Szlovákok, németek és magyarok
Harcok és kiegyezés a szabadságharc alatt a Pressburger Zeitung tükrében
Szlovákia történelmét a kezdetektől fogva egyfajta másodlagos szolgaszerep, árnyéklét jellemzi. Erre tán az ország egyedülálló történelmi fejlődése adhat magyarázatot. Hiszen míg Csehország, Morvaország és Szilézia már a 10. század elejétől fogva a Pøemysl-család uralma alatt állott, akiknek kezdettől érdekük volt a frank birodalommal való konfliktusmentes kapcsolat, Szlovákia – 20. századi történelmétől eltekintve – sohasem alkotott önálló államegységet. A mai Szlovákia területe a 10. századi magyar hódító csapatok bevonulásától kezdve egészen 1918-ig a Magyar Királysághoz tartozott. Viszont éppen ez, a magyarok, szlávok – valamint a bajor missziós tevékenységeknek köszönhetően már a 8. századtól kezdve az országba érkező – németek szoros együttélése teszi a mai Szlovákia történelmét, néprajzát felettébb érdekessé.
A német bevándorlók javarészt a 13. században kaptak magyar hűbéruraiktól különféle kiváltságokat, privilégiumokat, hogy ezáltal is könnyebb legyen letelepedésük és mesterségük űzése – az akkori – Felső-Magyarországon. Többek között joguk volt rá, hogy saját, hazai jogrendszerük alapján hozzanak létre új településeket – ez esetben egy olyan előjog, amely kétségkívül kiemelte őket a többi nép sorából. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően viszonylag rövid idő alatt egy virágzó életű városi lakosság fejlődött ki, melynek vezető és meghatározó rétege a német nyelvet beszélte. Ez a fajta városi lakosság (itt elsősorban a bányavárosokra és Pozsonyra gondolva) a 18. századig, áttételeiben pedig egészen 1945-ig meghatározó etnikai eleme volt a mai Szlovákia területének. A történelem során az egyes szomszédos népcsoportok (elsősorban a németek és szlovákok) együttélése nem volt mindig súrlódásmentes.
Mint akkoriban egész Magyarország területén, a kormány kultúrpolitikájának köszönhetően a nem magyar ajkú népesség a Felvidéken is az asszimilációnak volt kitéve. A szlovák és német lakosság egy része – különösen a nemesség – engedett a nyomásnak, és fokozatosan beolvadt a magyar tömbbe, míg más csoportok továbbra is megtartották anyanyelvüket, kultúrájukat. Ez a folyamat később számos feszültség, ellentét forrásává vált, és tovább bonyolította a térség társadalmi képét. Éppen ezért kell témánknál mindhárom nemzet korabeli helyzetét, státusát egymás mellett, kölcsönhatásukban, párhuzamosan vizsgálnunk.
Kutatásunk középpontja a korabeli Felső-Magyarország – nagyjából a mai Szlovákia – német, szlovák és magyar ajkú lakosságának egymáshoz való viszonya, helyzete az 1848/49-es forradalmi években. A vizsgált korszak jellemző vonása, hogy az egyes nemzetek és nemzetiségek mind egy liberálisabb társadalom- és kultúrpolitikáért szálltak harcba, ezzel is reagálva az összeurópai szabadságmozgalmak után bekövetkezett helyzetre – Magyarországon ez a folyamat az 1848/49-es szabadságharc eseményeiben teljesedett be.
Hogyan hatott a magyar önállósulási törekvés a nemzetiségek integrációképességére vagy egyáltalán kultúrpolitikai érdekeire? Léteznek-e utalások, források arról, hogyan reagáltak erre a folyamatra Magyarországon az egyes nemzetiségek? Hogyan tükröződik a korabeli német vagy német nyelvű sajtóban – esetünkben a Pressburger Zeitung, Pozsonyi Újságnak – a magyar valamint a szlovák lakosság helyzete, együttélése – és fordítva, a többségi, a magyar nemzet kapcsolatrendszere a német és szlovák lakossággal? Milyen formában jelennek meg a vizsgált újságban az egyes népcsoportok, és érzékelhető-e a szövegekben rokonszenv, indulat, vagy elfogultság?
A forradalmi évek különösen érzékelhető nyomot hagytak a magyar történelemben. Ebben az időszakban mutatkozik meg ténylegesen az érintett népcsoportok politikai álláspontja, szövetségrendszere, általános helyzete. A szabadságharc egyes eseményeinek nyomai mélyen bevésődtek az érintett népek kollektív öntudatába, és egy új alaphelyzetet teremtettek a rákövetkező évek eseményei számára. 1
Az újság, mint történelmi forrásanyag használatánál érdemes felidéznünk Robert Prutz szavait a sajtó céljairól, lényegéről: „A sajtóirodalom lényegében egy magánbeszéd, melyet az idő maga alakít. A napi önkritika, melynek az idő folyása aláveti magát, hasonlóan egy naplóhoz, melybe a kor kézzelfoghatóan közeli, közvetlen jegyzeteit vési.”2 Mindenesetre hozzá kell tennünk azt is, hogy a hírlapirodalom sohasem volt teljesen objektív, ez ma is így van. Mégis komolyan vehető a fenti idézet, amennyiben meg kívánjuk indokolni a napi sajtóra mint hiteles forrásra való támaszkodásunk okait. Az újságnak, mint közvetlen forrásnak, az az előnye, hogy általa egy egészen közeli, élethű kép alakítható ki a vizsgált korszak mindennapjairól, s azok megítélési formáiról is. Így aztán az adott kor eseményeinek pontos feltérképezése mellett arra is lehetőség nyílik általa, hogy a korabeli lakosság elképzeléseit, terveit, kilátásait – a népek együttélésének mintegy modelljét – megismerjük. Ezáltal a történelem nem egy esetleges történéssorozatként fogható fel, hanem mint előre tervezett, döntések és választások alapján alakított folyamatként értendő. Mint a vizsgált forrás, úgy általában a kor sajtójának átfogó történelmi, ideológiai kritikája is szükséges, hiszen csak így nyílik lehetőség a sajtóirodalom magánbeszédének helyes elemzésére. Ezek után adott a lehetőség, hogy a vizsgált korszak egyes eseményeit és szellemi hátterét közelről, első kézből ismerjük meg.
Jelen munka a szerző tervezett disszertációjának egy részét képezi, amelynek teljes címe „A németek, szlovákok és magyarok kapcsolata a mai Szlovákia területén a korabeli német nyelvű sajtóirodalomban”. Disszertációm célja a felkutatott tények elemzése egyrészt a korszerű fogalom- és diskurzuselmélet3, másrészt pedig a identitás- és sztereotípiakutatás4 alapjaira épülve.
Ez utóbbi két tétel munkánk során igen hasznosnak bizonyul, különösen olyan esetekben, (például az egyes nemzetiségek jellemzéseinél), ahol komplex összefüggések általánosításával, felszínes megjelenítésével találkozhatunk.5 Egy efféle analízis számos viszszakövetkeztetésre is lehetőséget ad, melyeknek köszönhetően világosabb képet nyerhetünk az egyes nemzetiségek egymás közti diskurzusáról, kapcsolatrendszeréről, valamint az újság szerkesztőinek személyes meggyőződéséről is.
A Pressburger Zeitung6 1848-ban már 84 éves múltra tekinthetett vissza. A magyar patrióta szellemiségű lap ez idő tájt hű pártfogója volt a forradalmi magyar kormányzatnak. 1841-től 1848 júliusáig Adolf Neustadt volt az újság vezetője, főszerkesztősége alatt a lap országos, sőt nemzetközi hírnévre tett szert, a pozsonyi zsidó közösség ellen irányult támadások után – maga is zsidó lévén – távozott a szerkesztőségtől, s a városból is. 1848. július 1-től ifj. Karl Friedrich Wigand vezeti a lapot, irányítása alatt az újság megmaradt a Neustadt alatt kialakult magyarbarát vonal mellett. A szlovákok követeléseivel szemben fenntartásai voltak, ennek ellenére a lap mint igyekezett megmaradni a szlovák érdekek szócsövének is. Az 1848 őszén Magyarország ellen megindított császári offenzívát jogtalannak minősítették, a lap hasábjain a bécsi udvar elhibázott lépéséről írtak. 1848 vége tájától nehéz idők érkeztek a lapra, Pozsony császári kézre kerülése után az újságon számon lett kérve addigi magyarbarát szellemisége. A szerkesztőket letartóztatták, helyükre császárhű embereket ültettek, Wigandot öthetes börtönbüntetésre ítélték. Mivel hogy az újság mindig is hű volt a kormányzathoz, a lap az új magyar kormányzat irányában kifejezte támogatási szándékát, azzal a feltétellel, hogy a magyar kormány is hű marad alapelveihez, melyeket még az ellenzékben töltött évek alatt alkotott meg. A szerkesztőség kijelentette, az új kormánynak „nemzetbarátnak, az alkotmányosság pártfogójának és a szabadság élharcosának” kell lennie.7 A lap ezzel a programjával is konzervatív jellegét kívánta hangsúlyozni, mint ahogyan a múltban is mindig annak tekintette magát – az újság szellemi alappillérei továbbra is a kiegyezés, a felvilágosítás és a közvetítés fogalmai köré csoportosultak.
Mindezen célkitűzések ellenére idővel súrlódásokra került sor a lap és a kormánypolitika közt. A legnagyobb gondokra mindenekelőtt Magyarország radikális nyelvpolitikája adott okot. Az újság két oldal érdekharcának kellős közepén találta magát, és maga is megpróbált a korábbi, hagyományra építő, hazafias-magyar vonal, valamint a német érdekek melletti kiállás útja között egyensúlyozni. Ahhoz, hogy árnyalt képet kaphassunk a forradalmi évek politikájáról és hiteles erőviszonyairól, mindenképpen érdemes fellapoznunk a Pressburger Zeitung egy-egy régebbi, 1848 előtti számát is. Csak így alkotható átfogó szemlélet a fokozatosan erősödő nemzeti vonal és más jelenségek fejlődéséről. A vizsgált korszakot az 1843 és 1848 közti időszakban határoztuk meg.
A Pressburger Zeitung politikai szerepe, állásfoglalása 1848-ban
A kutatás során arra törekedtünk, hogy az idézett írások, cikkek ne feltétlenül a lap, illetve a szerkesztőség véleményét tükrözzék. Nyilvánvalóan ez teszi olyan problematikussá az újságra, mint forrásra való hivatkozást. A szerzők neve gyakorta fel sincs tüntetve, így nemegyszer azt sem lehet biztosan megállapítani, hogy az író a szerkesztőség tagja volt-e vagy sem. Emiatt aztán sok esetben csak arra tudunk teljesen egyértelműen következtetni, hogy mi nem volt az újság állásfoglalása. Olyan esetben például, amikor a szerkesztőség világosan tiltakozott egy-egy, a sajtóban megjelent véleménynyilvánítás ellen. E kérdésben mindenesetre külön kell választanunk – amennyiben ez lehetséges – a lap, valamint a kívülálló újságírók, tudósítók személyét. Ezért indokoltnak láttuk, hogy csak a lap, illetve a szerkesztőség írásait, híradásait gyűjtsük össze és értékeljük, hiszen a kérdésben csakis így tudunk tényszerű értékelést nyújtani.
A lap alapvető szellemiségét a vizsgált időszakban, tehát 1848-ig, a patrióta – magyar vonal határozta meg, az újság mint hazafias sajtócikket határozta meg magát. Emellett hangsúlyozták azt is, hogy a lap annak a „felettébb bölcs” uralom híve, amely alatt V. Ferdinánd császár, egyben magyar királyt kell értenünk.8 A szerkesztőség nem abban látta a magyarországi német nyelvű sajtó feladatát, hogy a magyarországi németeket külföld felé reprezentálja, éppen ellenkezőleg: belülről kívánt hatni a német elemre, mégpedig éppen a kiegyezésre való törekvés, a közvetítés és felvilágosítás eszközei által. Ez a közvetítő szerep arra volt hivatott, hogy a német nyelvű lakosságot közelebb hozzák a magyarság9 felé, továbbá, hogy előítéleteket szüntessen meg, illetve hogy a magyar lakosságot nyitottabbá tegye a németek kérdéseivel szemben. Mindenesetre egy egységes magyar nemzet építésén fáradoztak. Alapvetően tehát az asszimiláció volt a kérdés, persze egy, a lélekben, szellemiségben végbemenő asszimiláció, ahogyan azt Majláth10 vagy Széchenyi is elképzelte11. E szerint tehát az a helyes, ha az ember magyarként érez ugyan, de nem kívánja német anyanyelvét és gyökereit feladni. A lap egyértelműen elhatárolódott a kényszer alatt történő, erőszakos asszimilációtól, tehát a radikális reformerek elképzeléseitől. Az újság igyekezett távol maradni a nyílt ítéletektől az aktuálpolitika vagy államelmélet terén, mivel erre a szerkesztőség szerint nincs jogosultsága, ez a magyar nyelvű sajtót illeti meg. Emellett viszont kiemelt szerepet kapott a külföld tudósítása a magyarországi helyzetről, ezzel egy időben pedig az igazságtalan előítéletek felszámolása is. Ez utóbbiakat állítólag tőbbek között különféle osztrák lapok terjesztették. Már 1846-ban érezhetően élesebbé vált az írások hangneme, a különböző felek törekvései pedig magabiztosabban és nemzeti szemszögből lettek megfogalmazva. A lap álláspontja szerint ez annak is volt köszönhető, hogy egyszerre lényegesen nagyobb nyomás nehezedett a németekre csakúgy, mint a többi nem magyar népcsoportra. Éppenséggel meglehet, hogy az 1836-os és az 1843/44-es országgyűlések hatása mutatkozott meg. Az előbbin egy nyelvtörvény lett elfogadva, amely előnyben részesítette a magyar nyelvet a törvényhozás, igazságszolgáltatás és a vallás terén. Az 1843/44-es országgyűlés határozata alapján az ország hivatalos nyelve végül is a magyar lett, ez lett használatos az állami hivatalokban és minden iskolában. Stanislav Kirschbaum12 szerint ettől az időtől kezdve szabad utat kapott minden magyarosító törekvés. Az újság oldalain eközben továbbra is a német polgárság és a magyar nemesség egybeolvadását sürgették. Mindemellett arra is utalást tettek, hogy a német nyelvű sajtónak nagyobb befolyással kellene bírnia, a német lakosságnak pedig hathatósabb orgánumokkal kellene rendelkeznie.
