­ma gettóban“ el­en­ged­he­tet­le­nek, mint­egy fenn­ma­ra­dá­si stra­té­gi­a­ként szol­gál­nak a meg­élés – és gyak­ran egy­ál­ta­lán a túl­élés – ér­de­ké­ben. Mind­ez ál­ta­lá­ban azért tör­té­nik, mert ezek a min­ták me­rő­ben el­tér­nek a töbsé­gi tár­sa­da­lom ál­tal el­fo­ga­dott nor­mák­tól.
A „ro­ma gettókon“ kí­vül olyan mo­rá­lis nor­mák és ér­ték­rend­be­li struk­tú­rák ho­no­sod­tak meg (még ha csu­pán nem be­tel­je­sült ide­á­lok szint­jén is), mint a „ne lopj“, „ne hazudj“, „ne csalj“ im­pe­ra­tí­vu­szai, ez­zel szem­ben a „gettóbeli“ élet szem­pont­já­ból ép­pen ezek a cse­lek­vés­min­ták azok, ame­lyek el­en­ged­he­tet­le­nek a fenn­ma­ra­dás és tar­tós meg­él­he­tés szem­pont­já­ból, il­let­ve ame­lyek­nek be­tar­tá­sa rend­kí­vü­li mó­don előny­te­len az ilyen zárt kö­zös­sé­gek la­kói szá­má­ra – ar­ról nem is be­szél­ve, hogy adott eset­ben az ilyen min­ták el­fo­ga­dá­sa a kö­zös­sé­gen be­lül szank­ci­ók­hoz ve­zet­het (pl. szü­lők, ro­ko­nok, ba­rá­tok irá­nyá­ból). Va­gyis: a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak ke­re­tei közt élő egyé­nek, ha be akar­ják biz­to­sí­ta­ni meg­él­he­té­sü­ket, egy­sze­rű­en nem kö­vet­he­tik a kö­zép­osz­tály ér­ték­be­li nor­má­it, mi­vel egy ilyen élet­vi­tel sok­kal több gya­kor­la­ti kár­ral jár­na, mint előn­­nyel.
A fent vá­zolt ös­­sze­füg­gé­sek szer­ke­ze­ti­leg szá­mos te­kin­tet­ben ha­son­lí­ta­nak a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra alap­ve­té­se­i­ből ki­in­du­ló mo­dell­hez. Mind­két eset­ben az te­kint­he­tő a kri­mi­na­li­tás­ra va­ló eset­le­ges haj­lam alap­ve­tő oká­nak (leg­alább­is a több­ség szem­pont­já­ból), hogy az érin­tett sze­mé­lyek nem oszt­ják a több­sé­gi tár­sa­da­lom ér­ték­rend­be­li nor­má­it. Ép­pen el­len­ke­ző­leg, el­té­rő ér­té­kek­hez tart­ják ma­gu­kat, ame­lyek nem­csak fo­ko­zat­be­li kü­lönb­sé­gek alap­ján, ha­nem gyak­ran elég ra­di­ká­lis mó­don tér­nek el a több­ség ál­tal el­fo­ga­dott ér­ték­rend­be­li min­ták­tól. Egy sa­já­tos tár­sa­dal­mi mo­dell­ről van te­hát szó, amely­nek egyik fő jel­leg­ze­tes­sé­ge, hogy az érin­tett cso­prt tag­jai nem érez­nek sem­mi­fé­le je­len­tő­sebb mo­rá­lis kö­tő­dést a töbsé­gi tár­sa­da­lom kép­vi­se­lői iránt. A több­sé­gi tár­sa­da­lom tag­ja­it ugyan­is nem tart­ják a sa­ját kö­zös­sé­gük tag­ja­i­nak. Ez azt is je­len­ti, hogy – eti­kai szem­pont­ból – gya­kor­la­ti­lag bár­mi­fé­le cse­lek­vés, vi­sel­ke­dés, ma­ga­tar­tás meg­en­ged­he­tő a több­sé­gi tár­sa­da­lom kép­vi­se­lő­i­vel szem­ben (il­let­ve, hogy az ilyen tí­pu­sú tet­tek­re a kö­zös­sé­gen be­lül sem­mi­fé­le eti­kai sza­bály, kor­lá­to­zás vagy szank­ció nem vo­nat­ko­zik). A ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra, va­la­mint a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak szem­lé­let­mód­ja köz­ti alap­ve­tő el­té­rés ab­ban rej­lik, hogy az előb­bi­nél a nor­mák és a cse­lek­vés­min­ták min­de­nek­előtt a ha­gyo­mány, a má­so­dik eset­ben pe­dig az adap­tá­ció de­ter­mi­nán­sai.

V. 4. A. Egy ki­ra­ga­dott gya­kor­la­ti pél­da: a nem fi­ze­tett vil­lany­szám­la egy kö­zös­sé­gen be­lül

Az előb­bi fe­je­zet zá­ró ré­szé­nek szem­lél­te­té­sé­hez kö­vet­kez­zék egy pél­da a gya­kor­lat­ból. Kép­zel­jünk el egy sze­mélyt, aki (hogy mi­lyen ok­ból, ez­út­tal ir­re­le­váns­nak te­kint­he­tő) egy nemfi­zetők szá­má­ra fenn­tar­tott át­me­ne­ti lak­hely­re köl­tö­zik be. Te­gyük fel, hogy a szál­lá­son sen­ki sem fi­zet az ára­mért (a konk­rét okok fel­tün­te­té­se is­mét el­hagy­ha­tó). Vi­szont mi­vel áram­ra min­den­ki­nek szük­sé­ge van, a la­kók (fe­ke­tén, az­az il­le­gá­li­san) a kö­zös he­lyi­sé­gek­ben be­ve­ze­tett há­ló­zat­ra kö­töt­ték ma­gu­kat. Em­be­rünk, aki egész éle­té­ben rend­sze­re­sen fi­zet­te szám­lá­it, el­ke­se­re­dé­sé­ben most azt mond­hat­ja: „Lé­hű­tő ban­da, ne cso­dál­kozz, ha ide ke­rül­tél, ha nem fi­zetsz. Én más va­gyok, egész éle­tem­ben fi­zet­tem, itt té­ve­dés­ből va­gyok és csu­pán ide­ig­le­ne­sen, és ami az ára­mot il­le­ti, ter­mé­sze­te­sen fi­zet­ni fogok.“ Vi­szont a hó­nap vé­gén, ami­kor a szám­la ren­de­zé­sé­re ke­rül a sor, ki­de­rül, hogy em­be­rünk két­sze­re­sen is fi­zet­ni kény­sze­rül. Egy­részt a sa­ját, tény­le­ges fo­gyasz­tá­sá­ért, más­részt vi­szont – ami­re nem szá­mí­tott – a kö­zös he­lyi­sé­gek után is, hi­szen az ott mért fo­gyasz­tást a la­kók szá­ma sze­rint egyen­lő rész­ben el­oszt­ják. A sa­ját, kü­lön vil­lany­óra és a tény­le­ges sze­mé­lyes fo­gyasz­tás rend­sze­res fi­ze­té­se (mint ahogy az a több­sé­gi tár­sa­da­lom­ban el­vár­ha­tó) eb­ben az eset­ben rend­kí­vül előny­te­len (leg­alább is a költ­sé­gek szem­pont­já­ból), rá­adá­sul a töb­bi­ek, a nemfi­zetők sze­mé­ben ne­vet­sé­ges gesz­tus­sá vá­lik. Eb­ben az eset­ben nyil­ván­va­ló, hogy ha em­be­rünk a kö­vet­ke­ző hó­nap ele­jén fel­szá­mol­ja sa­ját vil­lany­órá­ját és csat­la­ko­zik a kö­zös há­ló­zat­hoz, azt sem­mi­kép­pen sem a bűn­re va­ló eset­le­ges haj­la­ma mi­att, a több­ség iránt ér­zett győ­löletből vagy bár­mi alan­tas szán­dék­ból – ha­nem fe­let­tébb ra­ci­o­ná­lis, gaz­da­sá­gi meg­fon­to­lás­ból te­szi meg. Va­gyis nem más­ról van szó, mint adap­tá­ci­ó­ról.

Be­fe­je­zés

A fen­ti­ek­ben az ún. „romabűnözés“ vagy az ún. „ro­ma gettókban“ ta­pasz­tal­ha­tó bű­nö­zés le­het­sé­ges oka­it ku­tat­tuk két kü­lön­bö­ző pers­pek­tí­vá­ból. Az el­ső szem­lél­te­tő mo­dell alap­ve­té­se az volt, hogy a vizs­gált kö­zeg­re egy olyan hely­ként te­kin­tet­tünk, amely­ben má­ig él a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra (ter­mé­sze­te­sen bi­zo­nyos kül­ső kul­tu­rá­lis ha­tá­sok mel­lett). A má­sik kon­cep­ció alap­ján a vizs­gált kö­zeg la­kó­it a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak kép­vi­se­lő­i­ként ír­tuk le. Em­lí­tet­tük, hogy a két szem­pont kü­lön­bö­ző­sé­ge­i­nek egyik köz­pon­ti ele­me ab­ban áll, aho­gyan a két mo­dell a kö­ze­gen be­lü­li kri­mi­na­li­tás szfé­rá­ját ér­tel­me­zi. Míg az el­ső kon­cep­ció a kri­mi­na­li­tást egy­faj­ta sa­já­tos ha­gyo­mány­ból ve­ze­ti le, ad­dig a má­sik a kör­nye­zet­hez va­ló re­ak­ci­ót és min­de­nek­előtt adap­tá­ci­ót tart­ja a meg­ha­tá­ro­zó moz­za­nat­nak. Bár­ho­gyan is kö­ze­lít­sünk a prob­lé­má­hoz, a kö­vet­ke­ző alap­ve­tés min­den­kép­pen le­szö­gez­he­tő: az, hogy a vizs­gált kö­zeg la­kói úgy cse­lek­sze­nek, ahogy, sem­mi­kép­pen sem az ő rossz­in­du­la­tuk­ból ere­dez­tet­he­tő, ha­nem an­nak a kö­vet­kez­mé­nye, hogy az adott kö­ze­gen be­lül ez a faj­ta cse­lek­vés­min­ta szá­mít be­vált­nak és nor­má­lis­nak (és nem utol­só­sor­ban ezt a ma­ga­tar­tás­for­mát vár­ják el a kö­ze­gen be­lül má­sok is, egy­faj­ta szo­ci­á­lis kont­roll ke­re­te­in be­lül). Ál­ta­lá­no­sít­va el­mond­ha­tó, hogy a vizs­gált kö­ze­gen be­lül az ilyen vi­sel­ke­dés szá­mít az és­­sze­rű (és bi­zo­nyos fel­té­te­lek mel­lett) meg­ért­he­tő, lo­gi­kus – és nem utol­só sor­ban – elő­re­lát­ha­tó ma­ga­tar­tás­for­má­nak.
Azért is te­szünk er­ről em­lí­tést, hogy vi­lá­gos­sá vál­jék: a tár­gyalt kö­zeg­ben élő em­be­rek tet­te­it, vi­sel­ke­dé­sét er­köl­csi­leg el­íté­len­dő­nek, rom­lott­nak és zül­lött­nek ti­tu­lál­ni – mint ahogy az na­gyon gyak­ran meg­tör­té­nik – eny­hén fo­gal­maz­va is leg­alább ké­tes do­log. Más­fe­lől a tény, hogy a leg­töb­ben kö­zü­lünk, a több­sé­gi tár­sa­da­lom tag­jai kö­zül, töb­bé-ke­vés­bé az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott sza­bá­lyo­kat és nor­má­kat be­tart­va élünk, ko­ránt­sem er­köl­csi kva­li­tá­sunk va­la­mi­lyen lát­ha­tó bi­zo­nyí­té­ka (mint ahogy azt gyak­ran ér­tel­mez­ni szok­ták). Nem így van, ugyan­is cse­le­ke­de­te­ink azért olya­nok, ami­lye­nek, mi­vel egy­részt így let­tünk ne­vel­ve (va­gyis a ha­gyo­mány ál­tal meg­ha­tá­ro­zott), más­részt pe­dig mert ez szá­munk­ra  töb­bé-ke­vés­bé elő­nyös (adap­tá­ció ál­tal meg­ha­tá­ro­zott). Ugyan­ak­kor nyil­ván­va­ló, hogy ha mi egy a ma­gun­ké­tól nagy­mér­ték­ben el­té­rő ha­gyo­mány­ban ne­vel­ked­tünk vol­na (pl. egy „ha­gyo­má­nyos roma“ kul­tú­rá­ban) vagy egy tel­je­sen más, sa­já­tos kö­zeg­ben él­tünk vol­na (pl. egy szo­ci­á­li­san el­szi­ge­telt te­le­pü­lé­sen), ér­ték­ren­dünk, cse­lek­vés- és szo­kás­min­tá­ink is má­sok len­né­nek (még­pe­dig va­ló­szí­nű­leg na­gyon ha­son­ló­ak azok­hoz a je­gyek­hez, ame­lye­ket a ha­gyo­má­nyos ro­ma kul­tú­ra és a sze­gény­ség kul­tú­rá­já­nak vá­zo­lá­sa­kor is­mer­tet­tünk). Másszóval: ész­ben kell tar­ta­nunk, hogy az egyén csak na­gyon rit­kán ké­pes egy­ma­ga meg­vá­lasz­ta­ni és meg­ha­tá­roz­ni ál­ta­lá­nos nor­ma­rend­sze­rét, mely­ből az­tán ér­ték­rend­je és szo­kás­min­tái ered­nek (a „ro­ma gettók“ ese­té­ben ez rá­adá­sul fo­ko­zot­tan ér­vé­nyes). Az ún. „ro­ma bűnözés“ eset­le­ges oka­it ku­tat­va te­hát – töb­bek kö­zött – ar­ra is vi­lá­go­san rá­mu­tat­ha­tunk, hogy a fent vizs­gált je­len­sé­gek és sa­já­tos­sá­gok egy­ér­tel­mű­en egy­faj­ta kul­tu­rá­lis vagy szo­ci­á­lis szfé­rá­ba tar­toz­nak. Va­gyis ez a faj­ta kri­mi­na­li­tás sem­mi­kép­pen sem bi­o­ló­gi­a­i­lag meg­ha­tá­ro­zott (a „vé­rük­ben van“ min­ta alap­ján), ha­nem csak­is ös­­sze­tett szo­ci­a­li­zá­ci­ós me­cha­niz­mu­sok és ré­teg­ző­dé­sek függ­vé­nye­ként ala­kul ki és je­le­nik meg.

(Csanda Má­té for­dí­tá­sa)

Iro­da­lom

Berg­son, Hen­ri
1936    Dvojí pra­men mrav­nos­ti a náboženství. Praha: Jan Laichter.

Budilová, Lenka
2007    Cigán­ská pøí­bu­zen­ská skupina. Antro­po­lo­gic­ká perspektiva. In Sociál­ní rep­ro­duk­ce a integrace: ide­á­ly a me­ze. Eds. Petr Mareš – Ondøej Hofírek. Brno: Masa­ry­ko­va uni­ver­zi­ta a Mezi­ná­rod­ní poli­to­lo­gic­ký ústav, 203–221. p.

Fraser, Argus
1998    Cikáni. Praha: Nakla­da­tel­ství lido­vé noviny.

Frištenská, Hana – Víšek, Petr
2002    O Romech (na co jste se chtì­li zeptat), ma­nu­ál pro obce. Praha: VCVS. o.p.s.

Horváthová, Jana
1998    Základ­ní infor­ma­ce o dìji­nách a kul­tu­øe Romù. Praha: MŠMT.

Horváthová, Emí­lia
1964    Cigá­ni na Slovensku. Bratislava: Vyda­va­te¾­stvo Slo­ven­skej aka­dé­mie vied.

Hübschmannová, Mile­na
1970    Co je tzv. cikán­ská otázka? Socio­lo­gic­ký èaso­pis 2, 105–119. p.
1999    Nìko­lik poz­ná­mek k hod­no­tám Romù. In Romo­vé v ÈR. Praha: Socioklub, 16–66. p.

Jakoubek, Marek
2004    Romo­vé – konec (ne)jednoho mýtu. Trac­ta­tus Culturo(mo)logicus. Praha: Socioklub.

Konopásek, Zde­nìk
1998    Est­eti­ka sociál­ní­ho státu. O krizi repre­zen­ta­ce (ne­jen) sociál­ní­ho zabezpeèení. Praha: G plus G.

Kroeber, Alfred, L.
1963    The Natu­re of Culture. In Alfred L. Kroeber: Anthropology. Cul­tu­re Pet­terns and Processes. New York and Lon­don: A Harvest/HBJ Book, 60–130. p.

Leacock, Eleanor, B., ed.
1971    The Cul­tu­re of Poverty: A Critique. New York: Si­mon and Schuster.

Lewis, Oscar
1966    The Cul­tu­re of Poverty. Sci­en­ti­fic Ame­ri­can 215/4, 19–25. p.

Liégois, Jean-Pierre
1995    Rómovia, Cigáni, koèovníci. Bratislava: Aca­de­mia Istropolitana.

Linton, Ralph
1945    The Cul­tu­ral Bac­kground of Personality. New York: Appleton-Century-Crofts, INC.

Marušiaková, Jele­na
1988    Vza­hy medzi sku­pi­na­mi Cigánov. Slo­ven­ský náro­do­pis 36, 66–67. p.

Murdock, Ge­or­ge, P.
1969a    The Sci­en­ce of Culture. In Ge­or­ge P. Mur­dock Cul­tu­re and Society. Pitts­burgh: Uni­ver­si­ty of Pit­tsburhg Press, 61–77. p .
1969a    Fun­da­men­tal Cha­rac­te­ris­tic of Culture. In Ge­or­ge P. Mur­dock Cul­tu­re and Society. Pittsburg: Uni­ver­si­ty of Pit­tsburhg Press. 80–86, p.

Šúryová, Eva
2001    Rómo­via a kriminalita. Socio­ló­gia 33/5, 417–532. p.

Veèerka, Ka­zi­mír
1999    Romo­vé a sociál­ní patologie. In Romo­vé v ÈR. Praha: Socioklub, 417–446. p.

Identitás, nyelvhasználat és vallási élet

Zemplén megye szlovákságának egyéni imádságrepertoárja, imaalkalmai

A mai Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­nek a tö­rök há­bo­rúk okán el­nép­te­le­ne­dett vi­dé­ke­i­re a 17. szá­zad vé­gé­től mint­egy két év­szá­za­don át több hul­lám­ban, le­szi­vár­gás vagy szer­ve­zett te­le­pí­tés ré­vén ér­kez­tek a szlo­vá­kok, több nyelv­szi­ge­tet, töm­böt ki­ala­kít­va. Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gye te­rü­le­tén a szlo­vá­kok há­rom ki­sebb töm­böt al­kot­nak; egy cso­port­juk a Bükk­ben, egy to­váb­bi a Hegy­köz­ben, a har­ma­dik a Zemp­lé­ni-hegy­vi­dék bel­se­jé­ben, az er­dő­vi­dé­ken él.1
Ha a Zemp­lé­ni-hegy­ség te­rü­le­tét vizs­gál­juk, há­rom kul­túr­földraj­zi és nép­raj­zi öve­zet kü­lön­böz­tet­he­tő meg. Dé­len a Bod­rog­köz sík, ma­gyar la­kos­sá­gú te­rü­le­te fek­szik. A Hegy­al­ja la­kos­sá­ga már ve­gyes, a la­kos­ság ös­­sze­té­te­le azon­ban alap­ve­tő­en ma­gyar ma­radt (Filep 1975a). A sző­lő­kul­tú­rá­val bí­ró öve­zet mö­gött szlo­vák és rész­ben uk­rán ere­de­tű te­le­pü­lé­sek fog­lal­nak he­lyet. Ilyen a ma is uk­rán nyel­vi sa­já­tos­sá­got fel­mu­ta­tó Komlóska, Rudabányácska, ko­ráb­ban Mogyoróska.
A har­ma­dik kis­táj a Hegy­köz, pon­to­sab­ban aba­ú­ji Hegy­köz. Ez tu­laj­don­képp a Bóz­sva pa­tak víz­gyűj­tő te­rü­le­te Abaúj me­gyé­ben, Sá­tor­al­ja­új­hely­től észak­ra. Az Ár­pád-kor­ban szű­kebb szom­széd­sá­gá­val együtt a sá­ros­pa­ta­ki köz­pont­tal az er­dő­is­pán­sá­gok kö­zé tar­to­zott, majd to­váb­bi kö­zép­ko­ri tör­té­ne­té­ben a fü­zé­ri vár és ura­da­lom ját­szott sze­re­pet. Új­ko­ri fej­lő­dé­sé­nek meg­ha­tá­ro­zó­ja a füzér­rad­vá­nyi Kár­olyi ura­da­lom volt. Jó rész­ben kon­ti­nuus re­for­má­tus ma­gyar la­kos­sá­gát ma­gyar, szlo­vák, uk­rán (ru­szin) te­le­pí­té­sek egé­szí­tet­ték ki. Az ura­dal­mi te­rü­le­tek mi­att is kor­lá­to­zott pa­rasz­ti gaz­dál­ko­dá­sa ne­he­zen fej­lő­dött. Mind anya­gi, mind tár­sa­dal­mi és szel­le­mi kul­tú­rá­já­ban szá­mos ar­cha­i­kus vo­nást őr­zött meg (Filep 1975b).
Az el­ne­ve­zést ere­de­ti­leg a Pál­há­zá­tól észak­ra, Hol­ló­há­za, Fü­zér, Pusz­ta­fa­lu vo­na­lá­ig, te­hát nagy­já­ból a mai or­szág­ha­tá­rig hú­zó­dó hegy­kö­zi domb­sá­gi te­rü­let­re hasz­nál­ták, de az I. vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en fo­ko­za­to­san a Pál­há­zá­tól ke­let­re fek­vő te­rü­le­tek­re is ki­ter­jesz­tet­ték az el­ne­ve­zés ér­vé­nyes­sé­gét. Ezért má­ra el­ter­jedt a szű­kebb ér­te­lem­ben vett Hegy­köz te­rü­le­té­re a Felső-Hegyköz, az utóbb hoz­zá­ér­tett rész­re pe­dig az Alsó-Hegyköz el­ne­ve­zés.
A nép­raj­zi iro­da­lom is meg­kü­lön­böz­te­ti a szű­kebb és a tá­gabb ér­te­lem­ben vett kis­tá­ji el­ha­tá­ro­lást. Peter­csák Ti­va­dar ös­­sze­fog­la­lá­sa sze­rint a szű­ken vett Hegy­köz­höz tar­to­zó 15 köz­ség (Hol­ló­há­za, Fü­zér­kom­lós, Fü­zér, Pusz­ta­fa­lu, Nyí­ri, Filkeháza, Füzérkajata, Kis­bózs­va, Nagybózsva, Pálháza, Kis­hu­ta, Nagy­hu­ta, Füzérradvány, Ko­vács­vá­gás, Vá­gás­hu­ta) „a Bóz­sva pa­tak völ­gyé­ben és a kis pa­ta­kok men­tén, a he­gyek kö­zött, il­let­ve a he­gyek lá­bá­nál te­le­pült meg”, újab­ban azon­ban ide­szá­mít­ják „a Füzér­rad­vá­ny­tól dél­re eső, ke­let­re lej­tő és a Rony­va völ­gye fe­lé nyi­tott, eny­hén dom­bos sík­ság” te­le­pü­lé­se­it is. (Vilyvitány, Mikóháza, Fel­sőreg­mec és Alsóregmec, Széphalom, Rudabányácska). Meg­ál­la­pít­ja, hogy nap­ja­ink­ban az „újabb nép­raj­zi szak­iro­da­lom, de a vi­dék la­kos­sá­ga is ezt a tá­gabb el­ne­ve­zést hasz­nál­ja.” (Petercsák 1978, 5).2
A tér­ség szlo­vák fal­vai két cso­port­ban he­lyez­ked­nek el – nagy­já­ból a Zemp­lé­ni-hegy­ség hegy­lán­cai ál­tal el­vá­laszt­va. Az egyik cso­port a re­gé­ci Három­hu­ta né­ven is­mert Óhuta, Kö­zép­hu­ta és Új­hu­ta, a má­sik Vá­gás­hu­ta, Kis­hu­ta és Nagy­hu­ta. A Hegy­köz­nek az észa­ki ré­szén fek­szik Fü­zér, amely­nek szin­tén van szlo­vák la­kos­sá­ga, de egy igen ősi re­for­má­tus ma­gyar ré­te­ge is. Je­len­tős a szlo­vák ele­mek szá­ma Hol­ló­há­zán, va­la­mint Alsóreg­mecen.
Ál­ta­lá­nos­ság­ban el­mond­ha­tó, hogy a szlo­vák jel­leg el­ső­sor­ban ott őr­ző­dött meg, ahol a szlo­vák több­ség volt jel­lem­ző, ahol vi­szony­lag zárt kör­nye­zet­ben él­tek, il­let­ve ahol a szom­széd­ság­ban is vol­tak szlo­vák­lak­ta te­le­pü­lé­sek. Az la­kos­ság­cse­re és elő­ké­szí­té­se le­he­tő­sé­get adott a szlo­vák ku­ta­tók­nak az ál­la­po­tok jobb fel­tér­ké­pe­zé­sé­hez. Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gye szlo­vák, il­let­ve an­nak tar­tott te­le­pü­lé­se­it Jozef Štolc vet­te szám­ba. Zemp­lén­ből Háromhutát, Kis­hu­tát, Nagy­hu­tát, Vá­gás­hu­tát, Alsóregmecet, Fil­ke­há­zát és Ruda­bá­ny­ác­skát te­kin­ti szlo­vák­nak. Fü­zér­re sze­rin­te az újabb idők­ben ke­rül­tek szlo­vá­kok, csak­úgy, ahogy el­szi­ge­tel­ten né­hány to­váb­bi vá­ros­ba is be­szi­vá­rog­tak (Štolc 1949, 302. Idé­zi Krupa 1984, 186).
Deme De­zső 1950-es évek ele­ji gyűj­té­se­i­ben a Štolc ál­tal is szlo­vák­nak ne­ve­zett hely­sé­ge­ket tün­te­ti fel, de ide­so­rol­ja már Hol­ló­há­zát is. Szlo­vá­kul jól be­szé­lő kö­zös­ség­nek csak Vá­gás­hu­tát, Rudabányácskát, Kis- és Nagy­hu­tát em­lí­ti Zemp­lén­ből (Deme 1964, 10–13).
Balas­sa Iván a Föld­mű­ve­lés a Hegy­köz­ben cí­mű ta­nul­má­nyá­ban rész­ben szlo­vák fa­lu­nak mond­ja Hol­ló­há­zát és Filkeházát, ve­gyes la­kos­sá­gú­nak Szép­hal­mot és Mikó­há­zát (Balassa 1964, 7). Gunda Bé­la az 1970-es évek­ben szlo­vák te­le­pü­lés­ként Háromhutát, Nagy­hu­tát, Kis­hu­tát, Vá­gás­hu­tát ha­tá­roz­za meg a Zemp­lén­ben, ugyan­ak­kor je­len­tős szlo­vák né­pes­ség­ről szá­mol be Fü­zér, Hol­ló­há­za és Alsó­reg­mec vo­nat­ko­zá­sá­ban; Komlóskát, Ruda­bá­ny­ác­skát uk­rán nyel­vi sa­já­tos­sá­gú te­le­pü­lés­nek mond­ja.
A tör­té­nel­mi Zemp­lén vár­me­gye a szlovák–ruszin–magyar nyelv­te­rü­let ta­lál­ko­zá­si pont­ja, s a nyelv­ha­tár­ok a szá­za­dok fo­lya­mán sok­szor el­moz­dul­tak. A dél-zemp­lé­ni ré­gi­ó­ban a 17–18. szá­zad­tól je­len­tős a nem­ze­ti­sé­gek je­len­lé­te: szlo­vák, ru­szin, né­met te­le­pü­lé­sek jön­nek lét­re, il­let­ve meg­je­len­tek a ma­gyar több­sé­gű fal­vak­ban, me­ző­vá­ros­ok­ban is. A szláv la­kos­ság meg­te­le­pe­dé­se a hegy­kö­zi és a hegy­sé­gi te­rü­le­ten szá­mot­te­vő. Az ek­kor­tájt lét­re­jö­vő te­le­pü­lé­sek sa­já­tos ar­cu­la­tu­kat, nyel­vü­ket és kul­tú­rá­ju­kat a 20. szá­zad de­re­ká­ig meg tud­ták őriz­ni, a hegy­al­jai szór­vá­nyok azon­ban be­ol­vad­tak a ma­gyar­ság­ba. A ma­gyar la­kos­ság a ru­szi­nok­ra és szlo­vá­kok­ra egy­aránt a tót nép­ne­vet hasz­nál­ta – s ugyan­ez­zel le­het ta­lál­koz­ni a nem­ze­ti­sé­gi­ek kö­ré­ben is. Emel­lett azon­ban meg­kü­lön­böz­te­tik a két né­pet, bár az azo­no­su­lás, „tu­dat-ös­­sze­mo­só­dás” (Ta­más 2003, 539) a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­től kezd­ve meg­je­le­nik a ru­szi­nok kö­ré­ben. Fő­ként a Hegy­köz ru­szin­sá­gá­ra igaz ez, ahol magyar–szlovák–ruszin ve­gyes la­kos­sá­gú te­le­pü­lé­sek ala­kul­tak ki a 18. szá­zad­ban: a 19. szá­zad vé­gé­re már csak ma­gya­rok és szlo­vá­kok ma­rad­tak, a ru­szi­nok el­szlo­vá­ko­sod­tak. A fo­lya­mat foly­ta­tó­dott a 20. szá­zad­ban és a vi­dék ru­szin és szlo­vák né­pes­ség éle­te még job­ban ös­­sze­fo­nó­dott (Gunda 1976, 33).
Dol­go­za­tom­ban a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák­ság egy ki­sebb cso­port­já­ban, a Zemp­lé­ni-hegy­ség kör­nyé­ké­nek szlo­vák fal­va­i­ban vizs­gá­lom val­lá­si éle­tük jel­lem­ző­it. Je­len írás szak­dol­go­za­tom (Fil­kó 2009) ta­nul­sá­ga­i­nak egy ré­szét fog­lal­ja ös­­sze; fő­ként az egyé­ni val­lás­gya­kor­lat és ima­re­per­to­ár kér­dés­kö­ré­ből ki­in­dul­va elem­zem az iden­ti­tás, a nyelv­hasz­ná­lat és val­lá­si élet kap­cso­ló­dá­si pont­ja­it.
A tér­ség­ben nép­raj­zi gyűj­té­sen há­rom al­ka­lom­mal jár­tam: 2007 no­vem­be­ré­ben, 2008 au­gusz­tu­sá­ban és 2008 no­vem­be­ré­ben. A há­rom gyűj­tő­út so­rán Háromhutát, Kis­hu­tát, Nagy­hu­tát, Vá­gás­hu­tát, Alsóregmecet, Mikó­há­zát és Ruda­bá­ny­ác­skát ke­res­tem fel.
Az ál­ta­lam ku­ta­tott vi­dé­ket egy, Pál­há­zá­nál hú­zott kép­ze­let­be­li vo­nal­tól dél­re el­he­lyez­ke­dő, nagy­já­ból Sá­tor­al­ja­új­hely vo­na­lá­ig el­he­lyez­ke­dő te­rü­let te­le­pü­lé­sei al­kot­ják. Köz­tük ket­tő a tör­té­ne­ti Zemp­lén vár­me­gyé­hez tar­to­zott (Háromhuta, Rudabányácska), a töb­bi ere­de­ti­leg aba­ú­ji kö­tő­dé­sű. Ruda­bá­ny­ác­skát a szak­iro­da­lom egy ré­sze a Hegy­al­já­hoz so­rol­ja, Peter­csák Ti­va­dar azon­ban már a Hegy­köz­höz tar­to­zó­nak vé­li. Ma­gam is úgy vé­lem, a kis­te­le­pü­lést, mely 1981-től Sá­tor­al­ja­új­hely köz­igaz­ga­tá­si te­rü­le­té­hez tar­to­zik, ki­épült kap­cso­lat­rend­sze­re – ki­ra­ga­dott pél­dá­val él­ve, csu­pán csak temp­lom­bú­csús ha­gyo­má­nya­it em­lít­ve –, a hegy­kö­zi fal­vak­hoz kö­ti. Ha­son­ló­an ket­tős a Három­hu­ta meg­íté­lé­se is. Föld­raj­zi­lag két­ség sem fér hegy­al­jai vol­tá­hoz, de mi­vel akad­nak el­té­rő vé­le­mé­nyek, így in­do­kolt­nak ér­zem, hogy a töb­bi hu­ta-te­le­pü­lés­sel ha­son­ló ere­de­te, ter­mé­sze­ti vi­szo­nyai, la­ko­sai élet­kö­rül­mé­nyei okán ne húz­zunk erő­tel­jes ha­tárt, a kis fa­lut le­vá­laszt­va. Vé­le­mé­nyem sze­rint, csat­la­koz­va Gyi­vic­sán An­na meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz, a ha­gyo­má­nyos kul­tú­ra tá­ji ta­golt­sá­gá­nak a szub­jek­tív té­nye­zők, a kö­zös­ség kul­tu­rá­lis iden­ti­tá­sa, il­let­ve et­ni­kai- és szár­ma­zás­tu­da­ta is hor­do­zó­ja le­het (Gyivicsán 2001, 226).

A tér­ség szlo­vák­sá­gá­nak tör­té­ne­te és főbb nép­raj­zi jel­lem­zői

A szlo­vá­kok és a ru­szi­nok leg­ko­ráb­bi zemp­lé­ni meg­je­le­né­se a 17. szá­zad­ra te­he­tő. A vi­dék 17–18. szá­za­di el­nép­te­le­ne­dé­se – mely­nek okát el­ső­sor­ban a kü­lön­fé­le ha­di ese­mé­nyek­ben (tö­rök el­le­ni harc, Rá­kó­czi­-sza­bad­ság­harc), a pes­tis­jár­vá­nyok­ban és az el­sze­gé­nye­dés­ben lát­hat­juk – kö­vet­kez­té­ben tö­me­ges­sé vált az em­lí­tett két nép­cso­port be­ván­dor­lá­sa. Bi­zo­nyos kul­mi­ná­ció lát­ha­tó 1711 és az 1740-as évek közt, de az ezt kö­ve­tő év­ti­ze­dek­ben is fo­lya­ma­tos­nak te­kint­he­tő.
A 18–19. szá­zad ös­­sze­írá­sai és sta­tisz­ti­kái vi­szony­lag pon­tos ké­pet nyúj­ta­nak a le­ván­dor­lás folyamatáról,3 azon­ban az egyes te­le­pü­lé­sek ös­­sze­té­te­lé­vel kap­cso­lat­ban több eset­ben el­lent­mon­dá­sos ada­tok­kal szol­gál­nak, fő­ként a szlo­vák és a ru­szin ele­mek elkülönítésében.4
A cseh­szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re-egyez­mény a tér­ség éle­tét rend­kí­vül erő­sen be­fo­lyá­sol­ta, hi­szen kö­vet­kez­té­ben az it­te­ni szlo­vák­ság lé­lek­szá­ma je­len­tő­sen meg­csap­pant. Szin­te mind­egyik adat­köz­lőm ki­emel­te, ez volt az az ese­mény, mely a leg­job­ban meg­rop­pan­tot­ta fa­lu­ja éle­tét, s ak­kor kez­dő­dött azok né­pes­sé­gé­nek csök­ke­né­se.
Az 1946. feb­ru­ár 27-én alá­írt szer­ző­dés ér­tel­mé­ben amen­­nyi ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák je­lent­ke­zik ön­ként át­te­le­pü­lés­re, a cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok an­­nyi ma­gyart tá­vo­lít­hat­nak el. A cseh­szlo­vák kor­mány­nak jo­gá­ban állt kü­lön­bi­zott­sá­got kül­de­ni Ma­gyar­or­szág­ra az át­te­le­pü­lés pro­pa­gá­lá­sá­ra, s e bi­zott­sá­gok tag­jai sza­ba­don mo­zog­hat­tak, gyű­lé­se­ket tart­hat­tak szlo­vá­kul, min­den te­le­pü­lé­sen ket­tőt.
A szlo­vák fél szá­má­ra az volt a leg­fon­to­sabb, hogy mi­nél több ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák át­te­le­pü­lőt tud­jon fel­mu­tat­ni, így ki­emel­ke­dő­en al­kal­mas te­rep­nek bi­zo­nyul­tak a Zemp­lé­ni-hegy­ség fal­vai, ahol a ter­mé­sze­ti vi­szo­nyok nem olyan ked­ve­ző­ek, nincs ele­gen­dő föld, mun­ka­le­he­tő­ség, és zsú­fol­tan lak­tak az em­be­rek. Itt fő­ként gaz­da­sá­gi ígé­re­tek­kel le­he­tett a la­ko­sok ér­dek­lő­dé­sét fel­kel­te­ni, s rá­be­szél­ni őket az át­te­le­pü­lés­re. Ahogy egy adat­köz­lőm me­sél­te: „So­kan el­men­tek, mert szeg­ínyek vol­tak. Igen sok­nak nem volt há­za, meg ket­ten-hár­man is lak­tak egy ház­ba, ugye azok mind men­tek, hogy va­la­hogy. És se­ho­va, hogy no, ak­ko­ri­ba le­he­tett vol­na, mert hát aki­nek nincs pén­ze, nem in­dul­hat se­ho­va. In­dul­hat va­la­ho­va, hogy há­zat ve­gyen vagy va­la­mi? Nem ad­nak se­hol in­gyen.” (Cs. Józ­sef­né B. Er­zsé­bet, Háromhuta, Óhuta).
Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gyé­ben a Cseh­szlo­vák Át­te­le­pí­té­si Bi­zott­ság­nak (CSÁB) két pro­pa­gan­da­kör­ze­te működött5 (G. Jakó – Hőgye 1995, 13), majd a me­gyé­ben há­rom szlo­vák ki­te­le­pí­té­si kör­ze­tet hoz­tak lét­re. A XII. kör­zet köz­pont­ja Sá­tor­al­ja­új­hely volt, 44 te­le­pü­lés tar­to­zott hoz­zá. Itt 2559-en je­lent­kez­tek, de so­kan vis­­sza­lép­tek, so­kan csa­ló­dot­tan szök­tek vis­­sza (Ta­más 2003, 541).
Ál­ta­lá­no­san el­mond­ha­tó, hogy a tér­ség kis fal­va­i­ban sok­kal in­kább le­het a la­kos­ság át­te­le­pü­lé­sé­ről, át­te­le­pí­té­sé­ről, mint la­kos­ság­cse­ré­ről be­szél­ni, hi­szen a te­le­pü­lé­sek­re nem ér­kez­tek be­te­le­pü­lők. A gaz­da­sá­gi okok­ból ki­fo­lyó­lag szin­te min­den na­gyobb csa­lád­ból ki­te­le­pül­tek. A ki­te­le­pü­lés ked­ve­zőt­le­nül ha­tott a fal­vak­ra, egy­részt je­len­tő­sen apasz­tot­ta lé­lek­szá­mu­kat, más­részt pe­dig fő­ként a fi­a­tal, mun­ka­ké­pes ko­rú la­kos­ság ment el.
Ahogy Ta­más Edit, Kom­ló­ska pél­dá­ján meg­jegy­zi: „Az újon­nan ki­ala­kult Szlo­vá­ki­á­hoz kö­tő­dés fo­koz­ta az iden­ti­tás­za­vart a te­le­pü­lé­sen. Tud­ják, hogy nem szlo­vá­kok, de most már, ha ke­res­nék is, ro­ko­ni szá­lon ke­res­nek kö­tő­dést, ami Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kö­ti őket.” (Ta­más 2003, 547). A la­kos­ság­cse­re je­len­tős né­pes­ség­vesz­te­sé­get je­len­tett a fal­vak éle­té­ben, ha­tá­sai má­ig érez­he­tő­ek, ugyan­ak­kor csa­lá­di kap­cso­la­tok ala­kul­tak olyan föld­raj­zi irá­nyok­ban, ame­lyek ko­ráb­ban nem lé­tez­tek, fel­erő­sít­ve ez­ál­tal a ru­szin-szlo­vák tu­dat-ös­­sze­mo­só­dás prob­lé­má­it (Ta­más 2003, 551).
A tér­ség tör­té­ne­té­ről tér­jünk most át az egyes te­le­pü­lé­sek­re, s azok nép­raj­zi jel­lem­ző­i­re. A te­le­pü­lé­sek pon­to­sabb tör­té­ne­tét nem is­mer­jük. Az min­den­eset­re tény, hogy Három­hu­ta és Nagyhuta-Vágáshuta te­rü­le­tén már az 1700-as évek el­ső fe­lé­ben szlo­vák üveg­fú­vó mun­ká­sok dol­goz­tak, akik­nek fa­lu­sze­rű te­le­pü­lé­sei is vol­tak. Három­hu­tán ezek le­szár­ma­zot­tai – mint a csa­lád­ne­vek­ből meg­ál­la­pít­ha­tó – a mai na­pig is él­nek. A nyelv­já­rás szem­pont­já­ból vi­szony­lag je­len­tős kü­lönb­sé­ge­ket ta­lá­lunk. Alsóregmec, Fü­zér nyelv­já­rá­sa jel­leg­ze­te­sen ke­le­ti szlo­vák (zemp­lé­ni). Háromhuta, Nagyhuta–Vágáshuta in­kább a sárosi–szepesi, de fő­leg a gömöri nyelv­já­rás­sal tart kap­cso­la­tot.
Az üveg­hu­ták mű­kö­dé­se Három­hu­tán a 20. szá­zad ele­jén, Nagy­hu­tán és kör­nyé­kén már ko­ráb­ban meg­szűnt. A két szlo­vák fa­lu­cso­port­ban a meg­él­he­té­si le­he­tő­sé­gek kü­lön­bö­ző irány­ban ala­kul­tak. Három­hu­tán az er­dei mun­ka lett a meg­él­he­tés alap­ja. A szlo­vá­kok vas­úti talp­fá­kat és me­ző­gaz­da­sá­gi esz­kö­zö­ket ké­szí­tet­tek, ame­lye­ket le­vit­tek az Al­föld fe­lé is. Az ura­da­lom­nak, de sa­ját ma­guk­nak is sze­net éget­tek, majd ez­zel is le­fu­va­roz­tak egé­szen Nyír­egy­há­za vi­dé­ké­ig. Nagy­hu­tán, Kis­hu­tán és Vá­gás­hu­tán ki­ala­kult a ván­dor ab­la­kos és dró­tos mes­ter­ség. Az egész Ti­szán­túl kb. Nagy­vá­rad, Deb­re­cen, Szol­nok vo­na­lá­ig volt az ab­la­ko­sok és a dró­to­sok ván­dor­lá­si te­rü­le­te. Az 1970-es évek­ben már csak két-há­rom öreg fog­lal­ko­zott ez­zel a mes­ter­ség­gel. Gunda Bé­la sze­rint mind­két mes­ter­ség igen ré­gi Nagy­hu­tán és kör­nyé­kén. Az ab­la­kos­ság ha­tá­ro­zot­tan gömöri jel­le­gű, amit an­nak ter­mi­no­ló­gi­á­ja is bi­zo­nyít. A dró­tos­mes­ter­ség ese­té­ben is a leg­va­ló­szí­nűbb­nek az lát­szik, hogy már az el­ső te­le­pe­sek is­mer­ték. Fel­tű­nő, hogy ez a ván­dor­fog­lal­ko­zás a re­gé­ci Hu­ták­ban nem ala­kult ki (Gunda 1976, 34–35).
Mind­egyik Hu­tá­ra jel­lem­ző volt a kez­det­le­ges irt­vány­gaz­dál­ko­dá­son ala­pu­ló föld­mű­ve­lés, mely­ben igen nagy sze­re­pe volt az as­­szo­nyok­nak: szán­tot­tak, ve­tet­tek, sar­lóz­ták a ga­bo­nát és trá­gyáz­ták a föl­det. Ter­mé­sze­te­sen a föld­mű­ve­lés egé­szen alá­ren­delt sze­re­pet ját­szott, mun­ká­juk ered­mé­nyét a vad­disz­nók és a szar­va­sok rend­sze­rint tönk­re­tet­ték. A szlo­vák gaz­dák szo­mo­rú­an be­szé­lik mind­má­ig, hogy töb­bet fog­lal­koz­nak ve­te­mé­nye­ik vé­del­mé­vel, mint a ter­mény be­ta­ka­rí­tá­sá­val.
A hu­ták­ban a föld­mű­ve­lés mel­lett ki­ala­kult né­hány jel­leg­ze­tes fog­lal­ko­zás, pél­dá­ul az er­dei ter­mé­kek gyűj­té­se. Az er­dő­kön gyűj­tött so­mot, a gom­bát, a csip­ke­bo­gyót, ese­ten­ként mál­nát Sá­ros­pa­tak és Sá­tor­al­ja­új­hely pi­a­ca­i­ra vit­ték. So­ha­sem az or­szág­úton köz­le­ked­tek ilyen­kor, ha­nem kes­keny he­gyi ös­vé­nye­ken, me­lye­ket az idő­sek to­vább­ra is is­mer­nek. Eze­ket az ös­vé­nye­ket hasz­nál­ták a dró­to­sok és ab­la­ko­sok is, ha meg­in­dul­tak az Al­föld fe­lé. A fér­fi­ak és sok eset­ben az as­­szo­nyok le­jár­tak ara­tá­si és csép­lé­si mun­ká­ra a Bod­rog­köz­be. Az as­­szo­nyok több­nyi­re a hegy­al­jai ma­gyar sző­lős­gaz­dák­nál nap­szá­mos mun­kát vé­gez­tek, s emel­lett ős­­szel fel­ke­res­ték a Bod­rog­közt, ahol ken­der­tö­rés­sel, ti­lo­lás­sal né­mi ke­re­set­re tet­tek szert (Gunda 1976, 37).
Ös­­sze­fog­lal­va, a Három­hu­ta és Vágáshuta–Nagyhuta kü­lön-kü­lön­ál­ló et­ni­kai egy­ség, fog­lal­ko­zá­suk és nyelv­já­rá­suk kü­lö­ní­ti el őket egy­más­tól (Vö. Fügedi–Gregor–Király 1993). Egy­más­sal szem­ben is endo­gám vi­szony­ban van­nak. Anya­gi kul­tú­rá­juk, kü­lö­nö­sen épít­ke­zé­sük és gaz­dál­ko­dá­suk azon­ban azo­nos jel­le­gű. Úgy tű­nik, hogy mind­két te­le­pü­lé­si egy­ség rész­ben gömör-abaúji, rész­ben ke­let- és észak-zemp­lé­ni sa­já­tos­sá­go­kat mu­tat. Ami­kor a 18. szá­zad­ban új te­le­pü­lé­si he­lyük­re ke­rül­tek, a kör­nye­ző ma­gya­rok és uk­rá­nok kö­ré­ben fő­leg az anya­gi kul­tú­ra te­rén sok ha­son­ló­sá­got ta­lál­tak, és ez meg­kön­­nyí­tet­te be­il­lesz­ke­dé­sü­ket a Zemp­lé­ni-hegy­ség dé­li ré­szé­ben (Gunda 1976, 38).
El­mond­ha­tó, hogy az utób­bi negy­ven év so­rán a te­le­pü­lé­sek több­sé­ge lé­lek­szá­má­nak több mint fe­lét ve­szí­tet­te el. Az egyet­len ki­vé­tel Mikóháza, amely­re ma­gya­rá­za­tul vi­szony­la­go­san ked­ve­ző fek­vé­se szol­gál­hat: a Sá­tor­al­ja­új­hely­ből in­du­ló, egész Hegy­közt át­sze­lő fő­út­vo­nal men­tén ta­lál­ha­tó.

„Pe­dig min­den itt ma­rad, akár­men­­nyit harácsolnak.”7
A val­lá­si élet jel­lem­zői

A tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szá­gon a du­a­liz­mus ko­rá­ban Nyu­gat-Eu­ró­pá­hoz ké­pest a sze­ku­la­ri­zá­ció las­súbb üte­mű, ré­gi­ón­ként és fe­le­ke­ze­ten­ként, nem­ze­ti­sé­gen­ként és tár­sa­dal­mi ré­te­gen­ként el­té­rő mér­té­kű volt. A pol­gá­ri fej­lő­dés a sze­ku­la­ri­zá­ció ka­ta­li­zá­to­ra volt, de a tár­sa­da­lom ar­cha­i­kus vo­ná­sai ez­zel szem­ben ha­tot­tak, és a val­lá­si mo­tí­vu­mok kon­zer­vá­lá­sát tet­ték le­he­tő­vé. A pol­gá­ri át­ala­ku­lás­ban előbb­re já­ró ré­gi­ók és nem­ze­ti­sé­gek sze­ku­la­ri­zál­tab­bak – nem­ze­ti tö­rek­vé­se­ik köz­vet­len, po­li­ti­kai for­má­ban ér­vé­nye­sül­tek. Azon cso­por­tok pe­dig, me­lyek­re ez ke­vés­bé ér­vé­nyes, azok­nál ez val­lá­si-egy­há­zi ke­ret­ben va­ló­sul meg. A szlo­vá­kok a két cso­port közt át­me­ne­ti hely­zet­ben ta­lál­ha­tó­ak. Ál­ta­lá­no­san el­mond­ha­tó, hogy a nem­ze­ti lét, a nem­ze­ti iden­ti­tás, ön­meg­va­ló­sí­tás, ön­ki­fe­je­zés, sok eset­ben az ön­ér­tel­me­zés adek­vát for­má­já­vá vált az egy­ház és a val­lás eb­ben az idő­szak­ban (Ger­gely 2008, 15).
Az 1867 után a val­lás­sza­bad­ság és az alap­ve­tő em­be­ri sza­bad­ság­jog­ok ko­di­fi­ká­lá­sa is meg­tör­tént. A nem­ze­ti­sé­gi tör­vény kü­lönb­sé­get tett a ma­gyar ál­lam­nyelv és az egy­há­zi ha­tó­sá­gok nyelv­hasz­ná­la­ta kö­zött; ez utób­bi nem azo­nos a li­tur­gia nyel­vé­vel.
A tri­a­no­ni Ma­gyar­or­szá­gon a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött jel­lem­ző­en a né­met és a szlo­vák anya­nyel­vű ka­to­li­ku­sok ma­ra­dék­ta­la­nul azo­no­sul­tak a ma­gyar nem­ze­ti tö­rek­vé­sek­kel, il­lesz­ked­tek a tár­sa­da­lom­ba (Ger­gely 2008, 20).
A min­den­na­pi val­lá­si élet­re gya­ko­rolt ha­tá­sa mi­att nem hagy­ha­tó­ak fi­gyel­men kí­vül a II. Va­ti­ká­ni Zsi­nat dön­té­sei. A nagy hor­de­re­jű egy­há­zi ta­nács­ko­zás nem­csak a ka­to­li­kus egy­ház bel­ső éle­té­re gya­ko­rolt ma­ra­dan­dó ha­tást: a XXIII. Já­nos pá­pa ál­tal el­in­dí­tott aggi­or­na­men­to ré­vén új ala­pok­ra he­lye­ző­dött az egy­ház­nak a mo­dern vi­lág­hoz va­ló vi­szo­nyu­lá­sa is (Fejérdy 2008, 211).
A 17. szá­zad vé­gén és a 18. szá­zad fo­lya­mán a mai Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén lét­re­jött szlo­vák nyelv­szi­ge­tek la­kos­sá­ga fe­le­ke­ze­ti­leg is meg­osz­lott. A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok több mint két­har­ma­da evan­gé­li­kus, és ke­ve­sebb mint har­ma­da ró­mai ka­to­li­kus. Raj­tuk kí­vül ta­lál­ha­tó­ak to­váb­bá gö­rög ka­to­li­ku­sok; né­hány evan­gé­li­kus szlo­vák te­le­pü­lé­sen na­gyobb szám­ban él­nek bap­tis­ták, a pi­li­si ka­to­li­kus szlo­vá­kok közt pe­dig ad­ven­tis­ta kö­zös­sé­gek is (Gyivicsán 2000, 30).
Fé­nyes Elek 1830-ból szár­ma­zó adat­so­rá­nak ta­nul­sá­ga­it le­von­va a tel­jes tis­zá­nin­ne­ni ré­gió val­lá­si meg­osz­lá­sá­ról el­mond­ha­tó, hogy a ka­to­li­ku­sok túl­sú­lya szem­be­tű­nő: a la­kos­ság 42%-a en­nek ró­mai vál­to­za­tát kö­vet­te (760 ezer fő). A sor­ban 28 %-kal (500 ezer) a kö­vet­ke­ző a gö­rög ka­to­li­kus­ság; s együtt a két fe­le­ke­zet dön­tő több­sé­get al­kot (70% 1,26 mil­lió). El­mond­ha­tó, hogy nem­ze­ti­sé­gi szem­pont­ból egyik fe­le­ke­zet sem egy­sé­ges: a ró­mai ka­to­li­kus hi­tű­ek közt a ma­gya­ro­kon kí­vül szlo­vá­kok, né­me­tek is vol­tak, a gö­rög ka­to­li­ku­sok pe­dig rész­ben ru­szi­nok, szlo­vá­kok (Csor­ba 1984, 24–25).