A lapban 1848-ra már szokatlanul éles hangnemben lépnek fel az ellenfél álláspontjával szemben. Egy 1848. április 14-én megjelent cikkben az áll, hogy mindenképpen elejét kell venni egy adott esetben veszélyes, radikális közvélemény kialakulásának. A cikk a továbbiakban úgy fogalmaz, hogy „elkerülhetetlenül szükséges a vezetőnkbe vetett vak bizalom.” A sajtó feladata, véli továbbá a cikkíró, megakadályozni egy olyan közvélemény kibontakozását, amely alapjaiban megingathatná az olyannyira szükséges bizalmat.
Mint ahogy azt már említettük, 1848-ban a politika színterén zajló viták hangneme érezhetően erősebbé vált, a magyar kormányzat is egyre élesebben lett kritizálva. A leghevesebb támadások a magyarok nyelvpolitikáját érték, ezek kapcsán újra meg újra az 1836-os és az 1843/44-es országgyűlések intézkedéseit hibáztatták. Paul Lendvai e téren sorsdöntő ténynek latja, hogy Kossuth nem volt képes a nemzetiségek érdekeit a magyar érdekekkel egyeztetni, számára csupán a területi egység megőrzése, valamint a régiójukban kisebbségben élő magyarok védelme volt fontos. Azok a magyar reformerek, akik egybe kívánták olvasztani a nyelvhatárokat az államhatárokkal, a Habsburgok és az ország nem magyar többsége közt kétfrontos harcra kényszerültek. Ez a küzdelem eleve tragikus végre volt ítélve, mind a magyar reformerek, mind az egész ország számára.13 Sokan úgy látták, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvvé tétele körüli perlekedésben a Magyar Királyság már-már az összeomlás küszöbére került.
A szlovákok megjelenítése
A lap szerkesztői, hasonlóan, mint más nemzetiségeknél, a szlovákok tekintetében is kétségbe vonták, hogy népük „egységes, politikailag is létező nemzet” lenne.14 A cikkben továbbá arról olvashatunk, hogy nemzetük ugyan már hamarabb jelen volt a Kárpát-medencében, mint a magyaroké, országuk – nyilvánvalóan a Nagymorva Birodalom célozva – viszont teljesen fel lett számolva, így hát a továbbiakban nem szerepelhettek politikai értelemben vett önálló tényezőként. A történelem során, folytatja a cikk, fokozatosan szlávok nyelvet beszélő magyarok váltak belőlük, illetve a magyarok képezték a fő ágat, melybe a fennmaradó lakosság lassan beolvadt. A szlovákságról 1848 előtt, s bizonyos mértékben a forradalom első évében is, főként érzelgős, sajnálkozó hangnemű írások jelentek meg. A szerzők szerint népük – saját hibájukon kívül – fejlődésében erősen visszamaradott, főként kizárólagos paraszti mivoltuk, gyenge minőségű termőföldjük, valamint az alkohol miatt. Cikkek sorozata jelent meg a Pesten kolduló szlovákok problémájáról, a szlovák nép iszákosságáról, vagy az ezen nehézségeket csillapítani hivatott társulásokról. A cikkek nagy része nem csupán a szlovák nép sanyarú helyzetéről szólt, vagy megoldási javaslatokat vázolt fel az ügyben, hanem jó eszközül szolgált arra is, hogy a magyarok hazafiasságát és együttérző, humánus lelkületét demonstrálja. Említést érdemelnek azok az írások is, melyekben felmerült az északi szlovák lakosságnak a déli megyékbe való áttelepítésének a kérdése is. Ezekben is gyakran olvashatunk a szlovákok szűkös helyzetéről Felső-Magyarországon, elsősorban viszont az Árva és Szepes megyei lakosság szegénységéről, melynek fő okát a szerzők az ottani talaj gyenge minőségében látták. Éppen ezért vetődött fel a déli területekre való áttelepítés lehetősége is, arról nem is beszélve, hogy az ottani talaj jóval termőképesebb, ráadásul hiány van a munkaerőben is. A cikkírók e kérdés kapcsán nem palástolták hátsó szándékaikat sem, melyek szerint, ha ez az áttelepülés megvalósulna, minden bizonnyal megtörne az északi régiók erősödő szláv nemzeti lelkülete, míg a dél-magyarországi szlovákok gyorsan beleolvadhatnának az ottani magyar tömbbe. Már 1845-ben is jelentek meg utalások arra, hogy a szlovákok élőhelyükön nem kis mértékben diszkriminálva vannak, a lőcsei evangélikus líceumban például nem volt egyetlen tanár sem, aki szláv nyelvet tanított volna. A Pannónia szerkesztősége e tekintetben nyíltan hangot adott nemtetszésének, az újság szerint ez a hozzáállás cseppet sem vet jó fényt a magyarokra.15 Ennek ellenére még 1845-ben sem tűnik úgy, hogy a magyar lakosság bizalmatlansággal fordult volna a szláv népesség iránt – ez abból a fesztelen hozzáállásból is kitűnik, ahogyan a szlovák képviselőket kezelték. Itt említendő például Ján Kollár tevékenysége vagy Štúr lapjának számos írása is. Az 1848-ban kitört nemzetek közti zavargások és egyre erősödő ellentétek megjelenésével a szlovákok, mint kívülről feltüzelt, félrevezetett nép lettek beállítva. A lap szerint korábban testvériség és egyetértés uralkodott a szlovákok közt, a mostani helyzetért pedig, beleértve a horvátokkal dúló harcokat is, a kamarilla, illetve egypár, a császárhoz közel álló, nagy befolyású személy lett felelőssé téve. Maga Kossuth is, akinek beszédei nemegyszer teljes terjedelmükben közölve lettek az újság hasábjain, elnéző hangnemben érvelt a szlovákokkal szemben. „Csak sajnálni tudom ezt a szegény, félrevezetett népet, mely tévútjáról nem tehet. Ugyanannyira kívánom a népükkel való mihamarabbi megbékülést, mint amennyire azt ezek félrevezetőivel soha el nem tudnám képzelni. A nép sosem kívánja a rosszat, hacsak nincs félrevezetve és megcsalva; Ezért népüknek elnézést és védelmet kívánok, félrevezetőiknek viszont bosszút esküszöm. Amennyiben viszont a felvilágosítás útján sem sikerül egyezségre jutnunk népükkel, ám legyen, folyjon a vér, ahogyan azt megcsalójuk kívánta.”16
Az 1848 szeptemberében kitört szlovák felkelésről szóló tudósítás igyekszik minél inkább tényszerűnek lenni, a mozgolódások kapcsán arról számol be a szeptember 22-én megjelent cikk, hogy Mijavába 500 felfegyverzett cseh egyetemista vonult be. A szerző a katonai történésekről való beszámolók mellett igyekezett hangot adni a szlovák nemzeti mozgalom célkitűzéseinek is, mintegy tolmácsolva a Štúr, Hurban és Hodža által megfogalmazott, az évszázados elnyomást megszüntetni kívánó programot – még akkor is, ha a szerkesztőség valószínűleg nem osztotta nézetüket. Emellett beszámoltak arról is, hogy ez eddig még nem került sor semmilyen fosztogatásra, bántalmazásokra. Sőt, kevéssel e tudósítás megjelenése előtt lehetőséget kapott a laptól ¼udovít Štúr fivére, Karol modrai lelkész is, hogy reagáljon egy őt ért támadásra, miszerint ő és hívei Modra elszlovákosítására törekszenek.17
A felkelés vezérei – máig a szlovákok nemzeti hősei – mindezek ellenére mint bujtogatók, lázítók és rablónépség, tehát mint rebellis pánszlávok jelentek meg az újság hasábjain. A Štúr-ellenes hangulat ez idő tájt, ikor az a prágai Szláv Kongresszuson részt vett, mintegy forrni látszott. Az esetről beszámoló cikk írója csodálkozását fejezi ki afelett, hogy „Ludwig Štúr, a pozsonyi szláv újság szerkesztője, magyar állampolgár is aláírta” azt a proklamációt, amely szláv követek menesztését sürgette az országgyűlésbe.18
Egy 1848. szeptember 25-én megjelent, a szlovák fegyveres felkelés kitöréséről szóló senicai tudósításból kitűnik, hogy a felkelés magva csupán néhány vezéregyéniség, ez esetben Hurban személyére korlátozódik, míg maga az egyszerű nép mint megtévesztett, félrevezetett tömeg küzd az ügyért. Hurban, a „hírhedt agitátor” és evangélikus lelkész népét az ország törvényei ellen szítja, a hivatalokkal szembeni engedetlenségre szólítja fel, továbbá egy, a lehető legszélesebb kiterjedésű össz-szláv birodalomról, sőt ezáltal a magyar nemzet kiirtásáról szónokol. Ez az „átkozott szörnyeteg”, írja a lap, Mijavából és Brezovából szórja népe közé a bujtogatás magvait. Ezek pedig, a törvényhozás és a jog területén való tájékozatlanságuk miatt, tömegesen sereglenek köré, akárcsak egy jós lenne. Fel kell ellene lépni, és addig nem szabad nyugodni, míg e „szerencsétlen alak” fészkéből ki nincs billentve, és „mély sebet ejtő sárkánymérgények nyoma” el nincs távolítva, áll a lapban. A hadsereg mozgósítva lett, így mindenki bízvást hihet abban, hogy „a közrend ezen felborítója” ezúttal nem kerüli el bűnhődését, az emberiség pedig végre megszabadul egy „elsőrangú bűnözőtől.”
A történelmi tények tekintetében meg kell jegyeznünk, hogy a szeptemberi szlovák mozgalom teljesen eredménytelen volt, továbbá hogy a szlovák lakosság nagy része a magyar oldalon harcolt, Štúrék felszólításának messzemenően ellenállt, és nem utolsó sorban nyíltan vallotta, hogy Bécs ellen küzd.
Mindenképpen említést érdemel az a szeptember 26-án megjelent írás is, amelyben az 1848-ban Bécsben megalakult Szlovák Nemzeti Tanács pecsétjének leírását olvashatjuk: („a pecséten egy hármasdomb látható, annak középső és legmagasabb csúcsán görögkereszt magasodik. Felette, a mező kétharmad részét elfoglalva, egy felirat olvasható: „Narodna rada Slovenska”, azaz Szlovák Nemzeti Tanács.) Ebben tehát okiratba foglalták és megpecsételték a szláv diktatúra egy életjelét. / Így hát a dombok – legyen a nevük Tátra, Fátra, Mátra vagy akár Hodža, Štúr és Hurban – ez még minden bizonnyal a „Rada” belső titka, (…) hamarosan teljesen el lehetnek simítva.”
A szlovákság harca a lapban nem úgy jelenik meg, mint egy saját indíttatású, önálló akaratból történő küzdelem. Ismét csak a bécsi kamarillának köszönhető, írja a lap, hogy a szlovák nép a magyarok ellen lett gerjesztve – ez tökéletesen megfelel a régi metternichi jelszónak, az „oszd meg és uralkodj” szellemének, amely Bécs számára lehetővé tette, hogy az újra hatalmába kerítse Magyarországot. A szlovák felkelés, a szabadságharc további eseményei, valamint a szláv lakosságnak a harcokban való részvételét tekintve a lapon belül szemmel látható a törekvés, hogy a szlovákok helyzetét, a velük való történéseket a lehető legtényszerűbben és legkorrektebben jelenítsék meg. Ezt bizonyítja például az is, hogy az újságban gyakran Štúrék mozgalmának a felhívásai is megjelentek. Ez persze nem azt jelentette, hogy a szerkesztőség azonosult ezekkel a nézetekkel – éppen ellenkezőleg. Mégis egyfajta alapvető tisztesség figyelhető meg a lap oldaláról, azt tekintve, hogy az ellenfél véleményei a cikkekben nem lettek eltorzítva vagy éppen a szerkesztőség tetszése szerint interpretálva, hanem proklamációik eredeti formájukban, szövegükben lettek közölve. Hiszen a kritikus olvasó számára továbbra is fennállt a szabad véleménykialakítás lehetősége. Tudósítások jelentek meg állítólagos szláv bujtogatók pereiről is, melyek kimenetele, a halálos ítélet, már a tárgyalás alatt nyilvánvaló volt. A bíróság viszont nem egy esetben alapos, előítéletektől mentes utánajárás következtében igazságos és enyhe ítéletet hozott. Érdekes forrásul szolgálhatnak azok az írások is, amelyek a magyar sorokban harcoló szlovák csapatokról számolnak be (Sándor-hadtest). Ezek a harcosok hű, megbízható, jó katonákként, igaz magyar polgárokként vannak bemutatva. Végezetül gyakran találkozhatunk a lap hasábjain szlovák nyelvű újságok és folyóiratok közzétételeivel, híradásaival is.19
A Pressburger Zeitung korabeli számait olvasva mindenesetre leszögezhető, hogy a szlovákokat sohasem tartották komolyan vehető, politikai súllyal bíró csoportnak, viszont összességében sohasem volt a lakosság ellenük hangolva, még a szabadságharc idejében sem. Népük egy egyszerű, könnyűszerrel mozgósítható, szegényes tömegként jelenik meg a lap hasábjain. Végezetül az a feltételezés sme teljesen alaptalan, hogy a szlovák nép elégedetlenségén és problémái keresztül gyakorta különféle propagandacélokból lett kihasználva. Például olyan helyzetekben, amikor a magyarok hazafiasságát és emberségét kellett hangsúlyozni, vagy éppen a megvetendő bécsi politikát pellengérezték.
A németek megjelenítése
A vizsgált időszakon belül megjelent, a magyarországi németséggel kapcsolatos írások fő témájául egyrészt a kolonizáció20 kérdése, másrészt pedig a városi, akkoriban még túlnyomórészt német ajkú polgárság helyzete szolgált. Afelől általános egyetértés uralkodott, hogy a német lakosság viszonylag csekély politikai befolyással rendelkezett, ami részben annak is tudható, hogy általában véve is, a magyarországi polgárság kezében kevés politikai hatalom összpontosult. Ez a tendencia úgy saját, azaz német, mint idegen megítélések alapján is általános érvényűként lett elfogadva. A német bevándorlókat és polgárokat rendszerint alkalmazkodóképes, problémamentes embereknek tartották, munkájukat elismerés övezte. A lap szerint viszonylag hamar félretették német patriotizmusukat, amely helyére a magyart vették fel. A német betelepüléseket illetően sokan kritikus hangnemben beszéltek. Az alapkérdés az volt, hogy vajon egy nagyobb betelepülési hullám nem válna-e végül is a magyar nemzet épülésének rovására, illetve hogy nem lenne-e elegendő az ország további fejlődéséhez csupán a magyar elem is. Ez a diskurzus teljes terjedelmében megjelent az újság hasábjain, hamarosan viszont minden kétség eloszlott, és a letelepedés kérdése elfogadottá vált. A német lakosság érdekes módon gyakran mint „nemzetiség nélküli” lett beállítva, illetve ők maguk jelölték magukat ily módon. 1845. március 29-én, a Pannónia 37. évfolyamában a következő sorok olvashatók: „Vigyázzatok a magyarokkal! Eljött az idő, hogy a német nép végre feleszméljen; az idő arra, hogy bepótolja sokéves elmaradását, jóvátegye, amit korábban elrontott. Azt, hogy e sorok központi tárgya nem más, mint saját nemzetiségük, az is bizonyítja, hogy ezt előbb ki is kell harcolniuk. Más nemzetek csupán a többi népek nemzetiségéről beszélnek, sajátjukról nem. Csak a német számára fontos ismételten hangsúlyozni, hogy ő német akar lenni, s hogy az is – egy francia esetében például sohasem merül fel a kérdés: francia vagyok, francia lelkületű vagyok-e – ez nála magától értetődő. Saját nemzeti hovatartozásáról nem ír sem vaskos könyveket, sem vékony füzetet, mint ahogyan azt mi, németek tesszük, ő csupán mint egy ismert, valós tényt említi, számára inkább a nemzeti büszkeség vagy annak megóvása a kérdés, nem pedig a nemzetiség maga.
Az ember csak arról beszél, amit nem birtokol, de szeretne magáénak tudni – míg ha egy dolog valakinek birtokában van, nem beszél róla, egyszerűen élvezi azt.”
A németeknek a magyar államra, illetve az államéletre gyakorolt hatása a megyei törvények kapcsán is gyakran került megvitatásra. Ezen szervezeti formán belül a német lakosság izolálva lett, és nem fejlődött ki benne a teljes jogú állampolgári érzés. Rovatának 1845. augusztus 18-án megjelent cikkében Bárándy így tekintett a helyzetre: „amennyiben következményeiben vizsgáljuk bevándorolt vendégeink céh-szellemiségét, világossá válik, hogy hogyan alakulhatott úgy a helyzet, hogy (szellemileg és anyagilag is) a céhek és megyék szűk mozgásterébe kényszerült német polgár a magyar nemzeti érdekek számára örökké idegen elem maradjon; hogy e szerveződés mellett hogyan kényszerült az állampolgári jelleg a céhjelleggel szemben mindig is alárendelt szerepet betölteni, és hogy miért nem tudta a német ajkú polgárság a magyarok szimpátiáját sosem elnyerni. Ez utóbbi miatt panaszkodnunk méltatlan dolog lenne, hiszen be kell látnunk, a szimpátia, melynek mi olyannyira hiányát érezzük, csakis egy kölcsönös, őszinte megbékélés eredménye lehet.”
Végezetül ekként fogalmaz Bárándy: „Magyarország polgársága elég szabad szellemű ahhoz, hogy jelenlegi helyzetén túllásson, és annak hiányosságait észrevegye. Ez a felismerés önmagában viszont nem szolgálhat alapul, nem elég arra. A magyarországi polgárnak nincs politikai műveltsége, sem összetartó nemzeti érzelme. Hazánk polgárának kívánságai csak addig nyúlnak, amíg azok a természetes előny elvében foglaltatnak. Olyan tapasztalatokra, amelyek egy magasabb rangú betekintést igényelnének, még nem tehetett szert.” A szabad királyi városok polgárságának, véli Bárándy, végre észre kellene vennie állampolgári feladatait. „Teremtsetek hát lehetőséget arra, hogy a kereskedelem és az ipar érdekei szakértők által az országgyűlésben is képviselve lehessenek (…) – és a többi már magától megy.”21
1848-ban a híradások már gyakrabban foglalkoztak az országot kívülről fenyegető veszélyekkel, mint a belső veszélyekkel és gondokkal – mindenekelőtt az új osztrák kormányzattal, az ún. reakcióval. Viszont e cikkek közvetett módon a nemzeti kérdést illetően is felvilágosítást adnak. Jó betekintést nyújtanak 1848. május 12-ének eseményeibe is, amikor Magyarország nemzetiségeinek összefogására került a legnagyobb hangsúly, hogy ezáltal is védve legyen az ország a külső bujtogatások és végső soron a pánszlávizmus (ez esetben elsősorban pánrusszizmus) ellenében. Vérontás nélkül is megtörtént a nagy fordulat a magyar társadalomban, és a reakció máris mindent megtesz, hogy erőszakos úton tönkretegye azt, írja a cikk, így folytatván gondolatmenetét: „Gyűlölitek (a reakció) az újat, ezért fellázítjátok az illíreket és szlovákokat a magyarok és németek ellen, ezáltal pedig kilátástalan helyzetbe sodorjátok az országot. Viszont belegondoltatok-e már, mire képes a szörnyeteg, mely ketrecéből elszabadul? Időközben már megalakult egy befolyásos párt, amely nem kisebb célokra törekszik, mint hogy egy hatalmas, egységes szláv birodalmat alapítson, melynek élén egy északi fejedelem állna, aki ostorral kormányozna. Ha hazánkat, vagy akár fél Európát elárasztja ez a vad horda, (…) ha az ázsiai vandalizmus az európai kultúrát és szellemiséget lábbal fogja tiporni, és ennek folytán az iszonyat rettenetes átka fogja Európát gyötörni; és ha ezek után nem hagy titeket nyugodni a gondolat, hogy mindezt ti támogattátok, sőt ti idéztétek elő: nem tölti-e majd el szíveteket jeges iszonyat és kínzó lelkiismeret-furdalás?” Az ország népében viszont még él a vágy, hogy megvédje szabadságát, írja a cikk: „A Magyar, a német és a józan szláv szorosan összefogtak, és készek arra, hogy szabadságban éljenek, és hogy inkább a halált választják, mint a rabigát, vagy hogy őket ostorozó, idegen úr előtt görnyedjenek meg.” Mindez csak egy intésébe kerülne a minisztériumnak, véli a cikk szerzője.
Mint 1848-ban sok helyütt, a fenti cikkben is közös ellenséggel szembeni összefogást sürgetik, és hangot kap az új magyar kormányzat támogatása is. Ennek ellenére az 1848-as év alatt egyre több különbség mutatkozik a magyar kormányzat politikája, valamint az újság programja között, amely az egyes nemzetiségek szabad kibontakozási lehetőségét tartotta szem előtt. Ezzel kapcsolatban a következő cikk jelent meg 1848. szeptember 7-én, tehát nyolc nappal a Kossuth vezette Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulása előtt. Ebben, a lapnak az állammal szembeni pozíciójának kapcsán, észrevehető, hogy a lap kívánsága és a valóság közt széles szakadék tátongott, és a nemzetiségek problémái a következő években soron kívül lettek helyezve. E cikkben viszont mégis megtaláljuk a lapnak a nemzetiségek együttélésének módjáról kialakított nézetének igen meggyőző hangú összefoglalását. Az Egy szabad és becsületes óhaj az első magyar minisztériumhoz címen megjelent írás egy kérelemmel állt a minisztérium elé, melyben azt kívánta, hogy az tájékoztassa a népet a rá leselkedő veszélyekről: „Mindenekelőtt azért könyörgünk, hogy állapítsák meg a szülőföld szó pontos jelentését, a lehető legnagyobb eréllyel. Határozzák meg tehát nyíltan, mire kell és szabad gondolnunk, amikor azt a szót halljuk, hogy Magyarország. Mit értsünk ezen fogalom alatt? Egy országot, amely eleve a magyar nemzet dominanciájára van elrendelve? Vagy egy olyan államot, amelyben magyarok, szlávok és németek szabadon és boldogan élhetnek, nem nemzeti identitásukban korlátokat nem ismerve? Ezen kérdés megválaszolásától függ az önálló és független Magyarország megmenekülése vagy bukása. Amennyiben Magyarország alatt a területet és lakosaikat értik, egy emberként állunk ki önök mellett. Ha viszont önök szerint Magyarország azonos a görcsös, merev, feltétlen magyarsággal, nos ebben az esetben hiába fogjátok kérni a szlávokat és németeket, szükség esetén nem fognak fegyvert Magyarországért, csak könnyeket hullatnak majd ezen irtózatos elvakultság miatt. Nem kívánjuk azt, hogy a magyar nyelv szűnjön meg az országgyűlés valamint a diplomácia nyelvének lenni, mint ahogyan az, mindenesetre elvárjuk, hogy szép hazánkban egy népnek sem kellene feladnia anyanyelvét, értékeit és szellemiségét. Amennyiben a nemzetiségek beolvadása természetes folyamaton alapul majd, ám legyen, senki sem kerülheti el sorsát. Viszont az erőszaknak, mely a nemzeti önérzet, továbbá a legnagyobb kincs, az anyanyelv elnyomására törekszik, és a nemzetiségekre szégyenteljes múltat ró, nos ennek az erőszaknak mindenképpen ellen kell állnunk, és belsőnkben egyértelműen ki kell, hogy jelentsük, hogy nincs az a kincs, amiért egy nemzet öntudatát egy másik, idegen nép számára feláldozhassa. (…) Még van idő, még nem veszett el a remény, még valóra válhat a magyar, a német és a szláv nép egységre lépése. De csakis akkor, ha Önök megmondják a népnek, mit jelentsen számára a szülőföld fogalma. Isten adjon Önöknek erőt és bölcsességet e feladathoz.”
A lapban a németség, többek között a pozsonyi német lakosságnak Ausztriához való viszonyulásának kérdése is teret kapott. A lap szerint a pozsonyi polgár e konfliktusban egyértelműen magyarnak érzi magát. Egy 1848. szeptember 15-én, Pozsony, meg ne tántorodj! címmel megjelent cikk arról számol be, hogy a pozsonyi polgárság az utóbbi napokban merőben megváltoztatta hozzáállását az ügyben. „Belátta, hogy becsületes emberként nincs más választása, minthogy hátat fordítson a bécsi reakciónak, ennek a kígyófajzatnak, s hogy habár legyen az anyanyelve a német, mégis testben-lélekben, teljes erejéből magyarként harcoljon azért az országért, amely őt élteti, sőt szükség esetén akár meg is tudjon halni érte. (…) Ha az osztrák kormányzat arra a szerencsétlen elképzelésre építi terveit, hogy egy a magyarok ellen vívott csatában számíthat a német lakosság támogatására, nos ez esetben súlyos tévedésbe esik. Még nagyon sok idő telik el addig, míg az itteni németség megválik anyanyelvétől, tán nem is történik meg sohasem; ettől eltekintve azonban szívükben teljes mértékben magyarként éreznek, az osztrák nyomásnak pedig – mivel ennek hatását és jelentőségét mindenki másnál jobban érzik – esküdt ellenségei. A pozsonyiak ezen magyarként érző németek közt, becsületükre legyen mondva, az első sorokban harcolnak, s a ebbéli meggyőződésükben utolsó leheletükig tántoríthatatlanul harcolnak majd; ismerik kötelességüket, s ezt minden körülmény közt maradéktalanul teljesítik is. Hiszen egy egészséges, szabadelvű és szabad gondolkodású népről van szó, amely felismeri a kor jelentőségét, melyben él, és kész szabadságáért minden erejével, a végsőkig harcolni.”