A ró­mai ka­to­li­kus la­kos­sá­gú te­le­pü­lé­sek mind­egyi­ke az Eg­ri egy­ház­me­gye, s azon be­lül a Zemp­lé­ni fő­es­pe­res­ség és a Sá­ros­pa­ta­ki ke­rü­let fenn­ha­tó­sá­ga alá tar­to­zik.
Az gö­rög ka­to­li­kus egy­ház­szer­ve­zet mai ar­cu­la­ta Tri­a­non után ala­kult ki. A haj­dú­do­ro­gi gö­rög ka­to­li­kus egy­ház­me­gye 75 plé­bá­ni­á­ja Ro­má­ni­á­nak, 4 pe­dig Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ju­tott. Az eper­je­si és a mun­ká­csi egy­ház­me­gyék itt ma­radt 20, il­let­ve 1 plé­bá­ni­á­ja (Rudabányácska) ószláv li­tur­gi­á­jú volt, ezért eze­ket a Szent­szék nem csa­tol­ta a haj­dú­do­ro­gi püs­pök­ség­hez, ha­nem 1924-ben meg­szer­vez­te a ré­szük­re – a pa­pok és hí­vek til­ta­ko­zá­sa el­le­né­re – a mis­kol­ci apos­to­li kor­mány­zó­sá­got a le­mon­da­tott mun­ká­csi püs­pök, Papp An­tal ve­ze­té­sé­vel, aki így cím­ze­tes ér­sek lett, de a gya­kor­lat­ban me­gyés­püs­pö­ki jo­gok­kal ren­del­ke­zett. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után, több más vál­toz­ta­tás mel­lett a ruda­bá­ny­ác­skai pa­ró­ki­át vé­gül a Szent­szék a haj­dú­do­ro­gi egy­ház­me­gyé­hez csa­tol­ta (Se­bők 1991, 66–67. Vö. Piri­gyi 1990, II: 83. sk.).
A je­len­le­gi ál­la­pot sze­rint az ál­ta­lam ku­ta­tott há­rom, túl­nyo­mó­részt gö­rög ka­to­li­kus val­lá­sú fa­lu kö­zül Ruda­bá­ny­ác­ska a Zemp­lé­ni hely­nök­ség, a Zemp­lé­ni fő­es­pe­res­ség és a Sá­tor­al­ja­új­he­lyi es­pe­re­si ke­rü­let fenn­ha­tó­sá­ga alá, Alsó­reg­mec és Mikó­há­za pe­dig a Mis­kol­ci apos­to­li exar­chá­tus, a Bor­so­di fő­es­pe­res­ség és az Aba­új­szán­tói es­pe­re­si ke­rü­let alá tartozik.9

„Már aka­do­zok. Ma­gam­mal viszem…”10
Az imád­ság. Egyé­ni ima­al­kal­mak, ima­re­per­to­á­rok

Mar­cel Mauss-t idéz­ve, „a val­lá­si je­len­sé­gek kö­zött na­gyon ke­vés van, ame­lyik már kí­vül­ről szem­lél­ve olyan köz­vet­le­nül élet­sze­rű, gaz­dag és bo­nyo­lult ké­pet nyúj­ta­na, mint az imád­ság” (Mauss 1971, 132). Az imád­ság­ban a szer­tar­tás egye­sül a hit­tel, s nem más, mint a szak­rá­lis dol­gok­kal szem­be­ni ma­ga­tar­tás és cse­lek­vés. Is­ten­hez for­dul, hogy be­fo­lyá­sol­ja őt; cse­lek­vés és gon­do­lat egye­sü­lé­se, me­lyek ugyan­ab­ban a val­lá­sos moz­za­nat­ban, ugyan­ab­ban az idő­ben fa­kad­nak föl. A tár­sa­dal­mi élet­nek nincs olyan szfé­rá­ja, ahol az imád­ság ne ját­szott vol­na va­la­mi­fé­le sze­re­pet, s bár az egyén el­mé­jé­ben re­a­li­zá­ló­dik, az imád­ság­nak tár­sa­dal­mi lé­te is van: az egyé­nen kí­vül, a szer­tar­tá­sok, a val­lá­si kon­ven­ci­ók szfé­rá­já­ban (Mauss 1971, 146–147).
Az imád­ság vizs­gá­la­ta azért is le­het fon­tos, mert ahogy Mauss meg­ál­la­pít­ja, „egyi­ke a leg­jobb je­lek­nek, ame­lyek mu­tat­ják egy val­lás elő­re­ha­la­dá­sát. Mert a fej­lő­dés egész fo­lya­mán az imád­ság sor­sa és a val­lás sor­sa szo­ro­san ös­­sze­függ.” (Mauss 1971, 135). Vé­le­mé­nyem sze­rint pont eb­ből ki­fo­lyó­lag, az imád­sá­gok vizs­gá­la­ta is hasz­nos ada­lé­kok­kal szol­gál­hat pél­dá­ul az as­­szi­mi­lá­ció je­len­sé­gé­nek vizs­gá­la­tá­hoz, az anya­nyel­vű val­lá­si élet vis­­sza­szo­ru­lá­sá­nak do­ku­men­tá­lá­sá­hoz.
A to­váb­bi­ak­ban el­ső­ként az egyé­ni ima­re­per­to­á­ro­kat, ima­al­kal­ma­kat ve­szem na­gyí­tó alá, s ugyan­itt kí­vá­nok a re­per­to­ár ala­kí­tó­i­ról, a ha­gyo­má­nyo­zás kü­lön­bö­ző csa­tor­ná­i­ról is szót ej­te­ni.
Az egyé­ni ima­al­kal­mak, imád­sá­gok kap­csán már elöl­já­ró­ban el­mond­ha­tó, nem raj­zol­ha­tó meg ál­ta­lá­no­san jel­lem­ző kép sem az imád­ko­zás szo­ká­sá­ról ma­gá­ról, de még szű­ken Zemp­lén­ről, az egyes fal­vak­ról sem. Az egyé­ni imád­ság vég­zé­se min­den eset­ben egyén­füg­gő­nek bi­zo­nyult, mely az egyé­ni be­ál­lí­tott­ság­tól, lel­kü­let­től, hit­től és szük­ség­től függ.
Az ima egy­részt a gon­dol­ko­dás, a lé­lek ki­ára­dá­sa, más­részt egy val­lás al­ko­tó­ré­sze. Mint­hogy al­ko­tó­ele­mei, a sza­vak ma­guk is haj­lé­ko­nyak, így még a hi­va­ta­los, ima­köny­vi, temp­lo­mi ima­szö­ve­gek­re is jel­lem­ző né­mi vál­to­za­tos­ság. Az egyén tu­laj­don­kép­pen sze­mé­lyes ér­zé­se­i­hez el­sa­já­tít egy nyel­vet, me­lyet nem ő ma­ga al­ko­tott; még a leg­egyé­nibb ima alap­ja is a val­lás, a szer­tar­tás­rend.
El­ső­ként az ima­re­per­to­ár ki­ala­ku­lá­sá­nak kér­dé­sét vizs­gál­va, há­rom csa­tor­na ál­la­pít­ha­tó meg:

a) Csa­lá­don be­lül, fel­me­nők­től; száj­ha­gyo­mány út­ján;
b) Hit­tan­órán, imád­sá­gos köny­vek­ből; írá­sos for­má­ban;
c) Kor­tár­sak­tól, akár ide­ge­nek­től, sok eset­ben írá­sos for­má­ban.
Az imád­sá­gok meg­is­me­ré­sé­nek min­den­képp el­sőd­le­ges for­rá­sa­ként kell meg­ha­tá­roz­ni a szü­lő­ket, nagy­szü­lő­ket – a tő­lük meg­is­mert ima­anyag ad­ja az ima­re­per­to­ár bá­zi­sát; gyak­ran az egyén éle­te vé­gé­ig eze­ket az imá­kat mond­ja, le­gyen az ar­cha­i­kus né­pi ima, vagy a val­lás alap­ve­tő imái – a Mi­atyánk, Üd­vöz­légy, Hi­szek­egy, Most se­gíts meg Má­ria, reg­ge­li és es­ti ima; gö­rög ka­to­li­ku­sok­nál leg­gyak­rab­ban a szo­ká­sos kez­det. Az egyé­ni ima­re­per­to­ár bő­ví­té­sét szol­gál­hat­ja az is­ko­lai hit­tan­óra, en­nek ha­tá­sát azon­ban vi­szony­lag ke­vés adat­köz­lőm em­lí­tet­te, an­nál töb­ben hasz­nál­nak ima­köny­vet – a ben­nük le­vő imá­kat sok eset­ben kí­vül­ről tud­ják. A kor­tár­sak­tól meg­is­mert imák át­adá­sá­nak hely­szí­nei rend­kí­vül vál­to­za­to­sak: al­kal­mat ad­hat­nak rá a fa­lu­si­ak ta­lál­ko­zá­sai, bú­csúk, de akár egy kór­há­zi kór­te­rem is.
A kór­há­zak kór­ter­me­i­ben va­ló egyé­ni vagy kö­zös, han­gos imád­ko­zás szo­ká­sá­nak rész­le­tes elem­zé­se to­váb­bi gyűj­tő­mun­kát igé­nyel: „és szok­tunk imád­koz­ni is együtt. Az­tán jött az or­vos vi­zit­re, és ak­kor mond­ja – csak int ne­künk, hogy imád­koz­zunk to­vább.” (B. Imré­né Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta). Jel­lem­ző tu­laj­don­sá­ga, hogy több, ese­ten­ként egy­más­tól nagy tá­vol­ság­ra le­vő te­le­pü­lés egy­más­nak ide­gen la­ko­sa­it egye­sí­ti, s ha­gyo­má­nyo­zó funk­ci­ót is be­tölt. A sá­tor­al­ja­új­he­lyi kór­ház nem csu­pán a Hegy­köz, de a tá­gabb tér­ség fal­vai ese­té­ben is medi­á­tor­ként funk­ci­o­nál az egyes imád­sá­gok ter­jesz­té­sé­ben: két vá­gás­hu­tai adat­köz­lőm is be­szá­molt ar­ról, hogy a Fe­hér ró­zsa, Má­ria kez­de­tű ar­cha­i­kus imád­ság kü­lön­bö­ző va­ri­án­sát le­ír­va, pa­pír­la­pon kór­ter­mi be­teg­tár­sá­tól kap­ta; egyi­kük (B. Imré­né Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta) bodrogolaszi, má­si­kuk (K. Imré­né V. Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta) füzér­rad­vá­nyi as­­szony­tól. Egyi­kük már Vá­gás­hu­tán to­vább is aján­dé­koz­ta a pa­pír­la­pot, mi­u­tán meg­ta­nul­ta és na­pi imád­sá­gai kö­zé il­lesz­tet­te az újon­nan ta­nult imád­sá­got is (K. Imré­né V. Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta).
A hit­élet vál­to­zá­sá­nak irá­nyá­ról a val­lá­sos is­me­re­tek meg­szer­zé­sé­nek for­rá­sa­i­ból is le­het tá­jé­ko­zód­ni: míg a tu­dás nagy ré­szét év­szá­zad­okon át a ha­gyo­má­nyok­ba va­ló be­le­ne­ve­lő­dés út­ján sa­já­tí­tot­ták el a fi­a­ta­lok, úgy en­nek vis­­sza­szo­ru­lá­sá­val meg­fi­gyel­he­tő, hogy ami­lyen mér­ték­ben csök­ken a szü­lők, majd a nagy­szü­lők sze­re­pe az is­me­re­tek át­adá­sá­ban, úgy nö­vek­szik az in­téz­mé­nyes ke­re­tek, el­ső­sor­ban a hit­ok­ta­tás sze­re­pe (Bartha 1985, 29). Ily mó­don nap­ja­ink­ban a fi­a­ta­lok is­me­ret­anya­ga a hit­tan­órák­hoz, s így az egy­ház ta­ní­tá­sa­i­hoz kö­tő­dik; de erő­tel­jes je­le­ket mu­tat a sze­ku­la­ri­zá­ció irá­nyá­ba va­ló ha­la­dás is.
Az ima­köny­vek sze­re­pe ki­emel­ke­dő­nek bi­zo­nyult szin­te mind­egyik adat­köz­lőm ese­té­ben. A több­fé­le ima­könyv mel­lett nagy­szá­mú bú­csús ki­ad­vány, és szent­kép is van a tulajdonukban;11 ahogy óhu­tai adat­köz­lőm mond­ta: „Van­nak a bú­csú­kon sok könyv, hát mind­ég ve­szek.” (S. Antal­né An­na, Háromhuta, Óhuta). Jel­lem­ző azon­ban, hogy ré­gi imád­sá­gos­köny­vet ne­héz, szin­te le­he­tet­len ta­lál­ni, mi­vel azo­kat el­te­met­ték az öre­gek­kel együtt. Rend­kí­vül ér­de­kes azon­ban egyik na­gyon idős, be­teg adat­köz­lőm meg­lá­tá­sa a kér­dés­ről: „Én mond­tam, hogy a köny­ve­met ne te­gyék, ne te­gyük ko­por­só­ba. Hát én itt ne­he­zen imád­ko­zok, ak­kor oda kell? – azt meg kell hagy­ni az utó­dok­nak.” (K. Káro­ly­né T. Mar­git, Háromhuta, Óhuta).
Az ima­re­per­to­á­rok ese­té­ben is helyt­ál­ló­nak ér­zem Voigt Vil­mos meg­jegy­zé­se­it a me­se­re­per­to­á­rok­kal kap­cso­lat­ban. Vé­le­mé­nye sze­rint bi­zo­nyos fo­kig nem­csak a kéz­ira­tos gyűj­tés, ha­nem egy­ál­ta­lán a bár­mi­lyen kor­sze­rű tech­ni­ká­val tör­té­nő gyűj­tés is meg­ha­mi­sít­ja a re­per­to­árt. A re­per­to­ár ugyan­is hos­­szú évek­re, év­ti­ze­dek­re el­osz­lik, ugyan­ak­kor min­dig vá­lo­ga­tott jel­le­gű. A me­sé­lő sem me­sél el min­dent, ami­ről tud, csu­pán bi­zo­nyos tí­pu­sú tör­té­ne­te­ket mond el kö­zön­sé­gé­nek. A gyűj­tő vi­szont rend­sze­rint mi­nél több szö­ve­get sze­ret­ne ös­­sze­gyűj­te­ni, és eköz­ben olyan ada­to­kat is fel­vesz vagy le­ír, amit ugyan az ő ké­ré­sé­re el­mon­dott az adat­köz­lő, de amely ezt meg­elő­ző­en vagy et­től az al­ka­lom­tól füg­get­le­nül nem volt ré­sze a ha­gyo­mány­nak. Ily mó­don a gyűj­tés re­per­to­ár­já­nak nagy­sá­ga fe­lül­múl­ja a ter­mé­sze­tes ha­gyo­mány re­per­to­ár­já­nak nagy­sá­gát. Ugyan­ak­kor el­mond­ha­tó, hogy az egyet­len idő­pont­ban rög­zí­tett gyűj­tés csu­pán egy pe­ri­ó­dus re­per­to­ár­ját kép­vi­se­li, amely­hez ké­pest az adat­köz­lő évek­re, év­ti­ze­dek­re el­osz­ló tel­jes re­per­to­ár­ja ter­mé­szet­sze­rű­en na­gyobb. Ily mó­don a gyűj­tött re­per­to­ár ki­sebb lesz, mint a va­ló­di, ha­gyo­mány­ban élő (Voigt 1974, 68). Emel­lett az imád­sá­gok kap­csán az eset­le­ges­ség is sze­re­pet ját­szik a gyűj­tés so­rán. Több adat­köz­lőm kér­dé­sem­re, mi­kor szo­kott imád­koz­ni, vagy van-e ked­ves imád­sá­ga, elő­ke­res­te imád­sá­gos­könyv­ét, és be­le­tal­lóz­va vá­lasz­tott ki szö­ve­ge­ket, éne­ke­ket, mert „ez is szép” (B. Imré­né Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta). Nem ké­tel­ke­dem sza­vuk­ban, hogy imád­koz­zák az el­mon­dott szö­ve­ge­ket, de ilyen mó­don na­gyon ne­héz el­kü­lö­ní­te­ni az ak­tív és pas­­szív re­per­to­árt.
Az ima­re­per­to­á­rok hasz­ná­la­tá­ban, az egyes al­kal­mak­kor imád­ko­zott imák faj­tá­ját, szá­mát te­kint­ve nem le­het­sé­ges ál­ta­lá­nos ké­pet fel­vá­zol­ni. Mint ahogy egyik adat­köz­lőm meg­fo­gal­maz­ta: „Hát ő a ma­gá­ét imád­koz­za, én meg eze­ket ni.” (B. Imré­né Er­zsé­bet, Vá­gás­hu­ta). Te­hát nem­csak az ima­al­kal­mak szá­ma, de az ek­kor imád­ko­zott imád­sá­gok ki­vá­lasz­tá­sa is tel­jes­ség­gel szub­jek­tív­nek bi­zo­nyult. A val­lás gya­kor­la­tá­nak ezen mód­ja tel­jes­ség­gel in­di­vi­du­á­lis­sá vált, min­den­ki csak­nem tet­szé­se sze­rint cse­lek­szik, mi­vel min­den­ki tu­laj­don­kép­pen sa­ját hi­té­nek al­ko­tó­ja (Mauss 1971, 136). Emel­lett meg­em­lít­he­tő, hogy pont az egye­dül vég­zett imád­ság nyújt­ja a leg­több sza­bad­sá­got az egyén­nek; a for­má­lis, rög­zí­tett szö­ve­gek vá­lo­ga­tá­sá­ban tud leg­in­kább egyé­ni igé­nyei sze­rint cse­le­ked­ni.
Az ima­könyv­ből is­mert imád­sá­gok hasz­ná­la­tá­nál rend­kí­vül fi­gye­lem­re mél­tó, mi­lyen nagy gya­ko­ri­ság­ban for­dul elő a be­te­ge­kért, be­teg­ség el­len szó­ló imád­ság. En­nek té­nye ma­gya­ráz­ha­tó az adat­köz­lők élet­ko­rá­val, de ugyan­úgy fel­fe­dez­he­tő itt pont az ima­al­kal­mak­ban rej­lő le­he­tő­ség az egyé­ni lel­ki szük­ség­le­tek ki­elé­gí­té­sé­re: min­den­ki nyil­ván azért imád­ko­zik, ami szá­má­ra a leg­fon­to­sabb.
Rá­tér­ve az egyes imád­sá­gok vizs­gá­la­tá­ra, meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a nem köny­ves imád­sá­gok, te­hát a né­pi szö­ve­gek meg­le­he­tős szá­ma in­va­ri­áns­ban él. Ortu­tay Gyu­la sza­va­it idéz­ve, in­va­ri­áns­nak te­kint­he­tő a száj­ha­gyo­mány­ban az a fel­jegy­zés­re ke­rült köl­té­sze­ti alak, mely­nek „csak egy, eset­leg egy-két szór­vá­nyos ada­tát is­mer­jük, amely te­hát nem mu­tat­ja a vál­to­za­tok­ban va­ló ele­ven élet je­lét.” (Ortutay 1981, 23). Bár Bar­tók Bé­la meg­jegy­zi, egy adat nem adat (Bar­tók 1936, 9), Ortu­tay vé­le­mé­nyé­hez csat­la­koz­va a kér­dés­ben úgy vé­lem, hogy az imád­ság mű­fa­já­nál min­den­kép­pen ér­de­mes fi­gyel­met for­dí­ta­ni az in­va­ri­án­sok­ra is, hi­szen sok eset­ben, pél­dá­ul az ar­cha­i­kus né­pi imák­nál, vagy a tér­ség szlo­vák nyel­vű imái ese­té­ben szin­te csak in­va­ri­án­sok­ról be­szél­he­tünk. Más­részt nap­ja­ink gyűj­té­se­i­nél már más kö­rül­mé­nyek­re, ered­mé­nyek­re kell fel­ké­szül­ni, mint a har­min­cas évek­ben. Az ada­tok is­me­re­té­ben meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a zemp­lé­ni anyag­ban az in­va­ri­áns je­len­sé­ge egy ré­geb­ben gaz­dag va­ri­áns­cso­port, tí­pus el­ha­lá­sát jel­zi, an­nak mint­egy utol­só ta­nú­ja (Ortutay 1981, 26).
Szlo­vák nyel­vű ima­szö­veg szin­te már nem él a ré­gi­ó­ban. Er­dé­lyi Zsu­zsan­na az 1970-es évek vé­gén, hegy­kö­zi gyűj­tő­út­jai so­rán még élő anya­nyel­vű val­lá­si éle­tet tu­dott rög­zí­te­ni, vi­szony­lag sok szö­veg­gel. 2007. és 2008. évi gyűj­té­se­im so­rán csu­pán né­hány ar­cha­i­kus imád­sá­got és két es­ti imát ta­lál­tam. Ezek egyi­ke rend­kí­vül tö­re­dé­kes; a nagy­be­teg adat­köz­lő szin­te csak sza­vak­ra, szó­kap­cso­lat­ok­ra em­lé­ke­zett be­lő­le (K. Káro­ly­né T. Mar­git, Háromhuta, Óhuta):

Slu­neè­ko zaiš­lo slnko.. ideme mi spati
Má me mi dobré…dobrú noc dati
Dobrú noc tebé, Pana Mári­ja
Páno Mári­ja budz…

Má­sod­szo­ri el­mon­dás­ra:
Slu­neè­ko zaiš­lo puj­de­me spati
Máme mi matki dobru noc dati
Dobrú noc……pane Mári­ja
Dobrú noc……Bože, Má­ria

Le­ment a na­pocs­ka, nap… el­me­gyünk alud­ni
Jó éjt kell kívánnunk….
Jó éjt ne­ked, Szűz Má­ria
Szűz Má­ria légy…

Le­ment a na­pocs­ka, alud­ni té­rünk,
A (szűz) anyá­nak jó éjt kell kí­ván­nunk.
Jó éjszakát….Szűz Má­ria,
Jó éjszakát….Istenem, Má­ria

Tö­re­dé­kes mi­vol­ta el­le­né­re azért köz­löm még­is a szö­ve­get, mi­vel is­mert Fü­zér­ről, Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­té­sé­ben egy fel­tű­nő egye­zé­se­ket mu­ta­tó imád­ság. Vé­le­mé­nyem sze­rint a tö­re­dé­ke­i­ben is­mert szö­veg ele­gen­dő tar­tal­mi és for­mai egye­zést mu­tat ah­hoz, hogy a fü­zé­ri ima egy va­ri­án­sá­nak meg­lét­ét Óhu­tán is fel le­hes­sen té­te­lez­ni.
A fü­zé­ri szö­veg (Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­té­se, Fü­zér, 1977. jú­li­us 20.):

Veèar še b¾iži, pojdze­me spati,
muši­me matki dobru noc dati.
Zdra­vaš Ma­ri­ja, milos­i pelná,
matiè­ko milá, budz pozdravená.

Dobru noc ci vinšujem, tebe Márija,
moje pocešeòe, matiè­ko milá,
jak ši krásna, spaòilá,
o paòin­ko Márija, mojo pocešene,
matiè­ko milá.

Kö­ze­leg az es­te, alud­ni té­rünk,
a (szűz) anyá­nak jó éjt kell kí­ván­nunk.
Üd­vöz­légy Má­ria, ma­laszt­tal tel­jes,
ked­ves (szűz) anya üd­vöz­légy.

Jó éj­sza­kát kí­vá­nok, ne­ked Má­ria,
én vi­ga­szom, ked­ves (szűz) anya,
mily gyö­nyö­rű vagy, mily bá­jos,
ó Szűz Má­ria, én vi­ga­szom,
ked­ves (szűz) anya.

A má­sik, szin­te for­mu­la­sze­rű kis imád­sá­got Kis­hu­tán imád­koz­ta el egy negy­ve­nes éve­i­ben já­ró adat­köz­lőm:
Ideme spatz, sami nesami,
s naši­me anïelkami,
O Jeziš, Maria, budz­te s nami.

El­me­gyünk alud­ni, egye­dül – nem egye­dül,
a mi an­gyal­ká­ink­kal,
Ó Jé­zus, Má­ria, le­gye­tek mi­ve­lünk.

Fi­gye­lem­re­mél­tó, hogy a kis ima szin­tén egy, Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­té­sé­ből szár­ma­zó, fü­zé­ri, rend­kí­vül hos­­szú imád­ság el­ső há­rom so­rá­val mu­tat tar­tal­mi és for­mai egye­zé­se­ket; el­kép­zel­he­tő, hogy an­nak va­ri­án­sa. A fü­zé­ri ima el­ső so­rai (Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­té­se, Fü­zér, 1977. jú­li­us 20.):

¼eha­me mi spad, a¾e òesami,
Kris­tus pán z nami
paòin­ka Ma­ri­ja s troma aòïelami.
(…)

Le­fek­szünk mi alud­ni, de nem egye­dül,
az Úr­jé­zus ve­lünk,
Szűz Má­ria há­rom an­gyal­lal.
(…)

A tér­ség ar­cha­i­kus imád­ság-ha­gyo­má­nya meg­le­pő jel­leg­ze­tes­sé­ge­ket mu­tat. Az anya­nyel­vi val­lás­gya­kor­lat­ból mond­hat­ni, ki­halt – csu­pán egyet­len, Ruda­bá­ny­ác­skán gyűj­tött in­va­ri­áns ta­nús­ko­dik a mű­faj haj­da­ni meg­lé­té­ről, ho­lott a het­ve­nes évek de­re­kán Er­dé­lyi Zsu­zsan­na a Hegy­köz­ben még gaz­dag ar­cha­i­kus imád­ság­anya­got do­ku­men­tál­ha­tott.

Nye­ce­lyu ránoc­sko vichá­dzá szlu­noc­sko
Pány­in­ká Máriá po kos­zty­e­le hodzi
szi­nác­ská po ruc­sku vodzi.
Po vedhá hó ná omsi
omsi ná jutrinyi12
od jut­ri­nyi gu Boz­so­ho celu13
od Boz­so­ho celu gu Boz­so­mu hrobu.
Rán­cki dzvo­nyi zá cvo­ny­a­lyi
nyebe szá se otvi­rá­lyi
otvo­ril se Bozsi chrob
uká­zál se milí Boch
Petre povic káz­sdo­mu kres­zty­á­ko­vi
zse mnye zsi­dzi ulá­pi­lyi
cir­ny­o­vu koru­nu ná hlavu polo­zsi­lyi
Kto se totu mogy­ly­i­voc­sku ráno vec­sár pomo­gy­lyi
cársztvo14 (mu) otvo­re­no a peklo závár­to ázs ná veki Amen.15
Va­sár­nap reg­gel fel­jön a na­pocs­ka
Szűz Má­ri­ács­ka a temp­lom­ban jár,
Kis­fi­át ké­zen fog­va ve­ze­ti.
El­ve­ze­ti őt mi­sé­re,
A reg­ge­li mi­sé­re,
A reg­gel­től Is­ten tes­té­hez,
Is­ten tes­té­től Is­ten sír­já­hoz.
Reg­ge­li ha­ran­gok meg­szó­lal­tak,
Men­­nyek meg­nyí­lot­tak,
Meg­nyílt Is­ten sír­ja,
Meg­mu­tat­ko­zott a ke­gyel­mes Is­ten
Pé­ter, mondd meg min­den ke­resz­tény­nek,
hogy en­gem el­fog­tak a zsi­dók,
tö­vis­ko­ro­nát tet­tek a fe­jem­re.
Aki ezt az imád­sá­gocs­kát reg­gel es­te
el­imád­koz­za,
A ki­rály­ság (an­nak) meg­nyí­lik, s a po­kol be­zá­rul örök idő­re. Amen.

Az imád­ság fenn­ma­ra­dá­sá­ra ma­ga az adat­köz­lő nyújt ma­gya­rá­za­tot: „Meg­ta­ní­tot­ta ne­kem, és ezt min­den es­te imád­koz­ni kel­lett ne­kem. És most is bár­mi­kor ez eszem­be jut, most is el is mon­dom ma­gam­nak. Ez nem csa­lá­di imád­ság, sze­rin­tem töb­ben tud­ják, de csak a na­gyon idő­sek, mint az én nagy­ma­mám, anyu­kám. Én meg­ta­nul­tam, de biz­tos nem ta­nult meg itt sen­ki más ilyet. Én va­la­hogy min­dig olyan vol­tam, hogy ér­de­kel­tek a ré­gi dol­gok. (…) Hát, ha eszem­be jut. Mi­kor eszem­be jut, ak­kor imád­ko­zom. De nem fe­lej­tet­tem el, a lé­nyeg ez, hogy nem fe­lej­tet­tem el.” (H. Mik­lós­né Má­ria, Rudabányácska).
Az imád­ság a szlo­vák ar­cha­i­kus ima­anyag egy meg­le­he­tő­sen is­mert kez­de­tű da­rab­ja. Er­dé­lyi Zsu­zsan­na hegy­kö­zi gyűj­té­se so­rán Hol­ló­há­zán és Fü­zé­ren ta­lált több va­ri­ánst (Er­dé­lyi Zsu­zsan­na gyűj­té­se, 1977. Kéz­irat).
A szö­veg el­ső so­ra­i­nak szin­te pon­tos for­dí­tá­sa egy Er­dé­lyi Zsu­zsan­na ál­tal 1970-ben, Nóg­rád­me­gy­e­ren gyűj­tött ma­gyar nyel­vű imád­ság, s ő ma­ga is utal a szö­ve­gek szlo­vák nyel­vű tükörfordításaira.16 Ugyan­csak e he­lyütt ír­ja a ku­ta­tó­nő: „E perc­ben még nem el­dönt­he­tő, me­lyik nyel­ven vol­tak meg előbb.” (Er­dé­lyi 1999, 596). Vé­le­mé­nyem sze­rint el­kép­zel­he­tő a szö­veg szlo­vák ere­de­te, ami­re eset­le­ge­sen az a tény utal­hat, hogy min­den ma­gyar nyel­vű adat Észak-Ma­gyar­or­szág­ról szár­ma­zik.
A zemp­lé­ni szlo­vák­ság kö­ré­ben is­mer­tek a ma­gyar ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok is. En­nek ma­gya­rá­za­ta nem meg­le­pő: már a mos­tan­ság nyol­ca­dik év­ti­zed­ében já­ró ge­ne­rá­ció tag­jai sem gya­ko­rol­ták val­lá­su­kat szlo­vák, tót nyel­ven. Két fő tí­pus meg­lé­té­ről van tu­do­má­som. Az egyik egy, min­den bi­zon­­nyal pony­vai ere­de­tű in­va­ri­án­sa a Má­ria ál­ma-imád­ság­tí­pus­nak, a má­sik pe­dig a gya­ko­ri Fe­hér ró­zsa, Má­ria kez­de­tű, több vál­to­zat­ban is­mert imád­ság.
Nem imád­ság­ként, ha­nem Má­ria-ének­ként gyűj­töt­tem Mikó­há­zán K. János­né Már­tá­tól a következő szö­ve­get:
Ze¾e­ný štvartok, ve¾ky pjatok,
Mala matka ve¾ký smú­tok
Židzi Boha ulapi¾i,
a na svatý kríž pribi¾i.

Ženy, ženy svaty ženy,
co i veci synov máce
ked jed­no­ho dáce (darze) dáce
Jaky ve¾ky žal našace.

Ja nema­la jen jednoho,
i tom da­la na muèene.
Na muèene…hmm..(kidúdolja)17
Pre kres­can­ské vykupene.

Zöld csü­tör­tö­kön, nagy­pén­te­ken,
nagy bá­na­ta volt az Anyá­nak.
A zsi­dók el­fog­ták az Is­tent,
és fel­fe­szí­tet­ték a szent ke­reszt­re.

As­­szo­nyok, as­­szo­nyok, szent as­­szo­nyok,
Ti, akik­nek több fia is van,
Ha egyet ad­tok, ad­tok,
Mi­lyen nagy a fáj­dal­ma­tok.

Ne­kem nem volt, csak egy,
de azt is kín­za­tás­ra ad­tam.
Kín­za­tás­ra…
A ke­resz­tény meg­vál­tá­sért.

„Hát ez en­­nyi volt, ilyen kis há­rom szö­veg, de már lá­tod az utol­sót meg­akad­tam. Én szok­tam az­tán az as­­szo­nyok­nak, ha úgy jö­vünk hús­vét­ra a temp­lom­ból, el­éne­kel­ni. Hon­nan tu­dom? Hát ha fel­kel­tünk nagy­csü­tör­tök­ön, mán a nagy­ma­ma éne­kel­te reg­gel, ahogy fel­kel­tünk. Hát mon­dom on­nan tu­dom.” (K. János­né Már­ta, Mikóháza).
A kis szö­veg azért ér­de­kes, mert egy ed­dig pár­hu­zam nél­kül ál­ló, a szlo­vá­ki­ai Úhor­ná köz­ség­ből szár­ma­zó, Er­dé­lyi Zsu­zsan­na sza­va­i­val él­ve „leg­szebb, leg­ré­gibb” szlo­vák ar­cha­i­kus né­pi imád­ság kez­de­té­vel mu­tat fi­gye­lem­re mél­tó ha­son­ló­sá­got:

Zele­ní štvartok,
veli­ki pja­tok
mala Ma­ri­ja veli­ki smutok,
žido­ve se rozveselili,
Kris­ta pana h¾adali.
…18
Zöld­csü­tör­tök­ön,
nagy­pén­te­ken
nagy bá­na­ta volt Má­ri­á­nak,
a zsi­dók fel­vi­dul­tak,
Krisz­tus Urun­kat ke­res­ték.
….

Bár az egye­zés igen cse­kély, s in­va­ri­áns­sal is van dol­gunk, de a szin­te egye­ző kez­det még­is va­la­mi­fé­le ro­kon­sá­got té­te­lez fel a két szö­veg közt. Az af­fi­ni­tás sza­bá­lya alap­ján a ro­kon vagy ha­son­ló tí­pu­sok, szer­ke­ze­tek von­zást gya­ko­rol­nak egy­más­ra, s ezek a von­zás­tör­vé­nyek a va­ri­án­so­kon ke­resz­tül új tí­pu­sok, for­mák meg­te­rem­té­sé­hez ve­zet­nek (Ortutay 2008, 48–52). Már Ortu­tay Gyu­la is úgy vél­te, hogy az ef­fé­le hí­vás, az af­fi­ni­tás a száj­ha­gyo­má­nyo­zó kul­tú­ra bo­nyo­lul­tabb al­ko­tá­sai kö­zött is meg­nyi­lat­ko­zik. Az af­fi­ni­tás je­len­sé­gei kö­zül az aláb­bi pél­da le­het ar­ra a tí­pus­ra, me­lyet Ortu­tay Gyu­la a kö­vet­ke­ző­kép­pen írt le: „ro­kon jel­le­gű szer­ke­ze­tek: for­mák, for­mu­lák (for­mai ol­dal) és tí­pu­sok, mo­tí­vu­mok (tar­tal­mak) vonz­zák egy­mást, s e von­zó­dás­nak meg­ol­dá­sa a va­ri­án­so­kon ke­resz­tül: kö­ze­lí­tés, át­han­go­lás vagy kon­ta­mi­ná­ció.” (Ortutay 2008, 52). Meg­mon­da­ni nem le­het­sé­ges, mely szö­veg le­he­tett a ko­ráb­bi, de két­ség­te­len, hogy a hús­vé­ti ün­nep­kör do­mi­náns él­mény­vi­lá­ga, a pas­sió­köl­té­szet ös­­sze­füg­gé­sei is ad­hat­nak egy­faj­ta ma­gya­rá­za­tot a két szö­veg ha­son­ló­sá­gá­ra. Az egyes ar­cha­i­kus nép­köl­té­sze­ti mű­faj­ok köz­ti kap­cso­lat pe­dig már Er­dé­lyi Zsu­zsan­na mun­ká­ja kap­csán bi­zo­nyí­tást nyert (Er­dé­lyi 2000).
Meg­em­lít­he­tő ugyan­ak­kor, hogy Dé­nes (Úhorná) a Kas­sai ke­rü­let­hez tar­to­zó, gömöri fa­lu. Több te­rü­le­ten bi­zo­nyí­tott, hogy a Hegy­köz szlo­vák fal­vai gömöri sa­já­tos­sá­go­kat is mu­tat­nak (pél­dá­ul a kö­rük­ben gya­ko­ri ab­la­kos mes­ter­ség), és nyelv­já­rá­suk is a gömöri­vel tart ro­kon­sá­got (Gunda 1976). Ily mó­don el­kép­zel­he­tő­vé vá­lik a szö­ve­gek köz­ti ge­ne­ti­kus egye­zés, mind­ez azon­ban, bi­zo­nyí­té­kok hí­ján, pusz­ta fel­té­te­le­zés.

„Egye­dül va­gyok, és ak­kor nem za­var sen­ki,
ak­kor imád­ko­zom ami­kor akarok.”19
Egyé­ni ima­al­kal­mak

Az egyé­ni ima­al­kal­mak leg­alább an­­nyi­ra vál­to­za­tos­nak mond­ha­tó­ak, mint az egyes al­kal­mak­kor el­mon­dott imád­sá­gok. Meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy ezek is az egyé­ni men­ta­li­tás és igény függ­vé­nyei, sze­mé­lyen­ként meg­le­he­tő­sen el­té­rő ké­pet ka­punk. Idő­sebb adat­köz­lő­im mind­egyi­ké­re jel­lem­ző a na­pi több­szö­ri imád­ság, so­kan tag­jai a ró­zsa­fü­zér tár­su­lat­nak is.
Az egyé­ni ima­al­kal­mak ide­je ese­té­ben meg­fi­gyel­he­tő a mé­dia be­fo­lyá­sa, a te­le­ví­zió és fő­ként a ka­to­li­kus rá­di­ók sze­re­pe.
Ruda­bá­ny­ác­skán egyik adat­köz­lőm­nél min­den nap a reg­ge­li mi­se után (utrenye) egész nap szól a ka­to­li­kus rá­dió, már tud­ja, me­lyik órá­ban mi­kor, mi­ről be­szél­nek. „Egye­dül va­gyok, és ak­kor nem za­var sen­ki, ak­kor imád­ko­zom, ami­kor aka­rok. Dél­ben mind­ég. Van an­gya­li üd­vöz­let a rá­di­ó­ban, utá­na meg van nap imá­ja, est imá­ja, meg ak­kor a ró­zsa­fü­zért imád­koz­zák. Hát hol ve­lük, hol itt ezek­kel (a fa­lu­bé­li ró­zsa­fü­zér tár­su­lat, F. V.), hol ma­gam­ba, de min­den nap el szok­tam mon­da­ni.” (M.né Má­ria, Ruda­bá­ny­ác­ska ).
Nagy­hu­tán S. I.né Már­ta a Szent Ist­ván Rá­di­ón hall­gat­ja min­den es­te hat­tól a ró­zsa­fü­zért: „És én azt ki nem ha­gyom, ha va­la­mi­ért nem mu­száj. Itt a gyer­tya is” – ami Szent­kút­ról va­ló és az imá­hoz meg­gyújt­ja. „És reg­gel van hét óra­kor mi­se. Azt is meg­hall­ga­tom, és ak­kor utá­na ke­lek.” (S. Imré­né Már­ta, Nagy­hu­ta) Te­hát el­mond­ha­tó, hogy a rá­di­ó­ban su­gár­zott mi­se tu­laj­don­kép­pen át­vet­te az egyé­ni­leg ös­­sze­ál­lí­tott reg­ge­li imád­ság sze­re­pét.
Alsó­reg­me­cen a rá­dió mel­lett a te­le­ví­zió be­fo­lyá­so­ló sze­re­pé­re vo­nat­ko­zó ada­tot is ta­lál­tam: az adat­köz­lő min­den es­te hat­tól fél hé­tig imád­ko­zik – ek­kor van a rá­di­ó­ban imád­ság; ez után át­kap­csol a ket­tes­re, néz hír­adót (R. Józ­sef­né An­na, Alsóregmec).
A rá­dió hit­ta­ni is­me­re­tek köz­lő­je­ként is meg­je­le­nik: „…De hát má­ma ma­gyar szen­tek ün­ne­pe vót. Mer reg­gel van mi­se, itt hét óra­kor, a rá­di­ó­ba. Ezt is hall­ga­tom. No­hát ma­gyar szen­tek­hez, mer ők ugye ma­gyar szen­tek vol­tak. Ist­ván ki­rály, Szent Er­zsé­bet, Szent Im­re, ezek. Szent Mar­git. Ezek ma­gyar. Ezek­hez is kell imád­koz­ni, hogy se­gít­sék az or­szá­got, hogy. Mer ezek mind ki­rá­lyok vol­tak, her­ce­gek. Hát most se­gít­sék az or­szá­got, hogy jobb­ra forduljon.”20 A köz­lés, is­me­ret­át­adás mel­lett a rá­dió em­lé­kez­te­tő funk­ci­ót is fel­ve­het. Szin­tén kis­hu­tai adat­köz­lőm me­sél­te, hogy ré­gen tu­dott szlo­vá­kul imád­koz­ni: „én a Mi­atyán­kot. Meg a Hi­szek­egyet. De én nem tu­dom el­mon­da­ni. Akár­hogy pró­bál­tam mán. (…) Hát ha így hal­lom, hogy rá­di­ó­ba, vagy va­la­hol, hogy ha szlo­vák izék­be van, ak­kor így eszem­be jön.” (Sz. Gyu­lá­né Zs. Má­ria, Kis­hu­ta)
A rá­di­ók tí­pu­sai sze­rep­vál­la­lá­suk és mű­kö­dé­sük mód­ja sze­rint több­fé­le le­het; a ka­to­li­kus rá­di­ók a nem nye­re­ség­ér­de­kelt rá­di­ók, avagy ún. har­ma­dik tí­pu­sú rá­di­ók kö­zé tar­toz­nak (Velics 2005, 173), me­lyek „meg­ha­tá­ro­zott (he­lyi, et­ni­kai, val­lá­si, kul­tu­rá­lis vagy élet­mód­be­li) kö­zös­sé­gek (ki­sebb­sé­gek) ér­de­ke­it szolgálják”21, s nem ál­lam­ér­dek­ből vagy pi­a­ci ér­dek­ből, ha­nem bel­ső meg­győ­ző­dés­ből több­nyi­re erő­sen azo­no­sul­nak az ál­ta­luk fel­ve­tett té­mák­kal. A zemp­lé­ni tér­ség­ben há­rom ka­to­li­kus rá­dió­adó fog­ha­tó: a Ka­to­li­kus Rá­dió, a Szent Ist­ván Rá­dió és a Má­ria Rá­dió. A né­pi val­lá­sos­ság­ban be­töl­tött sze­re­pük vizs­gá­la­tá­hoz e né­hány adat nem mond­ha­tó ki­elé­gí­tő­nek, csu­pán né­hány szem­pont fel­ve­té­sé­re ele­gen­dő. A té­má­ban ed­dig tu­do­má­som sze­rint nem tör­tént szisz­te­ma­ti­kus gyűj­tés, ami meg­vi­lá­gít­hat­ná a fel­me­rü­lő ren­ge­teg kér­dést. Vé­le­mé­nyem sze­rint a gyűj­té­sek mel­lett pár­hu­za­mo­san a ka­to­li­kus rá­di­ók mű­sor­szer­kesz­té­si el­ve­it, a mű­so­rok rend­jét, a fal­vak plé­bá­no­sa­i­nak eset­le­ges aján­lá­sa­it is cél­sze­rű len­ne vizs­gál­ni, így eset­leg ki­de­rül­het, a vi­szony­lag bő­sé­ges kí­ná­lat­ból mi alap­ján vá­lasz­ta­nak az egyes sze­mé­lyek. Egy ilyen ku­ta­tás a fel­ve­tett funk­ci­ók (imaalkalom-rendező/rendszerező, sa­ját­imád­ság-he­lyet­te­sí­tő, val­lá­sos is­me­ret­ter­jesz­tő és em­lé­kez­te­tő) rész­le­tes be­mu­ta­tá­sá­ra is al­kal­mas len­ne, s meg­győ­ző­dé­sem, hogy azok mel­lé to­váb­bi­a­kat is fel­so­ra­koz­tat­na.

A két­nyel­vű­ség zemp­lé­ni jel­lem­zői – kü­lö­nös te­kin­tet­tel
a val­lá­si élet meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ra. Iden­ti­tás, as­­szi­mi­lá­ció,
nyelv­hasz­ná­lat és val­lá­si élet

A fel­ve­tett té­ma rend­kí­vül sok­ré­tű ku­ta­tá­si té­ma, nem is vál­lal­ko­zom an­nak tel­jeskörű ki­bon­tá­sá­ra, hi­szen nem is volt fel­ada­tom; azon­ban úgy vé­lem, a szlo­vák nyel­vű imád­ság­ha­gyo­mány és val­lá­si élet meg­szű­né­sé­nek fo­lya­ma­ta a Zemp­lén­ben csak eze­ken a kér­dé­se­ken ke­resz­tül ma­gya­ráz­ha­tó.
Kö­zép-eu­ró­pai sa­já­tos­ság­nak te­kint­he­tő, hogy a nyelv a cso­port-ho­va­tar­to­zás meg­őr­zé­sé­nek leg­fon­to­sabb je­gye. A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok kö­ré­ben is a nyelv je­len­ti az et­ni­kai jel­leg és ere­det mag­ját. Kö­zös­sé­gi lé­tük spe­ci­á­lis di­men­zi­ó­i­ról, sa­já­tos­sá­ga­i­ról nem le­het be­szél­ni, anya­gi kul­tú­rá­juk vo­nat­ko­zá­sá­ban sem mu­tat­ha­tunk rá kü­lönb­sé­gek­re, ily mó­don szin­te csu­pán nyel­vük ma­radt egyet­len meg­kü­lön­böz­te­tő kö­zös vo­ná­suk (Vö. Fe­hér 1997).
Gyi­vic­sán An­na vé­le­mé­nye sze­rint a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok két­nyel­vű­sé­ge egy­részt tör­té­ne­ti kér­dés, hi­szen a ma­gyar nyelv­vel egy ré­szük jó­val a le­te­le­pe­dés előtt, a hét­köz­na­pi élet­ben is kap­cso­lat­ba ke­rült, s el is sa­já­tí­tot­ta azt. Más­részt a szlo­vák nem­ze­ti­sé­gi kö­zös­sé­gek kul­tu­rá­lis ma­ga­tar­tá­sát el­ső­sor­ban az 1860 után be­kö­vet­ke­zett pol­gá­ri jel­le­gű vál­to­zá­sok mo­ti­vál­ták. En­nek kö­vet­kez­té­ben vált a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák nyelv­szi­ge­tek kul­tú­rá­ja ki­zá­ró­lag két­nyel­vű­vé és „tar­tal­mi­lag is két kul­tú­rá­jú rend­sze­rek­ben mű­kö­dött és nap­ja­ink­ban is mű­kö­dik.” (Gyivicsán 1991, 77).
A nyel­vi kon­tak­tu­so­kat rész­ben a gaz­da­sá­gi kap­cso­la­tok, rész­ben pe­dig a min­den­na­pi együtt­élés ter­mé­sze­tes­sé tet­te. 1965–1975 tá­ján vált a ma­gyar nyel­vű kom­mu­ni­ká­ció a ha­zai szlo­vák kö­zös­sé­gek kö­ré­ben ál­ta­lá­nos­sá, még­pe­dig úgy, hogy a ma­gyar nyelv tár­sa­dal­mi sze­re­pe az in­téz­mé­nyi ke­re­te­ken kí­vül is fel­erő­sö­dött. A szlo­vák-ma­gyar két­nyel­vű­ség 1949 után új for­rás­bá­zist ka­pott, ki­épült a szlo­vák jel­le­gű ok­ta­tá­si há­ló­zat és az is­ko­lán kí­vü­li kul­tu­rá­lis in­téz­mé­nyek, ame­lyek a szlo­vák iro­dal­mi nyelv köz­ve­tí­tői let­tek (Gyivicsán 1996).
A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok­ra a két­nyel­vű­ség köz­tes ál­la­po­ta jel­lem­ző, s a fo­ko­za­tos nyelv­cse­re fi­gyel­he­tő meg; a szlo­vák nyelv már má­sod­nyelv­vé vált. Egy el­len­té­tes, két­irá­nyú moz­gás jel­lem­ző: fej­lő­dés és egy­ben vis­­sza­fej­lő­dés is. A funk­ci­o­ná­lis fej­lő­dés, a nyelv tö­ké­le­te­se­dé­se az egyik ol­da­lon, más­fe­lől pe­dig a csa­lád el­ve­szí­tet­te át­örö­kí­tő sze­re­pét – ezt át­vet­ték a kü­lön­bö­ző in­téz­mé­nyek, ön­kor­mány­zat­ok (Sza­bó 2007, 70).
A nyelv­já­rá­so­kat ál­ta­lá­ban az adott nyelv olyan ré­te­ge­ként szo­kás meg­ha­tá­roz­ni, amely csak be­szélt for­má­ban él. A szlo­vák kö­zös­sé­gek he­lyi nyel­ve, a nyelv­já­rás­ok, kö­rül­be­lül 2-3 év­ti­ze­de a tel­jes krí­zis, az el­ha­lás stá­di­u­má­ba ke­rül­tek. Vis­­sza­szo­ru­lá­suk fo­lya­ma­ta, amely el­ha­lá­suk­hoz ve­zet­het, Zsi­lák Má­ria ku­ta­tá­sai alap­ján há­rom­fé­le­kép­pen me­het vég­be:
1. Nyelv­já­rás­ok ver­sus iro­dal­mi nyelv
2. A két­nyel­vű kör­nye­zet­ben a nyelv­já­rás tér­vesz­té­sé­nek és el­ha­lá­sá­nak fo­lya­ma­tát be­fo­lyá­sol­ja a több­sé­gi nem­zet iro­dal­mi nyel­ve ill. a több­sé­gi nem­zet nyel­vé­nek kul­ti­vált ré­te­ge­i­nek in­ten­zív ha­tá­sa. „szlo­vák di­a­lek­tus ver­sus a több­sé­gi nem­zet nyel­ve”
3. ma­guk a hor­do­zók hal­nak ki (Zsilák 2008, 58).
A Zemp­lén ál­ta­lam vizs­gált fal­va­i­ra a má­so­dik és a har­ma­dik út jel­lem­ző. Az el­ső ki­zár­ha­tó, mi­vel az is­ko­lá­ban ta­ní­tott szlo­vák iro­dal­mi nyelv nem lett a szlo­vák kö­zös­sé­gek kom­mu­ni­ká­ci­ós nyel­ve. Ezt a sze­re­pet egy­re in­kább a ma­gyar nyelv töl­ti be (Gyivicsán 2003, 101; Sza­bó 2007, 93).
Ti­pi­kus­nak mond­ha­tó an­nak je­len­sé­ge is, hogy a gye­re­kek ép­pen az utób­bi ne­gyed­szá­zad­ban már nem ta­nul­ják meg – még pas­­szív be­fo­ga­dó­ként sem – azt a nyelv­já­rást, amit még nagy­szü­le­ik igen jól is­mer­tek. Nagy­já­ból a ma­nap­ság öt­ven­éve­sek kor­osz­tá­lya al­kot­ja azt a ha­tárt, ami­től fel­fe­lé még nem­csak is­me­rik, de hasz­nál­ják is a nyelv­já­rást a csa­lá­dok és a szű­kebb kö­zös­sé­gek is; ezt azon­ban na­gyon éle­sen meg­kü­lön­böz­te­tik a szlo­vák iro­dal­mi nyelv­től. Ezt alá­tá­masz­tan­dó, né­hány adat­köz­lőm vá­la­szát idéz­ném:
„– Nem így, mink szlo­vá­kul nem úgy be­szé­lünk, mint a szlo­vá­kok.
~ Mink huto­rá­kok va­gyunk.
– In­kább tó­tul be­szé­lünk. Tó­tul. Egész más­képp be­szél­jük, mint a szlo­vá­kok.”
(M. Gé­za (~) és M. Gézá­né Etel­ka (–), Vá­gás­hu­ta)

„Az az ere­de­ti szlo­vák megin­tcsak más mint ez a tót. Hogy hon­nan jött ez a tót nyelv, én nem tu­dom.” (R. Pálné B. Fran­cis­ka, Alsóregmec)