A magyar nemzeti öntudat tükröződése és a magyar nyelv helyzete a vizsgált időszakban
A magyar nemzeti egység korabeli helyzetét tekintve értelemszerűen döntő szerepet játszik a magyar nyelv általános kezelése, helyzete, valamint a magyar nyelvpolitika is. A kérdés az volt, hogy egyáltalán, s ha igen, mennyiben szolgálhat a magyar nyelv egyfajta eszközül a nemzeti egység megteremtésére. Ez a probléma közvetlenül érintette az állam asszimilációs törekvéseit a nem magyar lakossággal szemben. Végső soron két nagyobb tábort különböztethetünk meg a kérdés kapcsán, amelyek szembenállása az újságban is egyértelműen megfigyelhető. Az egyik oldalon a felszólalásaiban Széchenyi és Majláth képviselte mérsékelt tábor állt, amely a nemzeti egység magját nem a nyelvi közösségben látták. ők a szellem egyfajta asszimilációját képzelték el. Azt tartották, hogy a nem magyar ajkú népcsoportoknak nem kell megtagadniuk gyökereiket, sokkal inkább érzelmi szinten kellene a magyar közösséggel azonosulniuk. Elégnek tartották, ha a magyar nyelv a diplomácia hivatalos nyelve marad csupán. Széchenyi egy beszédében, melyről hírlapjában Neustadt is beszámol, a magyarosító törekvések kapcsán azt a nézetet vallotta, hogy a magyar kormány e téren alapvetően jog szerint cselekszik, ezáltal is népét és a nemzeti egységet egybentartva, viszont óv a túlságosan radikális eszközöktől és azok esetleges heves reakcióitól. Különösen érvényes ez Széchenyi szerint a magyar nyelv használatának kérdésében: sok helyen elvakultság uralkodik e tekintetben, és nem szabad a túlbuzgó magyarosító törekvéseknek engedni. Neustadt itt határozottan csatlakozik Széchenyi kijelentéseihez, szerinte az említett felszólalás szerinte „több szempontból is jelentős, emlékezetes beszéd22” volt23. Ismertetése lezárásaként Neustadt a következőket írta a Pannonia 1843. január 31-i számában: a magyarok erős és elismert nemzetté semmi más, csakis szellemi fölényük révén válhatnak, vagy ezúton vagy sehogyan. Neustadt ezek után számos olyan írásra utal, melyek Németországban íródtak, javarészt magyar gyökerű németek tollából, s amelyek témája a magyarországi nyelvpolitika volt. Konkrétan az Augsburger Allgemeine nevű lapra és annak munkatársaira hivatkozik. Széchenyi beszéde után szélcsend, fegyverszünet áll be a német elemzők körében. A nyelvpolitikai harc Széchenyinek köszönhetően a magyarok belsejében folytatódik, és ezek után remélhető, hogy a jog és az igazság a szellemi fölény által végül is győzni fog. „Ebből a folyamatból kellene a magyarországi németeknek, így pl. az erdélyi német lakosságnak, részt vállalniuk, és hazájukban erőteljesen fellépniük.” A külföldi írásoknak úgymond nincs létjogosultsága, véli Neustadt.24
A másik nagy, a radikális tábor inkább közvetett módon jutott szóhoz, reagálva a Majláth, Széchenyi vagy akár a Pressburger Zeitung szerkesztősége által folytatott diskurzushoz. De olyan újságírók is, mint Bárándy vagy Zima, határozottabb hangnemben csatlakoznak a vitához, ami a nyelvet mint asszimilációs eszközt illeti. A Pressburger Zeitung 1845. január 13-i számában Nemzetiség címen vezércikk jelenik meg Zimától, aki a magyar nyelv mint nemzeti nyelv érdekében, és rosszallotta, hogy a nem magyar ajkú lakosság körében hiányzik az igyekezet a nyelv elfogadására, elsajátítására. Szükséges lenne – írja – a nyelvhasználati különbségeket törvényileg szabályozni, kiegyenlíteni.
„A magyar nyelv elleni áskálódás bűn a királlyal szemben, aki a törvényt életbe léptette, vétség az államérdek ellen, akárcsak az egyetértés és béketűrés ellen. Hiszen a törekvést, hogy a nemzeti nyelv használati területe tovább nőjön, nem valami vak buzgóság, sem hiú szeretet, hanem egy az államélet tökéletesedésére irányuló politika táplálja. Így e nyelv az ország minden részében uralkodóvá válnék, és egy erős köteléket biztosítana, mely Magyarország minden lakosát szorosan, testvériesen egymáshoz fűzné, ami által lehetővé válna a jólét, tündöklés és hatalom legmagasabb fokára emelné, előkelő helyet biztosítva így Magyarországnak Európa fejlett államai közt is. A városi lakosság nagy része ezt nem képes belátni, és így meghiúsítja a közös felvirágzás lehetőségét, melynek jótevő gyümölcseit természetesen ők is élveznék. Így hát minden őszinte állampolgár kötelessége, a városi lakosságot tévedésétől megszabadítani, s a nemzeti nyelv kincsét mihamarabb továbbterjeszteni.”
Az ugyan nem várható el mindenkitől, így például idős polgártársaktól, hogy kezdjenek el magyarul tanulni, mindenesetre nem szabadna ellenségesen hozzáállniuk e kérdéshez. A fiatalabb nemzedékeknek azonban mind el kéne sajátítaniuk a nyelvet, és főként a gyermekek magyar nyelvű oktatása lenne szükséges. „Hiszen a magyar nyelv ismerete nélkül nincs jövőjük ebben az országban. Számukra nem hoz gyümölcsöt az élet.” Végül a gyermekek tennének később szemrehányást szüleiknek. Még az osztrák császári udvarban is folyik magyar nyelvtanítás, és ez a példa mindenképp követendő lenne. „Ne hagyják magukat azoktól a hamis prófétáktól tévedésbe ejteni, akik azt híresztelik, hogy a magyar nemzeti értékek terjesztése káros, csak mert a német kultúra jelenléte nélkül a magyarnak sem lenne befolyása. Igaz ugyan, hogy a német kultúrkörnek sokat köszönhetünk, és sokat köszönhetünk még a jövőben is. De azt is jelentené ez, hogy feláldozzunk nemzetünket a német kultúra számára? Hiszen nem arra tanít a világtörténelem is, hogy a görög kultúra az egyiptomiból táplálkozott? Görögország ennek ellenére tovább- és továbbfejlesztette saját maga nyelvét. És nem éppen ezáltal szárnyalta-e túl tanítvány a mesterét? Nem arról szól a történelem, hogy Görögország Róma mintaképéül szolgált? Töprengett-e tán a római állam azon, hogy nemzeti identitását a görög kultúrának feláldozza? Nem az áll-e a történelemben, hogy Itália Európa nemzeteinek tanítómestere lett? Feladta-e tán egyik vagy másik nemzet identitását csupán az itáliai hatás túlsúlya miatt? – Nem! A világtörténelem nem ismer ilyet. Éppen ellenkezőleg, arra tanít, hogy a kulturálisan kevésbé fejlett nemzetek éppen azáltal érhettek el egy magasabb általános szellemi szintet, mert a fejlettebb nemzetektől tanultakat anyanyelvükre fordítva, nemzetük kincsévé tették.” Az tehát, aki a magyar nyelvet mint államnyelvet elveti, csúfot űz az állampolitikából, tehát „hálátlan gyermeke szülőföldjének”. Gyermekei sorsával játszik, és lábbal tiporja a világtörténelem tanítását. Egyébiránt mindkét oldalon, így a mérsékeltek és a radikálisok részéről egyaránt, nagy előszeretettel használtak ehhez hasonló történelmi hasonlatokat, hogy érvelésüket alátámaszthassák.
Magyarország állapotáról25 című tizenhat részes írásában Bárándy természetesen a nyelvi, nemzeti kérdésekbe is belebocsátkozott. A nyelvet ő is egyfajta központi eszközként látta, amely egységes nemzeti öntudatot képes teremteni. Írásának ötödik részében már az egyes népcsoportok különbözőségét, valamint az ebből adódó heterogenitás okait vizsgálta. Nehezebb időkben részérdekek is félre lettek téve, „egészében véve azonban érezhető, hogy az eltelt idő vasfoga sem volt elég, hogy az egyes népcsoportokat egy testbe olvassza. Éppen a fogalomzavar és egyes csoportok külön érdekei vezettek mindig nehéz problémákhoz. „Ennélfogva az, aki Magyarország történetét csupa szürkeséggel festi le, ebben is megnyilvánulván csillapíthatatlan becsvágya és a szülőföld legszentebb érdekeit szétzúzó önzése, az nem más, mint áruló, tehát egyetért a Magyarországot alapjaiban megdönteni akaró ellenséggel. (…) Röviden, egy egységes, és az amúgy magukban és egymás közt szétszakadt népcsoportokat összefogó nemzettömörülés hiánya minden építő megoldást hátráltat és általános zűrzavart idéz elő, egészen hasonlóan ahhoz, ahogy Bábel tornyának építése is meghiúsult (…).”
A fent felvonultatott álláspontok mai szemszögből való értékelése nehéz feladat. A mérsékelt vonal természetesen korszerűbbnek, liberálisabbnak és toleránsabbnak tűnik. És a kis népcsoportok, mint pl. a szlovákok szemszögéből tekintve, kétségkívül érthetővé válik, miért tiltakozott e népek többsége a kossuthi, radikálisabb vonal ellen. Ennek ellenére felvetődik a diskurzus, amely több mint 150 év után újra teret nyert Európában, így Németországban is, mégpedig Leitkultur, a vezérkultúra problémája. Milyen szinten kell Németországban egy külföldinek a német nyelvet beszélnie, meddig elfogadható a saját kultúra a sikeres integráció érdekében? Vagy akár a bővülő Európa tekintetében: mennyi nemzeti szuverenitás engedhető meg? Egy-egy történelmi példa rendkívül hasznos tájékozódási pontot kínálhat arról, meddig nyúlnak egy olyan kis állam, mint Szlovákia múltbéli problémái, ugyanakkor szemléletesen rámutat arra, mennyire hasonlítanak az akkori és a mai nehézségek. Így tekintve, értékelés igénye nélkül is kijelenthető, hogy az újságban különböző modellek jelennek meg, amelyek viszont a maguk módján mégiscsak ugyanazt, egy békés együttélésre való kísérletet szorgalmazva. A sikerek és bukások feletti objektív ítélethozatal viszont csak utólag lehetséges, ez a történészek feladata, lehetősége. A nemzetpolitika kapcsán gyakran került viták kereszttüzébe a nevelés, az iskolaügy problematikája is. Elsősorban az volt a kérdés, hogy az iskolák tanítási nyelve általánosan a magyar legyen, vagy nemzetiségi nyelven folyhasson az oktatás. Ugyanakkor felvetődött az idegen nyelvű iskolák lehetőségének kérdése is. A forradalmi 1848-as évben viszont már más helyzet uralkodott: mindenütt Magyarország egységét hirdették, ezzel egy időben viszont azonnal támadások is érték az egység gondolatát. A mérsékelt szárny hatására az újság hasábjain is egyre inkább a népcsoportok egyesülésének gondolata kapott teret.
Az 1849-es évben viszont teljesen megváltoztak az erőviszonyok, így a Pressburger Zeitungon belül is. 1848 december 18-án Windischgrätz tábornok csapatai bevonultak Pozsonyba. Az újságon számon lett kérve addigi „helytelen politikai irányvonalát”, mármint a magyar kormányhoz való közelségét. Roisser szerkesztő börtönbüntetésre lett ítélve, majd rendeletben lett kiadva, hogy a lapban ezentúl csak hivatalos jellegű közlések kaphatnak helyet. Ennek ellenére a lap beállítottsága e kérdést illetően viszonylag gyorsan megváltozott, az újságban ugyanis már a következő év januárjának elején megjelentek az első terjedelmesebb cikkek és tudósítások: ezentúl természetesen folyamatosan császárpárti hangnemben – egy száznyolcvan fokos, kierőszakolt fordulat.
A Pressburger Zeitung 1849-es évfolyamának vizsgálatánál természetesen nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Pozsony császári kézre kerülésével a függetlenségi harcok még közel sem fejeződtek be Magyarország területén. Éppen ellenkezőleg, az osztrák csapatok kezdeti sikerei után megfordulni látszott a hadiszerencse, és végső soron csupán a császári udvar segítségre érkezett orosz sereg megjelenése vezetett a szabadságharc leveréséhez. Ebből nyilvánvalóan adódik az is, hogy Magyarország többi területén lényegesen más volt az egyes népcsoportok egymáshoz való viszonyulás, mint a pozsonyi általános hangulat.
A Pressburger Zeitung politikai állásfoglalása 1849-ben
1848. december 22-én az újság működését Wrbna csász. és kir. parancsnok (?) betiltotta, illetve csakis a katonaság rendelkezéseit, utasításait közölhette. Wigandnak ennek ellenére január 3-ig mégis sikerült elérnie, hogy elsimítsa a helyzetet, és az újság szerkesztését legalább látszólag hatáskörébe visszaszereznie. A lap továbbra is Habsburg-párti maradt, a cikkekből a császári politika előtti hódolat olvasható ki. A szerkesztőség azonosult a gondolattal, hogy az újság a helybeli katonai és polgári testületek hivatalos orgánumaként szolgáljon. A lap szellemi alapjának a márciusi alkotmányt tartották, ha „azzal nem is dicsekedhetünk, hogy nem éppen teljesen mellérendelt kapcsolatban állunk a kormányzattal.”26
A szerkesztőség helyesnek látta az együttműködést a császári szervekkel, az újságban is efféle sorok olvashatók: „a végrehajtó szervek erélyesebb fellépése helyén való, mivel meggyőződésünk, hogy az újraépített rend talaján virágozhat fel az a szabadság, amely jóhiszeműeket, az igazakat, és a barátokat nemesítő civilizációt dicsőségre viszi, a törvény és a rend ellenségeire, a humanitás gyűlölőire és az igaz kultúrát megvetőkre pedig romlást hoz. Ezért örömünkre és büszkeségünkre szolgál, hogy ehhez mi is hozzájárulhatunk, még akkor is, ha képességeinket tekintve csak egy szerény részt vállalhatunk az egészből.”27
A lap 1849. december 1-jei, összegző jellegű cikkében példaértékűen császárpártinak vallja magát, elfeledve az egy évvel azelőtt még vehemens Habsburg-ellenességét: „A Pressburger Zeitung az első magyar sajtóorgánum volt, amely a forradalom leküzdése alatt a törvény és a rend útját egyengette és az elszabadult kedélyek elcsitítására törekedett, valamint lelkesen hirdette és védelmezte az egységes, szabad és hatalmas Ausztria eszméjét. Újságunk következetesen és önfeláldozó módon védelmére kelt Magyarország különböző nemzeteinek a márciusi alkotmányba foglalt egyenjogúságának is. Az igazság és jog hatalmának biztosítása a célja, amely a mindenkori szabadság biztosítéka. Ezen elveinkhez töretlenül hűek maradunk, a nehéz, akár vérontással járó harcokban is, melyek egy nagy, erős Ausztria felépítéséhez szükségesek, és amelyek az erőfeszítések után is mindezen nemes célokat szolgálják.”
Végső soron nem lehet minden kétséget kizárva megállapítani, mi késztette a Pressburger Zeitung szerkesztőségét ilyen hirtelen paradigmaváltásra, s a császárhű magatartás teljes mértékű elfogadására. Nem tudni, pusztán kényszerből, jóhiszemű engedelmességből történt-e, vagy tényleg ilyen gyorsan tudott a magyarországi német ajkú lakosság a megváltozott rendszerrel azonosulni, hacsak azért is, hogy a lehető legelőnyösebb helyzetet kiharcolhassa. Mint azt később láthatjuk, bőven akad rá magyarázat, hogy miért tudott a magyarországi német lakosság a szabadságharc alatt, ha csak látszólag is, de azonosulni a forradalmi magyar politikával.
A Pressburger Zeitung 1848-ban, még Neustadt alatt túláradó örömmel üdvözölte a sajtószabadság megadását. Már csak erre való tekintettel is valamivel jobban ítélték meg az új kormányt: „a szabad sajtó a represszív rendszabályoknak köszönhetően továbbra is egyfajta korlátok közé van szorítva, amelyek nélkül egy rendre épülő állam nem valósulhat meg; A sajtó destruktív kitöréseit kordában kell tartani. Ezen elvek alapján egy, a monarchia minden népét és vidékét egy nagy, egységes államtestté összefoglaló kapocs jön létre.”28 Egy, „Az újságírás durvaságáról” című 1849. február 24-én megjelent cikk még világosabbá teszi, merre irányul a korabeli sajtó elleni kritika. Az írás közönségességre, „állati cinizmusra”, arroganciára, valamint „példátlan szellemi szegénységre” panaszkodik. Felvilágosítás, tanítás, békítés és közvetítés helyett a sajtóirodalom nagy része gyűlöletet szít az egyes néposztályok, sőt vallási közösségek közt is. A cikk szerzője saját bevallása szerint maga is örömmel fogadta a császári csapatok megérkezését, mégis botrányosnak tartja, hogy egyes lapok azonnal milyen hangnemben támadták a földön heverő ellenfelet – a magyarokat. Reménykedését fejezte ki ezután a minisztériummal szemben, hogy az mihamarabb egy új sajtótörvényt adjon ki. Ellenkező esetben – fejezi be sorait: „Uram, irgalmazz nekünk, hozd vissza nékünk a cenzúrát!”
Minden zavargás ellenére a fiatal Ferenc József király trónra léptével és a márciusi alkotmánnyal – különösen annak a nemzeti egyenjogúságot kimondó fejezetével kapcsolatban reménykedő volt az ország népe. Az újság maga is részt kívánt vállalni abból, hogy ez a remény valóra váljon.29 Ez az egyenjogúság természetesen előnyére válna a magyarországi német lakosságnak, sőt a szabadságra való törekvés ezek után tán még érthetőbben megfogalmazódott köreikben. Emellett továbbra is fontos számukra a többi népcsoport érdekeinek, jogainak figyelembe vétele, derül ki a lapból. Július 31-én egy cikk jelenik meg, amely határozottan elutasítja a Figyelmező vádaskodását, miszerint a Pressburger Zeitung szerepet vállalna a nemzetiségek elnyomásában: mint ahogy egyetlen németnek, úgy a Pressburger Zeitungnak sem áll szándékában egyetlen magyar haja szálát is meggörbíteni; egy újabb jozefinista németesítés nem célunk, attól mi egyértelműen el is határoltuk magunkat lapunkban. Mi csupán védeni próbáljuk magunkat a magyar nemzet cseppet sem barátságos törekvéseivel szemben, csupán biztonságban akarjuk tudni az alkotmány által kimondott30 nemzetiségi egyenjogúság, így a német lakosság egyenjogúságának megőrzését is. Azonkívül, hogy bebiztosítsuk ezen jogainkat, kétség kívül fel sem merül bennünk annak a kérdése, hogy más népcsoportok jogi ügyeibe beleavatkoznánk.”
Az nemzetek közti egyenjogúság mindenekelőtt a szlovákságnak válna nagy előnyére, olvasható a lap hasábjain. Az újságban a szlovák érdekeket is ismertető, támogató cikkek, így például a szlovák többségű megyékből érkező tudósítások is helyet kaptak. Az mindenesetre nehezen állapítható meg, hogyan viszonyult a lap a szlovákság konkrét, elsősorban a teljes függetlenséget célzó törekvéseihez. Az újság tudósításai ennek kapcsán az 1849-es évben eléggé ellentmondásosak. Erre példaként egy 1849. december 19-én megjelent cikk szolgálhat, amely a Pressburger Zeitungnak a szlovákok ügyével való foglalkozását védelmezi, egy a Pesti Lloyd Tásulatban felmerült vita ellenében: „Néprajzilag Szlovákia kétség kívül létezik, és a Pressburger Zeitung elismeri, hogy szorgalmazta annak területi- közigazgatási önállóságát is; viszont ha a Pressburger Zeitung csak egy töredékét is birtokolja a magasztos Lloyd államelméleti tudásának, úgy nyilvánvaló, hogy Szlovákia mint önálló terület léte még közel sem kész tény.” Jellemző, hogy a szlovákság területi függetlenségéért folytatott küzdelméről mintha már múlt időben írnának, holott a cikkíró ugyanakkor arról ejt szót, hogy az örökös tartomány gondolata még nem tűnik elveszett dolognak.
Az önálló területhez fűzött remény gondolata a következő mondatban már ismét más megvilágításban tűnik fel: „Azt illetően, ami meg lett nekünk ígérve, sőt ami kijár nekünk, reménnyel vagyunk teli, noha úgy tűnik, hogy az örökös tartomány nevet már régen nem lengi körül az a dicsfény, amely egykor még övezte; viszont bátran küzdünk tovább az igazságosságért, amelyből a szlovák népnek is részesednie kell.” A cikk ingatag álláspontját tekintve, már ami az önálló szlovák örökös tartományt illeti, akár arra is lehet következtetni, hogy az írásban kitértek a szlovákoknak adott nyílt válasz elől. Ehelyett élni hagyják az önálló terület iránt táplált hiábavaló reményüket, ezzel is elébe menve a további feszültségeknek.
A szlovák lakosság viszont, úgy tűnik, bizalommal tekint a lapra, amint azt egy korabeli híradás is tanúsítja A Myjavai Járásból címmel, 1849. november 3-áról. A – vélhetőleg szlovák – tudósító bevezetőül a következőket írja: „az önök lapjának jelszava: szent küzdelem az igazságért, szabadságért és jogért. Újságjuk azokban az időkben is kiállt a szlovák nép jogaiért, amikor még igen kevesen emeltek szót emellett a mellőzött nép mellett. Amikor némely jelentősebb lap magát a szlovákság törekvéseinek központját, a az egyenjogúság elvét utasította vissza gúnyosan. Amikor még az is kérdéses volt, nem kerül-e az egész királyság területe újra a magyarok uralma alá. Ezért hálával tartozik önöknek minden igaz szlovák, valamint minden olyan osztrák is, aki egy egységes, a márciusi alkotmányra épülő, erős Ausztriáért szállt küzdelembe.”
A magyarok megjelenítése a szabadságharc után
A Magyarország és Ausztria közt kirobbant fegyveres harcok kitöréséért osztrák részről egyedül Kossuth lett felelőssé téve, mégpedig ismét egy már ismerős eszköz által, melylyel egy évvel azelőtt még a szláv lakosságot bélyegezték meg: a császári udvar a magyarok szellemi romlottságát terjesztette. A magyar nemzet nem először lett úgy beállítva, mint egy megromlott, az önállóság gondolatától valósággal megittasult nép. Egy 1849. január 10-i, szintén figyelemre méltó cikk a következőket írja ennek kapcsán: „Napjainkban, amikor a nemzetek öntudata ébredni látszik, a magyar nemzet a szlávok, németek és románok feletti önkényes uralomra törekszik. De vajon mivel támasztja alá ezen igényeit? Tán népességbeli fölényére? Nem lehet, hiszen az országban élő német és szláv lakosság száma együttesen messze meghaladja a magyarokét. Vagy a világ népei közt elfoglalt előkelő helyükre, már ami a műveltséget, tudományokat és művészeteket, a kereskedelmet és az ipart illeti? Nem, semmi esetre sem. Hiszen a magyar nemzet, noha már vagy 900 éve uralja a Kárpát-medencét, akár ha saját hibájukon kívül is, mint ezt ők maguk állítják, még messze nem jutott el a nagy nyugati kultúrák szellemi és gazdasági szintjére. Esetleg a népükben lakozna egyfajta erőszakos alkotni és rendszerezni vágyás? Nem, nem lehet! A márciusi események óta egy csodának lehettünk tanúi. Tanúi lehettünk egy műveletlen és hiszékeny nép hirtelen, tömeges felindulásának, csodálatos célok iránt. Láttuk, mint hagyják el egy ember intésére milliók otthonukat, szeretteiket, a családi tűzhelyet, elviselve háború és a tábori élet gyötrelmeit is. (…) / Tanúi lehettünk annak, hogy hogyan hisz el a széles közönség minden hazugságot, csalást, amit az uralkodó frakció a legnagyobb hidegvérrel bemesél neki. És ez az igézet bizony, még napjainkban is tart. De fel tudna-e bárki is mutatni bármi olyan tettet, ami e párt rendszerező cselekedeteit, alkotó szellemét igazolná? A népek történetében ritkán fordul elő, hogy igaz nemzetek sora úgy vált volna egyetlen ember játékszerévé, hogy közben bizakodva hagyták magukat egyre közelebb sodorni a végzet felé.”
Végső soron tehát – ez újra és újra hangsúlyozva van a szövegben – a magyar nép egésze sem lett teljesen kivonva a felelősség alól, hiszen sokak szemében éppen az ő készséges hitük és bizalmuk jelentette a vezetés számára a fő támogatást. A lap hasábjain ez időben több alkalommal is úgy jelennek meg a magyarok, mint dölyfös, gőgös, fennhéjázó népség, így például a lap 1849. július 19-i számában is, mely azt írja a magyarokról, hogy azok, a nem magyar „helóták” közt a Kárpát-medence „hellénjeinek” tartják magukat. Mindenesetre az olyan értékek, mint a szabadság vagy a szeretet a magyarok szemében inkább féktelenséggel és erkölcstelenséggel azonosak, és ez a tény természetesen az egész államon rajta hagyta bélyegét, áll a cikkben.