Nem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül a nyel­vi ön­ér­té­ke­lés egyes ne­ga­tív for­má­it sem, hi­szen sok olyan eset is­mert, ami­kor ma­guk a nyelv­já­rást be­szé­lők nem tart­ják meg­fe­le­lő­nek sa­ját nyelv­tu­dá­su­kat (Vö. Gyi­vic­sán 1993). Ez a zemp­lé­ni köz­sé­gek­ben nem pá­ro­sul za­var­ral, szé­gyen­ér­zet­tel, mint sok he­lyen; itt csu­pán oly­kor meg­jegy­zik, sa­ját nyel­vük: „ilyen kony­ha­nyelv, vagy mi­lyen.” (B. Gyö­rgy­né Sz. Má­ria, Háromhuta, Óhuta).
Az alap­ve­tő nyel­vi funk­ci­ók a ma­gyar do­mi­nan­cia mi­att csak kor­lá­to­zot­tan ér­vé­nye­sül­nek. Min­de­nütt a ma­gyar vált do­mi­náns nyelv­vé. Az egy­há­zi élet­ben ez igen gyor­san vég­be­ment, s je­len­leg an­nak le­he­tünk szem­ta­núi, ahogy las­san a ma­gán­szfé­rá­ból is kikopik.22
Gyi­vic­sán An­na sze­rint a nyel­vet be­szé­lő fi­a­ta­lok ke­vés ki­vé­tel­től el­te­kint­ve már csak az iro­dal­mi nyel­vet be­szé­lik, hi­szen az idő­sebb ge­ne­rá­ci­ók ki­ha­lá­sá­val sok he­lyütt nincs is, aki to­vább­ad­ja az is­me­re­tet, az alap-, kö­zép- és fel­ső­fo­kú ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek­ben pe­dig iro­dal­mi nyel­vet ok­tat­nak (vagy iro­dal­mi nyel­ven fo­lyik az ok­ta­tás). A szlo­vák iro­dal­mi nyelv lett az is­ko­la és a kul­tu­rá­lis in­téz­mé­nyek köz­ve­tí­tő nyel­ve – ez lett a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák ér­tel­mi­ség mun­ka- és al­ko­tó­nyel­ve is (Gyivicsán 1997, 95). Emel­lett a Szlo­vá­ki­á­ból ér­ke­ző tö­meg­kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­kö­zök is a stan­dard vál­to­za­tot köz­ve­tí­tik és erő­sí­tik (Sza­bó 2007, 72).23
A Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Mű­he­lye el­ső tu­do­má­nyos ta­nács­ko­zá­sát 1998 jú­li­u­sá­ban az­zal a cím­mel ren­dez­te meg, hogy „Új­ra­ta­nul­ha­tó-e az anya­nyelv”. A kis­sé pro­vo­ka­tív­nak tű­nő cím ta­lá­ló­an jel­le­mez­te nem­csak a nem­ze­ti­sé­gi ok­ta­tás, ha­nem jó­részt az egész ha­zai ki­sebb­ség­po­li­ti­ka egyik alap­ve­tő di­lem­má­ját (Szesztay 1999, 16).
A két vi­lág­há­bo­rú közt rend­kí­vü­li mó­don fel­gyor­sult a ma­gyar­or­szá­gi nem­ze­ti­sé­gek be­ol­va­dá­sa, eh­hez azon­ban hoz­zá­tar­to­zik, hogy a leg­több nép­cso­port óri­á­si ki­sebb­sé­gek szer­ves ré­szé­ből vált el­szi­ge­telt szór­ván­­nyá a tri­a­no­ni ha­tá­rok mi­att. Ez sok­kal in­kább si­et­tet­te az as­­szi­mi­lá­ci­ót, mint a leg­té­ve­sebb iskolapolitika.24 Emel­lett a zemp­lé­ni szlo­vák fal­vak éle­té­ben a la­kos­ság­cse­re-egyez­mény is nagy víz­vá­lasz­tó volt: a va­la­ha né­pes köz­sé­gek lét­szá­ma erő­tel­je­sen le­csök­kent, s mi­vel fő­ként a fi­a­tal, mun­ka­ké­pes kor­osz­tály te­le­pült át, így a ha­gyo­mány­át­adás fo­lya­ma­ta is megakadt.25
Az 1998 jú­li­u­si kon­fe­ren­cia elő­adá­sa­i­nak egy­sé­ges pont­ja volt, hogy ott is, ahol a nyelv­ta­nu­lás nem épp szá­mot­te­vő, ko­moly igény mu­tat­ko­zik a he­lyi nem­ze­ti­sé­gi ha­gyo­má­nyok is­ko­lai ápo­lá­sá­ra. Kü­lö­nö­sen is nagy a lo­ká­lis ha­gyo­má­nyok ápo­lá­sá­nak igé­nye a szlo­vák kö­zös­sé­gek is­ko­lá­i­ban, az­az ép­pen an­nál a nem­ze­ti­ség­nél, ahol a fel­mé­ré­sek sze­rint a nyelv presz­tí­zse vi­szony­lag a leg­ala­cso­nyabb. Úgy tű­nik te­hát, hogy az is­ko­la nem­csak at­tól nem­ze­ti­sé­gi, hogy nem­ze­ti­sé­gi nyel­vet/nyel­ven ok­tat­nak ben­ne, ha­nem at­tól is, hogy nem­ze­ti­sé­gi ha­gyo­má­nyok át­örö­kí­té­sé­vel fog­lal­ko­zik (Szesztay 1999, 21).
A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú óta ki­zá­ró­lag az anya­or­szág iro­dal­mi nyel­vét ok­tat­ják, ami a ha­zai ki­sebb­sé­gi tö­me­gek szá­má­ra ide­gen. Ezen a hely­ze­ten nem se­gít ön­ma­gá­ban a táj­nyelv ok­ta­tá­sa, hi­szen a Zemp­lén­ben már nem akad olyan zárt kö­zös­ség, amely­ben az érint­ke­zés ki­zá­ró­la­go­san a táj­nyel­ven foly­na. Az em­be­rek iden­ti­tás­igé­nye azon­ban az el­múlt év­ti­ze­dek­ben je­len­tő­sen nőtt. Az iden­ti­tás­hoz ha­gyo­má­nyok­ra van szük­ség, a ha­gyo­má­nyok­hoz pe­dig nyelv­re. „A he­lyi ha­gyo­mány lát­ja el tu­laj­don­kép­pen funk­ci­ó­val a ki­sebb­sé­gek szá­má­ra ön­ma­gá­ban vé­ve funk­ci­ót­lan­nak tű­nő nyel­vet.” (Szesztay 1999, 22).
Ami a val­lá­si élet nyelvét26 il­le­ti, fel­tét­le­nül meg kell kü­lön­böz­tet­ni a gö­rög és a ró­mai ka­to­li­ku­sok­ra vo­nat­ko­zó meg­ál­la­pí­tá­so­kat. A fe­le­ke­ze­ti meg­osz­lás so­ká­ig nyel­vi-hit­éle­ti meg­osz­lást is je­len­tett, s ez be­fo­lyás­sal bírt a né­pi val­lá­sos­ság je­len­sé­ge­i­re is.
A Bernolák-kodifikálta nyel­vet vál­tot­ta fel 1843-ban, il­let­ve 1852-ben a štúri iro­dal­mi nyelv, s ez vált a szlo­vák evan­gé­li­ku­sok és ka­to­li­ku­sok kö­zös nyel­vé­vé (Gyivicsán 2000, 31). Ez, a szlo­vák ka­to­li­kus ér­tel­mi­ség ál­tal ko­di­fi­kált szlo­vák iro­dal­mi nyelv te­hát he­lyet ka­pott a ka­to­li­kus szlo­vák nyelv­szi­ge­tek temp­lo­ma­i­ban. Ra­di­ká­li­sabb vál­to­zá­sok­ra az I. vi­lág­há­bo­rú után ke­rült sor, s e vál­to­zá­sok fő­leg két ok­kal ma­gya­ráz­ha­tók. A ma­gyar ka­to­li­kus egy­ház ve­ze­té­se az 1920-as évek­től ke­ve­sebb gon­dot for­dí­tott a li­tur­gia nyel­vi ol­da­lá­ra. Ezt a kér­dést a ka­to­li­kus li­tur­gia meg­ma­radt lati­ni­tá­sa is kö­zöm­bö­sí­tet­te né­mi­képp. Eb­ben az el­ső ok­ban kell ke­res­nünk a má­si­kat is, hi­szen olyan szlo­vák kö­zös­ség­ben, ahol ge­ne­rá­ci­ós lel­kész-vál­tás kö­vet­ke­zett be az 1920-1930-as évek­ben (öreg­ség, ha­lál), ott már szlo­vá­kul is tu­dó pa­pok­ról az egy­ház­me­gyei püs­pök­sé­gek nem gon­dos­kod­tak, a te­o­ló­gi­á­kon pe­dig nem is ké­pez­tek olyan te­o­ló­gu­so­kat, akik a ha­zai ka­to­li­kus ki­sebb­sé­gek nyel­vén ké­pe­sek let­tek vol­na az egy­há­zi szer­tar­tá­so­kat meg­tar­ta­ni (Gyivicsán 2003, 129). Ezt a kér­dést bo­nyo­lí­tot­ta, hogy a Zemp­lén­ben pél­dá­ul sok szlo­vá­kok lak­ta köz­ség­nek nem volt sa­ját pap­ja sem. Minden­nek kö­vet­kez­té­ben a li­tur­gi­ák „ká­no­ni” ré­sze tel­je­sen el­ma­gya­ro­so­dott.
A be­kö­vet­ke­zett vál­to­zá­sok, nyel­vi ki­hí­vá­sok több­fé­le utat is ered­mé­nyez­tek a szlo­vák­ság val­lá­si éle­te nyel­vét il­le­tő­en. Gyi­vic­sán An­na meg­ál­la­pít­ja, hogy kö­re­ik­ben – bár kü­lön­fé­le for­má­ban – ar­ra tö­re­ked­tek, hogy a ma­gyar nyelv li­tur­gi­kus hasz­ná­la­ta mel­lett mind az egy­há­zi élet­ben, mind pe­dig a né­pi val­lá­sos­ság­ban to­vább­ra is hasz­nál­ják és őriz­zék meg anya­nyel­vü­ket (Gyivicsán 2000, 32). A szlo­vák és ma­gyar nyelv val­lás­ban be­töl­tött sze­re­pét il­le­tő­en há­rom nyel­vi du­á­lis mo­dellt ál­la­pít meg:
1. Pár­hu­za­mo­san, egy­más mel­lett él a két nyelv az egy­há­zi, val­lá­si gya­kor­lat­ban. Mind­két fe­le­ke­zet­re jel­lem­ző, de az evan­gé­li­ku­sok­nál jó­val el­ter­jed­tebb.
2. Szlo­vák nyel­vű kul­tu­rá­lis ele­mek túl­sú­lya a ma­gyar nyel­vű­vel szem­ben, s mind egy­há­zi szer­tar­tá­so­kat, mind pe­dig a né­pi val­lá­sos­ság szo­ká­sa­it az anya­nyelv­hez kö­tött tra­dí­ci­ók ha­tá­roz­zák meg. El­ső­sor­ban a ma­gyar­or­szá­gi ka­to­li­kus szlo­vá­kok­ra jel­lem­ző for­ma, azon­ban az anya­nyelv­hez kö­tött kul­tú­ra fo­ko­za­to­san ve­szí­ti el meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pét.
3. A ma­gyar nyelv­hez kö­tött li­tur­gia, egy­há­zi szo­ká­sok do­mi­nál­nak, s az anya­nyel­vi kul­tú­ra már csak ki­egé­szí­tő, bár tar­tal­mi­lag, for­ma­i­lag és fő­ként ér­zel­mi­leg még fon­tos sze­rep­hez jut. Ez a for­ma mind­két fe­le­ke­zet­nél el­ter­jedt (Gyivicsán 2000, 32).
A Zemp­lén ál­ta­lam ku­ta­tott fal­vai e te­kin­tet­ben a har­ma­dik cso­port­hoz tar­toz­nak, az­zal a meg­kö­tés­sel, hogy az anya­nyel­vi val­lá­sos­ság­ról a leg­több eset­ben már az sem mond­ha­tó el, hogy akár pas­­szí­van-kol­lek­tív tény­ként je­len len­ne a zemplé­ni­ek éle­té­ben. Az imák közt funk­ci­ó­já­ban élő­nek már csak az elem­zett szlo­vák ar­cha­i­kus ima ne­vez­he­tő, az is in­kább csak az adat­köz­lő nagy­szü­lő­je irán­ti em­lék­ből, tisz­te­let­ből. A töb­bi, így a Kis­hu­tán gyűj­tött kis es­ti ima, és az óhu­tai imád­ság­tö­re­dék már csak in­va­ri­án­sok.
A gö­rög ka­to­li­ku­sok a 19. szá­zad vé­gén a ma­gyar nyel­vet sem­mi mó­don nem akar­ták szer­tar­tá­si nyelv­nek el­is­mer­ni, jól­le­het már hasz­ná­la­ta igen el­ter­jedt. 1898-ban szü­le­tett át­me­ne­ti meg­ol­dás­ként egy olyan ja­vas­lat, hogy a li­tur­gia (mi­se) 3 leg­fon­to­sabb mon­da­tát mond­ják ószláv nyel­ven (Vö. B. Papp 1996, 97). A haj­dú­do­ro­gi egy­ház­me­gyé­ben a gö­rög ér­vé­nye­sült (mi­vel an­nak ala­pí­tó bul­lá­ja is a gö­rö­göt ír­ja elő hi­va­ta­los li­tur­gi­kus nyelv­nek), az eper­je­si egy­ház­me­gye ma­gyar te­rü­le­ten ma­radt pa­ró­ki­á­i­ból meg­szer­ve­zett mis­kol­ci apos­to­li exar­chá­tus­ban azon­ban az ószláv27 nyel­vet vá­lasz­tot­ták, mond­ván, hogy az anya­egy­ház­me­gye hi­va­ta­los is­ten­tisz­te­le­ti nyel­ve ez. Ter­mé­sze­te­sen en­nek vol­tak azért el­len­zői, de ez a gya­kor­lat ér­vé­nye­sült 1965-ig, mi­kor­tól a li­tur­gia nyel­ve tel­jes mér­ték­ben a ma­gyar lett (Sasvári 1996, 32).
A li­tur­gia em­lé­ke még élő, azon­ban gö­rög ka­to­li­kus fal­vak kö­zül csak Alsó­reg­me­cen ta­lál­tam egy adat­köz­lőt, aki még is­mer­te (mind a gö­rög, mind pe­dig a ró­mai ka­to­li­kus) Mi­atyán­kot és Üd­vöz­lé­gyet tó­tul – ő az­óta el­tá­vo­zott az élők sorából28
Két­ség­kí­vül szá­mol­ni kell azon­ban nyelv és a hit­élet szo­ros kap­cso­la­tá­nak né­hány megnyilvánulásával.29 Bi­zo­nyít­ják ezt azok a vallási/népi-vallási – nyel­vi je­len­sé­gek, ahol az anya­nyel­vi szer­tar­tás a hi­va­ta­los egy­há­zi ke­re­tek­ben már ki­szo­rul, de a kö­zös­ség még­is el­he­lye­zi, sze­re­pet ad ne­ki (Gyivicsán 2000, 32).30 Ide so­rol­ha­tó Alsó­reg­me­cen a Kedy jasná hvizda… kez­de­tű, az egész Zemp­lén­ben rend­kí­vül nép­sze­rű ka­rá­cso­nyi ének pél­dá­ja: „Temp­lom­ba, ha van vég­zés szent­es­té­re, ak­kor szok­ták éne­kel­ni.” (E. Miklósné, Alsó­regmec).
Vé­le­mé­nyem sze­rint ez­zel a je­len­ség­gel ma­gya­ráz­ha­tó egy rend­kí­vül ér­de­kes je­len­ség, mely a vi­dék több fa­lu­já­ra jel­lem­ző­nek mond­ha­tó (Kis­hu­ta, Vá­gás­hu­ta, Rudabányácska). Ez an­­nyi­ban fog­lal­ha­tó ös­­sze, hogy a szlo­vák nyel­vű ima­szö­ve­gek in­va­ri­án­sai mel­lett az anya­nyel­vi val­lá­sos­ság egye­dü­li meg­nyil­vá­nu­lá­sai a val­lá­si éne­kek, me­lyek­ből meg­le­pő­en so­kat tud­tam fel­ven­ni gyűj­té­se­im so­rán.
Az éne­kek­ről és fenn­ma­ra­dá­suk­ról két alap­ve­tő tény ál­la­pít­ha­tó meg az elem­zés ki­in­du­ló­pont­ja­ként. Az idős, nyolc­van év kö­rü­li adat­köz­lők még pon­to­san tud­ják az éne­kek funk­ci­ó­ját, hi­szen fi­a­tal­ko­ruk­ban azok még ak­tí­van-kol­lek­tív szö­veg­nek szá­mí­tot­tak, s ha­gyo­má­nyo­zás út­ján is­mer­ked­tek meg ve­lük temp­lom­ban, ka­rá­cso­nyi kán­tá­lás so­rán vagy bú­csú­ban; gyak­ran a szö­ve­gek­nek csak egyes so­ra­i­ra, tö­re­dé­ke­i­re em­lé­kez­nek, azon­ban pon­to­san fel tud­ják idéz­ni, mi­kor, mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött tanulták.31 Emel­lett a vi­dék­re jel­lem­ző, nagy­szá­mú női- vagy vegy­es­kar tag­ja­i­nak ese­té­ben meg­fi­gyel­he­tő a sok­kal na­gyobb re­per­to­ár, ame­lyet azon­ban a ha­gyo­mány mel­lett egyéb csa­tor­nák is táp­lál­tak. A da­los­kö­rök fi­a­ta­labb tag­jai ese­ten­ként a szö­ve­gük sze­rint ka­rá­cso­nyi, vagy bú­csús éne­ke­ket is sok eset­ben „Má­ria-ének­nek” ne­ve­zik, s nem tesz­nek kü­lönb­sé­get köz­tük és egyéb Szűz Má­ria-ének kö­zött (B.né An­na, Rudabányácska).
A val­lá­sos re­per­to­ár ki­ala­kí­tá­sát ér­zék­le­te­sen me­sél­ték el kis­hu­tai adat­köz­lő­im: „El­kezd­ték éne­kel­ni, és mind­egyik­nek el­jött az eszé­be. Volt hogy há­rom, négy, aki rak­ta ösz­­sze, hogy most ez hi­ány­zik, az hi­ány­zik, és így tud­tuk fi­am ös­­sze – ami ré­gen.” „Rosz­­szul em­lé­kez­tünk. Negy­ve­nes-öt­ve­nes évek­ben. Ugye mán nem hasz­nál­tunk utá­na. (…) Mink csak így ta­nul­tunk, amit elő­ad­ták, és le­gé­pel­ték. és utá­na meg rá­jöt­tünk, hogy va­la­mit kel­le­ne raj­ta mást mon­da­ni, mert nem jött ki ne­künk az ének.” Te­hát a re­per­to­ár bá­zi­sát a fa­lu sa­ját éne­kei ad­ják, né­mi­képp ja­vít­va. Emel­lett Kis­hu­tán le is for­dí­tot­tak ma­gyar­ról szlo­vák­ra egyes da­lo­kat.
Ruda­bá­ny­ác­skán is ha­son­ló a hely­zet: agi­lis kó­rus­ve­ze­tő­jük, a fa­lu je­len­le­gi elő­imád­ko­zó­ja és a szlo­vák ki­sebb­sé­gi ön­kor­mány­zat he­lyi ve­ze­tő­je igye­kez­tek ös­­sze­gyűj­te­ni mi­nél több szö­ve­get a fa­lu­ban. A mu­zi­ká­lis kó­rus­ve­ze­tő ezt az ala­pot to­vább bő­ví­tet­te: ré­gi szlo­vák nyel­vű imád­sá­gos­könyv­ben ta­lált szö­ve­gek­hez dal­la­mot írt.
Vá­gás­hu­tán ál­ta­lá­ban el­mond­ha­tó, hogy a leg­több eset­ben az ének­ka­ri ta­gok sem tud­ják meg­mon­da­ni, egy-egy ének a fa­lu ha­gyo­má­nyai kö­zé tar­to­zik-e, vagy más­hon­nan szár­ma­zik. A kér­dést el­in­té­zik an­­nyi­val, a kó­rus­ve­ze­tő hoz­ta. Szá­muk­ra ez a vá­lasz tel­je­sen ki­elé­gí­tő, hi­szen a hely­be­li ere­det­nél fon­to­sabb­nak tet­szik az ének nyel­ve, és hogy Má­ri­á­hoz szól.
Az ének­kar­ok val­lá­sos re­per­to­ár­já­ban a szlo­vák Má­ria-éne­ke­ken kí­vül, ame­lyek leg­na­gyobb ré­sze bú­csús ének, je­len­tős szám­ban ta­lál­ha­tó­ak ma­gyar nyel­vű szö­ve­gek is, me­lyet a kö­zös­ség tag­jai ugyan­olyan szí­ve­sen éne­kel­nek. Össz­be­nyo­má­som az volt a gyűj­té­sek so­rán, hogy a szlo­vák il­let­ve ma­gyar meg­kü­lön­böz­te­tést csak a gyűj­té­si szi­tu­á­ció hoz­ta elő. Szá­muk­ra a két szö­veg ugyan­olyan ér­ték­kel bír. Ahogy Gyi­vic­sán An­na meg­ál­la­pí­tot­ta: kul­tu­rá­lis rend­sze­rük du­a­li­tá­sa tu­laj­don­kép­pen „nyel­vi és kul­tu­rá­lis ket­tős­ség, mel­­lyel ma­ga a szlo­vák kö­zös­ség a leg­ter­mé­sze­te­sebb kö­tő­dés ré­vén együtt él.” (Gyivicsán 1991, 77)
Te­hát az ének­kar­ok egy­faj­ta revi­ta­li­zá­ci­ót je­len­te­nek a val­lá­si élet­ben: bár a Má­ria-éne­kek funk­ci­ó­juk­ból ki­ra­ga­dot­tá vál­nak a szín­pad­ra ál­lí­tás­sal, azon­ban egy­faj­ta iden­ti­tás-bá­zist ad­nak a fo­lya­ma­to­san fo­gyó kö­zös­ség­nek. En­nek lát­vá­nyos meg­nyi­lat­ko­zá­sa a szep­tem­ber 12.-e kör­nyé­kén, Má­ria ne­ve nap­ja al­kal­má­ból meg­ren­de­zett kó­rus­ta­lál­ko­zók, ahol min­den hegy­kö­zi cso­port sa­ját re­per­to­ár­já­nak Má­ria-éne­ke­it ad­ja elő.32 Ily mó­don már a folk­lo­riz­mus je­len­sé­gé­vel ál­lunk szem­ben, ami an­­nyi­ban mond­ha­tó kü­lön­le­ges­nek, hogy ke­ve­red­nek ben­ne a tra­di­ci­o­ná­lis- és a neo­fol­klo­riz­mus ele­mei (Verebélyi 2002, 45 és Voigt 1990, 36, 38 alap­ján). Egy­részt im­pro­duk­tív és sok eset­ben még pas­­szí­van-kol­lek­tív­nak sem ne­vez­he­tő nép­raj­zi té­nyek esz­té­ti­kai és for­mai át­vé­te­le és meg­je­le­ní­té­se a jel­lem­ző; a ruda­bá­ny­ác­skai elő­imád­ko­zó as­­szony új dal­la­mai ré­vén pe­dig a re­vo­lú­ció is. Más­részt el­mond­ha­tó, hogy a kó­ru­sok nem csu­pán rep­re­zen­tá­ci­ós igén­­nyel jöt­tek lét­re, de egy­faj­ta szocio-tradicionális sze­re­pet is be­töl­te­ni szán­dé­koz­nak. A ruda­bá­ny­ác­skai kó­rus dek­la­rált cél­ja a ré­gi ha­gyo­má­nyok fel­ele­ve­ní­té­se, a ré­gi éne­kek ének­lé­se. Tag­jai büsz­kén me­sé­lik, hogy nem csu­pán köz­sé­gük főbb szo­ká­sa­it tud­ják be­mu­tat­ni („Az élet­nek min­den moz­za­na­ta, a szü­le­tés­től a ha­lá­lig fel van dol­goz­va.”), de si­ke­rült ös­­sze­ál­lí­ta­ni­uk a zemp­lé­ni la­ko­dal­mast is, „ar­chi­vá­lás cél­já­ból.”
Ös­­szes­sé­gé­ben a zemp­lé­ni szlo­vák­ság pél­dá­ján ke­resz­tül is alá­tá­maszt­ha­tó Gyi­vic­sán An­na vé­le­ke­dé­se, mi­sze­rint a kö­zös­ség tag­jai a ma­gyar­ság­hoz as­­szi­mi­lá­lód­tak élet­vi­te­lük­ben. Ma­gyar nem­ze­ti iden­ti­tá­suk, ma­gyar nem­ze­ti ér­zé­se­ik is van­nak – ez fő­ként Alsó­reg­mec­re jellemző;33 ez le­szűr­he­tő a nem­ze­ti­sé­gi ének­kar­ok dal­re­per­to­ár­já­ból is. Ma­gyar­or­szág a ha­zá­juk, a hét­köz­nap­ok­ban ma­gya­rul be­szél­nek, val­lá­su­kat ma­gya­rul gya­ko­rol­ják, emel­lett kö­tőd­nek a szlo­vák ha­gyo­má­nyok­hoz, kul­tú­rá­hoz, nyelv­hez is, és min­den tő­lük tel­he­tőt igye­kez­nek meg­ten­ni et­ni­kai kul­tú­rá­juk meg­őr­zé­se ér­de­ké­ben. „Ket­tős iden­ti­tá­suk van: szlo­vá­kok és ma­gya­rok is: ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok.” (Sza­bó 2007, 105–106).

Iro­da­lom

Balas­sa Iván
1964    Föld­mű­ve­lés a Hegy­köz­ben. Bu­da­pest: Me­ző­gaz­da­sá­gi Ki­adó.

Bar­tha Elek
1985    Vál­to­zá­sok egy zemp­lé­ni fa­lu hit­élet­ében. Bor­so­di Mű­ve­lő­dés 10/3, 27–30. p.

Bar­tók Bé­la
1936    Mi­ért és ho­gyan gyűjt­sünk nép­ze­nét? Bu­da­pest: Som­ló Gyö­rgy Könyv­ki­adó.

Csor­ba Csa­ba
1984    A Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gyei szlo­vá­kok a ku­ta­tá­sok tük­ré­ben. In Inte­ret­ni­kus kap­cso­la­tok Észak­ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon. Kunt Er­nő – Sza­bad­fal­vi Jó­zsef – Viga Gyu­la szerk. Mis­kolc: Her­man Ot­tó Mú­ze­um, 17–26. p. /A mis­kol­ci Her­man Ot­tó Mú­ze­um Ki­ad­vá­nyai 15/

Deme De­zső
1964    Mit da­lol­nak a Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gyei szlo­vá­kok? Mis­kolc: TIT: Me­gyei Ta­nács.

Er­dé­lyi Zsu­zsan­na
He­gyet hágék, lőtőt lépék…Archaikus né­pi imád­sá­gok. Po­zsony: Kalligram.
2000    Ar­cha­i­kus nép­köl­té­sze­ti mű­faj­ok kap­cso­la­tai. Né­pi imád­sá­gok, kolindák, rá­ol­va­sók stb. In Né­pi val­lá­sos­ság a Kár­pát-me­den­cé­ben III. L. Im­re Má­ria szerk. Pécs: Ba­ra­nya Me­gyei Mú­ze­u­mok Igaz­ga­tó­sá­ga; Pé­csi Tu­do­mány­egye­tem Nép­raj­zi Tan­szék, 14–29. p. /Dunántúli dol­go­za­tok, Nép­raj­zi so­ro­zat 3./
2004    Aki ezt az imádságot… Élő pas­si­ók. Po­zsony: Kalligram.
Fe­hér Lász­ló
1997    Ada­lé­kok a pi­li­si szlo­vá­kok iden­ti­tás­tu­da­tá­nak ku­ta­tá­sá­hoz. Bu­da­pest: MTA PTI Etno­re­gi­o­ná­lis Ku­ta­tó­köz­pont. /MTA PTI Etno­re­gi­o­ná­lis Ku­ta­tó­köz­pont dokumentum-füzetek/

Fejér­dy And­rás
2008    A szo­ci­a­lis­ta tömb és a II. Va­ti­ká­ni Zsi­nat. In Fe­le­ke­ze­tek, egy­ház­po­li­ti­ka, iden­ti­tás Ma­gyar­or­szá­gon és Szlo­vá­ki­á­ban 1945 után. Ba­logh Mar­git szerk. Bu­da­pest: Kos­suth, 211–224. p. /Historia Hungaro-Slovaca – Slovaco-Hungarica 2./

Filep An­tal
1975a    To­kaj Hegy­al­ja. In Kósa Lász­ló – Filep An­tal: A ma­gyar nép tá­ji-tör­té­ne­ti ta­go­ló­dá­sa. Bu­da­pest: Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 112–113. p.
1975b    Hegy­köz. In Kósa Lász­ló – Filep An­tal: A ma­gyar nép tá­ji-tör­té­ne­ti ta­go­ló­dá­sa. Bu­da­pest: Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 116. p.

Fil­kó Ve­ro­ni­ka
2009    A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok val­lá­si ha­gyo­má­nyai. A Zemp­lén szlo­vák­sá­gá­nak imád­ság­ha­gyo­má­nya. Szak­dol­go­zat. Bu­da­pest: EL­TE BTK Folk­lo­re Tan­szék.

Füge­di Erik – Gre­gor Fe­renc – Ki­rály Pé­ter
1993    Atlas slo­ven­ských náre­èí v Maïarsku. Bu­da­pest: Neo­tipp

Fuhl, Imrich et al.
1995    Slo­vá­ci v Maïar­sku – Ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok. Bratislava: Kubko-Goral.

Ger­gely Je­nő
2008    Val­lá­si és nem­ze­ti iden­ti­tás – egy­há­zak, fe­le­ke­ze­tek és ál­lam kap­cso­la­ta 1945 előtt. In Fe­le­ke­ze­tek, egy­ház­po­li­ti­ka, iden­ti­tás Ma­gyar­or­szá­gon és Szlo­vá­ki­á­ban 1945 után. Ba­logh Mar­git szerk. Bu­da­pest: Kos­suth, 15–21. p. /Historia Hungaro-Slovaca – Slovaco-Hungarica 2./

Gunda Bé­la
1976    A zemp­lé­ni szlo­vák fal­vak nép­raj­zi jel­le­ge. In Nem­zet­kö­zi Nép­raj­zi Nem­ze­ti­ség­ku­ta­tó Kon­fe­ren­cia. Kósa Lász­ló – Krupa And­rás szerk. Bu­da­pest–Bé­kés­csa­ba: Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság – Tu­do­má­nyos Is­me­ret­ter­jesz­tő Tár­su­lat Bé­kés me­gyei Szer­ve­ze­te, 33–38. p.

Gyi­vic­sán An­na
1991    A ha­gyo­má­nyos kul­tú­ra mo­dell­jei és az etni­kus iden­ti­tás a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok­nál. In A Du­na-men­ti né­pek ha­gyo­má­nyos mű­velt­sé­ge. Ta­nul­má­nyok András­fal­vy Ber­ta­lan tisz­te­le­té­re. Ha­lász Pé­ter szerk. Bu­da­pest: Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság, 75–79. p.
1993    Az anya­nyel­vi ér­ték­vesz­tés fo­lya­ma­ta a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák nyelv­szi­ge­te­ken. Hun­ga­ro­ló­gia 3, 35–39. p.
1996    Atlas ¾udo­vej kul­tú­ry Slo­vá­kov v Maïarsku: Stav súèas­nej exis­ten­cie a poznania. A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok né­pi kul­tú­rá­já­nak at­la­sza: A mai is­me­re­tek és gya­kor­lat alap­ján. Békéš­ska Èaba – Bé­kés­csa­ba: Slo­ven­ský výs­kum­ný ústav – Szlo­vák Ku­ta­tó­in­té­zet.
2000    A nyelv és a hit kap­cso­la­tá­ról a ma­gyar­or­szá­gi szlo­vá­kok pél­dá­ján. In Né­pi val­lá­sos­ság a Kár­pát-me­den­cé­ben III. L. Im­re Má­ria szerk. Pécs: Ba­ra­nya Me­gyei Mú­ze­u­mok Igaz­ga­tó­sá­ga; Pé­csi Tu­do­mány­egye­tem Nép­raj­zi Tan­szék, 30–35. p. /Dunántúli dol­go­za­tok, Nép­raj­zi so­ro­zat 3./
2001    A ma­gyar­or­szá­gi szlo­vák kul­tú­ra tá­ji ta­golt­sá­ga a szlo­vák és a ma­gyar kul­tú­ra szem­szö­gé­ből. In Szám­adó. Ta­nul­má­nyok Paládi-Kovács At­ti­la tisz­te­le­té­re. Há­la Jó­zsef – Szar­vas Zsu­zsa – Szil­ágyi Mik­lós szerk. Bu­da­pest: MTA Nép­raj­zi Ku­ta­tó­in­té­zet, 221–229. p.
2003    O jazy­ku litur­gie na slo­ven­ských jazy­ko­vých ostro­voch v Maïarsku. In Náro­do­pis Slo­vá­kov v Maïar­sku 19. Budapest:Magyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság, 71–78. p.
Iliæ An­gé­la
2007    Egy­há­zi és val­lá­si kö­zös­sé­gek sze­re­pe a vaj­da­sá­gi ma­gya­rok iden­ti­tá­sá­nak meg­őr­zé­sé­ben. Bu­da­pest: Eökik.

Jakó Ma­ri­ann, G. – Hőgye Ist­ván
1995    A ma­gyar-szlo­vák la­kos­ság­cse­re és előz­mé­nyei 1945–47. (=Acta Archi­vis­ti­ca 2.) Mis­kolc

Krupa And­rás
1984    A Bor­sod-Aba­új-Zemp­lén me­gyei szlo­vá­kok a ku­ta­tá­sok tük­ré­ben. In Inte­ret­ni­kus kap­cso­la­tok Észak­ke­let-Ma­gyar­or­szá­gon. Kunt Er­nő – Sza­bad­fal­vi Jó­zsef – Viga Gyu­la szerk. Mis­kolc: Her­man Ot­tó Mú­ze­um, 185–209. p. /A mis­kol­ci Her­man Ot­tó Mú­ze­um Ki­ad­vá­nyai 15/

Mauss, Mar­cel
1971    Az imád­ság (rész­le­tek). In A fran­cia szo­ci­o­ló­gia (Vá­lo­ga­tás).  Ferge Zsu­zsa szerk. Bu­da­pest: Köz­gaz­da­sá­gi és Jo­gi Ki­adó, 132–160. p.

Ortu­tay Gyu­la
1981    Va­ri­áns, in­va­ri­áns, af­fi­ni­tás. In uő: A nép mű­vé­sze­te. Vá­lo­gat­ta és szer­kesz­tet­te: Bod­ro­gi Ti­bor és Dö­mö­tör Tek­la. Bu­da­pest: Gon­do­lat, 9–53. p.

Papp Já­nos, B.
1996    Haj­dú­do­rog küz­del­me a ma­gyar gö­rög ka­to­li­kus egy­ház­me­gye fel­ál­lí­tá­sá­ért. Nyír­egy­há­za: Örök­sé­günk.

Pén­tek Já­nos
1995    A kol­lek­tív két­nyel­vű­ség há­rom tí­pu­sa. Két­nyel­vű­ség 3/2, 1–8. p.

Peter­csák Ti­va­dar
1978    Hegy­köz. Mis­kolc: Her­man Ot­tó Mú­ze­um /Borsodi Kismonográfiák/

Piri­gyi Ist­ván
1990    A ma­gyar­or­szá­gi gö­rög ka­to­li­ku­sok tör­té­ne­te I–II. Nyír­egy­há­za: Gö­rög Ka­to­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Fő­is­ko­la

Ripka, Ivan szerk.
1994    Slov­ník slo­ven­ských náre­èí I. A–K. Bratislava: VEDA, vyda­va­te¾­stvo SAV.

Sas­vá­ri Lász­ló
1996    Ru­szin ha­gyo­má­nyok gö­rög ka­to­li­kus­sá­gunk nép­raj­zá­ban. Bu­da­pest: Et­ni­kum.

Se­bők Lász­ló
1991    A ka­to­li­kus egy­ház­szer­ve­zet vál­to­zá­sai Tri­a­non óta. Regio 2/3, 65–88. p.

Štolc, Jozef
1949    Náre­èie troch slo­ven­ských ostro­vov v Maïarsku. Bratislava: Vyda­va­te¾­stvo SAV-u.

Sza­bó Or­so­lya
2007    Ket­tős iden­ti­tás? Bu­da­pest és Pilis­csév szlo­vák kö­zös­sé­gei. In Vál­to­za­tok a ket­tős iden­ti­tás­ra. Ki­sebb­sé­gi lét­hely­ze­tek és iden­ti­tás­alak­za­tok a ma­gyar­or­szá­gi hor­vá­tok, né­me­tek, szer­bek, szlo­vá­kok, szlo­vé­nek kö­ré­ben. Bin­dor­ffer Györ­gyi szerk. Bu­da­pest: Gon­do­lat; MTA Et­ni­kai-nem­ze­ti Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet, 63–109. p.
Szes­ztay Ádám
1999    A ma­gyar nem­ze­ti­ség­po­li­ti­ka és a nem­ze­ti­sé­gi nyel­vek (újra)tanulása. Két­nyel­vű­ség 6/2, 16–22. p.

Ta­más Edit, Dr.
2003    Ada­lé­kok a szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re zemp­lé­ni ese­mé­nye­i­hez. In Tár­sa­da­lom­föld­rajz – te­rü­let­fej­lesz­tés II. Süli-Zakar Ist­ván szerk. Deb­re­cen: Kos­suth Egye­te­mi Ki­adó, 539–553. p.

Velics Gab­ri­el­la
2005    A kö­zös­sé­gi rá­di­ó­zás, mint a tár­sa­dal­mi kom­mu­ni­ká­ció egyik szín­te­re In Tö­meg­kul­tú­ra és tö­meg­ma­ni­pu­lá­ció a mo­dern tár­sa­da­lom­ban. A mé­dia- és mű­ve­lő­dés­szo­ci­o­ló­gia új as­pek­tu­sai. Szre­ty­kó Gyö­rgy szerk. Pécs: Comenius, 172–183. p.

Vere­bé­lyi Kin­cső
2002    Folklorizmusok. In Ün­ne­pi kö­tet Fa­ra­gó Jó­zsef 80. szü­le­tés­nap­já­ra. Deáky Zi­ta szerk. Bu­da­pest: Gyö­rffy Ist­ván Nép­raj­zi Egye­sü­let,  44–52. p. /A Nép­raj­zi Lá­tó­ha­tár Kis­könyv­tá­ra 8./

Voigt Vil­mos
1974    A re­per­to­á­rok ös­­sze­ha­son­lí­tá­sa. In A száj­ha­gyo­má­nyo­zás tör­vény­sze­rű­sé­gei. Nem­zet­kö­zi szim­po­zi­on Bu­da­pes­ten. 1969. má­jus 28–30. Voigt Vil­mos szerk. Bu­da­pest: Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 67–70. p.
1990     A folklorizmusról. Deb­re­cen: Kos­suth La­jos Tu­do­mány­egye­tem Nép­raj­zi Tan­szék /Néprajz egye­te­mi hall­ga­tók­nak 9./

Zsi­lák Má­ria
2008    Odu­mi­e­ra­nie náre­èí na slo­ven­ských jazy­ko­vých ostro­voch v Maïarsku. In Slo­ven­ský jazyk v Maïar­sku I. Bé­kés­csa­ba: Výs­kum­ný ústav Slo­vá­kov v Maïarsku, 49–57. p. [ma­gya­rul: 58–91. p.]

Fotografia na pomníku ako médium uchovania lokálnej pamäti

Kamenièná je obec pri juhovýchodných hraniciach Žitného ostrova, 10 km severne od Komárna.2 Má tri cintoríny, dva staré a jeden nový, založený v roku 1966. Dva staré cintoríny, ktoré sa nachádzajú v obývanej èasti chotára obce, rozde¾uje cesta a ležia len nieko¾ko metrov od seba. Do týchto cintorínov pochovávajú dnes len ve¾mi zriedka, iba v prípade, ak tam už leží zosnulý manželský partner. Na pravej strane cesty, kolmej na hradskú a prechádzajúcej medzi cintorínmi, oproti vchodu do starého cintorína stojí obradná sieò postavená v prvej polovici 20. storoèia. V cintoríne otvorenom roku 1966 bol postavený moderný dom smútku, v ktorom sa nachádza aj chladiaca komora. Vo všetkých troch cintorínoch možno nájs mnoho pomníkov, na ktorých je vyobrazenie zosnulého. Sú to jednak porcelánové fotografie (viï Sörries 2002), po zmene režimu v roku 1989 sa však èoraz viac uplatòuje technika gravírovania, tzv. leptanie (L. Juhász  2004, 113), ktoré možno väèšinou nájs len na pomníkoch v novom cintoríne. Porcelánové fotografie na pomníkoch sa rozšírili v Karpatskej kotline v 19. storoèí pod talianskym vplyvom, najprv v majetnejších mestských, panských a obèianskych kruhoch, neskôr sa postupne zaèali objavova aj na pomníkoch cintorínov v mesteèkách a dedinách (Tóth 1999, 96–97).
Výskum pohrebných zvykov a cintorínov je už dlho jednou z najrozšírenejších tém národopisného bádania, avšak výskumom fotografií na pomníkoch sa z národopisného h¾adiska doteraz bádatelia nezaoberali, akosi to vždy zostalo mimo pozornosti vedeckého skúmania. Je pravdepodobné, že pri výskumoch materiálnej kultúry bolo estetické h¾adisko urèujúcim kritériom, a keïže fotografie, ktoré sa objavovali na pomníkoch, nezapadali do tohto kánonu národopisného prístupu, ktorý vyh¾adával „starobylé“, „dávne“ a „pek­né“, v neposlednom rade aj národné špecifiká, nechali tento jav bez povšimnutia a považovali ho za gýè. Ako som už spomenula, fotografie na pomníkoch sa objavili už koncom  19. storoèia, napriek tomu prvýkrát, aj to len okrajovo, spomenul nieko¾kými vetami fotografie objavujúce sa na sedliackych pomníkoch Ernõ Kunt vo svojej štúdii (Kunt 1990). O nieko¾ko rokov neskôr Béla Tarcai a Vilmos Tóth venovali jednu štúdiu otázke používania fotografií v cintorínoch (Tarcai 1997; Tóth 1999). V mojej publikácii, sumarizujúcej vývin pohrebných zvykov a cintorínskej kultúry gemerskej obce Rudná           (L. Juhász 2002, 232–233), ako aj v  štúdii o pohrebných zvykoch vo Ve¾kých Trakanoch v Medzibodroží (L. Juhász 2006, 452–453) som sa tiež zaoberala fotografiami na pomníkoch. Bádatelia z Vojvodiny, István Silling a Zoltán Klamár, sa už vo svojich štúdiách dotkli témy používania fotografií, resp. uverejnili nieko¾ko obrázkov pomníkov s fotografiami (Silling 2002; Klamár 2004). Výsledky výskumov iných autorov, ako aj svoje vlastné, týkajúce sa fotografií na pomníkoch a prícestných znakoch oznaèujúcich miesto úmrtia, som zhrnula v štúdii publikovanej v roku 2004. Poukázala som na dôležitos výskumu používania fotografií, pretože pomocou nich – aj keï len sprostredkovane – nezískavame len viac informácií o samotnom zosnulom, ale zároveò môžeme získa aj dôležité údaje k jednotlivým segmentom kultúrnej histórie, národopisu, dejín atï. danej usadlosti (L. Juhász 2004).
V mojom príspevku by som sa tejto problematike chcela venova na príklade z Ka­meniènej. V najstaršom cintoríne dediny pomník z bieleho mramoru oznaèuje jeden nepokrytý, betónom lemovaný dvojitý hrob. Pomník pozostáva z troch èastí: uprostred je stojatý hranol, po oboch stranách sú dosky tvaru nepravidelného štvorca, ktoré majú rovnaký rozmer. Na prostrednej èasti vidie spoloènú fotografiu dvoch usmievavých mladých dievèat približne rovnakého veku. Na pravej strane pomníka je nápis v slovenskom jazyku:

Tu odpoèíva v K. P.
MARIENKA HORÒÁKOVÁ
1944 –1966
Žila si krátko ale krásne
Nikdy na teba nezabudneme
Zarmútená rodina

Na pravej strane v maïarskom jazyku:

Itt nyugszik
BEDECS MAGDIKA
1945–1966
Ifjú életed hajnalán
Lezárta szemed a véletlen halál.
Adósod maradt sokkal az élet
Legyen jutalmad azért az égben.
Emléked szívünkben örökké élni fog.
Szüleid és testvéreid!

Rok narodenia oboch zosnulých dievèat je rôzny, ale dátum smrti rovnaký, z èoho je zrej­mé, že zomreli v rovnakom èase a pravdepodobne za tragických okolností. Poèas výskumu som zistila, že moji informátori, patriaci k mladšej generácii, mi o tomto prípade vedeli poskytnú informácie preto, lebo aj ich zaujala fotografia. Zaujímali sa a dozvedeli od starších ¾udí, kto a preèo leží v tomto hrobe. Teda fotografia prispela a dodnes prispieva k tradovaniu, zachovávaniu pozoruhodného príbehu z h¾adiska lokálnej pamäti.

Slovenský nápis uchováva pamiatku na slovenské dievèa evanjelického vierovyznania, ktoré sa do tejto obce presídlilo v roku 1947 ako diea spolu s rodièmi v zmysle tzv. výmeny obyvate¾stva z majera Telpis pri Békešskej Èabe.3 Maïarský nápis stavia pamiatku 21-roènému miestnemu dievèau rímskokatolíckeho vierovyznania. Obe dievèatá – ako to vyjadril aj jeden z informátorov – „boli kamarátky na život a na smr“.4
Magda Bedecsová skonèila maïarskú, Marienka Horòáková slovenskú základnú deväroènú školu. Potom pracovali v miestnom jednotnom ro¾níckom družstve a tu sa medzi nimi vytvorilo priate¾stvo na celý život. Medzi sebou sa rozprávali po maïarsky, lebo Marienka si ve¾mi skoro osvojila jazyk miestnych obyvate¾ov. Všade chodili spolu, boli nerozluèné priate¾ky.
Pod¾a rozprávaní informátorov a príbuzných cez osud oboch dievèat môžeme spozna tragický príbeh, ktorý sa viaže k povodni na Žitnom ostrove v roku 1965. Z h¾adiska ich bydliska to bola udalos, ktorá znamenala ve¾kú katastrofu, keï voda zaplavila celú de­dinu a obyvate¾ov bolo treba evakuova. Cez osud oboch dievèat môžeme zároveò nazrie do znovuvýstavby povodòou znièenej obce, do jej interetnických vzahov, a získame aj pozoruhodné údaje o miestnych pohrebných zvyklostiach.
Obec, maïarsko-slovenská výmena obyvate¾stva a slovensko-maïarské poèiatoèné spolužitie v Kameniènej v zrkadle obecnej kroniky5

Struèné dejiny usadlosti
Prvá písomná zmienka o obci je z roku 1482. V dôsledku tureckých bojov bola dovtedy pomerne ¾udnatá obec znièená, v roku 1669 sa spomína len ako majer. V roku 1787 bolo v obci už 381 obyvate¾ov a 32 obytných domov. Poèet obyvate¾ov kolísal aj pod¾a toho, èi okolité usadlosti, majere, tane patrili k nej územnosprávne, alebo sa stali súèasou inej obce (VSOS 1977, 14–15). V zmysle Trianonskej dohody patrila od roku 1920 k Èeskoslovenskej republike, v roku 1938 bola pripojená k Maïarsku a od roku 1945 sa opä stala súèasou Èeskoslovenska. V priebehu dejín dedina èasto trpela povodòami, kvôli èastým zaplaveniam sa tiahla èoraz viac na západ, takže dnešnú obec už nenájdeme na pôvodnom mieste (Szabó–Toma 1977, 1–3). Aj v obecnej kronike je zaznamenané: „Obec Kamenièná dnes už neleží tam, kde predtým, lebo Váh èasto podmýval okraje obce a znièil ve¾kú èas domov.“6 Èas chotára je ešte aj dnes dos moèaristá, no postavené hrádze bezpeène chránia obec proti povodniam. V dedine bolo pod¾a posledného sèítania ¾udu 1793 obyvate¾ov, z toho 1409 Maïarov, 345 Slovákov, 12 Èechov, 1 po¾skej a 1 nemeckej národnosti.7 Územnosprávne patria ku Kameniènej tri menšie usadlosti: Szõlõs, Bál­vány­szakállas a Lohót (Szabó-Toma 1997, 1).

Maïarsko-slovenská výmena obyvate¾stva
Na stránkach obecnej kroniky  sa o udalostiach súvisiacich s maïarsko-slovenskou výmenou obyvate¾stva,8 ktorá sa odohrávala  v rokoch 1946 – 1948, doèítame nasledovné:

„Rok 1947 zavítal s tuhou zimou a ve¾kým snehom. V januári [1948] sa zaèalo s vysahovaním èasti obyvate¾stva do Maïarska. Na základe rozhodnutia mocností museli ako vojnoví zloèinci opusti svoju rodnú zem. Tí, ktorí mali by vysahovaní, dostali bielu kartu, èo znamenalo, že ako neželané osoby musia opusti tento štát. Toto ustanovenie sa v našej obci týkalo viac ako pädesiat rodín. Vysahovalcov  odvážali nákladné autá na stanicu so všetkými hnute¾nosami, hovädzím dobytkom, hospodárstvom. Naložili ich do vagónov a odviezli do rôznych oblastí Maïarska. Do žúp Tolna a Baranya, na miesto Švábov, ktorých odtia¾ vysídlili.9
Do vyprázdnených domov sa na jar prisahovali Slováci, naverbovaní z Ma­ïarska, ktorých rôznymi s¾ubmi prilákali k nám. Presídlenci sem prišli z okolia Szarvasu a Békéšskej Èaby. Hovorili íreèitým náreèím z oblasti Nyírség. Slovensky nerozprávali dobre, veï tam, odkia¾ prišli, neboli slovenské školy, tak hovorili len domácim zmiešaným jazykom. V horthyovskom Maïarsku neexistovala výuèba v materinskom jazyku pre národnosti, tak ako tomu bolo za I. Èeskoslovenskej republiky pre maïarský ¾ud a iné národnosti. 10. apríla zavítala do Kameniènej delegácia Slovenského zväzu žien a Živeny, ktorá slovenským presídleným rodinám priniesla rôzne osivo (semená záhradných rastlín), múku, kakao.“10

V èase výmeny obyvate¾stva a po nej, až do roku 1949, v dôsledku bezprávia èeskoslovenských Maïarov v zmysle Benešových dekrétov v Èeskoslovensku neexistovalo vyuèovanie v maïarskom jazyku a úradne bolo zakázané aj používanie maïarského jazyka (Vadkerty 2002). V usadlosti existovala iba slovenská škola, takže slovenské a maïarské deti chodili do školy spolu. Aj pod¾a svedectva obecnej kroniky sa v obci uskutoèòovali podujatia len v slovenskom jazyku.

„4. mája usporiadali v škole ve¾kolepú slávnos na poèes 28. výroèia tragickej smrti generála Milana Rastislava Štefánika. Pred slávnosou sa uskutoènila slávnostná omša v miestnom rímskokatolíckom kostole. Potom richtár Šipula v slávnostnom prejave  v škole hovoril o Štefánikovom živote, potom sa porozprávali so Slovákmi o plánoch Slovákov do budúcnosti.11

Tento záznam je pozoruhodný, pretože presídlení Slováci boli evanjelického vierovyznania, napriek tomu sa omša posvätená pamiatke Štefánika konala v rímskokatolíckom kostole. V dedine neskôr v jednom obytnom dome zriadili miestnos, kde raz mesaène  chodil vykonáva bohoslužby evanjelický duchovný zo susedného Kolárova, ležiaceho 10 km severne od Kameniènej. V súèasnosti táto prax pre nezáujem veriacich zanikla.
Rovnako k roku 1949 sa vzahuje nasledovný záznam v obecnej kronike:

„V máji oslávili slovenský Deò matiek. Na slávnosti vystúpili žiaci školy, slávnostný prejav mal riadite¾ školy František Odkladal. V tomto roku školská divadelná skupina predviedla dve hry, ktoré naštudovala Jolana Mezeyová.
1. Zlatý kvet z Tatranskej doliny
2. Macocha
Z èistého príjmu vzali deti na výlet do Trenèianskych Teplíc.“12

Presídlené slovenské rodiny vedeli aj po maïarsky, takže komunikácia nebola problémom, ale spoèiatku – z pochopite¾ných príèin – miestni obyvatelia  prijímali presídlencov s nedôverou. Keïže v èase presíd¾ovania školy s vyuèovacím jazykom maïarským ešte neexistovali, maïarské a slovenské deti chodili do školy spolu, dostávali sa do bezprostredného styku a približne pol dòa trávili spoloène. Ako o tom svedèí  záznam z citovanej kroniky, aj maïarské deti sa zapájali do školských podujatí a divadelných predstavení v slovenskom jazyku,  chodili na výlety s demi prisídlených rodín.
V roku 1948 došlo v Èeskoslovensku  k prevzatiu moci komunistami, prezidentom sa stal Klement Gottwald.13 V nasledujúcom roku 1949 sa mohli vráti domov aj maïarské rodiny, ktoré boli ešte 11., 12. a 13. decembra 1946 s pracovným cie¾om z Kameniènej vysídlené do Èiech.14 Na jeseò 1949 sa znovu mohli otvori školy s vyuèovacím jazykom maïarským, zaèali vychádza maïarské noviny a bol založený Kultúrny zväz maïarských pracujúcich v Èeskoslovensku – Csemadok. V roku 1950 už slobodne používali maïarský jazyk, takže sa mohli organizova  podujatia v maïarskom jazyku. Svedèí o tom aj zápis v obecnej kronike z roku 1950:

„1950… Kultúrne aktivity: Slovenská mládežnícka organizácia 2. februára uviedla veselohru „Posol lásky“. K tomu sa pridružila mládež s materinským jazykom maïarským s komediálnymi jednoaktovkami „Biela sliepka“ (Fehér tyúk) a „Prenasledujú ma ženy“ (Üldöznek a nõk). 10. apríla okresné mobilné kino za ve¾kého záujmu premietlo v miestnosti školy  film „Vlèie diery“.15

Pod¾a výpovedí informátorov zriedkakedy dochádzalo k otvoreným konfliktom medzi Maïarmi a Slovákmi, tie sa vyskytovali najmä na taneèných zábavách. V takých prípadoch sa maïarskí mládenci pobili so slovenskými, lebo slovenskí chlapci vzali do tanca maïarské dievèatá, prípadne mali taký úmysel. Konflikt vyvolalo najmä to, keï o dievèa vyzvané do tanca mal záujem aj miestny maïarský mladík.16  Na prípad, že by došlo        k bitke v opaènom prípade, keï maïarský chlapec požiadal o tanec slovenské dievèa, sa informátori nepamätajú, hoci mnohokrát sa ani slovenským chlapcom nepáèilo, keï maïarský chlapec vzal do tanca slovenské dievèa.17  Konflikty boli postupne èoraz zriedkavejšie a neskôr vznikali aj zmiešané manželstvá.18

Ve¾ká povodeò na Žitnom ostrove v roku 1965
V roku 1965 bola na Žitnom ostrove nièivá povodeò. V dôsledku nezvyèajne silných a  ove¾a èastejších dažïov dosiahla úroveò hladiny Dunaja i Váhu extrémnu výšku. Napriek nad¾udským snahám pri ochrane proti povodniam voda pretrhla hrádzu pri Èíèove, ležiacom 50 km od Kameniènej, a za krátky èas zaplavila ve¾kú èas obcí na Žitnom ostrove, medzi nimi aj Kameniènú (Hegely 1966). V dedine zaèali v noci na 19. júna evakuova obyvate¾ov, deti, ženy a chorých odviezli autobusom do Trnovca nad Váhom a Ve¾kej Maèe, obcí na Matúšovej zemi. Evakuovali vtedy spolu 500 osôb.19  Školopovinné deti z Kameniènej neskôr presahovali do dievèenského internátu v Krnove blízko Ostravy, odkia¾ sa žiaci vrátili domov koncom augusta po ústupe povodòovej vlny. 20 V Kameniènej sa poèas jedného týždòa zrútilo 251 domov,21 ktoré  boli postavené z hliny a nepálených tehál, takže nemohli odola nièivej vode. Škoda na nehnute¾nostiach bola vyèíslená na 5 800 000 Kès. 22
S cie¾om obnovy povodòou znièených obcí na Žitnom ostrove, teda aj Kameniènej, zavolali robotníkov z celého Èeskoslovenska. V obecnej kronike sa v súvislosti s tým uvádza:

„Na znovuvýstavbu každej povodòou postihnutej obce sa prihlásili, resp. boli urèené dva patronátne okresy. Patronát nad Kameniènou prevzali okresy Galanta a Pardubice. Zaèiatkom augusta sem prišli politickí a administratívni predstavitelia týchto okresov, aby na mieste dohodli rôzne formy poskytnutia pomoci. Vedenia spomenutých okresov poslali do našej obce urèitú èas svojho okresného stavebného podniku s ve¾kými pracovnými silami i pracovnými strojmi. Pre obyvate¾ov znièenej obce to znamenalo obrovskú pomoc. Okrem toho pomáhali obyvate¾om stavebným materiálom, šatstvom, technickými zariadeniami, ro¾nícke družstvá pomohli krmo­vinami. Na vypracovanie stavebnej dokumentácie a odhad škôd bol vytvorený inžiniersky úrad.  Vedúcim úradu bol Ing. Krèula. Úrad, ktorý pozostával z viacerých kancelárií, bol umiestnený v baraku, postavenom na ornej pôde za budovou miestneho národného výboru. Stavebné organizácie patronátnych okresov  pris¾úbili, že ešte predtým, než nadíde zima, pre každú rodinu upravia aspoò jednu miestnos, aby sa rodiny mali kde utiahnu pred zimou. Výstavba sa zaèala a pokraèovala s mimoriadnym elánom…“23

Tým, že do obce prišla väèšia skupina robotníkov z Èiech, maïarské a slovenské obyvate¾stvo usadlosti sa poèas viacerých mesiacov dostávalo do bezprostredného styku s ¾uïmi, patriacimi k tretej národnosti – s Èechmi, ktorí prišli z Pardubického okresu.

Tragédia dvoch dievèat z Kameniènej
So spomenutou povodòou súvisí aj tragédia pripomínaná pomníkom jej dvoch obetí,        o ktorom som sa zmienila v úvode tejto štúdie.
Pod¾a spomienok informátorov dve priate¾ky, 21-roèná Magda a 22-roèná Marienka, sa v spoloènosti robotníkov z Pardubíc prechádzali po hlavnej ceste spájajúcej Komárno s Kameniènou. Keï vošli do zákruty, kvôli nepozornosti opitého vodièa autožeriavu, ktorý tadia¾ prechádzal ve¾kou rýchlosou, ich železná konštrukcia žeriavu auta ovalila, vlastne ich zrazila. Vodiè išiel ïalej, hoci 21-roèná Magda a èeský robotník Jozef Dziura zostali na mieste màtvi. Marienka ešte žila, keï prišla sanitka, ale  cestou do komáròanskej nemocnice vážnym zraneniam aj ona pod¾ahla. Vodièa polícia neskôr chytila a súd ho odsúdil na sedem rokov väzenia. Tragickú udalos zachytili aj v obecnej kronike, v súvislosti s òou si môžeme preèíta trochu lyricky ladený záznam:

„3. júla 1966 veèer o 8. hodine sa stala v Kameniènej smutná udalos, ktorá otriasla obyvate¾mi obce. Magda Bedecsová, nar. 19. novembra 1945 a Mária Hornyáková,24 nar. 23. marca 1944, dve mladé dievèatá, dobré priate¾ky sa po celodennej práci vybrali na veèernú prechádzku. Za miesto svojej prechádzky si vybrali hradskú na hrádzi pred Telepsorom. K dievèatám sa pripojil brigádnik Jozef Dziura, ktorý bol jedným z pardubických brigádnikov. Dziura utekal pred zadymenou atmosférou krèmy a namiesto toho si chcel spoji príjemnú prechádzku s veselým džavotaním dvoch mladých dievèat. Na prechádzku si zvolili pravú stranu cesty a ich veselý, dôverný, úprimný rozhovor obèas vyplnil úsmev, chichot èi hlasný smiech. V takej veselej nálade ani na chví¾u nepomysleli na to, že ich môže stihnú nebezpeèenstvo.  Možno práve rozprávali svoj najsladší denný zážitok a veselo sa pritom smiali, keï zozadu poèuli ažký hrmot auta. Dozadu sa nepozreli, lebo boli presvedèení, že používajú okraj vozovky a všetci traja sú pre šoféra dos ve¾kým terèom a obíde ich. – Lenže, za volantom nesedel èlovek, ale opitá smr, ktorá bez pardónu zbiera svoje obete. – Vodiè nevyboèil zo smeru jazdy, obrovská 10-tonová Tatra sa plnou rýchlosou rútila na troch mladých ¾udí. Zrazila ich a uháòala ïalej, zanechajúc svoje obete ich osudu. Magda Bedecsová a Jozef Dziura boli na mieste màtvi. Máriu Hornyákovú v kritickom stave odviezli do nemocnice. V nemocnici ešte v ten deò skonala.25 Smrte¾ná nehoda si vyžiadala životy troch mladých ¾udí. Opitého vodièa èlenovia cestnej polície (žandári) chytili v Hadovciach.26 Súd ho uznal vinným z usmrtenia, spôsobeného nedbanlivosou odsúdil ho na 7 rokov väzenia. Trest je slabý, raz-dva sa skonèí, ale 3 mladí ¾udia sa už do života nevrátia. Ty neznámy èitate¾, ktorý èítaš tieto riadky, „In memoriam“ zastav sa na minútu a zatvor si do srdca tento smutný príbeh.“27

Ani jedno zo zosnulých dievèat nežilo v úplnej rodine, Magdu Bedecsovú vychovala stará mama, lebo jej matka skoro zomrela a otec sa nevrátil z druhej svetovej vojny. Marienke Horòákovej žila už len mama, otec jej zomrel takmer rok pred tragickou nehodou.
Pod¾a posledného sèítania ¾udu z roku 1950, uskutoèneného pred povodòou v roku 1965, mala Kamenièná spolu s usadlosami, ktoré k nej patrili, 3097 obyvate¾ov, z toho 2782 bolo Maïarov, 297 Slovákov.28 Pod¾a vierovyznania bol pomer podobný, presídlenci boli totiž evanjelici, miestni obyvatelia rímskokatolíci. V súvislosti s náboženskou praxou nachádzame v obecnej kronike nasledovný záznam, vzahujúci sa na rok 1953: „Obyvatelia Kameniènej sú v 80 %-ách rímskokatolíckeho vierovyznania. Ostatní sú prevažne evanjelici. ¼ud je veriaci – najmä starší ¾udia – preto uzatváranie manželstiev, krstiny a pohreby sa konajú s cirkevnou ceremóniou.“29 Dievèatá, ktoré tragicky zahynuli, mali tiež cirkevný pohreb, Marienku pochovával evanjelický kòaz z Kolárova, Magdu miestny katolícky farár. Evanjelický kòaz uskutoènil obrad v slovenskom a maïarskom jazyku, katolícky farár v maïarskom jazyku. Dievèatá pochovávali z obradnej siene v starom cintoríne, kam ich pozostatky doviezli z Komárna asi hodinu pred pohrebom a obe rakvy položili ved¾a seba. Bdenie teda nebolo. Pod¾a súhlasného tvrdenia informátorov tento zvyk zanikol v obci už v polovici 20. storoèia. Obe dievèatá boli obleèené do ružových šiat a mali na sebe  závoj. Rakvy niesli mládenci, ktorí mali na prsiach krížom pripnuté biele stuhy, dievèatá niesli kytice kvetov. Spomienky informátorov na to, èi dievèatá boli v bielych šatách alebo nie, sa líšia, a nezhodnú sa ani na tom, èi dievèatá kráèali ved¾a mládencov nesúcich rakvy, èiže èi usporiadali slobodným dievèatám      symbolickú svadbu, alebo èi bol súèasou pohrebu tomu podobný zvykový prvok. Keïže z pohrebu neboli vyhotovené fotografie, dnes už nevieme podoprie ani jedno tvrdenie. Je škoda, že ani v obecnej kronike nie je zmienka o tomto pohrebe, napriek tomu, že podrobne opísala okolnosti nehody. Pretože väèšina informátorov skôr podopiera než pochybuje o prítomnosti zvyku a všetci sa zhodujú aj v tom, že chlapci hodili biele stuhy, ktoré mali prekrížené na prsiach, ako aj dievèatá svoje kytice kvetov na truhlu do hrobu, právom môžeme predpoklada, že je to akýsi variant symbolickej svadby, resp. jej jednotlivé prvky predstavovali súèas pohrebného obradu. Pod¾a informátorov slovenské a maïarské dievèatá ani chlapci netvorili zvláštne skupiny, podobne ako ani ostatní slovenskí a maïarskí úèastníci obradu, teda v súvislosti s pohrebom nemôžeme hovori ani o národnostnom, ani o religióznom rozdelení èi zoskupení. Svetlé rakvy oboch dievèat uložili ved¾a seba do hrobovej jamy, vykopanej pre dve rakvy. Evanjelièka Marienka sa dostala na pravú stranu hrobu, èo nebolo náhodné, ale dopredu rozhodnutý fakt. Hrob oboch dievèat totiž zámerne vykopali ved¾a hrobu Marienkinho otca, ktorý leží na pomedzí evanjelickej a katolíckej èasti cintorína. V obci sa vytvoril zvyk, že slovenskí evanjelici sa pochovávali do pravého rohu juhovýchodnej èasti starého cintorína. Náklady na pomník z bieleho mramoru, ktorý bol postavený nieko¾ko mesiacov po pohrebe, hradil stavebný podnik, ktorého zamestnancom bol vodiè odsúdený za nehodu. O hrob sa v súèasnosti stará staršia sestra Marienky Horòákovej, Judita Žilinská, rod. Horòáková, nar. v roku 1938, na majeri Telpis pri Békešskej Èabe. Príbuzná Magdy Bedecsovej, jej stará mama, ktorá ju vychovávala, už dávno nie je medzi živými. V súvislosti so zvonením treba poznamena, že evanjelici nemajú samostatný zvon,  aj za evanjelických zosnulých sa zvoní v katolíckom kostole.

Zveènenie pamiatky povodne z roku 1965 v dedine
pre budúce pokolenia

V obci uchovávajú pamiatku na povodeò dve ulice a jedna pamätná tabu¾a. Dve ulice pomenovali pod¾a dvoch miest, ktoré sa zúèastnili na obnove obce – Pardubice a Galanta – na Pardubickú a Galantskú ulicu. V súvislosti s tým do obecnej kroniky zaznamenali nasledovné:

„Poèas obnovy vzniklo nieko¾ko nových ulíc. Obec chcela postavi pamiatku dvom patronátnym okresom tým, že jednu ulicu nazvali Galantskou a jednu Pardubickou.“ 30 „Rada MNV na svojom mimoriadnom zasadnutí 18. mája uznesením è. 71/1966 aj oficiálne schválila názvy jednotlivých ulíc.“31

Po dokonèení prác na znovuvýstavbe obce slávnostne umiestnili dvojjazyènú, slovensko-maïarskú pamätnú dosku na prieèelí budovy MNV.32 O tejto udalosti sa v obecnej kronike doèítame:

„V novembri podniky patronátnych okresov ukonèili prácu. Menované podniky odovzdali, MNV prevzalo vykonanú prácu. Po ukonèení nasledoval slávnostný akt. Pardubický a Galantský okres na pamiatku obnovy obce umiestnili pamätnú tabu¾u na prieèelí budovy miestneho národného výboru. Pamätnú dosku slávnostne odhalili 17. novembra 1966. Na tejto slávnosti vedenie MNV hodnotilo obetavú prácu patronátnych podnikov a 32 zaslúžilým pracovníkom, vedúcim brigád, kolektívom a 30-im podnikom, JRD a ŠM odovzdal vyznamenanie „Pochvalné uznanie“.“33

Na pamätnej doske štvorcového tvaru z tmavosivého mramoru, umiestnenej na prieèelí budovy MNV je nápis:

KAMENIÈNÁ
GALANTA  PARDUBICE
V r. 1965 bola obec KAMENIÈNÁ povodòou takmer
znièená. Na jej znovuvýstavbe sa zúèastnili spolu s miestnymi
obèanmi aj pracujúci galantského a pardubického okresu.
Táto skutoènos bude navždy symbolom bratstva národov
a národností v ÈSSR.

1965-ben KAMENIÈNÁ községet az árvíz csaknem
teljesen megsemmisítette. Újjáépítésén résztvettek46 a helyi
polgárokon kívül a galántai és a pardubicei járás dolgozói.
Legyen az újjáépült község a CsSZK népei testvériségének
örök szimbóluma.
17. novembra 1966.

4. Pamätná tabu¾a na budove Obecného úradu v Kameniènej na pamiatku povodne a pomáhajúcich pravovníkov pri znovuvýstavbe obce z okresu Galanta a Pardubice (foto: Ilona L. Juhász 2009)

Záver

Na základe uvedených skutoèností sa potvrdilo, aký význam má z h¾adiska dejín obce pomník s fotografiami dvoch mladých dievèat. V priebehu opisu tragédie oboch dievèat sa pred nami v podstate odkrývajú dve rozhodujúce udalosti dejín obce: výmena obyvate¾stva v rokoch 1946 – 1948, a najmä povodeò v roku 1965, ako aj následná znovuvýstavba obce, v neposlednom rade môžeme získa obraz aj o spolužití Slovákov a Maïarov, o pohrebných zvykoch a s nimi spojenými interetnickými súvislosami. Pomník s fotografiami teda – aj keï sprostredkovane – môže by uchovávate¾om a  sprostredkujúcim médiom histórie jednej obce, èasto nielen v lokálnom, ale aj v ove¾a širšom kontexte. Dá sa azda poveda, že spåòa aj funkciu urèitého pamätníka. V našom prípade má taký istý význam ako pamätná doska na budove obecného úradu, resp. ako Galantská a Pardubická ulica, ktoré zveènili mená miest, odkia¾ prišli robotníci, pomáhajúci pri obnovení obce po povodni.
Výskum fotografií pomníkov na cintorínoch pod¾a nášho názoru skrýva v sebe mnoho možností. Z Kameniènej by sme mohli uvies aj viac príkladov, veï na tom istom cintoríne, len nieko¾ko metrov od hrobu dvoch dievèat, sa nachádza pomník so spoloènou fotografiou mladého dievèaa a chlapca v porcelánovej obrube, ktorý vypovedá o inej miestnej tragédii. Samovražda dvoch mladých ¾udí s rôznymi priezviskami je dôsledkom udalostí s iným pozadím, iných spojitostí, medzi¾udských vzahov, iných tabu. To je však už ïalší príbeh, presahujúci rámec tohto príspevku, vyžadujúci samostatnú analýzu prípadu. Príkladov by sme teda mohli uvies dos, z mnohých by sme mohli vyzdvihnú napríklad fotografiu s vyobrazením furmanských gazdov, držiacich v ruke zástavu, nachádzajúcu sa na dekoratívnom ståpovom pomníku z èierneho mramoru na kalvínskom cintoríne v Komárne, okresnom sídle v susedstve Kameniènej, ktorý môže by základom, podnetom ïalšieho rozvetveného výskumu (viï L. Juhász 2004, 127). Fotografia na cintoríne teda môže slúži ako základ pre výskum, rovnako ako predmet v múzejnej zbierke.

A teátrális körmenettől a kimerevített teátrumig

Kálvária-együttesek a Kisalföld szlovákiai részén

1. Ku­ta­tás­tör­té­ne­ti váz­lat

A vizs­gált te­rü­let, te­hát a mai Szlo­vá­kia 1918 előtt a tör­té­ne­ti Ma­gyar­or­szág ré­sze volt, s nagy­já­ból  Fel­ső-Ma­gyar­or­szág­nak fe­lelt meg. Eb­ből is adó­dó­an, a té­ma iránt mind a ma­gyar, mind a szlo­vák ku­ta­tás ér­dek­lő­dést ta­nú­sí­tott és ta­nú­sít. Előadásomnak1 nem le­het most cél­ja egy rész­le­tes ku­ta­tás­tör­té­net föl­vá­zo­lá­sa. Egy mód­szer­ta­ni kér­dés hang­sú­lyo­zá­sa után mind­ös­­sze né­hány je­len­tő­sebb ered­mény­re sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­met.
A kál­vá­ria­ku­ta­tás nem önál­ló tu­do­má­nyos disz­cip­lí­na, idő­ről idő­re épí­té­szek, mű­vé­szet­tör­té­né­szek, et­no­ló­gu­sok és val­lás­tör­té­né­szek, mű­em­lé­kes szak­em­be­rek és mű­ve­lő­dés­tör­té­né­szek szól­nak hoz­zá a té­má­hoz, mi­köz­ben mind­egyik disz­cip­lí­ná­nak a pe­ri­fé­ri­á­ján he­lyez­ke­dik el. Ily mó­don a kál­vá­ria­ku­ta­tás in­ter­disz­cip­li­ná­ris meg­kö­ze­lí­tést igé­nyel, for­rás­anya­ga pe­dig igen sok­ré­tű és vál­to­zó szín­vo­na­lú.
A ko­rai kál­vá­ria­tör­té­ne­te­ket le­szá­mít­va, ame­lyek egy-egy konk­rét kál­vá­ria épí­té­si tör­té­ne­tét mond­ják el (pl. Sel­mec­bá­nya: Hid­vég­hy 1901; Eper­jes: Wick 1919; Kas­sa: Wick 1927; Deutschproben: Rich­ter 1935 stb.), a té­ma irán­ti ér­dek­lő­dés a szlovák(iai) ku­ta­tók kö­ré­ben in­kább a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után (s azon be­lül is fő­leg az 1989-es rend­szer­vál­tás kö­ve­tő­en), el­ső­sor­ban mű­vé­szet­tör­té­ne­ti és mű­em­lék­vé­del­mi szem­pont­ok sze­rint re­a­li­zá­ló­dott. A mű­em­lék­vé­del­mi szak­em­be­rek a mű­vé­szet­tör­té­ne­ti­leg ér­té­kes kál­vá­ria-együt­te­se­ket do­ku­men­tál­ták, ír­ták le. Az ún. varal­lói kez­de­mé­nye­zés nyo­mán (vö. Szil­ágyi 2004) Marián Èièo és mun­ka­tár­sai, a Szlo­vák Mű­em­lék­vé­del­mi Hi­va­tal mun­ka­prog­ram­já­ban Szlo­vá­kia ös­­szes kál­vá­ri­á­já­nak a szám­ba­vé­tel­ét tűz­ték ki cé­lul és rész­ben vé­gez­ték el. Nagy­sza­bá­sú mun­ká­la­ta­ik ered­mé­nye egy­részt az eu­ró­pai kál­vá­ria-at­lasz Szlo­vá­ki­át be­mu­ta­tó fe­je­ze­té­ben (Atlante 2001, 165–171), más­részt egy adatgazdag, és alap­ve­tő­en meg­bíz­ha­tó szlo­vá­ki­ai kál­vá­ria-mo­nog­rá­fi­á­ban re­a­li­zá­ló­dott (Èièo–Kalinová–Paulusová 2002). A va­ló­ban eu­ró­pai szín­vo­na­lú szin­té­zis két na­gyobb egy­ség­ből te­vő­dik ös­­sze. A szer­zők elő­ször a kál­vá­ria-ku­ta­tás rö­vid át­te­kin­té­sét, a kál­vá­ria-együt­te­sek meg­je­le­né­sé­nek, épí­té­sé­nek a tör­té­ne­tét, azok val­lá­si és kul­túr­tör­té­ne­ti ös­­sze­füg­gé­se­it, a meg­for­má­lás mi­lyen­sé­gét, tör­té­ne­ti ala­ku­lá­sa­it, vál­to­zá­sa­it, va­la­mint az iko­nog­rá­fi­ai és funk­ci­o­ná­lis kér­dé­se­ket tag­lal­ják. A kö­tet ge­rin­cét egy gaz­da­gon ada­tolt ka­ta­ló­gus ké­pe­zi, amely­ben 113 te­le­pü­lés kál­vá­ri­á­ja ke­rül tár­gya­lás­ra (a be­mu­ta­tott kál­vá­ri­ák szá­ma azon­ban en­nél több, hi­szen né­hány te­le­pü­lé­sen több kál­vá­ria is ta­lál­ha­tó).  Az egyes „szó­cik­kek” egy­sé­ges fel­épí­té­sű­ek, így jól hasz­nál­ha­tó­ak. Elő­ször a te­le­pü­lés alap­in­for­má­ci­ót kap­ja az ol­va­só (tör­té­ne­ti – ma­gyar, né­met, eset­leg la­tin, ré­gi­es szlo­vák – te­le­pü­lés­meg­ne­ve­zé­sek, mai já­rás, püs­pök­ség, rö­vid jel­lem­zés, da­tá­lás, meg­jegy­zé­sek). Ezt kö­ve­ti az ob­jek­tum rész­le­te­sebb (sok­szor több ol­da­las) le­írá­sa, jegy­ze­tek­kel, csat­la­ko­zó iro­da­lom­mal. A des­krip­ci­ót ar­chív fo­tók és mai fel­vé­te­lek, oly­kor ré­gi met­sze­tek egé­szí­tik ki. A könyv ös­­sze­ál­lí­tó­i­nak igé­nyes­sé­gét jel­zi, hogy a vi­szony­lag nagy szám­ban kö­zölt ma­gyar nyel­vű fel­irat­ok gya­kor­la­ti­lag hi­bát­la­nul van­nak le­ír­va, for­dí­tá­sa­ik jók, erő­sen tá­masz­kod­nak a ré­gi és mai ma­gyar és né­met iro­da­lom­ra is. A kö­te­tet hely- és sze­mély­név­mu­ta­tó, va­la­mint rész­le­tes né­met és an­gol nyel­vű ös­­sze­fog­la­lás te­szi tel­jes­sé. A könyv­höz csat­la­ko­zik egy ki­emel­he­tő tér­kép is, ahol a ka­ta­ló­gus­ban sze­rep­lő kál­vá­ri­á­kon túl­me­nő­en, a szer­zők ál­tal szá­mon tar­tott, már el­pusz­tult vagy ke­vés­bé ada­tolt ob­jek­tu­mok is föl van­nak tün­tet­ve. A kö­tet­ben köz­re­a­dott kál­vá­ria-együt­te­sek szá­ma – en­nek a kö­tet ös­­sze­ál­lí­tói is tu­da­tá­ban van­nak! – ter­mé­sze­te­sen még gya­ra­pít­ha­tó. El­ső­sor­ban a ki­sebb, ke­vés­bé frek­ven­tált he­lye­ken ta­lál­ha­tó kál­vá­ri­ák ma­rad­tak ki a jegy­zék­ből.
A ma­gyar ku­ta­tók kö­zül leg­alább a kö­zel­múlt­ban el­hunyt Szil­ágyi Ist­ván (1938–2005) ne­vét kell megemlíteni2, aki el­ső­sor­ban épí­tész­ként fog­lal­ko­zott a kál­vá­ri­ák kár­pát-me­den­cei prob­le­ma­ti­ká­já­val, azok épí­té­szet, tör­té­ne­ti (Szil­ágyi 1997b) és li­tur­gi­ai, tá­vo­labb­ról et­no­ló­gi­ai kér­dé­se­i­vel (Szil­ágyi 1990), és több, a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén ta­lál­ha­tó kál­vá­ri­á­ról, azok va­la­mely rész­let­kér­dé­se­i­ről ala­po­zó jel­le­gű ta­nul­mányt adott köz­re (Po­zsony: Szil­ágyi 2000; Sel­mec­bá­nya: Szil­ágyi 2006. A szent­lép­cső kér­dé­se­i­hez: Szil­ágyi 1992b. Vö. Èièo 2000).
A Szlo­vák Mű­em­lék­vé­del­mi Hi­va­tal te­vé­keny­sé­gé­től füg­get­le­nül, ve­le pár­hu­za­mo­san zaj­lott/zaj­lik a Fó­rum In­té­zet ko­má­ro­mi Et­no­ló­gi­ai Köz­pont­ja ke­re­tei kö­zött 1997-ben lét­re­ho­zott Szak­rá­lis Kis­em­lék Ar­chí­vum do­ku­men­tá­ci­ós ak­ti­vi­tá­sa (Juhász–Liszka 2006; Juhász–Liszka 2006). Amíg az előb­bi in­téz­mény el­ső­sor­ban a mű­vé­sze­ti, mű­em­lé­ki, s rész­ben (jó­val ki­sebb mér­ték­ben) a (kultúr)történeti szem­pon­to­kat he­lye­zi elő­tér­be, ad­dig a Szak­rá­lis Kis­em­lék Ar­chí­vum in­kább nép­raj­zi, et­no­ló­gi­ai as­pek­tu­sok alap­ján vég­zi a do­ku­men­tá­lást. Eb­ben az eset­ben te­hát ma­gá­nak az ob­jek­tum­nak a for­mai be­mu­ta­tá­sán (rajz, fény­kép, le­írás) túl­me­nő­en, rend­kí­vül fon­tos sze­re­pet kap a kap­cso­ló­dó folk­lór­anyag­nak a szám­ba­vé­te­le (a vizs­gált ob­jek­tum­mal kap­cso­la­tos ere­det­tör­té­ne­tek, -mondák, a kap­cso­ló­dó rí­tu­sok, kul­tusz stb.). Ily mó­don a két kez­de­mé­nye­zés te­hát nem zár­ja ki, ha­nem sok­kal in­kább ki­egé­szí­ti egy­mást. Is­mét­lem: az egyik el­ső­sor­ban a for­mai, mű­vé­sze­ti és tör­té­ne­ti, a má­sik pe­dig in­kább funk­ci­o­ná­lis, kultúrhistóriai, et­no­ló­gi­ai as­pek­tus­ból vizs­gál­ja tár­gyát.
A kö­vet­ke­zők­ben, mi­köz­ben ter­mé­sze­te­sen a szlo­vák kál­vá­ria-mo­nog­rá­fi­át is hasz­nál­tam, és hi­vat­koz­ni is fo­gok rá, alap­ve­tő­en a ko­má­ro­mi Szak­rá­lis Kis­em­lék Ar­chí­vum adat­bá­zis­ára tá­masz­kod­va mu­ta­tom be a most ki­je­lölt ku­ta­tá­si te­rü­let kál­vá­ria-anya­gát.

2. A kál­vá­ria-együt­te­sek ke­let­ke­zé­si fo­lya­ma­ta a ku­ta­tott tér­ség­ben

2.1. Ter­mi­no­ló­gia és ti­po­ló­gia

A szak­ku­ta­tás ál­ta­lá­ban meg­kü­lön­böz­te­ti egy­más­tól a ke­reszt­út és a kál­vá­ria ki­fe­je­zé­se­ket. Az előb­bi alatt azt az áj­ta­tos­sá­gi for­mát szok­ták ér­te­ni, me­lyet a hí­vek Jé­zus kín­szen­ve­dé­se­i­nek az em­lé­ké­re jel­ké­pe­sen vé­gig­jár­nak (vö. Di­ós 2001b, 662; Läpple 1996, 138–141). Ke­reszt­út alatt a ke­reszt­úti áj­ta­tos­ság he­lye, a temp­lom­ban ki­ál­lí­tott ké­pek vagy sza­bad té­ren fel­ál­lí­tott stá­ci­ók is ér­ten­dő­ek (Èièo–Kalinová–Paulusová 2002, 9). Van olyan el­kép­ze­lés is, ami sze­rint a ke­reszt­út a Krisz­tus kín­szen­ve­dé­se­i­nek ti­zen­négy stá­ci­ó­ját je­len­ti, amely a kál­vá­ri­á­val (Krisz­tus és a két la­tor ke­reszt­jé­vel) zá­rul (Di­ós 2001b, 662–663). Szil­ágyi Ist­ván rész­ben ezek­kel a vé­le­mé­nyek­kel szem­ben kü­lön­böz­te­ti meg a zárt he­lyen (pl. temp­lom­bel­ső­ben) el­he­lye­zett kép­so­ro­za­to­kat (eze­ket ke­reszt­út­nak ne­ve­zi) a je­ru­zsá­le­mi via dolo­ro­sa sza­bad­té­ri, mi­ni­a­tűr és igen gyak­ran erő­sen le­egy­sze­rű­sí­tett má­so­la­ta­i­tól, ami­ket vi­szont kál­vá­ri­á­nak mond. A keres­ztre­fes­zí­tés je­le­ne­tét áb­rá­zo­ló mű­al­ko­tá­so­kat, ame­lye­ket a köz­nyelv igen gyak­ran szin­tén kál­vá­ri­á­nak ne­vez, Szil­ágyi – „mi­vel Krisz­tus szen­ve­dés­tör­té­ne­té­nek csu­pán egy meg­ha­tá­ro­zott moz­za­na­tát mu­tat­ják be, sta­ti­kus ál­la­pot­ban” – kál­vá­ria­je­le­net­nek mond (Szil­ágyi 1980, 9).
Vé­le­mé­nyem sze­rint tör­té­ne­ti­leg, ti­po­ló­gi­a­i­lag és funk­ci­o­ná­li­san is lo­gi­ku­sabb (és ma­gam a to­váb­bi­ak­ban ezt a ter­mi­no­ló­gi­át is kö­ve­tem majd), ha a szen­ve­dés­tör­té­net stá­ci­ók for­má­já­ban meg­je­le­ní­tett ál­lo­má­sa­it (lett lég­ye­nek azok temp­lom­bel­ső­ben vagy a sza­bad­ban) ke­reszt­út­nak, ma­gát a há­rom ke­resz­tet, eset­le­ges kí­sé­rő­szob­rok­kal egye­tem­ben (ame­lyek tör­té­ne­ti­leg is a Gol­go­tán, te­hát a Kál­vá­ri­án áll­tak) kál­vá­ri­á­nak, az egész együt­test (eset­leg Szent­sír ká­pol­ná­val, szent­lép­cső­vel stb.) pe­dig kál­vá­ria-együt­tes­nek mond­juk.

2.2. A kez­de­tek

Amen­­nyi­ben a kál­vá­ria-együt­te­sek prob­le­ma­ti­ká­ját a je­len ta­nács­ko­zás te­ma­ti­ká­ja, a né­pi szín­ját­szás szem­szö­gé­ből vizs­gál­juk, ak­kor két meg­kö­ze­lí­té­si mód kí­nál­ko­zik. Egy­részt a kál­vá­ri­ák ön­ma­guk­ban amo­lyan ki­me­re­ví­tett szín­há­zat kép­vi­sel­nek. Jé­zus kín­szen­ve­dés­ének a bib­li­ai (és per­sze nem­csak a bib­li­ai, ha­nem nagy­részt az apok­rif ira­tok­ból tradálódott) je­le­ne­tei sta­ti­kus (és még­is moz­gal­mas) ké­pek­ben je­le­ní­tőd­nek meg. A pas­si­ót a hí­vők te­hát nem az­ál­tal élik át, hogy el­játs­­szák Krisz­tus kín­szen­ve­dés­ének egyes je­le­ne­te­it, ál­lo­má­sa­it, ha­nem a fá­ra fes­tett, kő­be vé­sett, il­let­ve egyéb mó­don és esz­kö­zök­kel meg­je­le­ní­tett ese­mény­so­ron vé­gig­ha­lad­va, az egyes ál­lo­má­sok­nál, stá­ci­ók­nál meg­áll­va: imád­koz­va, áj­ta­tos­kod­va, el­mél­ked­ve. A szín­ház ki­ben-ki­ben, a ki­ál­lí­tott ké­pek hat­ha­tós se­gít­sé­gé­vel és rá­ha­tá­sá­val be­lül ját­szó­dik le. A kál­vá­ria eb­ben az eset­ben (le­egy­sze­rű­sít­ve) amo­lyan Bib­lia pau­pe­rum sze­rep­kört tölt be, hi­szen anél­kül, hogy ol­vas­ni­uk kel­lett vol­na, a ké­pek se­gít­sé­gé­vel a hí­vek meg­is­mer­ked­tek Jé­zus szenvedéstörténetével3.
Más­részt a ke­reszt­út meg­je­le­ní­té­sé­hez ere­den­dő­en kü­lön­fé­le dra­ma­ti­kus és fél­dra­ma­ti­kus cse­lek­mény­so­rok is kap­cso­lód­hat­nak. Fő­leg a la­tin or­szá­gok­ban, tud­juk, a nagy­pén­te­ki kör­me­net so­rán a részt­ve­vők (azok egy ré­sze) ma is vé­gig­csi­nál­ja Krisz­tus kín­szen­ve­dé­se­i­nek az út­vo­na­lát. Kelet-Közép Eu­ró­pá­ban en­nek szin­tén meg­vol­tak a ma­guk kö­zép­ko­ri, il­let­ve a ké­sőb­bi, ba­rokk ha­gyo­má­nyai. Dankó Jó­zsef ku­ta­tá­sa­i­ból tud­juk (Dankó 1871), hogy azok az egy­há­zi szer­tar­tá­sok, ame­lyek­ből a nyu­gat-eu­ró­pai (né­met, fran­cia stb.) misz­té­ri­um­já­té­kok ke­let­kez­tek, a 13. szá­za­di Ma­gyar­or­szá­gon is is­mer­tek vol­tak. Ábel Je­nő, Bár­tfa szín­ház­tör­té­ne­té­nek kez­de­te­it vizs­gál­va, Gus­tav Mil­chsack ta­nul­má­nyá­ra (Milchsack 1880) hi­vat­koz­va meg­ál­la­pít­ja, hogy a nyu­ga­ti né­pek la­tin misz­té­ri­um­já­té­ka a 11. szá­zad­tól négy mon­dat­ból ál­lott, amely alap­ve­tő­en meg­egye­zett a Pray-kó­dex mi­se­könyv­ében ta­lál­ha­tó, nem sok­kal 1228 előtt a Po­zsony me­gyei de­á­ki egy­ház­köz­ség szá­má­ra ké­szült szö­veg­gel: „E sze­rint hús­vét va­sár­nap reg­ge­lén a haj­na­li mi­se alatt (…) az egész ce­leb­rá­ló pap­ság ke­resz­tek­kel, gyer­tyák­kal és töm­jén­füst­ölők­kel ün­ne­pé­lyes me­net­ben  a szent sír­hoz vo­nult, hol két dia­co­nus an­gya­li öl­tö­zet­ben ezen kér­dés­sel fo­gad­ta őket: (…) Kit ke­res­tek a sír­ban ó Krisz­tus hí­vei? A processio, mely a há­rom Má­ri­át kép­vi­se­li, azt fe­le­li: (…) A Ná­zá­re­ti Jé­zust.  Er­re az egyik diaconus: (…) Nincs itt, föl­tá­madt. Azu­tán: (…) Jöj­je­tek és néz­zé­tek meg a he­lyet. Ama­zok pe­dig oda­lép­nek a szent sír­hoz, meg­győ­ződ­nek ar­ról, hogy az Üd­vö­zí­tő va­ló­ban föl­tá­madt, és azu­tán vis­­sza­for­dul­nak a kó­rus fe­lé, meg­mu­tat­ják a ve­rí­ték­tör­lőt, me­lyet az imént ma­guk­hoz vet­tek, és azt ének­lik, hogy (…) Az Úr fel­tá­madt sírjából…” (Ábel 1884, 33). Mi­vel nem fel­ada­tom most a ma­gyar misz­té­ri­um-já­té­kok ere­de­té­nek a vizs­gá­la­ta, csu­pán ar­ra sze­ret­nék rá­mu­tat­ni, hogy az el­ső ma­gyar nyel­vű pas­sió­já­ték a 16. szá­zad el­ső ne­gye­dé­re te­he­tő (Ipo­lyi 1858, 351. Vö. Dö­mö­tör 1936; Dö­mö­tör 1938).
Já­no­si Gyu­la le­írá­sá­ból tud­juk, hogy a ba­rokk ko­ri bűn­bá­na­ti kör­me­ne­te­ken (supplicatio de poenitentia) is Jé­zus kín­szen­ve­dé­se­i­nek az át­élé­sét kí­sé­rel­ték meg a sze­rep­lők. Ezek so­rán „tö­vis­ko­ro­nák, óri­á­si ke­resz­tek, lán­cok, kö­te­lek, kö­vek, bűn­bá­na­ti ru­hák és az ön­sa­nyar­ga­tás­nak an­­nyi esz­kö­ze je­le­nik meg előt­tünk, amen­­nyit az erő­sen ér­zel­mes lé­lek­ből fa­ka­dó bűn­bá­nat ki tud ma­gá­nak ta­lál­ni. A bűn­bá­nat fo­ko­zá­sá­ra még sok he­lyen hoz­zá­já­rult a trom­bi­ták har­so­gá­sa, a dob­ve­rés tom­pa pergése…” (Já­no­si 1935, 38).  Ezek a mis­­szi­ók­hoz kap­cso­ló­dó dra­ma­ti­kus já­té­kok vagy in­kább fel­vo­nu­lá­sok a ka­to­li­kus (és nem-ka­to­li­kus!) hí­vők kö­ré­ben is nagy nép­sze­rű­ség­nek ör­vend­het­tek, no­ha a pro­tes­táns pré­di­ká­to­rok fo­lya­ma­to­san os­to­roz­ták a ka­to­li­kus te­at­ra­li­tá­so­kat.  Er­re val­la­nak egy pro­tes­táns pré­di­ká­tor 1669-bó szár­ma­zó sza­vai, mi­dőn a ka­to­li­kus egy­ház­tól va­ló el­sza­ka­dás oka­it fej­te­ge­ti: „Ide­va­ló a töb­bi kö­zött – úgy­mond – a Chris­tus szen­ve­dé­sé­nek és ha­lá­lá­nak já­té­kos kome­di­á­ra va­ló for­dí­tá­sa, a mely Jé­zus Chris­tust bos­­szan­tó szo­kást esz­ten­dőn­ként a pá­pis­ták­nál sze­münk­kel ta­pasz­ta­lunk” (idé­zi Nagy 1901, 46). Egy kö­ze­lebb­ről nem lo­ka­li­zált szlo­vák bűn­bá­na­ti kör­me­net al­kal­má­val a me­net élén a mis­­szi­o­ná­ri­us ha­ladt, fe­jén tö­vis­ko­ro­ná­val, nya­ká­ról kö­tél ló­gott, s még lán­cok­kal is meg volt ter­hel­ve. Az őt kö­ve­tő gye­re­kek, le­gé­nyek, fel­nőtt fér­fi­ak mind tö­vis­ko­ro­ná­val a fe­jü­kön, a fel­nőt­tek egyéb kín­zó­esz­kö­zök­kel is meg­ter­hel­ve kö­vet­kez­tek. A sor vé­gén a nők ha­lad­tak, szin­tén tö­vis­ko­ro­ná­val a fe­jü­kön, ar­cu­kat egy ken­dő­vel le­ta­kar­va. Az adat köz­re­a­dó­ja, Já­no­si Gyu­la fel­té­te­le­zi, hogy ez a ken­dő meg­fe­lel­he­tett a sok he­lyen szo­ká­sos bűn­bá­na­ti ru­há­nak, ami egy len­vá­szon ken­dő volt, ame­lyen kis me­zők­ben Krisz­tus szen­ve­dé­se­i­nek egyes ál­lo­má­sai (!)  vol­tak áb­rá­zol­va (Já­no­si 1935, 38). Sel­mec­bá­nyán egy 1745-ös kör­me­net al­kal­má­val a mis­­szi­o­ná­ri­us pa­pot a vá­ro­si ze­né­szek kö­vet­ték, akik gyász­da­lo­kat ját­szot­tak. őt négy elő­ke­lő ha­ja­don kö­vet­te fe­ke­té­be öl­töz­ve, s ke­zük­ben egy le­ta­kart fe­szü­le­tet vit­tek. Ez­után a he­lyi je­zsu­i­ta rend­fő­nök kö­vet­ke­zett, fe­jén tö­vis­ko­ro­ná­val. A me­ne­tet a töb­bi je­zsu­i­ta, a plé­bá­nos, a vá­ro­si ta­nács tag­jai, il­let­ve a nép zár­ta. „A lát­vány­tól el­ámult más­val­lá­sú­ak né­mán né­zik, no­ha a pré­di­ká­tor 8 na­pon ke­resz­tül ar­ról be­szélt ne­kik, hogy a ka­to­li­kus bűn­bá­nat (t.i. ez a kül­sők­ben is erő­sen meg­nyi­lat­ko­zó bűn­bá­nat) nem más, mint esz­te­len­ség” (Já­no­si 1935, 39). Tren­csén­ben a me­net élén ha­la­dó plé­bá­nos bűn­bá­na­ti ru­há­ba öl­töz­ve, tö­vis­ko­szo­rú­val a fe­jén, kö­tél­lel a nya­ká­ban ha­ladt, s ke­zé­ben hor­doz­ha­tó kál­vá­ri­át vitt. A hor­doz­ha­tó kál­vá­ri­ák meg­je­le­né­se más fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi he­lyek­ről is ada­tol­ha­tó (Já­no­si 1935, 39).
Ezek a pas­sió-já­té­kok, nagy­pén­te­ki ve­zek­lő fel­vo­nu­lá­sok, te­át­rá­lis kör­me­ne­tek for­rá­sa­ink alap­ján több­nyi­re még nem az épí­tett kál­vá­ri­ák­hoz kap­cso­lód­tak. Úgy tű­nik in­kább, hogy a kál­vá­ri­ák meg­épí­té­sé­vel, azok fo­ko­za­tos el­ter­je­dé­sé­vel ezek a te­át­rá­lis pas­si­ók és misz­té­ri­um­já­té­kok fo­ko­za­to­san el­ve­szí­tet­ték ko­ráb­bi von­ze­re­jü­ket, és sze­re­pü­ket a ke­reszt­úti áj­ta­tos­sá­gok vet­ték át. Ta­lán ép­pen ezért a ha­gyo­má­nyos nép­raj­zi mód­sze­rek­kel el­ér­he­tő kor­ban (te­hát a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­től) en­nek a misz­té­ri­um-ha­gyo­mány­nak a vizs­gált tér­ség­ben már csak „meg­sze­lí­dült” val­lá­si kör­me­ne­tek­ben re­a­li­zá­ló­dott ma­rad­vá­nyai fi­gyel­he­tő­ek meg.

2.3. Kál­vá­ria-együt­te­sek a Kis­al­föld szlo­vá­ki­ai ré­szén

Köz­tu­dott, hogy az el­ső kál­vá­ria-együt­te­se­ket, je­ru­zsá­le­mi min­tá­ra a 15. szá­zad­ban épí­tet­ték Eu­ró­pá­ban (Spa­nyol­or­szág, Itá­lia). Kö­zép-Eu­ró­pá­ba vol­ta­kép­pen az el­len­re­for­má­ció idő­sza­ká­ban ke­rült és ter­jedt el. No­ha a köz­hi­e­de­lem sze­rint az el­ső ter­jesz­tői a fe­ren­ce­sek (akik 1342 óta a Szent­föld őrei vol­tak), iga­zi meg­ho­no­sí­tói, leg­alább­is a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén (te­hát nagy­já­ból a tör­té­ne­ti Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon) a je­zsu­i­ták vol­tak. A fe­ren­ce­sek igaz ugyan, hogy pá­pai en­ge­dél­­lyel ter­jeszt­het­ték a ke­reszt­úti áj­ta­tos­sá­got, de az egyes stá­ci­ók ké­pe­it a kez­de­ti idő­szak­ban csak a temp­lo­mok bel­se­jé­ben he­lyez­ték el. A tör­té­ne­ti Ma­gyar­or­szág el­ső kál­vá­ri­á­ja Nagy­szom­bat­ban ké­szült 1647-ben. A to­váb­bi kál­vá­ria­épít­mé­nyek is kez­det­ben el­ső­sor­ban a ko­ra­be­li Fel­ső-Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­re kon­cent­rá­lód­tak (1665: Besz­ter­ce­bá­nya; 1696: Po­zsony; 1702: Lé­va; 1721: Eper­jes; 1737: Kas­sa; 1744: Sel­mec­bá­nya stb.). A gaz­dag, igen gyak­ran fő­úri fi­nan­szí­ro­zás­sal lét­re­ho­zott kál­vá­ri­ák­hoz a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­től csat­la­koz­tak az igény­te­le­nebb, ren­de­sen köz­ada­ko­zás­ból (vagy ép­pen­ség­gel egy-egy gaz­da­gabb he­lyi bir­to­kos ado­má­nyá­ból) lét­re­ho­zott fa­lu­si kál­vá­ria-együt­te­sek. Né­me­lyi­kük fel­szen­te­lé­sé­nek kö­rül­mé­nye­i­ről vi­szony­lag gaz­dag for­rás­anyag áll ren­del­ke­zé­sünk­re. Ilyen pél­dá­ul az 1860-ban fel­szen­telt udvar­di (Majer 1860), vagy az 1867-ben fel­szen­telt bacsfa-szentantali kál­vá­ria (Bölcskey 1930), má­sok­ról leg­fel­jebb a száj­ha­gyo­mány és a meg­ma­radt em­lék­anyag tá­jé­koz­tat. Nap­ja­ink­ban is épül­nek sza­bad­té­ri ke­reszt­utak (Kéménd), il­let­ve kál­vá­ria-együt­te­sek.

Min­den­kép­pen fi­gye­lem­re mél­tó a 2002-ben fel­szen­telt íme­lyi kál­vá­ria-együt­tes, amely köz­ada­ko­zás­ból a temp­lom­kert­ben épült, s ma is gaz­dag kul­tusz szín­he­lye. A tűz­zo­mánc dom­bor­mű­ve­ket egy he­lyi fes­tő ké­szí­tet­te in­gyen, s elő­ál­lí­tá­su­kat is in­gyen vé­gez­ték. Ma­gu­kat a be­ton stá­ci­ó­kat a he­lyi föld­mű­ves szö­vet­ke­zet­ben ké­szí­tet­ték. Szep­tem­ber 14-én, a Szent­ke­reszt fel­ma­gasz­ta­lá­sá­nak ün­ne­pén szen­tel­ték fel, az­óta az a kál­vá­ria­bú­csú nap­ja, ami­kor ke­reszt­úti áj­ta­tos­sá­got is vé­gez­nek A fa­lu­ban mű­kö­dő Ró­zsa­fü­zér Tár­su­lat a nagy­böjt ide­je alatt min­den szer­dán és pén­te­ken ke­reszt­úti áj­ta­tos­sá­got vé­gez a kál­vá­ri­án. Ma­ga a kál­vá­ria-együt­tes ti­zen­öt stá­ci­ó­ból áll, ab­ból a 12., Krisz­tus ke­reszt­re fe­szí­té­se, ma­ga a mes­ter­sé­ges domb­ra ál­lí­tott kál­vá­ria-ke­reszt. A 15. stá­ció pe­dig, ati­pi­kus mó­don Krisz­tus fel­tá­ma­dá­sát je­le­ní­ti meg.
Tér­sé­günk­ben a ko­ráb­bi fe­ren­ces ha­gyo­má­nyo­kat kö­vet­ve, a 18. szá­zad­ban el­is­mert, zö­mé­ben ti­zen­négy stá­ci­ós ke­reszt­utak­kal ta­lál­ko­zunk. Ezt oly­kor a ró­zsa­fü­zér-stá­ci­ós kál­vá­ri­ák min­tá­já­ra (vö. Szil­ágyi 1990) ki­egé­szít­he­tik a Má­ria hét fáj­dal­mát, il­let­ve Má­ria hét örö­mét áb­rá­zo­ló stá­ci­ók (pl. Kürt–Cigléd). Kö­böl­kú­ton is ti­zen­négy, szá­mo­zott stá­ció áll a kál­vá­ria­dom­bon, mi­köz­ben az el­ső előtt egy, szá­mo­zat­lan, ám a stá­ci­ók­kal épí­té­sze­ti­leg meg­egye­ző ob­jek­tum ta­lál­ha­tó. A he­lyi ha­gyo­mány sze­rint, mi­vel a kör­me­ne­tek ren­de­sen a temp­lo­mi ol­tár elől in­dul­tak (ahol a hí­vők egy elő­ké­szí­tő imát mond­tak el), itt vi­szont mes­­sze volt a temp­lom, ez az épít­mény ezt he­lyet­te­sí­tet­te (vö. Stam­pay 1943, 276).

A ke­reszt­úti áj­ta­tos­ság gya­kor­la­tá­nak, no­ha ezt kü­lön­fé­le ima- és éne­kes­köny­vek rög­zí­tet­ték, egy­más­tól rész­ben el­té­rő va­ri­án­sai ala­kul­tak ki. Ezek ös­­sze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­ta, tu­do­má­som sze­rint nem­zet­kö­zi és re­gi­o­ná­lis szin­ten sem va­ló­sult még meg. Ezek­nek az ima­köny­vek­nek egy­részt egy­más­sal, más­részt a ko­ráb­bi pas­sió­já­ték­ok­kal, il­let­ve a kál­vá­ria-együt­te­sek kép­prog­ram­ja­i­val va­ló egy­be­ve­té­se sok ta­nul­ság­gal szol­gál­hat. Pél­da­ként em­lí­tem a ko­má­ro­mi szü­le­té­sű Áts Ben­já­min nép­sze­rű, Arany ko­ro­na né­ven is­mert, több ki­adást (köz­tük két szlo­vá­kot) is meg­ért éne­kes- és imád­sá­gos köny­vét (vö. Áts 1855; Áts 1860). En­nek ötö­dik ré­sze a Ke­reszt­út­já­rás­nak mód­ja cí­met vi­se­li. A ke­reszt­út egyes stá­ci­ó­it moz­gal­mas réz­met­sze­tek je­le­ní­tik meg a bal ol­da­lon (7. kép). A ve­le szem­be­ni, jobb ol­da­li la­pon pe­dig an­nak le­írá­sa, a kap­cso­ló­dó imák és éne­kek szö­ve­ge ol­vas­ha­tó. Pél­da­ként lás­suk a VI. stá­ci­ót, ame­lyik egy apok­rif tör­té­net­nek, Ve­ro­ni­ka ken­dő­jé­nek a be­mu­ta­tá­sa. A szö­veg a „tör­té­ne­ti té­nyek” be­mu­ta­tá­sá­val kez­dő­dik: „Ezen ha­to­dik Stác­zió je­len­ti a he­lyet, me­lyen a jós­zivű Ve­ro­ni­ka as­­szony a ke­resz­tet hor­do­zó Krisz­tus­nak vér­be bo­rult szent arczá­ját lát­ván, szá­na­ko­dás­ból kesz­ke­nő­jét oda nyuj­tja ne­ki, mely­ly­el meg­tö­rül­vén ma­gát Jé­zus, az ő se­bek­kel ra­kott orczá­já­nak ele­ven ké­pét raj­ta hagy­ta.” Ezt az er­köl­csi ta­nul­ság le­vo­ná­sa kö­ve­ti: „Gon­dold meg itt áj­ta­tos lé­lek, ezen as­­szony­nak gyen­géd áj­ta­tos­sá­gát, és el­len­ben lásd a te szi­ved­nek ke­mény­sé­gét, a ki nem hogy szá­na­kod­nál a te Jé­zu­so­don, ha­nem in­kább na­pon­ként be­mocs­ko­lod szent orczá­ját bű­ne­id­del, mondj ezért el­le­ne kegyetlenségednek…” (Áts 1855) És így to­vább. Nem le­het itt nem ész­re­ven­ni a ko­ráb­bi bűn­bá­na­ti kör­me­ne­tek ön­sa­nyar­ga­tó, ön­kor­bá­cso­ló han­gu­la­tát, amely azon­ban már, „meg­sze­lí­dült formában“ az ima­köny­vek lap­ja­i­ra hú­zó­dott vis­­sza.

4. Ös­­sze­fog­la­lás

Ös­­sze­fog­la­lás­ként el­mond­hat­juk, hogy Ke­let-Kö­zép-Eu­ró­pa kál­vá­ria-együt­te­sei, amel­lett, hogy a je­ru­zsá­le­mi za­rán­dok­la­tot vál­tot­ták ki, azt he­lyet­te­sí­tet­ték, egy­szer­smind a né­pi te­at­ra­li­tás vis­­sza­tük­rö­zői is. A kö­zép­ko­ri pas­sió­já­ték­ok egyes ele­mei az el­len­re­for­má­ció ko­rá­ban el­ső­sor­ban bűn­bá­na­ti kör­me­ne­tek for­má­já­ban ma­rad­tak fönn, majd a kál­vá­ria-együt­te­sek, amo­lyan ki­me­re­ví­tett te­át­rum (vagy ha úgy tet­szik: Bib­lia pauperum) for­má­já­ban köz­ve­tí­tet­ték Jé­zus kín­szen­ve­dés­ének tör­té­ne­tét a nép fe­lé. Eh­hez erő­tel­jes tá­mo­ga­tást kap­tak a 19. szá­zad­ban már min­den­kép­pen köz­ké­zen for­gó ima- és éne­kes­köny­vek­ből is.

Iro­da­lom

Atlan­te dei Sacri Mon­ti, Cal­va­ri e Com­ples­si devo­zi­o­na­li europei. Atlas of Holy Mountains, Cal­va­ri­es and devo­ti­o­nal Com­ple­xes in Europe. No­va­ra 2001

Ábel Je­nő
1884    Szín­ügy Bár­tfán a XV. és XVI. szá­zad­ban. Szá­za­dok 18, 22–51. p.

Áts Ben­ja­min
1855    A hét­fáj­dal­mú bold. szűz Má­ria nyo­ma­it kö­ve­tők­nek menny­be ve­ze­tő arany ko­ro­ná­ja, az az: A men­­nyei fény­es­sé­gel ra­gyo­gó Is­ten szent any­já­hoz éb­resz­tő imád­sá­gos és éne­kes könyv. Pest: Buc­sánsz­ky Ala­jos.
1860    Malá Zlatá Koru­na Nasle­do­wa­te­low prik­lad­ných ssla­pa­jow Sedem­bol­stnéj Blah. Panny Ma­rii tojest: k swätéj Matke Božej powzbu­dzu­jú­ca Mod­li­a­ca a pes­òo­wá kniha… Pesst: Aloys Bucánsky.

Bá­lint Sán­dor
19893    Ka­rá­csony, hús­vét, pün­kösd. A nagy­ün­ne­pek ha­zai és kö­zép-eu­ró­pai ha­gyo­mány­vi­lá­gá­ból. Bu­da­pest: Szent Ist­ván Tár­su­lat.

Bib­lia pau­pe­rum
1966    Bib­lia pauperum. Az esz­ter­go­mi Fő­szé­kes­egy­há­zi Könyv­tár negy­ven­la­pos Bloc­kbuch Bib­lia pauperuma. A ta­nul­mányt, a jegy­ze­te­ket és a kép­alá­írá­so­kat ír­ta Sol­tész Zoltánné. Bu­da­pest: Ma­gyar He­li­kon.

Botík, Ján
2007    Etnic­ká his­tó­ria Slovenska. K prob­le­ma­ti­ke etnicity, etnic­kej identity, mul­ti­et­nic­ké­ho Slo­ven­ska a zahra­niè­ných Slovákov. Bratislava: Lúè.

Bölcskey Ödön
1930     A szen­tan­ta­li fe­renc­ren­di ko­los­tor és kegy­hely tör­té­ne­te. Somorja: k.n.

Èièo, Marián – Kalinová, Micha­e­la – Paulusová, Sil­via
2002    Kal­vá­rie a Krí­žo­vé cesty na Slovensku. Bratislava: Pami­at­ko­vý ústav.

Dan­czi La­jos
1999    Cig­léd kegy­hely. Kürt: k.n.

Di­ós Ist­ván
2001a    Kál­vá­ria. In Ma­gyar Ka­to­li­kus Le­xi­kon VI. Bu­da­pest: Szent Ist­ván Tár­su­lat, 95–98. p.
2001b    Ke­reszt­út. In Ma­gyar Ka­to­li­kus Le­xi­kon VI. Bu­da­pest: Szent Ist­ván Tár­su­lat, 662–663. p.

Dankó Jó­zsef
1871    Ma­gyar szer­tar­tá­si ré­gi­sé­gek. Esz­ter­gom: k. n.

Dö­mö­tör Tek­la
1936    A pas­sió­já­ték. Ös­­sze­ha­son­lí­tó ta­nul­mány a né­met iro­da­lom kö­ré­ből. Bu­da­pest: k.n. /Minerva-Könyvtár 104/.
1938    Né­pi ere­de­tű-e az eu­ró­pai val­lá­sos szín­já­ték? Ethnog­rap­hia 49, 47–52. p.

Hid­vég­hy Ár­pád
1900    A sel­mec­zi kál­vá­ria ke­let­ke­zé­sé­nek tör­té­ne­te, mai alak­ja és áj­ta­tos­sá­ga. Selmeczbánya: Sel­mec­zi Kál­vá­ria-alap.
1901a    Ges­chich­te des Ursprun­ges des Schem­nit­zer Kalvarienberges. Seine heu­ti­ge Bes­chaf­fen­he­it und die Andach­ten auf demselben. Selmeczbánya: Der Fonds des Schem­nit­zer Kalvariensberges.
1901b    Šti­av­nic­ká kalvária. Ako povstala, ako dnes vyze­rá a ako sa na nej koná pobožnos. V B.-Štiavnici: nákla­dom Zákla­di­ny Šti­av­nic­kej Kalvárie.

Hudák, Ján
1984    Pat­ro­cí­niá na Slovensku. Súpis a his­to­ric­ký vývin. Bratislava: Ume­no­ved­ný ústav Slo­ven­skej aka­dé­mie vied.

Ipo­lyi Ar­nold
1858    Mys­zte­ri­u­mok ma­rad­vá­nyai ha­zánk­ban. Uj Ma­gyar Muze­um I, 349–356. p.

Já­no­si Gyu­la
1935    Ba­rokk hit­élet Ma­gyar­or­szá­gon a XVIII. szá­zad kö­ze­pén a je­zsu­i­ták mű­kö­dé­se nyo­mán. Pan­non­hal­ma: Pan­non­hal­mi Fő­apát­ság. /Pannonhalmi Fü­ze­tek 17./
1939    Ba­rokk bú­csú­já­ró­he­lye­ink tá­ji vo­ná­sai. Pan­non­hal­ma: k. n. /A Pan­non­hal­mi Szem­le Könyv­tá­ra 28./

Józsa At­ti­la
2007    Száz­éves a bősi kál­vá­ria. Bős: k.n.

Ju­hász Ilo­na L. – Lisz­ka Jó­zsef
2006    Szak­rá­lis kis­em­lé­ke­ink. Malé sak­rál­ne pamiatky. Sak­ra­le Kleindenkmäler. Somorja: Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet /Jelek a tér­ben – Znaky v pri­es­to­re – Zei­chen im Raum 1./
2007    Kle­in­den­kmäler in der Südslowakei. Ein Forschungsbericht. In Kleindenkmalforschung. Bewah­ren – For­schen – Doku­men­ti­e­ren – Vermitteln. 16. Inter­na­ti­o­na­le Tagung für Kleindenkmalforschung. Hg. von Haas, Heri­bert – Kerkhoff-Hader, Bärbel. Bamberg: Schu­le der Dorf- und Fluren­twic­klung in Klosterlangheim, 19–28. p.

Läpple, Alfred
1996    Kle­i­nes Le­xi­kon des chris­tli­chen Brauchtums. Augsburg: Pattloch.

Lisz­ka Jó­zsef
1999    Den­kmäler der vol­kstümli­chen Hei­li­gen­ve­reh­rung und die Gegen­re­for­ma­ti­on in der heu­ti­gen Südwest-Slowakei. In Pé­ter Páz­mány – Fokus geme­in­sa­mer Traditionen. Semi­o­tis­che Berich­te Jg. 22 (1,2/1998). Wi­en 1999, 119–146. p.
2000    Ál­lít­ta­tott ke­reszt­ínyi buzgóságbul… Ta­nul­má­nyok a szlo­vá­ki­ai Kis­al­föld szak­rá­lis kis­em­lé­ke­i­ről.  Dunaszerdahely: Lili­um Aurum.
2003    Zwis­chen den Kar­pa­ten und der Unga­ris­chen Tiefebene. Vol­kskun­de der Ungarn in der Slowakei. Passau: Lehrs­tuhl für Vol­kskun­de der Uni­ver­sität Pas­sau /Passauer Stu­di­en zur Vol­kskun­de 22./.
2009    Kin­de­raus­tausch als Met­ho­de des Fremdsprachenerwerbs. Argu­men­te und Gege­nar­gu­men­te zur Bewer­tung eines Phänomens. In Gren­zge­bi­et als Forschungsfeld. Aspek­te der ethnog­rap­his­chen und kul­tur­his­to­ris­chen Erfor­schung des Grenzlandes. Hg. von Petr Lozoviuk. Leipzig: Leip­zi­ger Uni­ver­sit­ätsver­lag GmbH,  77–84. p. /Schriften zur Sächsis­chen Ges­chich­te und Vol­kskun­de 29./

Lucchesi-Palli, Eli­sa­beth
1961    Kreuzweg. In Le­xi­kon für The­o­lo­gie und Kir­che 6. Freiburg: Her­der Verlag, 626–629. p.

Ma­gyar Fe­renc
1936    Hús­vé­ti nép­szo­kás­ok a Fel­ső-Ipoly­men­tén. Új Élet 5, 216–222. p.

Majer Ist­ván
1860    Udvar­di kál­vá­ria-könyv. Pest: k.n.
1861    Kürthön ho­gyan ta­nít­ják a hon­is­mét, s Kürth is­mer­te­té­se. In Ist­ván bá­csi nap­tá­ra. Pes­ten, 75–90. p.

Manga Já­nos
1936    Hús­vé­ti nép­szo­kás­ok a Fel­ső-Ipoly men­tén. Új Élet 5, 216–222. p.