A „Szalay László levelei Magyarországról”31 című cikksorozatban szintén az a szemlélet figyelhető meg, miszerint a magyar nemzet vezéri szándékát csakis a gőg hajtja. Írásaiban Szalay az egykori vezetést ért rágalmazásokat igyekezett szétoszlatni. Kijelentéseit heves kritika fogadta. Stadion, Bach és a többiek (Eszterházy Pált kivéve) szerinte nem képesek a régi állapotot visszaállítani. Azt a véleményt vallotta, hogy a nemzetiségek közti feszültségek (például a horvátok esetében) külső hatásra robbantak ki, ezen nézete vitatott volt, és a vád általánosan a magyar belpolitikára lett hárítva. A Batthyány-kormányt Szalay szerint a dölyf és az elszigetelődésre való törekvés irányította: „Azzal ugyanis nem számoltak, hogy egy Ausztriától független Magyarország létrejötte zsákutcába vezetne, és előbb-utóbb a szomszédos szláv népek, az orosz birodalom, valamint a németek tehetetlen játékszerévé válhatna. Helyesen ítéli meg az újság a helyzetet: »A magyarok, szlovákok, horvátok, szerbek, németek, románok, valamint további kisebb népek lakta ország belsőleg szétdarabolt, ennek köszönhetően egyetlen egy nemzet sem tud uralkodóvá válni egymaga, külső támogatás nélkül. Magyarország tartós függetlenségében bízni tehát csakis balgaság lehet. Sőt, ha ingatag területi hatalmuk biztos lenne, tán még a rokon sorsú lengyelek is igényt tartanának területekre, hiszen a gazdag bányavárosok többsége éppen az északi, főként szlávok lakta járásokban található. «”32
A magyarosító törekvésekre vonatkozó, a fenti cikkre reagáló egyik kommentár a következőket írja: „Hajlandók lettünk volna elismerni, hogy a magyar kultúra és államiság csak gazdagodhat azáltal, ha hagyják benne fokozatosan feloldódni a szláv és német jelleget – amennyiben ez törvényes eszközökkel, természetes úton történt volna. Amennyiben a magyarok vezetői kivárták volna az időt, amíg a nemzetiségek maguktól térnek más belátásra. A tüzes természetű magyarokban persze nem volt meg a kellő türelem.”33
A nem magyar népesség forradalom utáni magatartásának értékelése
E tekintetben igen tanulságos lehet a német és szlovák elemnek a lapban való megjelenítésének vizsgálata. A németeket tekintve, az újságban sajnálattal számolnak be róla, hogy közülük igen sokan csatlakoztak a magyarok álláspontjához. „A magyarországi forradalomról” című, 1849. május 2-án megjelent cikkben a következő sorok olvashatók: „a magyarországi németek együtt ünnepeltek a magyarokkal; a képlékeny, türelmes szlovákság hallgatott.” Az Agramer Zeitung egyik cikkét kommentáló írás szerzője elismeri, hogy „éppenséggel a magyarországi német telepesek – egyes erdélyi szászokat kivéve – a lázadó magyarok leghűbb szövetségesei. Tény, hogy az erős és egységes Ausztria híveinek pont a magyarországi német telepes a legbosszúállóbb és legvérszomjasabb ellensége.” A lap hasábjain mindenütt szomorúan állapítják meg, hogy a német lakosság szövetkezett a szabadságharc kirobbantójával, a magyarokkal. „Mentségükre szeretnénk felhozni, hogy a magyarországi németek részben a hazájuk, tehát Magyarország iránti szeretet miatt, részben pedig az osztrák kormányzat tévedései következtében csatlakoztak a magyarokhoz. Ha a magyarországi német megbizonyosodhatna arról, hogy az osztrák uralom alatt érdekeit nagyobb mértékben megvalósíthatná, az államélet minden gyümölcsöző vívmányából kedvezőbben részesülhetne, mint az önhitt és tüzes magyaroknak engedelmeskedve, nos akkor alapvetően konzervatív természete révén akár egy felvilágosult és szabadelvű kormányzatnak is hű pártfogója lenne.”34
A lapban tehát ismételten megpróbálták a német lakosságnak a magyarokkal szembeni magatartását mentegetni, elsimítani a kellemetlen tényt, hogy azok ilyen lelkesen csatlakoztak a magyar oldalhoz – ezzel egy időben azonban hangsúlyozva az elmúlt osztrák kormány felelősségét, hibáit is. A fejleményekben viszont a kényszer, a rájuk nehezedő nyomás, a puszta szükségesség is közrejátszhatott, vélik a lap szerkesztői: „Azáltal, hogy a királyságon belül a magyar nyelv lett az uralkodó, a tömeg nyelve, a németek, szlávok és románok nem térhettek ki az elmagyarosodás elől: hiszen ki szereti, ha ki van rekesztve egy közösségből? Helyes dolog, hogy németek, szlávok és magyarok megtartották, megtarthatták nyelvüket, emellett viszont szívünk szabadságát nem tarthattuk meg: német gyermekeink Árpád fejedelemért lelkesednek, hogy Habsburg Rudolfot, Ausztria nagyságának megteremtőjét, Németország megmentőjét ünnepelnék, múltbeli vívmányainkra, hőstetteinkre pedig nem népünk büszkeségeiként emlékeznek, hanem azokat a magyar nemzet büszkeségeként emlegetik. A németek, szlovákok és románok szívét, lelkét ellopták, elidegenítették és magyarrá formálták. (…)35
A három fő érv tehát, melyekkel Magyarország császári befolyás alatt levő területein az emberek korábbi magyarbarát beállítottságukat indokolták, a csábítás, a szükség és a taktika volt. A szlovákok közül is sokan hasonló okokra hivatkoztak. Egy, a „Nyitra megyéből” című rovatban közölt, 1849. szeptember 22-én megjelent írásban annak szerzője úgy számol be a szlovákokról, hogy azok „nagyon ügyes köpönyegforgatók, ha a szükség úgy hozta, megnyerők és készségesek tudtak lenni a magyar honvédekkel szemben, és tökéletesen meg tudták őket győzni, hogy hajlandóak őszintén pártjukat fogni.” Gyakran fordult elő, hogy az érkező honvédeket borral ajándékozták meg, viszont ha harcba lettek szólítva, sokszor inkább kereket oldottak, végső soron bevonulásukat kereskedelmük és iparuk is megsínylené, amúgy is mindenki a harcok mihamarabbi befejezésében bízott. A szlovákokról egyébiránt számos alkalommal mint eléggé könyörületes, engedékeny népről esett szó, egyébként politikai követeléseik terén is, erre később térünk ki. A szlovák nemesség túlnyomórészt a magyarok oldalán állt, népüket is állandó nyomás alatt tartották, akik viszont nagyrészt derekasan és csendben tartotta magát, ami miatt köszönet és elismerés jár nekik, olvashatjuk a lapból. Nem felháborító-e tán, hogy művelt emberektől lenéző és gúnyos szavakat hallani a szlovák nyelvet és népet illetően, ezt a népet illetően, amely a lehető leghiggadtabban viselte magát, s ezáltal lényegesen nagyobb politikai érettségéről adott tanújelet, mint ahogy azt pártfogói addig gondolták volna. (…)”36
A nemzetiségek együttélése a szabadságharc után
A lapban számos alkalommal esett utalás arra, hogy a nemzetiségek együttélésének az egyenjogúság alapelvén kellene nyugodnia, miközben e ponton ismételten a márciusi alkotmány 5-ös paragrafusa szolgált hivatkozásul. A nemzetiségek mind a magyarok uralkodhatnékjának áldozatai, és ennek pedig véget kell vetni, olvasható az újságban. Az egyenjogúság a magyarok javát is szolgálná, ha azok előtte felhagynának radikális elképzeléseikkel, és ezentúl az kormányzatot támogatnák. A szlovákság reménykedik, hogy szélesebb körű függetlenséget ér el, ez viszont valószínűleg nem valósul meg. A bécsi kormány egyes feltételezések szerint egy látszólagos “egyenlőségre alapuló, valójában viszont egy neoabszolutista rendszer” (Schönfeld 2000, 55) kialakítására törekszik. Ezzel szemben az újságban ez idő tájt még optimizmus uralkodik a németek, szlávok, és közvetett módon a magyarok helyzetének előremozdulását tekintve. Az újság kifejezi elkötelezettségét az ügyben, tehát hogy a maga eszközeivel szintén harcba száll egyenjogúságért, illetve akár utólagos nyomás útján is kész az császár idevonatkozó ígéreteit azon számon kérni. Javaslatokat olvashatunk azt illetően, hogyan kellene az iskolarendszert – mindenekelőtt a kisebbségi iskolák kérdését – vagy Magyarország közigazgatási felosztását oly módon rendezni, hogy az a nemzetiségeknek a lehető legelőnyösebb feltételeket nyújtsa. Tán a valószerű alternatívák hiányában, sokan egy erős, központi hatalmú Ausztriában látták a különböző népcsoportok biztonságának zálogát. Egy ez idő tájt megjelent brozsúrában azt kérdést boncolgatják, hogy vajon az új Ausztria német vagy orosz befolyás alatt állna-e. Egy erre reagáló írás egyértelműen amellett szól, hogy a Habsburg-dinasztia, de az ország összes nemzetének érdekében is szükséges egy erős Ausztria létrejötte: „a szláv népesség felismerte ezt a tényt, és fennmaradása érdekében minden eszközével emellett szállt síkba; a magyarokat mindvégig az önhittség vezérelte, így nem látták be ezt a szükségességet, noha nekik is ugyanúgy érdekük egy erős osztrák hatalom létrejötte, ha biztonságban akarják érezni nemzetüket az azt körbevevő ellenséges hangulatú népekkel. Minden előítéletektől mentes magyar felismerte már e tényt; és Németország számára is előnyös egy ilyen állam, hiszen helyzetének bebiztosításához igenis szüksége van egy olyan támaszra kelet felől, mint Ausztria.”37
A bécsi Favianus 1849. december 8-án megjelent cikkében szintén egy erős hatalmú Ausztria mellett szólal fel, ugyanakkor az ő elgondolásában ez a magyarok kárára jönne létre, mégpedig egy, a német kisebbséget erősen kiváltságossá tevő formában – amely tulajdonképpen ellentmond az újság addig hirdetett álláspontjával, javaslataival.
Ez lenne a legjobb megoldás, a német lakosság teljesen önállósulna a magyarokkal szemben, mint az a szerbeknek és horvátoknak sikerült. Pozsony megyével például könynyen megeshetne, hogy azt az osztrák hercegség teljes egészében bekebelezi. Ez azt is jelentené aztán, hogy szélnek eresztenék a magyar hivatalnokokat, a kossuthista papokat és professzorokat. A szerző rögtön ezután az ötletért való rajongásának is hangot ad: „ha belegondolok, hogy az a sok szép hely, Pozsony, Nagyszombat, Sopron, Kismarton, Magyaróvár, Kőszeg, stb. minden magyar színezet nélkül, osztrák városokká lennének!” Ám a valóságban más a helyzet, írja továbbá, hiszen nem ritkán fordul elő a pozsonyi német iskolákban, hogy maguk a németek kisebbségben vannak, és „az idegenekhez” kell alkalmazkodniuk, nélkülözve ezáltal az anyanyelvi képzés előnyeit. A végén még igaz magyarokká nevelődnek át, fejezi ki félelmét Favianus. Viszont a magyarok közül sokan éppen azért érkeznek Pozsonyba, hogy ott a német nyelvet elsajátítsák, hiszen „hál` Istennek, még mindig sok-sok értelmes magyar van, aki belátja, hogy a német nyelv ismerete csakis előnyt jelenthet.” A szerző ezek után nagyobb tetterősségre, akarni vágyásra bíztatja a pozsonyiakat – hiszen városukban, a Mihály-kapun ékeskedő arkangyal sem hálósapkát, hanem harci sisakot visel, kezében pedig dárdát tart, mellyel a sárkány képében megjelenő sátánt küzdi le; ezzel a sárkánnyal harcol az osztrák nép már csaknem ezer éve. „Ébredjünk hát fel, embereljük meg magunkat, hiszen népünk így könnyen a sárkány áldozatául eshet! – Egyedül én vagyok pátosszal telve, viszont ez sem a helyes út, hiszen a pátoszkeltés éppen Kossuthék módszere. Tényszerűen szólva tehát: németek, mozduljatok, váljatok szívvel-lélekkel osztrákká!”
Összességében megállapítható, hogy a szabadságharc befejezése után fokozott számban jelennek meg az efféle, a németeket önállósulásra buzdító írások. Ezek, az egyedülálló német szellemiséget dicsőítő hangok viszont javarészt kívülről, külföldről érkeztek. A Magyarországon élő németek nyilvánvalóan szintén a német kisebbség fejlődését tartották elsődleges céljuknak, ezt a törekvésüket azonban nem a többi nemzetiség rovására kívánták megvalósítani. Az 1849-es év elején megjelent írásokból viszont az is egyértelműen kitűnik, hogy fokozottan szóba került a magyarok rehabilitációja is, amely egy esetleges későbbi német fölény mellett jöhetne létre. Mindenesetre itt is nehezen állapítható meg, hogy ezen kijelentések mögött az elmúlt évek elfojtott közvéleménye áll, vagy szintén a Pozsonyba beköltözött császári kormányzat hangja-e. E kérdésre a választ csak egy hoszszabb távú, az októberi diploma kiadása utáni eseményeket is figyelembe vevő kitekintés adhatja meg. Általánosságban viszont az a törekvés olvasható ki az e tájt keletkezett írásokból, hogy a szerkesztők kerülni próbálják a magyar fél iránt érzett bosszúvágy látszatát, mivel ez az érzés idegen a német lélek számára, olvasható az újságban.
1849. január 31-én jelenik meg a Levél a válaszútról című, kérdésünk vizsgálatában példaértékű írás, amely a magyar és a német nemzetet mint testvérpárt emlegeti: „Magyar testvérünk! Te voltál kettőnk közül az ifjabb, de erősebb játszótárs is, mindenkor elhivatottságot éreztél aziránt, hogy gyámkodhassál felettünk; mi viszont veled szemben mindig is fölényben voltunk, német műveltségtől, szorgalomtól, német egyenességtől, kedélytől és német tudástól átitatva mindig is feletted álltunk. A mi műveltségünket merev formasággá, szorgalmunkat pénzsóvársággá, nyíltságunkat esetlenséggé, jó kedélyünket gyengeséggé, tudásunkat pedig elméleti spekulálássá olvasztottad át magadba; – tudásodból játszadozás lett csupán, szorgalmad a szenvedélyes kapkodás és a játékkártya melletti henyélés közötti fejtelen ugrálásokban merült ki, becsületet is csak a sajátjait között gyakorlod; jó kedély benned aligha van, csak szenvedély; tudományod csakis a paragrafusok vak tanulmányozásából áll, csakis a magyar corpus iuriséból, amely mindig is mostohán bánt velünk, törvénykönyved nem tudásra épül, csupán egy gyakorlókönyv, ahonnan a magyar fajzat szükség esetén kiolvashatja, hogyan rendelje maga alá a nemzetiségeket!” Ennek viszont vége, véli a szerző, a magyaroknak már nem áll módjukban tovább pimaszkodni, a sok megaláztatás és a német nyelv megszégyenítése után immár elszakadhatunk a magyaroktól. A hasonlatot folytatva, írja Flavianus, a németek közben nagykorúak lettek, viszont mellkasukban továbbra is igaz német szív lakozik, ami azt jelenti, hogy „németgyűlöletetekre nem felelünk vérszomjas magyargyűlölettel; nem szitkozódunk zsarnoki testvérünkre, noha az ezt talán meg is érdemelné. Itt, az útkereszteződésnél állva, könnyes szemmel nyújtjuk kezünket, testvérünk, te, akinek mi „semmit”, viszont nekünk „sokat” köszönhetsz; mi már felnőtté váltunk, testvér, és a továbbiakban nem őrizzük házadat – saját dolgunkra indulunk. Élj boldogan, magyar fivérünk!
Sok panaszkodó hangulatú írás lát továbbá napvilágot, melyek szerzői azt kifogásolják, hogy egyes németek milyen lelkesen csatlakoztak a magyarokhoz, és most ezért joggal vannak szidalmazva, másrészt elismerő sorok azokról a magyarokról, akik távolmaradtak Kossuth mozgalmától. Egy 1849. április 20-án megjelent cikk szerint „a magyarországi szlávok jogot formálnak az egyenjogúságra, és ezt fogja követelni a német kisebbség is, amint megszabadul a magyar elnyomás lidércétől. Szégyenünkre legyen mondva, hogy még mindig akad jó néhány német, aki Kossuthot mint megváltót ünnepli; de előbb-utóbb nekik is lehull a szemükről a hályog. A magyarok magukban hordozzák végzetüket, a németnek pedig sosem szabad megfeledkeznie a magyarok valódi természetéről.”