Medgyessy-Schmikli Nor­bert
2002    Bib­lia Pau­pe­rum a csík­som­ly­ói szín­pa­don. A pas­sió­já­ték elő­kép­rend­sze­re. In „Min­dent az Evangéliumért“. Gyü­rki Lász­ló 70. szü­le­tés­nap­já­ra. Fan­csa­li István­né és Soós Vik­tor At­ti­la szerk. Kör­mend: Kör­men­di Szent Er­zsé­bet Egy­ház­köz­ség Kép­vi­se­lő-tes­tü­le­te, 211–247. p.

Mei­ser­mann  Ignácz – Molnár Jó­zsef
191814    Or­go­na han­gok. Leg­tel­je­sebb és leg­na­gyobb éne­kes­könyv 950 ének­kel a ró­mai kath. hí­vek hasz­ná­la­tá­ra. Wim­perk – Bu­da­pest – New York.

Milchsack, Gus­tav
1880    Die Oster und Passionsspiele. I. Die late­i­nis­chen Osterfeiern. Wolfenbüttel.

Nagy Bé­ni
1901    A feren­czes szel­lem és ha­tá­sa ha­zánk­ban. Eger: k.n. /Külön le­nyo­mat az Eg­ri Kath. Főgym­na­si­um 1900–1901. Értesitőjéből/.
1903    Her­czeg Es­ter­házy Pál ná­dor, a „fe­ren­ce­sek jó­te­vő­je”. Eger: k.n. /Külön le­nyo­mat az Eg­ri Kath. Főgym­na­si­um Ér­te­sí­tő­jé­ből. 1902–1903/.

Richter, Step­han Mat­thi­as
1935    Ges­chich­te des Kal­va­ri­en­ber­ges zu Deutsch-Proben. Ban­ská Bystrica.

SPS
1967–69    Súpis pami­a­tok na Slovensku. I–III. Bratislava: Obzor.

Rusina, Ivan – Zervan, Ma­ri­an
2000    Prí­be­hy Nové­ho záko­na – ikonografia. Bratislava: Slo­ven­ská národ­ná ga­lé­ria.

Schauerte, Hei­nrich
1960    Kalvarienberg. In Le­xi­kon für The­o­lo­gie und Kir­che 5. Freiburg: Her­der Verlag, Sp. 1265.

Schmidt, Leo­pold
1966    Vol­ksglau­be und Volksbrauch. Ges­tal­ten – Gebil­de – Gebärden. Ber­lin: Erich Schmidt Verlag.

Stam­pay Já­nos
191017    Kath. egy­há­zi éne­kek, imák és te­me­té­si szer­tar­tá­sok. Esz­ter­gom.
193330    Kath. egy­há­zi éne­kek, imák és te­me­té­si szer­tar­tá­sok. Komárno–Komárom.
194242    Kath. egy­há­zi éne­kek, imák és te­me­té­si szer­tar­tá­sok. Ko­má­rom.

Szil­ágyi Ist­ván
1980    Kál­vá­ri­ák. Bu­da­pest: Cor­vi­na /Építészeti Hagyományok/.
1986    Egy ké­sői gó­ti­kus je­len­ség. Szent­sír-ká­pol­nák Ma­gyar­or­szá­gon a XVII–XVIII. szá­zad­ban. Épí­tés – Épí­té­szet­tu­do­mány 18, 177–210. p.
1991    Tá­jé­koz­ta­tó a pé­csi kál­vá­ri­á­ról. Mű­em­lék­vé­de­lem 35, Nr. 3., 191–192. p.
1992a    Kál­vá­ri­ák a Pan­non-tér­ség­ben. Savaria. A Vas Me­gyei Mú­ze­u­mok Ér­te­sí­tő­je 21/1, 177–211. p.
1992b    Szent lép­csők – szent­lép­csők. Ma­gyar Egy­ház­tör­té­ne­ti Váz­la­tok 4, 25–50. p.
1997a    Ba­rokk kál­vá­ri­ák bűn­bá­nó Szent Pé­ter áb­rá­zo­lá­sai. Ars Hun­ga­ri­ca 25, 233–245. p.
1997b    A tör­té­ne­ti Ma­gyar­or­szág kál­vá­ri­ái az 1766–1785-ös ka­to­nai fel­mé­ré­sen. Mű­vé­szet­tör­té­ne­ti Ér­te­sí­tő 46/1–2, 86–93. p.
2000     A po­zso­nyi kál­vá­ria to­pog­rá­fi­á­ja. Nép­raj­zi Lá­tó­ha­tár 9, 275–283. p.
2001     A kál­vá­ria­ku­ta­tás hely­ze­te Ma­gyar­or­szá­gon. In Né­pi val­lá­sos­ság a Kár­pát-me­den­cé­ben 5. Hg. von S. Lac­ko­vits Emő­ke – Mé­szá­ros Ve­ro­ni­ka. Veszp­rém: Veszp­rém Me­gyei Mú­ze­u­mi Igaz­ga­tó­ság, 53–58. p.
2004    Kalvarien-Inventare. Acta Ethno­lo­gi­ca Danu­bi­a­na 5–6, 137–140. p.
2006    A sel­mec­bá­nyai kál­vá­ria és áb­rá­zo­lá­sai. Bu­da­pest: Ma­gyar Egy­ház­tör­té­ne­ti En­cik­lo­pé­di­ai Mun­ka­kö­zös­ség, Bu­da­pest – Köz­pon­ti Bá­nyá­sza­ti Mú­ze­um, Sop­ron.

Szin­ny­ei Jó­zsef
1891    Ma­gyar írók éle­te és mun­kái I. Bu­da­pest: Hor­ny­ánsz­ky Vik­tor Aka­dé­mi­ai Könyv­ke­res­ke­dé­se.

Thain  Já­nos
1932    Ér­sek­új­vár mű­em­lé­kei. Ér­sek­új­vár: k.n.
1943–44    Új­vár ke­reszt­jei. Fá­bi­án Já­nos, volt apát­plé­bá­no­sunk hat­van év előt­ti fel­jegy­zé­sei. Ér­sek­új­vár és Vi­dé­ke, de­cem­ber 25., 3. p.; ja­nu­ár 8., 1. p.

Wick Bé­la
1919    Az eper­je­si Kál­vá­ria. Eper­jes: Kósch Ár­pád Könyv­nyom­ta­tó-mű­in­té­ze­te.
1927    A kas­sai Kál­vá­ria tör­té­ne­te. Košice: „Szent Erzsébet”-nyomda Rész­vény­tár­sa­ság.

Kálvária-együttesek a Kis­al­föld szlo­vá­ki­ai ré­szén

(jegy­zék)

Az aláb­bi jegy­zék a ko­má­ro­mi Szak­rá­lis Kis­em­lék Ar­chí­vum­ban adat­lap­pal ren­del­ke­ző kál­vá­ri­á­kat tar­tal­maz­za. *gal je­löl­ve azon ob­jek­tu­mok, ame­lyek a Èièo–Kalinová–Paulu­sová-féle pub­li­ká­ci­ó­ban (2002) is sze­re­pel­nek. A te­le­pü­lés ma­gyar és szlo­vák meg­ne­ve­zé­se után a kál­vá­ria-együt­tes (vagy an­nak egy ré­sze) el­ső em­lí­té­si év­szá­ma ta­lál­ha­tó. Zá­ró­jel­ben a je­len­tő­sebb bő­ví­tés dá­tu­ma (pl. ha egy kál­vá­ria a stá­ci­ók meg­épí­té­sé­vel kál­vá­ria-együt­tes­sé vált), utá­na pe­dig az eset­le­ges egyéb, fő­leg to­po­grá­fi­ai jel­le­gű meg­jegy­zé­sek ol­vas­ha­tó­ak.

*Andód (Andovce):    1849 (1928)
*Bacsfa-Szentantal (Báè):    1867
Balo­ny (Baloò):    20. sz.
*Barsfüss (Trávnica):    18. sz. kö­ze­pe (1991)
*Bart (Bruty):    1931
*Bény (Bíòa):    1890 (20. sz. 30-as évei)
Bős (Gabèíkovo):    1907
*Deáki (Diakovce):    1820 (1959)
*Dunaszerdahely (Dunajská Streda):    1781
*Érsekújvár (Nové Zámky)    1779
*Feketenyék (Èierna Voda):    1994
*Galánta (Galánta):    1932
*Hidaskürt (Mostová):    1760
*Illésháza (Nový Život):    18. sz. má­so­dik fe­le
Ímely (Íme¾):    2002
*Ipolyszalka (Salka):    1753 (1926)
Kéménd (Kamenín):    20. sz.
*Komárom-1 (Komárno):    1840 (1865) – Ro­zá­lia
Komárom-2 (Komárno):    20. sz. – kór­ház
Komá­romfüss (Trávník):    20. sz.
*Komját (Komjatice):    18. sz. Kö­ze­pe (19–20. sz. for­du­ló­ja)
Kö­böl­kút (Gbelce):    1904
Kürt (Strekov):    1864 (1900) – te­me­tő
*Kürt-Cigléd (Strekov):    18. sz. (1940)
*Lekér (Hronovce):    1772
*Léva (Levice):    1702
*Mocsonok (Moèenok):    1852
Muzs­la (Mužla):    1905
*Nagyfödémes (Ve¾ké Ú¾any):    1740 (1900)
Naszvad (Nesvady):    18. sz. má­so­dik fe­le (20. sz.)
*Óbars (Starý Tekov):    18. sz. kö­ze­pe
*Párkány (Štúrovo):    1766
Per­be­te (Pribeta):    1902
*Pered (Tešedíkovo):    1869 (1876)
*Szenc (Senec):    1915 (1937)
Szőgy­én (Svodín):    18. sz. má­so­dik fe­le
*Tallós (Tomášikovo):    1925
*Udvard (Dvory nad Žitavou):    1860
*Vágkirályfa (Krá¾ová n/V.):    1928
Vámos­fa­lu (Hor­né Mýto):    20. sz. ele­je

Kálváriák a Vajdaságban

A sza­bad­kai Köz­ség­kö­zi Műem­lék­vé­del­mi In­té­zet több éves pro­jek­tu­ma volt a vaj­da­sá­gi kál­vá­ri­ák fel­tér­ké­pe­zé­se. Ezek­re a köz­té­ri szak­rá­lis kis­em­lé­kek­re még az 1980-as évek­ben fi­gyel­tünk fel, el­ső­sor­ban a telec­skai dom­bok lan­ká­in, a Nyu­gat-Bács­ka sváb te­le­pü­lé­se­in (Regőcén, őr­szál­lá­son, Gá­do­ron, és Csonoplyán) ál­lók­ra. Meg­le­he­tő­sen ros­ka­tag ál­la­pot­ban vol­tak ab­ban az idő­ben, an­nak el­le­né­re, hogy a ma­ra­dék ka­to­li­kus la­kos­ság éven­te leg­alább egy­szer be­me­szel­te a kép­osz­lo­po­kat, ki­szed­te a gazt. Tu­da­to­san az ez­red­for­du­lón kezd­tük a fel­tér­ké­pe­zé­sü­ket, mert eb­ben az idő­ben ké­szí­tet­tük a hos­­szú tá­vú te­rü­let­fej­lesz­té­si ter­vek örök­ség­vé­del­mi fe­je­ze­tét. A sza­bad­kai Mű­em­lék­vé­del­mi In­té­zet Vaj­da­ság észa­ki ré­gi­ó­já­ban fog­lal­ko­zik az in­gat­lan kul­tu­rá­lis ha­gya­ték­kal, ezért kez­det­ben az itt ta­lál­ha­tó kál­vá­ri­á­kat fo­tóz­tuk és raj­zol­tuk le. A töb­bi in­té­zet szá­má­ra ér­dek­te­le­nek vol­tak ezek az épít­mé­nyek, ezért a kü­lön­bö­ző pá­lyá­za­to­kon el­nyert tá­mo­ga­tá­sok­ból vé­gig­jár­tuk azo­kat a te­le­pü­lé­se­ket, ahol ka­to­li­kus temp­lom állt. A ki­in­du­lá­si pon­tunk a Sza­bad­kai, il­let­ve a Bec­ske­re­ki Püs­pök­ség év­köny­vei vol­tak, va­la­mint a La­ka­tos-fé­le tör­té­ne­ti se­ma­tiz­mus, ahol uta­lá­so­kat is ta­lál­tunk né­hány kál­vá­ri­á­ra. A ká­pol­nák de­di­ká­ci­ó­já­ból is kö­vet­kez­tet­he­tünk az egy­ko­ri ke­reszt­út, gol­go­ta meg­lé­té­re. A te­rep­be­já­rás, va­la­mint a for­rá­sok át­te­kin­té­se után meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a Vaj­da­ság­ban ko­ráb­ban száz­egy­né­hány kál­vá­ria áll­ha­tott, ma ne­künk száz­ról van biz­tos ada­tunk. Ez­zel szem­ben nap­ja­ink­ban 85-nek buk­kan­tunk konk­rét nyo­ma­i­ra (öt­ven­hét­re a Sza­bad­kai, hu­szon­ket­tő­re a Becskereki, hat­ra a Szá­vas­zen­tde­me­te­ri püs­pök­ség te­rü­le­tén). A ha­tár má­sik ol­da­lán, az egy­ko­ri Bács-Bodrog vár­me­gye me­ző­vá­ro­sa­i­ban, fal­va­i­ban fu­tó­la­go­san meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy ott is köz­ked­vel­tek vol­tak ezek a szak­rá­lis kis­em­lé­kek. Ezek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra saj­nos ed­dig nem volt mó­dunk, és a vo­nat­ko­zó iro­da­lom­ról sin­cse­nek pon­tos is­me­re­te­ink. Szil­ágyi Ist­ván 1996-ban az olasz­or­szá­gi kál­vá­ria kon­fe­ren­ci­án Varal­ló­ban szám­ban vet­te az egy­ko­ri Oszt­rák Ma­gyar Mo­nar­chi­á­ban ál­ló kál­vá­ri­á­kat. Esze­rint a ké­sőb­bi Ju­go­szlá­via te­rü­le­tén 112, Auszt­ri­á­ban 109, Dél Ti­rol­ban 11, Ro­má­ni­á­ban 15, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban 57, Ma­gyar­or­szá­gon 108 ilyen jel­le­gű szak­rá­lis kis­em­lék állt. A tér­kép­mel­lék­let­ből, ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy het­ven­öt­ről tu­dott a Vaj­da­ság­ban, a ma­ra­dék negy­ven­hét Szlo­vé­ni­á­ban il­let­ve Hor­vát­or­szág­ban állt.

1. A vaj­da­sá­gi kál­vá­ri­ák el­ter­je­dé­si tér­ké­pe

A het­ven­öt is im­po­záns men­­nyi­ség, ne­künk vi­szont (ahogy ar­ra fen­tebb már utal­tam) száz­ról van ada­tunk, s meg­győ­ző­dé­sem hogy Kö­zép-Eu­ró­pá­ban ezen a vi­dé­ken volt a leg­több kál­vá­ria. A nép­raj­zos leg­in­kább a mi­ért­re ke­re­si a vá­laszt. A ma­gyar szak­iro­da­lom a fe­ren­ce­sek­nek tu­laj­do­nít­ja a kál­vá­ri­ák ala­pí­tá­sát, a szlo­vák vi­szont a do­mon­ko­sok­nak. Vi­dé­künk ese­té­ben ma­gá­tól adód­na, hogy a fe­ren­ce­sek és a do­mon­ko­sok is köz­re­működ­tek ala­pí­tá­suk­ban. Vé­le­mé­nyünk sze­rint er­re fe­lé nem ők vol­tak a kez­de­mé­nye­zők. Csak a sza­bad­kai és zom­bo­ri hoz­ha­tó kap­cso­lat­ba ve­lük. Az el­ső sza­bad­kai ke­reszt­út a fe­ren­ces-temp­lom előtt állt, az ala­pí­tók Fu­tó Já­nos és Os­ko­lás Pál volt 1758-ban. A zom­bo­ri ré­gi kál­vá­ri­át vi­szont 1743-ban lé­te­sí­tet­ték, ami­kor a vá­ros el­nyer­te a sza­bad ki­rá­lyi vá­ros stá­tu­szát. Eb­ben a ko­rai idő­szak­ban még a fe­ren­ce­sek vé­gez­ték a ka­to­li­kus la­kos­ság lel­ki gon­do­zá­sát. A péter­vá­ra­di 1772-es fel­épí­té­sé­ben a do­mon­ko­sok is köz­re­működ­het­tek, ők vol­tak a gon­do­zói a kar­ló­cai Teki­ai kegy­hely­nek, a Ha­vas Bol­dog­as­­szony kegy­temp­lom Sza­vo­y­ai Je­nő péter­vá­ra­di csa­tá­já­val van kap­cso­lat­ban, me­lyet 1716. au­gusz­tus 5-én ví­vott a tö­rö­kök­kel. A péter­vá­ra­di Öreg­ma­jor­ban ál­ló ke­reszt­út, és szent­sír-ká­pol­na, a gya­lo­gos za­rán­do­kok meg­ál­ló­he­lye volt 1947-ig. Ek­kor be­tilt­ják a temp­lo­mon kí­vü­li kör­me­ne­te­ket, s a 18. szá­za­di épü­let­együt­test sor­sá­ra hagy­ták. A gol­go­tát a ki­lenc­ve­nes évek há­bo­rú­i­ban dön­töt­ték le. A kép­fül­kék vi­szont az au­tó­út kö­zel­sé­ge mi­att men­tek tönk­re. A töb­bi 18–19. szá­zad ele­jén lé­te­sí­tett kál­vá­ri­á­nak nem a szer­ze­te­sek vol­tak az ala­pí­tói, ha­nem el­ső­sor­ban a he­lyi plé­bá­no­sok kez­de­mé­nye­zé­sé­re épül­tek. Pél­da­ként a magy­ar­ka­ni­- z­sa­it emel­jük ki. Gyet­vai Pé­ter nagy­sza­bá­sú mo­nog­rá­fi­á­já­ból tud­juk, hogy azt 1768-ban a plé­bá­nos ala­pí­tot­ta, azok­nak a né­met anya­nyel­vű tiszt­vi­se­lők­nek, akik a te­le­pí­tés ügye­it in­téz­ték. Hét stá­ci­ó­ból állt, an­nak el­le­né­re, hogy 1731-ben a stá­ci­ók szá­mát 14-ben ha­tá­roz­ták meg. Ma­gyar­or­szá­gon, és Né­met­or­szág­ban a 17. szá­zad­ban kez­dik fel­ál­lí­ta­ni a ba­rokk ke­reszt­uta­kat, a kö­vet­ke­ző szá­zad­ban, az el­len­re­for­má­ció ha­tá­sá­ra lesz­nek egy­re nép­sze­rűb­bek ezek az em­lék­he­lyek. Tör­tént ez ab­ban az idő­ben, ami­kor új­ra te­le­pí­tet­ték Bács­kát. II. Jó­zsef tü­rel­mi ren­de­le­té­ig, csak ka­to­li­ku­sok jö­het­tek er­re a vi­dék­re: né­me­tek, ma­gya­rok, szlo­vá­kok, azok­ról a te­rü­le­tek­ről, ahol már is­mer­ték a ke­reszt­úti áj­ta­tos­sá­got, ezért ér­he­tő, hogy né­hány év­ti­zed­del a le­te­le­pe­dés és az el­ső temp­lom fel­épí­té­se után fel­ál­lít­ják eze­ket a szak­rá­lis köz­té­ri em­lék­he­lye­ket. Az el­ső kál­vá­ri­ák a te­le­pü­lé­sen kí­vül áll­tak, önál­ló lé­te­sít­mé­nyek vol­tak, aho­va nagy­pén­te­ken kör­me­net­ben vo­nul­tak a hí­vek.
A ko­rai kál­vá­ri­á­kat több­nyi­re va­la­mi­lyen ter­mé­sze­tes vagy mes­ter­sé­ges domb­ra épí­tet­ték. A 19. szá­zad kö­ze­pé­ig ké­szül­het­tek ezek hét, il­let­ve ti­zen­négy stá­ci­ó­val. A magyarkanizsai, ré­gi zentai és óbec­sei Krisz­tus szen­ve­dé­sét hét kép­ben áb­rá­zol­ta. A ko­rai ba­rokk épít­mé­nyek kör­kál­vá­ri­ák vol­tak, a domb lá­bá­nál he­lyez­ked­tek el a kép-, il­let­ve szo­bor­fül­kék, a te­tőn ál­lí­tot­ták fel a fe­szü­le­te­ket az em­ber nagy­sá­gú szo­bor­cso­port­tal: Szűz Má­ri­á­val, Szent Já­nos apos­tol­lal és Má­ria Mag­dol­ná­val. A domb gyom­rá­ban volt a szent­sír. Nap­ja­ink­ban csak né­hány kör­kál­vá­ria, il­let­ve an­nak ma­rad­vá­nya áll még: ilyen a bá­csi, a bogyáni, a magy­ar­ka­niz­sai vagy a bajmoki. Eb­ből a tí­pus­ból fej­lő­dött ki a pat­kó, il­let­ve omega el­ren­de­zé­sű ke­reszt­út. A ba­rokk tér­el­ren­de­zés ma­rad­vá­nyai még lát­ha­tó­ak To­po­lyán, Zentán, Bajsán, Nagy­ki­kin­dán és Becskereken.
A 19. szá­zad el­ső év­ti­zed­ében a ke­reszt­út ál­lo­má­sa­it pár­hu­za­mo­san he­lye­zik el: a kép­osz­lo­po­kat vagy egy­más­sal szem­ben, vagy át­ló­san ál­lí­tot­ták fel. Ezt a tér­szer­ve­zést nem­csak a te­me­tők­ben al­kal­maz­ták, ha­nem né­hány kü­lön­ál­ló kál­vá­ria is ilyen el­ren­de­zé­sű (töb­bek kö­zött Bácskertesen, Temerinben, Szent­ta­má­son, Hód­sá­gon, és Zomborban). A leg­ré­geb­bi so­ros ke­reszt­utat 1821-ben Teme­rin­ben ala­pí­tot­ták, ahol a stá­ci­ók kö­zöt­ti tá­vol­ság har­minc­öt mé­ter.
A 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben a pol­gá­ro­so­dás ha­tá­sá­ra, egy-egy gaz­da­gabb bir­to­kos, fa­lu­si ér­tel­mi­sé­gi sír­ká­pol­nát épí­tett a te­me­tő­ben. A ká­pol­na szer­ves ré­sze lett a kál­vá­ri­á­nak, ezért ezek de­di­ká­ci­ó­ja né­hány eset­ben Jé­zus szen­ve­dés­tör­té­ne­tét idé­zik. Ópalánkán, Kucorán, Szon­don Jé­zus Szí­ve lett a de­di­ká­ció, mert eb­ben az idő­ben kez­dett el­ter­jed­ni a szent szív kul­tu­sza, egy­re töb­ben csat­la­koz­tak a csü­tör­tö­ki áj­ta­tos­ság­hoz. Épí­té­sze­ti szem­pont­ból a leg­je­len­tő­sebb kál­vá­ria­ká­pol­na Nemesmiliticsen, Szondon, Kucorán, Rumán és Pan­cso­ván áll. A fe­szü­le­tek az épü­let eme­le­ti ré­szén ta­lál­ha­tó­ak, a szent lép­cső­kön le­het oda­jut­ni. Vaj­da­ság leg­ré­geb­bi ká­pol­ná­ja Ver­se­cen áll, Szent Ke­reszt fel­ma­gasz­ta­lá­sá­ra szen­tel­ték fel 1721-ben, ez egyút­tal a leg­dé­leb­bi Má­ria kegy­hely a Kár­pát me­den­cé­ben. A bú­csú­já­rók­nak a hegy­ol­dal­ban már eb­ben a ko­rai idő­ben fel­ál­lí­tot­ták azo­kat a kép­osz­lo­po­kat, me­lyek­ben Krisz­tus út­ját mu­tat­ták be a Gol­go­tá­ig.

2. Vaj­da­sá­gi kál­vá­ria-épít­mé­nyek né­hány tí­pu­sa

A kál­vá­ri­ák alap­raj­zá­nak a ki­ala­kí­tá­sá­ban több­nyi­re a ba­rokk tér­el­ren­de­zés ér­vé­nye­sült, a kép­osz­lo­pok, kép­fül­kék ki­ala­kí­tá­sá­ban a neo­klas­­szi­ciz­mus­nak volt meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pe, de több eset­ben szá­mol­nunk kell a neo­ba­rokk, neogót, sze­ces­­szió és a mo­der­nis­ta stí­lus irány­zat­tal. Kü­lö­nö­sen ér­vé­nyes ez a Bec­ske­re­ki Püspükség­ben ta­lál­ha­tó­ak­ra (Magyar­cser­nye, Torda, Tö­rök­to­po­lya). Bács­ká­ban a gom­bo­si kál­vá­ria épült ilyen stí­lus­ban, his­­szük hogy ez az épü­let­együt­tes a leg­ér­té­ke­sebb épí­té­sze­ti al­ko­tá­sok kö­zé tar­to­zik. Re­mé­lem, a kö­zel­jö­vő­ben si­ke­rül ki­de­rí­te­ni, ki volt a ter­ve­ző­je.
A szo­bor­cso­por­tok leg­ko­ráb­bi va­ri­án­sai még a 18. szá­zad­ban ké­szül­tek. Saj­nos ma már csak To­po­lyán áll Má­ria Mag­dol­na ho­mok­kő ba­rokk szob­ra. Szent Já­nos apos­tol­nak már csak az alap­ját ta­lál­tuk meg. Ar­ról még nin­csen ada­tunk, hol kell ke­res­nünk. A nap­ja­ink­ban fel­lel­he­tő szob­rok a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ké­szül­tek, egyik sem egye­di al­ko­tás, en­nek el­le­né­re tük­rö­zik az adott kor­szak stí­lus­je­gye­it, ese­tünk­ben a ké­ső ba­rok­két. A ho­mok­kő szob­ro­kat leg­in­kább a jó­aka­ra­tú as­­szo­nyok fes­te­ge­tik, nem az iko­nog­rá­fia sza­bá­lya sze­rint: a kő­res­ta­u­rá­to­rok bos­­szú­sá­gá­ra, az et­nog­rá­fus örö­mé­re. Ha ugyan­is ki van fest­ve a Jé­zus­ka, ak­kor a nagy­böj­ti áj­ta­tos­ság­ra is el­men­nek a hí­vek. Ha nincs, ak­kor csak te­me­tői kel­lék a stá­ció sor.
A 19. szá­za­di stá­ció­ké­pe­ket ón­táb­lák­ra fes­tet­ték a he­lyi cím, il­let­ve temp­lom­fes­tők, min­ta­ké­pek alap­ján. Saj­nos ezek is már ala­po­san meg­kop­tak, töb­bet át­fes­tet­tek.  Szá­munk­ra kü­lö­nö­sen a fel­ira­to­sak a fon­to­sak, a több­nyel­vű kör­nye­zet mi­att, egy­azon kál­vá­ri­án be­lül más-más nyel­vűek: ma­gyar–né­met, né­met–hor­vát, német–magyar–horvát, ma­gyar–szlo­vák. A 20. szá­zad ele­jén a gipsz dom­bor­műve­ket kez­dik vá­sá­rol­ni, me­lye­ket eb­ben az idő­ben be­fes­tet­tek. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú előtt Dunab­öké­ny­ben ter­ra­kot­ta dom­bor­művek ke­rül­tek a kép­osz­lop­ba.
A vaj­da­sá­gi ka­to­li­ku­sok szá­má­ra fon­tos volt és nap­ja­ink­ban is fon­tos a nagy­böj­ti ke­reszt­úti áj­ta­tos­ság. Nap­ja­ink­ban csü­tör­tö­kön­ként a temp­lo­mok­ban mond­ják az imád­sá­got. A hat­va­nas éve­kig a kál­vá­ri­á­ra jár­tak a hí­vek. A ta­nyák la­kói az út men­ti nagy­ke­reszt­nél jöt­tek ös­­sze, nap­ja­ink­ban, ha mes­­sze van a temp­lom, ak­kor há­zak­nál imád­koz­nak.
Az ez­red­for­du­ló­ra több kál­vá­ri­át fel­újí­tot­tak: az adait, adorjánit, a bá­csit, a csonoplyait, a dunacsébit, a martonosit, a marótit, nagy­fé­nyit, nemesmiliticsit, a péterréveit, a regőceit, a szent­ta­má­sit, szávaszentdemeterit, a tekiait, temerinit, a tor­da­it a versecit. Hu­szon­öt vi­szont ro­mos. Az egy­ko­ri né­met fal­vak nagy gond­dal ké­szí­tett ke­reszt­út­jai, fe­szü­le­tei is ár­vál­kod­nak. Vár­ják a szebb na­po­kat. Az új év­ez­red­ben már nem ta­bu té­ma a né­met nép már­tí­rom­sá­ga, né­hány kál­vá­ri­át (a dunacsébit, gá­do­rit, fe­hér­temp­lo­mit) az ő em­lé­kük­re újí­tot­tak meg. Né­hány ro­mos épü­le­tet ta­lán a to­váb­bi­ak­ban fog­nak em­lék­hel­­lyé ala­kí­ta­ni.
Az el­múlt két év­szá­zad­ban fo­lya­ma­tos volt a kál­vá­ri­ák lá­to­ga­tá­sa. An­nak el­le­né­re, hogy nin­csen na­gyobb mű­vé­szi ér­té­kük, mi kü­lö­nö­sen fon­tos­nak tart­juk őket, hi­szen az it­te­ni ka­to­li­kus la­kos­ság vál­to­zó val­lá­si éle­té­nek, tör­té­nel­mé­nek ta­núi. Meg­őr­zé­sük egyik leg­fon­to­sabb fel­ada­tunk. Ezért ké­szí­tet­tük egy ki­ál­lí­tást is, ame­lyet 2010. szep­tem­ber 5-én nyi­tot­tunk meg a sza­bad­kai Szent György-temp­lom­ban. Ez­úton is kö­szö­ne­tet sze­ret­nék mon­da­ni Pala­ti­nus Ist­ván plé­bá­nos úr­nak, hogy be­fo­gad­ta a fény­ké­pe­ket, mél­tó ke­re­tet biz­to­sít­va ez­zel Žel­jko Vuke­liæ művész­fo­tó­i­nak.

Iro­da­lom

Balla Fe­renc
1993    Bez­dán tör­té­ne­te a kez­de­tek­től 1914-ig. Bezdán: Tót­hfa­lu­si Ró­mai Ka­to­li­kus Plé­bá­nia­hi­va­tal.

Barbero, Amil­ca­re – De Filippis, Elena
2006    Linee di integ­ra­zi­o­ne e svi­lup­po all’Atlante dei Sacri Mon­ti, Cal­va­ri e Com­ples­si devo­zi­o­na­li Europei. Sacro Monte die Crea: Atlas.

Csú­szó De­zső
2008    Kö­nyör­gé­sünk szín­he­lyei V. Sza­bad­kai val­lá­si szob­rok kál­vá­ri­ák, szen­tku­tak és ha­rang­lá­bak. Sza­bad­ka: Sza­bad­egye­tem /Életjel könyvek/.

Dam­ján Zsolt
2009    Két­száz­öt­ven év. A baj­sai ró­mai ka­to­li­kus egy­ház­köz­ség tör­té­ne­te. Subotica: Èikoš group.

Du­dás An­tal
1992    Szü­lő­fa­lum szá­zad­jai. Ada­lé­kok Kupus­zi­na ala­pí­tá­sá­hoz és te­le­pí­té­sé­hez. Sza­bad­ka: Sza­bad­egye­tem.
Gyet­vai Pé­ter
1992    A ti­szai ko­ro­na-ke­rü­let tör­té­ne­te. I–III. Ka­lo­csa: Ka­lo­csai Mú­ze­um­ba­rá­tok Kö­re.

Har­kai Im­re
1991    To­po­lya épí­té­sze­te 1750–1941. Új­vi­dék: Fo­rum.

Msgr. Huz­svár Lász­ló szerk.
2000    A nagy­bec­ske­re­ki püs­pök­ség év­köny­ve. Új­vi­dék.

Kla­már Zol­tán
2000    A ka­ni­zsai kál­vá­ria. In A jó Is­ten di­cső­sé­gé­re. Írá­sok a vaj­da­sá­gi ma­gyar­ság né­pi val­lá­sos­sá­gá­ról. Be­szé­des Va­lé­ria szerk. Sza­bad­ka: Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság, 225–226. p.

La­ka­tos An­dor szerk.
2002    A Kalocsa-Bácsi fő­egy­ház­me­gye tör­té­ne­ti se­ma­tiz­mu­sa 1777–1923. Ka­lo­csa: Ka­lo­csai Fő­egy­ház­me­gyei Le­vél­tár /A Ka­lo­csai Fő­egy­ház­me­gyei Gyűj­te­mé­nyek kiadványai/
.
Sche­ma­tis­mus pri­mus Dio­e­ce­sis Subo­ti­ca­nae annum Domi­ni 1968 qui est annus fun­da­ti­o­nis Dioeccesis. Subo­ti­ca 1968.

Sil­ling Ist­ván
1994    Temp­lo­mok, szen­tek imád­sá­gok. Ta­nul­má­nyok a vaj­da­sá­gi né­pi val­lá­sos­ság tárgy­kö­ré­ből. Új­vi­dék–Tóth­fa­lu: Vaj­da­sá­gi Ma­gyar Műve­lő­dé­si Tár­sa­ság – Logos.
2010    Ün­ne­pek hét­köz­nap­ok. Írá­sok a vaj­da­sá­gi­ak haj­da­ni és mai nép­éle­té­ről. Sza­bad­ka: Sza­bad­egye­tem /Életjel könyvek/

Szil­ágyi Ist­ván
1980    Kál­vá­ri­ák. Bu­da­pest: Cor­vi­na /Építészeti Hagyományok/.

Szláv­nics Kár­oly
2000    A cso­nop­ly­ai te­me­tő. In A jó Is­ten di­cső­sé­gé­re. Írá­sok a vaj­da­sá­gi ma­gyar­ság né­pi val­lá­sos­sá­gá­ról. Be­szé­des Va­lé­ria szerk. Sza­bad­ka: Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság, 175–182. p.

A jó pász­tor Domo­ny­ban

Két szak­rá­lis kis­em­lék az evan­gé­li­kus temp­lom­kert­ben

Domo­ny Galga men­ti kis­fa­lu, a 19. szá­zad­ban még je­len­tős szlo­vák nyel­vű, evan­gé­li­kus val­lá­sú la­kos­ság­gal bírt. A pres­bi­te­ri jegy­ző­köny­vek azon­ban nem tük­rö­zik a te­le­pü­lés nyel­vi vi­szo­nya­it, hi­szen a 18. szá­za­di ira­tok la­tin, a 19–20. szá­za­di­ak pe­dig ma­gyar nyel­vű­ek.
A fa­lu ne­ve sze­mély­né­vi ere­de­tű. A Dam­ján ~ Dem­jén sze­mély­név­nek a vál­to­za­ta. Egyik el­ső írá­sos em­lí­té­se 1356-ból va­ló, ami­kor Kysdomon-ként sze­re­pel az ok­le­ve­lek­ben (lásd: Kiss 1988, 363. és 383–384). A Galga völ­gye a hó­dolt­ság alatt nép­te­le­ne­dett el és a la­kos­ság vis­­sza­szi­vár­gá­sa már a 17. szá­zad vé­gén el­kez­dő­dött. Ek­kor ma­gyar–szlo­vák ve­gyes la­kos­sá­gú Domo­ny (Hor­váth 1984, 12). A Rá­kó­czi ve­zet­te sza­bad­ság­harc után kez­dő­dött a vi­dék leg­újabb ko­ri be­né­pe­se­dé­sé­nek ki­tel­je­se­dé­se. A 18. szá­zad el­ső két év­ti­zed­ében Turóc, Trencsén, Nyitra, Nóg­rád és Hont vár­me­gyék­ből ér­ke­zett az evan­gé­li­kus szlo­vák la­kos­ság Domo­ny­ba (Asz­ta­los 1983, 42).
A nem­ze­ti­sé­gi meg­osz­lás, a la­kos­sá­gi ván­dor­moz­gal­mak­nak kö­szön­he­tő­en fo­lya­ma­to­san hul­lám­zott a 17. szá­zad vé­gén és a 18. szá­zad ele­jén. 1699-ben a ma­gya­rok 25%-át ad­ták a la­kos­ság­nak és 75% volt a szlo­vák né­pes­ség. 1715-ben és 1720-ban fe­le-fel arány­ban lak­ták a fa­lut ma­gya­rok és szlo­vá­kok, majd 1728-ban is­mét meg­vál­to­zott az arány és a ma­gya­rok­kal szem­ben a szlo­vá­kok 75%-os túl­súly­ra emel­ked­tek (Hor­váth 1983, 51).
Pesty Fri­gyes hely­név­tá­ra szá­má­ra szol­gál­ta­tott 1864. évi ja­nu­á­ri ada­tok sze­rint:

„Domony köz­ség van Pest­től 2 ½ ál­lo­más,  –  az aszó­di pos­ta állo­más­túl 1/8 rész­nyi ál­lo­más­ra a’ Pest Lem­ber­gi or­szág­út mel­lett. La­kos­sá­ga 1460. kik kö­zül 1300 evangélicus, 80 RCath. 20 Reformatus, és 60 iz­ra­e­li­ta, nyelv­re néz­ve túl­ny­o­mó­lag szláv ajku­ak ’s ke­ve­sen ma­gya­rok, azom­ban mond­hat­ni, a’ la­kos­ság­nak na­gyobb ré­sze be­szél magyarul…”
(Pesty 1984, 105)

Ez utób­bi meg­ál­la­pí­tás­nak el­lent mond a 19. szá­zad vé­gén ol­vas­ha­tó jegy­ző­köny­vi be­jegy­zés, ahol azt pa­na­szol­ják fel, hogy a fa­lu fi­a­tal ge­ne­rá­ci­ói az is­ko­lá­ban meg­ta­nul­nak ma­gya­rul, de azt ké­sőbb el­fe­lej­tik, mert ott­hon nem hal­la­nak ma­gyar szót.
A Pes­ty­nél ol­vas­ha­tók után, két em­ber­öl­tő el­múl­tá­val a fa­lu la­kos­sá­ga rész­ben el­ma­gya­ro­so­dott, va­gyis az ak­ko­ri or­szá­gos ma­gya­ro­sí­tá­si ha­tá­sok mu­tat­koz­tak meg a 20. szá­zad el­ső év­ti­zed­ének a vé­gén.
1910. évi nép­szám­lá­lás: 1296 la­kos­ból, 1155 ma­gyar, 6 né­met, 132 tót, 1 oláh, 1 szerb, 1 egyéb. Val­lás sze­rint 542 ró­mai ka­to­li­kus., 3 gö­rög ka­to­li­kus., 43 re­for­má­tus, 671 ágos­tai hit­val­lá­sú, 1 gö­rög­ke­le­ti, 36 izraelita.1
A 21. szá­zad el­ső nép­szám­lá­lá­si ada­tai alap­ján 2001-ben 1944 la­ko­sa volt Domonynak. Nem­ze­ti­sé­gi kö­tő­dés sze­rint: 98,5% ma­gyar; 0,2% ci­gány; 0,2% né­met; 0,2% szlo­vák; is­me­ret­len, nem vá­la­szolt: 1,4%.
Val­lá­si meg­osz­lás: ró­mai ka­to­li­kus 39,2%; gö­rög ka­to­li­kus 0,6%; re­for­má­tus 5,5%; evan­gé­li­kus 43,5%; más egy­ház­hoz, fe­le­ke­zet­hez tar­to­zó 0,2%; egy­ház­hoz, fe­le­ke­zet­hez nem tar­to­zó 7,6%; is­me­ret­len, nem vá­la­szolt 3,5%.2

A szo­bor­ál­lí­tás

A kö­zös­ség temp­lo­má­nak fel­újí­tá­sa be­fe­jez­té­vel, 1900. jú­ni­us 10-én püs­pö­ki rész­vé­tel­lel szen­tel­ték fel azt, és ek­ko­rá­ra ál­lí­tot­ták fel a temp­lom­kert­ben a szob­ro­kat – Jé­zus a jó pász­tor és egy ki­sebb őr­an­gyal –, ame­lye­ket a domo­nyi egy­ház­fel­ügye­lő ado­má­nyo­zott a kö­zös­ség­nek. A pres­bi­te­ri jegy­ző­könyv lap­ja­in az aláb­bi me­mo­ran­dum ol­vas­ha­tó:

„Me­mo­ran­dum

Temp­lom­szen­te­lés 1900 Jún. 10 én d.e. 10 ½ kor Domonyban. Szent Há­rom­ság ün­ne­pén

Em­lé­ke­ze­tes szép ün­ne­pe volt f. évi jún. 10én evang. gyü­le­ke­ze­tünk­nek. Fő­tiszt. és Mél­tós. Sár­kány Sá­mu­el püs­pök, pi­li­si lel­kész föl­szen­tel­te lé­nye­ge­sen meg­újí­tott 3 mel­lék­épü­let­tel meg­bő­ví­tett temp­lo­mun­kat.
A meg­újí­tás 12000 ft = 24000 ko­ro­ná­já­ban ke­rült Glück Frigyes3 Fel­ügye­lő urunk­nak, a Pan­nó­nia Szál­ló Tu­laj­do­no­sá­nak, Ferencz-József rend lo­vag­já­nak azon 800 ft ös­­sze­gen felül, me­lyet job­bá­ra né­hai ál­dott em­lé­kű bá­ró Rad­vánsz­ky Já­nos fel­ügye­lőnk aján­dé­ko­zott az egy­ház­nak – aki Bu­da­pes­ten is szív­vel bír a köz­jó­té­kony­ság és ál­do­zat­kész­ség te­rén. Meg­újí­tott temp­lo­munk an­­nyi mű­vé­szi mo­tí­vum­mal ren­del­ke­zik, hogy ma­gyar­ho­ni egy­há­zunk­ban a leg­szebb temp­lo­mok egyi­ke, sőt bi­zo­nyos te­kin­tet­ben uni­cum amen­­nyi­ben a temp­lom ker­tet egy – tal­pa­za­tá­val 4 mé­ter ma­gas „Jé­zus a jó pász­tor” Bronz szo­bor és egy ki­sebb őr­an­gyal a mint kar­já­nál fog­va egy ár­va gyer­me­ket ve­zet – éke­sí­ti. Mind­két szo­bor Páris­ban ön­te­tett (…).
A temp­lom ki­tű­nő­en tet­sze­tős. Ol­tá­rán mű­re­mek a ke­reszt és ér­té­kes, a mely a Van Dayck ke­reszt­re fe­szí­té­sét mű­vé­szi ki­vi­tel­ben utá­noz­za. Az ol­tár kép Ra­fa­el Úr szí­ne vál­to­zá­sa a tá­bor he­gyen, a fő bol­to­za­ton Michel Ange­lo „le­gyen vi­lá­gos­ság” czímű mű­vé­nek után­za­ta. A szí­nes ab­lak­üve­ge­ken gyö­nyö­rű ki­vi­te­lű ke­re­tek­ben fe­hér li­li­o­mok lát­ha­tók, pris­mák­kal gaz­da­gon éke­sí­tett 2 nagy csil­lár lóg le a bol­to­zat­ról.
A köz­ség szé­lén nagy dísz­ka­pu alatt Kiss Ferencz jegy­ző, a temp­lom­nál fel­ál­lí­tott di­a­dal­ka­pu mel­lett Szi­lárd Já­nos he­lyi lel­kész fo­gad­ta az ösz püs­pö­köt s a buda­pestről és az or­szág egyéb ré­sze­i­ből ide ér­ke­zett illus­tris ven­dé­ge­ket. Az intel­li­gen­tia mint­egy 200 tag­gal volt kép­vi­sel­ve, a nép több ezer fő­re rú­gott.
A püs­pö­kön és az el­nök­tár­sán mél­tó­sá­gos Zsi­linsz­ky Mi­hály ál­lam­tit­ká­ron s a bő­ke­zű ada­ko­zón és csa­lád­ján kí­vül je­len vol­tak az ün­nep­sé­gen bá­ró Pró­nay De­zső egye­te­mes fel­ügye­lőnk bá­ró Pod­ma­nicz­ky Fri­gyes, kiér­demült domo­nyi egy­há­zi fel­ügye­lő, bá­ró Pod­ma­nicz­ky Gé­za esp. fel­ügye­lő és tö­rök Jó­zsef főesperes, Dr. Mel­czer Gyu­la alesperes, Morav­csik Mi­hály, Hor­váth Sán­dor bu­da­pes­ti, Holéc­zy Já­nos csomádi, Hen­ric­zy Bé­la lel­ké­szek.
Itt lát­tuk bá­ró Bos­cberg Fri­gyes urat mácsáról, Mar­kus Jó­zsef bu­da­pes­ti fő­pol­gár­mes­tert, Rúz­sav­ölgyi Gyu­la al­pol­gár­mes­tert, Vas­zi­li­e­vits Já­nos ta­ná­csost, Hel­tay Ferncz orsz. gyű­lé­si kép­vi­se­lőt, He­ve­si Jó­zsef, Rá­kó­czi Vic­tor (…) Hű­vös Jó­zsef író­kat, Kap­czy Vil­mos fő­szol­ga­bí­rót, Magy­a­re­vits Mla­den Dr. vá­ro­si fő­or­vost, domo­nyi Domo­nyi Ödönt Se­ges­vá­ri Je­nőt, Dr. Pás­zló Zsig­mond mi­nisz­te­ri ta­ná­csos – hely­be­li föl­des ura­kat. sat.
(…)
Bent a temp­lom­ban rö­vid ének vers után Szi­lárd Já­nos he­lyi lel­kész lé­pett a szó­szék­re, a nagy­szo­bor ta­lap­za­tá­ra ki­vé­sett arany­be­tűs fel­irat: Ján. 10, 11-16 alap­ján Jé­zus a jó pász­tor­ról be­szélt, el­mél­ked­ve nem a kül­ső kő­ből épült egy­ház­ról, ha­nem a bel­ső anya­szent­egy­ház­ról, ki­fejt­vén, hogy mily szem­pont­ból te­kint­sük az anya­szent­egy­há­zat, hogy Is­ten­nek há­lá­kat ad­has­sunk azon ke­gye­le­mért, hogy tag­jai lehetünk.”4

Iko­nog­rá­fia és funk­ció

Az evan­gé­li­kus kö­zös­sé­gek fő­ként a temp­lom­bel­sőt dí­szí­tik. A szak­rá­lis tér hang­sú­lyos pont­jai a szó­szék­ol­tár, ol­tár­kép és a fes­tett kar­za­tok. A dí­szí­té­sek ka­to­li­kus elő­kép­re, min­tá­ra ve­zet­he­tők vissza.5 Nem­rit­kán ré­gi, volt ka­to­li­kus temp­lo­mo­kat hasz­nál­nak a gyü­le­ke­ze­tek, és az épü­let­tel együtt a be­ren­de­zé­si tár­gya­kat is át­ve­szik. Az evan­gé­li­kus elő­írá­sok­nak meg­fe­le­lő mó­don csak ké­sőbb ala­kít­ják ki a bel­ső te­ret. Mind­er­re szá­mos pél­da van, mi az aszó­di­val szol­gál­ha­tunk, ahol a gyü­le­ke­zet a vá­ros kö­zép­ko­ri temp­lo­mát hasz­nál­ja. A vá­ros fe­let­ti dom­bon áll, a 15. szá­zad­ban épült a 17. szá­zad fo­lya­mán le­égett. A meg­ron­gá­ló­dott épü­le­tet az evan­gé­li­ku­sok 1719-ben épí­tet­ték új­já és hasz­nál­ják nap­ja­ink­ban is.6
Az evan­gé­li­kus gyü­le­ke­ze­tek a re­for­má­ció ha­gyo­má­nya­ként igen nagy­fo­kú önál­ló­ság­gal ren­del­kez­nek, ami szá­mos egyé­ni vo­nást köl­csön­zött a gyü­le­ke­ze­tek­nek. En­nek az önál­ló­ság­nak tud­ha­tó be, hogy Domo­ny­ban a temp­lom fel­újí­tá­sa­kor a bő­ke­zű me­cé­nás, Glück Fri­gyes aka­ra­ta ér­vé­nye­sül­he­tett és rend­ha­gyó mó­don, két szob­rot is fel­ál­lí­tot­tak a temp­lom­kert­ben.

A temp­lom ke­le­ti ol­dal­fa­lá­nál ál­ló, Jé­zus a jó pász­tor szo­bor iko­nog­rá­fi­ai meg­fo­gal­ma­zá­sát a kéz­ben tar­tott pász­tor­bot, mint att­ri­bú­tum és vál­lán vitt, ös­­sze­kö­tött lá­bú bá­rány, mint szim­bó­lum se­gít ér­tel­mez­ni. A pász­tor­bot a hí­vek nyá­já­nak te­re­lé­sét jel­ké­pe­zi, és ez­ál­tal utal a szo­bor­alak „fog­lal­ko­zá­sá­ra”, míg a más akol­ból va­ló ju­ho­kat az ös­­sze­kö­tött lá­bú bá­rány szim­bo­li­zál­ja. A meg­kö­tö­zött ál­lat, a más val­lás ál­tal fog­ság­ban tar­tott, a jé­zu­si út­ra nem lé­pett tö­me­gek­nek a ke­resz­tény­ség­től va­ló el­kü­lö­ní­té­sét mu­tat­ja. Pél­dánk meg­fo­gal­ma­zás te­kin­te­té­ben tel­je­sen el­kü­lö­nül a Szent Ven­del szob­rok iko­nog­rá­fi­á­já­tól, bár van­nak olyan pél­dák is ahol Jé­zust, előb­bi szent­hez ha­son­ló­an, lá­ba­i­nál ál­ló bá­rá­nyok­kal ábrázolják.7

A szo­bor ta­lap­za­tán az aláb­bi de­di­ká­ció ol­vas­ha­tó:

Más ju­ha­im is van­nak ne­kem
me­lyek nem ezen akol­ból va­lók,
azo­kat is elő kell hoz­nom
és az én szó­mat hall­gat­ják.
És lés­zen egy akol egy pász­tor.

Já­nos 10- 16-

Az új­szö­vet­sé­gi szent­írás­ból, Já­nos evan­gé­li­u­ma pél­da­be­szé­dek fe­je­ze­té­nek a Jó pász­tor­ról szó­ló ré­szé­nek 16. ver­sét tar­tal­maz­za a szö­veg.
A má­sik szo­bor a temp­lom fő­be­já­ra­tá­nak dél­ke­le­ti sar­ká­nál áll. Egy őr­an­gyal, kis­gyer­me­ket ka­ron fog­va mu­tat­ja a té­vely­gő­nek a he­lyes út­irányt. A gyer­mek az an­gyal ru­há­já­ba ka­pasz­kod­va néz fel ol­tal­ma­zó­já­ra.
A de­di­ká­ció szö­ve­ge:

Vi­gyáz­za­tok hogy egyei is
e ki­csi­nyek kö­zül megne
vese­tek mert mon­dom nek­tek
hogy ezek­nek an­gya­lai
a meny­or­szág­ban min­den­kor
lát­ják az én me­nyei
atyám­nak az or­cá­ját

Mát. 18. 10.

Má­té evan­gé­li­u­má­nak 18. fe­je­ze­te az evan­gé­li­u­mi egy­sze­rű­ség­ről szól. En­nek 10. ver­se is az egy­ház ve­ze­tő­i­nek vi­sel­ke­dé­sét sza­bá­lyoz­za, ami­kor azt su­gall­ja, hogy aki Jé­zus kö­ve­tő­je akar len­ni, le­gyen olyan tisz­ta­lel­kű, mint a gyer­mek. Ne le­gyen hát­só szán­dé­ka, hát­só gon­do­la­ta (Vö. Ró­zsa 2008, 1441).
Az evan­gé­li­ku­sok li­tur­gi­kus-szak­rá­lis ren­del­te­té­sű épü­le­te a te­le­pü­lé­se­ken ál­ló temp­lom. Más val­lá­sok gya­kor­la­tá­val el­len­tét­ben a táj­ba kis­em­lé­ke­ket nem ál­lí­ta­nak (Bartha 1990, 219).  En­nek kö­vet­kez­té­ben a domo­nyi temp­lom­kert­ben fel­ál­lí­tott két szo­bor kö­ré sem ko­re­og­ra­fá­ló­dott li­tur­gi­kus cse­lek­mény. Mind­ös­­sze an­­nyi tör­tént, hogy a temp­lom­szen­te­lés al­kal­má­val Szi­lárd Já­nos, hely­be­li lel­kész pré­di­ká­ci­ó­ját a „nagy­szo­bor” ta­lap­za­tá­ra vé­sett evan­gé­li­u­mi idé­zet­re fűz­te fel. A szob­ro­kat gon­do­san jó kar­ban tart­ják, aho­gyan a temp­lom­ker­tet is fo­lya­ma­to­san ren­de­zik. Mind­eb­ből csak egy üze­net ol­vas­ha­tó ki: az Úr haj­lé­ká­ul szol­gá­ló temp­lom kör­nye­ze­te nem vál­hat el­ha­nya­golt­tá, hi­szen az rossz szín­ben tűn­tet­né fel ma­gát a gyü­le­ke­ze­tet.

Iro­da­lom

Asz­ta­los Ist­ván
1983    Gaz­da­sá­gi, tár­sa­dal­mi fej­lő­dés (XVIII. szá­zad­tól a XX. szá­zad el­ső fe­lé­ig). In Galgamente. Ve­ze­tő az aszó­di Pe­tő­fi Mú­ze­um ál­lan­dó ki­ál­lí­tá­sá­hoz. Asz­ta­los Ist­ván szerk. Aszód: Pe­tő­fi Mú­ze­um, 42–48. p. /Múzeumi Fü­ze­tek 25/
1986    Aszód. Mű­em­lé­kek. Bu­da­pest /Tájak Ko­rok Mú­ze­u­mok Kis­könyv­tá­ra 259/

Bar­tha Elek
1990    A szak­rá­lis cé­lú ha­tár­be­li épít­mé­nyek funk­ci­o­ná­lis kér­dé­sei – ke­resz­tek, szob­rok, ká­pol­nák. Ház és Em­ber 6. Szent­end­re: Sza­bad­té­ri Nép­raj­zi Mú­ze­um, 219–224. p.

Har­ma­ti Bé­la Lász­ló
2006    Kés­őba­rokk szó­szék­ol­tá­rok, ol­tár­ké­pek és fes­tett kar­za­tok a du­nán­tú­li evan­gé­li­kus temp­lo­mok­ban. PhD ér­te­ke­zés. http://doktori.btk.elte.hu/art/harmati/diss.pdf

Hor­váth La­jos
1984    A Galga-mente tör­té­ne­té­nek írott for­rá­sai 1699–1728. Ös­­sze­írá­sok. Aszód: Pe­tő­fi Mú­ze­um /Múzeumi Fü­ze­tek 30/

Far­ba­ky Pé­ter
2000    Or­szág­úti fe­ren­ces temp­lom és ko­los­tor. Bu­da­pest /Tájak Ko­rok Mú­ze­u­mok Kis­könyv­tá­ra 641/ http://orszagutiferencesek.hu

Ke­nye­res Ág­nes szerk.
1967    Ma­gyar Élet­raj­zi Le­xi­kon. El­ső kö­tet A–K. Bu­da­pest: Aka­dé­mi­ai Ki­adó.

Kiss La­jos
1988    Föld­raj­zi ne­vek eti­mo­ló­gi­ai szó­tá­ra A-K. Ne­gye­dik, bő­ví­tett és ja­ví­tott ki­adás. I. kö­tet. Bu­da­pest: Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Lisz­ka Jó­zsef
2000    Ál­lít­ta­tott ke­reszt­ínyi buzgóságbul. Ta­nul­má­nyok a szlo­vá­ki­ai Kis­al­föld szak­rá­lis kis­em­lé­ke­i­ről. Dunaszerdahely: Lili­um Aurum.

Ma­gyar Sta­tisz­ti­kai Köz­le­mé­nyek. Új so­ro­zat. 42. kö­tet. A Ma­gyar Szent Ko­ro­na or­szá­ga­i­nak 1910. évi Nép­szám­lá­lá­sa. Bu­da­pest 1912.