Az állítólagos német szellemi fölény éppen Pozsonyban lett a legtöbbet hangoztatva, mégpedig a német nyelvű iskolák létesítéséért folytatott küzdelemben. A város német lakossága bizakodó volt a jövendőbeli nemzetiségi politika tekintetében, ami egy korabeli híradásból is kitűnik, amely Heiller városi lelkész megválasztása kapcsán jelent meg. A választás lefolyásáról a következő sorok számolnak be: „Közösségi életünk ezen eseménye zavargásokkal teli napjainkban egy rendkívüli jelentőségű történés, és még fontosabb színben tűnik fel, ha belegondolunk, hogy az itteni németek életének egy ígéretes mozzanatáról van szó. A pozsonyi dóm német lelkésze őméltósága által kanonokká lett kinevezve, és a városi tanács német lelkészünket, immár kanonoki méltóságában, egyhangúlag városi lelkésszé választotta. Pozsonyhoz hasonlóan valamennyi város és járássíkra szállhatna nemzetiségi lakosaiért, a szlávok a szláv, a magyarok a magyar kultúrát védelmezve. Amint a nemzetiségek érezni fogják, hogy nem kell többé nap mint nap nemzetüket érő támadások ellen védekezniük, belátják, hogy a békés együttélés, a közös céljaink megvalósítása, a szabadságon alapuló államélet mindnyájunk érdeke. Hiszünk benne, hogy rövid időn belül eljön a békés együttlét korszaka.” A cikkíró szerint az atya ezenkívül képes lesz „német jellegünk és nyelvünk megőrzésére, és nemzetiségek alkotmányban kimondott egyenjogúságát, és megszabadít az idegen nemzet kötelékeitől, hiszen a múltban is láthattuk és sajnos át is élhettük, hogyan vezet természetes kultúránk és nyelvünk elidegenítése egészen az elvadultságig és elfajzásig, és lássuk be, ismét csak a fiatalság sínylené meg, hogy tanulmányait egy teljesen idegen nyelven kell elsajátítania.”
Ebben a szellemben az alkotmány ígéreteire hivatkozva minden népcsoport megpróbálta a számára legelőnyösebb lehetőségeket kiharcolni. Már amennyiben az egyes igények teljesültek-teljesülhettek: I. Ferenc József uralkodása, a kezdeti ígéretek ellenére egyre inkább egy szigorú abszolutisztikus kormányzássá alakult át, a többség keserű csalódását maga után vonva. Érdekes kutatási célul szolgálhatna e tekintetben a fent vázolt erőviszonyok, a nemzetiségek helyzetének hosszabb távú, egészen az 1867-es kiegyezésig történő elemzése is. Az viszont 1849-re már világossá vált, hogy a viszonylag csekélyek az esélyei a szlovák nemzet számos olyan kívánságának, melyeket az központi fontosságúnak tartott.
Végezetül mindenképp említést érdemel egy írás, amely mintegy összegezve a Pressburger Zeitung álláspontját az ügyben, a továbbküzdésre szólított fel. A cikkíró először a „politikai fanatizmus” ellen emeli fel szavát, amely szerinte meghatározó elem volt a forradalom eseményeiben. Az újság célja viszont épp az e fanatizmus ellen való küzdelem, amelynek az igazság, szabadság és jog pilléreire kellene alapulnia. A szerző így folytatja: „e tekintetben megvédtük a németek és szlávok jogos igényeit a magyar nemzet elnyomatási vágyával szemben; viszont adott esetben ugyanezen erővel készek vagyunk a magyarok ellen történő esetleges igazságtalanságokat is kivédeni, amennyiben ez előfordulna. Viszont nem szabad azt hinni, hogy az igazságtalanság végül is igazsággá változik, csak azért, mert az évszázadokon át gyakorolva és eltűrve volt, egyúttal hogy egy efféle, minden józan észnek ellent mondó előjog eltörlése egyben egy igaz törvény megcsorbítása. Szeretnénk, ha újságunk hozzájárulhatna a magyarországi németek szunnyadó öntudatának felébresztéséhez, és arra törekszünk, hogy menedéket nyújtsunk a hosszú ideje elnyomott szlovákok számára is. Nem gondoljuk viszont, hogy e cselekedetünkkel bármiképpen is megkárosítanánk a nemes magyar nemzet érdekeit. Helyes dolog-e az, hogy a nagyravágyó magyarok nem ismerik el testvéreik jogait, hogy magukat helléneknek, míg a más nemzeteket helótáknak képzelik? Ezt nem hisszük el. Hiszen akik ezt vallják, azok csak elfajzott magyarok, akikkel lehetetlen minden megállapodás, egyezségkötés. Velük sosem leszünk képesek lapunk hasábjain békét kötni, mint ahogyan a fény és a sötétség sem tud meglenni egymás mellett. Tartós harcot hirdetünk az elnyomás minden formája, a jogtalanság ellen pedig könyörtelenül küzdeni fogunk! Csakis így őrizhetjük meg az igazságot. Libina.”38
A szlovák törekvések tükröződése a lap hasábjain
1849. január 19-én a Turócszentmártonban összegyűlt szlovák vezetők megfogalmazták a szlovák területi autonómiával kapcsolatos elképzeléseiket. A Pressburger Zeitung február 12-én egy jelentésben számol be a nemzetgyűlés eseményeiről. A cikk úgy fogalmaz, hogy a résztvevők elhatározták, hogy „kéréssel fordulnak őfelségéhez a császárhoz, hogy az biztosítsa Szlovákia autonóm, a magyaroktól független közigazgatását, és hogy képviselői azonnal helyet is kaphassanak a Reichstagban.” Elképzeléseik átadása végett a gyűlés küldötteket választott, írja az újság. „Ettől a csekély, ám felettébb jogos kérelem teljesítésétől függ a szlovák haza jövője, helyzete a magyarokkal szemben – áll végezetül a cikkben.” Sorozatosan jelennek meg a szlovák küldöttség tudósításai, melyek szerint a császár állítólag hajlik követeléseik megfontolására, egy önálló szlovák tartomány létrehozására, amely egyenesen a császári udvarnak lenne alárendelve. A híradók többnyire úgy fogalmaznak, a császár hajlik e lehetőség felé, így továbbra is van esély a szlovákság terveinek megvalósulására. A kutatásoknak köszönhetően ma már persze tudjuk, hogy a császárnak esze ágában sem volt beleegyezni a szlovák küldöttség javaslataiba. A lapban gyakorta jelennek meg híradások osztrák oldalról is, melyek szerzői nyilvánvalóan a szlovák ügy érdekében emeltek szót – ezek szerint a szlovákok a szabadságharc alatt hűen küzdöttek a császárért, így megérdemelnék kívánságaik teljesítését. A lap 1848-as számaiban még nem egy olyan cikket találhatunk, melyekben a szlovák vezetőket, Štúrt, Hurbant és Hodžát, rablóbandának bélyegzik meg, a következő évben viszont már nemes törekvéseikért, a Monarchia és a nemzetek iránt tett erőfeszítéseikért magasztalják őket. Éppen e három szlovák vezetőről ír az az 1849. augusztus 28-án megjelent cikk, melyben az áll, hogy miután a felkelőket a csatatéren legyőzték, általános megbékélés szükséges. Ezért kell, hogy Ausztria megismerje igaz, elkötelezett híveit.” Ilyen úton szerették volna császárnak a három szlovák vezért bemutatni. Az írás bevezetőként pár szóval ecseteli a szlovák nép helyzetét, ezek szerint csaknem ezer évvel azelőtt még a szlovák volt a térségben uralkodó nép, mindaddig, amíg e békeszerető nemzet alá nem lett vetve a magyarok uralmának. „Földjük jelenleg szegény, kevéssé fejlett. Nemessége pedig hátat fordított népének, és engedett a hatalom csábításának.” A népen belül sosem alakult ki középosztály, „így népük az évszázadokon át mezőgazdaságból vagy kisiparból élt, általában nagy szegénységben, és fokozatosan egy türelmes, ájtatos, béketűrő magatartás alakult ki bennük, amely végső soron lehetővé tette a magyar – vagy elmagyarosított – földesurak elnyomását” – véli a cikk szerzője. Korunkban, folytatja, számos romboló és az állam ellen irányuló megnyilvánulás született, „zavarokkal teli napjainkban viszont néhány jótékony, a szellemi élet és az emberiség magasabb szintre való fejlődését célzó elképzelések is napvilágot láttak.” Ilyen eszméket vall a cikkíró szerint Štúr, Hurban és Hodža is. Ezek a nem is olyan régen még megszólt, rablónépségnek beállított férfiak „a bennük lakozó lelki erő által felmagasztosulva, sokat raboskodott népük iránti szeretettől hajtva abban hisznek, hogy az a megfiatalodott Ausztria egyenlő népei közt végre egy méltóbb élet elé nézhet. A Monarchia nemzeteinek egyenjogúságának eszméjét képviselik, és az újraépülő ország fontos támaszai, mert ebben az újjáépülésben látják népük gyógyulásának lehetőségét.” Nem hagyták, hogy Kossuth elcsavarja a fejüket – folytatja a szerző –, befolyásukat csakis népük érdekében kívánták érvényesíteni, és most „a nemzetiségek egyenjogúsítását magában foglaló alkotmány elismerését” várják a császártól. Maga Štúr számos nélkülözést vállalva szánta el magát, hogy küzdeni fog népe emancipációjáért, véli a sorok írója.
Természetesen utalást tesz Štúr hallei tanulmányaira, s ezáltal az őt ért jótékony német hatásra is. Azért indult Halléba, hogy „a német kultúrát magába szíva felkészüljön nemes feladatára. A filozófiai magaslatokig emelkedett német tudomány, a fényesség, mely e tudást a teológia, a történelem és a legmodernebb nyelvtudomány terjesztésére sarkallta, mind-mind virágzó gondolatokkal gazdagította szellemét. Ezáltal válhatott ébredező nemzete prófétájává.” Miután Štúr visszatért Pozsonyba, s az ottani evangélikus líceumban szlovák nyelvet tanított, nagy hatást gyakorolt a szlovák ifjúságra is. „Štúr jótékony munkásságának köszönhetően a szlovák ifjak szorgalmas, önmagukkal szemben erkölcsileg szigorúak lettek, tisztelik az igazat és szépet, név szerint Németországot, aminek oly sokat köszönhetnek, valamint árnyalt képet kaptak a létező, objektív világról, az egyházról és államról.” Miután tanári tevékenységét betiltották, és diákjai könnyezve (!) hagyták ott az iskolát, írja a szerző, másféle érdemekben vállat részt, így például újságot adott ki.
Hurbant elsősorban vallásossága miatt érte számos dicséret, szellemi ereje miatt, mellyel képes volt a tömegek lelkesítésére és megmozgatására. Nevezetesen a magyar papok, és azok „veszélyeket rejtő beszédei” ellen emelt szót, akik szerinte a felvilágosult eszmék zászlaja alatt káros felszínességeket prédikáltak. Ezzel persze mintha darázsfészekbe nyúlt volna, mint Magyarországon mindenki, aki a német szellemiség fényének terjesztésével próbálkozik; hiszen a magyaromániától elbódított értelmiség szemében ez nagy szálka, hiszen azok a német kultúrától ösztönösen félnek, mintha az a magyarság létét fenyegetné.” Ezek után egy Hurban-idézet következik, amellyel azt kívánták ismertetni, milyen volt Hurban álláspontja a magyar nyelvpolitikán tekintve. Mikor a márciusi ifjak azt nyilatkozták, hogy a szlovák nyelv kétségkívül alkalmatlan arra, hogy az iskolák tanítási nyelve legyen, és e célra a magyart javasolták, Hurban ezt felelte: ››Nem a szlovák iskolák létéért küzdünk, ez mellékes ügy; azért harcolunk, hogy műveltségünket ne egy olyan irodalomra alapozzuk, amely Európa szemében végső soron nem is létezik. Ha már mindenképpen idegen nyelven kell tanítanunk, állítsatok nekünk német iskolákat! Csak annyiban vagyunk nemzeti érdekeket követni, amennyiben azok humánusak is.« Vajon mely magyar újító dicsekedhet ennyire elfogulatlan látásmóddal?”
Hurban fenti jellemrajzát tekintve nyilvánvaló, mennyire ügyelt a cikkíró arra, hogy a lelkész munkásságát a német kultúrával és a német szellem vívmányaival kapcsolatba hozza. E kapcsolat hangsúlyozása a szlovák nemzet emancipációja kapcsán legalább anynyira fontos szerepet kapott, mint magának a szlovák küldöttek programjának bemutatása. E szempontból viszont mindenesetre tagadhatatlan, hogy éppen a német felvilágosodás játszotta a legfontosabb – ha nem a döntő – szerepet Kelet-Közép-Európa népeinek nemzeti öntudatra ébredésében.
Hodža munkássága is sokat van dicsérve a lap cikkeiben, melyek szerint ő is a rögösebb utat választván, elhagyta faluját, lemondott a személyes boldogságról, mivel „szelleme népének megszabadítására szólította fel.”
A szerző végezetül Ausztria szerepére tereli a szót: „A császár érdekét szolgálná, ha a kormányzat kezdettől fogva támogatná, kiemelné és kitüntetné e férfiakat, és a szlovák népet ezáltal Ausztria megbízható támaszává tennék. Mert Ausztria népeinek szeretete nélkül a despotikus országok nyomorúságos sorsára van ítélve. / Meg tudja-e nyerni Ausztria ezeket a szíveket? Képes lesz az igaz és hasznos értékek kiemelésére, és ezáltal egy új, megfiatalodott szellemiségben, akár a főnixmadár, hamvaiból újjászületni?”