Pesty Fri­gyes
1984    Pest-Pilis-Solt vár­me­gye és ki­egé­szí­té­sek. Az or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár Kéz­irat­tá­ra Pesty Fri­gyes gyűj­te­mé­nyé­nek 33. kö­te­té­ből köz­re­ad­ja Bog­nár And­rás. Szent­end­re: Ki­ad­ja a Pest Me­gyei Mű­ve­lő­dé­si Köz­pont és Könyv­tár /Pest Me­gyei Té­ka 6/

Ró­zsa Hu­ba (saj­tó alá ren­dez­te)
2008    Bib­lia. Ószö­vet­sé­gi és új­szö­vet­sé­gi szent­írás. Bu­da­pest: Szent Ist­ván Tár­su­lat az Apos­to­li Szent­szék Könyv­ki­adó­ja.

Zenta környéki archaikus népi imádságok

Zenta (Senta) az egyik leg­ré­geb­bi vaj­da­sá­gi vá­ros és köz­ség, je­len­leg köz­igaz­ga­tá­si­lag Szer­bia észak-bán­sá­gi kör­ze­té­hez tar­to­zik, no­ha va­ló­já­ban (föld­raj­zi­lag) Kö­zép-Bács­ka ré­sze. Zenta vá­ro­sa mel­lett a köz­ség köz­igaz­ga­tá­sa alá még négy te­le­pü­lés tar­to­zik: Bo­ga­ras, Fel­ső­hegy, Kevi és Tor­nyos. A vá­ro­son kí­vül, Zenta espe­res­ker­üle­té­be tar­to­zó te­le­pü­lé­se­ken (Schematismus 1995, 54), a „Di­csér­tes­sék fa­lu”-ként is em­le­ge­tett Fel­ső­he­gyen, Keviben, va­la­mint a zentai-oromparti ta­nyá­kon gyűj­tött ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok ké­pe­zik dol­go­za­tunk tár­gyát.
A Zenta kör­nyé­ki fal­vak idős adat­köz­lő­i­nek el­mon­dá­sa sze­rint ré­gen a szü­lők és a nagy­csa­lád­ok­ban a nagy­szü­lők, fő­ként a „öreg­anyák” ta­ní­tot­ták imád­koz­ni a gye­re­ke­ket. Leg­gyak­rab­ban es­te sö­té­te­dés után le­fek­vés előtt imád­koz­tak együtt han­go­san. A reg­ge­li éb­re­dés utá­ni imád­ko­zást több­nyi­re egyé­ni­leg vé­gez­ték. Szen­telt­víz­be már­tott uj­jal ke­resz­tet ve­tet­tek és hal­kan vagy ma­gá­ban vé­gez­te min­den­ki. A Vaj­da­sá­gi Ma­gyar Nép­raj­zi At­lasz szá­má­ra vég­zett gyűj­tés ele­jén (a VMNA-ba 1998–2001 kö­zött, majd ké­sőbb 2010-ben vé­gez­tem gyűj­tést Fel­ső­he­gyen. VMNA, 2003.) kér­dé­sem­re, hogy van-e olyan imád­ság, amit ott­hon csa­lá­di kör­ben még a nagy­ma­má­tól, nagy­ta­tá­tól ta­nul­tak, leg­több eset­ben a Mi­atyán­kot és az Úr­an­gya­lát vagy a kö­vet­ke­ző rö­vid imát em­lí­tet­ték:

A fé­nyes nap már le­ál­do­zott
min­den em­ber (élő) le­nyu­go­dott.
Ki­csi An­na szo­bá­já­ba, (v. Ki­csi ma­dár ka­lit­ká­ba)
pu­ha pap­la­nos ágyá­ba.

Ha majd a nap új­ra fel­kel
Csó­kol­has­suk egy­mást reg­gel.

Az 1990-es évek­ben a Vaj­da­ság­ban a Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság­nak, és el­nö­ké­nek Be­szé­des Va­lé­ri­á­nak kö­szön­he­tő­en meg­in­dult egy moz­ga­lom, mely­nek gyü­möl­cse­ként kon­fe­ren­ci­ák és ki­ál­lí­tá­sok anya­ga hir­det­te, hogy a nép­rajz­ku­ta­tók a mi tá­ja­in­kon is fog­lal­koz­nak a né­pi val­lá­sos­ság ku­ta­tá­sá­val (vö. Be­szé­des 2000; Be­szé­des – Nagy Abo­nyi 1997; Be­szé­des – Nagy Abo­nyi 1999; Be­szé­des – Nagy Abo­nyi 2000; Be­szé­des – Nagy Abo­nyi 2001 stb.).  Ku­ta­tá­sa­im so­rán ér­dek­lő­dé­sem az egy­há­zon kí­vü­li pa­rasz­ti áj­ta­tos­sá­gok for­mái, il­let­ve a val­lá­si jel­le­gű nép­szo­kás­ok fe­lé ko­mo­lyab­ban 1995 de­cem­be­ré­ben irá­nyult, ami­kor olyan adat­köz­lő­ket ke­res­tünk, akik is­mer­nek vagy írott for­má­ban őriz­nek áj­ta­tos szö­ve­ge­ket  (Nagy Abo­nyi 1997). Zenta köz­ség te­rü­le­tén azon­ban csak jó­val ké­sőbb, a VMNA anya­gá­nak gyűj­té­se­kor, 2001. de­cem­ber 4-én si­ke­rült rá­buk­kan­ni Fel­ső­he­gyen Tóth Ju­li­an­ná­nak kö­szön­he­tő­en egy olyan es­ti imá­ra, amely nincs az egy­há­zi hi­va­ta­los nyom­tat­vá­nyok­ban. En­nek az es­ti imá­nak egy má­sik vál­to­za­tá­ra, il­let­ve va­ri­áns­tö­re­dé­ké­re 2010-ben ta­lál­tam szin­tén Fel­ső­he­gyen.
Mi­e­lőtt be­mu­tat­nám a töb­bi, Zentán és a köz­ség te­le­pü­lé­se­in gyűj­tött ezi­dá­ig pub­li­kált, ar­cha­i­kus imát, szól­ni kell a ku­ta­tás kez­de­te­i­ről. 1970. feb­ru­ár 11-e mér­föld­kő a ma­gyar nép­rajz­ban. Ek­kor mu­tat­ta be ha­tal­mas gyűj­té­sét Er­dé­lyi Zsu­zsan­na a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mi­án. Az­óta is önál­ló folk­lór­ka­te­gó­ri­a­ként tart­ják szá­mon az ar­cha­i­kus apok­rif né­pi imád­sá­go­kat. Vaj­da­ság­ban a ma­gyar fal­vak folk­lór­ku­ta­tá­sá­ban az 1970-es évek előtt még csak el­vét­ve ta­lá­lunk nép­raj­zi írá­sok­ban, folk­lór­szö­ve­gek­ben il­let­ve szo­ká­sok le­írá­sá­nál né­pi val­lá­sos­ság­hoz kap­csol­ha­tó ada­to­kat. Az 1971. esz­ten­dőt tart­hat­juk a vaj­da­sá­gi ima­gyűj­tés kez­de­té­nek. Zentán és kör­nyé­kén is ek­kor kezd­tek be­ha­tób­ban fog­lal­koz­ni folk­lór­gyűj­tés­sel. 1972-ben a zentai nép­rajz­ku­ta­tók egy nép­köl­té­sze­ti pá­lyá­zat­ra több he­lyen is gyűj­töt­tek, egye­bek kö­zött ilyen szö­ve­ge­ket is: Bo­dor Ani­kó Kis­pi­a­con és Kupuszinán, Bo­dor Gé­za Kevi­ben és Fel­ső­he­gyen, Burá­ny Bé­la Pa­dén, Zentán, Hor­go­son, Tri­pol­sky Gé­za Verbicán. Gyűj­tött anya­guk el­ső pub­li­ká­lá­sa is rö­vi­de­sen, 1973-ban meg­tör­tént Burá­ny Bé­la: Hej, szé­na, szé­na cí­mű köny­vé­ben (Burány 1973), ahol az al­ta­tók kö­zött köz­re­a­dott négy szö­ve­get kö­zép­ko­ri imák el­ne­ve­zés­sel il­le­ti a gyűj­tő (vö. Sil­ling 2003, 11).
Burá­ny Bé­la a vaj­da­sá­gi ma­gyar gyer­mek­já­kék­da­lok köz­re­a­dá­sa­kor a hor­go­si ima­va­ri­án­sok­kal, il­let­ve pa­déi és zentai ima­szö­ve­gek­kel te­hát nagy­ban hoz­zá­já­rult az „oan pogán imáccságok” fel­tá­rá­sá­hoz.  En­nek az 1973-ban meg­je­lent ki­ad­vány­nak a jegy­ze­té­ben ol­vas­hat­juk, a szer­ző­től az „Én le­fek­szek én ágyam­ba” kez­de­tű szö­veg­hez fű­zött mon­da­tot: Ezek a kö­zép­ko­ri imák jog­gal van­nak egy­re töb­bet a tu­do­má­nyos ér­dek­lő­dés köz­pont­já­ban is, mind tar­tal­muk, mind nyel­ve­ze­tük mi­att. Vál­to­za­ta­ik szá­ma nagy. Spe­ci­á­lis ér­té­kük s ve­szen­dő vol­tuk mi­att gyűj­té­sük fo­ko­zot­tan in­do­kolt (vö. Burá­ny 1973).
A ma­gyar ar­cha­i­kus né­pi imád­ság­nak folk­lór­mű­faj­ként tör­té­nő el­fo­ga­dás óta a nép­köl­té­sze­ti ter­mé­kek gyűj­tői és vizs­gá­lói kö­zött kez­dett szé­pen gya­ra­pod­ni azok szá­ma, akik e mű­faj el­kö­te­le­zett ku­ta­tó­i­ként az imád­sá­gok­ra jel­lem­ző tar­tal­mi avagy esz­té­ti­kai sa­já­tos­sá­gok ada­to­lá­sát, elem­zé­sét, be­mu­ta­tá­sát tart­ják fel­ada­tuk­nak. Ez­zel fog­lal­ko­zó vaj­da­sá­gi pub­li­ká­ció ke­vés. 1980 óta leg­töb­bet és leg­sok­ré­tűb­ben gyűj­té­sük­kel, rend­sze­re­zé­sük­kel és elem­zé­sük­kel Sil­ling Ist­ván fog­lal­ko­zott (vö. Sil­ling 1992; Sil­ling 1999; Sil­ling 2002; Sil­ling 2003).
A to­váb­bi­ak­ban néz­zük né­hány szép, vaj­da­sá­gi pél­dá­ját az ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok­nak!

Náná­nfa szü­li bim­bó­ját,
Bim­bó­ja szü­li Szent An­nát,
Szent An­na szü­li Máriját,
Mári­ja szü­li kis Jé­zust,
Az árt­has­son en­nek a ház­nak,
Aki Bet­le­hemböl hozot szé­nát. Ammën.
„. . . nagy­a­ny­ám­tú . . . 1882-ben szü­le­tett . . .”

El­mond­ta Pósá­né Ko­csis Ibo­lya, 61 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Bo­dor Ani­kó, 1995-ben (Silling 2003, 234)

Ága fa szü­let­te ágát,
Ága szü­let­te bim­bó­ját,
Bim­bó­ja szü­let­te Szentannát,
Szen­tan­na szü­let­te Má­ri­át,
Má­ria szü­let­te vi­lág meg­vál­tó­ját.
Ad­dig a rossz em­ber ide ne jö­hes­sen,
Még ab­ból a szal­má­ból, szé­ná­ból nem hoz,
Aki­ben a Krisz­tus­urunk fe­küdt Bet­le­hem­ben.

El­mond­ta Bűn­né Barsi Esz­ter, 45 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Bo­dor Ani­kó 1995-ben. A szö­ve­get írás­ban kap­ta a gyűj­tő (Silling 2003, 234)

Én kim­ëgyëk én házambul,
Fölte­kintëk ma­gas mënybe,
Ott mëglá­tom mënyországot,
Mëny­or­szág­ba kis kertët,
Kis kerbe pál­ma­fát,
Pál­ma szül­te vi­rág­ját,
Vi­rág­ja szü­let­te Szent An­nát,
Szent An­na szü­let­te Máriját,
Mári­ja szü­let­te szent fiját,
A vi­lág mëgváltóját.
Aki eszt az imác­csá­got este-rëgge emonygya,
Vé­lem lés­zen pa­ra­di­csom kertyébe. Ammën.

El­mond­ta Kal­már­né Gere Ju­li­an­na, aki az 1890-es évek vé­gén szü­le­tett.
Zenta-Orompart.
Gyűj­töt­te Bo­dor Gé­za 1972-ben (Silling 2003, 236)

Kerűjj kërëszt kis há­zam­ba,
Má­ria ájjon aj­tóm­ba,
Jé­zus ab­la­kom­ba.
Én kim­ëgyëk kisházambul,
Fölte­kintëk ma­gos menny­be,
Ott mëglá­tom meny­or­szá­got
Meny­or­szág­ba kis­ker­tet,
Kis­kert­be pál­ma­fát,
Pál­ma szül­te vi­rág­ját,
Vi­rág­ja szül­te Szent An­nát,
Szent An­na szü­let­te Má­ri­át,
Má­ria szül­te szent fi­át,
Vi­lág meg­vál­tó­ját.
Aki eszt az imád­sá­got es­te rëggel elmongya,
Vé­lem les­zen a pa­ra­di­csom kert­jé­ben. Ammen.

A köz­lés után még ezt ol­vas­hat­juk: „Tu­dod kitű tanú­tam ezt? Már­kus Er­zsé­bet­től. Kal­már nagy­apá­nak az any­ja volt az, 92 éves ko­rá­ban halt meg.” – (Kal­már nagy­apa, az­az Kal­már And­rás 1856–1939, anyai déd­nagy­apám volt. Any­ja te­hát ük­nagy­anyám.) – Akkó én ki­csi uno­ka vótam, osz min­den es­te mon­da­ni köllött. Ilyen kis öregasszony vót, bot­tal járt, kis bot­ja vót, osz mikó a Szar­ka gye­re­kek nem monták, úgy a fe­jük­re kommintott: Mongyad fi­am, mongyad!”
Anyám­tól, Bo­dor Ju­li­an­ná­tól a kö­vet­ke­ző be­fe­je­ző részt je­gyez­tem hoz­zá:

Aki ezt az imád­sá­got es­te reg­gel el­mond­ja,
Vé­lem lészön pa­ra­di­csom kertjibe,
Jé­zus Má­ria szent nevibe,
Az örök­ké­va­ló öröm­be, di­cső­ség­be,
El­nyer­hes­sük,
Úgy engeg­gye a jó Is­ten.
(/Az adat­köz­lő hozzátette/ „Utójjára 24-be mond­tam)

El­mond­ta Burá­ny Ferenc­né Ka­szás Klá­ra, 70 éves ko­rá­ban, aki Fel­ső­he­gyen
az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ban ta­ní­tós­ko­dott fér­jé­vel együtt és nyug­dí­jaz­ta­tá­suk után
köl­tö­zött be Zentára.
Az imát Klá­ra Már­kus Er­zsé­bet­től, nagy­apá­nak (Kal­már And­rás 1856–1939)
az any­já­tól ta­nul­ta.
Gyűj­töt­te Burá­ny Bé­la 1972-ben. (Burány 1973, 196)

Én le­fek­szek én ágyam­ba
Mint Úr­jé­zus ko­por­só­ba
Fe­jem fölöt há­rom an­gyal
Ëggy­ik őriz éj­fé­lig,
A má­sik haj­na­lig,
A har­ma­dik ko­por­sóm bëzártájig.
„. . . nevel­őa­ny­ám­tú hal­lot­tam . . .”

El­mond­ta Csiz­sóf­né Sur­ján Pi­ros­ka, 67 éves. Zenta.
Gyűj­töt­te Burá­ny Bé­la 1978-ban (Silling 2003, 221)

Kerűjj, köröszt há­zam­ba,
Is­ten (vagy Jé­zus) áll­jon aj­tóm­ba,
Má­ria ab­la­kom­ba!
Én ki­me­gyek én há­zam­ból,
Föl­te­kin­tek ma­gos menny­be,
Ott meg­lá­tom menny­or­szá­got,
Menny­or­szág­ba kis ker­tet,
Kis kert­be pál­ma­fát,
Pál­ma szü­let­te szent An­nát,
Szent An­na szü­let­te Máriját,
Mári­ja szü­let­te szent fiját,
A vi­lág meg­vál­tó­ját.
Aki ezt az imád­sá­got este-rëggel el­mond­ja,
Vé­lem lészën Pa­ra­di­csom kert­jé­be,
Jé­zus szent ne­vé­be,
Örök­ké­va­ló öröm­be,
Di­cső­ség­be el­nyer­hes­sük,
Úgy en­ged­je a Jó Is­ten!

El­mond­ta Burá­ny­né Bo­dor Ju­li­an­na, 82 éves. Zenta.
Édes­any­já­tól, Bo­dor Péter­né Kal­már Te­réz­től ta­nul­ta, aki 1881-ben szü­le­tett.
Gyűj­töt­te Burá­ny Bé­la 1991-ben (Silling 2003, 237)

A Ka­ka­sos imá­nak, reg­ge­li imád­ság­nak ne­ve­zet­tek kö­zül még a kö­vet­ke­zők ke­rül­tek elő a fe­le­dés ho­má­lyá­ból Zenta vá­ro­sá­ból és egyik fa­lu­já­ból Sil­ling Ist­ván ku­ta­tá­sá­nak kö­szön­he­tő­en. (Ér­de­kes­ség meg­je­gyez­ni, hogy Zenta köz­ség leg­ré­geb­bi ka­to­li­kus temp­lo­ma 1890-ben épült Fel­ső­he­gyen, Szent Jó­zsef, a mun­kás, tisz­te­le­té­re, a má­so­dik leg­ré­geb­bi Kevi­ben 1900-ban épült Szűz Má­ria a Ma­gya­rok Nagy­as­­szo­nya tisz­te­le­té­re.)
…Kakas Kijáltja,
Kelj fő, szép Szűzmárija,
Mer mëgfog­ták a zsi­dók a zár­tat­lan
Jé­zus­kát,
Dár­dá­val dár­dáz­zák,
Lán­dzsá­val szurkájják,
Ha­ra­pó­fo­gó­vá csipkodják,
Tövis­se ko­ro­náz­zák,
Két csöpp vé­rit ecsëppentëtték,
Az an­gya­lok odamëntek,
Arany­tá­nyér­ba főszedték,
Krisz­tus Urunk azt mon­dot­ta,
Aki ezt az imád­sá­got emon­dja es­te
lëfektibe, rëgge főketibe,
Hét bo­csá­na­tot nyer a kis Jézustú.

El­mond­ta Sán­dor Mar­git, 72 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Sil­ling Ist­ván 1995-ben (Silling 1997, 68)

Meg­szó­lal­tak ka­ka­sok,
Ketik Má­ri­át,
Kelj föl, kelj föl, szép Szüzmária,
Meg­fog­ták a zsi­dók az ár­tat­lan Jé­zus­kát,
Dár­dá­val dár­dáz­ták,
Ko­ro­ná­val ko­ro­náz­ták,
Egy csepp vé­rit csep­pen­tet­tek,
Az An­gya­lok oda men­tek,
Cin­tá­nyér­ba szed­ték,
Krisz­tus Jé­zus elé­be vit­ték.
Aki ezt a kis Jé­zus­kát reg­gel kipójázza, es­te bepójázza,
Ma­gá­ra ve­ti a ke­resz­tet.
Én is ve­tem én ma­gam­ra. Ammen.

El­mond­ta Bűn Imré­né Barsi Esz­ter, 45 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Bo­dor Ani­kó 1995-ben. A szö­ve­get a gyűj­tő írás­ban kap­ta
(Silling 2003, 110)

Ehin gyün Jé­zus,
Lel­künk lá­tó Jé­zus
Bé­ke­ség szál­lá­sod­ra Jé­zus
Kész a lé­lek,
Be­teg a test.
Min­den múlt órák­ra na­pok­ra meggyonhatnék,
Ha­lá­lom órá­ján gyon em­ber le­het­nék.
Má­ria ka­pu­ja megnyilna.
Krisz­tus Urunk szü­le­té­se,
Zsi­dok ál­tal vett szent vé­re hul­la­dé­ka.
Az an­gya­lok föl­ve­szik,
Ke­hely­be te­szik
Krisz­tus Jé­zus ele­ji­be visszik.
Krisz­tus Jé­zus azt mond­ta
Aki ezt az imád­sá­got el­mond­ja
Hét ha­lá­los bűn­től meg­sza­ba­dul
És meg­ada­tik né­ki az ál­dott menyország.
An­gya­lok ki­rály­né­ja
A mi Urunk Jé­zus Krisz­tus­nak any­ja
Meg­nyi­tot­ta bű­nös sze­me­in­ket,
Fel­éb­red­tünk ujab­ban felviradtunk.
Ó há­nyan szen­de­rül­tek át a jobb élet­re,
Kik a Szűz­anyám párt­fo­gá­sát meg­nem ve­tet­ték.
Mili­jon mint bol­do­gok
Aki a meny­or­szág ka­pu­ján Jé­zus vé­re
Fes­tett ke­reszt­je szá­munk­ra. Amen.
Mi­kor az Úr Jé­zus­ka a fe­ke­te föl­dön járt.
El­in­dult a Gece­má­nyi Kert­be,
Le­ül­ve az olaj­fák tö­vé­re.
Ar­ra ment a szép Szűz Má­ria – kér­dez­te
Mit szo­mor­kodsz sze­rel­mes szép Fi­am?
Hogy­ne szo­mor­kod­nék,
Mi­kor a vér elbo­ri­tot­ta sze­me­met.
Eregy le a Szűz Má­ria kert­jé­be,
Sza­kajcs há­rom szál vi­rá­got.
Egyi­ket vérrű,
Má­si­kat hájogrú,
Har­ma­dik termésrül.
Vér, héjog, ter­més sza­ka­doz­zon le, az Úr Jé­zus­ka szemirű.
A mi sze­mün­ket is gyo­gy­it­sa vilá­go­sit­sa meg. Amen.
Ki mék ajtom ele­jé­be.
Föl­te­kin­tek a ma­gas ég­re.
Nyit­va lát­tom a meny­or­szág ka­pu­ját,
Ben­ne lát­tom a Bol­dog­sá­gos Szűz Má­ri­át.
Szent tér­gy­in térbetyül,
Szent kö­nyö­kén kö­nyö­kül,
Szent mi­sé­ket hall­gas­sa,
Glo­ri­á­kat ol­vas­sa.
Szól a ka­kas szól
Má­ri­át ki­ált­sa
Kelj fel Má­ria,
Meg­fog­ták a kis Jé­zus­kát,
Ma­gos fá­ra feszitették,
Há­rom szög­gel meg­szö­gez­ték,
Há­rom csepp vér el­csep­pent.
Oda men­tek az an­gya­lok,
Fel­szed­ték,
Ke­hely­be tet­ték.
Krisz­tus Jé­zus ele­ji­be vit­ték.
Krisz­tus Jé­zus sem szól sem be­szél.
Aki ezt az imád­sá­got el­mond­ja es­te lefektibe, reg­gel föl­kel­ti­be
Meg­ada­tik né­ki az ál­dott menyország.
An­gya­lok Ki­rály­né­ja Má­ria
Is­te­ni mag­za­tod meg­nyi­tot­ta az én bűnős sze­me­i­met
Föl­éb­red­tem.
Ke­gyes ki­rá­lyom, kér­lek min­den­kor légy ve­lem.
Szí­vem el ne alud­jon,
Gyar­ló tes­tem az éj­jel bé­ké­ben nyu­god­jon,
Hogy én Té­ged min­den­kor lás­sa­lak.
Min­den go­nosz tá­voz­zon.
Ál­dást mon­dunk az Urnak,
Há­lá­kat az Is­te­nek.
Ki há­za, há­za
Szent Be­ne­dek há­za,
Os­tya az aj­ta­ja
Töm­jén az ab­lak­ja
Négy­szög­le­tes szent ol­tár
Azon van a szent ke­reszt.
Ke­rülj köröszt
Öriz­zen a sörken­tyüs Szűz Má­ria.
An­na szül­te Szűz Má­ri­át.
Má­ria szül­te Szent Fi­át.
Fi­am, fi­am fé­nyes Jé­zus,
Kér­lek min­den­kor légy ve­lem.
Nyisd meg a ka­pu­dat,
Mosd meg az uta­dat.
Öt-hat ezer év mulva,
Gyü­nek szen­tek, szent an­gya­lok,
Hoz­nak ke­ne­tet mir­hát
Ami­vel az Úr Jé­zus szent se­be­it ke­ne­ge­tik.
Mon­dom mon­dom nék­tek
Aki ezt az imád­sá­got el­mond­ja
Hét ha­lá­los bűn­től meg­tisz­tul. Amen.

El­mond­ta Ka­to­na Sza­bi­na, 71 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Sil­ling Ist­ván 1996-ban.
A szö­ve­get írás­ban kap­tam a Hit­élet cí­mű ka­to­li­kus fo­lyó­irat­ban köz­zé­tett fel­hí­vás­ra
(Silling 2003, 355)

Én lëfekszëk én ágyam­ba,
Mind Úr­jé­zus ko­por­só­ba.
Há­rom any­gy­al fe­jem fö­lött.
Ëggy­ik őröz, má­sik vezéröl,
Har­ma­dik a lelkëm vár­ja.
Ka­kas kijáltya,
Kej fő, szép Szűzmárija,
Mer mëkfok­ták a zsi­dók a zár­tat­lan Jé­zus­kát,
Dár­dá­val dár­dáz­zák,
Lán­dzsá­vá szurkájják,
Ha­ra­pó­fo­gó­vá csipkoggyák,
Tövis­se ko­ro­náz­zák,
Két csëp vé­rit ecsëppentëttek,
A zany­gy­a­lok odamëntek,
Aran­tá­ny­ér­ba főszëtték,
Krisz­tus Urunk ele­ji­be vit­ték.
Krisz­tus Urunk asz mon­dot­ta,
Aki jeszt az imác­csá­got emo­ny­gya es­te lëfektibe,
Rëgge fő­kel­ti­be,
Hét bo­csá­na­tot nyer a kis Jézustú.
„. . . öreganyámtú, biz­tos­san . . .”

El­mond­ta Sán­dor­né Ko­vács Mar­git, 72 éves. Kevi.
Gyűj­töt­te Bo­dor Ani­kó 1995-ben (Silling 2003, 223)
Én fel­kel­tem én ágyam­ból
Mint úr Jé­zus ko­por­só­ból
Fe­jem fö­lött arany ke­reszt
Azon van há­rom an­gyal
Egyik őröz éfé­lig
Má­sik őröz haj­na­lig
Har­ma­dik őröz­zön
Ha­lá­lom órá­já­ig
Ka­ka­sok szó­nak
Má­ri­át kijál­tják
Kelj föl Má­ria
Keljföl
A Krisz­tust meg­fok­ták
Kő­osz­lop­hoz kö­töz­ték
Vass söp­rű­vel söprüzték
Egy csepp vé­re el­csep­pent
Az an­gya­lok főszet­ték
Ólom tá­nyér­ra tet­ték
Má­ri­á­hoz be­vit­ték
Má­ria is aszt monta
Aki esztet es­te reg­gel
El­mond­ja
Po­kol aj­ta­ja elötte
Belessz pes­zé­tel­ve
Meny­or­szág aj­ta­ja
Előt­te kilessz nyit­va.
Názá­ra­ti úr Jé­zus
Krisz­tus ne­vé­ben
Föl­kel­tem ő le­gyen ma
És min­den­kor ve­lem
őröz­zön és ol­tal­maz­zon
En­gem min­den go­nosz­tól
Ki­vált ké­pen a bűn­től
Ál­dott le­gyen a megos­zha­tat­lan
szent há­rom­ság
Egy Is­ten most és
Mindörökön
Örök­ké. Ammen.
Édes Jé­zu­som
Hál­lá­kat adok ate
Szent föl­sé­ged­nek
hogy meg­őriz­tél e
sö­tét éj­sza­kán
őrizz meg a mai szent
napo­nis
Tűz­től viztől hir­te­len
ha­lál­tól, go­nosz em­ber
Szán­dé­ká­tól
Két­ség­be esés­től
Ör­dög­nek in­csel­ke­dé­sé­től
Min­den fé­le ve­sze­de­lem­től
Édes Jé­zu­som.
Édes Jé­zu­som föla­jál­lom
ezta ke­vés imát­sá­go­mat
Édes apá­mé édes anyá­mé
Öreg apá­mé öreg anyá­mé
Hete­di­zen va­ló nem­zet­sé­ge­mé
a Krisz­tus­nak ött
mél­sé­ges se­be­i­ért a Bol­dog­sá­gos
Sűz Má­ri­á­nak
hét fáj­dal­máé az én őr­ző
an­gya­lo­mé. Ne­ve­men
va­ló Szen­tem­nek tis­zte­le­ti­ér
Pur­gá­tó­ri­um
bé­li lel­kek­nek ki­sza­ba­du­lá­su­ké
sza­ba­dícsd
ki Édes Jé­zu­som.
Mi­dőn föl­éb­re­dek, há­lá­kat
re­be­gek di­csér­tes­sék
Jé­zus Krisz­tus most és
Mind­örök­ké, ammen.

Gyűj­töt­te Vö­rös Im­re Zentán 1994-ben. A gyűj­tő írás­ban kap­ta a szö­ve­get.
A le­jegy­ző is­me­ret­len. A szö­veg fe­lett: Es­te­li és reg­ge­li ima fo­há­szok cím
(Silling, 2003, 338)

Szól a ka­kas
Kelj föl Má­ria,
El­fog­ták Ná­zá­re­ti Jé­zust,
Ná­zá­re­ti Jé­zus­nak há­rom csepp vé­re
csep­pent,
Az an­gya­lok ólom­tál­ba szed­ték,
Má­ria elé­be vit­ték,
Aki ezt el­mond­ja,
An­nak a lel­ke vé­lem lés­zen a
Pa­ra­di­csom­kert­be.
El­mond­ta Ka­to­na Pi­ros­ka, 80 éves. Zenta.
Gyűj­töt­te Sil­ling Ist­ván 1991-ben (Silling 1997, 131)

Én lëfekszëk én ágyam­ba,
Mind Úr­jé­zus ko­por­só­ba,
Kerűd, köröszt, a há­za­mat,
őrizd, anygyal, a lelkëmet,
Para­dic­som­ker­ty­é­ben csöndítenek,
Az any­gy­a­lok örvendëznek,
Úr kit­ëtte ko­por­só­ját,
Rá zü szen­te ke­reszt­fá­ját,
Két vál­la­mon két anygyal,
Aki ezëket lëvëszi,
Az árt­has­son nëkëm.
Szám­ba szent ke­reszt,
Szi­vemën szent ke­net,
Fe­jem fö­lött Úr­jé­zus,
Há­tam mögöt Szent Jó­zsef,
Előt­tem bol­dok­sá­gosz szent szűsz,
Két vál­la­mon két anygyal,
Aki ezëket lëvëszi,
Az árt­has­son nëkëm.

El­mond­ta Var­gá­né Ba­logh Ilo­na, 57 éves. Zenta.
Gyűj­töt­te Sil­ling Ist­ván 1992-ben (Silling 2003, 228)

…Kakasok szólanak,
Mári­ját kijáltanak,
Egy csöpp vé­re csöppenék,
Az an­gya­lok fölvëtték,
Krisz­tus ele­ji­be vit­ték,
Mir­hát, kenetët, szent sebe­jit ke­ne­ge­tik.

El­mond­ta Sóti Etel­ka, 65 éves. Zenta.
Gyűj­töt­te Sil­ling Ist­ván 1992-ben (Silling 1997, 130)

Fel­ső­he­gyen Tóth Ju­li­an­ná­nak kö­szön­he­tő­en je­gyez­het­tem le ezt az ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­got:

Én lëfek­szek én ágyam­ba
Tes­ti lel­ki ko­por­sóm­ba
Há­rom an­gyal fe­jem fö­lött
Egyik őriz, má­sik vi­gyáz, har­ma­dik a lelkëm vár­ja.

Ka­ka­sok szól­nak, Má­ri­át kijál­tnak
Kelj föl Má­ria,
Mëgfog­ták Szent fijadat,
Vi­szik ma­gas Gol­go­tá­ra fe­szí­tik.

Há­rom csepp vé­re lëcsëppent
Az an­gya­lok főszëdték
Arany tá­nyér­ra tëtték

Az an­gyal azt mond­ta,
Aki eszt az imád­sá­got es­te, rëgge` ëmon­gya
az örök halál­tul sza­ba­dul.

El­mond­ta Tóth Ju­li­an­na, aki 1911-ben szü­le­tett Fel­ső­he­gyen.
Édes­any­já­tól ta­nul­ta, aki Fel­ső­he­gyen élt.
Gyűj­töt­te Nagy Abo­nyi Ág­nes 2001. de­cem­ber 4-én (Nagy Abo­nyi 2010, 369)

Én lëfekszëk én ágyam­ba
Tes­ti lel­ki ko­por­sóm­ba
Há­rom an­gyal fe­jem fëlëtt
Egyik őr­zi édes­apá­mat, má­sik édes­anyá­mat, har­ma­dik a ma­gam bű­nös lel­két.

…(A vé­ge meg ez volt:)

Az an­gyal azt mond­ta:
Aki ezt az imád­sá­got három­szó e’mongya
há­rom lelkët ki­sza­ba­dít a purgá(tó)rium tüzébül.

El­mond­ta Hanák Emí­lia. 1938-ban szü­le­tett Fel­ső­he­gyen.
Az imát édes­any­já­tól Kószó Er­zsé­bet­től ta­nul­ta, aki Fel­ső­he­gyen szü­le­tett 1911-ben.
Gyűj­töt­te Nagy Abo­nyi Ág­nes 2010. má­jus 14-én (Nagy Abo­nyi 2010, 370)
Az ar­cha­i­kus né­pi imák vizs­gá­la­ta má­ra már a ma­gyar folk­lo­risz­ti­ka köz­is­mert ku­ta­tá­si te­rü­le­tei kö­zé tar­to­zik. Ah­hoz, hogy ke­let­ke­zé­sük ko­rát és kö­rül­mé­nye­it il­le­tő­en meg­nyug­ta­tó ma­gya­rá­zat­tal szol­gál­has­sunk, to­váb­bi (újabb és újabb szö­veg­va­ri­án­so­kat ered­mé­nye­ző) ku­ta­tó­mun­ká­ra van szük­ség. Köz­le­mé­nyünk cél­ja, hogy egy he­lyen ös­­sze­gyűjt­ve mu­tas­sa be a ma­gyar nyelv­te­rü­let dé­li ré­szé­nek jel­leg­ze­tes ima­anya­gát, ös­­sze­ha­son­lí­tó anya­got szol­gál­tat­va ez­zel a to­váb­bi ku­ta­tá­sok szá­má­ra.

Iro­da­lom

Be­szé­des Va­lé­ria szerk.
2000    A jó Is­ten di­cső­sé­gé­re. Írá­sok a vaj­da­sá­gi ma­gyar­ság né­pi val­lá­sos­sá­gá­ról.  Sza­bad­ka: Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság.

Be­szé­des Va­lé­ria – Nagy Abo­nyi Ág­nes
1997    „Má­ri­át di­csér­ni, hí­vek jöj­je­tek…”  A bács­kai és bán­sá­gi hor­doz­ha­tó Szűza­ny­as­zob­rok nép­raj­za. Ki­ál­lí­tás ka­ta­ló­gus. Zenta.
1999    Glo­ria in excel­sis Deo! A magá­ná­hi­tat szent­ké­pei. Ki­ál­lí­tás ka­ta­ló­gus. Szabadka–Zenta: Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság – Thur­zó La­jos Köz­mű­ve­lő­dé­si Köz­pont.
2000    Bú­csú 2000. Temp­lo­mi lo­bo­gók és bú­csús ke­resz­tek… Ki­ál­lí­tás ka­ta­ló­gus. Zenta: Thur­zó La­jos Köz­mű­ve­lő­dé­si Köz­pont.
2001    Hi­szen ha­tal­mas se­gí­tő szent ke­zed. A Prá­gai Kis­jé­zus tisz­te­le­te vi­dé­kün­kön. Ki­ál­lí­tás ka­ta­ló­gus. Szabadka–Zenta: Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság – Thur­zó La­jos Köz­mű­ve­lő­dé­si Köz­pont.

Burá­ny Bé­la
1973    Hej, szé­na, szé­na. Zenta: Zentai Mú­ze­um.

Bá­lint Sán­dor
1976–1980    A szöge­di nem­zet 1–3. A Mó­ra Fe­renc Mú­ze­um Év­köny­ve 1975/75-2; 1976/77-2; 1978/79-2.

Er­dé­lyi Zsu­zsan­na
1976    He­gyet hágék, lőtőt lép­ék. Ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok. Bu­da­pest: Mag­ve­tő Ki­adó.

Kál­má­ny La­jos
1881–1891    Sze­ged né­pe 1–3. Sze­ged-Arad.

Nagy Abo­nyi Ág­nes
1997    A Szál­lás­ke­re­ső Szent csa­lád ki­len­ced szo­kás­anya­ga Ador­já­non és Orom­he­gye­sen. Üze­net 27/3–4, 252–260. p.
2008    Az adat­köz­lő azo­nos­ság­tu­da­ta egy fel­ső­he­gyi gyűj­tés tük­ré­ben. In Ben­nünk élő múlt­ja­ink. Tör­té­nel­mi tu­dat – kul­tu­rá­lis em­lé­ke­zet. Papp Ri­chárd – Szar­ka Lász­ló szerk. Zenta: Vaj­da­sá­gi Ma­gyar Művel­ődá­si In­té­zet, 345–355. p.
2010    Ada­lé­kok a „Di­csér­tes­sék fa­lu” né­pi val­lá­sos­sá­gá­hoz. In Szen­ve­dély és szol­gá­lat, Ta­nul­má­nyok a hat­van­esz­ten­dős Sil­ling Ist­ván tisz­te­le­té­re. Déva­vá­ri Bszé­des Va­lé­ria és Sil­ling Lé­da szerk. Sza­bad­ka: Bác­sor­szág Vaj­da­sá­gi Hon­is­me­re­ti Tár­sa­ság, 357–376. p.

Sil­ling Ist­ván
1992    Bol­dog­as­­szony ab­la­ká­ban. Né­pi imád­sá­gok és rá­ol­va­sá­sok Kupuszináról. Új­vi­dék: Fo­rum Könyv­ki­adó.
1997    Ka­ka­sok szó­lal­nak Má­ri­át ki­ál­ta­nak. Tóthfalu: Logos.
2002    Val­lá­si nép­ha­gyo­mány. Új­vi­dék: Fo­rum.
2003    Vaj­da­sá­gi né­pi imád­sá­gok és nyel­ve­ze­tük. Új­vi­dék: Fo­rum.

VMNA
2003    Vaj­da­sá­gi Ma­gya­rok Nép­raj­zi At­la­szá­nak komentárkötete. Papp Ár­pád – Raf­fai Ju­dit – Ter­bócs At­ti­la szerk. Sza­bad­ka: Kiss La­jos Nép­raj­zi Tár­sa­ság.

Botiková, Marta: K antropológii životného cyklu. Kultúra a spôsob života ženskými oèami na Slovensku v 20. storoèí.

Bratislava: Univerzita Komenského 2008, 144 p. ISBN 978-80-223-2475-5

Marta Botiková, aki pályafutását (még Sigmundová néven) a családi élet társadalomnéprajzi aspektusainak a vizsgálatával kezdte, első önálló munkája is e téma jegyében készült (vegyesnemzetiségű, szlovák–magyar lakosságú térségben végzett kutatómunka alapján)1, úgy látszik, egyéb szerteágazó tevékenységei mellett vissza-visszatér a család, mint társadalmi jelenségkomplexum problematikájához. Szerkesztője és társszerzője volt (még Botíková néven) egy, a szlovákiai hagyományos családi életet elemzően bemutató, kollektív, háromszerzős kismonográfiának2, majd társszerkesztője egy további, a nem-paraszti családot elemző munkának3. Jóval ezt megelőzően megírta (igaz, hogy a magyar változatban Batíková néven, de így őt soha nem hívták!) egyik legtanulságosabb esszéjét, amelyben egy Pozsony környéki család etnikai alakulásának, mondhatni: etnikai színeváltozásainak szemléletes rajzát adja.4
Az utóbbi években az ún. biográfiai metódus alkalmazásával, a gender-kutatások tanulságait, módszereit is hasznosítva, a családi élet női szempontból történő bemutatására vállalkozott5. Noha a saját érdeklődését a biográfiai szövegek, azok etnológiai hasznosíthatósága iránt 1993-ra teszi, amikor először látogatott el a Bécsi Egyetem Bölcsészettudományi Karának Gazdaság- és Társadalomtörténeti Intézetébe (Institut für Wirtschafts- und Sozialgeschichte), s ott rácsodálkozott az akkor több mint 700 életrajzi szövegre, a fentiek alapján mégis úgy vélem, hogy a most bemutatandó kismonográfia egy hosszabb (látens) „felkészülési” folyamat eredményeként is felfogható.
A könyv a módszer, az elbeszélt történelem (oral history) módszere rövid bemutatásával kezdődik. A szerző bemutatja, hogy az Amerikában kidolgozott metódust a keleti blokk országaiban jószerével csak a rendszerváltoztatások után kezdték alkalmazni, noha előzményei azért ennek is voltak. A korabeli Csehszlovákiában például a folkloristák a visszaemlékezések rögzítésével legalább a hetvenes évek óta foglalkoztak. Igaz, jegyzi meg a szerző, Jana Noskovára hivatkozva, s vele egyetértve, a folkloristák az így nyert szövegeket, mint az elmúlt események narratív interpretációit értékelték (memoratok), s nem az események vizsgálatára szolgáló kutatási forrást, az abból kibontható sajátos kutatási módszert. Megjegyzem, hogy a magyarországi történetkutatás magát a módszert nagyjából a hetvenes évek vége óta ismeri, noha intenzívebb alkalmazására ott is a rendszerváltás utáni időszakban került sor. A továbbiakban Marta Botiková a módszer előnyeit és veszélyeit is áttekinti, leszögezve végül, hogy az életrajzi elbeszélés során az egykori valóság képének a szubjektív megkonstruálásáról (és nem rekonstruálásáról!) van szó.
Maga a munka tizennégy, különböző korú és társadalmi helyzetű nőnek, az oral history módszerével rögzített visszaemlékezései alapján bizonyos élethelyzetek, a hétköznapok eseményeinek női szemszögből történő láttatására tesz kísérletet. Alapvetően az emberi élet fontosabb eseményeit (a házastárs kiválasztásának a módja, szempontjai; a családi együttélés módozatai, a családi ünnepek mikéntje), valamint az ezekre ráfűzhető egyéb jelenségeket (öltözködés és a divat, az iskola és a művelődés, a sport és üdülés stb.) láttatja női szemmel. Három generáció, az 1930 előtt, az 1930 és 1950 között, valamint az 1950 után születettek, azon belül más-más társadalmi, etnikai, vallási réteghez tartozó, Szlovákia különböző vidékeiről származó, ott élő tagjainak emlékezéseit állítja igen tanulságosan egymás mellé. Noha a történeti keretet elvileg a fontosabb nagypolitikai események dátumai (1918, 1938, 1945, 1948, 1968, 1989) adják, az igazi vezérfonal mégis az egyes szereplők egyéni életének jelentősebb állomásai. Nyilvánvalóan nem lehet általánosítani az ilyen, viszonylag kis minta alapján nyert adatokból, de maguk a visszaemlékezések, a szerző hozzájuk fűzött értelmezéseivel, kommentárjaival egy sajátos multietnikus, multikulturális világ egy lehetséges olvasatát nyújtják. Az sem állítható persze, hogy az ezzel a módszerrel megrajzolt kép szöges ellentétben állna a prezentált témakörökről korábban kialakult (már amennyiben kialakult) képünkkel, de mindenképpen más árnyalatban, más hangsúlyokkal interpretálja azokat. Talán nem elvetendő próbálkozás lenne ugyanezeknek az élethelyzetnek egy explicite férfiszempontú feltárása is. Megvizsgálni például, hogy ugyanazt a családi eseményt (például a házastárs kiválasztását, a lakodalom lefolyását, a családi ünnepeket stb.) miként rögzítette emlékeiben s később hogyan interpretálja egy nő és hogyan egy férfi. Rendkívül tanulságos lenyomatait találjuk a könyvben annak, hogy szereplői miként viszonyulnak a család többi tagjához. Annak tehát, hogy milyen a nagymama-, az édesanya- vagy éppenséggel az édesapa-képe a riportalanynak. De vajon milyen lenne (ennek megfelelő lenne?) egy-egy férfi visszaemlékező interpretációja? Amennyiben erről is lennének ismereteink, a világ ez által talán valóban kerekké válna. Félreértés ne essék, ezeket a szempontokat nem Marta Botiková könyvén kérem számon, hanem mindössze mint lehetséges további kutatási szempontot vetem fel. Különben a szerző szerint is első állomása ez a munka a témakör ilyszempontú kutatásának. Kíváncsian várjuk tehát a folytatást!

Leščák, Milan: Humoristické rozprávanie na Spiši (1962–1967). Pokus o výskum frekvencie a výskytu.

Editorka: Hana Hlôšková. Bratislava: Ústav etnológie SAV – Katedra etnológie a kultúrnej antropológie FiF UK – Národopisná spoloènos Slovenska – Slavistický ústav Jána Stanislava SAV 2010, 200 p. ISBN 978-80-89489-01-5

A második világháború utáni szlovák folklorisztikát két döntő irányzat határozta meg. Az egyik, a hagyományos néprajzi szemlélet alapállásából, egy (vélt vagy valós), többé-kevésbe statikusnak felfogott nemzeti folklór, sőt annak inkább bizonyos kiemelt jelenségei rögzítésére, rekonstruálására törekedett. A másik a folklórt, mint elő (tehát változó) organizmust szemlélve, annak működési mechanizmusait, szabályszerűségeit (ha vannak), fejlődési folyamatait, összefüggés- és kapcsolatrendszerét, a szlovák általános néprajzban is jelen lévő jelenkutatásba ágyazottan igyekezett feltárni. Milan Lešèák munkája ennek az utóbbi irányzatnak egyik korai, ha éppenséggel nem az első, példaértékű folklorisztikai eredménye. A kiadványhoz Eva Krekovièová írt egy rövid (egyszersmind értékelő és értelmező) bevezetést, amit a szerzőnek a disszertáció kiadásához megfogalmazott meg­jegy­zései követnek. A könyvet Hanna Hlôšková szerkesztette.
Módszertanilag a Jacobson és Bogatyrev nevével fémjelzett, funkcionalista-struktura­lista prágai iskola eredményeiből indult ki, miközben bizonyos szociológiai szempontokat is a maga képére formálva kialakította a sajátos lešèáki módszert. A szóbeliség működésének, ha úgy tetszik törvényszerűségeinek szinkron vizsgálatának a lehető legegzaktabb megvalósítására törekedett. Nemcsak az egyes műfajok, azok egyes variánsainak az előfordulását dokumentálta (ahogy azt a hagyományosan folklorisztika korábban, sőt általában ma is teszi), hanem az előfordulások intenzitását, társadalmi beágyazódottságát, a megjelenés (értsd: a mesélés) kontextusait, körülményeit is vizsgálta, rögzítette. Három kiválasztott szepességi faluban öt éven keresztül, helyi munkatársak bevonásával figyelte meg és rögzítette a humorisztikus elbeszélés életrajzát. Maga a kötet a metodológiai problémák felvázolásával, a vizsgált települések bemutatásával (a Lőcse vonzáskörzetéhez tartozó Spišský Hrhov/Görgő, Klèov/Kolcsó és Do¾any/Dolyán településekről van szó), illetve a kutatás során alkalmazott módszerek ismertetésével indul. Ezt követik azok a fejezetek, amelyek a tulajdonképpeni kutatási eredményekre alapozott tanulságokat veszik sorra. Ezek közül először a helyi népi próza állapotáról rajzol egy átfogó képet, majd az egyes generációk szerepét és részesedését vizsgálja a mesélésben. Megállapítja (egyébként más, hasonló kutatásokkal összhangban), hogy a repertoárok struktúrája a középgerenációban stabilizálódik. A továbbiakban a közösségek magja és perifériája közti kapcsolatokat és különbségeket kutatja, illetve a közösség rétegzettségét a műfajhoz való kötődése, kapcsolatai alapján. Itt megkülönbözteti a mesélő hagyomány aktív és passzív hordozóit: az előbbit alkotó és reprodukáló mesélőkre bontva, míg az utóbbi kategóriába a műfaj iránt érdeklődő, ám azt tevőlegesen nem művelő réteget, s végül a műfajhoz teljes mértékben negatívan, elutasítóan viszonyulók csoportját különbözteti meg.
A kötet második részét (terjedelmileg valamivel kevesebbet, mint a felét) a konkrét szövegmutatványok alkotják a szerző bevezető megjegyzéseivel, Katarína Žeòuchová nyelvi gondozásában.
Milan Lešèák vázlatosan bemutatott munkája egy adott térség humorisztikus (mondjuk: anekdota) elbeszélésének már-már szinte egzakt, természettudományos módszerekkel, a társadalomtudományokban ritkán alkalmazott kísérleti metódussal vizsgált életfolyamatát rögzíti. A kötet, a megjelenés időpontját tekintve új, miközben egy csaknem negyven esztendős szövegről, a szerző egykori kandidátusi disszertációjáról van szó1. S kiállta az idő próbáját: ma is üdének, frissnek, igen: követésre, továbbgondolásra méltónak hat!

Lukács László: Sárfőtől Mezőföldig. Táj- és népkutatás Fejér megyében

Székesfehérvár: Szent István Király Múzeum 2009, 439 p. /Szent István Király Múzeum Közleményei A sorozat 42/. ISBN 963-9279-73-0

Lukács László tanulmánykötetében egy, a cím alapján látszólag viszonylag szűk földrajzi keretben (ami, mint a későbbiekben látni fogjuk, azért jóval tágabb!) a néprajz hagyo­mányos vonulatát követve, a kiválasztott kisebb-nagyobb térségek népéletének, annak egy-egy szegmensének dokumentálására, bemutatására, értelmezésére, szélesebb összefüggések közé helyezésére vállalkozott. Táj- és népleíró dolgozatokról van szó tehát, illetve – hogy egészen pontos legyek – az ember, az emberi tevékenység által meghatározott táj, s az azt lakó ember kultúrájának a bemutatása a célja. Az olvasó ily módon képet nyerhet Fejér megye kistájainak (Mezőföld, a Velencei-tó, a Velencei-hegység, a Vértes térsége), valamint egyes településeinek (Csákvár, Csákberény, Sárbogárd, Dunapentele, Zámoly) néprajzáról, néprajzának egyes jelenségeiről, törvényszerűségeiről. Amolyan egymáshoz ragasztott mozaikkockákból összerakott tabló ez a szülőföld néprajzáról. Még nem monográfia, ám jóval több is, mint egyszerű tanulmánykötet. A gyűjteményben szereplő dolgozatok egy része már korábban megjelent (erre a szerző minden esetben hivatkozik is), számos esetben több variánsa, több nyelvi mutációja is napvilágot látott (ami egy későbbi filosz számára valódi csemege lehet), de vannak, amelyek itt kerülnek először az olvasó elé.
A szerző, Lukács László, miközben lokálpatrióta is szeretne lenni (ezt jelzi a kötet, földrajzi keretet megadó főcíme, és a módszert megjelölő alcím egyaránt), miközben állandóan feszegeti is ezeket a kereteket. Így aztán, amolyan függelékként (ő Kitekintésnek mondja) az adott, Fejér megyei geográfiai környezeten túlmutató tanulmányokat is a kötetbe sorolt  (nota bene: ez a „kitekintés” jóval több mint egynegyedét adja az egész, több mint négyszáz oldalas kötetnek!).  Így kaphattak benne helyet (a kötet címének dacára) bihari, sárréti, felső-őrségi, moldvai és szlovákiai (Garam és Ipoly menti) kutatási eredményeket prezentáló tanulmányok is. Az utóbbi az Alsó-Garam menti, nyolcvanas évekbeli, az érsekújvári Csemadok Néprajzi Szakcsoportja által megvalósított nyári táborok terepkutatásának az eredménye. A kéméndi, barti, kőhídgyarmati, kicsindi, kisgyarmati és garampáldi kiszállások tudományos eredményeit (kiegészítve a nem Alsó-Garam menti Leléd hasonló anyagával) adja közre. Tudománytörténeti érdekeltségű beszámolót már közölt korábban ezekről a terepkutatásokról1, ám maga a konkrét néprajzi anyag most lát először napvilágot. A szerző alapvetően ugyanazokat a jelenségeket figyelte az összes kutatóponton, jelesen az emberi erővel történő teherhordás, az árucsere egyes jelenségeit, a táplálkozási szokásokat, továbbá a szentek kultuszát és mindezek összefüggéseit. Ez magától értetődő módon nagyszerű összehasonlítási alkalmat is kínál. Megjegyzendő, hogy a felsoroltak azon kutatási témák közé tartoznak, amelyek Lukács Lászlót eddigi pályafutása során korábban is, más földrajzi keretek közt is alapvetően foglalkoztatták. És hát ezek azok, amelyek a maguk részletes kidolgozottságában ebben a gyűjteményben nem jelennek meg. Máshol, más alkalmakkor viszont már megjelentek2, illetve további tanulmánykötetet, köteteket tölthetnének meg azok a dolgozatai, amelyek kifejezetten a népi építészet vagy a népi teherhordás témakörének, illetve a népszokások jelenségcsokrának (ezen belül kiemelten a karácsonyfa-állítás szokásának a kérdésköre, farsangi, a húsvéti korbácsolás problematikája stb.), a kultúra (természetesen a népi/paraszti kultúra) táji tagolódásának, kapcsolatrendszerének, a Duna néprajzának (a folyó, mint kultúrákat összekötő, közvetítő kapocs) részletekbe menő, elemző tárgyalására vállalkoztak.
Összegezve a fentebb vázlatosan bemutatott tanulmánygyűjteményt, elmondható, hogy miközben (látszólag!) partikuláris témákat, problémákat feszeget, illetve csak (!) bizonyos jelenségeket leír, a szövegeket egybeolvasva mégis egy rendkívül gazdag univerzum (cseppben a tenger!) bontakozik ki előttünk. További elemzéssel a kötetből viszonylag könnyedén kifejthető lenne (noha ő ezt definíciószerűen itt nem adja) Lukács László népi kultúra, néprajz szemlélete. Az például, hogy mit gondol ő a 21. század elején az európai, azon belül a magyar néprajzról, milyen szerepet szán az efféle vizsgálódásoknak3.

Prosser-Schell, Michael: Vom „dies sancti Urbani” zum „Orbán-napi Borünnep” in Hajós. Geschichte und Transformationen des Urbanfestes aus volkskundlicher Perspektive

Freiburg: Johannes-Künzig-Institut für ostdeutsche Volkskunde 2009, 311 p. /Schriftenreihe des Johannes-Künzig-Instituts 10/. ISBN 978-3-931905-48-9

A szerző, a freiburgi Johannes-Künzig-Institut munkatársa, a freiburgi Albert Ludwig Egyetem professzora a néprajz ma bevethető kutatási metódusainak szinte minden fontosabbját alkalmazta könyve anyagának összegyűjtése során. A történeti néprajz módszereit éppúgy érvényre juttatta, mint a jelenkutatás metódusait, az íróasztal mellett művelhető filológiai elemzéseket ugyanúgy, mint a résztvevő megfigyelés vagy az irányított interjú eljárásmódját. Ebből adódóan forrásai is szerteágazóak: klasszikus értelemben vett történeti anyaggal ugyanúgy dolgozott, mint a napjainkban, szemünk előtt lejátszódó jelenségek üzeneteivel. Ugyanakkor (ha áttételesen is) azt is megmutatta, miként lehet (és érdemes) a nyelvsziget-kutatást napjainkban eredményesen művelni. Ezt a módszertani sokszínűséget már maga a kiválasztott téma, pontosabban a Michael Prosser-Schell által fölvetett kutatási probléma is indokolja. Szent Orbán kultuszának történeti gyökereivel, illetve a kultusz mai reneszánszával foglalkozik. A szőlőtermesztő gazdák patrónusához gazdag hiedelem- és szokásanyag társult, ám ezek (ahogy a hagyományos népi kultúra sok más jelensége is) az 1960-as években, amikor a téma mindmáig klasszikusnak számító német nyelvű összefoglalása megjelent1, már egyre inkább elhalónak, kiveszőfélben lévőnek tűntek. Aztán az 1980-as évek elejétől, ráadásul éppen az akkor „ateistának” minősülő, szekularizálódott Magyarországon, látszólag váratlanul, több helyen is újraéledt, organikusan újraszerveződött, egészen pontosan: megszerveződött a kultusz, az Orbán-napi borünnep. A szerző kutatásai számára a legfontosabb lökést az 1981-ben megkezdett sváb-magyar lakosságú Hajós borünnepe adta, annál is inkább, mivel itt az Orbán-kultusznak korábbi előzményeit nem sikerült kimutatni. Nem egy feledésbe ment szokás revitalizációjáról van tehát szó, hanem (legalábbis lokális szinten) egy új ünnep bevezetéséről. Még akkor is, ha azért nem teljesen a semmiből teremtve hozták létre azt a szervezők. Maga a hajósi Orbán-napi borünnep 2008. május 25-én a következő, vázlatos forgatókönyv szerint zajlott: 1. az ünnepélyes megnyitó, amelynek keretében a polgármester, egy mindenkori díszvendég (jelen esetben Bajnai Gordon, akkori nemzeti fejlesztési és gazdasági miniszter) beszélt, kiemelve a rendezvénynek a sváb hagyományokhoz való kapcsolódását. 2. ezt követte a borverseny eredményhirdetése, amelyet a Szent Orbán Borrend tagjainak, ünnepi öltözetben, a Borrend zászlajával történő felvonulása közepette ejtettek meg. A két fő díj egy-egy hordozható Szent Orbán szobor, amelyek évente cserélnek gazdát, s az előző nyertes nevét az adott szobor talapzatába gravírozva örökítik meg. Megjegyzendő, hogy miközben május 25-e Szent Orbán pápa emléknapja, a vándordíj ikonográfiailag a püspök Szent Orbánt ábrázolja2. 3. A díjátadást a Szent Orbán locsolás követi, aminek lényege, hogy a hajósi pincefaluban található Szent Orbán szobrot a nyertes borral meglo­csolják (rossz termés esetén piszkos vízzel locsolták volna meg, illetve jelképesen meg is verték volna a szobrot). 4. Végül a borrendek ünnepélyes felvonulása zárja az ünnep központi programját, amikor a díszruhába öltözött borrendi tagok az Orbán-szobortól elvonulnak egy szabadtéri színpadhoz, ahol az új borlovagok avatására kerül sor.
Ez a konkrét, különféle kulturális tradíciókból, különböző korokból származó építőelemek összevegyítésével keletkezett régi-új rítus volt tehát Michael Prosser-Schell számára az inspiráció, hogy megvizsgálja, miként fejlődött az Orbán-kultusz egy kifejezetten vallási szent-tiszteletből, az egyházi körmenetek, valamint vallásos legényegyletek kialakulásán át, a profán elemekkel átszőtt Orbán-napi szokásokká, s végül az előbbiek bizonyos elemeit újrafelhasználva egy 21. századi szokássá.
Ma­ga a könyv négy, idő­ben is jól kö­rül­ha­tá­rol­ha­tó met­szet­ben tár­gyal­ja a je­len­ség­komp­le­xu­mot. Elő­ször az Or­bán-na­pi ün­ne­pek alap­ré­te­gét, az 5–15. szá­zad­ra jel­lem­ző szent­té vá­lás fo­lya­ma­tát vizs­gál­ja, majd a má­so­dik idő­be­li met­szet a ba­rokk-ko­ri Or­bán-kul­tusz ki­bon­ta­ko­zá­sá­val, a kör­me­ne­tek, egye­sü­le­tek 16–18. szá­za­di sze­re­pé­vel fog­lal­ko­zik. A har­ma­dik met­szet vizs­gá­ló­dá­si tár­gyát az Or­bán-na­pi ün­nep és Szent Or­bán alak­ja ké­pe­zi a sze­ku­la­ri­zá­ló­dá­si fo­lya­mat­ban, a 19. szá­zad­tól a 20. szá­za­dig. Itt tér­be­li­leg el­ső­sor­ban Ma­gyar­or­szág­ra és a Kár­pát-me­den­cé­re kon­cent­rál a szer­ző. Vé­gül a ne­gye­dik idő­met­szet az 1980-as évek óta ki­ala­ku­ló új ma­gyar­or­szá­gi Or­bán-na­pi ün­ne­pe­ket, ren­dez­vé­nye­ket mu­tat­ja be és elem­zi, né­hány ki­emelt pél­dán ke­resz­tül.
Michael Prosser-Schell könyve, amellett, hogy egy konkrét jelenség történeti alakulását, értelmezési módosulásait vizsgálja és mutatja be, általános módszertani tanulságokkal is szolgál. Példát nyújt tudniillik ahhoz, miként lehet napjaink bizonyos folklórjelenségeit (amelyek vagy a szervezett folklór /folklór másodkézből/ vagy a folklorizmus kategóriájába tartoznak) a maguk történeti fejlődésében bemutatni, értelmezni.

„Ami­rõl Voigt Vil­mos nem tud, az nincs is…”

A het­ven éves Voigt Vil­mos kö­szön­té­se
(Bu­da­pest 2010. ja­nu­ár 15.)

A cím­ben idé­zett mon­dat­tal kezd­te elő­adá­sát a nyel­vész Pusz­tai Já­nos, a folk­lo­ris­ta Voigt Vil­mos het­ve­ne­dik szü­le­tés­nap­ja al­kal­má­ból 2010. ja­nu­ár 15-én, Bu­da­pes­ten, az Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­rán meg­tar­tott ün­ne­pi kon­fe­ren­ci­án. Mind­ez vi­szont nem je­len­ti azt – foly­tat­ta gon­do­lat­me­net­ét az előd­adó – , hogy ami­ről Voigt Vil­mos va­la­ha is írt, az egé­szen bi­zo­nyo­san lé­tez­ne is. Olyan prob­lé­mák­ra ta­pint rá (akár­csak Men­gye­le­jev pe­ri­ó­du­sos táb­lá­za­tá­nak üre­sen ha­gyott he­lye­i­vel), ame­lyek­ről, ha nem is tu­dunk, hogy van­nak, de len­ni­ük kell. „Voigt Vil­mos a ma­gyar Men­gye­le­jev” – mu­ta­tott rá Pusz­tai, A ter­mi­no­ló­gia voig­to­ga­tó szük­sé­ges­sé­ge cí­mű elő­adá­sá­ban.
Az em­lí­tett ta­nács­ko­zás cél­ja Voigt Vil­mos sok­ol­da­lú mun­kás­sá­gá­nak, in­ter­disz­cip­li­ná­ris gon­dol­ko­dás­mód­já­nak a be­mu­ta­tá­sa volt. Nagy Ilo­na a folk­lo­ris­tát, Boj­tár End­re a te­o­re­ti­kus, Szö­ré­nyi Lász­ló a ré­gi ma­gyar iro­dal­mat bú­vár­ló, Simon­sics Pé­ter a komparatista, Masát And­rás a skandinavista, Pusz­tai Já­nos a ter­mi­no­ló­gi­ai szak­em­ber, Szer­da­he­lyi Ist­ván az esz­té­ta és vé­gül, Hop­pál Mi­hály az etnos­ze­mi­o­ti­kus Voigt Vil­mos tu­do­má­nyos ered­mé­nye­it vet­te szám­ba. A kon­fe­ren­cia el­ső sza­ka­szá­nak vé­gez­té­vel a Folk­lo­re Tan­szék hall­ga­tói a Fol­clo­ris­ti­ca cí­mű tan­szé­ki ki­ad­vány leg­újabb szá­má­nak – Voig­tlo­ris­ti­ca so­kat­mon­dó cí­mű – egyet­len pél­dá­nyát ad­ták át az Ün­ne­pelt­nek. A ki­ad­vány, amely Voigt Vil­mos je­len­le­gi ta­nít­vá­nyai írá­sa­i­ból nyújt vá­lo­ga­tást, ígé­re­tek sze­rint má­sok szá­má­ra is hoz­zá­fér­he­tő mó­don, „ren­des” pél­dány­szám­ban is meg­je­le­nik majd.
A gya­kor­la­ti­lag egész na­pos ren­dez­vény ebéd­szü­net­ében Em­lé­kek és tár­gyak a folk­lo­risz­ti­ka kö­ré­ből cí­men egy kis ka­ma­ra-ki­ál­lí­tás is nyílt a Nép­raj­zi Tan­szék könyv­tá­rá­ban és a kap­cso­ló­dó fo­lyo­só­kon. Ál­ta­lá­nos cí­me el­le­né­re ez is az Ün­ne­pel­tet mu­tat­ta be kü­lön­fé­le élet­sza­ka­sza­i­ban, más-más élet­hely­ze­tek­ben.
Az ese­mény­so­ro­zat­hoz még két pub­li­ká­ci­ó­nak az e nap­ra idő­zí­tett meg­je­le­né­se is tár­sult. Az egyik Voigt Vil­mos bibliográfiája1, amely éven­kén­ti le­bon­tás­ban hoz­za a szer­ző pub­li­ká­ci­ós jegy­zé­két, azon be­lül öt ka­te­gó­ri­á­ba so­rol­va az írá­sok bib­li­og­rá­fi­ai ada­ta­it: 1. önál­ló köny­vek; 2. a szer­ző ál­tal szer­kesz­tett mű­vek; 3. tu­do­má­nyos jel­le­gű ta­nul­má­nyok; 4. egyéb köz­le­mé­nyek, cik­kek (kon­fe­ren­cia-be­szá­mo­lók, kö­szön­té­sek, nek­ro­ló­gok stb.) és vé­gül 5. is­mer­te­té­sek, re­cen­zi­ók.  Ma­gá­ról a kö­tet­ről kü­lön­ben már ott, hely­ben a be­mu­ta­tás kö­ze­pet­te ki­de­rült, hogy – nem tel­jes. Néz­zük elő­ször a szá­mo­kat! Az 1960–2009 köz­ti fél év­szá­zad­nyi idő­sza­kot a kö­tet­ben 2194 bib­li­og­rá­fi­ai té­tel kép­vi­se­li. Eb­ből 28 önál­ló pub­li­ká­ció és több mint 800 (!) tu­do­má­nyos köz­le­mény (cikk, ta­nul­mány). És itt nem vet­tem te­kin­tet­be a kü­lön­fé­le ma­gyar­or­szá­gi és kül­föl­di szak­le­xi­ko­nok­ba, en­cik­lo­pé­di­ák­ba írt se­reg­nyi, sok eset­ben egyen­ként is ta­nul­mány­ér­té­kű szócikkét2. Mind­ez, ha jól szá­mol­tam, leg­alább 15 nyel­ven! Ar­ra vi­szont már nem is vál­lal­koz­tam, hogy mód­sze­re­sen át­te­kint­sem, Voigt Vil­mos hány nyel­ven meg­je­lent (és ál­ta­la el is ol­va­sott!) pub­li­ká­ci­ót is­mer­te­tett: itt gya­kor­la­ti­lag az ös­­szes eu­ró­pai nyelv fel­so­ra­koz­tat­ha­tó a lit­ván­tól a por­tu­gá­lig, az iz­lan­di­tól a szlo­vá­kig, hogy csak az eg­zo­ti­ku­sab­ba­kat em­lít­sem. E könyv­is­mer­te­té­sek (szá­mu­kat te­kint­ve nagy­ság­ren­di­leg a ta­nul­má­nyok­nak fe­lel­het­nek meg) no­ha nem ki­zá­ró­la­go­san, de na­gyobb­részt ma­gya­rul a ma­gyar szak­mai kö­zön­ség­hez szól­nak. Ta­lán nem is tu­da­to­sí­tot­tuk, hogy ez­ál­tal mi­lyen szé­les­re tár­ta az e nyel­ve­ken nem ol­va­só kol­lé­gák szá­má­ra a tá­jé­ko­zó­dás ab­la­kát! Ha va­la­ki eze­ket a re­cen­zi­ó­kat egy­szer vé­gig­ol­vas­ná, ak­kor a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek eu­ró­pai folk­lo­risz­ti­ká­já­ról egy töb­bé-ke­vés­bé hi­te­les ké­pet nyer­het­ne. Eh­hez hoz­zá­vé­ve a kon­fe­ren­cia-be­szá­mo­ló­kat és az egyéb, a tu­do­má­nyos kö­zé­le­tet érin­tő cik­ke­ket, elem­ző szám­ve­té­se­ket, ak­kor a nem­zet­kö­zi folk­lo­risz­ti­kai élet pezs­gé­sé­be (vagy ép­pen pan­gá­sá­ba) is be­te­kin­tést nyer­het­nénk.
Hi­ány­ta­lan bib­li­og­rá­fia nincs. Nyil­ván Voigt Vil­mo­sé sem az; jó­ma­gam is tud­nám ka­pás­ból né­hán­­nyal sza­po­rí­ta­ni ezt a köny­vé­sze­ti jegy­zé­ket. Igen, a bib­li­og­rá­fi­ák ter­mé­szet­raj­za már csak ilyen. Rá­adá­sul egy ko­ránt­sem be­fe­je­zett élet­mű­ről van szó, ami azt je­len­ti, hogy már szor­go­san le­het ké­szí­te­ni Voigt Vil­mos bib­li­og­rá­fi­á­já­nak ki­egé­szí­tő kö­te­tét. Ad­dig is, már ez a jegy­zék is nyil­ván gyak­ran for­ga­tott ké­zi­köny­ve lesz min­den, ma­gyar és ös­­sze­ha­son­lí­tó folk­lo­risz­ti­ká­val fog­lal­ko­zó ku­ta­tó­nak.
A má­sik, az ün­ne­pi al­ka­lom­ra meg­je­lent (ez a meg­je­le­nés vi­szont ép­pen két évig 2007-től 2009-ig tar­tott: pa­pí­ron. Gya­kor­la­ti­lag vi­szont 2010-ig), szó­val az ün­ne­pi al­ka­lom­ra meg­je­lent má­sik ki­ad­vány pe­dig a me­sé­vel kap­cso­la­tos ma­gyar nyel­vű írá­sa­i­nak a gyűjteménye3. No­ha a je­len­lé­vő pá­lya­tár­sak, kol­lé­gák a szó­ban for­gó kon­fe­ren­ci­án úgy ün­ne­pel­ték Voigt Vil­most, mint va­la­mi­fé­le utol­só po­li­hisz­tort, ő sa­ját ma­gát „leg­in­kább me­se­ku­ta­tó­nak” tart­ja. Ép­pen ezért kön­­nyű, ám egy­szer­smind ne­héz dol­ga is volt ak­kor, ami­kor a nép­me­sé­vel, a nép­me­se­ku­ta­tás­sal fog­lal­ko­zó írá­sa­i­nak az ös­­sze­gyűj­té­sé­re vál­lal­ko­zott. Nyil­ván­va­ló, hogy nem fér­ne el egy kö­tet­ben a mű­faj­jal kap­cso­la­tos ös­­szes meg­je­lent (s plá­ne meg nem is je­lent!) szö­ve­ge. Így az­tán ér­te­lem­sze­rű­en nem sze­re­pel­nek ben­ne a kü­lön­bö­ző le­xi­ko­nok­ba írt, a témá­ba­vá­gó szó­cik­kei, az ál­ta­la szer­kesz­tett ma­gyar folk­lo­risz­ti­kai egye­te­mi tan­könyv nép­me­se fejezete4, s egyéb, ko­ráb­bi, ma­gyar nyel­vű ta­nul­mány­kö­te­te­i­ben már nap­vi­lá­got lá­tott dolgozatai5. A két ko­rai, alap­ve­tő­en a folk­lór esz­té­ti­kai kér­dé­se­i­vel fog­lal­ko­zó mo­nog­rá­fi­á­ja me­sé­vel kap­cso­la­tos fe­je­ze­tei, gon­do­la­tai is ki­ma­rad­tak eb­ből a válogatásból6, va­la­mint zö­mé­ben az angol7, il­let­ve német8 nyel­vű ta­nul­mány­kö­te­té­nek vo­nat­ko­zó írá­sai is.
A kö­tet föl­fog­ha­tó rend­ha­gyó egye­te­mi tan­könyv­nek is. Amit a nép­me­sé­ről ma­gya­rul tud­ni le­het és tud­ni il­lik, az ben­ne van. Ha más­hogy nem, át­té­te­le­sen, iro­dal­mi hi­vat­ko­zá­sok for­má­já­ban. Rá­adá­sul kü­lön­fé­le tu­do­má­nyos mű­faj­ok alak­já­ban. Ta­lá­lunk itt bi­zo­nyos prob­lé­ma­kö­rök ku­ta­tá­si hely­ze­té­ről szó­ló, gaz­da­gon ada­tolt át­te­kin­té­se­ket (A ma­gyar nép­me­se; A ma­gyar nép­me­se­ku­ta­tás a XIX. szá­zad el­ső fe­lé­ben; A me­se­ku­ta­tás leg­újabb ered­mé­nye­i­ről stb.), va­la­mint bő­sé­ges fi­lo­ló­gi­ai ap­pa­rá­tus­sal el­lá­tott ta­nul­má­nyo­kat (Tu­laj­don­ne­vek a ma­gyar nép­me­sék­ben; Já­ték-el­be­szé­lés teg­nap­előtt és hol­nap­után stb.). Nem hi­á­nyoz­nak a könyv­is­mer­te­té­sek (Propp, Lüthi, Nagy Ol­ga, Honti Já­nos, Dégh Lin­da stb. stb. egy-egy kö­te­té­ről), to­váb­bá a kon­fe­ren­cia-be­szá­mo­lók, kö­szön­tők és nek­ro­ló­gok sem. Ez a mű­fa­ji sok­szí­nű­ség pe­dig egy köz­pon­ti té­ma­kör, a nép­me­se kö­rül fo­rog. Hogy a szer­ke­ze­te, lo­gi­kai fel­épí­té­se mi­lyen, mi volt az a ve­zér­fo­nal, ami men­tén a szer­ző fel­so­ra­koz­tat­ta az egyes írá­so­kat, szá­mom­ra rej­tély. Sem­mi­kép­pen nem kro­no­ló­gi­ai sor­rend, s nem is te­ma­ti­ka bel­ső ta­go­lás. Az egész gyűj­te­mény­nek egy vi­szony­lag ter­je­del­mes Be­ve­ze­tés, il­let­ve egy még ter­je­del­me­sebb tá­jé­koz­ta­tó jel­le­gű, alap­ve­tő­en a me­se­ku­ta­tás­ban el­ért újabb ered­mé­nyek­nek a szám­ba­vé­te­lé­re vál­lal­ko­zó utó­szó (Itt a vége…?) ad ke­re­tet. Eb­ből a ke­ret­ből né­mi­leg ki­nyú­lik a kö­tet­hez csa­tolt, a szer­ző­nek a nép­me­se (és ro­kon­mű­faj­ok) prob­le­ma­ti­ká­já­val fog­lal­ko­zó pub­li­ká­ci­ó­i­nak jegy­zé­ke, to­váb­bá Honti Já­nos könyv­is­mer­te­té­se Ortu­tay Gyu­la: Fedics Mi­hály me­sél cí­mű, kor­szak­meg­ha­tá­ro­zó mun­ká­já­ról. Ami azon a bi­zo­nyos ke­re­ten be­lül van, az – meg­íté­lé­sem sze­rint – úgy néz ki, mint egy puz­zle (vagy mond­junk mo­za­i­kot?) ös­­sze nem ra­kott ele­me­i­nek hal­ma­za. Ily mó­don a kö­tet, akár egy bre­vi­á­ri­um, tet­szés sze­rin­ti he­lyen fel­üt­he­tő és ol­vas­ha­tó. Cél­sze­rűbb azon­ban még­is sor­ban ol­vas­ni az itt (né­hány eset­ben el­ső íz­ben!) kö­zölt írá­so­kat, hi­szen ily mó­don ki-ki fe­jé­ben ren­de­ződ­het­nek ezek a puz­zle ele­mek.
Ami­kor a ki­ad­ványt fen­tebb rend­ha­gyó egye­te­mi tan­könyv­ként ha­tá­roz­tam meg, ak­kor nem csak a ben­ne ös­­sze­gyűj­tött írá­sok te­ma­ti­kai komp­le­xi­tá­sá­ra gon­dol­tam. Voigt Vil­mos vér­be­li ta­nár, fél év­szá­za­dot töl­tött ka­ted­rán, ami vis­­sza­tük­rö­ző­dik írá­sa­in is. Azok stí­lu­sán, szer­ke­ze­ti fel­épí­té­sén egy­aránt. Min­den egyes szö­ve­gé­vel (amel­lett, hogy akár va­do­na­túj szak­mai meg­ál­la­pí­tá­so­kat kö­zöl) egy­szer­smind ta­nít is. Nyil­ván ez a ta­ná­ri vé­na te­te­tett be ve­le a gyűj­te­mény­be né­hány rö­vid (mond­hat­ni nyúl­fark­nyi) re­cen­zi­ót is. Az ol­va­só (s most a di­ák­ol­va­só­ra gon­do­lok) amel­lett, hogy a nép­me­sé­ről sok min­dent meg­tud, meg­is­me­ri az egyes mű­fa­jo­kat is: a ta­nul­mány, köz­le­mény, kon­fe­ren­cia-be­szá­mo­ló, re­cen­zió, könyv­kri­ti­ka, kö­szön­tő, nek­ro­lóg, sőt még az in­ter­jú mű­fa­ját is.
A fen­tebb váz­la­to­san be­mu­ta­tott két kö­tet kéz­be­ve­hető (!) meg­je­le­né­sé­nek e nap­ra tör­tént idő­zí­té­se mél­tó ko­ro­ná­ja volt a ren­ge­teg kol­lé­gát, ba­rá­tot, pá­lya­tár­sat von­zó ren­dez­vény­nek. Va­ló­ban már „csak­” hab volt a tor­tán a nap ese­mé­nye­it zá­ró fo­ga­dás, ahol az Ok­ta­tá­si Mi­nisz­té­ri­um szak­ál­lam­tit­ká­ra, Man­herz Kár­oly, az EL­TE Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­rá­nak dé­kán­ja, De­zső Ta­más, va­la­mint a tan­szék je­len­le­gi hall­ga­tói kö­szön­töt­ték az ün­ne­pel­tet.

A Kisem­lék­ku­ta­tók 19. Nem­zet­kö­zi Kon­fe­ren­ci­á­ja

(Kas­sa 2010. má­jus 21–24.)

Nyolc év­vel azu­tán, hogy a kisem­lék­ku­ta­tók elő­ször tar­tot­tak Szlo­vá­ki­á­ban nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­ci­át, is­mét ven­dé­gek le­het­tünk eb­ben a szép or­szág­ban. 2002-ben, a ko­má­ro­mi Et­no­ló­gi­ai Köz­pont igaz­ga­tó­ja, doc. PhDr. Lisz­ka Jó­zsef PhD. és fe­le­sé­ge L. Ju­hász Ilo­na PhD., ré­gi ba­rá­ta­ink, kon­fe­ren­ci­á­ink­nak évek óta ál­lan­dó részt­ve­vői, meg­hív­ták a Du­na par­ti vá­ros­ba egész Eu­ró­pa kis­em­lék-ku­ta­tó­it.
A 235 000 la­kos­sal ren­del­ke­ző má­so­dik leg­na­gyobb szlo­vá­ki­ai vá­ros, Kas­sa szol­gált he­lyé­ül a 19. Nem­zet­kö­zi Kisem­lék­ku­ta­tó Kon­fe­ren­ci­á­nak. Mi­vel Kas­sa an­nak ide­jén Ma­gyar­or­szág­hoz, il­let­ve a Habs­burg Bi­ro­da­lom­hoz is tar­to­zott, ma­gán hor­doz­za a mul­ti­kul­tu­ra­li­tás ös­­szes kö­zép-eu­ró­pai je­gyét. A kon­fe­ren­cia hely­szí­né­ül a Ke­let-szlo­vá­ki­ai Mú­ze­um szol­gált, amit 1872-ben, mint Fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi Mú­ze­u­mot ala­pí­tot­tak. PhDr. Kla­u­dia Buganová, aki a nép­raj­zi rész­leg ve­ze­tő­je, a mos­ta­ni ta­nács­ko­zást együtt szer­vez­te a Kas­sai Re­gi­o­ná­lis Mű­em­lék­vé­del­mi Hi­va­tal mun­ka­tár­sá­val, DI Ti­na Markušovával. A ta­nács­ko­zás gya­kor­la­ti elő­ké­szí­té­sé­ből a fel­ső-auszt­ri­ai Kisem­lék­ku­ta­tó Mun­ka­cso­port is részt vál­lalt. Az éven­te két­szer meg­je­le­nő tá­jé­koz­ta­tó fü­ze­te (Mitteilungsblatt) is hoz­zá­já­rult az ér­dek­lő­dők tá­jé­koz­ta­tá­sá­hoz.
Mint az ös­­szes ed­di­gi or­szág­ban, ahol ren­dez­vény­re ke­rült sor, a kon­fe­ren­cia nyel­ve itt is a né­met volt, amely a több­ség­ben né­met nyel­vű ku­ta­tók szá­má­ra ké­nyel­mes meg­ol­dás­nak mu­tat­ko­zott. A 46 részt­ve­vő kö­zül 23 Fel­ső-Auszt­ri­á­ból ér­ke­zett vo­nat­tal. Az el­szál­lá­so­lás egy jó kö­zép­ka­te­gó­ri­á­jú ho­tel­ben tör­tént, ahol min­den­ki szá­má­ra ju­tott hely, és in­nen a kon­fe­ren­cia­hely­re va­ló köz­le­ke­dés is meg volt szer­vez­ve. A kö­zel fek­vő, egy­ko­ri do­hány­gyár­ban fo­gyasz­tot­tuk ki­vá­ló szlo­vák ét­ke­in­ket, szom­bat es­te pe­dig egy szí­nes ze­nés és tán­cos folk­lór­be­mu­ta­tó­val mú­lat­tuk időn­ket.
A kon­fe­ren­cia a Kas­sai Ön­kor­mány­za­ti Hi­va­tal el­nö­ké­nek, JUDr. Zden­ko Tre­bu­¾a véd­nök­sé­ge alatt va­ló­sult meg, és a „Ke­resz­tény kul­tú­ra éve” ke­re­tei kö­zött zaj­lott. Az egé­szet a mú­ze­um igaz­ga­tó­ja, PhDr. Ró­bert Pollák nyi­tot­ta meg. Dr. Buga­no­vá be­ve­ze­tő elő­adá­sa, mely­nek té­má­ja a Szak­rá­lis kis­em­lé­kek Ke­let-Szlo­vá­ki­á­ban volt, be­mu­tat­ta ne­künk a ré­gió szak­rá­lis ob­jek­tu­ma­it. Ezek lét­re­jöt­te kü­lön­bö­ző et­ni­kai és hit­gyü­le­ke­ze­ti cso­por­tok­nak kö­szön­he­tő.
¼ubo­mír Ka¾av­ský a Sze­pes­ség­ben zaj­ló ama­tőr ku­ta­tás­ról be­szélt, Moni­ka Pavel­èí­ko­vá pe­dig a Stará ¼ubov­òá­ban ta­lál­ha­tó kis ob­jek­tu­mok je­len­té­sét ele­mez­te a pat­ro­ci­ni­u­mo­kon ke­resz­tül. Szom­bat dél­előtt há­rom szlo­vá­ki­ai elő­adó tar­tott elő­adást. Uršu­la Ambru­šo­vá azok­nak a tár­gyak­nak, cé­hes ob­jek­tu­mok­nak a pat­ró­nu­sa­i­ról tar­tott elő­adást, ame­lye­ket a fel­ség­jo­gi em­lé­kek ka­te­gó­ri­á­já­ba so­ro­lunk. Az 1903-ban ala­pí­tott Sá­ros Me­gyei Mú­ze­um ré­sze, egy sza­bad­té­ri mú­ze­um, mely­ben 28 né­pi épí­té­sze­ti egy­ség ta­lál­ha­tó. Ide tar­to­zik a két leg­ér­té­ke­sebb ob­jek­tum, ami két 18. szá­za­di fa­temp­lom, tud­tuk meg An­na Hol­tma­no­vá elő­adá­sá­ból. Az egy­ko­ri Abaúj-Torna és Sá­ros me­gyék te­rü­le­té­ről olyan fa­ke­resz­tek­kel ta­lál­koz­tunk, ame­lyek (töb­bek kö­zött ciril be­tűs fel­ira­ta­ik­kal is) a gö­rög-ke­le­ti val­lás sa­já­tos­sá­ga­it hor­doz­zák. Er­ről Kla­u­dia Buga­no­vá és Pavol Lac­ka­nič tar­tott elő­adást.
Ezek után kö­vet­kez­tek a kül­föl­di ven­dé­gek elő­adá­sai. Bärbel Kerkoff-Hader pro­fesz­­szor­tól egy bambergi, 1602-ből szár­ma­zó vá­ros­tér­ké­pen fel­tün­te­tett szak­rá­lis kis­em­lé­kek­ről tud­tunk meg egyet s mást. Ezen az úgy­ne­ve­zett „Zeidler-térképen” ta­lál­ha­tó ob­jek­tu­mo­kat a ku­ta­tók ikonográfiai-ikonológiai ana­lí­zis­nek, va­la­mint to­po­grá­fi­ai és mo­tí­vum­tör­té­ne­ti vizs­gá­la­tok­nak ve­tet­ték alá. Winand Ker­khoff az 1906-ban, Bonn, Beul vá­ros­rész­ében ál­lí­tott há­bo­rús em­lék­ről, és an­nak je­len­té­sé­nek idő­le­ges mó­do­su­lá­sá­ról be­szélt. Bar­na Gá­bor pro­fes­­szor (Sze­ge­di Egye­tem, Ma­gyar­or­szág) a ta­nya­si is­ko­lák­ban ál­lí­tott ke­resz­tek­ről és ha­ran­gok­ról tar­tott elő­adást. Ezek­ben az évek­ben (19–20. szá­zad for­du­ló­ján) ala­kul­tak a ke­reszt- és ha­rang­test­vé­ri­ség egye­sü­le­tek. Ezek a ma­gán­sze­mé­lyek ál­tal tá­mo­ga­tott ob­jek­tu­mok to­váb­bi ado­má­nyok és ren­dez­vé­nyek jó­vol­tá­ból ma­rad­tak fenn, és van­nak kar­ban­tart­va. A szin­tén ma­gyar­or­szá­gi Frau­ham­mer Kris­ztí­na a szak­rá­lis épít­mé­nyek­ben, kü­lö­nö­sen a ká­pol­nák­ban ta­lál­ha­tó fel­irat­ok­ról be­szélt. Ar­ra utalt, hogy a hí­vők, se­gít­ség­re szo­ru­lók, így akar­ták fi­zi­ka­i­lag „be­ír­ni” ma­gu­kat az em­lé­ke­zet­be.
Fel­ső-Auszt­ria két elő­adó­val kép­vi­sel­tet­te ma­gát. Dr. Tho­mas Schwi­erz és DI Andre­as Mayer a kép­osz­lo­pok ta­lap­za­ta­ként hasz­nált for­gó kö­vek (Drehstein) egye­di­sé­gé­ről tar­tott kö­zös elő­adást. Két ilyen ob­jek­tum ta­lál­ha­tó bú­csú­já­ró­he­lye­ken. A ku­ta­tás még nem ju­tott dű­lő­re, hogy pon­to­san mi­lyen meg­fon­to­lás­ból hasz­nál­hat­ták eze­ket a for­gat­ha­tó ta­lap­za­tú ob­jek­tu­mo­kat.
Dr. Tho­mas Schwi­erz egy olyan ku­ta­tá­si ered­ményt is­mer­te­tett, ame­lyet a fel­ső-auszt­ri­ai mun­ka­cso­port két éve dol­go­zott ki. Itt az em­lé­kek­nek a mai tár­sa­da­lom­ban be­töl­tött sze­re­pé­re pró­bált rá­mu­tat­ni, és ar­ra is fi­gyel­mez­te­tett, hogy a mai tár­sa­da­lom men­­nyi­re van tisz­tá­ban ezek­kel a dol­gok­kal.
Mint min­den nem­zet­kö­zi ren­dez­vé­nyen, itt is fon­tos sze­re­pet kap­tak a ta­nul­má­nyi ki­rán­du­lá­sok, a vá­ros és a kör­nyék meg­is­me­ré­se. Az uta­zás Kisi­dá­nál in­dult, ke­resz­tül Semse, Jászóújfalu, Rudnok, Jászó, Debrőd, Szepsi, Somodi, Tor­na, Tornaújfalu, Csécs te­le­pü­lé­se­ken, egé­szen Sacáig.
Min­den­hol szí­ve­sen fo­gad­tak ben­nün­ket, ren­ge­teg nagy­sze­rű, fel­eme­lő be­nyo­más­ban volt ré­szünk a temp­lo­mok, ke­resz­tek, em­lék­mű­vek és egyéb más dol­gok lá­to­ga­tá­sa so­rán. Mind­ez ma­ra­dan­dó em­lé­ke en­nek a kel­le­mes, és fan­tasz­ti­kus együtt­lét­nek. A bú­csú is szí­vé­lyes volt Kas­sá­tól, va­la­mint Kla­u­dia Buga­no­vá­tól és Ti­na Markušovától.
Két év múl­va a kö­vet­ke­ző nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­cia meg­ren­de­zé­sé­re a ba­jor­or­szá­gi Amber­gben ke­rül sor.

A het­ven­éves Paládi-Kovács At­ti­la kö­szön­té­se

Dr. Paládi-Kovács At­ti­la egye­te­mi ta­nár, a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia ren­des tag­ja 2010. szep­tem­ber 14-én ün­ne­pel­te 70. szü­le­tés­nap­ját. Ez al­ka­lom­ból az Aka­dé­mia Ja­ko­bi­nus ter­mé­ben kö­szön­töt­ték őt ta­nít­vá­nyai, kol­lé­gái, ba­rá­tai, tisz­te­lői. Itt ad­ták át ta­nít­vá­nyai és köz­vet­len mun­ka­tár­sai a tisz­te­le­té­re ké­szült ün­ne­pi kö­te­tet, amely ed­di­gi élet­út­já­ra va­ló vis­­sza­pil­lan­tá­sá­val kez­dő­dik (Inde aurum – inde vinum – inde salutem. Paládi-Kovács At­ti­la 70. szü­le­tés­nap­já­ra. Szerk.: Bali Já­nos, Báti Ani­kó, Kiss Ré­ka. Bu­da­pest, 2010. 700 p.). Ha el­ol­vas­suk ezt a bő har­minc­ol­da­las vis­­sza­em­lé­ke­zést, min­dent meg­tu­dunk csa­lá­di gyö­ke­re­i­ről, a nép­rajz­tu­do­mány fe­lé sod­ró­dá­sá­ról, ál­lo­más­he­lye­i­ről, szak­mai ered­mé­nye­i­ről, még nép­raj­zi hit­val­lá­sá­ról is. Ha át­te­kint­jük eb­ben a kö­tet­ben és 2001-ben, a hat­va­na­dik szü­le­tés­nap­ját kö­szön­tő Szám­adó­ban meg­je­lent jegy­zé­ket pub­li­ká­ci­ó­i­ról, köny­ve­i­ről, ta­nul­má­nya­i­ról, az ál­ta­la szer­kesz­tett, ki­adott mű­vek­ről, mél­tán ál­la­pít­hat­juk meg, hogy Paládi-Kovács At­ti­la az egyik leg­ered­mé­nye­sebb et­nog­rá­fus­ként já­rult hoz­zá a ma­gyar és a kö­zép-eu­ró­pai kul­tu­rá­lis örök­ség fel­tá­rá­sá­hoz, be­mu­ta­tá­sá­hoz, meg­őr­zé­sé­hez.
Fel­me­rül ben­nünk a kér­dés: mi le­het ün­ne­pel­tünk si­ke­re­i­nek, ered­mé­nye­i­nek tit­ka? Kér­dé­sünk­re a vá­laszt vis­­sza­te­kin­té­sé­ből is ki­ol­vas­hat­juk. Paládi-Kovács At­ti­la Óz­don be­le­szü­le­tett ab­ba a föld­mű­ves­ből mun­kás­sá vá­ló tár­sa­da­lom­ba, amely­nek kul­tú­rá­ját mű­ve­i­ben ő emel­te be a ma­gyar né­pi mű­velt­ség sán­cai kö­zé (Ipa­ri táj. Gyá­rak, bá­nyák, mű­he­lyek né­pe a 19–20. szá­zad­ban. Bu­da­pest, 2007. 327 p.). Pá­lyá­ja kez­de­tén szü­lő­föld­jén még az át­ala­ku­ló­ban lé­vő, ha­gyo­má­nyos, pa­rasz­ti kul­tú­ra ér­té­ke­it is ös­­sze­gyűjt­het­te, meg­je­le­né­sü­ket kö­ve­tő­en ha­ma­ro­san egye­te­mi kö­te­le­ző ol­vas­mán­­nyá vá­ló ta­nul­má­nyok­ban, köny­vek­ben mu­tat­hat­ta föl (A ke­le­ti pa­ló­cok pász­tor­ko­dá­sa. Deb­re­cen, 1965. 212 p. Má­so­dik ki­adá­sa: Deb­re­cen 2010; A bar­kó et­ni­kai cso­port. Mű­velt­ség és Ha­gyo­mány X. Deb­re­cen, 1968, 175–218.; A Bar­kó­ság és né­pe. Mis­kolc 1982, 210 p. Má­so­dik ki­adá­sa: Mis­kolc 2006). Már ezek az el­ső, ko­moly pub­li­ká­ci­ói is jel­zik, hogy Paládi-Kovács At­ti­la szak­mai ered­mé­nye­it ér­té­kes anya­got fel­szín­re ho­zó te­rep­mun­ká­já­val és el­mé­lyült, a te­le­pü­lés- és gaz­da­ság­tör­té­net­re, a he­lyi tár­sa­da­lom­ra, az et­ni­kai-fe­le­ke­ze­ti vi­szo­nyok­ra, a nép­nyelv­re is ki­te­kin­tő fi­lo­ló­gi­ai te­vé­keny­ség­gel ér­te el. Ez­zel deb­re­ce­ni nép­rajz­pro­fes­­szo­ra, Gunda Bé­la mun­ka­mód­szer­éhez kap­cso­ló­dott. Ugyan­csak a deb­re­ce­ni történelmi–földrajzi–néprajzi is­ko­la ha­tá­sát tük­rö­zik a táj- és nép­ku­ta­tás kö­ré­be tar­to­zó ta­nul­má­nyai, ame­lyek­ből a kö­zel­múlt­ban ad­ta köz­re ta­nul­má­nya­i­nak gyűj­te­mé­nyét (Tá­jak, né­pek, nép­cso­port­ok. Vá­lo­ga­tott ta­nul­má­nyok. Bu­da­pest 2003, 412 p.). Ha­zai tá­ja­ink, nép­cso­port­ja­ink te­le­pü­lé­se­ink né­pi mű­velt­ség­ál­lo­má­nyá­nak vizs­gá­la­ta, be­mu­ta­tá­sa a re­form­kor óta vé­gig­kí­sé­ri a ma­gyar nép­rajz­tu­do­mány tör­té­ne­tét. Paládi-Kovács At­ti­la a táj- és nép­ku­ta­tás ha­zai ered­mé­nye­i­ből két kö­te­tet is ös­­sze­ál­lí­tott. (Ma­gyar tá­jak nép­raj­zi fel­fe­de­zői. Bu­da­pest 1985, 486 p.; A nem­ze­ti­sé­gek nép­raj­zi fel­fe­de­zői. Bu­da­pest 2006, 324 p.).
Paládi-Kovács At­ti­la elő­me­ne­tel­ében ala­po­san meg­fon­tolt la­kó­hely- és mun­ka­hely vál­toz­ta­tá­sok is sze­re­pet ját­szot­tak. Előbb az eg­ri mú­ze­um­ban, a Deb­re­ce­ni Kos­suth La­jos Tu­do­mány­egye­te­men, majd Bu­da­pest­re ke­rül­vén, a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Nép­raj­zi Ku­ta­tó Cso­port­já­ban, az­tán az Eöt­vös Lo­ránd Tu­do­mány­egye­tem Tár­gyi Nép­raj­zi Tan­szé­kén, vé­gül új­ra az aka­dé­mi­ai in­té­zet­ben dol­go­zott, de az egye­te­men is ok­ta­tott. A Tár­gyi Nép­raj­zi Tan­szé­ken tan­szék­ve­ze­tő egye­te­mi ta­nár, az et­nog­rá­fia és eu­ró­pai et­no­ló­gia dok­to­ri is­ko­la ve­ze­tő­je, az MTA Nép­raj­zi Ku­ta­tó­in­té­zet­ében több mint 17 éven ke­resz­tül igaz­ga­tó volt. Ko­ráb­bi mun­ka­he­lye­i­vel tá­vo­zá­sa után sem sza­kadt meg kap­cso­la­ta, sőt az eg­ri mú­ze­um­mal együtt­mű­kö­dé­se a pa­lóc ku­ta­tás ré­vén még in­kább el­mé­lyült. ő ír­ta a pa­lóc mo­no­grá­fia Pa­lóc­föld ki­ter­je­dé­sé­ről, a pa­lóc ki­raj­zá­sok­ról, a pa­lóc­föl­di szál­lí­tás és köz­le­ke­dés esz­kö­ze­i­ről szó­ló könyv­fe­je­ze­te­it (Pa­ló­cok I–IV. Szerk.: Ba­kó Fe­renc. Eger 1989). A deb­re­ce­ni egye­tem Nép­raj­zi Tan­szé­ke ké­sőbb is szá­mos ta­nul­má­nyát, köny­vét je­len­tet­te meg (Élet­mód, fog­lal­ko­zás, nem­ze­ti­ség. Bá­nyá­szat és er­dei ipar­űzés a ré­gi Gömörben. Deb­re­cen 1988, 240 p.; Tár­gyunk az idő­ben. Nép­raj­zi ki­hí­vá­sok és vá­la­szok. Deb­re­cen 2002, 188 p.) Részt vett a Gömör ku­ta­tás prog­ram­já­ban, ahol a záró­ta­nul­má­ny­ok so­rá­ban szá­mos mun­ká­ját ki­ad­ták (A gömöri ma­gyar­ság nép­raj­za II. Deb­re­cen 2006, 203–420).
Je­len­tős té­nye­ző­ként em­lít­he­tem ju­bi­lán­sunk ered­mé­nye­i­nek so­rá­ban, hogy igen fi­a­ta­lon sze­rez­te meg tu­do­má­nyos fo­ko­za­ta­it, ami aka­dé­mi­ai és egye­te­mi mun­ka­he­lye­in a to­váb­bi elő­re­ju­tás­nak, osz­tály­ve­ze­tői, igaz­ga­tó­he­lyet­te­si, egye­te­mi ta­ná­ri, igaz­ga­tói ki­ne­ve­zé­se­i­nek elő­fel­té­te­le volt. Ér­te­ke­zé­se­it a vé­dés után gyor­san, tu­do­mány­sza­kunk ál­tal el­is­mert so­ro­za­tok­ban, ran­gos ki­adók­nál je­len­tet­te meg. Böl­csész­dok­to­ri ér­te­ke­zé­se a ke­le­ti pa­ló­cok pász­tor­ko­dá­sá­ról 1965-ben a Gunda Bé­la ala­pí­tó szer­kesz­tő ne­vé­hez fű­ző­dő Mű­velt­ség és Ha­gyo­mány cí­mű egye­te­mi in­té­ze­ti év­könyv önál­ló kö­te­te­ként lá­tott nap­vi­lá­got. Kan­di­dá­tu­si dis­­szer­tá­ci­ó­ját a bu­da­pes­ti Aka­dé­mi­ai Ki­adó je­len­tet­te meg (A ma­gyar pa­raszt­ság rét­gaz­dál­ko­dá­sa. Bu­da­pest 1979, 542 p.). Aka­dé­mi­ai dok­to­ri ér­te­ke­zé­sét 1987-ben véd­te meg, 1993-ban je­lent meg az MTA Nép­raj­zi Ku­ta­tó­in­té­ze­te ki­adá­sá­ban (A ma­gyar ál­lat­tar­tó kul­tú­ra kor­sza­kai. Kap­cso­la­tok, vál­to­zá­sok és tör­té­ne­ti ré­te­gek. Bu­da­pest 1993, 452 p.). Tu­do­má­nyos fo­ko­zat bir­to­ká­ban igen ko­rán, több cik­lu­son ke­resz­tül tag­ként, el­nök­ként ve­he­tett részt nép­rajz­tu­do­má­nyunk fe­le­lős dön­tés­ho­zó, a könyv­ki­adást, a tu­do­má­nyos mi­nő­sí­tést irá­nyí­tó tes­tü­le­te­i­ben (MTA Nép­raj­zi Bi­zott­sá­ga, Tu­do­má­nyos Mi­nő­sí­tő Bi­zott­ság, MTA Dok­to­ri Ta­ná­csa).
A hu­sza­dik szá­zad utol­só har­ma­dá­ban és szá­za­dunk el­ső év­ti­zed­ében a ma­gyar nép­rajz­tu­do­mány há­rom nagy, az egész ma­gyar nyelv­te­rü­let­re ki­ter­je­dő vál­lal­ko­zá­sá­nak (le­xi­kon, at­lasz, ké­zi­könyv) mun­ká­la­ta­i­ból Paládi-Kovács At­ti­la dön­tő részt vál­lalt. Adó­dott ez ab­ból, hogy aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­in­té­zet­ének terv­fel­ada­tai kö­zé tar­to­zott e há­rom nagy mű anya­gá­nak ös­­sze­gyűj­té­se, meg­írá­sa, ki­adás­ra tör­té­nő elő­ké­szí­té­se. A Ma­gyar Nép­raj­zi Le­xi­kon öt kö­te­té­be 142 cím­szót írt. In­té­zet­ve­ze­tői, szer­ve­zői, szer­kesz­tői és tu­do­má­nyos ku­ta­tói mun­ká­já­nak ered­mé­nye­ként a Ma­gyar nép­raj­zi at­lasz ki­lenc map­pá­ba ren­de­zett tér­kép­lap­jai 1992-re meg­je­len­tek, s nap­ja­ink­ban a Ma­gyar Nép­rajz nyolc kö­tet­ben ké­zi­könyv ki­adá­sa is a tel­jes meg­va­ló­su­lás kü­szö­bén áll. Utób­bi két nagy mű ér­de­ké­ben foly­ta­tott hi­va­ta­li küz­del­me­i­ről ol­vas­ha­tunk egyik kö­te­té­ben, amely ön­ma­gá­ban is kor­do­ku­men­tum (Nép­raj­zi ku­ta­tás Ma­gyar­or­szá­gon az 1970–80-as évek­ben. Fel­mé­ré­sek, vé­le­mé­nyek, do­ku­men­tu­mok. Bu­da­pest 1990, 270 p.). Be­szá­mo­lói, kér­vé­nyei, je­len­té­sei nyo­mán si­ke­rült mind­két mun­ka ká­tyú­ba ju­tott sze­ke­rét to­vább von­tat­ni a meg­va­ló­sí­tás irá­nyá­ba. Ugyan­ak­kor az at­lasz és a ké­zi­könyv szá­má­ra nem csu­pán ad­mi­niszt­ra­tív fel­ada­to­kat je­len­tet­tek. Orosz­lán­részt vál­lalt az anyag­gyűj­tés­ből, nem csak Ma­gyar­or­szá­gon, ha­nem a Fel­vi­dé­ken, Er­dély­ben, Dél­vi­dé­ken is. Szá­mos tér­kép­lap fö­lött ol­vas­ha­tó a ne­ve szer­kesz­tő­ként. A ké­zi­könyv szer­zői kö­zött is je­len­tős fe­je­ze­tek­kel kép­vi­sel­te­ti ma­gát.
Paládi-Kovács At­ti­lá­nak fo­lya­ma­tos ku­ta­tó­mun­ká­ja ered­mé­nye­ként min­dig volt meg­fe­le­lő té­má­ja, ame­lyek­kel nép­rajz­tu­do­má­nyunk köz­pon­ti fo­lyó­ira­ta­i­ban (Ethnographia, Acta Ethnographica), ku­ta­tó­in­té­ze­ti, egye­te­mi, mú­ze­u­mi év­köny­vek­ben, ün­ne­pi kö­te­tek­ben, kon­fe­ren­ci­á­kon sze­re­pelt. An­gol nyelv­tu­dá­sa le­he­tő­vé tet­te szá­má­ra a nem­zet­kö­zi szim­pó­zi­u­mo­kon, kong­res­­szu­so­kon va­ló meg­je­le­nést. Ered­mé­nye­sen mű­kö­dött köz­re a Nem­zet­kö­zi Kár­pát-Bal­kán Nép­raj­zi Bi­zott­ság­ban, az Eu­ró­pai Nép­raj­zi At­lasz Mun­ka­bi­zott­ság­ban, a Finn­ugor Kong­res­­szu­so­kon, a Nem­zet­kö­zi Hun­ga­ro­ló­gi­ai Kong­res­­szu­so­kon, a Nem­zet­kö­zi Nép­raj­zi és Folk­lór Tár­sa­ság (SIEF) kong­res­­szu­sa­in és a finn-ma­gyar tár­gyi nép­raj­zi szim­pó­zi­u­mo­kon. Kül­kap­cso­la­ta­i­nak el­is­me­ré­sét je­len­tet­te, hogy 1988-ban a Nem­zet­kö­zi Ant­ro­po­ló­gi­ai és Et­no­ló­gi­ai Unió (IUAS) Vég­re­haj­tó Bi­zott­sá­gá­nak tag­já­vá vá­lasz­tot­ták.  Leg­na­gyobb nem­zet­kö­zi ki­hí­vást je­len­tett szá­má­ra a SIEF VII. Kong­res­­szu­sá­nak meg­ren­de­zé­se Bu­da­pes­ten, 2001-ben. A Ti­mes, Places, Pas­sa­ges (Idők, he­lyek, át­me­ne­tek) té­má­ban, több mint 400 ha­zai és kül­föl­di részt­ve­vő­vel zök­ke­nő­men­te­sen le­zaj­lott ren­dez­vény, majd elő­adá­sa­i­nak két ha­tal­mas kö­tet­ben tör­tént gyors meg­je­len­te­té­se nagy­mér­ték­ben hoz­zá­já­rult a ma­gyar nép­rajz­tu­do­mány nem­zet­kö­zi el­is­mert­sé­gé­nek meg­erő­sí­té­sé­hez. Ugyan­ezt szol­gál­ta ko­ráb­ban an­gol nyel­vű kö­te­té­nek ki­adá­sa is (Ethnic Traditions, Clas­ses and Communities. Bud­pest 1996, 218 p.).
Aka­dé­mi­ai szék­fog­la­ló elő­adá­sá­ban (Mer­re tart az eu­ró­pai nép­rajz­tu­do­mány? Bu­da­pest 2005, 26 p.) szor­gal­maz­ta a fő­ként tárgy­ti­po­ló­gi­á­ra épü­lő tárgy­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­so­kat. Eh­hez ma­ga ad­ta a leg­jobb pél­dát a ma­gyar sze­ke­rek, szá­nok, jár­mok és há­mok vizs­gá­la­tá­val (Sze­ke­rek és szá­nok a Kár­pát-me­den­cé­ben. Szent­end­re 2003, 226 p.).
Az el­mon­dot­ta­kon túl mit kö­szön­he­tünk mi, ma­gyar et­nog­rá­fu­sok és folk­lo­ris­ták Paládi-Kovács At­ti­lá­nak? Kö­szön­jük, hogy tu­do­má­nyun­kat min­den idők­ben, min­den hely­zet­ben, min­den kér­dés­ben ko­mo­lyan vet­te, ag­gó­dott ér­te. An­nak meg­őr­zé­se, egy­sé­gé­nek, in­téz­mé­nye­i­nek meg­tar­tá­sa, az el­ért ered­mé­nyek el­fo­gad­ta­tá­sa, a je­len és a jö­ven­dő fel­ada­ta­i­hoz a le­he­tő­sé­gek biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben min­den eset­ben ki­állt, har­colt. Egyé­ni ku­ta­tó­mun­ká­ján túl, min­den mun­ka­he­lyén tö­re­ke­dett a má­sok szá­má­ra is hasz­nál­ha­tó rend, gyűj­te­mé­nyek, adat­tá­rak ki­ala­kí­tá­sá­ra, fej­lesz­té­sé­re. A fi­a­tal ge­ne­rá­ció if­jú­sá­gi dí­ja­kat, ösz­tön­dí­ja­kat, ál­lá­so­kat, ku­ta­tá­sa­ik tá­mo­ga­tá­sát, pub­li­ká­ci­ós le­he­tő­sé­ge­ket kö­szön­het Ne­ki. A nép­raj­zi dok­to­ri is­ko­la meg­szer­ve­zé­sé­vel, kö­zel más­fél év­ti­ze­des mű­köd­te­té­sé­vel meg­nyi­tot­ta az utat a habi­li­tá­ció és a PhD fo­ko­zat meg­szer­zé­sé­hez.
Kö­szön­jük Paládi-Kovács At­ti­lá­nak, hogy a kö­zel­múlt év­ti­ze­de­i­ben, ne­héz hely­ze­tek­ben is, a szám­adónk volt. Jól sá­fár­ko­dott a ke­zé­re bí­zott jó­szág­gal: a ma­gyar nép­rajz­tu­do­mán­­nyal. Nem bi­zony­ta­la­no­dott el, nem gyen­gí­tet­ték el ha­zai és kül­föl­di szi­rén­hang­ok, akik­től azt hal­lot­tuk, hogy a nép­rajz más, mint amit az egye­te­men ta­nul­tunk, amit meg­be­csült, nagy elő­de­ink hagy­tak ránk. Meg­erő­sí­tet­te azt a fel­fo­gá­sun­kat, hogy a nép­rajz a Raj­ná­tól ke­let­re a nem­ze­ti-kul­tu­rá­lis gon­dok, sors­kér­dé­sek meg­ol­dá­sá­nak elő­se­gí­té­sé­re kü­lö­nült el a tu­do­má­nyok rend­sze­ré­ben, a nem­ze­ti meg­úju­lás ko­rá­ban, a XVIII–XIX. szá­zad for­du­ló­ján. Ab­ban is meg­erő­sí­tett min­ket, hogy Ma­gyar­or­szá­gon, a Kár­pát-me­den­cé­ben a nem­ze­ti nép­rajz­tu­do­mány, a nem­ze­ti kul­tu­rá­lis örök­ség ér­té­ke­it fel­mu­ta­tó nép­rajz lé­te a XX. szá­zad utol­só har­ma­dá­ban, sőt a har­ma­dik év­ez­red ele­jén még min­dig idő­sze­rű. Kö­szön­jük, hogy nép­rajz­tu­do­má­nyunk sze­ke­ré­nek rúd­ját az eu­ró­pai et­no­ló­gia irá­nyá­ba ál­lí­tot­ta. Há­lá­sak le­he­tünk ün­ne­pi kö­te­té­nek nép­raj­zi hit­val­lá­sá­ban irány­jel­ző, út­mu­ta­tó mon­da­ta­i­ért: „… az a szik­la­szi­lárd meg­győ­ző­dé­sem, hogy bár glo­ba­li­zá­ló­dik a vi­lág, jól­le­het be­lép­tünk az Eu­ró­pai Uni­ó­ba, mi ak­kor sem hagy­hat­juk el a nyel­vün­ket, a kul­tú­rán­kat. Ha te­hát va­la­mi­nek van ér­tel­me az év­ez­red for­du­ló­ján, az a Ma­gyar Nép­rajz ké­zi­könyv­ének a ki­dol­go­zá­sa és meg­je­len­te­té­se. Amíg ma­gya­rul be­szé­lünk, ér­zünk, ol­va­sunk, ad­dig a ma­gyar nép­ha­gyo­mány­nak, a nem­ze­ti mű­ve­lő­dés­nek és ben­ne a nép­rajz­nak min­dig lesz ér­tel­me.”
Mit kí­ván­ha­tunk ezen a je­les szü­le­tés­na­pon Paládi-Kovács At­ti­lá­nak? Kí­ván­juk, hogy Is­ten él­tes­se, to­vább­ra is jó egész­ség­ben, az ed­di­gi­ek­hez ha­son­ló fi­zi­kai és szel­le­mi kon­dí­ci­ó­ban tart­sa meg őt csa­lád­ja, a ma­gyar és az eu­ró­pai nép­rajz­tu­do­mány kö­ré­ben. Újabb köny­ve­i­vel, elő­adá­sa­i­val, út­mu­ta­tá­sa­i­val ez­után is le­gyen a szám­adónk, szó­szó­lónk.