Rendszeres időközönként érkeztek lelkesen dicsérő sorok a Lewartowsky báró vezette szlovák csapatok tevékenységéről. Mindemellett olyan cikkek is napvilágot láttak, amelyekben éppen az lett hangsúlyozva, hogy a szlovák hadtestnek a népesség körében vélhetőleg nincs éppen a legjobb híre. Figyelmeztető írások is megjelentek, melyek azt követelték, hogy a szlovák önkéntes csapatokat is ugyanúgy ellenőrizék, mint a reguláris császári-királyi hadtestet, valamint a harcosok különböző kihágásait igazoló jelentések is. A hadtest felszámolásának alkalmából november 23-án egy rendkívül figyelemre méltó írás, pontosabban egy, a csapatnak címzett költemény jelenik meg a lapban. A dicséret és ünneplés mellett ékes szavakba burkolt módon felhívja a harcosokat, hogy ne gyötrődjenek beteljesületlen kívánságaik, így az önálló tartomány miatt, és törődjenek bele sorsukba. Miután vitézen küzdöttek, és az ellenséget legyőzték, elérkezett az idő, írja a szerző, hogy letegyék a fegyvert.
„Maradjatok, kik voltatok,
Szorgos, csendes, derék népség.
Fel a fejjel, ne sírjatok!
Minden virág nem hoz termést.
Ne zúgjatok szlovákok, hogy
Nem értétek el a szent célt!”
A sorok szerzője szerint maga a fiatal császár sem él könnyű időket, mindennapjait a harc és az akörüli gondok töltik ki. A szlovák kérdés a továbbiakban német lakosság helyzetével van összevetve:
„Nemzetetek nincs elveszve
Csak mert nem áll Szlovákia
Mondjátok hát, övezi-e
Ausztriát glória?
Csak a bolond sírja vissza
Urak s szolgák idejét
Hol nem ismertünk mást csak
Pásztorbotot s kardpengét.
Megmaradunk németeknek
Ti is legyetek hű szlávok:
Induljunk és építsünk egy
Tekintélyes császárságot.
Hol a bíró cseléd s úr közt
Különbséget sosem tenne,
Ahol nincsen elnyomatás
Milyen csodás ország lenne!
Minket ugyan nem zavar, ha
Lenne nyelve ezerféle,
Amíg minden nép azt vallja
Éljen soká őfelsége !
Mi válhatna még javunkra
Inkább mint a múló szükség?
Keresztényi értékekért
Kell, hogy népünk küzdjék.
Ezért aztán fel a fejjel,
A jövőbe tekintsetek
Istenünkre, szláv erényre,
Császárunkra építsetek.”
Már ez idő tájt is jelentek meg olyan cikkek, melyek rámutattak, hogy az önálló tartomány gondolatának megvalósulására sem a lehetőség, sem pedig a politikai akarta nincs meg. Ismételten születtek olyan írások is, amelyek a szlovák lakosság diszkriminálásáról tájékoztattak, így például magyar hivatalnokokról, állami alkalmazottakról, akik továbbra is a szlovákokat gyalázták, bántalmazták. Ezért is tárják a helyzetet a nyilvánosság elé, fogalmaznak a lapban, hogy ezáltal is megpróbáljanak véget vetni e visszás helyzetnek. Abbéli aggodalmuknak is hangot adtak, hogy amennyiben a császári udvar a magyarokkal szemben békülékeny politikát fog folytatni, a szlovákok, akik mindig is Bécs oldalán álltak, egyszerre csak hoppon maradhatnának. Ezen aggodalmuk a következő években többé-kevésbé be is igazolódott. A „Tudósítások/A mijavai járásból” című rovatban november 3-án egy olyan írás jelenik meg, amely igen találóan jellemzi a szlovákság helyzetét: „Minden lehetséges módon gyötrik ezt a szegény hegylakó népet – mindenképpen igazságot kellene tenni ügyükben, hiszen számos szlovák tüntette ki magát bátorságával, határozottságával, következetességével és állhatatosságával, még az olyan helyzetekben is, amelyek sokakat végleg megtörnek. A szlovákok egy évezred után először szedték össze magukat, hogy kivehessék részüket az európai szellemiség minden oldalából, hogy az így például szolgáljon nekik. Sóhajaikban ennyit kívánnak: „Boh visoko a Cisar daleko!” Hogyan lehetséges hát, hogy a rebellis magyarokkal való kibékülés közben megfeledkezünk erről a hűséges népről, amely testtel-lélekkel küzdött a császárért és saját maga felemelkedéséért? Miért emlegetik még mindig hurbani csőcselékként e népet? Ez lenne hát a megbékélés? Úgy gondoljuk, igazán megérdemelnék, hogy saját nemzetükből való hivatalnokokat kaphassanak, akik a nép érdekében cselekednek, az alkotmány alapján, nem pedig olyanokat, akik a sanyargatás minden fajtáját gyakorolva Ausztria rossz hírnevét keltik bennük.” Azt a tényt, hogy a szabadságharc után egyes posztokra hajdani kossuthista hivatalnokok kerültek, azzal magyarázza a lap, hogy jelentős hiány van a politikailag képzett szakemberekben. Az idézett írásban továbbá szerepel egy javaslat erre a gondra, miszerint inkább kevésbé képzett, viszont a szlovák néphez közelebb álló emberekkel kellene betölteni e hivatalokat. Az idézett cikk elemzése közben mindenesetre sejthető, hogy a szlovákok reménye, vagy akár a polgártársak, sőt maga a császár kijelentései is már 1849-ben lényegesen távol álltak a valóságtól. Sőt, egyes jelek már a szlovákok számára nehéz és csalódásokkal teli időszak elkövetkeztére utaltak.
E helyütt még egyszer összegeznénk a felsorolt tényeket a tanulmány elején felvázolt kérdések tekintetében. Először is, hogyan jelentek meg az újság hasábjain az egyes népcsoportok? 1848 végéig a lap hűen szolgálta a magyar szabadságharc érdekeit, a németek alighanem magyarként éreztek. Így hát érthető, hogy a szerkesztőség jóindulattal tekintett a magyarok ügyeire. A forradalmat, Magyarország határain belül jogosnak ítélték, még akkor is, ha néha kritikusan álltak hozzá a kérdésekhez. Ilyen értelemben az újság elhatárolódott a radikálisabb magyar szárnytól. A szabadságmozgalmat ünnepelték, és együttéreztek a magyar oldallal, az egész forradalom kitöréséért pedig csakis a császári udvar lett felelőssé téve. 1849-re a helyzet értelemszerűen megváltozott, a szerkesztőség lelkülete meglepően gyorsan változott át szívében magyarból németté, illetve osztrákká. A múltat úgy állították be, hogy részben kényszerből, taktikai okokból, részben pedig az osztrák kormányzat hibái miatt támogatták a magyarokat. A lap 1849-es számaiban a magyarokat már a gőgös, elbizakodott jelzőkkel illették. Központi szerepet kapott viszont az egyetlen személy által megtévesztett magyar nép témája is. Kezdetben a szlovák népességre is mint magyarokra tekintettek, mindenesetre mint társadalmilag elhanyagolt csoportra. A lap megpróbálta azt a képet festeni magáról, hogy törődik a szlovák néppel, gondoskodik egy elszegényedett és elhanyagolt nemzetről. Mindenesetre ez azt a benyomást keltheti bennünk, hogy e lelkes támogatás okai kevésbé volt önzetlen gesztus, mint inkább egy kísérlet az ország stabilitásának helyreállítására, de végső soron arra is, hogy a lap magát együttérzőnek és jó patrióta szellemben tüntesse fel. Amikor 1848-ban a szlovák lakosság nagy része a császár oldalára állt, korábbi álláspontjuk indoklásánál ismét a megtévesztés, a csábítás érve jelenik meg. A lapban nem úgy tekintettek a szlovák nemzetre, mint ha az önállóan képes lenne saját ügyében közbenjárni. Politikai vezéregyéniségeik, Štúr, Hodža és Hurban lázadóknak lettek megbélyegezve, vagy éppen úgy lettek beállítva, mint puszta eszköz a császári kamarilla kezében. 1849-ben, mikor a szlovákok rebellis bandából szabadságharcosokká váltak, az újság álláspontja természetesen e tekintetben is megváltozott, és ezentúl látszólag a szlovákság törekvéseit támogatták. Ezen törekvések megvalósulását illetően viszont már akkor is erős kétségek léptek fel. Mégis sokkal nagyobb reményeket fűztek Ferenc József császár uralmához, mint ahogyan azok később beteljesültek. E ponton megmutatkozik a lap és általában a német lakosság egyedülálló helyzetű állásfoglalása. Részint vehemensen támogatták a kemény osztrák megtorlási törekvéseket, mintegy ítéletet mondva a magyar kormány vagy talán Batthyány személye felett – ami már abban az időben indokolatlannak tűnhetett volna. Másrészt kiálltak a magyarok mellett, azzal indokolva ezt, hogy ha ügyükben támogatva lettek volna, akkor jogi úton valósítják meg céljaikat, nem pedig erőszakos eszközökkel. E tekintetben egy ellentmondásos helyzet rajzolódik ki, mégpedig a császári befolyás alatt álló magyar területek német lakosainak kétpólusú helyzete. Mint ahogyan valószínűleg közel sem érezték magukat annyira osztráknak, mint ahogyan ezt kimutatni kényszerültek.
Az integrációt tekintve, 1848-ban magyar oldalról nyilvánvalóan szükséghelyzet alakult ki. Az integráció megvalósulásáról viszont számos különböző nézet állt fenn, a kérdést vizsgálók radikális és mérsékelt reformerekre különültek el. A két szárny szóbeli öszszecsapásai gyakran a magyar nyelv értéke, szerepe körüli vitába torkolltak. Elvileg mindig ugyanarról a központi kérdésről folytak a viták, mégpedig arról, hogy hogyan valósítható meg legelőnyösebben a különböző nemzetek békés egymás mellett élése. Nézetbeli különbségek természetesen folyamatosan felléptek. A forradalom kitörése után az újság hasábjain – legalábbis a magyarok oldaláról – az a nézet alakult ki, hogy a királyság nemzetei addig békében és testvériségben éltek. Ez a hozzáállás bizonyára némileg eltúlzott és elfogult, emellett viszont magyar oldalról kritikus hangok is megjelentek saját nyelvpolitikájukat illetően. Az újság írásai szerint viszont csupán akkor tört ki a nyílt ellenségeskedés a magyarok és a szlávok közt, miután Ausztriának sikerült őket egymás ellen hangolnia.
A németség bizonyos mértékig fogékony volt a magyarok asszimilációs törekvéseire, hiszen különben is, még mindig a magyarokhoz fűzte őket a legerősebb kötelék. E tekintetben mindenesetre egyértelműen csupán a szív, a lélek egyfajta szellemi asszimilációja mellett döntöttek, nem pedig a teljes nyelvi, kulturális beolvadás mellett. Nem mutattak tehát semmi hajlamot arra, és okát sem látták annak, hogy feladják német gyökereiket. 1849-ben ugyan elítélően nyilatkoznak a kikényszerített asszimilációról, amely elől a németség sem térhetett volna ki, viszont úgy tűnik, hogy ezek a nyilatkozatok sem minden külső nyomás nélkül jelentek meg – ez esetben éppen a másik oldalról.
A lap írásaira alapozva nehezen nyújtható részletes kép arról, hogy hogyan viszonyult a szlovák kisebbség a magyar nyelvpolitikához. Ezt illetően nem volt egységes álláspontjuk – legalábbis a Pressburger Zeitung hasábjain így jelenik meg. Népükről csak tudósítások jelennek meg, mindenesetre más vonatkozásokban. A szlovákok későbbiekben, a szabadságharc küzdelmei alatt úgy lettek beállítva, mint akik többségükben tévútra terelődtek vagy csábításnak engedtek, a harcokban pedig nem meggyőződésükből cselekedtek.
Irodalom
Angermayer, Carl
1897 Die Geschichte der Pressburger Zeitung. Pressburg.
Bödeker, Hans Erich
2002 Begriffsgeschichte, Diskursgeschichte, Metapherngeschichte. Göttigen.
Fischer, Holger (Hg.)
1999 Die ungarische Revolution von 1848/49. Vergleichende Aspekte der Revolutionen in Ungarn und Deutschland. Hamburg /Beiträge zur deutschen und europäischen Geschichte. Band 27./
Hahn, Hans Hennig
2002 Stereotyp, Identität und Geschichte. Frankfurt/M.
Kirschbaum, Stanislav J.
1995 A History of Slovakia. The Struggle for Survival. London.
Lendvai, Paul
1999 Die Ungarn: ein Jahrtausend Sieger in Niederlagen. München [Magyarul: Magyarok. Kudarcok győztesei. Budapest 2001].
Pichler, Alois H.
1913 Enstehung der Pressburger Zeitung. Pressburg.
Prutz, Robert
1845 Geschichte des deutschen Journalizmus. Hannover.
Réz, Heinrich
1935 Deutsche Zeitungen und Zeitschriften in Ungarn vom Beginn bis 1918. München.
Serfínová, Danuša
1999 Preßburger Zeitung – Nutz und Lust. Bratislava.
Schönfeld, Roland
2000 Slowakei. Vom Mittelalter bis zur Gegenwart. Regensburg.
Škvarna, Dušan
1992a Septembrové ozbrojené povstanie roku 1848. In Dejiny Slovenska III. od roku 1848 do konca 19. storoèia. Bratislava, 46–72.
1992b Ozbrojený zápas Slovákov za národnú slobodu roku 1849. In Dejiny Slovenska III. od roku 1848 do konca 19. storoèia. Bratislava, 73–107.