Milan Leš­èák jubi­lu­je

S toho­roè­ným jubilantom, èer­stvým sedemdesiatnikom, Mila­nom Lešèákom, ma viažu via­ce­ré cel­kom osob­né vza­hy – ako gym­na­zist­ka a súbo­rist­ka som ho zaži­la ako èlena poro­ty s brisk­ný­mi postrehmi, neskôr bol mojím pre­ká­ra­vým ško­li­te­¾om a vážim si ho aj za jeho postoje, ktoré zaujal v kon­krét­nych ne¾ah­kých život­ných situáciách.
Milan Leš­èák sa naro­dil 12. októb­ra 1940 v Levoèi. Po absol­vo­va­ní štú­dia jazy­ka slo­ven­ské­ho a náro­do­pi­su na Filo­zo­fic­kej fakul­te Uni­ver­zi­ty Komen­ské­ho v Bra­ti­sla­ve obha­jo­bou dip­lo­mo­vej práce Humo­ris­tic­ké roz­prá­va­nie v Spiš­skom Hrhove, Klèo­ve a Do¾a­noch nastú­pil v roku 1963 na inter­nú ašpi­ran­tú­ru do Náro­do­pis­né­ho ústa­vu SAV. Kan­di­dát­sku dizer­taè­nú prácu Súèas­ný stav humo­ris­tic­ké­ho roz­prá­va­nia na Spiši (pokus o výs­kum frek­ven­cie a výskytu) obhá­jil v roku 1971. V kon­tex­te jeho jubilea, pre­dov­šet­kým však aktu­ál­ne­ho nera­dost­né­ho zdra­vot­né­ho stavu, som ve¾mi rada, že sa nám poda­ri­lo vyda túto prácu, ktorá už v jej ruko­pis­nej podo­be bola hojne citovaná.  V Náro­do­pis­nom ústa­ve SAV (teraz Ústav etno­ló­gie SAV) pra­co­val do roku 1996 ako vedec­ký pracovník, vedec­ký tajom­ník ústa­vu (1967–1971), zástup­ca ria­di­te­¾a (1976–1988) a v rokoch 1988–1992 ako ria­di­te¾ ústavu, záro­veò bol v rokoch 1989–1998 hlav­ným re­dak­to­rom vedec­ké­ho pe­ri­o­di­ka Slo­ven­ský národopis.
Vo svo­jej vedec­kej práci M. Leš­èák nad­vi­a­zal na dielo svoj­ho uèi­te­¾a – prof. A. Melicherèíka, nad­väzu­jú­ce­ho na odkaz rus­ké­ho folk­lo­ris­tu P. G. Bogatyrjeva, ktorý v medzi­voj­no­vom obdo­bí pôso­bil na bra­ti­slav­skej univerzite.  Milan Leš­èák sa veno­val slo­ves­ným žán­rom (humoristické rozprávanie, hádanka), teó­rii folk­lo­ris­ti­ky (predmet bádania, ka­te­gó­ria súèasnosti, metó­dy terén­ne­ho výs­ku­mu folklóru), deji­nám folkloristiky, folk­lo­ris­tic­kým aspek­tom teó­rie komunikácie, teó­rii folklorizmu. Kon­cep­ène prip­ra­vil via­ce­ré semi­ná­re a kon­fe­ren­cie s medzi­ná­rod­nou úèas­ou k prob­le­ma­ti­ke teó­rie a dejín folklorizmu, z kto­rých edi­tor­sky alebo ako spo­lu­e­di­tor prip­ra­vil nie­ko¾­ko zbor­ní­kov Folk­lór a scéna (Bratislava 1971), Folk­lór a ume­nie dneš­ka (Bratislava 1980), Folk­lór a fes­ti­va­ly (Bratislava 1985) a dva roè­ní­ky èaso­pi­su s touto prob­le­ma­ti­kou Folo­ris­mus bul­le­tin. V spo­lu­a­tor­stve s Oldøi­chom Siro­vát­kom vydal v roku 1982 základ­nú prí­ruè­ku Folk­lór a folk­lo­ris­ti­ka (Bratislava 1982), uèeb­ných mate­riá­lov Úvod do folk­lo­ris­ti­ky (Bratislava 2006) a Folk­lór a scé­nic­ký folk­lo­riz­mus (Bratislava 2007) a je  auto­rom 51 hesi­el v Encyk­lo­pé­dii ¾udo­vej kul­tú­ry Slo­ven­ska I., II. (Bratislava 1995). Na kon­ci 60. rokov stál pri zrode odbor­né­ho pe­ri­o­di­ka Náro­do­pis­né infor­má­cie (teraz Etno­lo­gic­ké rozpravy), vydá­va­né­ho Slo­ven­skou náro­do­pis­nou spoloènosou, kto­rej pred­se­dom bol v rokoch 1987–1990.
Závaž­nou mie­rou sa Milan Leš­èák zaèi­at­kom 90. rokov 20. stor. pri­èi­nil o vznik Kated­ry folk­lo­ris­ti­ky a regi­o­na­lis­ti­ky na Fakul­te huma­nit­ných vied Vyso­kej školy peda­go­gic­kej v Nitre, kde aj prednášal. V roku 1995 sa habi­li­to­val prá­cou K roz­di­e­lom fori­em folk­lór­nej a lite­rár­nej komu­ni­ká­cie a v roku 2001 sa inau­gu­ro­val prá­cou O asi­mi­lá­cii lite­rár­nej a folk­lór­nej komunikácie.
Od roku 1995 pôso­bil na Kated­re etno­ló­gie a kul­túr­nej antro­po­ló­gie Filo­zo­fic­kej fakul­ty UK, od roku 1996 ako vedú­ci tejto katedry. Aj v èase peda­go­gic­ké­ho pôso­be­nia inten­zív­ne spo­lu­pra­co­val s Ústa­vom etno­ló­gie SAV na rie­še­ní via­ce­rých vedec­kých projektov. Vyško­lil mnoho dip­lo­man­tov a ako ško­li­te¾ vie­dol desi­at­ku doktorandov.
Milan Leš­èák pôso­bil vo vedec­kých radách aka­de­mic­kých a uni­ver­zit­ných pracovísk, v redakè­ných radách vedec­kých etno­lo­gic­kých èasopisov, v porad­ných zbo­roch a odbor­ných komisiách, èle­nom ume­lec­kých rád folk­lór­nych súborov, ako napr. Lúè­ni­ca S¼UK. Milan Leš­èák stál pri zrode súaž­nej preh­li­ad­ky fil­mov s náro­do­pis­nou prob­le­ma­ti­kou Etno­film Èadca (od 1980), v rámci kto­rej pôso­bil ako èlen príp­rav­né­ho výbo­ru a viac roè­ní­kov tiež ako pred­se­da hod­no­ti­a­cej poroty. Je èle­nom nie­ko¾­kých domá­cich a zahra­niè­ných vedec­kých orga­ni­zá­cií a drži­te­¾om via­ce­rých význam­ných oce­ne­ní ako Cena SAV za popu­la­ri­zá­ciu vedy alebo Pamät­né medai­ly folk­lór­ne­ho fes­ti­va­lu Východ­ná a S¼UK-u.
Po odcho­de do dôchod­ku pra­co­val v Národ­nom osve­to­vom cent­re ako odbor­ný garant pro­jek­tu Encyk­lo­pé­die scé­nic­ké­ho folklorizmu.
Želám mu i v mene kole­gov a pri­a­te­¾ov pod­stat­né zlep­še­nie zdra­vot­né­ho stavu – niè iné on, jeho rodi­na ani etno­lo­gic­ká obec nepo­tre­bu­je do jeho ïal­ších rokov viac.

Hat­van éves a leg­dé­leb­bi pa­lóc!

il­ling Ist­ván, aki va­la­mi­kor a nyolc­va­nas évek­ben buk­kant föl a vaj­da­sá­gi vé­gek­ről a ma­gyar nép­raj­zi tu­do­má­nyos­ság­ban, hat­van éves! Az út, amit ed­dig meg­tett, szí­vó­san fel­fe­lé íve­lő. Mint ön­kén­tes nép­raj­zi gyűj­tőt is­mer­tem meg, aki­nek a kez­de­tek­ben in­kább sza­bad­szá­jú har­sány­sá­ga, min­dig szé­les­re tárt, öle­lés­re kész kar­jai, óri­á­si szí­ve volt a fi­gye­lem­re mél­tó. Az­tán, ahogy tel­tek az évek, a pos­ta se­ge­del­mé­vel, hol zök­ke­nő­men­te­sen, hol ne­héz­ke­seb­ben, de sor­ra ér­kez­tek tő­le a köny­vek (má­ra ti­zen­hét önál­ló kö­tet fém­jel­zi mun­kás­sá­gát!). Ku­ta­tá­sá­nak ob­jek­tu­ma el­ső­sor­ban szü­lő­fa­lu­ja, Kupus­zi­na né­pe, ez a dél­re sza­kadt pa­lóc kö­zös­ség (a fa­lu új­ra­ala­pí­tó­i­nak egy ré­sze a Nyit­ra me­gyei Nagy­hindről ér­ke­zett, va­la­mi­kor a 18. szá­zad­ban a vaj­da­sá­gi új­ha­zá­ba), tár­gya pe­dig en­nek a kö­zös­ség­nek nép­éle­te, nyel­ve. Ahogy ké­szül­tek a köny­vei, az­zal pár­hu­za­mo­san emel­ke­dett po­zí­ci­ó­ja is a tu­do­má­nyos rang­lét­rán: je­len­leg tan­szék­ve­ze­tő egye­te­mi ta­nár, az Új­vi­dé­ki Egye­tem sza­bad­kai Ma­gyar Tan­nyel­vű Ta­ní­tó­kép­ző Ka­rá­nak az ok­ta­tó­ja.
A (majd­nem) ke­rek szü­le­tés­na­pi év­for­du­lót ba­rá­tok, is­me­rő­sök, kol­lé­gák ün­ne­pel­ték meg a hi­va­ta­lo­san is nagy­pa­pa-kor­ba ke­rült pá­lya­társ­sal. A Ma­gyar­or­szág­ról, Szlo­vá­ki­á­ból és a szé­les Vaj­da­ság­ból ös­­sze­gyűl­te­ket az Ün­ne­pelt, ugyan­csak nép­raj­zos le­á­nya, Sil­ling Lé­da üd­vö­zöl­te, majd Sza­bó La­jos, a Bác­sor­szág Hon­is­me­re­ti Tár­sa­ság el­nö­ke és Nagy Ist­ván, a Vaj­da­sá­gi Ma­gyar Folk­lór­köz­pont el­nö­ke kö­szön­töt­te az Ün­ne­pel­tet. Káich Ka­ta­lin, az Új­vi­dé­ki Egye­tem Ma­gyar Tan­nyel­vű Ta­ní­tó­kép­ző Ka­ra dé­kán­ja, aki Sil­ling Ist­ván élet­pá­lyá­ját egé­szen a gé­pi­pa­ri kö­zép­is­ko­lá­tól nap­ja­in­kig sze­mé­lyes je­len­lé­té­vel, őr­ző te­kin­te­té­vel vé­gig­kí­sé­ri, sze­mé­lyes han­gú mél­ta­tás­ban kö­szön­töt­te az egy­ko­ri ta­nít­ványt, kol­lé­gát. A je­les al­ka­lom­ra Be­szé­des Va­lé­ria és Sil­ling Lé­da szer­kesz­té­sé­ben meg­je­lent egy ün­ne­pi kö­tet a pá­lya­tár­sak tanulmányaival1. Az a meg­tisz­te­lő fel­adat ért, hogy ezt én mu­tat­hat­tam be. Mi­vel az a szö­veg más­hol is meg­je­le­nik, itt és most csak rö­vi­den té­rek ki rá. A ta­nul­mány­kö­tet te­ma­ti­ka­i­lag Sil­ling Ist­ván sok­ol­da­lú­sá­gát, sok­szí­nű­sé­gét tük­rö­zi. Nyel­vé­sze­ti te­ma­ti­ká­jú dol­go­za­tok­kal in­dít, azok­nak di­a­lek­to­ló­gi­ai, il­let­ve egyéb nyelv­tör­té­ne­ti, nyelv­szo­ci­o­ló­gi­ai stb. vo­nat­ko­zá­sa­i­val. Jól­le­het az Ün­ne­pelt (mond­hat­ni – mond­hat­ni?) ke­nyér­adó mes­ter­sé­ge a nyel­vé­szet, a kö­tet­ben még­is a nép­raj­zi té­má­jú dol­go­za­tok do­mi­nál­nak, azon be­lül is a né­pi val­lá­sos­ság, il­let­ve tá­gab­ban a szo­kás­vi­lág té­ma­kö­rei (ar­cha­i­kus né­pi imád­sá­gok, szak­rá­lis kis­em­lé­kek kü­lön­fé­le as­pek­tus­ból, szen­tek kul­tu­sza stb.). Az egyéb nép­raj­zi té­mák (gon­do­lom én) ta­lán in­kább geo­grá­fi­ai meg­fon­to­lás­ból ke­rül­tek a gyűj­te­mény­be, bár Sil­ling Ist­ván po­li­hisz­tor­sá­gán ezek sem fog­nak ki. Va­la­mi­lyen konk­rét, tár­gyi kap­cso­ló­dá­si pont nyil­ván ki­mu­tat­ha­tó köz­tük és az Ün­ne­pelt mun­kás­sá­gá­ban. Ami a ta­nul­má­nyok szer­ző­it il­le­ti, kép­vi­sel­ve van a kö­tet­ben a szlo­vé­ni­ai, hor­vát­or­szá­gi, szlo­vá­ki­ai, (né­mi­leg alul­rep­re­zen­tál­va, mind­ös­­sze egy dol­go­zat­tal) a ro­má­ni­ai, s hát ter­mé­sze­te­sen a ma­gyar­or­szá­gi és vaj­da­sá­gi tu­do­má­nyos­ság is. A kö­te­tet egy szak­mai élet­rajz és sze­mé­lyi bib­li­og­rá­fia zár­ja.
Túl a csa­lá­di­as (ám nagy-csa­lá­di­as!) han­gu­la­tú sza­bad­kai ün­nep­sé­gen mit is te­het­nék hoz­zá az ott (is) el­hang­zot­tak­hoz? Ta­lán mind­ös­­sze an­­nyit, hogy Is­ten él­tes­se a Ju­bi­lánst, s kí­vá­nok né­ki hos­­szú és gond­ta­lan éle­tet! Jó ke­dé­lye el so­se hagy­ja, s mint nyel­vész és mint folk­lo­ris­ta is (fi­a­ta­lo­kat meg­szé­gye­ní­tő mó­don!) sze­rez­zen még sok-sok örö­met te­vé­keny­sé­gé­vel csa­lád­já­nak, szű­kebb és tá­gabb ba­rá­ti kö­ré­nek, mind­két szak­ma szé­les tá­bo­rá­nak!

Kö­szön­tő so­rok Luk­ács Lász­ló hat­va­na­dik szü­le­tés­nap­ja al­kal­má­ból

Bár­mi­lyen hi­he­tet­len, Luk­ács Lász­ló, aki a ma­gyar (s egy­ben kö­zép-eu­ró­pai) nép­rajz is­mert alak­ja, ki­ter­jedt ma­gyar–ma­gyar és nem­zet­kö­zi kap­cso­la­tok­kal, az idén, 2010. ok­tó­ber 29-én be­töl­töt­te hat­va­na­dik élet­év­ét! Több­szö­rö­sen is fog­lal­koz­nunk kell ez­zel az ese­mén­­nyel: egy­részt Luk­ács Lász­ló et­nog­rá­fu­si kva­li­tá­sai, más­részt dél-szlo­vá­ki­ai kap­cso­ló­dá­sai okán, har­mad­részt meg egé­szen sze­mé­lyes in­dít­ta­tás­ból is. Kezd­jük az utób­bi, sze­mé­lyes em­lé­kek­kel!
Vég­zős gim­na­zis­ta vol­tam, érett­sé­gi és pá­lya­vá­lasz­tás előtt. Bu­da­pes­ti fel­vé­te­lim­hez a nép­rajz szak­ra szük­sé­gem lett vol­na a leg­fon­to­sabb ma­gyar táj­egy­sé­gek va­la­mi­fé­le nép­raj­zi szak­iro­dal­má­ra. Mi­vel a szá­mom­ra el­ér­he­tő könyv­tá­rak­ban ilyes­mi­re nem (vagy csak mér­sé­kel­ten) ta­lál­tam, va­la­ki azt ja­va­sol­ta, ír­jak a na­gyobb ma­gyar­or­szá­gi vá­ro­sok gim­ná­zi­u­ma­i­ba, azok­nak is a har­ma­dik év­fo­lya­má­ba: ha mód­juk­ban áll, küld­je­nek va­la­mi­lyen tá­jé­koz­ta­tó anya­got tér­sé­gük né­pi kul­tú­rá­já­ról, folk­lór­já­ról. Na­i­vi­tá­so­mat jel­zi, fel sem té­te­lez­tem, hogy olyan na­gyobb vá­ro­sok­ban, mint mond­juk Sze­ged, Deb­re­cen vagy Szé­kes­fe­hér­vár nem csak egy gim­ná­zi­um van… Tíz­egy­né­hány hely­re küld­tem szét le­ve­le­met, s ket­tő vá­laszt kap­tam: Deb­re­cen­ből és Szé­kes­fe­hér­vár­ról (a pos­tá­sok nyil­ván a leg­na­gyobb vagy a pos­tá­hoz leg­kö­ze­lebb fek­vő is­ko­lá­ba kéz­be­sí­tet­ték iro­má­nyo­mat). Deb­re­cen­ből egy har­ma­di­kos le­ány írt (és kül­dött pros­pek­tu­so­kat, in­for­má­ci­ós anya­go­kat a Haj­dú­ság­ról, az Al­föld­ről), Szé­kes­fe­hér­vár­ról pe­dig Luk­ács Lász­ló, aki – ak­kor ne­gyed­éves deb­re­ce­ni, történelem–föld­rajz– nép­­rajz sza­kos egye­te­mi hall­ga­tó­ként – ép­pen a Jó­zsef At­ti­la Gim­ná­zi­um­ban volt gya­kor­ló ta­nár. S mit ad Is­ten? Le­ve­lem ép­pen az ő osz­tá­lyá­ba ke­rült. A di­á­kok tud­ván, hogy fi­a­tal ta­nár­je­lölt­jük nép­raj­zot is vé­gez, ter­mé­sze­tes, hogy meg­mu­tat­ták ne­ki a ké­ré­se­met. Luk­ács Lász­ló azon­nal írt egy ba­rát­sá­gos, biz­ta­tó han­gú le­ve­let, meg­told­va fej­ér me­gyei vo­nat­ko­zá­sú nép­raj­zi publikációkkal… Ily mó­don ő lett az el­ső ele­ven nép­rajz­ku­ta­tó, aki­vel kap­cso­lat­ba ke­rül­tem, no­ha sze­mé­lyes ta­lál­ko­zás­ra csak évek múl­tán ke­rült sor. Meg­is­mer­ke­dé­sünk kö­rül­mé­nye­it azért ír­tam le vi­szony­lag rész­le­te­sen, mert pon­to­san jel­lem­zi Luk­ács Lász­ló egész ha­bi­tu­sát. Ahogy ak­kor a szá­má­ra is­me­ret­len kis­di­ák­nak hos­­szú le­ve­let írt, és se­gí­tet­te cset­lő-bot­ló tá­jé­ko­zó­dá­sát, ugyan­eb­ben a szel­lem­ben te­vé­keny­ke­dett egész éle­té­ben. Nem hin­ném, hogy ma­rad­na fi­ók­já­ban meg­vá­la­szo­lat­lan le­vél!
Az egye­tem el­vég­zé­se után a szé­kes­fe­hér­vá­ri Szent Ist­ván Ki­rály Mú­ze­um et­nog­rá­fu­sa lett. 1978–1979-ben Gunda Bé­la Herder-ösztöndíjasaként töl­tött egy tan­évet a Bé­csi Egye­te­men. Te­rep­mun­kát nem­csak szű­kebb pát­ri­á­já­ban, ha­nem Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­in kí­vül, el­ső­sor­ban Szlo­vá­ki­á­ban, Ro­má­ni­á­ban és a ko­ra­be­li Ju­go­szlá­vi­á­ban is vég­zett. 1990– 1991-ben Hum­boldt-ösz­tön­dí­jas­ként töl­tött két esz­ten­dőt a mün­che­ni egye­te­men. Köz­ben a tu­do­má­nyos rang­lét­rán is szé­pen ha­ladt fel­fe­lé, je­len­leg az MTA dok­to­ra, egye­te­mi ta­nár, a szé­kes­fe­hér­vá­ri Kodo­lá­nyi Já­nos Fő­is­ko­la ok­ta­tó­ja. Szi­kár tö­mör­ség­gel en­­nyi Lu­kács Lász­ló tu­do­má­nyos pá­lyá­já­nak váz­la­ta.
S most megint vis­­sza kell tér­ni rész­ben sze­mé­lyes, egy­szer­smind tá­ja­in­kat érin­tő té­nyek­re. Ami­kor az 1980-as évek ele­jén az ér­sek­új­vá­ri Cse­ma­dok Já­rá­si Bi­zott­ság égi­sze alatt lét­re­hoz­tunk egy Nép­raj­zi Szak­cso­por­tot, s rend­sze­res, to­vább­kép­ző ös­­sze­jö­ve­te­le­ket, majd szin­tén rend­sze­res te­rep­ku­ta­tá­so­kat, nyá­ri nép­raj­zi ku­ta­tó­tá­bo­ro­kat szer­vez­tünk, Luk­ács Lász­ló szin­te tisz­te­let­be­li tag­ja lett (vagy ké­sőbb, ha nem szű­nünk meg, le­he­tett vol­na) szak­cso­por­tunk­nak. Elő­adá­so­kat tar­tott, részt vett a te­rep­mun­ká­ban, köny­vek­kel, szak­iro­da­lom­mal, sa­ját gép­ko­csi­val (!) se­gí­tet­te a munkánkat.  Ké­sőbb, ami­kor meg­ala­kult a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Nép­raj­zi Tár­sa­ság, majd még ké­sőbb a Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet ko­má­ro­mi Et­no­ló­gi­ai Köz­pont­ja, azok ös­­sze­jö­ve­te­le­i­nek, tu­do­má­nyos ta­nács­ko­zá­sa­i­nak szin­tén el­ma­rad­ha­tat­lan részt­ve­vő­je, se­gí­tő­je lett. So­rol­hat­nám azt a vég­te­le­nül sok tu­do­má­nyos ered­ményt, amit csak a mi ren­dez­vé­nye­ink nyo­mán pro­du­kált: egy­részt sa­ját ta­nul­má­nyai ré­vén (sze­mé­lyes tu­do­má­nyos pro­duk­ci­ó­já­nak ezek a dol­go­za­tok, ta­nul­má­nyok ter­mé­sze­te­sen csak egy kis tö­re­dé­két al­kot­ják!), de ha le­het, még en­nél is fon­to­sab­bak azok az ered­mé­nyek, ame­lyek ösz­tön­zé­se­i­re, szak­mai út­mu­ta­tá­sai nyo­mán ha­zai ku­ta­tó­ink tol­lá­ból szü­let­tek a mi mű­he­lye­ink­ben.
A kö­zel­múlt­ban je­lent meg a szé­kes­fe­hér­vá­ri Szent Ist­ván Ki­rály Mú­ze­um gon­do­zá­sá­ban a Sár­fő­től Me­ző­föl­dig. Táj- és nép­ku­ta­tás Fej­ér me­gyé­ben cí­mű ta­nul­mány­kö­te­te, amely egy­részt ed­di­gi mun­kás­sá­ga es­­szen­ci­á­ját ad­ja még azok­kal a té­mák­kal, ta­nul­má­nyok­kal is, ame­lyek hi­á­nyoz­nak a kötetből.1  Hi­szen a kö­tet­ben is sze­rep­lő, föld­raj­zi­lag vi­szony­lag szű­ken be­ha­tá­rolt té­ma­kö­rök (né­pi te­her­hor­dás, áru­cse­re, szen­tek tisz­te­le­te, szö­ve­ges folk­lór stb.) mel­lett sok más­sal is fog­lal­ko­zott az ün­ne­pelt. To­váb­bi ta­nul­mány­kö­te­tet/kö­te­te­ket tölt­het­né­nek meg azok a dol­go­za­tai, ame­lyek ki­fe­je­zet­ten a né­pi épí­té­szet vagy a né­pi te­her­hor­dás, az áru­cse­re-kap­cso­la­tok stb. rész­le­tek­be me­nő, elem­ző tár­gya­lá­sá­ra vál­lal­koz­tak. Aka­dé­mi­ai dok­to­ri dis­­szer­tá­ci­ó­já­ban fog­lal­ko­zott be­ha­tó­an a ka­rá­csony­fa ma­gyar­or­szá­gi (ha úgy tet­szik kár­pát-me­den­cei) kul­túr­tör­té­ne­té­vel. Eb­ből előbb-utóbb biz­to­san vas­kos, könyv alak­ban is hoz­zá­fér­he­tő mo­no­grá­fia lesz, de már ed­dig is tán tu­cat­nyi ta­nul­mány­ban, kon­fe­ren­cia-elő­adás­ban (ide­ha­za és kül­föld­ön) szá­molt be bi­zo­nyos rész­ered­mé­nyek­ről. De le­het to­vább foly­tat­ni azo­kat a rész­té­má­kat, ame­lye­ket a nép­szo­kás­ok prob­le­ma­ti­ká­já­ból me­rí­tett: far­san­gi, Or­bán na­pi szo­ká­sok, a hús­vé­ti kor­bá­cso­lás prob­le­ma­ti­ká­ja, az ad­ven­ti ko­szo­rú kérdésköre2 stb.). Egye­te­mi habi­li­tá­ci­ós elő­adá­sá­nak volt a té­má­ja a Du­na nép­raj­zá­nak (a fo­lyó, mint kul­tú­rá­kat ös­­sze­kö­tő, köz­ve­tí­tő ka­pocs) a kérdése3…
Luk­ács Lász­ló a nép­raj­zot nem­ze­ti tu­do­mány­nak te­kin­ti, s egy iga­zi pro­fi szak­ér­tel­mé­vel, egy­szer­smind el­fo­gó­dott sze­re­tet­tel, mond­hat­ni szen­ve­dél­­lyel mű­ve­li. S mi­köz­ben ott­hon ér­zi ma­gát a Me­ző­föl­dön vagy az Al­só-Ga­ram men­tén, ugyan­olyan ma­ga­biz­tos­ság­gal tá­jé­ko­zó­dik Bécs­ben, Mün­chen­ben vagy a Lüne­bur­gi pusz­tán. Itt­hon­ról Eu­ró­pá­ra te­kint, kül­föld­ről ha­za. Eu­ró­pá­ból kö­szönt­jük a ma­gyar­or­szá­gi eu­ro­pé­ert sok sze­re­tet­tel!

Krát­ke spo­mí­na­nie pri prí­le­ži­tos­ti život­né­ho jubi­lea Luk­ács Lás­zlóa

Bolo to, tuším, pred trid­si­a­ti­mi rokmi, keï vo dve­rách vte­daj­ši­e­ho Kabi­ne­tu etno­ló­gie Kated­ry etno­gra­fie a folk­lo­ris­ti­ky na Filo­zo­fic­kej fakul­te Uni­ver­zi­ty Komen­ské­ho v Bratislave, na dis­lo­ko­va­nom pra­co­vi­sku na Zele­nej ulici zastal, akoby „z neba spadol“ stat­ný mladý muž, a bol by sa rád zoz­ná­mil s pani docent­kou Emí­li­ou Horváthovou. Hovo­ril po nemec­ky so sil­ným maïar­ským príz­vu­kom a navi­ac bol cel­kom premoèený, pre­to­že vonku pršalo, a on kým pre­ši­el pešo z Hlav­nej (železniènej) sta­ni­ce do stre­du mesta, veru zmo­kol ako myš. Pred­sta­vil sa a mal zho­dou okol­nos­ti šas­tie – s kole­gy­òa­mi Mag­dou (Paríkovou) a Zit­kou (Škovierovou) sme sa s ním zaèa­li roz­prá­va po maïar­sky a navi­ac – èo nebý­va­lo každodenné, bola tam aj pani docent­ka Horváthová, takže kon­zul­taè­ná cesta dosi­ah­la napl­ne­nie cie¾a. Vet­rov­ku sme zave­si­li v pri­e­va­ne na vešiak, kým La­ci (lebo zaiste správ­ne tušíte, bol to toh­to­roè­ný vzác­ny jubilant, dr. Lász­ló Lu­kács) s docent­kou Hor­vát­ho­vou ply­nu­lou nemèi­nou kon­ver­zo­val o zvyku šiba­nia ako o slovanskom, možno slo­ven­skom impor­te v niek­to­rých obci­ach Zadunajska. Dozve­de­li sme sa, že tento náš kole­ga je muze­o­lóg z Sto­liè­nom Beleh­ra­de (Szé­kes­fe­hér­vár), že štu­do­val v Deb­re­cí­ne (Deb­re­cen) u pro­fe­so­ra Gundu, ba bol jeho her­de­rov­ským šti­pen­dis­tom a že sociál­na zruè­nos a odhod­la­nie mu tiež nechýbali, keï sa takto vos­lep a v daždi roz­ho­dol vyces­to­va do Mart­ina (s práve opí­sa­nou pra­cov­nou zastáv­kou v Bratislave). Keï opi­su­jem toto zoz­ná­me­nie sa s La­cim Luk­ácsom, možno by som už ani viac písa nemu­se­la – taký, ako sa pred­sta­vil pri prvom stret­nu­tí – cie­¾a­ve­do­mý výskumník, vzdelaný, sèítaný, komu­ni­ka­tív­ny a prí­jem­ný spoloèník,  sa pre­ja­vo­val po celé ïal­šie roky našej osob­nej a kole­gi­ál­nej známosti.
Postup­ne som sa dozve­da­la o jeho tema­tic­kých záuj­moch – boli a sú dodnes ve¾mi širo­ké – od tém duchov­nej kul­tú­ry až po ochra­nu kul­túr­ne­ho dedièstva, ale spá­ja­né vždy aj s múzej­nou prá­cou – výstavnou, ochranárskou, výchovnou. Or­ga­ni­zá­tor i úèast­ník mno­hých konferencií, vždy pri­ná­ša­jú­ci zmysluplné, uce­le­né výs­ku­my výraz­nej pra­men­nej hodnoty. Re­dak­tor, ale aj pisa­te¾ – vo svo­jej ve¾kej, kni­ha­mi a ilus­traè­ným materiálom, pás­ka­mi a kazetami, foto­gra­fi­a­mi a kres­ba­mi zapra­ta­nej prí­jem­nej domá­cej pra­cov­ni – sti­hol prip­ra­vi do tlaèe mnohé zborníky, drob­nej­šie èlán­ky osve­to­vé­ho charakteru, ale aj úcty­hod­né pub­li­ká­cie o svo­jich témach.
Náro­do­pis­ný tá­bor v Bics­ke zos­ta­ne pre mòa jed­ným zo život­ných zážitkov. Laci­mu nebo­lo ¾úto èasu ani energie, spolu s manželkou, his­to­riè­kou novo­ve­ku Zsó­fi­ou De­me­ter a s ïal­ší­mi kole­gy­òa­mi z múzea, doká­za­li poèas celé­ho let­né­ho týž­dòa zauja sku­pi­nu škol­ských deti náro­do­pis­ným a his­to­ric­kým výskumom! To¾ko entuziazmu, èo ho bolo aj na rozdávanie!
V pam­äti sa mi vyná­ra­jú aj mnohé ïal­šie exkur­zie v rámci vedec­kých konferencií, ale aj osob­né a rodin­né vzahy. Sta­èi­lo va­ri pol vetou spomenú, že by sme radi vide­li kraj, odki­a¾ pochá­dza­li aj moji pred­ko­via v Honte, a to iste ani nebo­la náho­da – La­ci  zor­ga­ni­zo­val náv­šte­vu u svo­jich svokrovcov, ku kto­rým mal prík­lad­ný vzah – a tak som aj ja s mojou mamiè­kou a neskôr aj s mojim man­že­lom a demi mohla nav­ští­vi kraj, Balaš­ské Ïarmoty, ústred­ný to­pos èasti našej rodin­nej oral history.
Mimochodom, aj ja som sa chce­la zavïa­èi a tak zho­dou okol­nos­ti práve z Balaš­ských Ïar­mot sme „brali“ Laci­ho na jeho letné štú­di­um do Bratislavy, kde sa roz­ho­dol preh­åbi svoje zákla­dy zna­los­ti slo­ven­ské­ho jazy­ka na Stu­dia Aca­de­mi­ca Slovaca. S touto ces­tou (na sta­rej Škode 100) je spo­je­ných nie­ko¾­ko napí­na­vých a v koneè­nom vyzne­ní aj vese­lých príhod, napr. ako sa zasek­lo otvá­ra­nie kufra na aute…ale neza­bud­nem ani na to, že La­ci si na SAS bral aj noènú lampu, keïže si nebol istý, èi na inter­nát­nej izbe taká bude, a on bol odhod­la­ný ve¾a, a možno aj po noci­ach študova.
Túto cestu a ïal­šie malé výle­ty sa La­ci vždy sna­žil revan­šo­va – takto nás celú pere­pú bra­ti­slav­ských úèast­ní­èi­ek kon­fe­ren­cie v Békeš­skej Èabe naho­vo­ril ís „cez nich“ a od Lukác­sov­ské­ho domu sme už pok­ra­èo­va­li jeho autom. Aj na tejto kon­fe­ren­cii sa pre­ja­vil ako pozor­ný hostite¾, keï ma zachra­òo­val zo zaja­tia akej­si nacio­na­lis­tic­ky nala­de­nej ama­tér­skej zberate¾ky, ktorá ma pri veèe­ri svo­jim pod­pi­cho­va­ním dohna­la až k slzám….
Spo­loè­ne s La­cim sme pocho­di­li mnohé mies­ta na Slovensku. Jeho vtedy ešte malý, dnes už samoz­rej­me dospe­lý syn, Mik­lós, má svoju „patrónsku“ foto­gra­fiu pri Miku­láš­skom kos­to­le v Lip­tov­skom Mikuláši. Mlad­ší z detí, Kar­csi, zos­ta­ne zas v našej rodi­ne pamät­ný otázkou, keï u nás trá­vil nej­a­ký prázd­ni­no­vý èas a vra­ca­li sme sa po výle­te na Ohniš­te v Ján­skej doli­ne – „teta, a preèo sme sa skrz to, aby sme zjed­li tú paštiku, muse­li lie­pa až hore na ten kopec?“
Rodin­né výle­ty stri­e­da­li odbor­né exkurzie. Sta­èi­lo len pre­ja­vi záujem. Spo­me­nu­la som svoj výs­kum jed­no­det­nos­ti a už sme šli do Szek­szár­du a okolia, aby sme „in situ“ pozre­li mohut­né stavby, domy jed­no­det­ných rodín v juho­zá­pad­nom Maïarsku. Nie­ke­dy sa rodin­né a pra­cov­né dalo vhod­ne skåbi. Okolo svi­at­ku Sv. Urba­na – vino­hrad­níc­tvo a kult sväté­ho Urba­na je Laci­ho život­ná té­ma – v rok nášho odcho­du do Spo­je­ných štá­tov – sme zašli sa roz­lú­èi s Lukácsovcami. Naše dcéry si dodnes pam­äta­jú chu èereš­ní a jahôd, ktoré v ich záhra­de už v tom èase dozrievali, a ako teta Zsofi výbor­ným pohos­te­ním a lás­ka­vým pri­ja­tím pre­ko­na­la ich ostych. Okrem Zsofiinho, vždy skve­lé­ho pohos­tin­né­ho stola, nás však èaka­la aj pú k vino­hrad­níc­kym chyžkám, pre deti vyvá­že­ná aj náv­šte­vou buda­peš­ti­an­skej ZOO, vše­tko v Laci­ho réžii.
Na La­cim Lukác­so­vi si vážim jeho ver­né priate¾stvo. Stih­la som si za tie roky našej zná­mos­ti všimnú, že je to verný pri­a­te¾ samoz­rej­me nie­len mòa a mojej rodiny, ale takých­to spri­az­ne­ných ¾udí má vo svo­jom živo­te viac. Mala som mož­nos zoz­ná­mi sa so sym­pa­tic­kým právnikom, Józ­se­fom Gelencsérom, kto­ré­ho pri­vi­e­dol k štú­diu práv­nych dejín a oby­èa­jo­vé­ho práva. Uve­do­mi­la som si, ako rád pod­po­ru­je – svo­jou prí­tom­nos­ou na ver­ni­sá­žach èi uve­de­ni­ach kníh – tak nás, ako aj svo­jich pri­a­te­¾ov a aj našich kole­gov a pri­a­te­¾ov Jožka a Icu Liszkovcov,  a iste aj mno­hých ïalších. Recenzuje, píše správy, kole­gi­ál­ne pod­po­ru­je vše­tky naše snaženia. On mi z pove­re­nia Maïar­skej náro­do­pis­nej spo­loè­nos­ti odov­zdá­val dek­rét o mojom èes­tnom koreš­pon­den­ènom èlen­stve v tejto úcty­hod­nej orga­ni­zá­cii – príznaène, poèas kona­nia náro­do­pis­né­ho tá­bo­ra v obci Èeròa (Bakonycsernye) v Zadunajsku.
Obdivuhodné, zaiste aj vïaka poro­zu­me­niu a trpez­li­vej vzá­jom­nej pod­po­re je krás­ne part­ner­stvo Laci­ho so Zsofi. On vie najlepšie, èo všetko, ko¾ko sta­rost­li­vos­ti a pod­po­ry sa mu dostá­va od manželky, vyni­ka­jú­cej historièky, orga­ni­zá­tor­ky aj múzejníèky, inšpi­ra­tív­nej pro­fe­sor­ky a v nepo­sled­nom rade aj skve­lej gazdinej, kto­rej miera „podporného servisu“ je akoby nevyèerpate¾ná.
Uply­nu­lé roky, zvl᚝ tie nedávne, aj našej gene­rá­cii otvo­ri­li svet. La­ci ve­del vïaka svo­jim odbor­ným aj jazy­ko­vým schop­nos­ti­am nazbi­e­ra i v tomto smere ve¾a podnetov. Roz­ces­to­va­ní sme sa možno stre­ta­li menej èasto, kým nám zas k èas­tej­ším písom­ným kon­tak­tom nena­po­moh­li mo­der­né technológie. Zho­dou okol­nos­tí nikdy dote­raz sme si nezvyk­li vin­šo­va na narodeniny. Tak som sa až po trid­si­a­tich rokoch dozvedela, že sme s La­cim naro­de­ní v ten istý deò, z neve¾­kým veko­vým rozdielom. Tak som potešená, že odte­raz budem vedi­e vždy pres­ne (aj keï len pomyslene) pri­pi s pohá­rom Mó­ri ezer­jó (tiež len pomyslene): Milý La­ci! Mno­ga­ja ljeta!

Vajda László halálára

Noha évek óta fenyegetett vele, mégis váratlanul koppan a hír: Vajda László 2010. november 14-én végleg elszenderült egy müncheni kórházban. Amikor utoljára beszéltem vele telefonon (pontosan két héttel halála előtt), ahogy mindig, akkor is az volt az első kérdése: mikor jöttök? Válaszomra pedig (valamikor tavasszal) azonnal rávágta, hogy akkor én már nem leszek. Ugyan már, miért ne lenne – hangzott az évek óta hányszor (de hányszor!) ismételt párbeszéd záróriposztja. Ezen aztán jót nevetünk, gondolom, mindkettőnkben felsejlett, hogy milyen régen is játszadozunk ezzel a szöveggel. Tulajdon­képpen személyes ismeretségünk kezdete, tehát 1996 óta. Ami persze nem is volt oly rég, nekem mégis örökkévalóságnak tűnik. Olyan volt számomra, mintha mindig ismertem volna, s örökké fennállna a lehetőség, hogy éjjel egykor–kettőkor megszólal a telefon, s a vonal másik végén elhangzik, szinte elcsattan röviden, szikáran és határozottan: Vajda! Aztán az obligát kérdés, hogy mikor megyünk, meg hogy éppen min dolgozom, s végül: adjál ám hírt magadról!
S most ennek vége. Ahogy mondják, hirtelen feladta. Látása drasztikusan leromlott, ami ha nem is akadályozta meg teljesen a munkában, de nagyon megnehezítette, körülményessé tette azt számára. Még a legutóbbi időkig is hajnalokba nyúlóan ült az íróasztalánál és legújabb olvasmányait cédulázgatta mechanikus írógépén. Számítógépről hallani sem akart (amikor egyszer feleségem azt találta neki mondani, hogy számítógépen dolgozik, hamiskás mosollyal megjegyezte: Ilona, én magát tisztességes asszonynak gondoltam!), sokat telefonált (mivel rossz levélíró volt, gyakorlatilag így tartotta a világgal a kapcsolatot), de a mobiltelefon létéről, de legalábbis mibenlétéről nem akart tudomást venni.
Vajda László 1923-ban született Budapesten, ahol az egyetem bölcsészkarán néprajzot, földrajzot, vallástörténetet és klasszika filológiát hallgatott. Ugyanott doktorált 1947-ben, amikortól a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársa is lett. Közben (s már ezt megelőzően is) tanított a budapesti egyetemen, általános etnológiát. Az akkoriban az Ethnographia hasábjain megjelent elméleti-módszertani tanulmányai a mai napig nem veszítettek jelentőségükből. Az ötvenhatos forradalom bukását követően kalandos úton az akkori Nyugat-Németországba került, ahol először (egészen rövid ideig) a frankfurti Frobenius Intézetben dolgozott, majd később, a müncheni egyetem neves etnológia professzora, Hermann Baumann meghívására a bajor fővárosba költözött. Itt aztán több mint négy évtizeden keresztül etnológusok generációit oktatta: 1962-ig, habilitációjáig mint tanársegéd, majd mint docens. 1968-ban veszi át Baumanntól az intézet (Institut für Völkerkunde und Afrikanistik – ma: Institut für Ethnologie) vezetését, 1978-ban professzorrá nevezik ki. 1988-ban vonul nyugdíjba. A München-Schwabing-i lakása ezt követően az etnológusok, archeológusok, vallástörténészek, folkloristák, irodalomtörténészek, s nyilván még hosszan sorolhatnám, hogy ki mindenkinek a zarándokhelyévé vált. Nem csak az egykori valós diákjai látogatták Őt állhatatosan, hanem olyanok is (akárcsak jómagam, pontosabban mi, családostul), akik nem voltak reguláris értelemben vett tanítványai, de az éjszakákba nyúló (vagy akkor kezdődő, hiszen tizenegyre még be lehetett Hozzá jelentkezni!), anekdotázással tarkított szakmai beszélgetések során tán többet tanultak Tőle, mintha évekig koptatták volna az iskolapadot. Kis tudományos értekezésszámba menő eszmefuttatásait (szinte bármilyen témáról!) azonnal alá is támasztotta: csodálatos könyvtára egy-egy kötete pillanatokon belül lekerült a legmagasabb polcról is. Kezdetben ő maga kapaszkodott fel hajmeresztő vakmerőséggel az ingó-bingó létra legmagasabb fokára is, majd az utóbbi évekbe ugyanazt vendége volt kénytelen megtenni (esetemben végigszenvedni). De még könyvtáránál is csodálatosabb és kiapadhatatlanabb volt tudományos cédulagyűjteménye, amelyet hosszú évtizedek hajnalig tartó olvasásai, az azokat kísérő hangyaszorgalmú lejegyzései alakítottak ki. Amikor például a váratlanul kivirágzó bot témaköréhez gyűjtöttem adatokat, kérdésemre perceken belül elémtett egy kötegnyi cédulát a kérdéses témakörre vonatkozó adatokkal, s néhány kötet könyvet, ahol további adatokat találtam. Azonnal lett félnapos elfoglaltságom! Alapvetően az afrikai népek, illetve az ázsiai nomádok néprajzával foglalkozott (miközben tulajdonképpen történésznek vallotta magát), de tanulmányait, az egyik utolsó polihisztorként (aki az antikvitás irodalmában éppoly otthonosan mozgott, mint az eurázsiai népek folklórjában vagy éppenséggel a természeti népek mitológiájában) minden esetben széles kultúrtörténeti spektrumú jegyzetapparátussal támasztotta alá.
Halálával  mi is kevesebbek lettünk…

Soòa Kova­èe­vi­èo­vá

Egy, klas­­szi­kus ér­te­lem­ben vett eu­ró­pai sze­mé­lyi­ség tá­vo­zott kö­zü­lünk 2009. de­cem­ber 27-én. Lip­tós­zen­tmik­ló­son szü­le­tett, pol­gá­ri fa­mí­li­á­ban, 1921. de­cem­ber 13-án, de – ahogy em­le­get­ni szok­ta – csa­lád­ja, ba­bo­na­ság­ból de­cem­ber 12-re anya­köny­vez­tet­te. Ta­lán már ez az el­ső, szü­le­té­se pil­la­na­ta­i­ban meg­tett szü­lői lé­pés ar­ra pre­desz­ti­nál­ta, hogy ké­sőbb nép­rajz­ku­ta­tó vál­jék be­lő­le, no­ha az egyéb kül­ső kö­rül­mé­nyek nem efe­lé mu­tat­tak. Lip­tós­zen­tmik­lós ak­kor egy iga­zi, nagy­vi­lá­gi, pul­zá­ló vá­ros volt, a tu­laj­don­kép­pe­ni né­pi kul­tú­rá­nak, folk­lór­nak – ahogy ar­ra Soòa Kova­èe­vi­èo­vá egy 2008-ban a Slovo cí­mű kul­tu­rá­lis lap­nak adott in­ter­jú­já­ban vis­­sza­em­lé­ke­zett – nyo­ma sem volt. Il­let­ve idő­vel fel­buk­kan­tak a folk­lo­riz­mus kü­lön­fé­le meg­nyil­vá­nu­lá­si for­mái (nép­tánc-, nép­vi­se­let­be­mu­ta­tók stb.), ame­lye­ket a csa­lád­ja in­kább iró­ni­á­val, sem­mint lel­ke­se­dés­sel szem­lélt. Ere­de­ti­leg or­vos sze­re­tett vol­na len­ni. Er­ről vi­szont édes­any­ja be­szél­te le, aki az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban egész­ség­ügyi nő­vér­ként dol­go­zott, s úgy lát­ta, nem nők­nek va­ló fog­la­la­tos­ság az or­vos­tu­do­mányt. Így az­tán 1939-től né­met és fran­cia nyel­vet ta­nult a po­zso­nyi Come­ni­us Egye­te­men. Itt is­mer­ke­dett meg olyan ér­tel­mi­sé­gi fi­a­ta­lok­kal, akik ha­tá­sá­ra be­járt a nép­rajz szak órá­i­ra, hall­gat­ta Bogatyrjovot, il­let­ve azt az Andrej Melicherèíket, aki az ak­kor még fi­a­tal szlo­vák folk­lo­risz­ti­ká­nak eu­ró­pai ran­got adott. A hos­­szú, ká­vé­há­zi be­szél­ge­té­sek nyo­mán – em­lé­ke­zik vis­­sza az imént idé­zett in­ter­jú­ban – ar­ra lett kí­ván­csi, hogy „mi szlo­vá­kok mi­ért va­gyunk olya­nok, ami­lye­nek va­gyunk”. Vol­ta­kép­pen ez a kér­dés vit­te őt a nép­rajz fe­lé, bár – fe­je­zi be az imént el­kez­dett gon­do­lat­me­ne­tet – „a vá­laszt ma sem tu­dom”.
No­ha er­re az if­jú­ko­ri kér­dé­sé­re, ha nem is tu­dott a sa­ját be­val­lá­sa sze­rint, a sa­ját ma­ga szá­má­ra meg­nyug­ta­tó vá­laszt lel­ki, hos­­szú és dol­gos éle­te so­rán mun­kás­sá­ga ré­vén kö­ze­lebb ke­rül­he­tünk a vá­lasz­hoz. Fő mű­ve­ként a Szlo­vá­kia nép­raj­zi at­la­szát (Etnografický atlas Slovenska) tart­juk nyil­ván, ami­nek mo­tor­ja, szer­kesz­tő­je volt. Ez az óri­á­si mun­ka, az ér­tő te­kin­tet szá­má­ra ren­ge­te­get árul Szlo­vá­kia (igen Szlo­vá­kia és nem csak a szlo­vá­kok) kul­tu­rá­lis ké­pé­ről. An­nak sok­szí­nű­sé­gé­ről, át­me­ne­ti jel­le­gé­ről. Köz­ben per­sze szá­mos to­váb­bi, meg­ha­tá­ro­zó, irány­mu­ta­tó mun­kát le­tett az asz­tal­ra. Elég, ha csak a né­pi épí­té­szet, vagy a nép­vi­se­let ku­ta­tá­sá­ban, a né­pi dí­szí­tő­mű­vé­szet vizs­gá­la­tá­ban el­ért ered­mé­nye­i­re uta­lok. A né­pi kul­tú­rá­ban (is) tet­ten ér­he­tő íz­lés­vál­to­zá­sok vizs­gá­la­ta nyo­mán út­tö­rő mun­ká­val je­lent­ke­zett 1975-ben (Vkus a kul­tú­ra ludu), majd hos­­szú év­ti­ze­dek egyéb­irá­nyú ku­ta­tá­sa­i­nak amo­lyan mel­lék­ter­mé­ke­ként, még­is egy (akár) má­sik élet­mű meg­ha­tá­ro­zó da­rab­ja­i­ként is fel­fog­ha­tó iko­nog­rá­fi­ai alap­mun­ká­katt is fel­mu­ta­tott 1987-ben (Èlovek tvorca. Pra­cov­né motí­vy Slo­ven­ska vo vyob­ra­ze­ni­ach z 9.-18. storoèia), majd en­nek mind­egy foly­ta­tá­sát 2006-ban (Èlovek a jeho svet na obra­zoch od stre­do­ve­ku az na prah súcasnosti. Iko­no­gra­fia Slovenska). Az el­ső a mun­ka, a má­sik pe­dig az em­be­ri élet, az ün­ne­pek és hét­köz­nap­ok vi­lá­gá­ba nyújt be­pil­lan­tást rend­kí­vül gaz­dag kép­anyag se­gít­sé­gé­vel. Aki­nek még en­­nyi sem len­ne elég, hát meg­jegy­zem, hogy mi­köz­ben szü­lő­vá­ro­sa pol­gá­ri élet­for­má­já­nak is hi­te­les do­ku­men­tá­ló­ja, ér­tel­me­ző­je volt, csak úgy mel­lé­ke­sen, szin­te dac­ból a szlo­vá­ki­ai né­me­tek kul­tú­rá­já­nak szin­té­zi­sét is ne­ki kö­szön­het­jük.
Sze­mé­lye­sen mind­ös­­sze­sen há­rom­szor ta­lál­koz­tam ve­le. Elő­ször Czi­ec­zyn­ben 1998-ban a 11. Nem­zet­kö­zi Etno­kar­tog­rá­fi­ai Kon­fe­ren­ci­án, ahol ki­sebb nyílt­szí­ni vi­tá­ba bo­nyo­lód­tunk a Szlo­vá­kia Nép­raj­zi At­la­szá­val kap­cso­lat­ban. Dis­pu­tán­kat ké­sőbb is, már fe­hér asz­tal­nál foly­tat­tuk, s azt hi­szem, vé­gül köl­csö­nö­sen si­ke­rült tisz­táz­ni ál­lás­pont­ja­in­kat. A szak­mai vi­tát (ahogy az nem rit­kán elő szo­kott for­dul­ni tá­ja­in­kon) nem kö­vet­te sze­mé­lyes sér­tő­dött­ség. Ta­lán az is bi­zo­nyít­ja ezt, hogy két év múl­va, ami­kor 2000-ben a Fó­rum In­té­zet Et­no­ló­gi­ai Köz­pont­ja ren­de­zé­sé­ben Ko­má­rom­ban ke­rült sor az etno­kar­tog­rá­fi­ai kon­fe­ren­cia­so­ro­zat kö­vet­ke­ző ál­lo­má­sá­ra, Soòa Kova­èe­vi­èo­vá el­fo­gad­ta meg­hí­vá­sun­kat, s elő­adás­sal is gaz­da­gí­tot­ta a prog­ra­mot. Utol­só ta­lál­ko­zá­sunk­ra, tel­je­sen vé­let­le­nül, Po­zsony­ban ke­rült sor, ami­kor ép­pen egy hos­­szabb né­met­or­szá­gi ta­nul­mány­út­ra in­dul­va, a né­met kö­vet­sé­gen a ví­zu­mot vál­tot­tuk ki, majd az au­tó­hoz si­et­ve egy elő­ke­lő, ku­tyát sé­tál­ta­tó hölgy­be bot­lot­tunk, szin­te a szó szo­ros ér­tel­mé­ben. Rö­vid, ke­dé­lyes tár­sal­gás volt ez az utol­só, leg­in­kább a fe­le­sé­gem és köz­te zaj­lott, s a ku­tyák lel­ki­vi­lág­ára össz­pon­to­sult. Még most is előt­tem van ele­gáns alak­ja, ahogy bú­csút in­tett nekünk…
No­ha Soòa Kova­èe­vi­èo­vát a rend­szer, amely­ben éle­te leg­ter­mé­ke­nyebb év­ti­ze­de­it él­te le, pol­gá­ri szár­ma­zá­sa, haj­lít­ha­tat­lan ge­rin­ce, sőt még ide­gen nyelv­tu­dá­sa mi­att sem ked­vel­te. Sok­szor hát­tér­be szo­rít­va, meg­alá­zó kö­rül­mé­nyek kö­zött dol­go­zott a meg­él­he­té­sért, s (vél­he­tő­en) a szebb idők­ben bíz­va gyűj­töt­te anya­gát. Bi­zo­nyos fo­kú vé­del­met is je­len­tett szá­má­ra az 1982-ben meg­ka­pott Herder-díj, amit a ke­let-kö­zép-eu­ró­pai né­pek köl­csö­nös meg­is­me­ré­se, meg­is­mer­te­té­se, a kö­zös kul­tu­rá­lis gyö­ke­rek fel­tá­rá­sa okán ítél­tek ne­ki. A tér­ség­ben élő né­pek kul­tú­rá­it nem va­la­mi­fé­le szét­vá­lasz­tó fe­no­mén­ként, ha­nem kö­zös, or­ga­ni­ku­san fej­lő­dő, egy­más­sal ál­lan­dó köl­csön­ha­tás­ban lé­vő komp­le­xum­ként ke­zel­te. „Nincs me­se, a szlo­vá­kok és ma­gya­rok olyan na­gyon so­ká­ig él­tek együtt, hogy job­ban ha­son­lí­tunk egy­más­ra, mint amen­­nyi­re ezt ké­pe­sek va­gyunk elismerni…” – fej­tet­te ki a fen­tebb már több­ször is idé­zett in­ter­jú­ban.
Nem­csak a szlo­vák, ha­nem egy­ál­ta­lán, az eu­ró­pai et­no­ló­gia, nép­rajz­tu­do­mány lett tá­voz­tá­val sze­gé­nyebb!